Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Tárgy: Re: Adeline & Auguste 2014-06-19, 10:47
Adeline & Auguste
Tudom, hogy oda kéne figyelnem magamra jobban, és nem belemenni Leon gyermekded játszadozásaiba, mert ezernyi nála sokkal fontosabb dologgal kéne foglalkoznom, de nem tudok mindig csak úgy szó nélkül elmenni mellette, pont mint az erdőben. Azt akarom, hogy tudja, bármelyik pillanatban nyilat állíthatnék belé, értse meg, hogy minden egyes perce ajándék, ha így folytatja tovább. Nem érdekel, hogy mennyire utál, vagy mennyire akarja a halálom, amíg hagyja, hogy a munkám elvégezzem. Aztán mikor vége van mindennek, felőlem harcolhatunk, gladiátor módra, ha kell, de már ideje lenne felnőnie és nem a kicsinyes bosszúban keresni az életben való boldogulás kulcsát. Valahol azért törődőm vele, de ezt soha nem mutatnám ki, vagy vallanám be. Mi most utáljuk egymást, ellenségei vagyunk a másiknak, de talán…talán Sera felbukkanása végre pontot tesz ennek a végére, mert belefáradtam már az egyfolytában zajló csatákba Leon és köztem. Elegem van abból, hogy ilyen értelmetlen dolgokra kell időt és energiát pazarolnom, miközben a város lassan, de biztosan a szakadékszélére jut, és nekünk kell megakadályozni a leesésben. - Ugyanannyira vagyok mi is hibásak, észrevehettük volna, talán észre is vettük, de nem tettünk semmit ellene. – persze, vannak pillanatok mikor nagyon tudok haragudni Isabelle emlékére. Igaz, hogy egymás ellen fordultunk Leonnal miatta, de…nem vagyok benne biztos, hogy ő hangolt minket így egymás ellen. Szembementünk egymással, mert ahogy meghallottuk, hogy a másik azt mondja, őt szereti, nem bírtunk az indulatainkkal. Fogalmam sincsen, hogy neki mit mondott, de engem nem hangolt soha Leon ellen, vagy csak…nem vettem észre. Isabelle mindig is tudta, hogy miként tudja az embereket bábként mozgatni, kit fegyvernek, kit pajzsnak használt céljai elérésében, de ezt én nem láttam, nem akartam meglátni. Túl szép volt az egész ahhoz, hogy teret adva a valóságnak mindent elrontsak, inkább néztem félre, vagy csuktam be a szemem, de nem akartam a valóságban élni, vele nem. - Nem tudom melyikünket szeretett jobban, nem tudom, hogy neki mit mondott, de nem is érdekel, már mindegy, ez már elmúlt, éppen ezért már csak az számít amit én érzek. Én pedig szeretem, őszintén, határok nélkül. – nem várom, hogy megértse, mert neki teljesen más elképzelése van a szerelemről. Megfordult már az a fejemben, hogy mi van, ha nekem hazudott és nem Leonnak? Mert én ittam a szavait, vakon hittem benne, őszintének láttam minden érzelmet az arcán, a szívében, de…Leon is ugyanezt láthatta, vagy ott csak a vonzalom lángja égett és nem a szerelemé? Igaza van, ugyanúgy két ember nem lehet szeretni, de mi van, ha mindketten fontosak voltunk neki, és félt választani, mert azzal az egyikünket elveszti? Akárhogy is volt, most már nem fontos, Isabelle már csak a múlt emléke, elérhetetlen, megfoghatatlan, bármennyire is vágyom a közelségére. Már nem számít mit érzett, már csak az van, amit én éreztem, és érzek most is. - Nem tudom, amíg szükség van rám, addig itt vagyok, és ha már nem lesz…túlélem azt is valahogy. – mondom halovány mosollyal. Kedves, hogy aggódik miattam, de meg kell, hogy értse előbb-utóbb, ez a hajó már elúszott, én pedig nem voltam ott a fedélzetén, csak néztem, ahogy távolodik a partról, és Isabelle integet. Csak néztem, ahogy eltűnik a szemem elől minden, ami fontos volt. Nekem nem szétcsúszott az életem, hanem összeomlott, másnak talán van mire építkeznie, de én nem szeretnék új életet felépíteni, mert soha nem lesz már olyan szép, mint az első volt. Nem fogok tudni úgy szeretni, mindig ott lesz a nyomomban a múlt árnyéka bélyeget égetve belém, mert vesztes vagyok, mert ha az életben lehetsz vesztes, az én vagyok, elvesztettem mindent, amiért éltem, élnem kellett volna. - Köszönöm! – jó érzés tudni, hogy van, ahol szívesen látott vendég leszel, mindezek után, mert akár hátra is hagyhatnának, azt is megtudnám érteni. Talán a háborúra emlékeztetném őket, hogy nem voltak együtt. Nem várom el, hogy mindent visszaadjon mindenki, főként mert javarészben inkább ők tesznek értem, mint értük. Én csak próbálom összetartani az embereket, reményt önteni a szívükbe, és próbálok jó barát és jó vezető lenni, nem szeretném, ha a többiek, ha Adeline, vagy akár én magunkon hurcolnák a háború nyomait mikor ennek vége, azt akarom, hogy jó emberek maradjunk, amennyire egy ilyen világban annak lehet lenni. Ez csak természetes. Hiába beszélek ezzel kicsit Marcel ellen, úgy gondolom így a helyes, és jobb, ha tudja, hogy nem várja el tőle senki azt, hogy a végtelenségig várja Marcelt. Ha úgy érzi, ha úgy akarja, akkor hagyja őt elmenni, engedje el, nem fogom érte hibáztatni, és senkinek sincsen joga hozzá, azok után, amin át kellett mennie. Marcel is megértené, amit mondtam, szerintem neki is az a legfontosabb, hogy Adelinenek jó legyen, ez a szerelem lényege. A másik boldogsága sokkal fontosabb, mint a sajátod. A szavaira csak mosolyogva bólintok és nézem, ahogy az ajtó becsukódik mögötte. Egy darabban maradni, mikor Marcel hazatér. Szép is lenne, de úgy érzem, hogy már most darabokra törtem.
//Én is köszönöm! És hát ez vezetői kötelességem is volt //
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Halkan sóhajtok csak egyet. Tudom, hogy igaza van, nincs erre jó megoldás, nem lehet csak úgy valakit eltüntetni az útból. Még ha feladatokat lehetne neki adni könnyebb lenne, de Leon esetében még ez se megoldás, mert nem hallgat a szép szóra és nem az a típus, aki azt teszi, amit mások kérnek tőle. Ő mindig is a saját feje után ment és valahogy nehéz elképzelni, hogy ez bármikor is változna. Nem tudom, hogy lehetne ez jobb, hogyan lehetne ebből jól kijönni, de valahogy muszáj lenne. Nem bírnám ki, ha még Augustetel is történne valamit. Azt nem... így is már túl sok minden van, ami nyomja a vállamat, neki nem eshet baja. Sokan számítanak rá és remélem, hogy ezt Leon is fel tudja fogni. Fontos ő, persze mindenki az, de... számomra sokkal fontosabb, mint a legtöbben, mert mégis csak segít nekem, segít sokaknak és ez rengeteget számít főleg ezekben a nehéz időkben. A legrosszabb mégis az, hogy egy ilyen nő miatt vannak ennyire rosszban. Nem kellene elítélnem valakit ismeretlenül és halottról jót, vagy semmit, de... képtelen vagyok valakit jónak titulálni, aki ilyesmit hagyott maga után. Képtelen lennék két férfivel játszani, egyszerűen ez gyáva, vagy önző dolog és egyik sem minősül a szememben valami kellemet jellemzőnek. - Mégis ezt tette veletek, akármilyen szép is volt ehhez... nem volt joga. - megrázom a fejem végül. Nem, tudom, hogy ehhez nincs közöm, de nem hiszem, hogy kedvelni tudtam volna azt a nőt életében. Egymásnak ugrasztott két barátot. Ha valami ilyesmi történne nem is tudom... inkább hátrálnék ki az egészből, vagy döntenék, de ez így egyszerűen akkor sem elnézhető senkinek. Akkor sem, ha nem tudott dönteni, akkor nem kellett volna egyiküket sem választania és ennyi. Nem értem, hogy ez miért olyan rémes felfogás a részemről, de nem fogom ráerőltetni, csak egyszerűen rossz nézni, hogy így ölik egymást, hogy ennyire... feszült a helyzet, amikor így is bőven van elég baj. - Tényleg annyira biztos vagy benne, hogy... őszinte volt? És nem fájt, hogy talán neki is ugyanazt mondja? Nem lehet két embert pontosan ugyanúgy szeretni. - én ebben tényleg nem hiszek, az egyik biztos, hogy más, az egyik több és onnantól már a másikkal szemben ez igenis aljasság. És mégis honnan tudhatná, hogy nem használta ki, hogy nem minden azért történt mert... Elvetem a gondolatfonalat, hiszen tényleg nincs ehhez közöm és igazán le kéne már állnom. Nem szidhatom itt a volt szerelmét, nem azért jöttem ide, csak mégis olyan jó lenne látni, hogy egyszer az életben végre képes boldog lenni. Jó lenne látni, hogy ő is teljes lesz, ha már annyira szeretné, hogy Marcel és köztem ez az egész olyan jól működjön. Miért furcsa, ha én is ugyanezt kívánom neki? - Ne haragudj rám rendben? Nem azért jöttem, hogy meg akarjam változtatni az életed, csak aggódom érted. Mi lesz veled, ha vége ennek az egésznek? - egyszer csak vége lesz nem? Egyszer majd eljön az ideje, hogy nem kell többet harcolni, hogy nem lesz ellenség akinek ellen kéne állni. Akkor már csak mi leszünk, akik próbálunk visszatalálni a normális élet útjára, ami felettébb nehéz, ha képtelenek vagyunk elengedni a múlt árnyait, sőt kifejezetten lehetetlennek tűnik ez így. Nem tudom miért nem érti meg, hogy... hogy végtelenül üres lesz majd, ha túljutunk a nehézségeken. Akkor már nem kell terveket szőni, nem jönnek hozzá kérdésekkel, panaszokkal, mert mindenki próbálja majd a szétesett életét valahogy újra építeni. - Tudod ugye, hogy ha túljutunk ezen, akkor is mindig szívesen látunk? - én és... Marcel azt hiszem, de én biztosan, ehhez nem férhet kétség, és szeretném, hogy tudná. Akkor vár majd rá egy hely egy-egy vasárnapi ebédnél, vagy akár csak egy teára délután, ha épp nem tud mit kezdeni magával. Szeretném, ha már ennyit tesz értünk, akkor abból vissza is kapjon, ha nem is lehetséges ugyanabban a mértékben, de akkor is, legalább egy részét. - Köszönöm Auguste! - halványan elmosolyodom. Igen jól esik, amit mond, mint egy előzetes feloldozás, ha mégis hibáznék, ha nem tudnék a végtelenségig várni, ha tényleg nem menne. Nem akarom, hogy elítéljen e miatt, de biztos, hogy lesznek majd akik így tesznek, de... Mit is beszélek!? Nem szabad már most úgy gondolkodnom, mint aki hibát fog elkövetni, mert ez még egyáltalán nem biztos, hogy megtörténhet. Elfoglalom magam, teendőkkel, fontos dolgokkal és nem lesz semmi gond. Közelebb lépek, amikor ő is feláll. Jól esik az ölelése, egy kis béke ebben a rémesen zavaros világban. - Vigyázz magadra rendben? Az én kedvemért, és ha... Marcel valaha hazatér, akkor egyben kell átadnom téged neki. - szélesebben mosolyodom át, átvéve kicsit a helyét. Én is megpróbálhatok vigyázni rá nem igaz? Egy pillanatnyi érintés erejéig még megsimítom az arcát, mintha csak próbálnám a gondterhelt ráncokat is kisimítani onnan, hiába tudom, hogy lehetetlen, aztán végül hátrébb lépek és biccentek egy aprót, majd távozom. Segített, tényleg segített, egy ideig legalábbis biztosan.
