Én magam is tudom, hogy minden szavam csak abból jön, amit belém nevelt a sereg. De már annyiszor ismételgettem az évek alatt, hogy általában én is elhiszem. Csak védekezünk. Csak az embereket védjünk. Nem vagyunk kegyetlen gyilkosok, akik ész nélkül ölnek, ha azt mondják nekik. Az már más kérdés, hogy sokunknak nincs joga megkérdőjelezni a parancsot. De nincs olyan, hogy ok nélkül kapnánk feladatot - vagy legalábbis csak nagyon ritka. Olyankor persze baj van, de azt vissza lehet utasítani a megfelelő büntetés fényében. De ezen talán jobb lenne, ha nem járna az eszem. Semmi értelme.
- Nem. A támadás nem vezet sok jóra. Nézd meg, mit művelnek a nácik. Ölnek, hogy megelőzzék a bajt és elérjék, amit akarnak - megrázom a fejem. Azt hiszem, ez is egy olyan téma, amiben nem fogunk tudni kiegyezni. Én gyerekkorom óta csak a sereget istenítő mondatokat hallgatom. Az esti mesém egy-egy sikeres bevetés volt. Amikor megvédtük a sajátjainkat, minimális veszteségek árán. Ha akarnám sem biztos, hogy képes lennék másban hinni vagy másképp gondolkodni.
Amúgy is, mi értelme lenne támadni? Minden ok nélkül, vagy pusztán azért, hogy megfélemlítsük az embereket? Semmi. Egyek lennénk Hitlerrel meg a cseszett nácikkal. Szép szöveg, hogy megtisztítják a földet és csak az élhet, aki arra méltó. De az egész akkor is csak mészárlás, semmi több. Mi pedig jobban vagyunk ennél. A sereg ennél jobb. Azok után is ezt állítom, hogy volt pár hét, amikor megingott bennük a hitem.
- Te lennél a tökéletes katona. Csak igen, azok a szabályok - mondom és egy pillanatra elhallgatok. Akaratlanul is elképzelem, hogy mi lenne abból, ha minden szabály érvényét vesztené. Ha megszűnnének a rangok, ha mindenki azt tenné, amihez kezdve van. A teljes anarchia.
- Szükség van a szabályokra. Anélkül az egész sereg összeomlana, ezt még neked is be kell látnod. A szabályok és kölcsönös tisztelet nélkül nem lenne semmi - magyarázom, bár ezúttal nem akarom meggyőzni arról, hogy a mi rendszerünk jobb, mint ami szerint ő dolgozik. Egyszerűen csak más.
Az viszont biztos, hogy bármennyire is hiszek a szabályokba, ezúttal is utánanéztem, hogy ki után küldtek. Nem öreg és nem is gyerek az, akit meg kell ölnöm. Egy dezertőr, aki tudta, hogy mi a kötelessége, mégis hibázott. Ha bárki más lenne, ha nem tartanám jogosnak, biztos nem lennék itt.
- Soha nem fogom addig eljutni - mondom egy pillanatra megemelve a hangom. Máskor nem tenném, de ezúttal... Hiszen felrémlik benne, hogy öltem már gyereket. Legalábbis elég fiatal fiú volt ahhoz, hogy ne katona legyen. De tilosban járt. A lezuhant gépnél, a lezárt területen. Nem tudtam, hogy ki van ott, csak a parancs járt a fejemben. Az, hogy mindenre lőjünk, ami mozog és nem közülünk való. Már azt hittem, hogy ezt sikerült elfelejtenem, vagy legalábbis háttérbe szorítani. Most viszont újra előtérbe került. Látni a gyűlöletet az arcomon, ami csak félig szól neki, amiért felidézte bennem. Ezután pedig csak rosszabb lesz. Komolyan azon van, hogy felidegesítsen? Hogy bűntudatom legyen?
- Morgan! - szűröm a fogaim között, majd úgy szorítom össze az állkapcsom, ahogy az már fáj. De nem tehetek vele semmit. Szívesen megpróbálnám, de emlékeztetem magam, hogy még mindig szükségem van a segítségére.
