Rendben, rájövök, hogy magamat ismétlem, ahogy arra is, hogy ez Maddie-nek is feltűnt. A pillantásában kíváncsiság, és, nem is tudom, de kicsit mintha szórakozna rajtam. Vagy csak én érzem így.
- Természetesen ez is egy érv, de alapvetően nem erről van szó - felelem egyszerűen és igyekszem nem mutatni, hogy a kérdés bizony elevenbe vág.
Megpróbálhatnék valamit hazudni is, lehet, hogy Maddie észre sem venné, hiszen annyira még nem ismerjük egymást... illetve itt bukik meg a dolog, annyira régen még nem ismerjük egymást, de félek az a helyzet ezzel együtt is többet tud már rólam, mint a legtöbb nő, akivel összeakadtam.
Maddie észrevenné, ha csúsztatni próbálnék.
Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb számomra, hogy én magam is rosszul érezném attól magam, ha nem lennék vele őszinte, még akkor is, ha az őszinteséggel esetleg nagyon kínos helyzetbe hozom magamat. Magunkat.
- Az igazság az, hogy örülnék, ha a dobozkát csak egy kedves csecsebecsének minősítenék, aminek nincs ereklyeféle, történelmi vagy művészettörténeti értéke, vagy ha van is nem kimagasló. Mert akkor megtarthatnánk.
Egyfajta emlék lehetne az első találkozásunkról, bár ezt már nem teszem hozzá. Ettől függetlenül Maddie valószínűleg pontosan érti mire is gondolok. Az a dobozka valami módon kettőnkhöz tartozik. Valaha másokhoz tartozott, erre bizonyíték a gyűrű is, amit benne találtunk, de ez megváltozott.
– Az untatna, hogy családod van, vagy az, ha arra kényszerítenének, hogy csak hímezgess? – kérdezek rá nagy bátran.
Nekem egyáltalán nem mindegy a dolog, bár eddig úgy vettem észre, Maddie-nek nem úgy általában a férfiakkal van gondja, vagy azzal az ötlettel, hogy férjhez menjen és gyerekeket szüljön, inkább azzal, hogy belekényszerítsék egy olyan életbe, amit ő nem szeret, és nem akar.
E miatt pedig nem tudom hibáztatni. Csak azért mert nő neki miért kellene feladnia az álmait?
Szívem szerint megkérdezném tőle, hogy vajon akkor is berzenkedne a férj és a gyerekek ellen, ha ő választhatna? Ha találna olyat, akit nem zavar a munkája, sőt még esetleg büszke is a párja sikereire? Ha találna valakit, akit szeretne, akkor vajon akarná-e a gyermekét annak a fickónak?
Bosszúsan szorítom össze az ajkaimat.
Természetesen nem Maddie-re vagyok dühös, ő a világon semmi rosszat nem tett. A saját gondolataim azok, amik felidegesítettek. Mi a bánatért agyalok én azon, hogy egy nő, akit csak pár napja ismerek, kitől akar és kitől nem gyereket? Nem én voltam talán, aki gondosan kitért a házasulandó lányok és az őket kommendáló célratörő anyák cselei elől odahaza?
Mi más most?
Mi az ördög van velem?
Bólintok. Valóban nem semmi ez a nő, még most is mosolyog.
– Maradjunk abban, hogy egyáltalán nem randevúra való téma. Magam sem tudom, egyáltalán hogy jöhetett szóba. Bocsáss meg érte!
Nem hiszem, hogy annyira érdekelné a dolog, vagy, legalábbis azt hiszem a hölgyeket az ilyesmi nem szokta, vagy ha mégis, nem tudom, erről azt hiszem nem illik beszélni. Tabu.
Bár ki tudja, engem érdekelne, hogy vele mi történt eddig, de azzal tisztában vagyok, hogy az ilyen mélységű bizalomhoz idő kell.
Lassan elmosolyodom, annyira jólesik, amit mond, és az a mosoly most valódi, szívből jövő.
– Most valljam be, vagy később? – nézek rá egyenesen.
Direkt miatta néztem utána pár dolognak. Annyira nem is volt nehéz, és mivel repülnöm nincs mivel, volt elég ráérő időm.  Vannak előnyei annak, ha valaki pilóta és tiszt egy városban, ahol nincsenek repülősök.
– Az az igazság, hogy eszembe jutott a mi tervezett nagy utazásunk, és ha már itt vagyunk – megvonom a vállam –, ebben a városban egészen jó könyvtár van, és a könyvtáros nagyon ráér, mellesleg lokálpatrióta és amatőr történész. A figura a helytörténeti ismeretek kincsesbányája – mesélem Maddie-nek. – Még akár neked is tud segíteni, úgy értem a kutatásokban. És annyira jóindulatú és készséges, el nem tudja képzelni, hogy bármiféle titkos katonai cél, vagy ereklyevadászat állhat a háttérben, ő csak mesél, mert örül, hogy valaki meghallgatja. Lehet, hogy kedvelnéd, sőt, valószínű.
Amikor végre felérünk a kis domb tetejére Maddie hozzám fordul. Körbepillantok, de nincsenek a közelünkben, praktikusan egyedül vagyunk, bár természetesen ez bármelyik pillanatban megváltozhat. De egyelőre senki sem zavar.
Maddie ujjai az ingem gombjain járnak, pillangókönnyedén érinti őket.
A bőrömet kellene érintenie!
Majd megveszek, annyira szeretném én is a ruháit bontani, de sejtem, elég egy rossz mozdulat és elriasztom. Így csak nézem őt, a szemeit, a száját. Amikor beharapja az ajkait, erővel tartom magam vissza, hogy fel ne nyögjek, és ne vessem rá magamat. Én akarom harapdálni!
– Az érzés is olyan volt – mondom halkan –, mintha csak hirtelen valamivel rám csaptak volna, aztán égetett, majd lezsibbadt a karom. De mostanra már nagyjából elmúlt.
Maddie nem fordul el, a szemei, mint két tiszta vizű tó, elveszek bennük, ha akarnék se tehetnék mást, karjaim a dereka köré kulcsolódnak.
De Maddie sem tiltakozik, felém lép, hozzám simul. A szánk találkozik, először csak finoman kóstolom, de aztán elmélyül a csókunk. Én kezdem? Vagy ő? Nem tudom, de nem is számít, csak az édes íz, és az, hogy akarom, még. Kell. Még kell!
Maddie karjai a nyakam köré kulcsolódnak, érzem az ujjait a hajamban, a szájából veszek levegőt, nyelvem az övét simítja, jobbom a fenekére csúszik, megsimítom és ugyanazzal a mozdulattal húzom még közelebb magamhoz. Egy pillanatra húzódom el tőle, de csak azért, hogy máris újra csókoljam.
Mikor volt ilyen legutóbb egy csók, egy nő?
Volt ilyen egyáltalán valaha?