//Köszönöm a játékot cukorfaller! Jót tettél Adeline lelki világával. ^^//
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Tárgy: Re: Adeline & Auguste 2014-06-17, 18:46
Adeline & Auguste
- Zárjam őt be a szobájába? Nem tudom csak úgy elzárni őt Adeline, muszáj valahogy elviselnünk egymás társaságát. – Leon már nem kisgyerek, nem ítélhetem csak úgy szobafogságra, és nem is tarthatom távol magam tőle. Ha most elkezdeném őt kerülni, akkor talán azt hinné, hogy nyert. Nagyon utálom azt, hogy nagyon is kitudok vetkőzni magamból, mikor vele összeszólalkozom. Utálom azt, ahogy néz, és amilyen lekezelően tud beszélni…legszívesebben egy széket törnék össze a fején. Az pedig olaj a tűzre, hogy vannak a csapatban olyanok, akik szimpatizálnak vele. Nem haragszom rájuk, mert azt hisznek, amit akarnak, szívük joga, hogy mit gondolnak igaznak és mit nem, amíg az ügyünket tartják szem előtt, és nem kezdenek bele valami kicsinyes bosszúhadjáratba, mint Leon. Igaza van Adelinenek, előbb-utóbb tettlegességig fog fajulni a dolog, és az senkinek nem használna, ha elkezdenénk egymás vérét ontani. Nem hiszem, hogy olyan könnyedén menne neki az ellenállás vezetése, ha megölne, de nekem se, ha megölném őt. Nem csak arról van szó, hogy az emberek nem néznének már úgy rám, mint most, hanem arról is, hogy…megkellett őt ölnöm, amihez nem fűlik a fogam, de ha muszáj, akkor megteszem, ha nincs más választásom, akkor elfogom engedni az íjhúrját és megölöm. Bárcsak a fejébe láthatnék, hogy tudjam mennyire is vette el a bosszú az eszét. A kirohanása kissé meglep, de mióta először meséltem neki Isabelleről tudom, hogy nem szimpatizál vele, hogy szörnyű nőnek tartotta. Ennek ellenére azonban komoran nézek rá, majd inkább az ölemre irányítom a tekintettem. Nagyon kevesen vannak, akik megértik az érzéseimet. Ők csak azt látják, amit Isabelle maga után hagyott, nem pedig azt, ami volt. Pedig, ha ismerték volna…nem így vélekednének róla. – Te csak azt látod, amit maga után hagyott, de nem ismerted őt, nem tudod, hogy valójában milyen is volt. Nem érthetted meg azt, ahogy szerettem őt, ahogy Leon szerette őt. Különleges volt, szebb, mint…bármi, amit életemben láttam. Te csak azt hallottad, ami a tetteinek következménye, ami az én döntésem következménye… – itt egy kicsit elhallgatok. Az én döntéseim miatt halt, meg az én döntésem miatt látják őt ilyenek az emberek.- …de soha nem hallottad milyen volt, mikor vele voltam, mikor csak mi ketten voltunk. Nem ismerted őt, nem tudod, hogy milyen volt, mert ha egyetlen szót is váltottál volna vele, tudnád, hogy miért szeretem őt. – mondhatnám, hogy szerettem, de az nem lenne igaz. A halála után is ugyanúgy szeretem, talán még jobban is. Az ő elvesztése megmutatta nekem, hogy mit is jelent a fájdalom és magány, és rájöttem, hogy nélküle nem akarok boldog életet, vagy családot. Mindenütt a szerelmet keressük, és vállalnunk kell azt, hogy talán évekig csalódottak leszünk miatta, mert abban a pillanatban, amikor rálépünk az útra, hogy megkeressük a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket. Nem látod őt, nem tudhatod, hogy tényleg elindult, de így van. Mert a lelketek a találkozást a testetek találkozása előtt megbeszéli. És mikor találkozol ezzel a valakivel, akit egy életen át szerethetsz…megvált téged. Nem véletlen mondják, hogy a szerelem először gyönyört ad a szívnek, de csak fájdalmat hagy hátra maga után. Előbb-utóbb elveszted azt, akit szeretsz, és hiába töltöd vele az életed minden percét, a végén úgyis túl kevésnek fogod érezni az együtt töltött időt, és ahogy elmegy, ahogy egy utolsót dobban a szíve, nem marad benned más, mint a fájdalom, a magány fájdalma, a vesztesség fájdalma. Egyszer azt mondták nekem, könnyebb szerelembe esni, ha még soha nem szerettünk, mint megszabadulni a szerelmünktől, amikor szerettük. És az emberek ezt nem értik meg. Attól, hogy nem lehetek vele, hogy nem hallhatom a hangját, hogy nem láthatom a mosolyát, hogy nem érinthettem őt, nem jelenti azt, hogy ne szerethetném - Talán tovább kéne, de nem akarok. Ő volt életem szerelme, és az én hibámból halt meg. Vele képzeltem el az életem, mással egyszerűen nem megy. Nekem ő volt az igazi, ne kérd tőlem, hogy felejtsem el, képtelen vagyok rá. – mikor meghalt…abban a pillanatban visszaakartam menni az időbe, és átélni újra minden vele eltöltött pillanatot. Nem csak a szépeket, a rosszakat is, mindegyiket. Még egy mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy csókot. Őt megtalálni olyan volt, mint mikor nem keresel semmit, csak mész előre, de megérkezel oda, ahova mindig is vágytál. Túl későn lépett be az életembe, és túl korán ment el. Csodálatos érzés mikor az emberre gondol valaki, és a gondolataival védelmezi őt. Aki szereti a másikat, az ezt teszi. A szívében őriz téged, megvéd, oltalmaz, de enged élni, nem zár el a világ elől. Fájdalmas dolog tud ez lenni, mert néha úgy kell őt engedni, hogy nem lehetsz a közelében, csak távolról csodálhatod őt, távolról figyelheted, ahogy egyensúlyozik egy fatörzsén a patak felett. És mégis, csodálatos érzés engedni a szerelmed élni, hagyni hogy azt tegyen amit akar, hogy úgy éljen, ahogy szeretne, és azt szeresse, akiért valóban dobog a szíve. Elengedni őt, de nem elhagyni, csak messziről figyelni, ahogy a virágok közt lépdel, és vigyázni rá. A szívedben. És hinni, hogy egy nap visszatér majd hozzád, bízni abban, hogy a szerette visszavezeti hozzád. Már soha nem tudhatom meg, hogy igaz-e ez. - Ez ilyen egyszerű Adeline, nem szabad túl bonyolítani. – mondom neki mosolyogva. Sokszor hallottam már arról, hogy a lelki gondok miatt nem lehet gyerek, vagy mert nem illik össze a pár, de ez…baromság, szerintem nem befolyásol semmit sem a lélek gondja, ez csak a sors műve. - Várj, nem ezt kéne mondanom. – pár pillanatra elhallgatok, mert éppen Marcel ellen készülök beszélni, de…áh, most nem érdekel, most Adeline van itt, neki kell segíteni. – Ugye tudod, hogy nem kell őt megvárnod? Hogy el is engedheted, azt teszel amit akarsz, senki nem hibáztatna érte. – nem kötelező megvárnia Marcelt, én csak azért mondtam mert ők ketten a legjobb barátaim és szeretném, ha működne ez köztük, de nem akarhatom jobban, mint ők maguk. – Nem, egy beosztottól nem, de egy baráttól igen. – mondom neki mosolyogva, ahogy megölelem őt. Nincsenek beosztottjaim, itt mindenki a barátom, de Adeline más tészta, ő kitűnik közülük.