Ferris Wheel (körhinta)

Tárgy: Ferris Wheel (körhinta) 2014-04-01, 08:42

First topic message reminder :

Ferris Wheel

Egy jellegzetes körhinta, a város egyik kisebb terén a Belvárosban. Reggeltől késő estig üzemel, kivéve a leghidegebb, havas téli időket, olyankor természetesen letakarva várja, hogy tavasszal újra működésbe hozzák. A belépő árát kifizetve bárki felülhet rá, hogy élvezze kicsit a rég elfeledett gyermekkora adta örömöket, aztán ugyanúgy menjen tovább és intézze az ügyeit.

Tárgy: Re: Ferris Wheel (körhinta) 2014-05-21, 13:53

Auguste & Séraphine

Valahogy úgy vagyok vele, a világ olyan, amilyennek látni akarjuk, ahogy mi viszonyulunk hozzá. Ha azt gondoljuk, hogy rossz, fájdalmas... sötét, akkor egy idő után azzá is válik a szemünk előtt. Ha viszont megpróbáljuk mindenben a jót keresni, akár még a borús napokon is azt az aprócska fénysugarat, ami áttör a felhők között, akkor minden könnyebb. Mindig is úgy gondoltam, hogy az élet, akkor lehet igazán szép, ha megpróbáljuk úgy élni, ahogy van. Persze megsirattam a szüleimet, rémes volt, hogy meghaltak és szomorú volt, amiért el kellett hagyni az otthonunkat, hogy nem maradhattam a barátaimmal, de tudtam, hogy most erre van szükség és hamar túltettem magam rajta, mert... ez se rossz. Olyan városokat is megismerek, amiket amúgy soha, olyan emberekkel is találkozom, akiket egyébként soha sem látnék. Nincs ezzel semmi baj, meg kell látni az értéket az apróságokban is és akkor minden könnyebb. Mondhatjuk, hogy optimista vagyok, de igazából csak igyekszem a jó oldaláról megközelíteni a rosszat is, ha épp arra van szükség.
Igenis önző vagyok, mint szerintem mindenki. Igazán önzetlen jó tett nincs, mert mindig van valamilyen szándékunk azzal, amit teszünk. Néha csak az, hogy lássunk valakit mosolyogni, aki fontos nekünk, de azt is azért tesszük, mert úgy nekünk is jobb. Minket is jobb kedvre derít, ha az akit szeretünk jól érzi magát. Én is önző vagyok, mert fontos nekem a saját boldogulásom, de nem tennék meg érte mindent, nem gázolnék át a csak úgy másokon. Akkor lenne a világ igazán jó, ha mindenki megpróbálná a körülötte lévők érdekét összhangba hozni a sajátjával. Meg lehet mindig találni azt a kompromisszumot, ami mindenkinek jó, csak van, amikor kicsit nehezebb és sokan nem hajlandóak erre időt és energiát szánni. Pedig sok értelme lenne, főleg ilyen időkben, mikor sok rossz történik. De még ennek ellenére is zavarba hoznak a szavai, vagy épp e miatt? Nem nagyon mondott még nekem ilyen szépeket senki, nem csoda, ha nehéz kezelni.
- Köszönöm, de... ne túlozz kérlek, már így is nehéz ezt kezelni. Biztosan kevés lányt láttál még. - mosolyodom el végül, de persze a zavarom még mindig látszik, akármennyire is igyekszem leplezni, vagy eltüntetni. Jól esik, amiket mond, hát persze, hogy jól esik, kinek ne esnek, de közben mégis csak ott van az is, amit már a bátyám olyan sokszor mondott nekem, hogy túl naiv vagyok, legyek egy kicsit gyanakvóbb. Szerinte a kedvesség mögött is mindig meghúzódhat hátsó szándék és őszintén szólva néha a végén igaza is lesz, de nem akarok mindig csak attól tartani, hogy egy-egy tettnek mi lehet a következménye. Úgy nem élet az élet, ha folyton gyanakszol mindenkire, aki meg akar ismerni. Ez a város pedig még nagyon új nekem, nem jártam itt, rövid ideje érkeztünk, és az csak jó, ha sikerül legalább pár barátot szereznem.
- Azt szokták mondani, hogy a déja vu két okból lehet, vagy azért, mert volt egy előző életünk, amikor hasonló történt velünk, vagy... mert néha az ember képes kicsit előre látni a jövőbe, egy álomban, vagy tudat alatt. Talán az első hihetőbb. - újra elmosolyodom, aztán a tekintetem akaratlanul is az ég felé szökik. Ő itt lakhat a városban igaz? Legalábbis úgy fest és azok alapján is erre tippelek, amit mondott a körhintáról. Bár bizonytalan vagyok, de úgy érzem mégis csak megkérdezhetném. Őszintén szólva rajtam kívül szinte mindenki többet tudhat az itteni helyzetről, talán még a bátyám is, csak nem akar terhelni vele. - Tudod, hogy mi folyik itt? Mármint... ez az egész... elég furcsa, és te már itt laksz egy ideje gondolom, hátha többet tudsz, sejtesz. - közben persze visszatérek az arcára, hiszen eddig az eget néztem, amin nem látszik az ég világon semmi változás, egyszerűen csak sejteni lehet hogy odafent is ott van az az izé, ami elzár minket a külvilágtól.

Tárgy: Re: Ferris Wheel (körhinta) 2014-05-20, 18:01

Séra & Auguste

Rabszolga az, ki arra vár, hogy felszabadítsák.

