Amelia&Bradley

Gondoljon rám a nőként, akinél több láda whisky van – visszhangzik a fejemben a mondat, hát, erre sem számítottam, ha őszinte akarok lenni magammal, de ezúttal nem mutatom ki annyira a meglepettségemet. Mosolykezdemény kúszik a számra, de épphogy csak meggörbíti a szájam sarkát.
Ki ez a nő? – pillantok rá, és a tekintetem információk után kutatva az övébe mélyesztem. Eddig mintha meg lettem volna tévesztve. Grófkisasszony létére elég szabadon beszél és viselkedik, és ez általában elég nekem, hogy felfigyeljek valakire. Kezdem érteni, hogy a szülők miért akarják ilyen sietve férjhez adni. De hogy pont hozzám... Velem nem járna olyan jól, mint gondolják.
Ez mostanában lehet, nem látszik, de alapvetően az én szüleim is pont ezért akarnak frigybe kényszeríteni, hogy ezzel levághassák a szárnyaimat, és alázatot tanuljak. Hogy kontrollálják az életemet, de a mostani helyzettől, azt hiszem, már csak ez lenne rosszabb, nem hiszem, hogy hosszú távon el bírnám viselni.
Próbálom összeszedni, hogy mit tudok róla: Még fiatal, gyönyörű, és élettel teli, az is kiderült, hogy szeret szórakozni, igen, a férfiakkal is, és emellett jogásznak tanul, tehát okos, ami egy grófkisasszonynak egyáltalán nem lenne feladata. Ő mégis csinálja, és ráadásul ez a kutatás is... A szemtelensége és az elevensége viszont nagyon is emlékeztet valakire, talán ez okozta volna, hogy ilyen könnyen zavarba hozott? – tűnődőm, azt mondja pár hét mellette, és visszarázódom.
- Hm, azt azért kétlem... – felelek őszintén, és újabb slukkal megrövidítem a cigim életét, az asztalhoz lépek, és lepöckölöm a hamut. Nem gorombaságnak vagy kihívásnak szánom, csak nem akarom, hogy illúziói legyenek. Jobb, ha már az elején tisztán lát az ember. Ám a pillantásában megbúvó kedvesség nem kerüli el a figyelmem, de nem tudom, hogy minek köszönhetem.
Még csak néhány perce vagyok bent, de ma csupa meglepetés ez a lány. Mintha kicserélték volna. Eszembe jut a kérdés, hogy vajon mennyit tudhat rólam? Talán fel is fogom tenni neki ma este.
Úgy tűnik, jól esett neki a megjegyzés, bizonyára a környezetében kevesen díjazzák, hogy jogász pályára akar lépni, vagy hogy egyáltalán csinálni akar valamit. Tudom, hogy mennek odahaza a dolgok, pláne magasabb körökben.
Leülök az egyik kínálkozó fotelbe, és kényelmesen beledőlök. Igyekszem nem mutatni, de kissé fáradt vagyok ma este, bár az ital általában élénkítő hatással van rám. Valószínűleg idő kérdése, és magamhoz térek.
Ebben jócskán a segítségemre van a következő kérdése, mikor meghallom, majdnem félrenyelem a kortyot.
- Annyira bíztam benne, hogy felejtjük ezt a témát – mormogom, miután még egyszer leszúrt. És igen, feltűnik az is, hogy bármelyiket válaszolom, megint zsákutcába kerülök. Ránézek, és magamon találom a naivnak álcázott tekintetét, de tisztában vagyok vele, hogy ismételten szándékos a csapda, szóval összeszedem magam.
- Ami azt illeti, nem volt szorult helyzet, és az improvizációval sincs gondom, ha tudom, mit akarok – tartom a szemkontaktust. – Ettől függetlenül nem tagadom, hogy váratlanul ért az... invitálás – ízlelgetem a szót, majd tartok egy kis szünetet. – De miért csak most? Egy ideje már itt van, minden nap találkozunk, érthetőek az érvei, hogy célszerű megismerkednünk, de miért csak két hét után?