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Akárhogy is, de rémes ezt hallani, hogy valakik aki régen közel álltak egymáshoz most ilyen szintű ellenséget. Tudom én, hogy Auguste ok nélkül nem lenne képes megölni Leont, de ha okot adna rá... ha nem lenne más választása. Akkor viszont ott maradna a lelkén ennek is a terhe, nem tudom, hogy hogyan tudná még ezt is viselni. - Egyszerűen csak jobb lenne, ha távol tartanád magad tőle. Rossz ki mondani, de... talán távol kéne őt tartani mindannyiunktól, ha ez az ára, hogy nyugalom legyen. - legalábbis viszonylagos, mert jelen helyzetben igazán nyugodtak nem lehetünk, de nincs rá szükség, hogy még attól is folyamatosan félni kelljen, hogy mikor végeznek egymással. Az végképp nagy fejetlenséget okozna. Nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás, mert tudom, hogy az is elég nagy gondot okozna, ha tényleg elküldené Leont, ha kizárná. Vannak, akik szimpatizálnak vele, nem sokan, de biztos, hogy vannak ilyenek is. Nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás, talán olyan nincs is, ami tökéletes, de megpróbálhatunk keresni egy olyat, ami legalább távolabb van a kész katasztrófától. Az biztos, hogy nem viselné el az ügyünk, ha bármelyikük meghalna, talán azt még mindig egy hajszállal jobban túl lehet élni, ha egyszerűen csak megpróbáljuk elkerülni a további széthúzást. - Hogy szerethetsz egyáltalán egy olyan nőt, mint Isabelle? - csúszik ki a számon a kérdés, hiszen egyértelmű még most is szereti, pedig akárhogy is, de tönkretette az életét, a kapcsolatát legjobb barátjával. Aztán csak megrázom a fejem, és átveszem a képet. - Ne haragudj... - buta kérdés volt és nincs is jogom számon kérni. Sokszor a szív nem irányítható és bármennyire is nem logikus szeretnünk valakit, mégis megtesszük. Tudom én, hogy van ez, ismerek olyan nőket, akik egy vadállat férfi mellett képesek élni és annak ellenére, hogy miket szenvednek el, mégis szeretik azt az ember. Nem tudom, hogy én képes lennék-e ilyesmire. Azt hiszem mindenki más, talán csak nem vagyok képes olyan heves érzelmekre, vagy nem tudom, de nálam ez inkább valahogy úgy működik, mint valamiféle kölcsönhatás. Oda-vissza, ha valakinek fontos vagyok és ő is fontos nekem, akkor az kiegyenlítődik, de ha csak az egyik fél részéről van meg az igazi rajongás, az egy idő múlva halványul, muszáj, hogy így legyen, mert onnantól már csak elvakultság marad, aminek pedig nem sok értelem van. Úgy érzem Auguste is elvakult, hogy még mindig egy olyan nőhöz ragaszkodik ennyire, aki meghalt és aki egyáltalán nem volt jó ember. - Tovább kellene lépned, egyszerűen muszáj lenne, mert ha bármi jól is alakul, téged ez az egész fel fog emészteni. - főleg úgy, ha még itt egy lány is, aki hasonít Isabellre. Újra és újra csak a fájdalmat idézi fel benne. Tudom, hogy nehéz, én legalább megpróbálom kiadni magamból a fájdalmat, de úgy érzem ő inkább csak magába zárja. Jó mélyre, de pont ezzel emészti fel, és egyre kevesebb esélye lesz rá, hogy valaha is képes legyen majd tovább lépni, vagy normális, vagy legalább a normálishoz hasonló életet élni. Auguste igenis jó ember, akárki akármit mond és szerintem ő is megérdemelné egyszer a boldogságot. Csak remélni tudom, hogy egyszer majd tényleg képes lesz utat engedni neki, ha úgy hozza a sors, hogy lehetősége lesz rá. Nem lenne jó, ha csak egy múltbéli árnykép miatt lökné el magától a kellemes jövő ígéretét. Az biztos, hogy ha rajtam múlik, akkor nem fogom hagyni neki. Ő próbál nekem segíteni, egyengetni az utam, másoknak is, néha... neki is kell, még ha soha nem is ismerné be önként. - Hát gondold el nekem mennyire hangzott hihetetlenül. - mosolyodom el halványan. Egyáltalán abban sem voltam biztos, hogy hogy a fenébe érezhetem azt, amit, honnan tudom, de mégis biztos vagyok benne, mintha csak valamiféle megérzés lenne. Nem tudom... nem is számít ez most, csak ez van és kész. - Ha ez ilyen egyszerű lenne! - halkan sóhajtok egyet. Igen, meg kell őt várnom, de nem tudom, hogy arra, ami volt köztünk építhető-e még egy gyerek. Azt is szokták mondani, hogy ha nagyon nem sikerül összehozni egy párnak egy babát annak lelki okai is lehetnek, hogy egyszerűen nem illenek eléggé össze, valamelyikük nem akarja igazán. És most úgy fest nem erről van szó, de... ez még nem biztos, attól még lehet, hogy ugyanúgy nem működik ez köztünk. - Meg fogom várni, de attól még ugyanolyan nehéz, de köszönöm, hogy meghallgattál. - halvány mosoly, de mégis mosoly az ami az arcomra kerül újra és végül szépen felállok, majd a fotót is visszateszem az asztalára. Észre sem vettem, hogy azóta is sikerült szorongatni. - Egy ölelés belefér egy beosztottól? - egy baráttól, de most jól esne, határozottan jól esne azt hiszem, mielőtt lelépek és megint megpróbálok kezdeni magammal valamit.
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Tárgy: Re: Adeline & Auguste 2014-06-15, 17:37
Adeline & Auguste
- Nem is tudom Adeline, már rég nem vagyunk barátok, és ha rajta múlna, akkor ő nem hezitálna megölni engem. Ellenségei vagyunk egymásnak, mindig figyelem a kezeit, mikor nyúl a fegyveréért, hogyha muszáj, akkor nyilat repíthessek belé, de csak úgy nem tenném meg, csak a saját életem felett rendelkezhetem. – pedig egyszer muszáj lesz ezt lerendezni attól félek. Túlságosan utáljuk egymást, túlságosan is holtan akarjuk látni a másikat, hogy békében élhessünk egymást mellett elásva a csatabárdot. Régebben ezt el sem tudtuk volna képzelni, megígértük egymásnak, hogy mindig fedezzük a másik hátát történjen bármi. Csak Isabellere nem számítottunk. Beleszerettem, majd Leont is a bűvkörébe vonta, és…nem tudom, hogy Belle játszott-e ki minket egymás ellen, vagy mi versengtünk túlzottan a kegyeiért, de nem is számít, hiszen a lényeg mindig a végeredmény. Néha elgondolkodom azon, hogy az a Leon, akit én ismertem ott van-e még, nem halt-e ki belőle már rég? Nem fogok erre soha választ kapni, mert ha velem van, akkor esélytelen, hogy mutasson valamit az…igazi Leonból. Persze biztos hasonlóképpen gondolkodik, mint én, hogy a régi Auguste meghalt, és átvette a helyét valami őrült zsarnok, aki másokat állít a csatasorba maga helyett. Mindketten megváltoztunk, és soha nem leszünk olyanok, mint régen. Az én életemben Isabelle halála jelentette a változás pillanatát, kitudja, hogy Leonéban mikor jött el ez a pillanat. Adelinet és Marcelt az őrületbe kergette volna a régi énem, és néha arra jövök rá, hogy sokkal…jobb ember vagyok, mint akkor, hiába tapad Isabelle vére a kezemhez. Az ő halála kellett ahhoz, hogy felnőjek, hogy végre igazán nagy felelősséget vállaljak és feláldozzam az életem valami nálam sokkalta nagyobb cél érdekében. – Dehogyis, ez…ijesztő. Mármint Sera gyönyörű, csak mikor a szemeibe nézek nem őt látom, hanem Isabellet, és nem szeretném, ha azt érezné, hogy olyanná akarom tenni, mint őt. – egy pillanatra elhallgatok és elveszem az aszatlomról Isabelle fotóját, majd Adelinenek nyújtom, hogy láthassa milyen is volt Isabelle, és milyen Sera. – Soha nem hittem volna, hogy láthatom még az arcát, főleg nem így. Tudom, hogy ő nem Isabelle, és pár szó után éreztem, hogy belül teljesen más ember, mint Isabelle volt. – akár Isabelle is lehetne, tökéletes eltudná játszani Serat, mindig is remekül színészkedett, csapott be másokat, és