- Még szerencse, különben az apjuk mellett a két nő is a nyomodban lett volna! - nevetem el magam. - Általában ilyen helyzetben nem játszik a testvéri szeretet, hiába, ilyenkor mindenkiből kibukik a féltékenység.
Neki is van öccse, gondolja csak végig, mit szólna, ha a srác ráhajtana az ő nőjére. Én azt hiszem, elkenném az enyémnek a képét, csak úgy testvériesen, hogy azért mégse kerüljön rögtön kórházba.
Látom, hogy Auguste mosolyog, akkor ezek az emlékek nem is olyan szörnyűek.
- És mi lett az óta a lányokkal? Még a városban élnek?
Kíváncsi lennék, még most is haragszanak-e rá, vagy már lecsillapodtak a kedélyek az eltelt évek során.
- Ahogy mondod - bólintok, és a hangsúlyából megérzem, neki ez a téma valamiért nagyon nem fekszik. Azonban úgy vagyok vele, ha el akarja mondani, elmondja, én nem kérdezgetem, nem is ismerjük még egymást annyira. Bár az tény, hogy az ember néha könnyebben önti ki a lelkét egy idegennek, akit esetleg soha többé nem lát, mint a legjobb barátjának. Végtére is a fickó a vonatról soha többé nem jön velünk szemben az utcán, elmondja, hogy mit gondol, ha nem tetszik, az életben többé nem kell találkoznunk vele, tehetünk úgy, mintha az egész epizód meg sem történt volna.
Ugyanakkor eszembe jut Maddie is.
Én ugyanúgy hallgatok róla, ahogy Auguste sem említ egyetlen nőt sem, az igazság az, hogy még nincs is nagyon mit beszélni. Jól megértjük egymást és nagyon is vonzónak tartom, de még nem tartunk ott, hogy azt mondhassam, ő és én, együtt. nem mintha az utóbbi napokban nem fordult volna meg a dolog többször is a fejemben. De nem akarok semmit elkapkodni, és egyelőre még van időm. A bura ilyen szempontból isten áldása felettünk, mert ki tudja, ha hirtelen eltűnne, akkor új menetparancsot kapnék, átvezényelnének valahova, miközben Maddie itt maradna. Akkor kapkodósra kellene venni a figurát és reménykedni a legjobbakban, hogy ez a pár nap elég jó alap lehet. Vagy ha nem szólnék, akkor le kellene írni a veszteséget, és azzal a tudattal élni tovább, hogy lehetett volna, hogy az is lehet, hogy ő lett volna az igazi, és már sehol máshol nem találok olyat, mint ő.
Nem tudom, mit tennék, ha egy óra múlva kellene döntenem. Még nem tudom, de abban reménykedem, hogy akármikor jön el a pillanat, képes leszek a legjobbat tenni.
Buta kis remények, ábrándok, de ha nem hinnék bennük, akkor végtére is mi értelme lenne az egésznek?
- Az lehet, hogy én nagyon optimistán szemlélem a világot, de abban nem hiszek, hogy ne lenne visszatérés. Biztos van, aki nem is akar, másnak csak nem sikerül, de nem hiszem, hogyha valaki minden erejével törekszik a jóra, akkor egy megcsúszás után soha többé ne legyen számára remény.
Vagy talán Auguste még sosem hibázott, semmiben? Saját magát is az elveszettek közé sorolja akkor?
De ebbe nem nagyon akarok belemenni, mert íj mégis csak nála van.
- Nem kérted őket, az egy dolog, de ezek szerint nem tudhatod, miért hagyják. Az érdektelenség csak egy lehetőség, de nem az egyedüli. Nem fogod megtudni, ha nem kérdezel rá valahogyan.
Megvonom a vállamat.
- Csak azzal van a baj, hogy te egy személyben akarsz arról dönteni, ki méltó arra, hogy belépjen az erdődbe. De ez az erdő nem a te tulajdonod - mutatok rá. - Elhiszem, hogy nem repesnél az örömtől, ha bűnbandák tanyájává válna, vagy ha tönkretennék, ugyanakkor viszont lehet, hogy más sem örül annak, hogy te úgy teszel, mintha a saját birtokodról lenne szó. Aki nem szimpatikus, az kihajítod. De milyen jogon?
