Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 53 Ω Kor : 33
Tárgy: Kelly Westwood 2014-04-03, 13:13
Kelly Westwood
"A zene a világ legegyetemesebb nyelve."
Userinfó: Főkarakter - Adeline LaPierre
Név: Kelly Westwood Rang/Foglalkozás: Énekesnő Születési dátum: 1917. október 3. London, Anglia Csoport: Városlakó
Jellem: Szeleburdi és akkor ez még finom megfogalmazás, ha rólam van szó. Valahogy soha sem voltam az összeszedettség mintaképe, valahogy mindig belekapok mindenbe, kivéve egy dolgot, ami az éneklés. Imádom! Imádom a jazzt, imádom a hangszereket, imádom azt, amikor csak úgy magával ragad a zene. Az a jó ebben a műfajban, hogy bármikor ki lehet állni a színpadra és akár felkészülés nélkül lenyomni egy egy órás koncertet, csak úgy spontán zenéléssel. Semmi nincs, ami jobb, mint a zene, abban mindent ki lehet fejezni. Egy olyan egyetemleges nyelv, ami mindenkire hat valahogyan és mindennek az alapja. A természeteben zenélnek az állatok, hiszen a madarak dalára ébred az erdő, de még a bogarak zümmögésében is találni ritmust. Még az általam annyira nem kedvelt katonák is ütemre lépnek és vannak mindenféle katonai indulók is. Egy dal csak pár hang egymásutániságával könnyedén szólhat egészen a szíved mélyéhez, akár könnyeket is a szemedbe csalva. Az egész egyszerűen... nem is tudom elmondani szavakkal, imádom! Vagy már mondtam? Szóval szeleburdi vagyok, kicsit most is eltértem a tárgytól. Gyakran fecsegek össze-vissza, és könnyedén váltok két teendő között, hirtelen el is felejtve mit csináltam előtte. Szeretek sok mindennel foglalkozni, szeretek ismerkedni, beszélgetni és néha kicsit sokat gondolok a pasikról. Tudjátok, hogy ha már egy kedves mosolyt kapsz, akkor az tuti azt jelenti, hogy a srác keresni fog. E miatt már persze sokszor estem pofára, de megint elkalandoztam! Majd megismersz, úgyse menekülsz, ha egyszer találkoztunk.
Külső: A magasságom átlagos, de a külsőm már nem annyira, azért is passzol hozzám annyira a jazz. Nem vagyok az az átlagos külsejű nő, kissé kerek az arcom, néhol még talán azt is rám lehet fogni, hogy tömzsibb vagyok. Nem egy igazi nádszálkisasszony, de nem is akarok az lenni, így vagyok egyedi! A szemem zöld, nagy és érdeklődéstől csillogó. Nem arról van szó, hogy mindig tanulni akarok valami újat, csak, hogy figyelek mindenre és mindenkire, ami és aki csak a környezetemben van. A hajam alapszíne barnás-vörös, de gyakran megyek el festéssel inkább a vörös irányába. A fülem alatt ér valamivel, és elég göndör alapból. Volt időszak, amikor egészen hosszúra is meghagytam, de igazából a mostani stílusomhoz ez passzol. A ruháim átlagosak, mármint azok, amiket hétköznapokon hordok, bár sok esetben ezeknél is szeretem a színeket és a kihívóbb darabokat. Élek halok a virágokért! Viszont a fellépőcuccok...! Na azokban nem hagyom magam, szeretem a csillogást, a tollakat is akár, a kirívó dolgokat. Végülis a jazz erről szól, hogyan valósítod meg önmagad, hogyan hozod ki mindenből az egyedit és én mindig erre törekszem.
Előtörténet:
Tető nélkül apró házad mondd, mit ér, A legszebb híd a folyó nélkül mondd, mit ér, És a tűz a meleg nélkül, És a leány a fiú nélkül Mondd, mondd, mondd, mondd, mit ér?!