úgy hazudni, mint ő senki nem tud. Haragszol rá, mégis szereted, aztán egyetlen mosoly és már nem is tudod, hogy miért idegeskedtél. Játszi könnyedséggel rángatta zsinóron az embereket, és csak remélem, hogy velem nem ezt tette, hogy igaz volt bármi is abból, amit nekem mondott, mert én mindennél jobban szerettem őt, bármit megtettem volna érte. Mégis kevés volt, mégis meghalt. Miattam. Ha nem akartam volna hősködni, akkor most is itt lenne, de nem, én megakartam menteni mindenkit, és bár sikerült megmenteni azokat, akikért visszamentem, Isabelle meghalt. Nem ő áldozta fel az életét, hanem én döntöttem helyette róla, akaratlanul is, nem tudtam mivel végződhet mindez. Ma már nem mennék vissza értük, tudom, hogy ez gonosz dolog, de nekem többet ért Isabelle, mint azok a bajbajutottak. - Tudod a szerelem olyan…mint egy fa. Nem parancsolhatsz neki, magától nő, az érzéseid , a tetteid táplálják, mély gyökereket ereszt az egész lényedbe. És bár néha gyökeresen kitépik belőlünk, de néha…tovább él a szívünk romjain. – legalábbis én így éltem meg. Nem voltam soha az ő helyzetükbe, hiszen Adeline szerint elhidegültek egymástól, míg én minden percet, amit csak lehetett Isabellel töltöttem, de az élet őket igazolja, hiszen hosszú évekig ott voltak egymásnak, míg nekem csak hónapok jutottak. A mesék, szerelmes regények és a tömérdeknyi romantikus film mind hazudik. A szerelem nem legyőzhetetlen. A halál, a távolság, az önfejűség és még ezernyi dolog, amit tönkretehet mindent. Megtanultam, hogy a szerelem és a fájdalom kéz a kézben járnak. Ő volt életem nagy szerelme. Annyiszor hallottam, hogy túl rövid az élet, de az ő elvesztése rádöbbentett arra, hogy tényleg piszok rövid, és nem éri meg eltékozolni azt az időt, mit vele tölthetnél el. A szavai hallatán ledöbbenek és elgondolkodva ráncolom a szemöldököm. Marcel mondta, hogy nagyon szerettek volna gyereket, de soha nem sikerült, azonban egyszer sem mondta, hogy a felesége lenne a hibás, így viszont…most már lehetséges nem? Mármint ha mégis Adelinenel volt valami gond, akkor most már lehet gyerekük, akkor ez egyfajta második esély az élettől. – Ez elég…hihetetlenül hangzik, kell pár pillanat, hogy ezt most a helyére rakjam. – mondom miközben a hajamban turkálok tehetetlenségemben. Ennél nagyobb őrültséget még nem hallottam, azonban Adelinenek nem szokása hazudni és képzelődni sem, úgyhogy…ez csakis igaz lehet, de olyan hihetetlenül hangzik akkor is! – Akkor…így már muszáj lesz megvárnod Marcelt. – mosolygok rá biztatóan, bár a fejemben ezernyi kérdés fogalmazódott meg, de most az a fontos, hogy megvárja a férjét,mert így talán sikerülhet az, amiben eddig rendre kudarcot vallottak.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Elmosolyodom a szavaira. Igaza van, nem érdemes ezt tovább boncolgatni, nem fogja tudni megváltoztatni a véleményemet, ahogy én sem az övét. Ő többet ér mindegyikünknél, mert az ő élete fontos. Nem számít, hogy mi ennek az oka, de akkor is így van, mert ő jelent valamit. Egy szeme, egy arc, aki e miatt többé válik mint személy is. Kár lenne tagadni. Ha választani kellene, hogy én vesszek oda, vagy ő, akkor egyértelműen magamra szavaznék, mert az ő elvesztését kevesebben bírnák, az ő elvesztése sokkal nagyobb port kavarna és nem biztos, hogy az ellenállás képes lenne működni nélküle. Nélkülem viszont igen. Nem számítok annyit, nekem csak a közvetlen szeretteim vannak és jelenleg az apám és a férjem sincs a közelben, talán nem is lesznek már soha többé. Igenis gyakran felmerül bennem ez a lehetőség is, hogy elvesznek, hogy nem látom őket többé és mégis csak az ő szívükben hagynám a legnagyobb űrt, mások maximum sajnálnának valamennyire és kész. - Dehogy! Nem gondolom, hogy meg kéne ölnöd, csak talán távol kéne tartanod tőle magad jobban, mint most. Nem is tudom... de azt nem várom, hogy megöld, senki sem várja, mégis csak a barátod volt. Nem viselhetsz ilyen terhet. - persze az más lenne, ha Leon lépne először, akkor védje meg magát, ha nincs más lehetőség, de azt nem várom, hogy végezzen vele, főleg ne csak úgy önként. Azt biztosan nem akarom és szerintem senki sem várná tőle. Nem is hiszem, hogy el tudná viselni a terhét, hogy végzett vele, a legjobb barátjával, még ha mindez a múltban volt is. Buta remény lehet, de talán még van rá esély, hogy változzon ez az egész helyzet. Valahogy, valami csoda folytán. Talán pont e miatt érdekel az is, amit mondott. Amiről azt állítja nem nagy dolog, csak valami kis általános apróság. Nem az, semmi nem az, ami ilyen nagy kaliberű múltbéli eseményekhez kötődik. Nem mondhatja ki ezt csak úgy ilyen lazán, mintha semmiség lenne, ha találkozott valakivel, aki hasonlít élete nagy szerelméhez. Nem azt mondom,hogy legyen boldog vele, de... attól is talán félek, hogy ez újra gondot okozhat közöttük, ez újra bajt tehet. - És szerinted ez csak valami kis apró semmiség? Komolyan mondod? Ez jó és talán... rossz is. Nem tudom, azért akkor is jelentőségteljes. De hogy lehet a kiköpött mása? - nem értem és ez látszik is az arcomon, mint ahogy az aggodalom is. Nem akarom, hogy épp most még ez is bezavarjon. Elég a bura és minden, ami ezzel jár. Így is túl feszült a helyzet, nem lenne jó, ha Leon és Auguste között még jobban elmérgesedne a helyzet, mert előkerül egy lány, aki túlságosan hasonlít valakire, akiért mind a ketten ugyanúgy oda voltak, akit mind a ketten ugyanúgy szerettek. - Az a baj Auguste, hogy én nem tudom... én nem tudom, hogy mennyire szeretett, mert nem mutatta, jó ideje nem mutatta. - megrázom a fejem és hatalmasat sóhajtok. Tényleg nem éreztem így. Lehet, hogy ő tudta, tud olyat, amit én nem, de attól még számomra nem nyilvánvaló. Tudom, hogy Marcel erős, tudom, hogy ha rajta múlik akkor vissza fog térni, de attól még nem biztos, hogy sikerül neki. A háború kemény dolog és most még itt az akadály is, amit nem biztos, hogy egy könnyen le tud küzdeni. Nem felelek, csak megrázom a fejem. Nem látta őt ott az erdőben, az csak valami árnyékkép volt, vagy talán előjele ennek az érkező lánynak? Nem tudom, talán erre nem is kapunk választ soha. A kérdése viszont nem tetszik, nem tudom viszonozni a mosolyát, mert ez egyáltalán nem ennyire vicces helyzet. - Nem... én úgy érzem magam, úgy éreztem utána is közvetlenül, mintha... - nem is tudom, hogyan kéne ezt megfogalmazni. Nem arról van szó, hogy zavarban vagyok, mert vele megbeszélhetek mindent, de... - Egyértelműen azt érzem és még csak azt sem tudom ezt, hogy érezhetnem egyáltalán, mintha még soha életemben nem lettem volna férfival. Mintha megint lány lennék és sejtelmem sincs, hogy mi ez az egész. - tudja, ő tudja, hogy mennyire szerettük volna gyereket, én azt nem, hogy a férjemnek már van, ha tudnám végképp egyértelművé válna, hogy az én hibámból nem születhetett babánk, de így talán ez azt jelenti, hogy... már lehet?