Bár számokat nem tudok, de nem egy-két szerencsétlen ragadt a városban a bura miatt, és nem hiszem, hogy úgy készültek volna, hogy nem két napot, de két hetet vagy két hónapot fognak itt tölteni. Biztos vannak köztük, akik kifutnak a pénzükből, szerintem páran az erdőben próbálnak boldogulni. Azok az emberek nem okvetlenül bűnözők, és lehet, hogy nem azért kapnak el egy nyulat, hogy Auguste-ot bosszantsák, meg tönkretegyék ezt a valóban szép környezetet, hanem azért, hogy éhen ne haljanak.
Ami a nagyobb gond, hogy nem lehet ide-oda mutogatni, hogy ki oldja meg a problémát. Nyilvánvaló, hogy erre nem képes egy személyben sem a polgármester, sem a rendőrfőnök, de a szövetségesek parancsnoka sem.
Végtére is mi sem kapunk kívülről utánpótlást.
- Van, aki tanul - mondom csendesen.
Az én apám például nem rajongott az ötletért, hogy ide jövök. Ugyanakkor tartott annyira felnőttnek és férfinak, hogy miután elmondta az érveit rám hagyta a döntést, és miután döntöttem nem akadályokat gördített elém, hanem tőle telhetően támogatott. Mi mást tehetett volna?
- Nem gondolom - vonom meg a vállam. Most már tudom. Az után, hogy így kérdezett vissza. nem mintha most bilincset akarnék kattintani a csuklójára, hogy bevigyem, mert nem látom értelmét. Többet érhet szabadon. még mindig, még így, kiábrándultan is.
- A makacsság nem okvetlen hiba, a meggondolatlanságot majd kinövi, ha nőbolond, azt nem valószínű, hacsak nem találkozik egy olyan nővel, aki ellopja a szívét - mosolyodom el.
Mert ilyen létezik. Sose tudni, kinél mikor jön el a pillanat.
- Kezd érdekelni az öcséd. Szívesen találkoznék vele - bólintok azonnal. Megkérdezném tőle azt is, mit gondol a bátyjáról. Meg a kísértetként eltűnő udvarházakról.
- A másik, ami érdekel, hogy ismersz-e egy kétemeletes udvarházat a folyópart felé?
Legalább hadd tudjam, hogy totál hallucináció volt a ház, vagy valaha létezett. Vagy akár most is létezik valahol, valahogyan.

– Összetűzések a lányokkal? Így többes számban? – kérdezem és kíváncsian pillantok rá. – Miért van olyan érzésem, hogy ebbe belejátszott a féltékenységen kívül az is, hogy az egyik ágyából a másikéba ugrottál?
Csak tippelek természetesen, de hát mi másról lehetne szó?
– Bár akármi történt, szívesen hallanám a részleteket – közlöm vigyorogva.
Ha már ennyit elmesélt, nehogy ne fejezze be a történetet! Ahogy most vigyorog, remélem nincs is akadálya annak, hogy részleteket is megtudjak.
Lassan bólintok.
– Mondasz valamit. Bár azt nem tudom kinek a jobb. Bizonyos szempontból biztos annak, aki egyedül van, nem kell rettegnie a családjáért, a szeretteiért. Ugyanakkor, ha jó párod van, az ad valami pluszt, nem? Erőt, hogy kitarts, miatta akarod túlélni, miatta nem adod fel – megvonom a vállamat. – Aztán ki tudja, talán csak tényleg akkor jó ez, ha ott van köztetek az a bizonyos valami, az igazi kötés, ha nem kell attól rettegned, hogy amíg távol jársz, az asszonyka félrekefélget, és mire hazaérsz, van egy egyhónapos kisfiad, mikor másfél éve nem is jártál otthon. Az nagy szívás lehet.
