Tudom én jól, hogy az a szabadság, amit mi kapunk, neki semmi. De én beérem ennyivel. Vagyis beértem ennyivel, amikor még ennyi jutott. Most kicsit más ugye a helyzet, de majd idővel minden visszaáll a normálisba. Legalábbis remélem. Még ha arra nincs is semmi esély, hogy elkerüljem a hadbíróságot, attól még talán lehet minden újra rendben.
- Amúgy sem tudom rólad elképzelni, hogy képes lennék szabályok között élni - mondom, de nem vádaskodok. Egyszerűen csak képtelen vagyok elképzelni élére vasalt egyenruhában, parancsot követve. Pont úgy, ahogy az öcsémnek, Morgannek sem való az ilyesmi. Annyi a különbség, hogy neki legalább volt választása. De ugye ebben a témába nem kellene újra belemerülni. Semmi ilyesmibe nem kellene. Az álmatlan éjszakák valók erre, nem a nappalok, amikor parancsot próbálok teljesíteni.
- Saját kutya? Nem. A seregnek van pár, de ennyi. Azokhoz nekem nincs sok közöm - magyarázom és próbálom nem levonni a saját következtetésem az egészből. Nem akarok arra gondolni, hogy tényleg csak jól tartott kutyák vagyunk, akik parancsra ölnek. Akkor sem, ha igazából ez a helyzet. Ha újra így kezdenék gondolkodni, az semmi jóra nem vezetne. Végül is ez hozta rám a bajt eddig is. A bizonytalanság és az, hogy megláttam a rendszer - nem is annyira apró - hibáit.
- Morgan, az istenért...! - szólok rá ezúttal egy pillanatra elfeledkezve arról, hogy csendben kellene lennünk. Nem teszem hozzá, de ott van a mondat végén kimondatlanul, hogy fogja be. Igen, eddig egész elgondolkodtató beszélgetés volt, de mostanra sok lett. Túl csapongóak a gondolataim és ezt nem engedhetem meg magamnak. Ha még tovább folytatjuk ezt a beszélgetést, ha még több megjegyzést ejt el, végleg befészkeli magát a kétely a fejembe. Talán mégiscsak jobb a csend és az, hogyha csak arra figyelek, amiért itt vagyunk.
Meg is lesz hamar az eredménye. Már ha azt eredménynek lehet mondani, hogy itt van a fickó, akit le kell lőnöm, én pedig csak állok mozdulatlanul és bámulok rá. Ha még könyörögni is kezdene és nem szótlanul nézne vissza rám, nem tudom mit tennék. Tudom, hogy itt van mögöttem Morgan, előttem a dezertőr, és pedig előre szegezett fegyverrel állok. Lőnöm kellene. Igazából semmi választásom nincs. Meg kell tennem, mert ez a kib*szott parancs! Végül meghúzom a ravaszt. Meg sem rezdül az arcom még akkor sem, amikor a lövés hangjára pár madár menekülőre fogja. A fickó pedig... a volt bajtársam a földön köt ki. Azonnal meghalt. Anélkül tudom, hogy odalépnék hozzá. Arra amúgy sem hiszem, hogy most képes lennék. Kell pár perc.
- Soha nem öltem még meg egy társamat sem! - mondom, de igazából a semminek... talán magamnak magyarázkodok. Majd egy cifra káromkodás szalad ki a számon, természetesen szinte kiabálva, ahogy a Coltot a legközelebbi fához vágom. Nem szabadna ennyire elveszítenem a fejem, de úgy tűnik, sok volt a rosszból az utóbbi időben, és most ez a tettem borította az egészet.
- Parancs teljesítve. Remek - morgom az orrom alá, de még nem érzem magam semmivel sem összeszedettebbnek, mint akkor, amikor meghúztam a ravaszt.