Amelia & Bradley

Amelia&Bradley

Úgy látszik, igazam volt, ha rosszul indul egy nap, a vége sem lesz másmilyen, summázom magamban a tanulságot, és hogy egy kis időt nyerjek, ismét beleszívok a cigimbe, hosszan letüdőzve a füstöt.
- Hogy kellene gondolnom önre? – fújom ki aztán a füsttel együtt a kérdésemet is, még talán kíváncsi is vagyok egy kicsit, hogy mit válaszol. Valamiért azt érzem, hogy a stílusa most is és az elmúlt hét alatt is, hol rejtve, hol kissé nyíltabban, de folyamatosan provokál, és az ingerekre előbb-utóbb mindenki reagál valahogy.
Látom, jól mulat rajtam, de el kell ismernem a tényt: valóban sikerült zavarba hoznia. El sem hiszem. Elszoktam már az ilyen helyzetektől, néhány évvel korábban azért sokkal jobban meg kellett volna dolgoznia érte.
- Nem, valóban nem – adom meg magam egy halk sóhajjal, kicsit kelletlenül, és ezzel be is ismerem, hogy csak kifogásokat soroltam. – Kijöttem a gyakorlatból – teszem hozzá, most már úgyis mindegy alapon.
Felnézek rá, és végighallgatom az érveit. Okos nőszemély, minden lehetséges kifogásomra előre felel, és a helyzet az, hogy mire a végére ér, nincs is több ellenérvem. Be kell látnom, hogy az ötlet, mint olyan, nem is rossz. Talán hibás volt a feltételezésem, és mégsem fog házassági tanácsadásba fulladni az este. Ebben az esetben viszont túlságosan csábító az a pohárka whisky, mintsem udvariatlanul visszautasítsam.
- Sokra viheti még a jogász pályán – válaszolok a mosolyának, ami most is kihívóan méreget, bár fogalmam sincs, hogy miért bókolok. Talán a röpke elismerés jele, hogy elsőre így meg tudott fogni, de felkészületlenül ért a támadás, ezzel vigasztalom magam, majd a pohárért nyúlok.
- Ebben az esetben elfogadom az invitálást – nézek vissza rá, és megpróbálom elképzelni, miről fogunk beszélgetni az est folyamán, hogy egyikünknek se legyen túl kínos.
- Akkor a lazításra – emelem meg egy kicsit a poharam, majd követem a példáját, és belekortyolok az italba, ami máris kicsit jobb kedvre derít. Igazán finom darab, pont az én ízlésem.
Lássuk csak, neki a kutatással van tele a töke ma este, nekem pedig az életemmel. Végül is mindkettő jó kiindulópont.