Annál szerintem nincs is rosszabb, főleg, ha az ember fia közben másfél évig tényleg hűséges volt a párjához, és csak rá gondolt. Nem tudom, meg lehet-e egyáltalán az ilyesmit bocsátani. Bár ez is mindig az egyedi körülményektől függ, de én úgy vagyok vele, hogy nem tudnám olyan simán lenyelni. Talán csak akkor, ha a páromnak olyan levelet vinne a posta, hogy meghaltam vagy eltűntem, miközben nem is. Bár azért akkor is megnézném, vajon mennyi ideig sírt utánam, és milyen hamar lépett túl rajtam. Normálisan ilyen helyzetet elképzelni sem tudnék, de egy háború kissé megboríthatja a normális viszonyokat, egy sebesülés, egy hadifogság, ha közben mindenki azt hiszi, hogy a katona-férj meghalt… Nos, végtére is egy fiatal nő nem gyászolhat örökké, bár az persze igencsak kérdéses, hogy mi történhet egy ilyen helyzetben akkor, ha egyszer csak bekopog a rég halottnak hitt hitves.
– Ki tudja? – kérdezem elgondolkodva. – Bőven el tudom képzelni, hogy valami városi főméltóság megveszteget egy zsarut, hogy a kissé elfajult fia randalírozásait sikálja el, ne kerüljön már szegény megtévedt gyerek garázdaságért vagy súlyos testi sértésért börtönbe, és a rendőr belemegy, ugyanakkor, ha súlyosabb az ügy, mondjuk nemi erőszak, vagy emberölés, abból már nem mos ki senkit.
Bár lehet, hogy túl jóindulatú vagyok, hogy ezt hiszem, és igaz, az emberek nem egyformák. Van a fekete, meg a fehér, de közte a szürke számtalan árnyalata is. Egy korrupt rendőr nem okvetlenül fekete, lehet még világosszürke is.
Reménykedem, hogy mindig van visszaút, bár persze az eszemmel tudom, hogy nem. Vannak, akik nem is akarnak visszatalálni, akik túl eltorzultak.
Az ég óvjon minket azoktól!
– Attól függ, Auguste, hogy mennyire van benne. De ha már itt tartunk, a rendőrség afelett se hunyhatna szemet, hogy itt mászkálsz egy íjjal, és te akarod eldönteni, ki lehet az erdőben, meg ki nem – megvonom a vállam. – Szóval lehet, hogy az a korrupt közeg, akire épp fújsz, kicsit a te dolgaid felett is szemet huny. Ez nem billent a mérleg nyelvén?
Mert ha már annyira elvárja, hogy más patyolat legyen, akkor erre is gondolnia kell szerintem.
– Az is valami – felelem egyszerűen.
Eszem ágában nincs, hogy beleszóljak a világjobbító terveibe, sőt azt kívánom, sikerüljön neki.
Amit Auguste a háborúról mond, azzal csak egyetérteni tudok. Durva, barbár dolog és attól félek, sose lesz vége, a világban mindig lesz egy ember, aki úgy hiszi, az megengedett, hogy bunkósbottal, vagy tankkal támadjon a szomszédjára.
– Már akibe, barátom, már akibe. Szerintem bőven vannak olyanok, akik nem úgy reagáltak, mint az édesapád. Mert ha mindenki úgy tett volna, akkor most nem tartanánk megint ugyanott. Nézz rám! ’15.-ben születtem, ahogy kinéz a helyzet, mindkét apám harcolt a Nagy Háborúban. Még egy emberöltőnyi idő sem telt el és itt vagyunk mi a következő nemzedék, egy következő háborúban. Szerinted bolondok az apáink, hogy harcba küldik a fiaikat?
Jó, nem konkrétan a mi kettőnk szüleire gondolok, csak általánosságban beszélek, de akkor is. A német katonáknak is van apjuk. Ők nem gondolnak arra, mennyit szenvedtek a lövészárkokban? Hogy hány bajtársuk veszett oda? Nekik nem számít, ha a fiaik nem térnek haza?
Mert szerintem az nem normális, ha egy apa büszkén feszít a fia temetésén.
– Fura fazon vagy te. Az egyik részed idealista, de a másik feled nem hisz.
Elgondolkodva nézem, aztán kockáztatok. Nincs a kezemben semmi konkrétum, csak megérzés.
