Észre kellene vennie. Ha nem is akkor, amikor megérkezek, de elég ideig állok ott ahhoz, hogy feltűnjön neki, valaki nézi. Ennyire elfelejtette volna, hogy mindig a háta mögé kell nézni és figyelni? Mindenre és mindenkire? Persze nincs jogom ezt felhozni neki. Nem azért vagyok itt. Sem hivatalosan, sem, mint barát. A feszültség az egyetlen, ami változatlan. Persze nem látszik rajtam, de én érzem. Ennek ellenére egy másodperc hezitálás után elfogadom a kezét. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a lényegre térnék azonnal.
- Legalább ez biztosan tisztelendő benned - jegyzem meg sokkal szárazabb hangon, mint szükséges. Hiába barátként kellene itt vele találkoznom, elég nehéz váltani. Mostanság elég sűrűn vagy ez. Ingadozok a két énem között. A katona és az... ember.
- Vagy csak azért vagyok itt, hogy hadbíróság elé kísérjelek. Nincs szükség kíséretre. Nem ellenkeznél. Nem hiszem - adok egy harmadik lehetőséget. Eszemben sincs bevallani, hogy nem tartja szemmel sehol egy mesterlövész és én sem pusztakézzel akarom elintézni. Az előzőleg sem sikerült. Csak kölcsönös adok-kapok volt.
- Mindegyik a helyén. Vagy legalábbis egyik sem panaszkodik - válaszolom, bár tény, hogy azért ha úgy mozdulok, szokott szúrni. De annyi kis fájdalmat bármilyen újonc kibír, nemhogy én.
- Fogd be, Monroe! - mordulok rá egy pillanat alatt. Azt nem kétlem, hogy igaza van, az viszont biztos, hogy nagyon türelmetlen tudok lenni mostanság és nem viselem jól még az ilyen apró beszólásokat sem. Majd változik ez, amint dűlőre jutok saját magammal. Vagy éppen kialszom magam. Nekem bármilyen megoldás megteszi.
- Gond mindig akad - kezdek bele. Leülhetnénk, de ezúttal már nem akarom húzni az időt egy perccel sem tovább. - Egyetlen szót sem szóltam rólad. Oda mész, ahova és amikor akarsz. Nem láttalak az eltűnésed óta. Pont olyan halott vagy, mint ahogy a papírok írják - mondom ki, de eszemben sincs semmit megmagyarázni. Nem tartozok neki ilyesmivel.

Andrew & Sebastian

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg, amikor Sebastian üzent, hogy hol fog várni. Valamiért abba a hitbe ringattam magam, hogy eszében sem lesz találkozni újra. Hogy mindent hátrahagy és eltűnik már a következő napon. De nem. Itt marad, elrendezett mindent. Bízik bennem. És ez a legrosszabb az egészben. Egyetlen szót sem szóltam sehol az érdekében. Meg sem említettem, hogy láttam őt... egy dezertőrt. Nemhogy tárgyalást szervezni neki! Az igazság az, hogy nem bírtam rászánni magam. Abban nem vagyok biztos, hogy én mennyire maradtam minden tettem után, hű katona, nemhogy őt visszarángassam!
Ettől függetlenül eszemben sincs kihagyni a találkozót. Beszélnem kell vele, csak előtte megpróbálom elrejteni, hogy úgy nézek ki, mint aki hetek óta nem aludt. Még csak holnap lesz egy hete, hogy a minimumon tartom az alvást. De ahhoz képest jól bírom. Egyszer sem lankadt a figyelmem, amikor igazán szemmel kellett tartani valamit vagy valakit. Az más kérdés, hogy hagytam már ki ezt-azt, vagy csak jó felettesként továbbadtam a parancsot. Utóbbi amúgy sem túl feltűnő, csak tőlem szokatlan. De ugyan kinek tűnne fel? Azt sem veszi észre senki, hogy javában a laktanyán lenne a helyem, de én gond nélkül sétálok ki a kapun. Az egyenruha természetesen élére vasalva rajtam, de minden fegyvert itt hagyok. Felelőtlenség? Talán. Érdekel? Nem igazán. Én már tudom azt, amit még Sebastian sem sejt. Nem katonaként találkozok vele.
Nagy léptekkel vágok keresztül a városon, próbálva ügyet sem vetni arra, hány katona rója az utakat. Pedig nagyon is feltűnő. Kezdem érteni, miért aggódnak a helyiek. Ezt már bármennyire is igyekszünk, nem lehet kimagyarázni egyszerű-elővigyázatosság szöveggel. De most nem az a dolgom, hogy ezzel foglalkozzak. Irány a park és ott is a megbeszélt hely. Jó egy percet állok, pár méterre Sebastaintól. Kíváncsi vagyok, hogy észreveszi-e a rá irányuló tekintetet. Ha nem, akkor is lassan odasétálok hozzá, de még csak egy mosolyt sem tudok magamra kényszeríteni.
- Monroe - biccentek, már csak így köszönve megszokásból. Nincs semmi különösebb oka a komorságomnak. Vagy legalábbis semmi olyan, amire ő gondolhatna.
- Nem hittem, hogy keresni fogsz - jegyzem meg, mert képtelen vagyok magamban tartani. - Rendben van az orrod? Elég nagyot reccsent, akkor este - teszem hozzá szinte azonnal. A vak is látná, hogy húzom az időt, ha kell, ha nem. De nem akarok azzal indítani, hogy megkaptam a saját leckém, és nem akarom, hogy újra katona legyen, ha nem akar. Az már csak ráadás, hogy azt is közölnöm kell vele, semmit nem intéztem el.
Az egész beszélgetést viszont jobb lenne, nem a földön elintézni. Legalábbis biztosan nem nyugodtan fekve, ahogy ő várakozott. Még arra is kissé nehezen szánom rá magam, hogy a frissen vasalt egyenruhámban a fűre üljek. Inkább majd egy közeli pad, de addig csak ácsorogjunk.

Andrew & Sebastian