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Tárgy: Re: Adeline & Auguste 2014-06-14, 19:04
Adeline & Auguste
- Ez csak azért van, mert én vállaltam ezt a feladatot, a pozícióm fontosabb, de mint ember, nem érek se többet, se kevesebbet nálad. De hagyjuk is a dolgot, már megtanultam, hogy mindig neked van igazad. – mondom neki mosolyogva, nem gonoszkodásként, csak egyszerűen ő ilyen. Ha van egy elképzelése, egy elgondolása, akkor hű marad hozzá, és már vagy ezerszer próbáltam őt meggyőzni arról, hogy nem vagyok fontosabb, mint a többiek, nem jártam sikerrel. Én vagyok az ellenállás vezetője, csak a posztom miatt vagyok fontosabb alkatrésze a csapatnak. Nem állt senki sem az élükre, ezért megtettem én, és jól jöttek a képességeim is hozzá, így tudtam támogatókat nyerni az ügyünknek, de még egyszer hangsúlyozom, hogy emberileg ugyanannyit érünk, bár kérdés nélkül feláldoznám magam bármelyik emberemért…talán Leon esetében át kéne gondolnom a dolgot, de ha érte halok meg, hátha van annyi gerinc benne, hogy befejezi a munkámat úgy, ahogy én dolgoztam, és nem a saját nézetei szerint. Tudom, hogy azt hiszi a vesztünkbe vezetem a csapatot, de valójában ez csak az ő veszte, elhiteti magával az igazát. Az embereimért és barátaimért az életem áldoznám, nem gondolkodnék azon, hogy melyikünk ér többet, ki a fontosabb, mert nem számít, emberek vagyunk, nem pedig gépek, akik analizálgatják az esélyeket. - Tudom, kezd kezelhetetlenné válni. Meg kéne őt ölnöm, csak így vethetek véget ennek, de…nem ölöm meg, ha nem muszáj. Nem várom, hogy megértsd, de jó okom van arra, hogy ne húzzam meg a ravaszt. – Leon a legjobb barátom volt, mindig számíthattam rá, olyan volt, mint egy testvér, mindketten kaptunk golyót a másik helyett, néha úgy éreztem, hogy mi ketten vagyunk az egész világ ellen, de aztán…végül nem a világ fordult ellenünk, hanem mi egymás ellen. Nem akarom őt hidegvérrel megölni, mert nem vagyok ilyen, nem fogom kivetkőzni magamból egy Leon fajta ember miatt. Másrészt a múltunk, van bennem annyi…tisztelet a múlt miatt, hogy ne lőjem át a szívét, pedig szívesen megtenném. És végül aztán a legnyomosabb okom: kettőnk közül neki sikerülhet. Ő boldog lehet, ő képes lehet arra, hogy elengedje Isabellet és új életet kezdjen. Én nem tudom őt elengedni, nem akarom elengedni Bellet, és éppen ezért nem is akarok boldog lenni, nekem ő volt a mindenem, nélküle nem érzem, hogy boldog akarok lenni valaha is. Én miattam halt meg, miattam vesztettük el őt, én fosztottam meg mindkettőnket a boldogságtól, és…most itt van ez a lány, Sera, aki bár szakasztott mása Isabellenek, a különbség kettejük között, mint ég és föld, tökéletes ellentétei egymásnak, és míg én Seraban csak Isabellet keresném, addig Leon nem erőltetné rá a múltat, és ez a fontos. Nem akarom ezzel tönkretenni Sera életét, jól tudom, hogy megvolt az esélyem boldognak lenni, de elpuskáztam, én nem érdemlek második esélyt, talán Leon sem, de Sera igen, hadd legyen boldog, azzal akivel akar. – Találkoztam egy Sera nevű lánnyal a körhintánál, biztos ismered a helyet. Sera…tökéletes mása Isabellenek. A szemük színe, a vonásaik, a hangjuk…mindenben kísértetiesen hasonlít rá, azt hittem először egy pillanatra, hogy Ő áll előttem. – még mindig emlékszem a sokkra, ahogy Serat nézem, de legbelül csak egy nevet skandálom magamban: Isabelle. Egy pillanatra elhittem, hogy nem halt meg, vagy talán csak a képzeletem szüleménye ő, de aztán rájöttem, hogy nagyon is valóságos. Nem akartam őt letámadni, nem akartam őt beskatulyázni, éppen ezért próbáltam meg minél jobban elkerülni Isabellet, mert senkinek nem esne jól, ha valaki mást látnánk meg benne, valakit, aki..,.meghalt. - Nézd, Marcel kemény ember, nem ok nélkül ment háborúba, és te is jól tudod, hogy akármilyen érzéketlen is volt veled az utóbbi időben, nagyon is szeret téged, az életét jelented neki, nem fog meghalni, míg nem látott téged újra, és ígérem látni fogod még őt ebben az életben. – Marcel a szívemre kötötte, hogy az életen árán is védjem meg Adelinet, én pedig megesküdtem, hogy amíg lélegzem, életben fogom őt tartani, történjen bármi is, nem hagyom, hogy baja essen. Marcel szemmel láthatólag nagyon óvta őt valamitől, de nem árulta el nekem, azt mondta, hogy nem érthetem meg, mert nem vagyok házas, mert Isabelle meghalt, és most nincs senkim. Igaza volt, egyedül vagyok, miért ne védhetném akkor hát az ő életét, ha az enyémet elvesztettem? - Ez a bura egyszerre áldás és átok, nem tudom, hogy mennyire örülnék, ha végleg megszűnne. Isabellet pedig…tényleg láttam, nem hallucináltam. – mondom neki komolyan, mert emlékszem, hogy nem hitt nekem, és talán most se fog, de jól tudom mit láttam! – Furcsán? Talán kaptál valami természetfeletti képességet, vagy…vagy mi? – kérdezem tőle mosolyogva. Mióta leszállt a bura minden megőrült, olyan dolgok esnek meg, amikről azt hinné az ember, hogy lehetetlen, nem csoda, ha valaki megőrül ebben a városban.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Tudom, persze hogy tudom, hogy nem fogja meghúzni magát és egy szintnél jobban vigyázni, de ha csak egy kicsit, ha csak néha eszébe jut, hogy megkértem rá, akkor már nekem az is elég, de maga a tudat is most, hogy legalább ezt mondta. Akármennyire is nem gondolja így néha, neki sokkal több a vesztenivalója, hiszen sokan számítanak rá. Persze nem lehet egyszerű ezzel a teherrel együtt élni, de ő erős és bírni fogja. Nem is tudom, hogy csinálja, nekem biztos hogy nem menne. Bőven elég a saját nehézségeimmel megküzdeni, nem pedig még folyton másokét is kezelni. Pont ez miatt szántam rá magam talán nehezen, hogy most itt legyek, mert igazán nem akarom még én is rázúdítani minden bajomat, de... tényleg nem tudom kihez fordulhatnék. Auguste nem csak az ügyünk szószólója, ő egyben jó barát is, aki biztosan nem veszi zokon, ha beszélek vele, nekem pedig elmondhatatlanul sokat segít akár csak pár szó is, egy-egy kedves mosoly. Most csak ennyi kell, hiszen a hamis reményeknek igazán nincs értelmük. - Igen, tudom, hogy ők fontosak, de ne mondd, hogy te nem vagy fontosabb. Ha én eltűnnék talán hiányoznék pár embernek, de vele azért más a helyzet, ezért kell jobban vigyáznod magukra, miattuk. - erről nem fog tudni meggyőzni. Több, mint én vagyok, mert ő kiáll és az arcát adja ehhez az ügyhöz. Ő igenis sokkal fontosabb, mert nélküle minden nehezebb lenne, mindenkinek nehezebb lenne kitartani. Hiába tagadja ez már csak így van. Nekem is ugyanúgy sokat jelent, mint másnak, sőt talán nekem még többet is, hiszen eljöhetek hozzá akkor is, ha épp fáradt és lenne más dolga is, bár azt hiszem azokat a nyilakat is csak azért élezgette, mert épp nem volt más, amivel lefoglalja magát. Remélem, hogy egyszer képes lesz tovább lépni, tényleg elkezdeni élni, mert szüksége lenne rá, hogy boldog lehessen. Annyi mindent tett, és annyi minden áll még előtte, hogy egyszerűen nem igazságos a sorstól, ha pont ő nem kap vissza semmit. A szavaira csak meglepetten szökik fel a szemöldököm, azért nem kis dolgokat mondott most itt fél szavakban, hiába legyint és tesz úgy, mintha semmiség lenne. - Leon... tudod szerintem valamit kezdeni kellene vele, nem tudom, hogy meddig mehet még az, amit művel és mi az, hogy találkoztál Isabelle hasonmásával? - azért ez nem egy mindennapi dolog, még ha ő úgy is mondja, mintha valami apró kis semmiség lenne. Látott valami nőt, aki hasonlított rá? Mert őszintén szólva egyből nekem az nem esik le, hogy teszem azt olyannal találkozott, aki tényleg totál ugyanúgy néz ki. De mégse lehet ezt csak úgy ilyen flegmán mondani, mert nem és kész, mert igenis nagy dolog és amúgy is ő is ugyanúgy megnyílhatna kicsit. Néha neki is jó kiadni magából a terheket, és szerintem nagyon is jól jönne, ha megtenné, én pedig szívesen meghallgatom, talán még jó is lenne, akkor se kéne a saját dolgaimon agyalni, ahogy mostanában folyton teszem. Nem is tudom, hogy milyen választ várok tőle pontosan, talán azt, hogy legyen morcos, hogy mondja, hogy már az is régen rossz, hogy gondoltam erre, vagy hogy semmi baj nincs, normális, ha nem akarok folyton egyedül lenni? Nem tudom mihez kezdjek magammal, annyira utálom a házunkat, annyira... rémesen üres. - Olyan jó neked, hogy tudsz ebben hinni, nekem nem mindig megy, egyszerűen nem vagyok benne biztos, hogy tényleg életben van, vagy hogy... van értelme, hogy visszatérjen. Rémes arra gondolni, hogy talán... jobb lenne, ha nem így lenne? - megrázom a fejem. Kimondottan mérges vagyok magamra, hogy ezt egyáltalán képes voltam kimondani. Nem lehet, nem szabad, nem is gondolom komolyan, hogy azt kívánom bár könnyebben léphetnék tovább. - De akkor is nehéz... annyira nehéz. Nem tudom mikor jönnek végre rendbe a dolgok, mikor lesz könnyebb és ez a bura. Legutóbb, amikor ott voltunk és zölden felvillant, amikor azt mondtad láttad Isabellet... én a végén, furcsán éreztem magam, mintha... - elharapom a mondatot és megrázom a fejem. Nem megy még most sem, hogy kimondjam, mert az egész annyira lehetetlennek tűnik, őrület, komolyan őrület, ami itt folyik!