– Miféle mészárlás után pattantál le?
Figyelem, még a szeme rebbenését is, hátha elárul valamit.
Ahogy a testvéreinkre terelődik a szó, rájövök, félreértett. Talán én nem fogalmaztam jól franciául, ezért pontosítok:
– Neeeem, a húgom még csak tizenhárom, az öcsém töltötte be a tizennyolcat.
Aztán kissé meglepve pillantok rá.
– Meggondolatlanul bátor? Az mit is jelent a te olvasatodban?
Auguste se tűnik betojinak, kíváncsi vagyok, nála ki számít vakmerőnek.
– Miket művel a testvéred? Mesélj!
Legalább nem kukaként battyogunk az ösvényen a farkasok nyomát keresve, meg egy házat, ami a szemem előtt vált köddé. Már ha eleve nem hallucináltam. Bár az nem szokásom.

Felvonom a szemöldökömet és kíváncsian pillantok rá.
– Személyes ügyek, melyek gondot okoztak? Mégis mit műveltél?
Vigyorogva kérdezem, mert úgy sejtem, hogy így utólag elmesélve már jóval mulatságosabbak az akkoriban történtek, mint voltak évekkel ez előtt.
Az idő sokszor megszépíti az eseményeket, és bizonyos távolságból nézve már látjuk a dolgok humoros oldalát is, még akkor is, ha aktuálisan az események egyáltalán nem tűntek viccesnek.
Én pedig szeretem a jó történeteket, és nem gondolnám, hogy ez a bizonyos eset akkora titok lenne, hiszen akkor Auguste meg sem említette volna előttem.
Lassan bólintok.
– Ebben egyetértünk. A pénz, a hatalom, a politika – húzom el a számat. – Meg néha a kényszer. Ez most lehet, hogy nagyon furán fog hangzani és én is elég nehezen értettem meg, mikor nekem meséltél legelőször. Kétféle kényszer van, ezt hallottam. Nem mintha bármelyikkel is könnyű lenne együtt élni, vagy felmentést adna, de érdemes végiggondolni. Az első, mikor nem az öncélú pénzszerzésről van szó, de vannak rendőrök, hivatalnokok, akik nem értenek máshoz, ha nem azt tennék, amit, akkor mehetnének utcaseprőnek. És ezzel fenyegetik meg őket. Gyakorlatilag a náluk is hatalmasabbak megzsarolják őket, hogyha nem engedelmeskednek, akkor kicsinálják őket. Lehet valaki idealista, amíg egyedül van, és felvállalhatja ezt a veszélyt is, de nehezebb a döntés, ha feleség, meg gyerekek várják odahaza. Szomorú és sajnálatos, de tény, sokakat meg tudnak fogni azzal, hogy akkor a családjuk éhezni fog.
Nem is tudom, nem tudom egyértelműen elítélni azt az embert, aki ilyen esetben nem kezd egymaga barikádot építeni, hogy forradalmárként kiabáljon, egyes egyedül.
– A másik, mikor nem azzal fogják meg, hogy a családjával zsarolják, hanem ő maga tudja, hogyha kinyitja a száját, és eltávolítják a posztjáról, akkor a helyébe egy idióta kerül majd, aki még annyit sem fog vagy tud majd tenni a közbiztonság és a rend érdekében, mint ő.
Nehéz ügyek ezek, bár eszményi lenne a világ, de sajnos nem az.
– Nagyon nehéz belelátni egy másik emberbe. Meg az sem mindegy, hogy egy korrupt rendőr milyen esetek felett huny szemet, nem ugyanaz az emberek tűréshatára, azt hiszem. És ne hidd, hogy én pártolom a korrupciót, mert nem, eszem ágában sincs, csak nem tudom, hogyan lehetne véglegesen kiirtani.
Bár létezne egy jó, egy ideális világ. Igaz, akkor sosem találkoztam volna Auguste-tal sem, hiszen otthon ülnék, talán már a saját kis rendelőmben, és egy beteg cicust gyógyítanék, vagy egy istállóban egy tehenet.
És akkor nem ismerném Maddie-t sem. Halkan sóhajtok.