Nem szoktam sajnáltatni magam, az igazat megvallva nem nagyon beszélek másnak a problémáimról. A minap is csak éppen hogy mondtam valamit Adelinenek,és azonnal vissza is szívtam. Nem hinném, hogy sokakat érdekelnének a bajaim, ha el is mondom őket valakinek, az nem tud vele mit kezdeni, akkor pedig minek terheljem ezzel az embereket? Van nekik éppen elég bajuk, nem kell még az enyémet is a nyakukba varrni. Mostanában mindenkinek egyre több baja van, sokaknak sokkal nagyobb és komolyabb gondok adódnak az életükben, mint nekem, és nem is szeretem, ha sajnálnak engem, éppen ezért inkább próbálom elviccelni azt, mikor valaki megjegyzéseket tesz az én állapotomra. Önként vállaltam ezt, nem kényszerített rá senki. Úgy vagyok vele, hogy tartozom azoknak, akik követnek engem, és néha olyan érzésem van, hogy még ezzel is keveset adok nekik vissza. Egytől egyig jó emberek, akikben teljesen megbízok, az életemet is rájuk bíznám. Jó, rendben, talán Leonra nem feltétlen, de azért reménykedek abban, hogy valahol mélyen, legbelül még mindig ugyanaz az önfejű és oroszlánszívű, mégis titkon törődő ember, akit régen testvéremként szerettem. Valaminek maradnia kellett belőle, de nyilván ő is így van ezzel. Szerinte én változtam, neki meg a régi Auguste hiányzik. Minden csak nézőpont kérdése, és sajnos nem lehetünk már ugyanazok, akik régen voltunk.
Elmosolyodok a szavaira. Végre valaki, aki nem vágja kapásból rá, hogy ő bizony teljesen önzetlen lélek. Ilyen…szerintem nem létezik. Vannak nagyon jó emberek, de valahol mélyen mindenki önző, még ha nem is akarja ezt belátni. Én mostanában egyre többet érzem magam önzőnek. Egyre többet eszembe jut a sereg, az, hogy otthagytam őket. Önös érdekből tettem, mert nem akartam embereket ölni a béke nevében, nem akartam mészárossá válni, ember akartam maradni, egy…romlott, de korántsem menthetetlen világban. Önző módon magára hagytam a bajtársaimat, és hiába tudom, érzem, hogy helyesen cselekedtem, ettől még bűnösnek érzem magam. És így van ez Isabellelel kapcsolatban is. Talán nem akkora bűn az, hogy magamnak akartam azt, akit a világon mindennél jobban szerettem, de…nem is ezért szégyellem magam, inkább azért, mert mikor nem velem volt, akkor nem akartam őt Leonnal látni, sokszor megfordult a fejemben az a gondolat, hogy ha én nem kaphatom őt meg, akkor Leon se kaphassa meg. Mikor rájöttem mit gondolok, ezeket az érzéseket a szívem legmélyére száműztem. Jó barátként, kötelességem lett volna örülni Leon boldogságának, mégse ment volna nekem, képmutató pedig nem akartam lenni. Isabelle emlékével pedig ugyanígy vagyok. Magamnak akarom még az emlékét is, pedig jól tudom, hogy Leon éppúgy szerette őt, mint én,éppen annyi joga van magában őrizni Isabelle emlékét, mint nekem, de…valójában nem akarom ezt elfogadni.
Érzem, hogy sikerült őt zavarba hoznom, és…örülök neki. Gyönyörű mosolya van, tökéletes összhangban van mindennel, ami körülötte van. Ha nem tudnám a nevét, azt hinném Isabelle az. Emlékszem, hogy mennyit kerestem a mosolyát, elég volt egy pillanatra mosolyra húzni a száját, hogy a bearanyozza a napomat. Most ugyanezt a mosolyt látni…nem is tudom mi a megfelelő szó rá. Felemelő. Igen, azt hiszem ez lesz az.
-Én csak…nem hittem volna, hogy láthatok még olyan szépet, mint te. – mondom neki mosolyogva, és itt gondolatban meg is intem magamat. Nem akarom őt kényelmetlen helyzetbe hozni, talán már sok is vagyok, nem tudom, rég nem bókoltam ennyit senkinek sem, Isabelle halála egy gátat húzott fel bennem, amit meg sem próbáltam áttörni, tudtam, hogy felesleges lenne minden próbálkozásom, most mégis megtettem, és leomlott ez a bizonyos gát. Soha,a legmerészebb álmaimban sem képzeltem volna, hogy újra láthatom még az arcát, hallhatom a hangját. Egyfolytában Isabellehez hasonlítom őt, pedig tudom, hogy nem ő az, de…olyan kísérteties a hasonlóság! – Tudom, hogy fura lehet ezt hallani egy vadidegentől, de…- kicsit megállok és a következő szavaimon gondolkodom. Máskor elég könnyen megy a beszéd, de most mintha karót nyeltem volna, nagy nehezen tudom csak kihúzni magamból a szavakat, remélem, hogy amint elmúlik a meglepetés hatása ennek vége lesz. Már ha egyáltalán elmúlik valaha is. – de olyan dejá vu érzésem van. – rántom meg picit a vállam akaratlanul, mosolyogva. Nem akarom neki elmondani az igazságot, de hazudni sem szeretnék, valamit pedig mondanom kell.

Tárgy: Re: Ferris Wheel (körhinta) 2014-05-20, 12:30

Auguste & Séraphine

Nem vagyok az a kesergős fajta, de azért néha még rajtam is kifog ez a világ. Néha én is úgy érzem, hogy túlságosan nehéz, hogy túl sok mindent kell megtennünk azért, hogy boldoguljunk, de aztán mindig rájövök, hogy a bátyámnak sokkal nehezebb dolga van, hogy ő sokkal többet tesz értem, értünk, mint amennyit valaha is vállaltam, és szépen rájövök, hogy mekkora butaság az, hogy magamat sajnáltatom. Nem is szokott ez soha pár percnél tovább tartani, hiszen az élet igazából olyan, amilyennek látni akarjuk. Ha szépnek, akkor szép lesz, ha ridegnek, akkor az lesz. Csak tudni kell elfogadni azt, hogy igenis vannak még jó dolgok, ha néha nehéz is őket megtalálni, de igenis vannak és biztos vagyok benne, hogy lesznek is még. Az élet néha nagyon bonyolult tud lenni, de szerintem, ha van valaki akivel együtt szembenézhetsz a bajokkal, akkor máris könnyebb és nekem itt a bátyám, ő mindenben segít és mellette soha fel sem merül, hogy fel kellene adnom. Majd egyszer, ha vége lesz a háborúnak, ha már nem figyelnek annyira a katonák... akkor majd más életünk lesz, nem kell menekülni az esetleges baj elől, ami talán nem érne el, de mégis... Nem akarom a bátyámat is elveszíteni.
- Igazad van... néha én is önzőnek érzem magam, pedig nem akarok az lenni. - örülök, hogy Thierri nem ment el harcolni. Semminek sem örülök jobban, pedig ez nem szép tőlem. Velem maradt, mert a testvérem, mert nem akart elszakadni, egyedül hagyni és e miatt nem az országot védi. Tudom, hogy ha bármilyen bajba kerülnénk ő habozás nélkül megtenne értem akármit, megvédene bármibe is kerül, és talán már volt is rá példa, hogy ezt megtette, de azt hiszem soha nem fogja az orromra kötni. És én is megtennék érte bármit. Tudom, nem vagyok olyan erős, mint ő, olyan határozott, de ha bajba kerülne, ha meg kéne húznom a ravaszt, hogy neki ne essen bántódása, akkor biztos vagyok benne, hogy gondolkodás nélkül vinném ezt véghez. Egy cseppnyi kétely sincs bennem.
Azt viszont tényleg nem tudom hova tenni, miért néz így, talán a külsőm miatt, vagy mert valami keveredett a hajamba, igazán nincs rá más tippem, akárhogy is töröm a fejem. Csak várom, hogy válaszoljon, hogy valamiféle magyarázatot adjon, de az, hogy gyönyörű vagyok mégis csak meglep. Nem igazán szoktak nekem ilyesmit mondani, nem csoda, hogy nem tudom kezelni, inkább azt hiszem terelek, mert különben biztosan jóval erősebb lenne az arcomon a pír és még ennél is jobban zavarban lennék.
- Hát... köszönöm. - mosolyodom el végül, bár még mindig határozottan zavarban érzem magam, vagy talán egyre jobban, azoktól, amiket mond. Elég nehéz könnyen napirendre térni, ha valaki bókol, úgy hogy nem is ismered és nem nagyon készültél fel rá. Főleg úgy, hogy Thierri már kismilliószor elmondta, hogy túlságosan nyílt vagyok az emberekkel, hogy gyanakvóbbnak kell lennem, mert elég fiatal vagyok ahhoz, hogy kihasználják a naivitásomat. Nem akarok folyton gyanakodni mindenkire. Lehetnék körültekintőbb, talán, de... egy bizonyos szint felett az már sok, amit ő csinál.
- Nem haragszom, csak nem teljesen értettem. De... min lepődtél meg? - még mindig nem értem pontosan, azon talán hogy mennyire gyönyörű vagyok, ahogy mondta, az lepte meg ennyire? Vagy mégis mi? Nem mondtam, tettem azt hiszem semmit, ami túlságosan fura lett volna, legalábbis egyáltalán nem rémlik ilyesmi.