Szerencsére hamar témát váltunk és rátérünk a lényegre. Vagyis majdnem a lényegre. Kis kitérő Atlantisz felé. Mind a ketten tudjuk, hogy legenda az egész, de jól eljátszadozni a gondolattal, hogy mi lenne, ha. Ennek köszönhetően egy pillanatra engedek a feszült testtartásból, aztán belefogok, hogy megosszam vele a részleteket.
- Vagy csak felszedett valakit. El nem tudod képzelni, hány nő tesz meg bármit, ha egyenruha van rajtad - jegyzem meg azonnal és ezúttal ott van az a halvány mosoly az arcomon. Valószínűleg a mai nap folyamán először és utoljára. Irány a vadon. Remek. Csak találjuk meg a fickót és legyek túl ezen az egészen!

Tényleg szeretnék neki visszaszólni és közölni vele, hogy nem lesz könnyű dolga, ha az öcsémmel kezd. Annyi biztos, hogy minden vitánk ellenére akkor mellette állok majd. De talán ebben jobb most nem belemenni. Még szerencse, hogy a sereg arra is megtanított, hogyan fogjam vissza magam. Nagyon is jól uralkodok az indulataimon és tudom, mikor kell hallgatni. Mikor megyek azzal többre, ha befogom a szám. Tekintve, hogy azért állok itt, és nem kerültem el nagy ívben, hogy segítséget kérjek tőle, egyértelműen a hallgatás a bölcs lépés.
De azt még így sem tudom figyelmen kívül hagyni, amikor a munkára és a kötelességre terelődik a szó. Tudom, hogy képtelenség meggyőzni, mégis másfél mondat erejéig megpróbálkozok vele. Aztán belátom, hogy nem kellene felesleges köröket futni, szóval el is hallgatok. Aprót bólintok a szavaira, és máris elérkeztünk a lényeges részhez. Azt az üveg whiskyt, amivel fizetek neki csak egy pillanatig sajnálom és akkor sem azért, mert én szerettem volna meginni. Sokkal inkább azért, mert még a századostól kaptam. Akkor, amikor még minden rendben volt. Számomra az az üveg ital inkább a szebb idők emléke. De sokra nem megyek vele ha nézegetem, mint egy szenilis vénember. Így az üzletrészeként legalább hasznát veszem. Jobban örülnék persze, hogyha nem tartoznék neki még ezen felül egy szívességgel. Tartok attól, hogy valami olyat fog kérni, amit képtelen leszek teljesíteni.
- Azok, akikkel én végzek, mind ellenségek. Csak védekezésből tesszük. Megelőzés - akaratlanul használok végül többesszámot. Igen, én is tisztában vagyok vele, hogy ezen nagyon hallatszik, hogy betanult szöveg. De nekem abban kell hinnem, hogy ez az igazság. Másképp elég nagy bajban lennék lelkiismeret kérdésben. Még ennél is nagyobban, mint amúgy.
- Bár sokat adnék azért, ha képes lennék úgy teljesíteni a parancsokat, ahogy te dolgozol. Minden megbánás nélkül - jegyzem meg egy másodperc múlva, valamiféle grimasz kíséretében. Aztán persze megrázom a fejem. Nem hiszem, hogy túl irányba tart a beszélgetésünk. Ilyesmit én csak a sokadik sör után szoktam mondani. Úgy tűnik, tényleg az agyamra ment, hogy meg lett tőlem vonva minden kimenő.
- Vannak különös parancsok, de egyik sem vonatkozik arra, hogy öregeket vagy gyerekeket öljünk! - állítom magabiztosan annak ellenére, hogy apám már kért ilyenre. Kérte, hogy öljek meg egy gyereket. De erről eszemben sincs beszélni. Se neki, se másnak. Soha. Hiába nem tettem meg végül, talán az volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy közel sem olyan hibátlan az apám, mint hittem. Elég ha én tudok arról az esetről. Az pedig, hogy utána mással elvégeztette-e a munkát... igazán nem akarom tudni. Amúgy sem szabadna ezek körül keringenie a gondolataimnak. Főleg, mivel úgy tűnik, meglepően könnyen sikerült megkötnünk egy üzletet, amiből mindenki jól jön ki. Ő gazdagszik egy üveg itallal - többek között -, én pedig teljesíteni tudom a parancsot. Csak elő kell hozakodnom a részletekkel és bele is vághatunk.