– Végtére is igen, valakinek meg kell tennie, és ha neked ez sikerül, annak szerintem mindenki csak örülni fog.
Legyen igaza, és sikerüljön neki, én támogatom az elképzelését, de a kivitelezést nem tudom még, hogyan gondolja. Nem biztos, hogy a durva módszerek és a fejjel a falnak stílus a célravezető. Az ilyen dolgokat nagyon pontosan át kell gondolni és meg kell tervezni-szervezni.
– És van valami ötleted, hogy hogyan fogsz a dolgokhoz? – kérdezem végül, mert tényleg érdekel.
Megvonom a vállamat.
– Valahogy nem vagyok olyan birka-típus, tudod, akit nyájban lehet terelgetni. Lehet, hogy más szemében hülyeség, de volt okom, hogy miért álltam be, annak is van oka, hogyha már megtettem, akkor miért tartok ki. Ugyanakkor megértem azokat a férfiakat is, akik csak végszükségben fognának fegyvert.
Megvonom a vállam és a környező erdőt szemlélem.
– Nem célom a hősi halál. Sőt, pont az a célom, hogy minél kevesebb áldozat legyen. Ha egy német gép úgy megsérül már a földön, vagy odafent a levegőben, hogy nem éri el Londont, vagy Párizst, vagy más nagyobb városunkat – és itt most nem csak a francia, hanem az összes szövetséges városra gondolok –, akkor aznap éjjel százzal több civil marad életben. Nincsenek hibátlan döntések, tudom, hogy nincsenek. Ez sem ment fel a tetteim alól, nem lesz ettől könnyebb. Mert tudod, mikor zuhan a német vadászgép, akkor ujjong az ember, kiüvölti magából a diadalt, győzelmi orsót csinál a landolás előtt. Barbár dolog? Az hát. Mert ugyanakkor tudom, hogy lehet, hogy azt a fickót otthon család várta.
Ettől pedig nem lesz könnyebb a dolgom. Időnként nagyon meg tudom érteni azokat, akik két bevetés között a sárga földig leisszák magukat. De én nem vagyok az a fajta.  Sosem voltam, és jobb, ha nem is próbálkozom, ugyanis nem kell vészesen sokat innom ahhoz, hogy még mindig tisztán gondolkodva és egyenesen járva váljak egyre agresszívebbé.
– És melyik részében nem hiszel? – pillantok rá kíváncsian. – Abban, hogy le kell győzni a Harmadik Birodalmat? Abban, hogy le lehet győzni? Vagy abban, hogy erre mi képesek lehetünk?
Nem mindegy ugyanis.
Bár sejtem, hogy esetleg csak kiakadt valami idióta miatt, aki belevezette az egységét egy csapdába, aztán elvárta, hogy mind vesszenek oda a rosszul értelmezett hősiesség oltárán.
– Aha – bólintok lassan.
Végtére is úgy igaz, mi másnak lenne értelme? Ha körbe-körbe hermetikusan zár ez az izé, ostobaság lenne felül nyitva hagyni.
Komolyan bólintok.
– Világos.
Amúgy sem nézném bűnözőnek, más kérdés, hogy miket kellett már tennie. De valahol igaza van, ha így nézzük, mindannyian gyilkosok vagyunk, én meg még rosszabb. De nem akarok belegondolni. Épp elég, ha néha erre ébredek éjjel fél háromkor. Néha. Ritkán. Gyakran.
Könnyed léptekkel megyek Auguste-tal, bár hagyom, hogy ő vezessen. Ő van itt otthon, sokkal jobban ismeri ezt az erdőt, mint én, és ahogy látom, kellően éber is.
Én nem veszem elő a fegyveremet, de a pisztolytáskát azért kicsatolom.
– Saját még nincs – felelem halkan, hogyha valami erre ólálkodna, azért lehetőleg meghalljuk. – Várni akartam még, befejezni az egyetemet, aztán az idő telt… Most talán jobb is, hogy nem vár otthon asszony.
Bár, talán ha olyan valaki lenne, mint Maddie… Illetve nem olyan valaki, hanem…
Na, jó! Ebből elég!