Tárgy: Re: Ferris Wheel (körhinta) 2014-05-19, 17:00

Séra & Auguste

Rabszolga az, ki arra vár, hogy felszabadítsák.

A remény olyan, mint a vér. Amíg érzed a lüktetését az ereidben, addig élsz. Reménykedés nélkül nem lehet élni, ezernyi dologban reménykedünk az életünk során. Mindannyian csalódunk, ha a reményeink nem valósulnak meg. De van, hogy a reményeink alaptalanok. Néha az, amire számítunk, könnyen eltörpül ahhoz képest, ami váratlanul ér minket. Ragaszkodunk a reményeinkhez, mert amire számítunk, amiben hiszünk, az tartja bennünk a lelket. Amire számítunk, az csak valaminek a kezdete, amire nem számítunk, az változtatja meg az egész életünket. Nem minden reményben kell csalódni, nem mindegyiket kell feladni, mert előbb-utóbb, így, vagy úgy, akárhogy is, de teljesülni fognak, csak tennünk kell érte. Ezért is annyira fájó az, mikor feladunk valamit, mikor bedobjuk a törülközőt. Van egy pont, egy végső határ, amikor már túl sok minden ér minket, amit nem tudunk feldolgozni, amikor már nem harcolunk tovább. Ez a határ minden embernél máshol van, van, aki nem bírja a csalódásokat, és van, akit azok neveltek. Mikor feladjuk a harcot, akkor kezdődik az igazi megmérettetésünk. Reményt találni ott, ahol semmi sincsen, kevés nehezebb dolog van, mint ez.
-A legtöbb ember önző, a maga és szerettei érdekét helyezi minden elé, de…ilyen időkben mégis ki hibáztathatná ezért őket? De ez nem veszett ügy, addig nem amíg akad egy ember is, aki hajlandó mások helyett cselekedni. – igaza van, sajnos nem valami jó a társadalom. Egyre nagyobb a szakadék a gazdagok és a szegények között, egyre több előítélete van az embereknek, manapság nem igazán divat másokkal foglalkozni. Mindenki a saját életéért felelős, a saját sorsunk kovácsai vagyunk. A háborúban pedig szükség törvényt bont. Egymáson taposnak az emberek, miközben menekülnek az elkerülhetetlen elől. A háború meg fog érinteni mindent, ha még nem tette volna meg. Mindenhol otthagyja nyomait, mint egy hurrikán, ami továbbhalad miután kitombolta magát. Tényleg egyszerűbb lenne, ha összefognánk és együtt próbálnánk kiheverni az előttünk álló nehéz időket, de…sajnos ez lehetetlen. Az ember mindig többet akar, nem sokan képesek másokkal osztozni, talán a büszkeségüket sérti, nem tudom, akárhogy is, az ilyen időkben a büszkeség nem válik előnyünkre. Az ilyen időkben ravasznak és furfangosnak kell lennünk, erősnek és magabiztosnak, segítőkésznek és önzetlenek. Azt szokás mondani az embernek, hogy az igazi vész idején jön elő minden embersége, és ez lehet egy emberre igaz, de tömegekre nem.
Tudom én, vagyis sejtem azt, hogy mennyire fura lehet neki az, hogy így ledöbbentem, hogy ilyen meglepetten nézem őt, de nem tehetek róla, én…nem hittem volna, hogy láthatom még egyszer az arcát, most mégis itt áll előttem teljes életnagyságban, és nem tudok tenni ellene, de egyre csak előcsalogatja belőlem a rég eltemetett érzéseket. Emlékszem, hogy Isabelle testét odaadtam a papnak, emlékszem a temetésére, emlékszem minden egyes vele, és nélküle töltött percemre, a lelkem lapjaira vetettem minden pillanatot, amit azóta mélyen elzártam magamban, és eddig valahogy sikerült a gondolataimnak kikerülni ezt, most nem megy, másra se vágyok csak arra, hogy ismét elmerüljek a múltban, de jól tudom, hogy ő nem Isabelle, bármennyire is szeretném annak látni. Külsőleg akárcsak két tojás, de ebből a pár egymással váltott mondatból kiderült, hogy belül mások. Isabelle elég…ellentétes személyiség volt. Egyszerre tudtam szeretni, és gyűlölni. Vagy nagyon kedves, vagy nagyon durva volt, hangulatember volt, aki éppoly könnyen csavarta el a fejed, mint törte darabokra a szíved. Sérat pedig bár nem ismerem, nem hinném, hogy ilyen lenne, nekem az jött le, hogy törődik másokkal, és nem csak akkor, mikor éppen olyan kedve van.
- Na igen, de a legtöbbeknek nem áll ilyen jól. – mosolygok rá kedvesen. Nem hiszem, hogy valaha is meg tudom majd érteni Hitler fajelméletét az árjákról. Ha ennyire biztos a dolgában, akkor ő miért lóg ki a sorból? A nézetei alapján már rég valami bányában kéne dolgoztatni őt, a többi lenézett nép sorai között. Nem tudom, hogy Sérát valaha is megszólták ezért, én szerencsésen megúsztam, mert bár kék szemeim vannak, nem mondanám szőkének magam, inkább olyan világosabb barna hajam van.
- Bocsáss meg nekem, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak, csak…nagyon meglepődtem. – azt mégse mondhatom el, hogy úgy néz ki, mint a halott szerelmem, nem? Egyrészt mert senki nem hinné ezt el nekem, másrészt pedig kinevetne, mert valami béna udvarló szövegnek venné, és amúgy sem esik jól az embereknek, ha hasonlítgatják őket, az pedig el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet, mikor rájössz arra, hogy nem is olyan rég élt valaki, akivel még a hangotok is közös volt.