Amelia & Bradley

Amelia&Bradley

Élvezettel és kissé sietősen szívok bele a napi első cigarettámba, miután rábólint a kérdésemre. Szinte már az első slukk után jobban érzem magam valamicskét. Az idegességem alábbhagy, és sejtem, a fejfájás is hamar oszladozni kezd majd. Bár alapvetően nem szeretem, ilyenkor kénytelen vagyok beismerni, mekkora láncdohányos és istenverte nikotinfüggő lettem. Erre a gondolatra szokás szerint fellángol bennem egy csöppnyi ellenállás, és az elhatározás, hogy leteszem, legalábbis csökkentem az adagot, de a tudatom mélyén most is ott lapít a gunyoros mosolyú gondolat, hogy úgysem fogom megtenni. Szükségem van rá. És ettől csak még pocsékabbnak érzem magam.
Függőségem mértékét mutatja, hogy még egy őszinte mosolyt is képes volt kicsalni belőlem, pedig ilyesmivel nem sűrűn büszkélkedhetek mostanában.
Még nem tudom, miért érkeztem, de amíg ő a szoba másik felében ügyködik, közelebb lépek a falra illesztett táblához, és vetek egy pillantást az egyre csak bővülő, és minduntalan kuszább viszonyrendszert kirajzoló képekre és jelölésekre. Egyből arra gondolok, hogy ismét valami könyvtáras, lapozgatós kutatómunkában lesz részem, amit még az akadémián is rendre próbáltam elkerülni, ám közben észre sem veszem, hogy az elém táruló terep valósággal magába szippant, csak a hangjára pillantok fel.
Biztosít róla, hogy ezúttal nem leltárosnak vagy irattologató segédnek óhajt használni, és nyomatékosításként a magasba emel egy whiskys üveget. Hogy honnan, azon inkább csak csendben lepődök meg, nem épp ilyesfajta ládikákat képzeltem az ágya alá, de ezen most nem is érek rá fennakadni. A következő mondata sokkal váratlanabbul ér.
Igyunk – ízlelgetem a kijelentését hitetlenkedve, és megpróbálom kiolvasni a szemeiből, hogy mennyire gondolja komolyan, ám a kihívó tekintete meggyőz róla, hogy nem viccnek szánta.
- Ezért hívatott? – kérdem némiképp még mindig csodálkozva, és azon töprengek, vajon mit akarhat ezzel. Bár, ha arra gondolok, hogy a parancs jóvoltából egy ideje már kísértjük egymás lépteit, és a burának köszönhetően nagy valószínűséggel ez még sokáig így lesz, már nem is tűnik olyan abszurd ötletnek. Nagy köztünk a csend, már az érkezése óta, és ennek valószínűleg a háttérben húzódó eljegyzési összeesküvés az oka. Bár szerencsére még egyszer sem került szóba, arra már rájöttem, hogy neki sem fűlik a foga a dologhoz, sőt; a viselkedése alapján azonban az a gyanúm, hogy az én részemről erről nincs meggyőződve. Talán azt hiszi, közöm van a házassági ajánlathoz, elvégre én vagyok a férfi, lehet, én is így gondolnám, ha a helyében lennék. És talán így akar lebeszélni... villan át az agyamon.
Erre a gondolatra kissé zavarba jövök; ha így van, állati kellemetlen egy szituáció. Gyűlölöm a szüleimet, amiért ilyen helyzetbe hoztak, de hát ebben mindig is verhetetlenek voltak. Az önérzetem azt súgja, jobb, ha meghátrálok.
- Nos... nagyra értékelem az ajánlatot, de... – pillantok előbb rá, majd az üvegre, végül pedig valahová máshová, nem igazán tudom, hogy mit mondjak – ... nem akarom zavarni a kutatásban, és... nem hiszem, hogy ez jó ötlet – próbálkozok valami hihető magyarázattal, de nem hiszem, hogy elég meggyőzően hangzott, amit produkáltam.
A pillantásom végül a ládán állapodik meg, ez még viszonylag jó alibi is lenne, de nincsenek illúzióim, elég gyenge rögtönzés volt. Ezaz, Bradley, ezt a fajta megoldást tanítani kéne, mérgelődöm magamon.

Amelia & Bradley

Amelia&Bradley

Nyílik az ajtó, és ahogy felnézek, egy sejtelmes mosoly fogad. És egy váratlan mozdulat, ami magával vonzza a pillantásom. Egy cigisdobozt csúsztat a zsebembe. Vagy... várjunk csak, hisz ez az enyém. Nála maradt volna tegnap? – pillantok rá homlokráncolva, mint aki még nem rakta össze teljesen a történetdarabkákat. Nem emlékszem, hogy kitettem volna bárhová is, bár az is tény, hogy ma már kissé lassan működik a logikám.
De viszonylag hamar ignorálom ezt a kérdést, és ahogy a kezembe veszem a dobozkát, egy ösztönös mosolyféleség kúszik az arcomra. Atya ég, mennyire hiányzott ez napközben! – nézek vissza rá hálásan.
- Köszönöm. Ezzel most életet mentett – lépek be, miután észreveszem, hogy még mindig a küszöbön ácsorgok. Meg akarom kérdezni, hogy miért hívatott, de most hogy ismét a kezemben tartom, és egész nap nélkülöznöm kellett, túlságosan égeti a kezem a cigaretta.
- Megengedi, hogy... elszívjak egy szálat? – A mondat felénél egy fél másodpercre megakadok, rájövök, hogy épp ajtóstól rontottam a házba, de mikor a kezében füstölgő szálra téved a pillantásom, talán egy halovány fokkal kevésbé érzem illetlennek a kérdést.
Igazság szerint meglepődtem, hogy beinvitált, hiszen Avignonba érkezése óta most vagyok másodszor a szobájában; általában csak a folyosón csatlakozom hozzá, ha úgy dönt, látogatást tesz valahová. Ajtótól ajtóig kísérem. Ez a feladatom, nagyrészt.
Azt is észrevettem, hogy mindig ügyel rá, hogy a rangomon szólítson. Hadnagy, mindig ezt a szót hallom a szájából, ha hozzám beszél. Nem mintha zavarna, csak furcsállom kicsit. Úgy tesz, mintha vadidegenek lennénk, pedig ha régen is, de találkoztunk már. Igaz nagyon keveset, mert én, amint tehettem, kimenekültem Franciaországba, de a családjaink mindig is jól kijöttek egymással. De az is lehet, hogy már nem emlékszik rám, elvégre tizenkét év, vagy mennyi van köztünk? Te jó ég, alig lehetett több öt-hat évesnél, ha jól emlékszem. Hát, mit mondjak, mostanra jócskán megváltozott, állapodik meg a tekintetem az arcán. Erről viszont végre eszembe jut, hogy voltaképp még azt sem tudom, miért vagyok itt.
- Elárulja, hogy miért hívatott? – kérdezem, ha már ő nem hozza fel a témát.