– Odahaza vannak a szüleim, a húgom és az öcsém. Nagyon remélem, hogy még otthon van, nemrég töltötte be a tizennyolcat. Remélem, nem bolondult meg, és megül a s*ggén a farmon.

– Ifjúkori botlások? Attól függ, ki mekkorát botlik, de ha emellé a rendőri korrupciót hozod fel… Talán túl hosszan tartottak bent egy verekedés miatt, mert az ellenfél szülei megkenték a zsarukat?
Még ez is lehet. Tyúktolvajnak nem nézném, és bűnözőnek sem. Bár a külső nem minden, de egyszerűen túl nyílt a tekintete.
– A rendőrség, mint hatóság korrupt errefelé, vagy az egyes rendőrtisztek? Mert az nagyon nem mindegy. Nem mindegy, hogy az egész rendszert utálod, vagy inkább azt, hogy akik benne vannak, azok hogyan működtetik. Tehát?
Ha az elsőt, akkor szín anarchista és jobb vele óvatosan beszélni. Esetleg még képes és előrántja újra az íját, és lelő.
Ha a másodikat, az már érdekesebb helyzet, akkor lehet, hogy tud neveket is, kikkel van a baj, és akár még javaslatai is vannak, bár a korrupció felszámolása, mint olyan szerintem elég nehéz feladat, és nem túl sok sikerrel kecsegtet, ha nem állnak Auguste mögé tömegek. Egy fecske ez esetben egészen biztosan nem csinál nyarat, ami sajnálatos, de attól még tény.
Bár az avignoni korrupció felszámolása nem az én hatásköröm, meg közvetlenül nem is érint.
Van, ami viszont igen, vagy ha eddig nem tette, talán majd ezután fog.
– A korrupció ellen harcolni éppen annyira nehéz, mint a feketézők ellen – jegyzem meg egyszerűen.
A háború szüli ezeket az embereket. Szereznek valahonnan valamit, és mivel hiány van, többszörös áron adják el, sőt ők maguk is gerjesztik a hiányt. Nem lesz egyszerű gátat szabni nekik itt sem, ha még sokáig marad a bura. Egyik oldalról nézve keselyűk, akik mások nyomorán élősködnek. Másik oldalról nézve ők is csak ugyanolyan nyomorultak, aki úgy vélik, így valami tartalékot szedhetnek össze a későbbiekre, ha még nyomorultabb idők jönnének, vagy ha végre véget érne a háború, és a semmiből kellene újra felépíteniük az életüket.
Azt pedig nem lehet mondani, hogy nem kockáztatnak.
Aprót biccentek. Nem semmi, szóval a figura a helyi ellenállás egyik tagja, és gyanítom nem valami utolsó kis senki közöttük, ha ezt ilyen nyíltan hozza a tudtomra. Nem azt mondom, hogy én vagyok a partizánok szakértője, de ők akkor is valamiféle félkatonai szervezet, ahogy számít, ki a rangidős, és a vezetők utasítása, vagy legalábbis engedélye nélkül a külsősöknek nem szokták felfedni magukat. Szóval Auguste bizonyára valami nagykutya lehet a helyi ellenállási csoportban.
Türelmesen hallgatom végig a monológját, majd lassan, nagyon lassan elmosolyodom.
– De. Van. Nagyon is sok minden van. Hiszi vagy sem, nem szándékozom meghalni. Nem vonz a mártíromság, sem a hősi halál.
Vagy talán azt hiszi, csakis azért vagyok itt? Vagy valami kificamodott kalandvágyból? Mert nem.
De nem tudom, megértene-e, hogy értené-e hogy gyűlölöm, amit tennem kell, de megteszem, hogy segítsek megfékezni a borzalmat.
Komolyan nézek a szemébe.