Tárgy: Re: Ferris Wheel (körhinta) 2014-05-18, 18:49

Auguste & Séraphine

A legtöbb ember olyan nagyon negatív, főleg ezekben az időkben. Ezért van ez a kijárási tilalom is, mert az embernek már abból is baja lehet, ha csak kiteszi a lábát sötétedés után az utcára, mert mindenki fel van paprikázva, mert mindenki ideges és feszült a bura miatt. Nem tudom, hogy miért lenne jobb ettől, szerintem sokkal többet ér a remény, sokkal többet ér, ha inkább figyelünk egymásra. Összefogással többet el lehet érni, mint azzal, ha egymásnak esünk, és jó dolog, ha végre olyan valakibe botlasz, aki szintén így vélekedik erről. Az az igazság, hogy még nem is találkoztam túlságosan pozitív emberrel a városban, bár tény, hogy az utóbbi napok nem pont arra szolgáltak, hogy ismerkedjem. Sokkal több volt a dolgunk ennél Thierrivel, sok mindennek kellett utána járni. Nem egyszerű olcsó szállást keríteni és meg is tartani, jelenleg pedig munkát még bonyodalmasabb, pedig valamiből csak el kell tartania magát az embernek, hiszen ki tudja mikor fordul még inkább a feje tetejére a világ.
. Én igyekszem, és jó, hogy más is. Mostanában a legtöbben olyan rémesen negatívak. Persze tudom, hogy a háború... és ez az egész, de... nem érne többet, ha inkább együtt próbálnánk megoldani és nem egymás ellen lennénk? - sóhajtok egy aprót, hiszen azért ezt így kimondani nem kellemes. Nem fog sajnos attól változni a világ, vagy az emberek, hogy én azt akarom, hogy én kicsit talán álmodozó vagyok, vagy álmodozóbb, mint az átlag. Szeretem inkább pozitívan megélni az életet és nem pedig az árnyoldalakat nézve. Persze tisztában vagyok azzal, hogy vannak akiknek sokkal nehezebb az élete, mint nekem, és számukra azért ez jóval bonyolultabb.
Örülök neki, hogy nem jelent neki gondot a tegeződés. Engem egyszerűen zavart volna a túlzott magázódás, valahogy ilyen idősnek állítja be az embert és az egész felhúz egy falat a két beszélgetőpartner közé, mintha mindenképpen jelezné, hogy idegenek vagytok, hogy ott feszül köztetek a távolság, amit csak akkor lehet átlépni, ha az egyik fél beleegyezett, ha azt mondja, hogy most már nem vagytok vadidegenek. Miért nem jobb eleve úgy kezdeni egy ismertséget, hogy ez nincs meg? A feszültség, az idegenkedés nélkül. Szerintem kellemesebb, jobban el lehet beszélgetni, jobban nyitni lehet a másik felé.
Az viszont nem kicsit lep meg, ahogy rám néz, finoman szólva is mintha el lenne képedve, vagy meg lenne lepődve? Zavartan tűröm a fülem mögé a hajam, először persze arra gondolva, hogy talán van valami az arcomon, belerepült a hajamba valami vacak, esetleg megtisztelt egy madár nemes adományával az égből... vagy ilyesmi. Komolyan meg sem merem kérdezni, csak várom, hogy végre választ adjon, de ez se sokat segít a zavaromon. Elmosolyodom, csak a halvány pír az, ami arról árulkodik, hogy nagyon is meglepett a válasz. Az az igazság, hogy olyan sokat költöztünk már Thierrivel, hogy nem igazán került rá sor, hogy közelebb kerüljek valakihez. Jó persze volt már egy srác, még egy Párizs melletti kisvárosban. Ott maradtunk vagy három hónapot, szép élmény volt, de... el kellett jönni, és utána már még annyira sem akartam semmibe belebonyolódni. Úgy se maradunk sehol sem sokáig, így pedig csak fáj az ember szíve, ha megkedvel valakit, aztán mégis el kell mennie. Nem valami kellemes.
- Köszönöm, ez igazán kedves. A legtöbben ennyire nem szokták értékelni a külsőmet, tudod... szőke haj, kék szem... - na igen, Hitler elvárásai is hasonlóak az ő nemes fajának képviselőivel szemben. Sose értettem, hiszen amúgy a pasasnak barna a haja nem? Mondjuk nekem semmi közöm a németekhez, ha jól tudom a felmenőim között svédek lehetnek talán, onnan van ez a világos színösszeállítás. - De azért azt hiszem kissé túlzol, legalábbis úgy elképedtél.. már-már vicces volt. - teszem azért hozzá egy szélesebb mosollyal, hiszen így van, tényleg elég rendesen sikerült befagynia.

Tárgy: Re: Ferris Wheel (körhinta) 2014-05-17, 23:23

Séra & Auguste

Rabszolga az, ki arra vár, hogy felszabadítsák.