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Tárgy: Re: Adeline & Auguste 2014-06-13, 17:02
Adeline & Auguste
- Rendben. – mondom halvány mosollyal az arcomon. Azt hiszem ő is tudja, hogy ez egy üres ígéret, amit azért teszek neki, hogy megszeghessen. Nem fogok én bujkálni és másokat küldeni magam helyett, ha én is képes vagyok a feladat elvégzésére. Nem fogok másokat veszélyeztetni magam helyett, nem engedem, hogy más valaki haljon meg helyettem. Újra ez nem történhet meg. Az én helyzetemben pedig…nos, szerintem van nálam nagyobb problémája is a szövetségeseknek, minthogy az ellenállás vezetőjét kergessék, aki mellesleg dezertőr. Majd a háború után, akkor aztán keresnek majd bűnbakokat és itt vagyok erre én. A háború után, amint az utolsó lövés is eldördül és véget ér ez a korszak, amint Avignon biztonságban van, azt tehetnek velem, amit akarnak, minden bűnömért felelek. A feladatom végeztével már bármit tehetnek majd velem, addig meg be kell érniük azzal, hogy szellemet kergetnek. Talán nagyobb baj is lehetne, de…maximum bedobnak egy tömlöcbe, voltam már rosszabb helyeken is, és egy tömlöcből is kilehet szökni, egy elkötelezett embert pedig nehéz lakat alatt tartani, márpedig ha valami vagyok, akkor elkötelezett. Amint vége ennek az egésznek, amint újra béke lesz, elégedett mosollyal az arcomon fogok kötél alá állni. Rámosolygok majd Adelienre, még Leonnal is kezet fogok, ha addig nem öljük meg egymást. Jöhet bármi, megoldom,mert meg kell és mikor már nincs rám szükség, mikor feleslegessé válok, akkor majd úgy távozok, hogy mindent megtettem, hogy betartottam az ígéretem és végre pihenhetek a szeretteim között. A halál nem is olyan rossz, ha időben ér téged. - Ott van Avalon, apád, Marcel, Leon… - kis szünetet tartok és végül fáradt mosollyal megrázom a fejem. – ne, Leonért ne, de a többiekért igen, egyenként gyengék vagyunk, nekünk az egységben rejlik az erőnk. Nem vagyok fontosabb, mint te, éppen ugyanannyit érek, mint te, vagy bármelyik ember a világon. – mondom neki biztató mosollyal. Nem hiszem, hogy olyan fontos vagyok. Persze, én vagyok a szószoló, az ellenállás arca és vezetője, de nem érek se többet, se kevesebbet mint bármelyik ember a csapatban. Nem vagyok sebezhetetlen, bár sokan ezt hiszik. Ugyanúgy vérzek, ha meglőnek, bele is halok, ha súlyos, akárcsak mindenki más. A közönség előtt egy álarcot húzok, ugyanaz az ember maradok, de magabiztosabbá válok és hiába lőnek le, ezalatt a maszk alatt nem egy ember van, hanem egy eszme, az eszmék pedig golyóállóak. – Leon megakar ölni, találkoztam Isabelle hasonmásával és az ellenállás ügyeinek intézése, semmi olyan, amit ne szoktam volna már meg. – legyintek egyet mosolyogva. Az utóbbi időben szépen összecsaptak a hullámok a fejem felett. Az ellenállást egyre nehezebb ellátni, nem mehetünk ki, és az ellátmány folyamatosan fogy, akárcsak a lőszerek. Még szerencse, hogy nyilat kilehet húzni az áldozatból. Aztán ott van Sera, aki kiköpött mása Isabellenek, de ahogy beszéltem vele egy kicsit, rájöttem, hogy ég és föld a különbség kettejük között, ennek ellenére viszont…felkavar a dolog, mert nincsen mivel magyaráznom azt, hogy mikor ránézek Isabellet látom visszanézni, pedig jól tudom, hogy Isabelle meghalt. Leon pedig…az erdőben átlépett egy határt, ezáltal hozott egy döntést. Már hozzászoktam ahhoz, hogy megakar ölni, és ő is jól tudja, hogy legszívesebben átlőném a szívét, de van egy kis gond. Kettőnk közül nekem van lelkiismeretem. Illetve kettőnk közül neki van még esélye egy normális életre. Hiszem, hogy van még benne emberség, hogy nem veszett ki belőle minden. Én Isabellel együtt haltam meg, nem akarok normális életet, ha ő nincs benne, ellenben viszont Leon képes túllépni Belle árnyékán, és képes lehet újrakezdeni, akár Seraval, akár mással. Milyen ember lennék, ha megfosztanám őt ettől? Jó ember volt, akivel rossz dolgok történtek, akármekkora tapló is lett, akármennyire is megakarom ölni… megérdemli, tartozom neki annyival, hogy életben hagyjam. Mosolyogva csóválom meg a fejemet. Oh, Adeline! – Ha nem volt semmi, akkor felesleges ezen rágódnod, és amúgy is…ezért nem ítélhet el téged senki, nehéz időszakon mész keresztül. Marcel pedig él, és ha most itt van valahol a bura körül, akkor kitart, hogy újra lásson majd téged, és ha ezért hibásnak tart mikor visszajön, saját magam fogom széttörni a fején ezt a széket! – mondom neki mosolyogva. Előre hajolok, hogy megfoghassam Adeline kezét, és biztatóan mosolygok rá. Erőt kell belé öntenem, a tudtára kell adnom azt, hogy erős! – Isabelle az én hibámból halt meg. Elmenekülhetünk volna, ő, Leon és én, de nem tettük, mert visszaakartam menni a többi családért. Ha akkor elmegyünk még mindig élne, így viszont a halála az én lelkemen szárad. Nincs perc, hogy ne marcangolna a bűntudat, mert tudom, az én hibám miatt halt meg. Marcel nem miattad ment el, nem kell bűntudatot érezned, mert elgyengültél, főként, ha végül észhez tértél. A bűntudat csak akkor jogos, ha bűnt követtél el, te ilyet nem tettél. Ne emészd magad a semmiért!
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
- A te helyzetedben azt nem nagyon szabadna, és amúgy sem. Feszült a helyzet... legalább te vigyázz magadra jó? - azt hiszem most egy üres ígéret is elég lenne nekem, ha legalább ígéret lenne. Nem akarom, hogy még neki is baja essen, túl sok lenne már az. Sokaknak számít a jelenléte, sokaknak számít, hogy ő hogy van, hogy képes kifelé azt mutatni, hogy minden rendben, úgyhogy nem eshet baja. Számára pedig a katonák még veszélyesebbek, mint egy átlag embernek. Bármikor kiderülhet, hogy csak úgy eljött, hiába a francia seregtől, de akkor is nagy baj lehetne belőle. De most mégis jobb erről beszélni, mint arról, ami miatt itt vagyok, akármennyire is szeretnék kimondani mindent, ami fontos. Minden egyes szót, fájó pontot jó lenne kiadni magamból, csak hát mégis képtelen vagyok rá, hogy ezzel kezdjem. E miatt jöttem, közben pedig mégis halogatom a lényeget. Talán segít, ha tudom ő hogy csinálja, talán segít, ha tudom mi a technikája, hogy jobban legyen, hogy bírja, hogy más ne lássa mennyire pocsékul van. Én is próbálom ezt alkalmazni valahogy, én is próbálok erősnek mutatkozni, de egyre kevésbé megy. Napról-napra nehezebb minél több minden történik, és nem hiszem, hogy elbírnék még több fájdalmat. Csendben hallgatom végig, ahogy beszél. Mások miatt... én ki miatt tegyem? Nem vagyok annyira fontos mint ő. Tehetném Marcel miatt, de lehet hogy soha nem tér vissza, az is lehet, hogy már halott, csak még nem tudok róla. - Én... én nem tudom, hogy ki miatt tegyem, ki miatt maradjak erős. Nem vagyok annyira fontos, mint te. Én csak.. csak én vagyok. - hatalmasat sóhajtva dőlök hátra, mintha csak próbálnék belesüppedni a székbe és eltűnni benne. Milyen szép is lenne egyszerűen csak elveszni, és elő se kerülni, amíg minden rendbe nem jön, de sajnos az élet nem így működik, akármennyire is szeretnénk. Figyelem, ahogy szöszmötöl. Tudom, hogy ha már itt vagyok, akkor nem húzhatom sokáig, tisztában vagyok vele, hogy nekem is jobb lesz, ha elmondok mindent, ami bánt, csak épp... Nem akarom őt terhelni vele, hiszen van épp elég baja már így is. Azt is magában tartani, ami az én bajom, igazán nem várhatom el tőle. Bizonytalanul pillantok rá. - Így is olyan sok gondod van. - bököm ki aztán. Tudom, hogy Marcel kérte meg rá, hogy segítsen nekem, hogy legyen mellettem és vigyázzon rám, de mindenben ő sem tud. Mégis úgy érzem, hogy nem szabad még nekem is terhelni, hogy nem az a dolga, hogy még az én bajaimat is kezelje. Inkább nekem kéne támogatnom őt, nekem kéne segítenem neki és most nagyon nem ezt teszem. - Én csak... - kezdek bele, legalábbis próbálom. Nem megy könnyen. - Furcsa ezt pont neked elmondani és nem akarom, hogy elítélj miatta. Rettenetesen hiányzik nekem... Marcel, akkor is, ha nem volt valami jó az utolsó hetekben, hónapokban, de akkor is. Azt sem tudom, hogy él-e még, lehet hogy meghalt már rég, és még csak hírt se kapok róla. És ha él... hogy tudna ide bejutni, ha mi se mehetünk ki? Ez... - sóhajtok egyet, miközben a padlót vizsgálom át tüzetesen. Semmi érdekes nincs rajta, de most mégis könnyebb, sokkal könnyebb így. - Volt ez a katona és én... sokat ittam. Nem sokon múlt, hogy... El sem tudom mondani mennyire vágytam rá, hogy valaki egy kicsit átöleljen, kedves legyen velem, hogy ne kelljen erősnek mutatkoznom. Nem sokon múlt és már ettől is lelkiismeret-furdalásom van. - kimondtam, vagy legalábbis egy része már meg van, talán ez is előre lépés. Csak a végén pillantok fel rá, akkor is csak alig egy röpke másodpercre, aztán inkább az ablakon nézek kifelé. A felhőket követem, ahogy lassan, komótosan úsznak el az égen, távol magasan, a börtönünk átlátszó üvegfala felett.