Bármennyire is próbálom megfékezni a száguldó gondolataimat, a csend nem igazán segíti elő, hogy ne agyaljak azon, mit kérhet tőlem az egészért cserébe. Hogy mi lesz az, amivel letudhatom a tartozásom. De minél tovább gondolok erre, annál rosszabb forgatókönyv jelenik meg a fejemben. Még jó, hogy ha csendben is, de beszélgetni kezdünk. Közben persze egy pillanatra se veszem le a szemem a környező fákról. Tényleg már azon sem lepődék meg, ha valamelyikről kiderülne, hogy csak egy jó álca. De mivel egyik fa sem rezdül és változik dezertőrré, így válaszolhatok a feltett kérdésre. Anélkül, hogy gondolkodnom kellene, pont azt a választ adom elő, amit az újoncoknak szoktam, amikor éppen engem bíznak meg, hogy vezessem őket körbe.
- Sokan megkockáztatják, hogy a harmadik napra hagyják a másnaposságot. Ki lehet bírni egy nap szolgálatot úgy - mondom, és ha azt nem is teszem hozzá, hogy én is választottam már ezt az opciót, azért lehet sejteni, hogy ez a helyzet. Szerintem nincs olyan katona a seregben, aki legalább egyszer nem csúszott bele ebbe a helyzetbe. Még mostanság is látok minden nap olyan nyúzott arcokat, hogy rossz rájuk nézni. De amíg nem panaszkodnak, nem próbálják kihúzni magukat a gyakorlat alól mondjuk, akkor senki nem szól.
- Azért ott is van valamennyi szabadidőnk. Este. Bár ajánlott inkább alvással tölteni azt a pár órát - jegyzem meg, és igyekszek nem tudomást venni az ő szavairól. Végül is, egyértelmű, hogy nem sértésnek szánta. Akkor pedig miért húzzam fel magam a dolgon? Persze ettől függetlenül eszembe jutnak a saját aggodalmaim. Nem egyszer fordult már meg a fejemben, hogy tényleg annyit érünk, mint egy sereg kutya. Csak annyi, hogy minket nem zárnak be egy cseszett ketrecbe. Ugyanúgy ugrunk minden parancsra, de...
- Egy kutyát nem hívna meg a saját felettese iszogatni vagy nem intézne neki kimenőt, hogy csajozhassanak - muszáj ezt kimondanom, hogy leálljon a fejemben a kombinálás. Az már más kérdés, hogy olyan fapofával mondom, mintha ez lenne a legszomorúbb dolog a világon. Persze az emlékek szépek az ilyen alkalmakról, de a tény, hogy a nullával egyelő, hogy ez valaha megismétlődjön, elég aggasztó. De attól biztos nem fog változni semmi, hogy agyalok rajta. Úgyhogy inkább kapok az alkalmon és ezúttal én is visszakérdezek.
- Tényleg nem hangzik rosszul - ismerem egy kis idő múlva és folytatnám is, ha nem látnám meg fél szemmel a mozgást mellettünk. Elég gyorsan eltűnt ahhoz, hogy csak egy állat legyen, mégis megdermedek és az ujjaim már a pisztoly markolatát szorítják. A kérdő tekintet csak egy pillanatig van ott az arcomon, utána aprót bólintok és megindulok előre. Nem nézek a lábam elé, mégis átlépek minden letört gallyat, ami reccsenhet. Mintha az agyam egy része még így is felfogná, hogy melyik az a hely, ahova nem szabad lépni. Az első pár métert úgy teszem meg, hogy egyenesen magam elé nézek, néha oldalra. De aztán elkezdem a fákat vizsgálni feljebb is. Sehol senki. Egy cseszett állatot sem látok a környéknek. Viszont...
- Túl nagy a csend - viszem a hangom az alig hallgató tartományba, ahogy megállok egy pillanatra. Lehet, hogy miattunk hallgat minden állat, de sosem lehet biztosra tudni. Már éppen belátnám, hogy talán csak a képzeletünk játszott velünk, amikor reccsen egy gally. Ezúttal a hátunk mögött. Azonnal fordulok, szegezem előre a pisztolyt. Az alak pedig megdermed. Pont úgy, ahogy én. Mindenkinek könnyebb lenne, ha meghúznám a ravaszt, de... de.