Szeretem azt hinni, hogy minden okkal történik, de saját tapasztalatból mondhatom, hogy ez nem így van. Nem kell, hogy valaminek oka legyen, van, ami tökéletesen értelmetlenül következik be. Nem volt előzménye, nem volt oka, csak megtörtént. Mintha az élet az nap nem tudott volna elég embert elragadni a szeretteitől, ezért találomra válogatott, hogy fenntartsa az egyensúlyt. Tudom, hogy fel kéne dolgoznom azt, ami történt, erőt kell gyűjtenem, mert ahol eltörtem, ott leszek erős, ahol vesztettem, ott leszek legyőzhetetlen. Tudom, hogy nem szabad a múltunk elől futni, mert az igazán nagy, és erős embert a tragédiái teszik naggyá. Nem tartom magamat különbnek senkinél sem, azonban nekem az dolgom, hogy valami többé válljak. Elvállaltam valamit, és hogy végigvihessem többnek kell lennem, mint ami most vagyok. Nem élhetek örökké a múltban, nem rágódhatok a csalódásaimon, a vereségeimből diadalt kell kovácsolnom, a fájdalomból pedig fegyvert a kezembe. Példát kell mutatnom, ez a dolgom, ezt várják tőlem, én pedig nem akarok még egyszer csalódást okozni.
-Csak hinni kell benne. – rántom meg finoman a vállamat mosolyogva. Két dolgot szoktak rám ilyenkor mondani. Van, aki optimistának mond, olyan embernek, aki a legjobbat akarja látni mindenhol, mindenben , és vannak, akik álmodozónak látnak, bolondnak, aki rég letűnt ideológiákat vall, aki nem halad a világgal, nem képes elfogadni, hogy a világ gyökerestül megváltozott. Talán igazuk van. Nem vagyok hajlandó elfogadni azt, amivé válnom kéne. Nem fogok embereket ölni, csak mert egy nagyhatalmú ember szerint a kiontott vér majd békét hoz. Nem fogom odadobni az életemet olyan eszmékért, amiket nem vallok, és nem fogom hagyni, hogy ártatlanok haljanak meg, olyanok, akik csak rosszkor voltak rossz helyen. Talán bolond vagyok, gyenge, amiért nem hagyom, hogy a világ formáljon, de amíg a lelkiismeretem tiszta, addig így fogok cselekedni.
- Örülök, hogy megismerhetlek Será! – mondom neki kedvesen, majd pár lépést hátrébblépek, hogy ne legyen neki kényelmetlen, ha esetleg túl közel álltam volna hozzá. Gyönyörű neve van, és a hangja is nagyon kellemes, még a formalitásokhoz sem ragaszkodik, aminek külön örülök, mert az igazat megvallva, nem szeretek magázni senkit sem, mindig is közvetlen voltam, jobban szeretek az emberrel barátként beszélni, mint ismeretlenként, még ha nem is ismerem őket.
Mosolyogva nézek fel rá, és azonnal le is döbbenek. Eddig nem nagyon vettem őt szemügyre, ami elég nagy udvariatlanság, hiszen a minimum kézfogásnál, hogy megnézed a másikat, de én ezt most nem tettem meg, és sötétben sem tudtam jól kivenni a vonásait. Most azonban, most, hogy ráemeltem a szemeimet…mintha az otthon őrzött képet bámulnám, mintha az álmaim öltenének testet előttem. Nem, ez lehetetlen! Minden a szívem mélyére kényszerített érzés most egyszerre tör a felszínre és talál utat a szívemhez, ezernyi kérdéssel bombázva azt. Egyszerre szakad rám minden emlék, egyszerre élem át újra a boldog és fájó emlékek kavalkádját, egyetlen arc, egyetlen mosoly…az övé…az övék. Talán a kelletténél hosszabb ideig nézem őt, a szemeit, azokat a tengerkék szemeket, amik fél évvel ezelőtt élettelenül meredtek rám. Azokat a tengerkék szemeket, amik már az első pillanatban levettek a lábamról, és a finom, hosszú szőke haj, mi még inkább csak kiemelte szemeit, melybe nem nézni lehetetlen, és az első pillantással magához láncol. Nem lehetséges, túlságosan is kísérteties a hasonlóság. Az arca…mintha Isabelle nézne rám. Nem ez nem lehet, biztos csak fáradt vagyok. Láttam őt meghalni, a kezeim közt lehelte ki a lelkét, nem, nem lehet, hogy ő…vagy mégis? Olyan sok furcsa dolog történt mostanában, miért ne lehetne ő az? Aztán jön az újabb válaszcsapás: Séraphine. Isabelle ugyan miért hazudna nekem a nevéről? Ő nem tenne ilyet, úgyhogy…úgy tűnik el kell fogadnom, vagy egyelőre felfognom azt, ami velem történik. Ha eddig csalódott voltam, akkor most végtelenül szomorú, pedig…minden vágyam az volt, hogy újraláthassam őt, és most…itt van, még ha nem is ő az. Végül aztán sikerül elmosolyodnom, úgy, mint régen, ahogy Isabellere mosolyogtam mindig.
-Ilyen…gyönyörű. – ilyen ismerős.