Elgondolkodva nézem Maddie-t, igazából nem is tudom, miért merült fel bennem, hogy megtartana-e valamit, de talán azért, mert mindenki magából indul ki. Ha kiderülne, hogy az a dobozka nem ereklye, meg nincs olyan hatalmas történelmi értéke, akkor azt például szívesen megtartanám. A világ teljesen jól ellenne nélküle is, de számomra többet ér. Azt hiszem. Bár elég furcsa, még számomra is, hogy így érzek. Meg talán nem is helyes. Nem lenne szabad. Csak épp nem sokat tudok tenni ellene.
- Én is remélem, hogy nem fog. Valahol azt remélem, hogy nem bizonyul ereklyének.
Mert akkor talán a mienk maradhatna.
Na persze! Álmodik a nyomor. Ha nem is olyan különleges képességű tárgy, mint amilyenekről Maddie mesélt, biztos akkor is értékes műkincs, amit nem osztogatnak csak úgy.
- Értem. Azért jó tudni, hogy nem mondtam valami bődületes marhaságot - kacsintok rá. - Igazság szerint tényleg örülnék, ha kiderülne, hogy nem ereklye - csúszik ki a számon.
Aztán jövök rá, hogy ezt nem akartam elmondani neki, mert így persze rákérdezhet, hogy miért, és valószínűleg meg is teszi majd, aztán újabb kérdések, mert Maddie szereti tudni az okokat, én meg nem akarok hazudni neki, és amennyi eszem van, magamnak kavarom a bajt. Mert mi van, ha...?
Bár ha egyáltalán nem találna szimpatikusnak, akkor bele sem egyezik abba, hogy újra találkozzunk, és ha nem kedvelne legalább egy kicsit, akkor egészen biztos nem ugrik a nyakamba a hotel előcsarnokában.
Bár lehet, hogy az ugrás kissé túlzás. vagy nem kissé. De azért akkor is jólesett.
- Én sem örülnék, ha azt kellene hinnem rólad - mondom halkan és közben őt nézem, a szemeit.
Nem, nem feltételezem, hogy bárkinek is ártani akarna, azt már inkább, hogy ha olyan helyzetbe kerülne, próbálná védelmezni a szeretteit. De az szerintem teljesen normális reakció, még a legszelídebb nőből is kihozhatja az anyatigrist az, ha valaki a gyerekét fenyegeti például. Ebben én nem látok semmi rosszat, igazság szerint az én anyám is ilyen, elsőre azt hinné az ember, hogy csendes, visszahúzódó, de csak nézze meg valaki, miért is áll előtte vigyázzban a lakli öcsém. Is.
Maddie válasza meglep, nem a mosolya, mert, mert arra valahogy számítottam, ahogy arra is, hogy esetleg zavarba jön, sőt volt ebben némi szándékosság is, hogy megpedzettem a témát, de az, hogy őt nem érdekli, ha beszélnek a laktanyában, az új. És mellbe vág. És rettentő jó érzés. És meglep, mennyire jó érzés.
- Ha téged nem zavar, engem sem - válaszolok, mert egyszerűen ilyen esetben nem lehet hallgatni.
Az, amit most mondott, az talán eddig az este legfontosabb mondata. Látom, picit zavarban is van miatta, ahogy a haját megigazítja, ahogy elmosolyodik. Legszívesebben megcsókolnám. Itt és most.
De még várok kicsit. Fogalmam sincs miért, mert nem ez a jellemző rám, de vele kapcsolatban kissé bizonytalan vagyok. Nem akarom lerohanni, nem akarom elijeszteni, bár először nem nagyon fogtam vissza a kezem, de úgy gondolom, jól kell csinálnom mindent. Csak megérzés, semmi több, de azt hiszem, volt már valaki, aki elég rosszul csinált vele pár dolgot.
Nem akarom megkérdezni, nem mintha nem érdekelne, de nincs hozzá jogom, és fájdalmat sem szeretnék okozni neki az emlékek felelevenítésével.
– Merci, Maddie – felelem egyszerűen.
Jólesik, ahogy fogja a kezemet. Csak hirtelen ötlet, de a hüvelykujjammal megsimogatom a kézfejét, lassan, finoman. Remélem, nincs ellenére, és nem húzódik el, mert szeretem érinteni, és szeretem, ha a közelemben van.
A jó ég tudja csak, hogy mi ütött belém. Persze, Maddie szép, de szép nő rengeteg van. Persze okos is, ami előny, mert így nem unatkozom mellette. Élvezem, mikor érvel, mikor mesél a munkájáról, de azt is élvezném, ha csak csendesen, kézen fogva sétálnánk itt fel.
Bólintok, majd elmosolyodom.
– Nem akartalak a részletekkel fárasztani.
Valójában nem szokásom kibeszélni a nőügyeimet. Főleg nem egy másik nő előtt. Már említenem sem kellett volna, csakhogy szóba jött a dolog, és valahogy Maddie mellett nem válogatom meg annyira a szavaimat. Mintha mellette nem létezne olyasmi, mint tabu téma. Bármiről beszélhetek vele, úgy érzem. Lehet, hogy tévedek, lehet, hogy elkapkodom a dolgot, de a megérzéseim más súgnak. Valahogy egészen természetes számomra, hogy megbízzak benne.
Szerencsére a szőlőkre terelődik a beszélgetés.
– Végtére is egy tőke nem foglal el olyan sok helyet, és ez a domb annyira nem kicsi. Valaha a pápai birtokhoz tartozott, a Pápai Palota része volt, kertek, szőlő… ahogy ma a Vatikán kertjei – célzok a városállamra Róma szívében. – Szerintem bőven elképzelhető, hogy akkor alakult ki ez a hagyomány a szőlőtőkékkel és az óta is ápolják.
Miért is ne? Logikus lenne, hogy egy városban nemzedékek hosszú során át fenntartsanak egy ilyen különleges tradíciót. Az emberek a legkülönbözőbb dolgokhoz tudnak ragaszkodni, nem olyan meglepő hát az sem, hogy egy szőlődomb a város egyik jelképévé válhat.
Azt hiszem érthető, hogy a helyiek szeretik ezt a helyet. Én is fogom, bár más okokból. Maddie kigombolja az ingem, letolja a vállamról…
Magas ég!
Le ne nézzen, mert rögtön rájön, mi mást akarnék még, hogy kigomboljon!
Az érintésére megugrik a pulzusom. Nem, nem fáj, már egyáltalán nem, sőt jó. Azt akarnám, hogy érintsen meg, még, hosszabban, máshol is.
Kész őrület. Nem szoktam én ilyen lenni. De Maddie keze a bőrömön van, és nem siet elhúzni, az ajka körül titokzatos mosoly játszik. Legszívesebben végigfektetném a füvön, vagy az egyik padon a mellvéd előtt, vagy csak simán az ölembe ültetném. Az is jó lenne. Felhúzott szoknyával.
Lassan eljutnak hozzám a szavai.
– Nem, már nem fáj. Néha olyan, csak egy-két percre, mintha zsibbadna, de utána elmúlik.
Mélyet sóhajtok, ahogy egész tenyere a vállamra simul. Csodálatos érzés.
A suttogása pedig elbűvöl és magával ragad.
– Vigyázok, amennyire lehet – ígérem, de közben már mozdulok is, a karom a derekára fonódik, és ha csak el nem lép mellőlem akkor lágyan meg is csókolom, lassan kezdve, finom érintéssel, ahogy a szám az ajkához ér.