- Ebben az esetben, igen. Ha jól tudom, nem ez az első kihágása. Sok bajt kevert már - válaszolom kötelességszerűen, miközben a fickó aktájából kivett kép után kutatok a zsebeimben. Ha fegyvert fognak a fejemhez, akkor sem tudnám megmondani, hogy hova tettem. Nem éppen ezen járt az eszem, amikor elindultam.
- Atlantisz? Majd félreteszek a zsebpénzemből és egyszer azt is megkeresed nekem - mondom és furcsa módon, már majdnem mosolygok. Atlantisz. Majd oda megyek nyaralni, ha vége lesz a háborúnak meg ennek az egész kényszerállapotnak. Intézek magamnak egy hét eltávot és semmi nem állíthat meg. Elég nevetséges már a gondolat is, de azért valamilyen szinte elszórakoztatom magam vele. Egészen addig, amíg újra eszembe nem jut, hogy miért vagyok itt és miért beszélek vele.
- Kimenője volt. A többiek azt állítják, hogy valami nővel lépett le, de egyik sem tudja felidézni, ki lehetett az - nem hiszem, hogy részleteznem kell, hogy mindegyik már seggrészeg volt, amikor idáig eljutottak. Tekintve, hogy egy sem tudott egy értelmes mondatot összeszedni arról az estéről... Azt viszont kétlem, hogy akit én keresek, két nap múlva is azzal a nővel lenne egy ágyban, valami ócska motelben. Bár megvan rá az esély, de...
- Állítólag nincs egyik motelben sem - teszem hozzá, mielőtt azokat kezdenénk végigjárni. Nem én ellenőriztem, az igaz, mégis biztos vagyok benne, hogy bárki lett megbízva vele, jól végezte a dolgát. Szép is lenne, ha nem bíznék a saját bajtársaimban.

Nem sokon múlik, hogy megjegyzést tegyek a szavaira. Pedig legszívesebben visszavágnék neki. De mivel semmi fenyegető él nincs a hangjában, így jobbnak látom, ha hallgatok. Nem akarja megölni az öcsémet, de ha megpróbálná, akkor is megakadályoznám benne. Nincs kizárva, hogy egyszer eljutunk addig. Isaac nem kevés embert tud kihozni a sodrából és ki tudja, mikor talál meg valakit, akinek van elég pénze ahhoz, hogy profit fogadjon fel a levadászására. Lehet, hogy egyszer kerültem szembe Morgannel és akkor ő volt az, aki vigyorgott, de ha az öcsém életéről lenne szó, nem hiszem, hogy ne adnék bele mindent.
Addig a napig viszont jobb, ha nem kerülünk semmiféle összetűzésbe egymással és maradok a bölcs hallgatásnál. Végül is, az már magában kész csoda, hogy még a városban találtam és úgy futottam bele, hogy nem is kerestem. Az már csak a ráadás lesz, ha tud nekem segíteni. Tud? Ha hajlandó segíteni. Egyelőre viszont még nem jutottam el addig, hogy megkérjem.
- A kötelesség is járhat sok kiváltsággal. Tisztelet, ami nem a félelmen alapszik... - kezdek bele, de hamar befejezem. Nem hiszem, hogy ebben a témában valaha is dűlőre jutunk. Persze nem is ülünk minden második este egy hideg sör mellett és tárgyalunk erről. Megvan a maga útja és véleménye, ahogy nekem is. Igaz, hogy utóbbit nagyon sokan nem hiszik, de igenis minden katona képes gondolkodni és mérlegelni. Nem vagyunk agyatlan gyilkológépek csak azért, mert teljesítjük a kiadott parancsot. Ezt bizonyítja a bűntudat is, na meg az álmatlanul töltött éjszakák. Nem az én vagyok az egyetlen, aki cél nélküli sétákat tesz a friss levegőn, mikor ki kellene használnia azt a pár nyugodt órát.
Ezek a séták viszont nagy valószínűséggel a mai nap után még gyakoribbak lesznek nálam. Legalább van rá esély. Mégis azt kívánom, bár meglenne már az a dezertőr, és ott tartanék, hogy emészt miatta a bűntudat. Akkor legalább az is ott lehetne a gondolataim között, hogy újabb parancsot hajtottam végre. Nagyon lassan igaz, de haladok afelé, hogy mindent hibámat helyrehozzam. Vagy legalább jó katona legyen. Mindehhez viszont Morgannek segítenie kell. Úgyhogy elkezdem felvázolni neki a helyzetet. Kezdve a legfontosabbal; mit kap, ha segít.