Tárgy: Re: Ferris Wheel (körhinta) 2014-05-17, 10:58

Auguste & Séraphine

Attól tartok, hogy a világ igenis túlságosan sokat változott, hogy amit most látunk, amit most élünk át az már olyasmi, ami talán csak az után lesz majd újra normális, ha a mi generációnk már nem él, de... ebben is meg kell próbálni meglátni a szépet. Az apróságokat, mint a napsütés, a virágok kellemes illata nyáron, vagy épp ez a szép körhinta. Persze ha működne, az még jobb lenne, de nem kérhet az ember folyton túl sokat, az is jó, hogy itt van, hogy nem takarták le még valami ponyvával, vagy nem vitték el a miatt, hogy most nem lehet használni. Egyszer még remélem, hogy megint működőképes lesz. Megértem, hogy a generátorok energiáit nem erre pazarolják, hiszen vannak sokkal fontosabbak is ennél, mint pl. a kórház, vagy a rádió, de olyan kellemes lenne hallani csak egy kicsit a finom dallamot, ami a hangszórókból szállna. Önkéntelenül is elmosolyodom, ahogy elképzelem, de persze nem tudom pontosan azt visszaadni, ami lehet, csak körülbelül, lévén sosem hallottam még, csak régen még gyerekkoromban. Thierrivel kerüljük az ilyen helyeket, már csak azért is, mert a nagy tömeg nem igazán kedvez nekünk. Tömegben ugyan el lehet vegyülni, de arra is nagyobb az esély, hogy esetleg valaki kiszúr és az nekünk nem lenne hasznos.
Felkapom a fejem az ismeretlen hangra, de nem ijedten. Valahogy nem hallok a hangjában olyat amit miatt így kéne tennem. Naivitás tudom, a bátyám már sokszor mondta, hogy nem bízhatok meg csak úgy valakiben, csak azért mert első ránézésre nem tűnik veszélyesnek. De képtelen voltam mindig is hallgatni rá. Ha folyton mindenkivel bizalmatlan vagy, az egyáltalán nem jó, úgy szerintem képtelenség teljes életet élni, nem is akarom, hogy ilyen életem legyen.
- Jó dolog, hogy van még olyan, aki pozitívan tud gondolkodni minden tekintetben. - mosolyodom el. Na igen, itt van ez a bura, de ha eltűnne, akkor ki tudja, hogy a háború nem ért-e el még minket közben. Nem hallani kintről semmit, így hűt híreket sem tudhatunk meg, hogy a csatározás merre folyik. Biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése, hogy betörjenek az országba, Hitler nem fog megállni Franciaország előtt, ehhez nem fér kétség sajnos. De addig egy kis nyugtunk lehet, bár persze tudom, hogy itt a városban sincs éppenséggel minden a legnagyobb rendben, de ahogy ő is mondta, majd minden jóra fordul. Egyszer majd megnézhetem ezt a körhintát is működés közben, és talán még fel is ülök rá. Tudom, hogy azt főként gyerekek szoktak, de én sem vagyok még annyira nagyon felnőtt, hogy ne tehetném meg.
- Séraphine vagyok, de a Séra is megfelel, ha hosszúnak találnád a nevem és te is nyugodtan tegezz, nem szeretem ezeket a túlzott formalitásokat. - mosolyodom el, elfogadva a kezét és finoman megrázva. Vicces, hogy tegezést ajánl, miközben ő még így is magázva folytatja. Egyszer tényleg beleszokhatnék ezekbe az úriasabb dolgokba, de valahogy nem megy. Ez van, ha nem igazán nősz fel, nem tudsz alkalmazkodni a felnőtt élet dolgaihoz.
- Remek lehetett. Kiskoromban én is ültem körhintán, de elég rég volt már. - jó persze annyira nem rég, mintha idősebb lennék, de akkor se most, és valahogy minden, ami a szüleink halála előtt történt olyan nagyon réginek tűnik. Nehéz lenne ezt megmagyarázni, mintha csak új időszámítás kezdődött volna azzal, ami történt, mintha lenne egy láthatatlan határvonal és az előtte lévő dolgok tényleg nagyon messzinek tűnnek számomra. A kérdése picit meglep, nem is maga a kérdés, inkább csak az, ahogy feltette. - Elárulom, ha te is, hogy mit jelent pontosan az, hogy egy ilyen nő? Milyen? - szőke, fiatal... szőke és fiatal? Tényleg nem tudom, de a szám szegletében inkább érdeklődő mosoly játszik, mint rosszallás, ami miatt így tette fel ezt a kérdést.

Tárgy: Re: Ferris Wheel (körhinta) 2014-05-16, 21:19

Séraphine & Auguste

Rabszolga az, ki arra vár, hogy felszabadítsák.

Én hiszek benne, hogy a világ nem változott akkorát, amit ne lehetne helyrehozni. Békepárti ember vagyok, ha lehet akkor tartózkodom az erőszaktól, de én is tudom, hogy nem maradhat így örökké. Előbb-utóbb muszáj lesz előbb lőnöm, mint kérdeznem, de amíg ez nem féltetlen szükséges, addig inkább lyukat próbálok beszélni ellenségem hasába , minthogy ismeretségünk kezdetének alkalmából egy golyóval gazdagítsam a mellkasában. Nem hinném, hogy felesleges és értelmetlen vérrontásra lenne szüksége az embereknek, bármennyire is valami nemesebb célt szolgálna az. Tudom, hogy vannak akik bolondnak néznek, de ha ez azt jelenti, hogy bízom még mindig az emberekben, akkor szíves-örömest leszek bolond. Hányszor megkaptam már azt, hogy gyáva módon bábként mozgatok embereket, pedig semmi ilyet nem teszek, de minden csak nézőpont kérdése. Főként Leon hangoztatja ezt folyton, csak ő még kicsit tetézi is ezt, nem tudom mit vár. Hogy egyszer elvesztem a fejem és nekimegyek? Biztosan szép kis viadal lenne, de kettőnk közül még talán én vagyok a higgadtabb. Megértem őt, komolyan. Megértem, hogy miért látja úgy a dolgokat, ahogy, megértem, amiért engem hibáztat, és megértem, hogy nem bízik már magán kívül senkiben. Azonban ettől még nem bocsátok meg neki. Egy arrogáns, bunkó agresszív ember lett, akit csak azért tűrök meg magam mellett, mert bízok benne, hogy valahol mélyen ott van benne a legjobb barátom, mert a múlt miatt nem tudnám őt csak úgy eltaszítani, tartozom neki annyival, hogy megpróbálom őt megmenteni önmagától. Elképesztő, hogy ezt egy nő tette velünk. Isabelle halálával pedig minden csak rosszabb lett. Amíg Isabelle élt, és ott volt nekünk, addig nem mentünk ennyire ellen egymásnak. Csak miután a karjaimban vérzett el, csak azután lettünk ennyire…érzéketlenek a másikkal szemben.
Örömmel veszem, hogy a nő nem fut el, nem ijed meg tőlem, most kicsit arra van szükségem, hogy beszélhessek valakivel, akit nem ismerek. Bármiről, csak terelje el a gondolataimat Leonról és Isabelleről. Van egy olyan érzésem, hogy Isabelle emléke fog a sírba kergetni, ha csak Leon előtte le nem lő.
-Előbb-utóbb minden rendbe fog jönni, és szebb lesz, mint valaha is volt. – mondom neki mosolyogva. Magamnak is szántam ezt a mondatot, így kimondva jobban el tudom hinni azt, hogy nem lesz semmi gond, hogy minden rendben lesz. Talán nem lesz szebb és jobb, nem fogom jobban élvezni az életet a háború után, mint előtte, de attól még rendbe fog jönni minden. Egyszer minden véget ér, legyen bármily jó, vagy rossz. Ha pedig Avignon túléli ezt az egészet, és én, mi ellenállók ebben tudunk segíteni neki, akkor nem is érdekel az, hogy milyen lesz a háború után. Már megbarátkoztam a gondolattal, hogy nem sok minden fog megadatni nekem hátralévő életem során. Éppen ezért ha megkell halnom, akkor valami olyanért haljak meg, ami fontos a számomra, de azért nem ez a célom, látni akarom Avignont a háború után. A halál gondolatával már jó barátok vagyunk, de addig nem ragadhat el, míg a feladatomat nem teljesítettem.
Átbújok a kötél alatt, hogy közelebb lehessek a lányhoz és kezet nyújtok neki. – A nevem Auguste, és nyugodtan tegezzen engem. – mondom mosolyogva, arra pedig csak pár pillanattal később jövök rá, hogy éppen magáztam őt, de…arra tanítottak, hogy míg a nő meg nem engedi, addig tisztelettudóan, magázva szólítsam meg. Ez egy amolyan belém nevelt dolog, ösztönös, mint a hang irányába kapja az ember a fejét. – Még kiskoromban egyszer felültem rá, szinte megvakítottak a fények, ha jól emlékszem még le is estem a lóról. – mosolyodok el, ahogy pár lépést teszek az egyik fehér paripa felé. Kiskoromban anyám kihozott engem, persze apám aztán megdorgálta, ő abban hitt, hogy egy gyereknek nem kell feltétlen a gyermekkor, hogy felnőhessen. És igaza volt, nem igen volt gyermekkorom, de nem tudok rá emiatt haragudni, mert végülis férfivá nevelt, vezetővé. Biztosan hevesen ellenezné azt, amit csinálok, ő mindig is a golyó erejében hitt, míg én próbálok mindent harc nélkül megoldani.
-Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhettem, hogy mit keres ilyen tájt, egy ilyen nő egyedül itt? – nézek fel rá mosolyogva.