- Annyira szeretném! Anyu, én is fel akarok menni a színpadra apa mellé! - húzkodtam a szoknyáját, ahogy csak lehetett, és hiába próbált már vagy tíz perce csitítgatni nem ment neki. Mindig is kissé szeleburdi természet voltam, és nem nőttem ki ezt soha. Hiába voltam még csak hat éves, de így is mindig elértem, amit akartam. Egyébként is megígérte! És ezt nem fogom ám csak úgy elfelejteni! Arról volt szó, azt mondták pár hónapja nekem, hogy ha nagyobb leszek, akkor felmehetek a színpadra apa mellé. Akkor ott lehetek, amíg ő játszik a szaxofonon, akkor közelről hallhatom és nézhetem megigézve, mint mindig. És nagyobb lettem, nőttem azóta két centit! Annak elégnek kell lennie. - Zavarnád kincsem. Szereted, ahogy apa játszik igaz? De, ha ott lennél, akkor rád figyelne, hiszen úgy szeret és talán e miatt elrontaná a hangokat. Ezt te sem akarhatod. - kissé lebiggyedt a szám széle. Úgy akartam, de ha ezzel rosszat teszek apának, akkor igaza van, hogy nem kellene. Pár apró szipogás még, aztán csak újra elhúztam apró ujjaimmal a függönyt, hogy a színfalak mögül lessek kifelé. Egész kicsi korom óta mindig így volt. Elkísértük minden fellépésre és én a zene szeretetében nőttem fel. Aztán persze minden előadás után ott vártam, hogy a nyakába ugorhassak és néha még a szaxofont is megfújhattam. Óvatosan kell tudom, és én mindig nagyon vigyáztam rá.
Termés nélkül termőfölded mondd, mit ér, És a kerted a virág nélkül mondd, mit ér, És az éj az álom nélkül, Életed a tettek nélkül Mondd, mondd, mondd, mondd, mit ér?!
Mérhetetlen pánik öntött el, amikor megkaptam a táviratot. Apát baleset érte, amikor beszakadt a színpad. Gyakran mentek el a bandával akár vidéki kisvárosokba is zenélni, akkor is, ha nem hozott hasznot, de nagyon felemésztette az országot a sok harc és ők ezzel jobbá akarták tenni. Erőt adni az embereknek. Mindig nagyra becsültem őket e miatt, de most mégis rossz ötlet volt. Azonnal buszra szálltam, de így is több, mint egy napba telt, mire sikerült elérnem a vidéki kis kórházat. Fene az egészbe, hogy olyan messze ment és hogy én sem londoni sulit választottam, csak mert a legjobbaktól akartam zenét tanulni. - Hogy van? Anya, mondd, hogy nem lesz semmi baj! - olyan rémes, amikor nincs semmi híred, csak aggódsz és zötykölődsz, és folyamatosan a legrosszabb lebeg a szemed előtt. De végül elértem a célt és szó szerint futva vetettem végül magam az édesanyám nyakába. Ha jól sejtem alig aludt azóta, hogy apa kórházban van, de mégis azt a megnyugtató mosolyt láttam az arcán, mint mindig. - Semmi baja. A lába tört el, és valószínűleg ezen túl majd ülve kell zenélnie, és sántítani is fog, de jól van. Alszik. - megnyugodtam egy kicsit, de akkor lett csak az igazi, amikor végre bemehettem hozzá. Tényleg jól volt, és ekkor még nem tudtam, de ennek még haszna is volt. Apa persze képes volt ezt is teljesen pozitívan kezelni, mintha mi se történt volna. Pedig azért szerintem akkor is nagy dolog. Nem sok idő kellett, hogy persze ülve, de már újra zenéljen. Engem pedig szinte hajtott, hogy menjek végre vissza a suliba, mert ott tombol bennem a zene, amit nem szabad visszafogni.
Zene nélkül mit érek én, Mondd, zene nélkül mit érek én!
Nagy lehetőség egy francia turné! A legszebb pedig az benne, hogy nem kell folyton aggódnom sem. Tudom, hogy a legtöbb barátomnak elvitték már valakijét. Nincs bátyám, öcsém és most áldás apa sérülése, mert sántán nem viszik el háborúzni. De akkor is nagyon messze lennék tőlük és a tetejében hónapokra, mert ez a turné nem fog rövid ideig tartani, közben pedig túl sokat hallani arról, hogy közeledik a vész. Nem jók a hírek, amiket keletről hallani, és ha ténylegesen tovább nyomulnak a harcok, akkor én közelebb leszek a fronthoz. De akkor sem utasíthatjuk vissza ezt a lehetőséget! Párizs, Marseille, Avignon és még nem kevés kisebb, nagyobb város, ahol felléphetnénk. Már most van, ahol telt ház fogadna, csak az előre lefoglalt jegyek alapján. - Nem lesz baj, ígérem. Ha bármi rosszat hallunk, azonnal megszakítjuk az utat, rendben? - utolsó puszi, utolsó ölelés, mielőtt felszállnánk a hajóra. Hiányozni fognak nekem, de nem megyek el olyan hosszú időre, maximum fél év az egész, aztán... jövök vissza.