Azt hiszem, szívesen ülnék be vele egy kocsmába és rendelném megállás nélkül az italokat. Ennyi bezártság és eltáv megvonás után már a helyi baltás gyilkossal is leülnék sörözni, ha tehetném! De nem lehet, szóval jobb, ha annál a bontatlan üveg whiskynél maradunk, ami elégnek bizonyul ahhoz, hogy meggyőzze. Az pedig, hogy az adósa maradok? Először nagyon is megfizethető árnak tűnik, de aztán jobban belegondolok. Kérhet olyan, amit nem akarok majd teljesíteni... és ő is olyan, mint az apám. Kimaradt a szótárából a nem szó, ha jól sejtem.
- Akikkel te végzel, számomra ártatlanok - magyarázom ezzel ahelyett, hogy nyíltan válaszolnék a kérdésére. Elég magabiztos vagyok ahhoz, hogy ne érezzem úgy magam, mint egy, az bűntudatával hadakozó kiskatona. Folytathatnám a sort és elmagyarázhatnám neki, milyen más is az én szemben az, amit ő csinál, és az, amit én. Az, hogy pénzért öl, nálam egészen más, mint a parancsvégrehajtás. Gyávaság? Idióta kifogás, hogy nem volt választásom, mert parancsra cselekedtem? Talán. De így képes vagyok elfogadni a tetteimet és ez a lényeg.
Végül hiába kapom meg, hogy nem kell megölnöm senkit, nem kerüli el a figyelmem, hogy a kínzásról nem esik szó. Elég sokáig mérlegelek és hallgatok. Különös módon azon kapom magam, hogy egy percig a saját kezeimet nézem. Kínoztam már meg sok foglyot, de a szememben egyik sem számított embernek. Ezúttal viszont megvan rá az esély, hogy valaki olyan valakit kapok, aki igenis ember. Emberi élettel, emberi érzésekkel.
Mégis bólintok. Vállalom a kockázatot. Ha így alakul, és ez lesz az, amivel letudhatom nála a tartozásom, majd aggódok a lelkiismeretem miatt. Most csak a kiadott paranccsal szabad foglalkoznom és azzal, hogy hogyan teljesítsem. Lassan elkezdem ecsetelni a részleteket. Vagyis a lényeget. Ő csak megkeresi, majd én elvégzem a dolog többi részét. Még nem tudom, hogy fogok pisztolyt irányítani egy volt bajtársamra, de meg kell tennem és kész.
- A fél város már kapásból nem jöhet számításba. Gyereket és öregek - javítom ki az előbbi szavait, pedig egyáltalán nem számít. Mégis úgy érzem, hogy meg kell tennem. Biztos vagyok benne, hogy rájött, egy dezertőrt keresünk. A többi részlet az üzlet megkötése után. Egy pillanatra persze elhúzom a szám a köpés láttán és csak üresen, tisztán nyújtom felé a kezem. Az üzlet az üzlet. Innentől nincs visszaút.
- Huszonhárom éves, fehér férfi. Állítólag van felesége meg fia, de mindkettő a burán túl. Velünk együtt szolgált, két nappal ezelőttig. Nem jött vissza a kimenő után. Senki nem tud róla semmit - ismétlem el azt, amit az apám mondott, majd a zsebembe túrva kiveszem a képet a fickóról, amit a mappája átlapozása után vettem magamhoz.
- Fogalmam sincs, merre lehet, de valószínűleg huszonnégy órám van, hogy megtaláljam - teszem hozzá szinte azonnal, hogy átadtam a gyűrött és közel sem a legjobb minőségű képet. Amíg megvizsgálja - már ha megteszi -, körülnézek. Mintha abban reménykednék, hogy az utolsó pillanatban felbukkan a fickó és elmondja, itt valami félreértés történt. Ő nem dezertált, csak... csak nem tudom.