Tárgy: Re: Ferris Wheel (körhinta) 2014-05-16, 13:43

Auguste & Séraphine

Ha nem motoszkálna a fejemben a tény, hogy hamarosan lemegy a nap és akkor már nem szabad idekint tartózkodni, biztosan sokkal szívesebben maradnék idekint, de tudom, hogy nem lehet. Pedig egészen szép az idő, gyengén még süt a nap, annak ellenére, hogy lassan elbukni készül, és a szél is csak egészen gyengén lengedez. Gond nélkül megengedhettem magamnak, hogy egy könnyed térd alatt érő virágos szoknya legyen rajtam, egy mintában és színben passzoló rövid ujjú blúzzal. A karomon ott van egy barack színű kardigán, ha még szükség lenne rá, a lábam pedig nem az a nagyon fázós valami, hogy esetleg gond lenne, hogy nem vettem még pluszban harisnyát is. Rosszabb időket is megéltünk már Thierrivel, amikor nem volt tető a fejünk felett, csak mert nem volt rá pénz, vagy egyszerűen nem értünk el a következő városig még nappal. Elég jól bírom a hűvösebb időt is, most viszont már a nyál közeleg, aminek nagyon örülök. Mindig is imádtam a jó időt, bár itt persze most nehezebb lesz kiélvezni, de valahogy mégis próbálom a tény, hogy nincs rendben a város elodázni. Mintha attól nem is lenne olyan valóságos.
Az ember sokszor viselkedik úgy, hogy egyszerűen csak úgy kezeli az életet, mintha vele nem is történhetnének csúnya dolgok, csak mindenki mással. Aztán persze amikor ráeszmél, hogy tévedett, akkor már nem sok mindent tehet. Én is valahogy így vagyok ezzel, e miatt tudok még a mai napig is mosolyogni, akkor is, ha épp nehezebb szakaszon kell átvergődni magunkat. Persze e mellett az is benne van, hogy a bátyám sok súlyt vesz önként a saját vállára. Sokról én még csak nem is tudok. Gyávaság, hogy nem is akarok? Nem akarom őt direkt terhelni, csak azt hiszem így egyszerűbb. Van az, amikor olyan hirtelen kell felnőnöd, hogy igazából nem is sikerül. Hiába múltam már el húsz, valahogy nem érzem magam igazi felnőttnek, pedig az életem nem móka és kacagás, de mégsem megy. Valahogy nem tudok mindent véresen komolyan venni, ezért van, hogy most is úgy simítok végig a ló fején, mintha csak öt éves lennék és a hátam mögött a szüleim figyelnék, hogy vajon fel merek-e ülni rá. Valahogy így is lehetett kiskoromban, de már nem igen emlékszem rá, rég volt.
Hirtelen kapom hátra a fejem, amikor meghallom a hangot. Nem tűnik veszélyesnek, kétlem, hogy ha valaki bántani akarna, akkor ilyen szöveggel indítana. Csak elkapna hátulról és kész, amíg nem figyelek oda, hiszen eléggé elkalandoztam. Megjelenik végül egy mosoly az arcomon, ahogy a közelebb lépdelő fickóra nézek, aztán vissza a körhintára.
- Igen, meseszép. Kár, hogy nem láthatom működő állapotban is, gondolom úgy még szebb. Amikor világítanak az égők és szól a zene is. - egy pillanatra megpróbálom elképzelni, hogy milyen lehet, de sajnos nem volt lehetőségem látni, amíg még volt áram. Az első napokban nem mászkáltunk túl sokat a bátyámmal, főleg nem nézelődés miatt, most pedig már, hogy az idő adott, a lehetőségek már nem. - Te láttad működés közben is? Esetleg ültél is rajta? Akarom mondani ön... bocsánat. - zavartan elmosolyodom. Idősebb lehet nálam és nem illik valakit csak úgy szimplán letegezni. De nem vagyok az a társasági ember, nem forgok úri körökben, hogy ez a beidegződés meg legyen bennem, és túl sok idősebb ismerősöm sincs.

Tárgy: Re: Ferris Wheel (körhinta) 2014-05-15, 19:38

Séraphine & Auguste

Rabszolga az, ki arra vár, hogy felszabadítsák.