Kíváncsi lennék, komolyan, hogy esetleg egy pénzérmét, amiből van egy maroknyi, vagy egy kis medált, amihez sok hasonló akad nem tartana-e meg. Az nem is kérdés számomra, hogy semmi egyedit, vagy nagyon fontosat, jelentőset nem nyúlna le. De ha valamiből van kéttucatnyi?
Nem tudom, én mit tennék, komolyan nem. Abban sem vagyok biztos, lopásnak számítana-e, ha mondjuk ötvennégy dénáriusból csak ötvenhármat szolgáltatnék be egy múzeumnak. Érdekes lenne tudni, erről mi a véleménye. Talán, ha úgy alakul, majd ezt is kitárgyaljuk.
De a dobozka jelenleg jobban érdekel, valahogy közösnek érzem. A kettőnk dobozkájának, bár természetesen egyikünk sem birtokolja, sőt nagyon úgy néz ki, ez nem is fog változni később sem.
Lassan elmosolyodom.
– Ezek szerint a doboz csak a gyűrűt védte, és miután betöltötte a feladatát nem más, mint egy gyönyörűszép antik dobozka.
Ami azért nem csekélység.
– Mindenesetre nagyon trükkös volt a megépítője – folytatom könnyedén. Majd felvont szemöldökkel kérdőn nézek rá és várom, hogy valamit megtudjak a gyűrűről is.
– Csak háromszáz éve? – kérdezem kissé hitetlenkedve. – És az megvan már, hogy hol vagy hogy ki készítette? Én nem tartom kizártnak, hogy valahol Perzsiában, vagy Indiában készült, de talán inkább mégis az előbbi, a dobozka mintái miatt. Vagy ez butaság?
Kérdőn pillantok rá. Nekem valahogy logikus, hogy a két tárgy egy helyről származik, de hát ez persze nem biztos, ahogy az sem biztos, hogy azonos időpontban készültek.
Aprót biccentek arra, hogy nem adták fel a vizsgálatokat, bár van egy olyan sejtésem, hogy főleg Maddie az, aki a kérdéssel foglalkozik. A többes számot pedig nem királyi többesnek tudom be, hiszen láthatóan ő nincs elszállva magától, hanem sokkal inkább szerénységnek.
Nem kérem külön, hogy majd mesélje el, mire jutottak, szerintem teljesen egyértelmű, hogy kíváncsi vagyok az eredményekre, még akkor is, ha a gyűrű nem más, mint egy nagy becsben tartott ékszer, és nincs semmiféle misztikus hatalma.
Amúgy is kicsit szkeptikus vagyok a misztikus dolgokkal, meg mindenféle ereklyékkel kapcsolatban, bár már nem mondom egyértelműen azt, hogy lehetetlen, de nem is vagyok oda értük, nem koslatok megszállottan rejtélyes hatalmú tárgyak után a városban.
A kérdésre elmosolyodom.
– Talán mert máris túl jól ismersz? – kérdezek vissza. Aztán komolyabban folytatom. – Egyszerűen nem tudom rólad elképzelni, hogy valóban meg tudnál kínozni valakit. Nem illene hozzád.
Igazság szerint hozzám sem, de nem zárom ki a lehetőségét sem. Lehet, hogy megtenném, ha egy szerettem élete lenne a tét. Talán akkor megtenném, de biztosan nem élvezném. Egy cseppet sem.
Jó hallani, hogy szívesen tölti velem az idejét, még akkor is, ha a burát is hozzáteszi. Nem akadok ki rajta és nem is kezdek sem erőszakoskodni, se csipkelődni, azt sem kérdezem a bura fontosabb-e vagy én. Felesleges ostobaság lenne, hiszen ma este is velem van, csak úgy. Hiszem, hogy egy nőnek nem árt némi teret hagyni, és nem jó sarokba szorítani.
– Végtére is igaz. Kikérhetsz, mondván, hogy szükséged van rám. Csak valami tényleg jó indok kell, tudod, a legtöbb katona azonnal mögöttes értelmet keresne az egész kapcsán.
Nem mintha nem lenne igazuk, legalábbis részben, de akkor sem akarom Maddie-t kínos helyzetbe hozni.
– A lényeg, én bármikor és bármiben szívesen segítek neked. Akár kutatásról van szó…
Akár nem. Ezt nem teszem hozzá hangosan, hiszen elég okos ő, hogy kitalálja. Számomra öröm, de meglepő módon tényleg az, hogyha vele vagyok. Jó érzés, valahogy annyira normális dolog. Nem agyalok különösebben azon, hogy miért, mert nem érdekelnek a miértek, és nem töprengek azon sem, hogy hova vezethet mindez, mert egy olyan világban élünk, ahol ugyan lehet tervezgetni, meg álmodozni, de a valóság nagyon komolyan be tud zavarni. Arra viszont nem vagyok hajlandó, hogy attól való félelmemben, hogy mi történhet, végül nem teszek semmit, és hagyom, hogy a jó dolgok elússzanak mellettem.
– Most mondjam azt, hogy ez fordítva is így van? – kérdezem felé fordulva. – Igaz, attól is függ, mennyire csak beszélgetni akar az ember, vagy mennyire nem akar igazából még csak beszélgetni sem. És hidd el, ez a nők esetében is elég gyakran így van.
Nem egy és nem két városban és bárban találkoztam már olyan nőkkel, akik csak simán fel akartak szedni egy pilótát, de igazából én magam egy csöppet sem érdekeltem őket, belezúgtak a menő egyenruhába, meg abba a szép pofámba, ahogy egyes bajtársaim elég találóan jellemezték a helyzetet. Az nem mindig izgatta őket, hogy én több vagyok-e ennél, vagy, hogy mennyire unom halálra magam azon, hogy arról panaszkodnak, hogy sehol sem lehet selyemharisnyát kapni.
– Szerintem belefér – bólintok komolyan. – Végtére is a város a francia pápák székhelye volt, jelentős város, gondolom a helyiek kellőképpen rátartiak, hogy ilyesmivel is törődjenek. Meg veszélyes csak úgy ezzel dicsekedni, még valaki képes és ellenőrzi, aztán az illetőre rásütik, hogy lódít – vigyorodom el. – Hely meg akad hozzá elég, annyira nem is pici ez a domb.
Körbepillantok, és igaz, megérné felmászni már csak a kilátás miatt is.
– Szeretem a finom borokat, bár azt nem állítom, hogy olyan nagy szakértő lennék. De igazad van, felénk inkább a sör az általános, Kansas nem a szőlőskertjeiről híres. Vagy a whisky – vonom meg végül a vállamat.
Korábban volt pár balhém egy-egy szombat esti kocsmázás után, de annyira sosem ittam le magam, hogy ne tudjam, mit teszek, vagy ne tudjak egyenesen járni. Újabban pedig még annyit sem iszom, igazság szerint nem emlékszem arra, mikor voltam utoljára spicces, de a  fura, hogy nem is nagyon vágyom rá. Egyszerűen nem hoz lázba, ha a többiek a kaszárnyában a nagy ivászatokat tervezik.
Ahogy felérünk, és kiderül, hogy ebben az órában a hely már elég nyugalmas Maddie tényleg hozzám lép, eltolja a kezemet, és ő maga kezd a gombjaimmal ügyködni.
Ha fizetnének érte, sem állítanám meg most. A szívem gyorsabb és keményebb ütemet kalapál, egyfolytában őt nézem. Vajon tényleg leveszi rólam az inget, vagy félúton elbizonytalanodik és visszakozni fog? Nagyon remélem, hogy nem hátrál meg. Érezni akarom. Az érintését, a kezét a bőrömön. Kell nekem!
Az érintése a vállamon, az szinte akkora áramütés, mint mikor a bura csapott meg, csakhogy ez nem fáj. Ez jó, ezt a fajta bizsergést szeretem. Csak letolja az ingemet kicsit, de azt meghagyja nekem, hogy teljesen kibújjak belőle, és én meg is teszem.
– Itt van, a bal vállamon – mondom halkan és döbbenten hallom, hogy a hangom érdesebb.
A folt valóban látszik még, nem túl feltűnő már, kissé vöröseslilás, mint egy gyógyuló zúzódás, és nagyjából akkora lehet, mint Maddie tenyere.
Őt nézem, várom, mit tesz, le nem venném róla a tekintetemet.
Bár rásimítaná a kezét a bőrömre!
Igaz akkor még nyilvánvalóbbá válna, talán számára is, hogy megkívántam.

Maddie, azt kell mondanom, hogy kalandor. A jobbik fajtából persze, mert azt nem hiszem, hogy bármi kincset, amit talál, a feketepiacra juttatna és a nagyobb haszon reményében kótyavetyélné el kétes hírű embereknek. Ő inkább egy múzeumban látná szívesen a zsákmányait, ahol mindenkinek hozzáférhetőek lennének pár frank leszurkolása után. Legalábbis én ezt hiszem.
Bár azt azért nem zárom ki, hogy néha egy-egy a szívének különösen fontos darabot nem tartana meg esetleg.
Erről jut eszembe:
– Jutottál az óta valamire a dobozkánkkal, vagy a gyűrűvel?
A kíváncsiságom őszinte, és azt hiszem jogos is. Hiszen a doboz robbanásakor mindketten ott voltunk, és ha nagyon pontosak akarunk lenni a kirakós ötlete a kulcslyuk helyett az enyém volt. Nem mintha akkora jelentősége lenne, melyik részletre melyikünk jött rá. A dobozka az közös, valahogy hozzánk tartozik, még akkor is, ha végül nem bizonyul ereklyének. Különben meg elég csinos darab.
Ahogy Maddie is.
A szemem sarkából nézem, és azon gondolkodom, a pohár félig üres, vagy már félig teli van. Vajon győzelemnek számít-e, hogy azt ígérte, vigyázni fog magára? Csak úgy mondta, hogy valamivel elhallgattasson, vagy komolyan is gondolta? Nem tudom, csak reménykedem, hogy a második verzióról van szó.
Talán némi okom is van reménykedni, mert időről-időre Maddie megérint engem, ahogy én is őt. Nincs ebben semmi különös, ezer ember is láthatná, nézhetné, és nem találnának benne semmi kivetnivalót vagy erkölcstelent.
Bár, ha jobban belegondolok, azért jobb, hogy a sátorba senki nem jött be, mikor a szoknyáját igazítottam a helyére. Elvben. Mindenkinek azt mondanám, hogy csak annyi történt, hogy csak erkölcsösen lesimítottam a szoknyáját. Na persze. Kicsit elhúzom a szám szélét.
Mégis kinek akarok hazudni? Magamnak? Az tök felesleges, és értelme sem lenne.
Pedig mennyire fogadkoztam még az induláskor, hogy rendes lánnyal nem kezdek. Aztán mégis. És ezzel csak bonyolítom a saját életemet.
Lassan ingatom a fejem.
– Nem, nem kiabálnék – felelem halkan. – Egy férfinak legyen tartása, hogy ne kiabáljon segítségért, ha egy nő kínozza.
Nem nézek rá, szerintem amúgy is sejti, hogy nem a Gestapo-féle kínzásokra gondoltam, inkább csak átvitt értelemben használtam a szót.
Maddie ártatlan pislogása nem vezet félre, bár igazság szerint tetszik, jó trükk.
A válaszán komolyan elgondolkodom.
– Az lenne a logikus, akkor lenne a legtöbb értelme, ha a lehető legtöbb körülmény hasonló lenne. A nehezebb dió, hogy délelőtt szabaduljak el, az lehet, hogy némi konspirációt igényelne, vagy maga az időpont válna bizonytalanná. Vasárnap éppen könnyebben megoldható talán, de egyrészt azzal lehet, hogy tönkretenném a vasárnapodat, másrészt ki tudja, hogy a helyieknek mikor támad kedvük a burához kirándulni.
Végtére is a vasárnap a heti pihenőnap, és esetleg akadhatnak olyanok, akik a mise helyett mégis inkább felfedező útra indulnának.
– Nem mintha nekem nem lenne jó a vasárnap – teszem hozzá utána mégis, nehogy Maddie félreértsen, és azt higgye, hogy a hétvégét nem szánnám rá. Ugyanis semmi nem állna távolabb az igazságtól.
A helyzet az, hogy bár nem számítottam rá, és előre nem is terveztem semmi ilyesmit, de jól érzem magam Maddie társaságában.
Maddie beismerésére elmosolyodom, nem kinevetem, egyszerűen csak tetszik, hogy nem játssza meg magát.
– Tényleg készültem – ismerem be én is. – Utánanéztem kicsit. Annyira nem lehetetlen vállalkozás, és arra gondoltam, mivel úgyis országjáró túrát tervezünk, aminek Avignon kihagyhatatlan része lenne, ezért amíg lehet, akár élvezhetjük is, hogy itt ragadtunk. Szerinted nem? – kérdezem, és ismét őt nézem a szemem sarkából.
Ahogy elneveti magát vele nevetek.
– Szolgálatodra, bármikor!
Felfele talán egy kicsit ki is lépünk, bár maga a lejtő nem meredek, és az út sem túl hosszú. Egy ligetesebb rész után már látni a szőlőtőkéket is a domboldalon.
– A híres szőlőskert – mutatom Maddienek a domb északi oldalát is, ahogy felérünk. – Az a szóbeszéd járja, hogy minden fajta szőlőből, ami megtalálható Provence-ben, van itt egy tőke.
Ezt például nem a könyvekből tudom, egy helybéli dicsekedett el vele az egyik kiskocsma előtt.
A szőlőtőkékről továbbsiklik a tekintetem Nyugat felé a Rhone-ra, majd ahogy fordulok a Pont St. Benezet-re a híres csonka hídra Dél felé.
– Gondolod, hogy megfelelő az időpont? – kérdezem halk hangon, és a kezem az egyenruhám ingének a legfelső gombjához emelem.