– Eszem ágában sincs megcáfolni azokat, amiket mondtál, mindenben igazad van. De van itt más is, ha az én szemszögemből nézed. Odaát ülök a poros kisvárosban, repkedek a kukoricaföldek felett és hallgatom a híreket, hogy Ausztria csatlakozott, Sziléziát csatolták, Lengyelországot lerohanták. A híreket a táborokról, ahova embereket gyűjtenek be. A gimnáziumi német tanárnőm szeme minden nap ki van sírva, aztán megkérdezi az utcán, ugye engem nem gyűlöl, Mr. Taylor? Így kérdezte, félt Johnnak szólítani, ahogy akár csak hónapokkal korábban is hívott. És azok a táborok. Jöttek menekültek, egy fél család. Hetekig várték a testvért és az apát, nem tudom, ők kijutottak-e. A francia csapatokat megverték, Hollandiát, Belgiumot elmosták… Minden éjjel hullnak bombák Londonra. Figurázhatok tovább az égen unalmamban, meg szórhatom a permetet, és várhatok ölbe tett kézzel, hogy a birodalmi sas mikor fordul az Államok felé. Mert dőreség azt hinni, hogy nem tenné meg. Vagy ő, vagy a szövetségesei egyike. Meg fogják tenni. Nem akarom, hogy a húgom és az öcsém légiriadóra ébredjen.
Hátratúrom a hajamat és elnézek valahová a fák közé Auguste füle mellett. Nem tudom, lenne-e értelme arról beszélni neki, miféle bevetésekre küldtek eddig. Fogalmam sincs, érdekelné-e.
Arról meg nem vagyok meggyőződve, hogy bármiről is meg tudnám győzni. Igaz az ellenkezőjét sem tudom. Fogalmam nincs, milyen ember.
Lassan bólintok.
– Nem annyira a magassága lenne a lényeg, mint inkább az, hogy vajon felülről is zárt-e? – vetem fel.
Érdeklődve hallgatom. Sajnálatos az, ami a városban történik. Komolyan az. Ha csak a bezártság lenne, sokakat az is megbolondítana. De gond van az árammal is, lehet, hogy másból is hiány lesz.
– Ez szép és jó, de egyedül ehhez kevés leszel. A másik, ha valóban ráakadsz valakire, aki gyanús, vagy nagy valószínűséggel sáros is… Mit teszel vele?
Mert ez itt az érdekes kérdés. Ezen sok dolog múlik, és a válasza sok mindent elárulhat róla.
– Igaz! Mielőtt teljesen kihűlnek a nyomok, már ha lehet ilyet mondani egy tucatnyi fura farkasra, akik csak úgy hopp, eltűntek a semmiben – teszem hozzá.
Hopp, szó szerint! A szemem előtt váltak semmivé. És nem voltam részeg! Egyáltalán nem.
De fogalmam sincs, mások is látták-e azt, amit én.

Elvigyorodom, rögtön jobb így a helyzet. Kissé lazább, nem annyira hivatalos. Kevésbé érzem kényelmetlenül magamat, és esetleg Auguste-nak is egyszerűbb így, mintha hadnagynak, vagy uramnak kellene szólítania. Főleg azért, mert jelenleg nem is hivatalos minőségben kószálok itt, nem parancsot teljesítek.
Egyszerűen nem hagyott nyugodni a múltkori eset, és nem tudtam megülni a hátsómon a kaszárnyában.
Nem szeretem azt, mikor nem történik semmi, és a napok csak hiábavalóan múlnak el. Illetve persze, hogy szeretném, élvezném a lusta napokat, az arany ragyogást, mondjuk lent a tengerparton, vagy egy tanya hátsó udvarán, egy almafák közé feszített függőágyban. De nem a laktanyában, ahol pár tiszt abban látja az élete értelmét, hogy egy szakasz katonával ládákat cipeltessen az udvar jobb oldaláról a balra és vissza. Ez őrültség.
A bevetések mások, azoknak van értelmük, legalábbis számomra. Pedig nem szeretem a háborút. Repülni szeretek, fent lenni a felhők között, szabadon. Az csodás érzés. Az már kevésbé, mikor a Luftwaffe is megjelenik. Nem élvezem a gyilkolást, de feladatunk van. A feladatot pedig el kell végezni.