Nem örülök ennek a buroknak, bármennyire is hasznos a város védelmének szempontjából. Nem tudunk kijutni, viszont be sem tudnak így jönni az ellenségeink, de így úgy érzem magam, mintha valami kalitkában kéne élnem bizonytalan ideig. Az pedig már csak hab a tortán, hogy nem tudok kommunikálni ellenálló társaimmal, kiket én küldtem ki, hogy az ottani ellenállókkal megteremtsem a kapcsolatot. Mégis mit mondjak majd Avalonnak, ha megkérdezi, hogy mi van a bátyával? Emlékszem, hogy mindig elhozta őt is a bátyja, kedvelem azt a lányt, éppen ezért is érzem most magam bűnösnek. Én küldtem ki a bátyát, emiatt maradt egyedül és úgy tűnik, hogy most még várnia is kell a bátyára, hiszen ha akarna se tudna visszajönni. Remélem, hogy minden rendben vele, mert elégé szívemen viselem az emberek sorsát. Talán majd meglátogatom, vagy kiküldök hozzá valakit.
Nem nagyon akartam bejönni a városba, de végül úgy döntöttem, hogy egy kis sétára van szükségem. Leonnal sikerült megint összekapnunk, nekem pedig már elegem van a folyamatos vitatkozásokból. Megértem őt, de azt már nem, hogy képtelen felfogni: nekem és éppen ugyanúgy fáj, mint neki. Leon soha nem fog megbocsátani nekem, ezt már a tudtomra adta. Illetve azt is, hogy teljesen rosszul látom a dolgokat. Próbálok békés módszerekkel harcolni, Leon azonban az erőszak híve, szerinte a világ már nem olyan, mint régen volt. Én próbálok mindenkit megmenteni akit csak tudok, de szerinte csak a számunkra fontosakat kéne életben tartani. Néha elgondolkodok azon, hogy miért nem próbálta még átvenni a helyemet. Nem boldogulna ebben biztos vagyok, de akkor is néha már túllő a célon. Engem utálhat, de az ügyünknek ne ártson ezzel. Régen a legjobb barátom volt, megbíztam benne vakon, de már nem, és csak a régi idők emléke miatt nem dobtam még ki őt. Eleinte még elvárta, hogy a legfontosabb láncszemként kezeljem, de aztán sikerült az értésére adnom, hogy ez lehetetlen. Az ”ellenállás második embere” Louis, bár én nem nagyon szoktam ezt a jelzőt használni rá, hiszen egyformán fontosak vagyunk, de igaz, ami igaz: Louis nélkül nehéz, már-már kilátástalan helyzetben lennénk. Olyan, mint egy bika. Ha valamit elhatároz azt végre is hajtja, méghozzá maradéktalanul. Van egy sajátos stílusa, de én személy szerint mindig jól mulatok rajta. Sokan közölünk nem fogadták be őt a származása miatt, és ez ellen nem tudok sajnos tenni, de Louis már ezerszer bizonyította, hogy a nevén kívül mindenben merő ellentétje a családjának.
Mindjárt kezd sötétedni, de nem tervezem, hogy eliszkolok. Talán, ha nagyon unatkozom beülök egy kocsmába és hallgatom a részegesek remek kis előadását. Azonban először első utam a körhintához vezet. Isabelle mesélte, hogy imádta ezt a masinát, és minél előbb felakar rá ülni. Elakartam őt idehozni, de… elvesztettem még mielőtt bármibe is belekezdhetünk volna. Kicsit meglepődök, hogy látok itt valakit, nem gyakran jönnek ide az emberek, főleg nem ilyen időtájban, hiszen a legtöbben bemennek sötétedés után. Kicsit közelebb sétálok és pár másodpercig még elnézem a szőke lányt, aki az egyik fehér paripát megbabonázva simogatja meg.
-Szép, igaz? Egy boldog emlék gyermekkorunkból. – mondom neki mosolyogva és kicsit közelebb lépdelek, hogy láthassa az arcomat, nem szeretném, ha esetleg megijedne és elfutna, nem vagyok én olyan ijesztő jelenség.

Tárgy: Re: Ferris Wheel (körhinta) 2014-05-15, 16:08

Auguste & Séraphine

Oké, tudom, hogy nincs minden rendben a városban, de én... örülök neki. Így is már túl sokat mentünk, most egy kicsit kénytelenek vagyunk maradni. Thierri nincs túlságosan oda az ötlettől, pedig minden nap elmondom neki, hogy nem lesz baj, hogy nem fogja senki elvinni katonának, hiszen... nem lehet elmenni innen. Jó persze benne van a pakliban, hogy ez változni fog, hogy aztán majd mégis eltűnik az az izé, de lehet hogy még sokáig ott marad... remélem, hogy sokáig ott marad. Elfáradtam a folyamatos városról-városra járásban. Legalább egy kicsit jó lenne egy helyben maradni. Legalább pár hónapot, már az is valami lenne. Van most egy olcsó motelszobánk, ahol el vagyunk, biztosan találok majd valami használható munkát is, vagy majd valahogy lesz. Kissé most zavaros a városban a helyzet, de a polgármester szerint minden úgy mehet tovább, ahogy eddig.
Egyetlen dolog szomorú csak, ez a körhinta. Csodásan fest, de áll, napok óta áll, pedig az elején még fel akartam ülni rá. Nagyon szerettem volna, mert csodás és egészen kiskoromban voltam legutóbb ilyenen. Jó lenne visszaidézni azokat az időket, amikor a bátyám még sokkal kevesebbet idegeskedett. Azért azok egészen más idők voltak, mostanában tudom, hogy túl sok dolog nyomja a vállát. Ha nem mondja is látom rajta... egyszerűen csak érzem és kész. Nincs itt senki, még pár óra van sötétedésig, de még sincs itt senki, így gondolkodás nélkül bújok át a kötél alatt, csak hogy megnézzem közelebbről is. Mosolyogva simítok végig az egyik fehér paripa fején. Csodálatos minden apró motívum, amivel ki van dolgozva. Szép rajta a festés, elnézegetném még sokáig, ha tehetném, de tudom, hogy nem maradhatok ameddig akarok. Thierri azt mondta, hogy utána néz valami munkának, aztán majd kerítünk valami vacsorának valót. Nem szabad sötétedés után kimenni, mert veszélyes lehet, én pedig nem is akarok kockáztatni, hallgatok rá, mint mindig, de addig még van idő és én nyugodtan megnézhetem ezt a szépséget. Csodás dolog lehet felülni rá, és menni rajta egy kört. Szép ötlet, hogy itt van ez a tér közepén és bárki-bármikor elérheti, biztosan sokan használták, amíg még volt áram, hogy működni is tudjon.

Tárgy: Ferris Wheel (körhinta) 2014-04-01, 08:42

Ferris Wheel

Egy jellegzetes körhinta, a város egyik kisebb terén a Belvárosban. Reggeltől késő estig üzemel, kivéve a leghidegebb, havas téli időket, olyankor természetesen letakarva várja, hogy tavasszal újra működésbe hozzák. A belépő árát kifizetve bárki felülhet rá, hogy élvezze kicsit a rég elfeledett gyermekkora adta örömöket, aztán ugyanúgy menjen tovább és intézze az ügyeit.

Titkosított Akta