Jó lenne tudni, mi járhat most Maddie fejében. Abban majdnem biztos vagyok, hogy csak azért, mert veszélyes lehet, nem fog meghátrálni semmitől. Az ember szerény kis nőnek nézné, csendesnek és szelídnek, de ez nem teljesen így van. A helyzet inkább az, hogy azért nem hivalkodó, mert nincs rá semmi szüksége. Nem kell pózolnia, megjátszania magát, mert ő valóban értékes. Teljesen felesleges az előtérbe tolakodnia, mert aki egy kicsit is figyel, az láthatja,  a divatmagazinok legújabb módija, meg kilónyi vakolat nélkül is szép, és nincs szüksége arra, hogy harsány legyen, vagy ostoba szólamokat szajkózzon, mert aki rászán egy kis időt, és beszélget vele, az felfedezi majd, hogy esze is van.
Bár ez a kombináció sok férfi számára ijesztő lehet.
Eszembe jut, hogy tegnap erről is beszélgettünk és elmosolyodom. Maddie előttem talán már kevésbé fogja vissza magát, mert tudja, hogy nem szedem rögtön a nyakamba a lábamat attól, hogy ő önmagát adja.
– Rendben – bólintok, és ahogy megszorítja picit a kezemet, a hüvelyujjammal megsimítom a kézfejét. Apró finom kis mozdulat, semmi durva, de mégis jelzés felé, hogy jólesik, amit mond, és köszönöm, hogy megért, és nem küld el a sunyiba.
Nyilvánvaló, hogy akármilyen óvatosak vagyunk, és bármennyire is odafigyelünk, minden veszélyt nem tudunk kivédeni, balesetek történhetnek, de már az sokat jelent, ha figyelünk, és nem mászunk bele ostoba módon olyan helyzetekbe, amik eleve semmi jóval nem kecsegtetnek.
Már persze amikor van választásunk.
Mert nekem sokszor nincs. Katona vagyok, és háború van, ha parancsot kapok, azt teljesítenem kell. Ez nem jelenti azt, hogy bármit vakon megtennék, vannak határok. Van, amire nem lennék képes. Én nem vagyok az a fajta, aki főbe lőne egy sebesült hadifoglyot, például.  De minden további nélkül biztosítanám azokat a bombázókat, amiket egy német repülőtér ellen küldenek. Tudom, hogy emberek is vannak azon a repülőtéren, nem csak gépek, de azt is, hogy a céljuk az, hogy bombákat szórjanak angol, francia, vagy orosz városokra. Városokra, ahol civilek vannak.
Mocskos dolog ez az egész. De nem mi kezdtük.
Szerencsére Maddie mondata kiránt a komor gondolatok közül.
Lassan csóválom a fejem, és igyekszem rá enyhén helytelenítő pillantást vetni, ami valószínűleg nem igazán sikerül, mert amit mondott, azon legszívesebben vigyorognék, mint a vadalma.
– Szóval pontosan tudod – felelek és a szájára pillantok. – És mégsem kezdtél kiabálni, hogy segítség! Lehet, hogy az emberek félreismernek, Maddie? – Kérdezem tőle évődve. – Lehetséges lenne, hogy valójában veszedelmes nőszemély vagy? Kiabáljak én segítségért?
Játszom vele, csak kis évődés, és szerintem ezt ő is pontosan tudja. Ahogy azt is, hogy sose kiabálnék azért, ha egy nő be akarna hálózni. Főleg, ha az a nő ő lenne.
Bólintok.
– Igen. Hogy is felejthettem el? A tizedik.
Emlékszem, tegnap elbeszélgettünk erről is és tetszett a nézőpontja.
Megvonom a vállam, mert nem tudom, hogy mi az igazság a bura körül.
– A bura mellett cirkál két őrjárat is, de amennyire tudom, nincs elzárva a terület. Nehéz is lenne mindenhol elzárni, arra nincs is elég katona. Tehát van olyan része, ahova oda lehet menni, attól függően, hogy hol vannak éppen a járőrök. Így bizonyos időpontokban oda is oda lehet jutni, ahol én voltam, amikor hozzáértem.
Fürkészve nézem Maddie-t.
– Ha rekonstruálni akarnánk az esetet, ugyanott kellene kipróbálnunk és nagyjából hasonló időpontban, nem? – vetem fel végül.
Szövetséges katona vagyok és tiszt, ő pedig nekünk dolgozik, mint kutató. Nincs kétségem, meg tudnánk csinálni, hogy kimegyünk és kipróbáljuk a dolgot. Értelme is lenne. Csak féltem kissé Maddie-t. De attól is tartok, hogy még képes, és egyedül vág bele a dologba. Akkor meg nem jobb, ha én magam vagyok ott vele?
– Úgy vélem ezzel el is dőlt a kérdés. Csak azt kell majd kitalálnunk, mikor csináljuk meg – mondom végül.
Látom, hogy Maddie is a Pápai Palotát nézi. Eszembe jut, hogyan tervezgettük, hogy mindent megnézünk majd az országban.
– Ha jól emlékszem, V. Kelemen pápa jött ide, a Venaissin grófságba először, 1306.-ban – kezdek halkan beszélni. – Őt hatvannyolc éven át még hat pápa követte. És ez még csak a történet eleje. A város megnövekedett, a kézműipar és a művészetek felvirágoztak, de a kortárs Petrarca szerint, a város az erkölcsi fertő melegágya lett – lassan elmosolyodom. – Itáliainak mondják, Arezzói születésű, de éveket élt itt is. Meg ott is. Az ő életében megfért a két ország, mondjuk így, bár Olaszország akkoriban csak városállamokból, kisebb-nagyobb hercegségekből állt, nem volt egységes, ahogy még Franciaország sem. Azt tudtad, hogy Provence csak 1486.-ban egyesült Franciaországgal? – kérdezem kíváncsian.
Ha tudta sem bánom. Én utánanéztem.
Kényelmes léptekkel sétálok el vele a palota előtt, becélozva a lépcsősort fel, a Dóm elé.
– Az ingem, a nadrágom, amit csak szeretnél – vágom rá.
Ez túl magas labda volt.

