Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Tárgy: Adeline LaPierre 2014-04-02, 11:39
Adeline LaPierre
"Semmi nem űzi el úgy az álmot, mint egy megoldatlan rejtély."
Userinfó: Főkarakter
Név: Adeline LaPierre Rang/Foglalkozás: Rádiós bemondó Születési dátum: 1912. március 5. Avignon, Franciaország Csoport: Ellenálló
Jellem: Erős, határozott, akaratos... ilyennek látszom kívülről, de természetesen mint mindenkiben bennem is ott munkálkodik a kétely és a rengeteg kérdés. Nem vagyok biztos benne minden esetben, hogy jó úton járok, de igyekszem ebben hinni. Főleg azóta, hogy a férjem elment. Muszáj volt, mert őt küldték, és én valahogy átvettem a helyét. Nem is tudom, csak így alakultak a dolgok. Most pedig, ha akarna se tudna visszajönni. A fronton harcol, én pedig azt se tudom, hogy mi van vele. Ha tehetném utána mennék, de ha egyszer még arról sincs fogalmam, hogy egyáltalán él-e... lenne értelme, mikor mások bíznak bennem? Erősnek kell lennem és csak otthon mutathatom ki, mennyire fáradt is vagyok. A rádió szinte már a második otthonom, de néha úgy érzem, hogy rendkívül fárasztó folyton rossz híreket közölni és az utóbbi időben egyre többször került erre sor. Szeretem a munkámat, szeretem a híreket, szeretem a rádiót, magát a szerkezetet is. Apám tanított régen a használatára, és nő létemre nagyon jól tudom bütykölgetni is, ha arra van szükség, de vajon képesek leszünk-e végre jeleket küldeni kifelé, vagy semmi esély rá? Egy dolgot tudok csak a rengeteg kérdés és kétség mellett... erősnek kell maradnom.
Külső: Hosszú, sötét, feketébe hajló egyenes szálú hajam van, bár a nedvesebb levegőt nem kedveli, olyankor gyakran göndörödik. Az arcom kissé hosszúkás és vékony, az orrom hegyes. Nem vagyok egy átlagos szépség, de mégis van bennem valami plusz karizma, a tekintetem... a férjem mindig ezt mondta, ez fogta meg igazán. A sugárzó szeretet, a tudásszomj, amit közvetítek, vajon még mindig meg van ez benne, úgyis, hogy ő nincs velem. Az ajkaim vékonyak és viszonylag világosak, a szemem kissé metszett, világoskék, átható. Az alkatom is vékony, soha se voltam jó evő, de a magasságom ezt még inkább kihangsúlyozza, így váltam egészen nyúlánkká. Sok férfit meghazudtoló gyorsasággal és kitartással rendelkezem, és a katona férjemnek hála a lőtéren sem vagyok az utolsó.
Előtörténet: Szeretem ezt a várost, mindig is szerettem, már kislányként is. Nagy, tágas, sok a kedves és barátságos ember, no meg közel van a folyó, az erdők. Sosem unatkoztam gyerekkoromban, és ebben a szüleim is sokat segítettek. Persze gyakran kért meg anyám, hogy a ház körüli teendőkben segítsek, tartsam rendben vele a kertet, így szerencsére sikerült mindent elsajátítanom, amit csak a paradicsom növekedési üteméről, vagy a gyógynövényekről tudni kell. Apa pedig időnként elvitt magával vadászni, bár ezt soha sem szerettem. Lássuk be egy kislány se szereti lelőni a nyulakat, inkább simogatná őket, amíg el nem alszanak az ölében. Sokszor volt rá példa, hogy időnként csak kimentem a környező rétekre, vittem egy kis répát, magokat, és elnézést kértem a nyusziktól, miközben tettem ki nekik enni. De megértettem azt is, amit apa mondott mindig, hogy muszáj ritkítani az állományt, különben elszaporodnának az erdőben és a kisebb rágcsálók, a pockok, egerek és mókusok elől ennék el a táplálékot. Mondjuk ezt azért főleg idősebb koromban értettem meg. Az egész életem olyan átlagosan egyszerű volt. Szép gyerekkor, csodás környezetben, szerető szülőkkel. Az iskolában se volt soha gond, jól tanultam. Az egyetlen törés az volt az életemben, amikor anya beteg lett. Tizennyolc voltam és akármennyit is küzdöttünk végül elvitte a láz. Emlékszem még az utolsó napokban is képes volt rá, hogy kint dolgozzon a kertben, szinte amíg össze nem esett, és már nem volt képes megállni a lábán. Fogalmam sincs, hogyan volt ennyi ereje, de mindig is olyan akartam lenni, mint ő. Mindig arra törekedtem, hogy erős legyek és kitartó, ahogy tőle láttam annyi éven át. Rémes volt elveszíteni, de Marcel sokat segített. Ő az a tipikus gyerekkori barát, akit sosem tekintettél többnek, aki mindig is nagyjából csak ennyit jelentett, de aztán ahogy idősebb leszel rájössz, hogy talán ez valami több. Jól megértettük egymást, remek volt minden együtt töltött perc és végül megkérte a kezem. Anya halála után egy évvel történt csupán. Apa örült, egy cseppnyi ellenérzés sem volt benne, én pedig boldog voltam, hogy lesz kihez kötnöm az életem. Csak egy valami hiányzott, éveken át... Sokat próbálkoztunk, de valahogy nem csúszott be a baba. A városban persze kismillió trükköt és tippet adtak a környező asszonyok és az orvos is nyugtatott minket, hogy biztosan sikerül majd idővel, de végül nem került rá sor. Amikor pedig apát kivezényelték a frontra valahogy már ihlet se volt próbálkozni. Folyamatosan bennem volt a félsz, hogy vajon mikor kell elmenni neki is, mikor viszik el a férjemet a háborúba. Ez is bekövetkezett, és végül teljesen egyedül maradtam egy nagy házban, amit emlékszem még, hogy milyen volt, amikor két férfi nevetése is betöltött. Már egyikük sincs itt, rám viszont helyettük is sok feladat hárult. Várom őket vissza, mindkettejüket, pedig apámról most már lassan egy éve semmi hír. Nem jól jel, tudom, de én akkor sem adom fel a reményt. Vissza fognak jönni hozzám... muszáj! Végzem hát, amit kell, foglalkozom a rádióval és persze átvettem Marcel helyét ebben a fejetlenségben, amit ők ellenállásnak hívnak. Nem érzem úgy, hogy jó lennék benne, de mégis sok kérdést kapok. Mindezek után pedig még ez is... ez a búra, vagy mi, meg a repülő. Tudjuk, sokan tudjuk, hogy valami történt, de nem ismerjük a részleteket. Valami nincs rendben, ez teljesen biztos és egyre inkább érzem, hogy utána kell járnom, mi is folyik itt. Biztos vagyok benne, hogy akad, aki tisztában van a helyzettel, a katonai bázison, vagy azokban az elzár kutatólaborokban. Miért lenne itt ennyi idegen, ha fogalmuk sincs, mi a helyzet? Mindennek oka van, összefüggnek a válaszok, csak még nem tudom hogyan.