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Tárgy: Re: Adeline & Auguste 2014-06-13, 00:16
Adeline & Auguste
- Semmiség az egész, összebalhéztam pár katonával. – mondom legyintve egyet a dologra. Azért nem éppen semmiség, mert elég csúnyán ellátták a bajom, de jelentős létszámfölényben voltak, igazságos küzdelemben nekik kellett volna előlem menekülniük. Megkaptam már párszor, hogy felesleges a múlton a rágódnom, hogy nem segít semmit az, ha a múltam magam mellett tartom. Az emberek ezt nem értik meg, Marcel volt az egyetlen, aki elsőre megértette, hogy mit is érzek. Persze nem tökéletesen értett velem egyet, de felfogta, hogy túlságosan is sokat jelent nekem Isabelle ahhoz, hogy elfelejtsem őt, inkább egy életen át kínzom magam az emlékével, de nem fogom őt elfelejteni és elengedni soha, ezt már most megígérhetem. Ha fájnia kell, hát fájjon. Nem érdekel a fájdalom vagy a szenvedés, mert túlságosan is szeretem őt ahhoz, hogy elengedjem, hiába halt meg. Az egyik részem vele együtt halt meg akkor, és szerintem az volt az utolsó pillanata a régi életemnek, az volt az a sorsválasztó pillanat, ami tönkretett mindent. Leon és én akkor hidegültünk el végleg egymástól, abban a pillanatban lettünk barátokból ellenségek, és most mégis egymás oldalán küzdünk fél szemmel figyelve a másikat, mert nem bízunk benne, és igaza van mindkettőnknek. A kétségbeesés gonosz dolgokra sarkalhatja az embert, márpedig Leont a bosszú hajtja, és a bosszú a kétségbeesés egyik legismertebb formája, akárcsak az a mértéktelen bűntudat, ami benne van. - Nekem mások helyett kell erősnek lennem, ez motivál, ha csak rólam lenne szó, akkor már rég feladtam volna. – kis szüntet tartok, de csak addig, míg elő nem veszem az egyik szekrényből a csigás fém íjamat, hogy állíthassak egy kicsit rajta. Makacs egy szerkezet, és lassabb is, mint a hagyományos íj, de sokkalta erősebb és pontosabb, a vadászatra lett megalkotva. Pár másodperc alatt sikerül finomítanom rajta, és vissza is ülök a székre Adelinel szemben. – Látva, ahogy mások harcolnak mellettem, bíznak bennem…ez ad erőt a folytatáshoz. Minden reggel kétségek közt ébredek fel rémálmokból és úgy érzem, hogy összeesek a teher alatt. Aztán kimegyek az utcára és látom az emberek arcán, hogy tőlem várják a válaszokat, hogy hisznek bennem, és ez eszembe juttatja, hogy ígéretet tettem, hogy nem okozhatok csalódást újra. Én mások miatt tartom magam, ha ők nincsenek én sem vagyok. – nincsen recept erre. Ezernyi képen lehet túlélni és kitartani, én is csak egy megoldást találtam a rengetegből. Van, hogy egy pillanatot kapsz csupán, ami megérint. Egy mosolyt, egy kedves szót, vagy éppen egy elismerő pillantást. Ez a pillanat pedig elillan. Nem érted miért csak ennyit kaptál, de aztán egy kicsit jobban belegondolsz és megérted. Azért kaptad, hogy holnap még több erőd legyen, hogy mikor feladni készülnél lásd, mire vágsz és még jobban elakard érni. Felszítják a reményt benned, ami csak pillanatok kérdése, hogy parazsakból lángokká változzon. Futótűzként terjed szét benned, a remény ismét életre kel, és egy reménykedő ember nagyon sokat tud érni, hiszen a remény erőt ad, kitartást a jövőhöz, és ez soha nem fogyj el, hiszen a remény mindenhol ott van, mindenhol képes felütni a fejét. A szavaira megértően bólogatok. Adeline nagyon sok dolgon ment keresztül az utóbbi időben, már az is csoda, hogy eddig bírta, előbb-utóbb mindenkinek meg kell állnia, senki nem bírja örökké hordozni az élet terheit, ezért jó, ha osztozni tudsz ezen valakivel, de Adeline nem tud, mégse esett össze. Erős asszony, hiába bizonytalanodott most el, ez semmit nem változtat a tényeken. – Akkor mond el, hadd segítsek! – mosolygok rá kedvesen. Ez a dolgom, meghallatni az embereimet, segíteni nekik, magamra vállalni az ő döntéseik súlyát, mert én nem esek össze alattuk, azonban Adelinenél teljesen más a helyzet, ezt most nem, mint vezető kérem, hanem , mint barát.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Az ember vajon mennyit bír, mennyi terhelést? Mikor jön az a pont, amikor már nem bírja tovább, amikor már azt kell, hogy mondja, hogy sok, hogy elég és ne tovább, mert képtelen lesz felállni, ha újabb ütést kap? Nem tudom, hogy nekem eljött-e ez a pont, de néha úgy érzem, hogy nem biztos hogy el bírnék viselni még valamit, ami fájdalommal jár, legyen az bármilyen erős, vagy gyenge, bármilyen formában. Nem is tudom, hogy mit akarok pontosan, talán csak tényleg felvállalni azt, hogy sok, hogy... nem bírom. Mintha csak némán kiáltanék segítség után már hetek óta, csak épp pont e miatt nem hallja meg senki. Nem is tudom, hogy mit várok, hiszen tényleg nem lehet megérteni azt, aki nem kommunikál szavakkal, aki magába folyt mindent és csak erősnek mutatja magát akkor is, ha már rég nem az. Nehéz minden éjjel nézni a plafont és már annak a pár óra alvásnak is örülni, aztán másnak mosolyogva kilépni az utcára, mert nem teheted meg, hogy folyton azt mutasd mik járnak a fejedben napról-napra, mert akkor kérdezgetnének, sajnálnának és a legkevésbé sincs erre szükségem. De azt hiszem kénytelen leszek legalább egyszer elmondani, hogy mi a baj, talán akkor könnyebb lesz, talán akkor képes leszek egy újabb napot, hetet átvészelni és menni tovább. Túl sok a teendő, túl sok minden van a vállamon ahhoz, hogy most hagyjam, hogy a teher összenyomjon. Szükség van rám, vagy talán nem... de azt hiszem ha megpróbálom abban a hitben ringatni magam, hogy így van, akkor valamennyivel könnyebb. De most itt vagyok és lassan leülök a székre, egy gyenge mosollyal az arcomon, amikor meghallom a szavait. Hiába mosolyog rajta is látom, hogy egyáltalán nem könnyű neki, de nem panaszkodik, akkor nekem vajon van jogom hozzá? Egy pillanatra bizonytalanodom el, de aztán mégis tudom, hogy bele kell kezdenem, mert ha nem teszem, akkor máskor már nem biztos, hogy képes leszek rá. - Mi történt veled? - bukik ki belőlem azonnal egy kérdés, annak ellenére, hogy most inkább beszélnem kellene. Aztán csak sóhajtok egyet a kérdése hallatán, végül pedig megrázom a fejem. Nem tudom, hol kezdjem, ezért hezitálok még mindig. Nem tudom hogyan kéne indítani, mert túlságosan sok minden van. - Te hogy csinálod Auguste? Hogy vagy képes tartani magad és azt mutatni mindenkinek, hogy jól vagy, amikor... nyilván neked sem könnyű? - fogalmam sincs, hogy csinálja, de hátha van rá valami trükk, hátha van valami megoldás, amire én még nem jöttem rá, de meg tudja mondani. Olyan jó lenne! Egyszerűen csak nem kellene figyelnem semmire, elzárni magamban? De azt hogyan tegyem? - Úgy érzem mostanában, hogy túl sok ez az... egész nekem. - teszem aztán még hozzá, és csak fáradtan megemelem egy pillanatra a vállamat, minta csak érezném az azokat lefelé feszítő súlyt. Tudom, még mindig nem tértem a lényegre, de mégis hogyan kezdhetném el, vagy hol? Talán még... ha mindent elmondok el is ítél, Marcel mégis csak a barátja, jó barátja a tetejében.