Látom, hogy Maddie elmosolyodik, amikor a de után nem mondok semmit végül. Nincs jogom semmit mondani. Pont nekem, aki légi bevetésekre járok. Illetve most nem, mert egyetlen repülőgép van a városban, az is egy lezuhant roncs, plusz itt a bura is, ami mindenféle bevetést megakadályoz, nem csak a számomra, hanem minden szövetséges egység és a partizánok számára is. Illetve az ellenállók persze így is tevékenykedhetnek, ahogy azért nekünk is van feladatunk. Mert kívülről ugyan most épp nem érkezhet újabb fenyegetés, de a város szélén, ugyanakkor még a burán belül van egy hadifogoly-tábor is. Ez pedig potenciálisan mindig veszélyekkel jár.
Ki tudja, mikor jut eszébe valakinek megszökni onnan?
Ugyanakkor az, hogy nincs jogom szólni, nem jelenti azt, hogy nem féltem. Pedig valamilyen szinten az is ostobaság. Alig ismerem. Nem kellene, hogy számítson. De mégis!
Ha lenne közöm hozzá, ha valóban szólhatnék, akkor sem azt kérném, hogy hagyja abba a munkáját. Erről szó sincs. Csak annyit szeretnék, hogy vigyázzon magára, hogy legyen körültekintő, és ne helyezze előbbre valami kincs vagy relikvia értékét a saját életénél és biztonságánál.
Nem kívánnám, természetes, hogy nem, hogy valami könyvtárban porosodjon, ugyanakkor annak sem örülnék, ha életveszélynek tenné ki magát.
– Ezzel tisztában vagyok, Maddie, elég egyértelművé tetted. És azt is tudom, hogyha terepmunkán vagy, az rejt magában némi veszélyt is akár, a kérdés mindig csak az, hogy mekkora a veszély, illetve, hogy értelmes óvintézkedésekkel mennyire csökkenthető.
Szusszanva fújom ki a levegőt.
– Ha például az ereklye egy meredek hegyvonulat egyik barlangjában van, akkor nekivághat az ember bolond módra is, hogy hú, felmászom, és majd megszerzem, meg értelmesen is, meghagyva valahol, hogy hova ment, mennyi időre, vihet magával hegymászó-felszerelést… ilyesmi.
Sejtem, hogy az talán a legnagyobb nehézség, hogy valakinek elmondja, hova megy, főleg, ha csúnyán nevezve, kincsvadászatról van szó.
Annak örülök, hogy Maddie nem húzza el a kezét. Megtehetné, nem állítanám meg, de jó érzés, hogy nem teszi. Arra meg különben is vigyázok, hogy semmi olyan ne történjen itt a tér közepén, ami miatt a szájukra vehetnék őt a pletykafészkek.
– Nem is tudom, honnan gondoltad – teszem az ártatlant.
Pedig nem igazán titkoltam, sőt egyáltalán nem, hogy tetszik nekem. De ettől függetlenül nem akarok semmit sem erőltetni. Annak nincs semmi értelme, hogy bármit is sürgessek, abból nem sülne ki semmi jó. Ilyen helyzetben a talán, mint válasz, nem is rossz.
– Igen, tudom – bólintok.
Ha már ezen dolgoznak, akkor jó, hogy egy olyan ember is van a kutatók között, mint Maddie. Ő valóban odafigyel mindenre, és nem csak a saját elméleteit kívánja bizonyítani.
– Ahogy látom, te nem úgy dolgozol, hogy felállítasz egy elméletet, aztán minden áron azt próbálod bizonyítani, akár helyes volt az eredeti feltételezésed, akár merőben téves.
A hangomban elismerés van. Sajnos láttam már párszor, hogy valaki képes akkor is védelmezni egy merőben ostoba elméletet, ha már minden tény és bizonyíték ellene szól.
Nem mondom, hogy én nem vagyok makacs, sőt konok, de legalább akkor gyakorlom eme tulajdonságaimat, mikor igazam van.
– Elsőre nem rossz tipp. Fura dolgok történtek abban az erdőben. Ott volt az a zöld fény is. Meg annak a fickónak a teste…
Na, az volt még csak fura, sőt, szerintem olyan nem is létezik. A fény csinált valamit az érzékeinkkel.
Meglepve hallgatom Maddie-t.
– Lehet. Végtére is, te azt mondod, nálad csak valami finom elektromos bizsergés volt, mint mikor az áram nem is olyan erős, de mikor én értem hozzá, akkor hevesen kisült. Szóval akkor vagy a bura volt aktívabb, vagy engem nem szeretett valami miatt.
Elgondolkodva nézek a lányra.
– Szerinted meg kellene próbálnom újra hozzáérni? Ha megint megcsap, engem utál, ha csak kis bizsergés, akkor valami miatt épp aktívabb volt. Mit szólsz az ötletemhez? – kérdezem kíváncsian.
– Kettős hatás. Jó és rossz. Ezt nem árt megjegyezni. Lehet, hogy ez a bura maga is valamiféle ereklye. Egyszerre jó és rossz.
Felpillantok a Pápai Palotára, ahogy elmegyünk előtte.
– Mint az az építmény. Egyszerre jó és rossz, mármint az volt a saját korában. Amennyire én tudom. Jelenleg egy lenyűgöző építmény, és még csodásabb lenne, ha felújítanák, illetve odafigyelnének, hogy jó állapotban őrizzék meg. Biztos érdekes a története is.
Előre intek.
– Látod ott azt a szoborcsoportot a Dóm előtt? Onnan indul felfelé a sétaút. Akkor benne vagy? – kérdezem némi kihívással a hangomban. – Azt mondják, fentről csodálatos a kilátás. Még az is lehet, hogy a bura is látható – próbálom elhúzni kissé Maddie előtt a mézesmadzagot. – Jössz?
Újra a karomat nyújtom neki.

Pápai Palota

Szoborcsoport a Dóm előtt

Úgy veszem észre, Maddie nem csak megjátssza magát velem kapcsolatban. Bár annak nem is lenne semmi értelme, az ő szempontjából. Nincs értelme olyankor, mikor láttam munka közben, hallgattam már az okos érveit, láttam hanyatt esni a székkel, csak azért mert zavarba jött attól, hogy a dekoltázsát bámultam.
Ezek után nincs értelme, hogy megpróbáljon másnak látszani, mint ami.
De a részemről is ez a helyzet. Tudja rólam, hogy mit tartok a háborúról, hogy mit a családról, hogy nagyjából hogyan állok a nőkhöz. Nem szépítettem, nem próbáltam jobb lenni, mint amilyen vagyok. Nem fordultam félre udvariasan, és nem csak a szoknyája szegélyét érintettem meg két ujjal, mint valami viktoriánus lányregény halvérű főhőse.
Ettől függetlenül érdekes fejlemény, hogy Maddie ing nélkül akarna látni, bár persze lehet, hogy tényleg csak a sérülésemre kíváncsi, de az vesse rám az első követ, aki ebben a helyzetben nem remélne többet!
– Értem, szóval úgy fair – bólogatok és igyekszem komoly képet vágni.
Tehát mégis igazam van, nem csak és kizárólag a sérülésem érdekli, mert akkor bizonyára nem hozta volna fel a tegnapi napot. A szemem sarkából pillantok rá, nagyon is tetszik, ahogy beharapja a szája szélét, van benne egy adag ártatlanság, és egy jóval nagyobb adag kacérság is.
Eddig még nem törtem rajta a fejem, hogy vajon Maddie mennyire ártatlan. Igazából nincs jelentősége, mondhatnám, hogy egyáltalán nem számít, és ez bizonyos szempontból így igaz, ugyanakkor mégsem mindegy. Nem mintha nekem olyan sűrűn lett volna dolgom szűz lányokkal, szerintem, ha jól utána gondolok, egyikük sem volt eddig az. Nem mintha annyira fontos lenne. Maddie végtére is már elvégzett legalább egy főiskolát, ha nem egyetemet, nem bakfis már, egy szót se szólhatok, ha voltak már páran az életében, apuci tiltó szava ellenére, vagy éppen a miatt.
Különben is, nincs jogom többet kérni, mint amennyit én adni tudok.
Ettől függetlenül várom már, hogyan fog reagálni, mert rajtam nem múlik, nem akadok ki azon, hogy levegyem előtte az ingem. Akár itt is megtenném, a tér közepén, nem azért javasoltam, hogy majd fent a dombon, mert én olyan szégyellős lennék, hanem csakis Maddie miatt. Egyszerűen nem akarom, hogy bárki a szájára vegye, és ízetlen pletykákat terjesszenek róla.
– Igazad van – bólintok.
Tényleg nem mondhatja, és tudom, hogy Maddie ért ahhoz, amit csinál, sőt tudom azt is, hogy óvatos, de akkor sem nagyon tudok mit tenni az ösztöneim ellen.  Rá kell jönnöm, hogy az a helyzet, nekem is van valami atavisztikus ősemberi énem, aki ilyenkor tombol idebent, és azt üvölti, nem, ő nem kerülhet veszélybe, Maddie nem!
De nem hiszem, hogy neki annyira tetszene ez. Nem is illene hozzá, így végül beleegyezően bólintok.
– Rendben, de… – nagyot sóhajtok. – Rendben van, Maddie.
Igyekszem kipréselni még egy mosolyt is.
Talán hatásos is volt, vagy legalábbis nem ártott, hogy visszafogom magam, mert Maddie elengedi a kezem, és helyette megsimítja az arcomat.
Felnyúlok, megfogom a kezét, és ha csak el nem rántja egy könnyed kis csókot nyomok a csuklója belső oldalára, aztán elengedem.
– Kár, hogy te nem mondod, pedig szívesen megnézném – felelem halkan.
Nem számít, ha szemtelennek gondol, inkább higgye azt, hogy az vagyok, mintsem megtudja, mennyire megrémít még a lehetősége is, hogy ő a bura közelébe kerül. Az a valami nagyon furcsa dolgokra képes.
– Na, igen, energia bőven van benne, szerintem a város készletét is lecsapolta – jegyzem meg. Elég élénken emlékszem a pukkanásra. Azt viszont tényleg nem sikerült megtudnunk eddig, hogy hol a központja. Viszont…
– Maddie, amit mondtál, az nem is butaság. Ezt a izét, a burát, valami fenntartja. Azt mondjuk, itt van és beborítja a várost, de azt hiszem senki nem mérte még fel, hogy pontosan mekkora. Lehet, hogy nem ártana ennek utánanézni. Kellenének térképek, meg…
Magamban próbálom végiggondolni, hogy mire is lenne pontosan szükség. Térképek, persze, de pár helybéli sem ártana, akik nem tojnak be a saját árnyékuktól. Egy arc ugrik be csak hirtelen, akit a buránál láttam, illetve kettő. De nem tudom, kik ők. Még nem. Ez így nem valami nagy terv, de legalább már valami.
Miközben agyalok, az azért feltűnik, hogy Maddie ügyesen kikerülte a kérdést, hogy hozzáért-e a burához. De ez számomra fontos, és szeretném tisztázni.
– Mondd csak, hozzáértél? – kérdezem újra, és közben őt nézem.
Sóhajtok és a fejem csóválom.
– Az összefüggésekre. Ha azt tudnánk, talán tehetnénk is a bura ellen. A kérdés csak az, hogy az jó, vagy rossz lenne végül nekünk?