Nem hiszem, hogy valaha képes lennék a jól megszokott szabályok nélkül élni. Ebbe születtem bele, ebben nevelkedtem. Nem ismerek másféle életet és azt hiszem, egyelőre nem is vágyok többre. Beérem annyival, hogy idővel feljebb küzdöm magam a ranglétrán. Igaz, a mostani körülményeket figyelembe véve örülhetek, ha az őrmesteri címet megtarthatom. De minden erőmmel azon leszek. Másképp most nem lennék itt, nem járnám az erdőt egy zsoldos oldalán. De ugye szabályok... abból jönnek a parancsok... azt pedig végre kell hajtani, bármit is mond Morgan. Lehet, hogy az ő szempontjából sokkal jobb egy anarchia és a szabadság, de én a jól bevált rendszert támogatom. Nem gyilkolunk, csak védekezünk. Nem vadászunk emberekre, csak megelőzzük a bajt. Persze én is tisztában vagyok azzal, hogy ez így sántít. Sokkal rosszabbak vagyunk. De ha ezt belátnám, valószínűleg teljesen kifordulnék önmagamból. Jó katona vagyok, mindaddig, amíg képes vagyok elhinni, hogy minden, amit teszek teljesen jogos.
Mint most is. Mostanra meggyőztem magam, hogy ez a következménye az ember tetteinek. Ha dezertál, példát kell statuálni vele. Persze csak semmi túlzás. Megtaláljuk a fickót, egyetlen golyót eresztek belé, majd elveszem a dögcéduláját és kész. Minél hamarabb igyekszem kiverni a fejemből a tettem és talán valamiféle elismerő pillantást bezsebelhetek az apámtól. Oh és arról se feledkezzek meg, hogy mivel tartozok mindezért Morgannek. Az üveg ital és a tény, hogy az adósa vagyok. Utóbbi jobban aggaszt, de reménykedek benne, hogy semmi lehetetlent nem fog kérni, ha eljön az ideje. Mi van, ha egy tisztet akar megölni? Ha arra kér, hogy ebben segítsek neki? Eddig ez meg sem fordult a fejemben, mint lehetőség. Fogalmam sincs, hogy képes lennék-e elárulni a sereget. Egyszer már megtettem, és most annak iszom a levét. Még egyszer megtenni felér egy halálos büntetéssel. De miért is jár ezen az agyam? Nem kért semmi ilyesmit és nem is fog!
- Nem az számít, hogy milyen nap van. Hétvége az, amikor eltávot kapunk - kezdem magyarázni és be kell látnom, bármennyire nem akartam beszélni eddig, jobb, ha nem teljesen szótlanul haladunk előre. Így kevesebb az esély arra, hogy képtelenségek forduljanak meg a fejemben.
- A szabadidejével mindenki azt kezd, amit akar. Kimenő alatt nincsenek szabályok. A táborban viszont mindenki azt teszi, amit mondanak neki. Ilyen egyszerű - adom meg a választ, miközben a fák között próbálom megtalálni, akit keresünk. Az, hogy minden jel szerint járt erre ember mostanság, még nem jelenti azt, hogy tényleg annak a nyomában vagyunk, aki nekünk kell. Minél tovább keressük céltalanul, annál feszültebb leszek. Annál többször fordul meg a fejemben, hogy tényleg ez-e a helyes.
- És te mit kezdesz a szabadidőddel? Egyáltalán van olyanod? - kérdezek vissza. Részben érdekel a válasza, részben pedig azért teszem, hogy ne merüljek túl mélyre a saját fejemben. Közben persze továbbra is úgy vizsgálom a fákat, mintha bármelyik pillanatban emberi alakot ölthetnének. Mintha csak egy, az álcázás művészete köré épített bevetés lenne. Egy gyakorlat. Kár, hogy a fegyveremben éles töltény lapul.
Aztán meglátom a mozgást. Csak egy árnyák, amit épphogy a szemem sarkában vélek felfedezni. Valószínűleg csak egy állat. Valami madár esetleg. Mégis szinte azonnal működésbe lépnek a reflexeim és már szorulnak is az ujjaim a pisztoly markolatára. Egy pillanatra Morganre téved a tekintetem. Egy szót sem szólok, csak kérdőn felvonom a tekintetem. Nem sok híja, hogy a jól bevált módszerrel jelezni kezdek neki, de nem, ő nem katona, ez pedig nem egy bevetés.