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Tárgy: Re: Adeline & Auguste 2014-06-11, 11:15
Adeline & Auguste
Lassan fújom ki a cigaretta füstöt és a elnyomom a csikket a hamutartóban. Kezembe veszem egyenként a tegezben lévő nyilakat és egyesével kezdem el élesíteni őket. Semmi értelme sincsen, elég hegyesek már így is, de valamivel le kell vezetnem a frusztrációmat, és ha ez nem is tarthat így örökké, legalább egy kicsit lefoglal. Talán kimehetnék vadászni, a legjobb módja, hogy levezessem az érzéseimet, és még ételt is hozok. Ránézek a mellettem lévő falnak támaszkodó íjra és nagyot sóhajtok. Az idegen íja, aki megtanított lőni, ő csinálta, nem is tudom miért ezt használom. Mindig is úgy volt, hogy készíteni fogok egyszer egyet magamnak, de valahogy soha nem jutottam el odáig, pedig a tudásom megvan hozzá, értek az íjakhoz, mindent megtanultam tőle. Talán tiszteletből. Megtaláltam az erdőben a holtestét egy vadászat közben. Eltemettem és még imádkoztam is érte, pedig nem ismertem, csak egy vadidegen volt az életemben, mégis…tiszteltem őt, felnéztem rá. Vissza kéne vinnem az íját és mellé temetni, az lenne a helyes cselekedet, de előtte szereznem, vagy csinálnom kéne egy másikat, ami igénybe vehet némi időt, és ahhoz is idő kell, hogy az íj és íjász…az idegen szavaival élve eggyé váljanak. Azt mondta, hogy ne fegyverként tekintsek rá, hanem a részemként, barátként aki megvéd a bajtól, soha ne támadjak vele, de ez…mind a háború előtt volt, most már a játékszabályok megváltoztak, néha igenis emberekre kell lőnöm, ha táplálni akarom a reményt. Tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenki álmodja az én álmaimat, hogy vannak, akik nem értenek egyet velem, akik bolondnak hisznek, példamutatónak. Nem értem, ott vagyok velük, nem vonom ki magam a munka alól, amit csak tudok elvégzem magam, ott vagyok mellettük, együtt élek és halok velük, mégis ezt hiszik néhányan. Ők megtörtek, már nem hisznek abban, ami összefog minket, nem hisznek abban, ami minden embert összeköt, ami az életünk egyik mozgató rúgója: a szabadság. A szabadság alapvető jogunk, mikor ezt valaki elakarja venni tőlünk, az olyan,mintha meg akarna ölni minket. A lelkünket a remény élteti, legyen az a szerelem, a barátság, vagy épp a szabadság iránit remény. A remény a legtalpraesettebb gondolat, befurakodik mindenhova, mindegy mennyire zárod el magam az érzések elől, mindegy mennyire romlott, mindegy milyen sötétben élsz, a remény felüti a fejét, még a legelveszettebb ember szívében is, olyan parázs ez, mit nem lehet kioltani soha, és egyetlen kis fuvallat, egyetlen apró tett, vagy szó képes lángokat szítani, ráébresztve az embert arra, hogy remény mindig van, mindig van miben hinni, csak vannak, akik a könnyebb utat választják, de a könnyebb soha nem a jó út. Azonban a szabadságot sokan félreértelmezik, ahhoz hogy igazán szabad lehess el kell fogadnod az élet egy nagy igazságát. Az igazi szabadság megtapasztalása, az igazi szabadság kezdete akkor jön el, amint megértetted : bírni a világ legfontosabb, legnehezebb dolgait, anélkül, hogy birtokolhatnánk őket, ez a szabadság. Nem szabadság az, mikor vállalod a lehetőséget, az a szabadság mikor vállalhatod. Ez azt jelenti, hogy legalább kétféleképpen dönthetsz, van lehetőséged másként élni, és ez a szabadság. Választhatnánk a csillagok felé vezető utat, választhatnánk az örök kényelmet. Megtehetnénk, mi azonban inkább azt az utat választjuk, amire szükségünk van, és a döntés pillanatában, az már a mi utunk, a mi jogunk dönteni az életünkről, akármekkora bolondságnak is tűnhet az a döntés olykor. Az ember szabadnak született, szabadon kell élnie, és szabadon kell meghalnia, ez kéne legyen a dolgok rendje, mégis egymást hajtjuk igába, elhitetjük magunkkal a birtoklás illúzióját, mintha tényleg lehetne uralkodni valaki felett. Megtörik őt, megfélemlítik, tönkreteszik, de mit érnek vele? Egy szörnyet teremtenek, már nem ember, kihalt belőle minden emberi érzés, ami valaha a szívében lakozott. Senki nem birtokol semmit. Mindenkit a saját elméje tart fogva, csak magunkat birtokoljuk, és kérdés mihez kezdünk magunkkal. Tévhit, hogy elkell venni mindent az embertől, hogy uralkodhass rajta. Ha mindent elveszel, akkor nincs vesztenivalója, nincs már önmaga hatalmában sem. Ekkor teremted meg a halálod. Nem hallom a kopogást, csak a hangra figyelek fel és fordítom oda a fejem, megpillantva Adelinet. Visszateszem a nyilakat a tegezbe és egy szomorú mosoly kíséretében a székre mutatok. – Te soha nem zavarsz! – mondom neki kedvesen. Az arcomon még mindig ott vannak annak a kocsmai verekedésnek a nyomai, de most már meggyógyult elégé ahhoz, hogy rá tudjam fogni egy egyszerű csetepatéra, és szerencsére az oldalam is rendbe jött pár nap alatt, de az itteni orvosunk csúnyán leteremtett mikor megtudta, hogy mit csináltam, és azt mondta legközelebb maradjak ott, főleg ha felajánlják nekem. Ő ezt egyszerűen nem értheti. Nem voltam más nő házába már…Isabelle halála óta, és nem is tervezek ott maradni, kicsit árulásnak érzem, hiába nem az. Mosolyogva figyelem Adeline arcát pár másodpercig, és szinte süt róla a tanácstalanság, a … fájdalom. – Minden rendben van veled? – kicsit oldalra döntöm a fejem, és fürkésző tekintettel nézek a szemeibe.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Tárgy: Adeline & Auguste 2014-06-11, 07:39
Auguste & Adeline
Egyszerűen muszáj beszélnem valakivel, ha nem teszem, egyszerűen csak nem fogom bírni. Ha kiadom magamból azt, ami fáj, zavar akkor majd könnyebb lesz és menni fog továbbra is, hogy úgy tegyek mintha minden rendben lenne, akkor is, ha egyébként nagyon nincs. Viszont arra most nekem sem és senkinek sincs ideje, hogy sajnáltassa saját magát. Akadnak, akiknek sokkal rosszabb, mindig ezzel próbálom nyugtatni magam, no meg azért Auguste mégis csak jó barát és akárhogy is, de az utóbbi hetekben látom rajta, hogy valami vele sincs rendben. Nem kérdezgettem, mert tudom, hogy ha akarja el fogja mondani, de biztos vagyok benne, hogy van elég gondja. Leon mostanában egyre több magánakciót szervez, egyre többször teszi azt, ami egyáltalán nem lett lefixálva és nem tudom, hogy ez még meddig mehet így tovább. Félek, hogy egyszer tényleg egymásnak esnek és akkor sejtelmem sincs, mi lesz majd, ami meg tudja állítani őket, hogy végül valaki ne maradjon alul. Nem akarom, hogy a férjem arra térjen haza, hogy a legjobb barátja halott, de Leon... ő sem rossz ember, csak olyan valaki, akivel rossz dolgok történtek és ez kifordította magából. Nem tudom, hogy képes lenne-e még visszatérni az útról, amin elindult és újra valahogy megtalálni önmagát, de mégis csak remélnünk kell, hogy van erre esély. De ma mégis önző vagyok, ha azt szeretném, hogy el tudjam mondani azt is, ami bennem kavarog, hogy tanácsot adjon, vagy egyszerűen csak meghallgasson, azt hiszem az is elég lesz most. Nem is hiszem, hogy tudna bármi olyat mondani, amitől minden hirtelen szép és jó lesz, de ha legalább nem egyedül kell cipelnem a súlyt, már az is elég jelenleg. Olyan jó lenne látni a jövőt, hogy mi lesz holnap, vagy egy hét múlva, hogy fel tudjunk készülni azokra, amik még várnak ránk. Sokkal könnyebb elviselni a fájdalmat, ha látod, hogy közeledik feléd, de úgy, hogy hirtelen csap le, hogy nem tudod, hogy mennyire lesz erős, hogy végképp összezúz, vagy képes leszel felállni... úgy sokkal nehezebb. Mostanában úgy érzem, hogy egyedül nem fog menni, nem tudok talpra állni, csak akkor, ha segítséget kapok benne, és mégis ki lenne az, aki talpra rángatna, ha nem pont ő. Végül is... ez a dolga, Marcel erre kérte, nem fogja megtagadni tőlem a segítséget, ebben teljesen biztos vagyok, és én sem tenném fordított esetben, még ha erre engem nem is kért meg senki. Olyan időket élünk, amikor mindennél fontosabb a megértés, és az egymásra odafigyelés, talán majd Leon is képes lesz ezt idővel fogadni... megérteni. Nem most kellene még a világgal is harcolnia, amikor minden ennyire zavaros körülöttünk. Elérem végül az ajtót, és csak néhány kopogtatás kell, hogy gondolkodás nélkül benyissak. Itt van, tudom, hiszen megkérdeztem már odalent. A fenti szobában, ami afféle iroda, afféle raktár, bár persze a fontosabb iratok, tárgyak a pincében vannak. - Ugye nem zavarok? - lehet, hogy igen, akkor ráér, egy kicsit még tudok várni arra, hogy jobb legyen, nem olyan nagy dolog, de azért remélem, hogy tud rám szakítani pár percet. De leülni csak akkor fogok, ha tényleg ráér.
És hát ez vezetői kötelességem is volt 
Jót tettél Adeline lelki világával. ^^//