Apró kis féloldalas mosollyal nézek Maddie-re. Nincs ebben a mosolyban semmi gúny, vagy lenézés, csak egy olyan kis jókedvű, na-ugye-hogy-igazam-van érzés.
Nevezzük ösztönnek, de érzem, hogy nem teljesen reménytelen a helyzetem nála. Nem akarok túl hirtelen hatalmas következtetéseket levonni, de tény, mi tény, már tegnap is nyugodtan lekenhetett volna nekem egy nyaklevest, és egyáltalán nem volt kénytelen belemenni abba, hogy ma találkozzon velem. Ha nemet mond, tudomásul vettem volna, azt nem mondom, hogy örömmel, de ugyan mégis mi mást tehettem volna.
De Maddie nem mondott nemet, sőt, ahogy ma üdvözölt, az szintén némi reményre ad okot, hogy talán valamennyivel már többet jelentek számára, mint egy távoli ismerős, vagy mint egy egyszerű arctalan és névtelen katona, aki csak leszállított számára egy csomagot.
Látom a szemeit, és tudom, tényleg aggódott. Fogalmam sincs milyen vad pletykák terjedhettek el  a kaszárnya területén a tegnapi küldetésünkről, ha lehet ezt annak nevezni, de kezdem gyanítani, hogy a hírek erősen túloztak.
Bár lehet, hogy kívülről még komolyabbnak nézhetett ki, mikor a bura ellökött magától. Azért lehet, hogy nem mindennapi látvány, amint egy láthatatlan valami földre küld egy felnőtt férfit. Feltételezem távolról vagy röhejesen festhetett az egész, vagy ijesztően, attól függően, hogy épp ki látta, nézte.
Az megkönnyebbüléssel tölt el, mikor Maddie végül elmosolyodik. Nem szeretem, hogy aggódik, nem is szeretnék neki okot adni rá. Igaz a dolog nem rajtam múlik, döntően nem rajtam, bár most a bura rendesen bekavart, és ahogy kinéz a dolog, egy darabig senki nem megy sehova Avignonból.
Bár ez csak annyit jelent, hogy a Luftwaffe nem radíroz le az égről, amint a mellékelt ábra mutatja, megsebesülni Avignonban is lehet. Végtére is az ember bármikor leeshet a lépcsőn is egy éjszakai riadó kapcsán, aztán mire feltápászkodna, már azon kapja magát, hogy az egész század átcsörtetett rajta, mint barmok a legelőn.
– Rendben, én állom a szavam – bólintok beleegyezően, majd a hangomból valóban eltűnik az évődés, ahogy folytatom –, odafent, a dombon, csak van egy kissé félreesőbb hely, akkor megmutatom.
Még jó, hogy nyár van, így tényleg nem okoz gondot, legalábbis az időjárás miatt nem, más kérdés, hogy a hotel előtti téren azért feltűnést keltenék, meg úgy általában bárhol, kivéve talán a folyópartot, vagy valami strandot, már ha van erre ilyesmi. De csak járnak valahova fürödni, úszni a helyiek is. Igaz, a vállamat most nem szívesen mutogatnám a fél városnak. Maddie más.
– Persze, a dolgotok – morgolódom. – csakhogy a bura sokkal nagyobb, mint a mi kedves dobozkánk. Tudod, ki doboz, kis bumm, nagy bura…
A mondatot nem fejezem be, szerintem Maddie nagyon is jól érti mire gondolok. És ha ő fél engem, hát én is féltem őt. Ez a nagy harci helyzet.
Mélyet sóhajtva nézek a szemébe, majd végigfut rajta a tekintetem, tetőtől talpig és vissza.
– Tényleg semmi? Remélem nem értél hozzá, vagy ilyesmi… – sóhajtok. – És kiderítettetek valamit?
Végtére is az lenne a cél, senki nem piknikezni jár a burához.
– Akkor jó, ha biztos, mert én magam nehezen hiszem – sóhajtok, és a szabad kezemmel hátratúrom a hajamat. – Találtunk egy repülőgép roncsot. Csak van vele egy kis gond. Olyan, mintha legalább húsz éve ott lenne, de azt a típust alig pár éve állították forgalomba.  Az Avignon-i erdő pedig nem valami trópusi dzsungel, hogy így felgyorsuljon a korrózió – kezdek bele újra a mondókámba.

Tetszik, ahogy Maddie viselkedik. Nem is tudom, mi az, ami megfog benne, természetesen a külsején kívül.
Mert csinos nő, azt meg kell hagyni, nem az a szokványos szépség, nem az a fajta aki a képes magazinok címlapjairól mosolyog le, de talán annál tartósabb maradhat a szépsége. Ő az a fajta nő, akire hetven évesen is oda fognak figyelni a férfiak, míg a mások eltűnnek majd a szürkeségben.
Amúgy sem az a nő, aki csak úgy beolvadna a masszába, kivéve talán, ha épp ez lenne a célja.
Szerintem, ha akarná, képes lenne rá, eleve nem egy feltűnősködő díva, de közben pedig okos, és humora is van.
Az pedig, hogy néha kissé kétbalkéz, az csak aranyosabbá teszi a szememben, tetszik, hogy nem is akar másmilyennek tűnni, nem játssza meg magát előttem. A legtöbb nő ezt tenné a helyében. Üdítő változatosság, hogy ő nem. Lehet, hogy ez az, ami megfog.
– Én pedig félek, hogy még ezzel együtt is túl keveset – felelek azonnal halk hangon.
Nem izgat, mi az illem. Persze kevesebbre tartanám, ha őt sem izgatná. Nem arról van szó, hgy kettős mércével mérnék, egyszerűen csak ilyen vagyok, kevésbé izgatom magam azon, hogyan kellene illendően viselkedni. Ez persze nem azt jelenti, hogy szándékosan szembe mennék a szabályokkal, de úgy vélem adott esetben megkerülhetőek. Például olyankor, ha egy lány hanyatt esik egy székkel. Senki ne várja, hogy szemérmetesen lehunyom a szememet.
De talán ezt Maddie sem várta, akkor nem játszana ilyen kedvesen, nem fenyegetne játékosan az ujjával, mint valami engedetlen kölyköt, mikor tudja, egészen biztosan tudja, hogy egy felnőtt férfi ellen az ilyesmi hatástalan. Csak olaj a tűzre. Kihívás, aminek meg kell felelni.
Az, hogy aggódott értem, megmelegíti a lelkemet. Fogalmam sem volt, hogy ennyire híre ment annak, hogy kivezényeltek minket, ahogy arról sem, hogy mindenféle féligazságok, meg rémhírek kezdtek terjedni. Ki tudja mit össze nem zagyváltak a laktanyában is, de ilyen alapon lehet, hogy a civilek még inkább homályban vannak hagyva a burát illetően, dacára annak, hogy páran ott voltak a helyszínen.
De kétlem, hogy többet tudnának, mint mi, sőt, valószínűbb, hogy még azt a keveset is félreértelmezték.
Bólintok, és mesélni kezdek, igyekszem nagyjából betartani a sorrendet, hogy mi mi után történt, és szinte biztos vagyok benne, hogy Maddie-nek lesznek kérdései.
Észreveszem, ahogy a vállaimra pillant. Apró kis féloldalas mosolyra rándul a szám bal sarka.
– Megvagyok. És már annyira nem – válaszolom aggódó kérdésére.
Nem szívesen ismerném be, hogy a vállam még most is sajog és az érintkezés helye lilásvörös és érzékeny. De lehet, hogy kénytelen leszek majd erről is beszélni, főleg, ha, nos, igen, talán ez is fontos részlet lehet, ha a bura természetét akarjuk kideríteni. Jelenleg fogalmam sincs, más is megérintette- e, milyen hosszan, mennyire erősen. Talán minden apróság fontos lehet. Ahogy mondják, az ördög sokszor a részletekben lakozik.
Maddie arcán tényleg őszinte aggodalmat látok, és hirtelen úgy érzem, meg kell nyugtatnom. Mondani valamit, amitől újra mosolyog, amitől egy kicsit, csak egy cseppet elfelejtkezhet erről az egészről, a háborúról, arról, hogy a holnapunk bizonytalan, és nem úgy, ahogy mondjuk három éve lett volna az.
– Ha azt szeretnéd, megmutatom, csak az eléggé botrányos lenne, ha az után, hogy az előcsarnokban milyen gyengéd puszikat kaptam, a hotel előtt máris vetkőzni kezdenék a kedvedért – mókázom egy kicsit.
De amúgy komoly, ha akarja látni, odafent a Pápai Palota fölé emelkedő domb fái között szerintem lehet rá alkalom.
– Ti kimentetek? Mikor? – A hangomban döbbenet és féltés. – Ugye nem mentél a közelébe?
Remélem nem, nagyon remélem. Maddie nem sérülhet meg, elképzelni is rossz, amint őt is eltaszítja az az izé.
– És igen… volt ott valami, de ha elmondom, lehet, hogy komplett őrültnek nézel majd. Viszont ahhoz is köze van, hogy elment az áram. Mármint ami most van, azt csak a tartalék generátorok adják, de… olyan mintha nem is ment volna el, hanem mintha az tartaná életben a burát. De lehet, hogy nincs igazam. Annyi fura dolog történt. És… félek, tényleg nem hinnéd el. Rejtélyes dolgok…