- Nos, merre? - bököm ki a nagy kérdést. Nem hiszem, hogy ne lenne azonnal ötlete arra, hol kezdjük a keresést. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy végig mellette leszek, hogyha rábukkanunk, teljesíteni tudjam a parancsot.

Nem vitatkozhatok. Ezúttal biztosan nem. Sem az apámmal, sem a felettesemmel. Bármelyik énét is hozza éppen, már régen megtanultam, hogy a "nem" hiányzik a szótárából. Hiába hallja olyan sokat az öcsémtől, ez még nem jelenti azt, hogy az apánk hajlandó elfogadni a szó létezését. Szóval nekem ezúttal sem volt választásom. Teljesítem a parancsot, bármibe kerül is. Valószínűleg nem egy, újabb álmatlan éjszaka lesz a jutalmam. Ha megtalálom a fickót. Nem mintha a parancsban szerepelt volna olyasmi, hogy mi van ha, nem bukkanok rá. Anélkül is tudom, hogy semmi olyan, amit könnyű elviselni. A legjobb esetben csak valamiféle nyilvános megszégyenítés és pár óra előadás arról, hogy hol hibáztam. Mintha tudná!
Nem mintha ez lehetőség lenne. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak. Azok után, amit műveltem, ez nem választható opció. Bármi történjék is, meg kell találnom a dezertőrt, rövid időn belül és golyót ereszteni bele. A baj ott kezdődik, hogy nem vagyok sem magánnyomozó, se valami különleges fejvadász, így fogalmam sincs, hol kezdjek neki. A módszer, amit választok, nem tűnik túl célravezetőnek, bármennyire is próbálom optimistán nézni a dolgokat, elég kicsi rá az esély, hogyha megyek a fejem után és járom a város elhagyottabb részeit, majd éppen szembejön velem. Jó egy óra múlva ezt kénytelen vagyok belátni.
Azt hiszem, valamilyen szinten szerencsének mondható, hogy meglátom Morgant. Az már kevésbé tetszik, hogy munka közben sikerül ráakadnom. Nem sok esély volt arra sem, hogy még a városban van, hát még arra, hogy dolgozik. Próbálok a lehető legkevésbé figyelni rá, amíg nem végez. Csak utána megyek közelebb. Még így is megvan rá az esély, hogy azonnal meg akar ölni. Kérdés, hogy ez alkalommal meg tudnám-e akadályozni benne.
- Az öcsém meg sem próbál viselkedni. Örülne, ha tudná, nem csak az én idegeimet nyúzza - jegyzem meg, de elég egyértelmű, hogy eszemben sincs az öcsémről beszélgetni. Nem mintha ez azt jelentené, hogy azonnal a lényegre térek és nem húzom az időt. Általában feltalálom magam és mindig vissza tudok vágni, ha úgy hozza a helyzet, de nem kérdés, hogy most jól kell megfogalmaznom, miért is jöttem közelebb ahelyett, hogy nagy ívben kerülném a munkája után. Annyi biztos, hogy nem pusztán azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy van. Közel sem vagyunk mi haverok. Állandóan eszembe juttatja, hogy nem sokban különbözök én sem tőle. Pénzért, valamilyen szinten kötelességből ölünk. Csak míg őt úgy látszik, ez nem zavarja, én csak próbálom elnyomni a bűntudatot.
- A munka és a kötelesség az első. Mindig - bólintok aprót. Ez azt hiszem egy olyan pont, amin soha nem fogunk összeveszni. Nem is tudom, én mihez kezdenék, ha nem tartoznék a sereghez többet. Semmi máshoz nem értek, csak a parancsok teljesítéséhez, illetve azok kiadásához. Nem hiszem, hogy valaha is leszek más vagy több, mint egy - remélhetőleg jó - katona. Ezért is kell ma mindenképp teljesítenem. Azt tudom, hogy apámtól nem számíthatok sem dicséretre, se semmiféle elismerésre, de attól még bizonyíthatok.
Ahhoz viszont a lényegre kell térnem. Annyira nincs gyilkos hangulatban, ha jól tudom megállapítani. Talán meg tudunk egyezni. Végül is, csak a segítése kell. Nem hiszem, hogy ez neki igazi megpróbáltatás lenne. Nem kell ölnie, csak... segítenie keresni.