Amelia & Bradley

Amelia&Bradley

Alig, hogy visszaérek a katonai bázisról, még ki sem fújom magam, máris kapom az értesítést a recepciós fiútól, hogy öt órakor jelenésem van a grófkisasszonynál. Feszengve áll előttem, szinte szuggerál a szemével, elsőre nem értem, mi baja. De hamar úgy döntök, hogy nem is érdekel, nem volt egy egyszerű napom. Nem mondok semmit, csak rutinmozdulattal az órámra pillantok: az alázatosan fél ötöt mutat. Csodás, maradt kb húsz percem lezuhanyozni és átöltözni...
De legalább most már értem, mi baja a fiúnak, talán ő lett volna letolva, ha nem érek vissza időben? Mindig is utáltam ezt a fajta logikát, valahogy a szüleimre emlékeztetett. Kárpótlásul a kezébe nyomok egy érmét, amiért akaratlanul is ráhoztam a frászt, majd megkérdem, esetleg tudja-e, mire számítsak. Ám csak egy bátortalan fejcsóválást kapok válaszul, legalábbis a többit nem várom meg, hanem hosszú léptekkel a felvonó felé indulok. Hát persze, hogy a legfelső emelet a cél. Romney grófjának lányától mi másra is számítson az ember, sóhajtok, és nekidőlök kicsit a hűvös oldalrácsoknak.
Érzem magamon, hogy kissé feszült és ingerlékeny vagyok. A parancsnok ismét és végérvényesen elutasította a kérelmemet, hogy visszahelyezzenek az eredeti pozíciómba, pedig arra számítottam, hogy személyesen hátha meg tudom győzni. De valamiért hajthatatlan, és erős a gyanúm, hogy Marshamék állnak a dolog mögött.  Vagy a saját felmenőim, esetleg mindkettő, azon sem lennék meglepődve. Jól összeszűrték a levet, és bebiztosították magukat, hogy ne okozhassak több meglepetést. És gondolom, ez Ameliára is igaz. Nincs régóta itt, de azt rögtön leszűrtem, hogy már nem az a csendes és visszahúzódó kislány, aki gyerekkorában volt. Nehogy valamiben szerencsém legyen...
Ráadásul a cigimet is elhagytam valahol, és az egész napos rohanásban elfelejtettem másikat venni. Ki vagyok éhezve a nikotinra!
Felérek a szobámba, majd öt óra előtt öt perccel már kopogtatok is a megfelelő ajtón. Végre egy kis sikerélmény, jegyzem meg magamban haláli ironikusan, ez az első dolog, amit a mai nap folyamán sikerült abszolválnom. És persze igyekszem nem túl fáradt és morcos képet vágni a belépéshez, miközben azon gondolkodom, hogy ezúttal vajon mit akarhat tőlem.

Amelia & Bradley