Maddie könnyedén elneveti magát a tréfámra.
Tetszik benne, hogy nem valami karót nyelt nőszemély. Pedig talán sokan ezt hinnék róla elsőre. Olyan kis okos típus, azt hinné az ember, hogy tipikus kékharisnya. Olvasott ugyan, de a világot nem ismerő, begubódzó és mindent valahol felülről szemlélő vénlánynak nézhetné talán az, aki nem fordít rá elég figyelmet.
Pedig mi sem áll távolabb a valóságtól.
Na persze férje nincs, szerencsére. Ahogy eddig kivettem a szavaiból, azért, mert a kedves papa által megfelelőnek talált és bemutatott jóravaló fiatalemberek nem nyerték meg a tetszését. De valami mást is sejtek a háttérben. Talán  volt valaki, aztán meg eltűnt. Nem tudom.
Semmi biztos, csak valami kis ösztönös megérzés. Ahogy még tegnap felcsillant a szeme, mikor az került szóba, hogy viszonyulok úgy általában a nőkhöz, vagy most, ahogy mindenki előtt arcon csókol. Mintha a többi nő szemébe vágná: „ENYÉM:”
Nem mintha kifogásom lenne ellene. Ha úgy volna nem puszilnám én is meg.
De az egész akkor is mutat valamit. Hiszen nem vagyok sem régi jó barát, sem unokatestvér, hogy kijárjanak a puszik. Sőt inkább csak egy szemtelen pilóta vagyok, aki végigtapizta, mikor alkalma adódott rá, és legszívesebben újra megtenné. Mondjuk fent a dombon. Csak nem mászkálnak arrafelé ilyenkor tömegesen a városiak.
Maddie visszavág, és rögtön rájövök, miért is tetszik, persze azon a nyilvánvaló okon kívül, hogy vadítóan szépek a combjai. A külső egy dolog, csinos lány annyi van, mint réten a fűszál, a Szajnát is el lehetne velük rekeszteni, de benne van valami több, a szellemessége, ami időnként megvillan, a jó kedve, a lelkesedése. Ő más. Legalábbis nekem most nagyon más és nagyon új.
– Tűrhetetlen – felelem komoly hangom, de a szemöldököm mókásan vonom fel, és olyan pökhendi képet vágok, mint egy vérbeli francia arisztokrata a Nagy Forradalom előestéjén. Még raccsolok is kicsit, ami amúgy egyáltalán nem szokásom, így a szó inkább úgy hangzik: Tűűhetetlen.
Ahogy ő mosolyog, úgy én is. Aztán kissé közelebb hajolva súgom:
– No de Maddie! A cipő a lábadon van, az egyik nincs a másik nélkül, és tudod, milyen hatással van rám, ha a kecses lábszárad mutogatod.
Ennyi ember előtt és a puszi után csak nem kever le egy nyaklevest. Amúgy meg igazat mondok. Muszáj lesz kiszabadulnunk ebből az előcsarnokból, ha elindulunk, talán kevésbé fenyeget, hogy hirtelen szűknek érezzem az egyenruhám.
Ahogy maga után húz kifelé, könnyed léptekkel követem. Tudom, hogy néz ki a dolog és nem bánom, nem izgat, mások mit gondolnak. Bár nem lenne ellenemre, hogy Maddie a falnak toljon és kedvét töltse rajtam, de tudom, hogy nem ezt tervezi. Valami más az, amihez nem akar tanukat.
Lassan bólintok a szavaira. Aggódott értem. Valami meleg érzés. Jó érzés, de nem tudom megfogalmazni, így csak finoman megszorítom az ujjait.
– De itt vagyok – mondom újra, talán kissé sután.
Lassan sétálni kezdünk, el a hotel előtt, át a téren, aminek a jobb oldalát a pápai Palota őrzi. Nem bírom megállni, hogy oda-oda ne pillantsak rá. Maddie biztosan órákig tudna mesélni róla, meg a lakóiról és a titkokról mag a legendákról, melyek a helyet körbeveszik.
Bólintok a hírekre, amiket hallott. Az áram, na az tényleg komoly probléma lehet hamarosan, bár még bírja pár generátor a legfontosabb helyeken.
– Ne visszakozz, Maddie! – kacsintok rá, ahogy kézen fogva sétálunk. – A Bárhová tökéletesen megteszi. Oda akarlak elvinni.
Aztán komolyra fordítom a szót.
– Amiket hallottál. Igaz minden. Legalábbis ha hihetek a szememnek. Nehéz belevágni, hogy honnan is kezdjem.
Kicsit habozok, próbálom összerakosgatni, hogy mi hogyan is történt.
– Nézd el nekem, ha kicsit pontatlan vagy zavaros leszek elsőre, de az egész annyira furcsa és bizarr és hihetetlen. A lényeg, hogy reggel parancsba kaptuk, hogy menjünk ki megvizsgálni mi az ami miatt a várost nem lehet elhagyni, de be se jut senki. Történtek balesetek, karambolok. Páran kórházban vannak, mert mintha egy falnak hajtottak volna neki. De olyan is valamilyen szinten. Bura, így nevezzük. Átlátszó, de mögötte a világ mintha elmosódna, áthatolhatatlan, de a szél és az eső bejut, mintha valamiféle elektromos mező lenne… – folytatom halkan, ahogy a Rocher des Domes felé sétálunk. – Mikor hozzáért a vállam, úgy megcsapott, mintha villám lenne, elterültem a földön és a karom lezsibbadt. A helye meglátszik.
Meg valahogy tompán sajog azóta is, de nem akarom itt sajnáltatni magam.
– Amikor feltápászkodtam, akkor láttam meg egy mozgó zöldes fényt a fák között – folytatom lassan a mesét, időt és teret hagyva Maddie-nek, hogy közbekérdezzen.