- Lehet, hogy rosszul fogalmaztam. Miért cserébe segítenél nekem? - javítom ki az előbbi kérdésem, miközben ő láthatóan azon gondolkozik, meg tudunk-e állapodni. Lehet, hogy elő kellene hozakodnom a részletekkel. Legalábbis olyan tekintetben, hogy csak keresnie kell, minden más elintézek én. Akkor is, ha egyáltalán nem fűlik hozzá a fogam.
- Egy üveg bontatlan, márkás Whisky, plusz az adósod vagyok - próbálok egyezkedni vele. Nem mintha ellenemre lenne, hogy megigyunk pár sört valamelyik kocsmában. Csak mivel korlátozottak a lehetőségeim, sajnos nem ülhetek be még egy fél órára sem ilyen helyekre. Meg lenne sürgetve az a hadbíróság, hogyha megtenném.
- De nem gyilkolok és nem kínzok - jelentem ki, amint átgondolom, hogy kicsit sok mindent takarhat az, hogy az adósa leszek. Nem akarok senkit megölni. Tény, hogy most is arra készülök, de ez parancs. A kínzás pedig megint nem az én műfajom. A foglyok kihallgatása más téma. Az is parancsra történik. Önként, szórakozásból, vagy plusz pénzért biztosan nem vállalnám.
- Parancsot kaptam, de fogalmam sincs, hogy kezdjek bele a teljesítésébe - kezdem neki részletezni, egész lassan beszélve. Próbálok nem többet elárulni neki, mint amit muszáj. - Csak segítened kell megkeresni valakit. Valaki olyat, aki nem akarja, hogy megtalálják. A többi az én dolgom - bólintok aprót és ellököm magam a híd falától, hogy szembefordulhassak vele. Ha mégis úgy dönt, hogy túl nagy feladat, neki pedig drága az ideje, azt hiszem, bajban leszek.

Nem hittem, hogy eljön az az idő, amikor hajlandó lennék könyörögni egy teljes napos, vagy legalább pár órás eltávért. Mindig is úgy gondoltam magamra, mint aki jól megvan kimenők és szabad esték nélkül. Egészen addig, amíg el nem vették tőlem a lehetőséget. Majdnem egy hónap telt el azóta, hogy a századosnak beszámoltam mindenről. A mai napig nem tudom, miért tettem. Bármennyire szeretném is, még az álmatlan éjszakáim sem elegendők ahhoz, hogy beazonosítsam azt a különös késztetést, amit akkor éreztem. Pedig az irodában állva tudtam. Biztos vagyok benne, hogy tudtam, miért beszélek. Azóta viszont? Fogalmam sincs, mi üthetett belém. Kezdem belátni, hogy nem számít, hány órát ölök bele, nem találom a magyarázatot. Na persze, nem is lett volna baj, ha rendesen végzem a dolgom. Ha semmit nem titkoltam volna a százados - vagy ha úgy vesszük a teljes családom elől. De most már késő bánat.
Ma is egyetlen szó nélkül néztem végig, amint a fél laktanya kiürül. Csak az őrök maradnak és a minimum létszám, akikre vészhelyzetben szükség lehet. Meg én. Az egyetlen jó dolog, hogy még levegőt venni is alig volt időm, miután bezáródott a kapu. Esküszöm, vagy egy kilométerre mögöttem állt a felettesem - más néven az apám -, de még ilyen messziről is hallottam a hangját. Futólépésben indultam meg felé. Már régen megtanultam, hogy nem vagyok több a szemében, mint egy katona a sok közül, úgyhogy meg sem próbálkoztam egy átlagos köszönéssel. Vigyázzba vágtam magam előtte és egy "uram" kíséretében tisztelegtem.
Az egyetlen jó tulajdonsága, hogy nem pazarolja feleslegesen a szót, így hamar kimondja, mit szeretne tőlem. Persze azon kívül, hogy kezdjek valamit az öcsémmel, különben személy szerint ő lesz az, aki hadbíróság elé rángatja. Nem mintha nem próbáltam volna meg már mindent, ami csak eszembe jutott. Ezt viszont ezúttal sem közöltem vele. Inkább próbáltam megjegyezni a feladatom minden egyes részletét. Keressek meg valakit és eresszek bele golyót.
- Tessék... uram? - kérdeztem vissza szinte azonnal, kis híján elhagyva a megkövetelt tiszteletet. Nem kicsit gyűlölködve nézett rám, majd részletesebben elmagyarázta. Név, kor, rang... Angol. Velünk együtt szolgált a fickó, csakhogy nem került elő már második napja. Az eltávjának régen vége. Ha még él, a városban van és nekem úgy kell intézni, ez legyen az utolsó napja. Ezek után dezertőrnek számít.
- Értettem, uram - engedtem meg magamnak egy bólintást. Annyi segítséget kaptam, hogy vihettem magammal két katonát. Ezúttal viszont nem éltem a lehetőséggel.
Egyedül szedtem össze a dolgaimat, kés, a jó öreg Coltom. Az utolsó pillanatban még az egyenruhát is lecseréltem átlagos viseletre. Mindent ellenőriztem, mielőtt elindultam volna, de ezek után, fogalmam sem volt, hogy merre. Azon pedig már végképp nem akartam gondolkozni, apám mióta adhat ki ilyen parancsokat. Egyáltalán mióta keresünk embereket azért, hogy megöljük őket? Vagy ez egyenesen az ezredestől jött és még agyalni sincs ilyesmin jogom? Végül is, jobb, ha nem próbálom kitalálni, csak megyek a fejem után, éles szemmel figyelve a környéket, hátha meglátom, akit keresek. De persze a hídhoz érve nem katonát találok. Lesther. Egyszer futottam vele össze, annak sem lett igazán jó vége. Nem mintha utálnánk egymást, de nem is vagyunk túl jó haverok. Nem szívlelem a munkáját, ő pedig ha jól sejtem, nem is próbálja megérteni az enyémet. De talán ezúttal segítségemre lehet. Még nem tudom, hogy mivel fizessek neki, de emberek felkutatásában ő igazi profi. Nekem pedig ha jól sejtem, maximum huszonnégy órám van megtalálni a dezertőrt.
Most viszont igazán nem zavarhatom meg Lesthert munka közben. Láthatóan elfoglalt, úgyhogy megvárom, amíg végez. Párszor inkább csak elfordítom a fejem és csak akkor megyek közelebb, amikor hallom a csobbanást. Szegény fickó, ő sem vesz már többet tiszta levegőt. Teljes szívemből gyűlölöm a gyilkolást, de már megtanultam elnyomni magamban az érzést. Ami szükséges, az ellen nem lehet mit tenni.
- Helló, Lesther - köszönök oda neki, mikor még jó pár lépésre vagyok tőle. Megszokás, azt hiszem. Biztosan nem tudom, de sejtem, hogy ő sem az a fajta ember, aki szereti, ha mögötte ólálkodnak. Jobb, ha tudja, nincs egyedül. Az viszont biztos, hogy nem fogom azonnal a lényegre térni. Végül is, milyen idiótán hangozna már az; "Segítenél megkeresni egy dezertőrt? A sereg tartozik neki egy golyóval és úgy tűnik, mostanság én végzem a piszkos munkát." Ezt talán mégsem kellene.
- Nem hittem, hogy még a városban vagy. Azt gondoltam, régen megtaláltad a kivezető utat - mondom inkább az időt húzva, miközben hozzá hasonló módon nekidőlök a híd szélének. Fogadni mernék, úgy nézünk ki, mint két morcos alak egy dolgos éjszaka után.
A pillanatnyi csendet kihasznál megpróbálom kitalálni, milyen kedvében van. Persze abban majdnem teljesen biztos vagyok, hogy mosolyt az ő arcán sem fogok látni. Bár talán nem néz ki olyan nyúzottnak, mint én. Ez már jó jel. Úgyhogy csak a lényegre térek.
- Mennyiért segítenél nekem megtalálni valakit? - valahogy reménykedek benne, hogy a nagy bezártságra való tekintettel ér nála annyit egy doboz márkás cigaretta, esetleg egy drága üveg whisky, hogy ezekért megfontolja majd a dolgom. Végül is, nem azt kérem tőle, hogy végezze is el a munkát helyettem, csak azt, hogy segítsen megtalálni. Adjon valami támpontot, hogy hogyan lehet valaki olyat előkeríteni, aki nem akarja, hogy megtalálják.