Mikor a hotel előcsarnokába lépek rögtön meglátom Maddie-t, egy pillanatra belém nyillal, hogy elkéstem, de a portáspult feletti falióra szerint időben érkeztem, sőt kissé korábban is, nem sokkal, csak pár perccel. Ezek szerint Maddie nem az a fajta nő aki órákat váratna magára. Őszintén megmondva nekem ez tetszik, nem mintha tíz-húsz percet nem lennék hajlandó várni, de a fél óra már túlzás, hacsak nincs valami igazán jó ok rá, azon kívül, hogy a nő képtelen idejében elkészülni és azt hiszi, ő bárhonnan késhet.
Ahogy átvágok felé az előcsarnokon, magamon érzem a nők tekintetét, sőt egy férfiét is, de nem foglalkozom velük. Udvariatlanságnak tartanám Maddie-vel szemben és kifejezetten bántónak. Nem mintha nem lennék tisztában magammal, de jobb napjaimon úgy vagyok vele, az érdem nem az enyém, nem én tehetek róla, milyen a külsőm, anyámon és apámon kell számon kérni a dolgot. Rosszabb napjaimon persze kihasználom a külső adottságaimat, nem vagyok bolond, és megfelelő motivációval szívbajos sem, de Maddie-vel szemben nem erre akarok építeni. Különben is ő túl okos nő, hogy ne látna át előbb-utóbb a trükkön és akkor bizonyára nem venné könnyedén a dolgot.
Reméltem, hogy Maddie elfogadja a kezem, legalább mintha kezet akarna fogni, terveztem egy nagyvilági kézcsókot, de amit ő tesz még jobb, megfogja a kezem és megpuszil, ahogy tegnap, mikor elváltunk. Persze, hogy akarnék többet, de türelem, nem lehetek mohó. Finoman megcsókolom az arcát.  Nekem nincs kifogásom ellene, hogy az egész hotel előtt megmutatta, ki is tart igényt rám.
– Merci, Mademoiselle – mosolyodom el, aztán hallgatom, ahogy a fülembe sugdos, miközben belélegzem a haja illatát. Olyan, mint a virágos rét, könnyed, természetes, és hentergésre csábít. Na persze ezt nem mondom meg neki, csattana is rögtön a pofon, gondolom.
– Csak négyen? – kérdezek döbbenten vissza, és elhűlve kapok a szívemhez. – Drámaian csökken a vonzerőm. Ez tűrhetetlen! Botrányos!
Körbenézek, de persze játszom, a felháborodás, a méltatlankodás, mind móka. Remélem, Maddie is érti.
Lenézek, ahogy Maddie megemeli a lábát. Tényleg formás. És valóban praktikus cipőt vett fel, ami ezzel együtt jól illik a ruhájához, van ízlése, elegáns és gyakorlatias. Jó kombináció. Veszélyes kombináció.
– Hhmm… ilyen lábakkal felléphetnél a Folies Bergere-ben is – csúszik ki a számon. De komolyan így van, vonzaná a közönséget, nem vitás, plusz, bár a szoknyája most illendően térdig takarja, én egészen pontosan tudom, hogy nem csak a lábszára formás, de a combja is.
Megköszörülöm a torkom. Talán mégis jobb lenne Avignon építészeti csodáira koncentrálnom, legalábbis pillanatnyilag, ha nem akarok nagyon kínos szituációba keveredni.
Maddie továbbra sem enged el, sőt maga után húz az utcára. Na jó, annyira nem húz, de ezzel együtt is nagyon édes, ahogy sietősre fogja.
Könnyed léptekkel megyek vele, a szám sarkában halvány mosoly, sejtem valahogy, hogy valami olyasmit akar, amihez nem szeretne szem- és fültanúkat.
Végül igazam lesz, bár a téma nem az, amire így elsőre számítottam volna, ugyanakkor, igen, ugyanakkor bennem volt, hogy el akarom neki mesélni, hogy jó lenne beszélni róla.
Maddie szemébe nézek, és jó érzés, olyan melengető, hogy aggódott értem.
– Látod, itt vagyok, egészben – felelem csendesen. Nem azzal kezdem neki, hogy megsérült a vállam, különben is annyira nem vészes, hogy ne bírjak meglenni vele, bár nem is épp kellemes.
– Miket hallottál? – teszem fel a kérdést.  Jobb lenne először tudni, milyen pletykák jutottak el hozzá, és utána elmesélni, mi volt az igazság. Úgy tudnám, mi az amiről túloztak neki, vagy mit költöttek hozzá a történtekhez.
– Van kedved felsétálni a Rocher des Domes-ra?
Fejemmel a Pápai palota mögött emelkedő sziklás dombocska felé intek. Ilyenkor már talán nincs fent tömeg, lehet beszélgetni, bármiről.
– Bizonyára a kilátás is szép fentről – dobok be még egy érvet.

Rocher des Domes látkép

Kilátás fentről, alkonyatkor

Hotel La Mirande 1
Hotel La Mirande 2
Hotel La Mirande 3

A bura, nos, valóban létezik, és mellette még mennyi minden más is, bár a kanadai sarki farkasokra azért nem vennék mérget, annak ellenére, hogy a saját szememmel láttam őket, és nem hallucináltam. Bizonyíték erre, hogy nem csak én láttam a vadakat, hanem mások is, Maxwell őrmester, meg az a francia férfi, Winchester százados, meg a másik francia, a fiatalabb. Előkerültek a fegyverek is. Szerencsére senki nem lőtt, amiért az óta is hálás vagyok.
Amilyen furcsa dolgok történtek, meg vagyok róla győződve, hogy egy lövés nem javított volna a helyzetünkön, sőt!
Bár sok mindent nem értek, és rengeteg gondolkodnivalóm lenne, most mégis kicsit félretolom a történteket. Két okból is. Illetve lényegében a két ok egy, és neve is van: Maddie.
Az első ok, hogy ma este randevúnk van, és nem szeretnék sem elkésni, sem rohanva és ziláltan érkezni, ez amolyan udvariassági dolog. Anyám azért nevelt belém némi jó modort is, nem szokásom elkésni, ha egy nő vár rám.
A második, hogy megígértem neki, ha valami érdekes történik, bármi különös és furcsa, akármi, aminek esetleg köze lehet a kutatásaikhoz, akkor arról beszámolok neki. Megosztjuk a híreket egymással. Én komolyan veszem az ígértemet.
Megtartani viszont csak úgy tudom, ha most záros határidőn belül összekaparom és puccba vágom magam.
Az első gond rögtön a zuhany, a vállam fáj és ég ott, ahol a bura anyagához, vagy mijéhez ért, a színe sem túl biztató, kissé vöröses, mintha valami megégette volna, vagy mint egy nagyobb ütés után, a karom meg zsibbadtnak érzem. Azért valahogy túlesek a törölközésen is, bár a vállam még mindig tiltakozik. Ehhez képest a borotválkozás már nem ügy. Igaz, reggel is lehúztam a képem, de mint a legtöbb sötét hajúnak estére hajlamos megjelenni az államon sötét árnyékként a borosta. Nem szeretem, mert valahogy olyan vadnak nézek ki tőle, mint valami útonálló, vagy egy roma vezér.  Azt hiszem Maddie sem értékelné, ha kidörzsölném a finom bőrét, és vörös foltokat hagynék a nyakán, meg a…
Na, épp ideje, hogy fékezzem magam, mielőtt kezdhetném újra a zuhanyt, csak most hideg vízzel!
Az öltözködés szerencsére nem gond, bár ilyen alkalomra öltöny lenne való, de nem vagyok civil, így marad a díszesebb kimenő egyenruhám. Tiszta és rendezett, nem is kopott, mert normálisan a gyakorlóban vagyok. A bakancs helyett most cipőt húzok, az orrát még meg is dörzsölöm egy rongydarabbal, hogy ragyogjon. Tányérsapka, pilótaszemüveg, és irány a La Mirande!
Szerencsére nem gond odatalálni, hiszen a Pápai palota mellett áll, amit szerte a városban ezer meg egy útjelző tábla segít megtalálni.
Időben érkezem, sőt három perccel még korábban is, de mégis…
A hotel recepcióján nem kell kérdezősködnöm, rögtön meglátom őt. Szép, mint egy valóra vált álom. A haja kiengedve, hallelujah, mégis van isten, gondolom, karcsú testét apró fehér virágmintás lila ruha öleli körbe. Divatos, elegáns, és mégis… Tökéletes úrinő, de közben pokolian szexi. Legalábbis az én szememben.
Határozott léptekkel megyek oda hozzá.
– Bonsoir, Maddie! – köszöntöm apró biccentéssel, miközben a kezem nyújtom neki. – Csodásan nézel ki. – Nem áll meg bennem a bók.
Lassan újra végignézek rajta, mintha emlékezetembe akarnék vésni minden kis részletet, talán valóban így is van.
– Hogy érzed magad? Nem vagy fáradt egy kis csavargáshoz? – kérdezem tőle. Természetesen nem csak sétálgatni szeretnék, van elég pénz nálam, hogy bármire meghívjam, amit menet közben megkíván, de… – Túl szép az idő, hogy idebent maradjunk, és van még majdnem három óránk napnyugtáig.
Mire nem jó, hogy nyár van, errefelé sokáig van világos.