Abban pedig sajnos nem hiszek, hogy szép szóval meg tudnánk állítani Hitlert. A dolog nem így működik. A helyzet az, ha nem minden egyes ember pacifista a földön, akkor mindig lesz egy, aki fegyvert ragad. Hol itt, hol ott. Becsületes pacifistaként tűrhetünk ugyan, de azzal csak annyit érünk el, hogy jól lecsapnak egy bunkósbottal, vagy főbe lőnek, és az agresszor sikerén majd újra és újra felbuzdulnak mások is. Mert a van a legtöbb embernek nem elég. Mindig kell a több, meg a másé.
Nem mondom, hogy ez szép, azt meg főleg nem, hogy helyes is, csak sajnos a lelkek királysága még mindig nem jött el, és félek, hogy az én életemben már nem is fog. Az ember ronda egy állatfaj. Sőt, talán a legrondább, mert csak az ember öl szórakozásból és sportból. Durva ezt kimondani, de így van.
Az pedig, hogy miért vagyok itt, ha mindezt így gondolom. Mert gyűlölöm a háborút. Ez az oka, bármilyen paradoxon is.
– Mert mi a gondja a rendőrséggel? – kérdezem egyszerűen.
Nem néz ki olyan balhés fickónak, amilyen én voltam pár éve. Inkább tűnik nyugisabbnak, megfontoltabbnak.  Bár úgy gondolom, még a legszelídebb embert is ki lehet hozni a béketűrésből, hiszen mindenkinek vannak érzékeny pontjai. De azt nem feltételezném róla, hogy tolvaj, szélhámos, vagy adócsaló. Ahhoz túl becsületesnek tűnik.
A súlyos testi sértés már inkább belefér, de csakis ha valaki rendesen felhúzza. Valahogy ez az érzésem.
Elgondolkodva nézem. Engem sem ejtettek a fejemre azért.
– Hanem ellenállásnak? – kérdezem meg végül csendesen.
Vajon fog felelni? Nem tudom, ahogy azt sem, hogyan reagál úgy általában a feltételezésemre. Habár én elvben a szövetséges haderő egyik katonája vagyok, tehát nem lenne oka, hogy előttem titkolózzon. Papírforma szerint mi egy oldalon állunk.
Az már más kérdés, hogy mennyire örülnek a francia ellenállók nekünk úgy általában. Szerintem van a dologban egy adag nemzeti büszkeség is. Sokan nem szeretik, ha a szövetséges haderő kívánja megmondani, hogy mit és hogyan csináljanak. Nekik is igazuk van. De ezek a dolgok bonyolultak, sokrétűek.
Lassan elmosolyodom.
– Nem csak pacifista vagy, hanem idealista is – mondom egyszerűen. Nincs ebben semmi rossz persze, sőt becsülendő is. – Én abban hiszek, hogy a Harmadik Birodalom előretörését meg kell állítani. És sajnos úgy vélem, ez nem lehetséges szép szavakkal, se udvarias kérésekkel. Virágot hiába küldenénk nekik. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy az, hogy német és az, hogy náci, nem ugyanaz.
Lassan megcsóválom a fejemet.
– Ez az egész… mindnyájunktól elrabol valamit. Rettenetes világban élünk. Tudod, Auguste, én még maradhattam volna otthon a s*ggemen, megtehettem volna. De félek attól, ha mindenki, ha a szövetséges haderő minden katonája szépen otthon maradt volna, akkor karácsonykor a mennyből az angyal helyett a Mein Kampf szólna a rádióból minden háztartásban. Azt pedig nagyon nem akarnám.
Keserűen elmosolyodom, mert a meglátása nagyon is helyes.
– Valóban, a bura miatt nem tudnám elhagyni a város körzetét, bár azt nem tudjuk, milyen magas. Úgy értem…
A homlokomat ráncolom elgondolkodva, és töprengőn nézek Auguste-ra.
– Tudjuk egyáltalán mekkora a bura? Mindenki csak buraként emlegeti, de valójában milyen alakú? Kör? Illetve félgömb? Vagy valamiféle ovális? Esetleg olyan, mint egy doboz? A magassága állandó mindenhol? Mit tudunk egyáltalán róla? Hol a közepe?
Elgondolkodva nézem a környező fákat.
– Ha lenne legalább egy működő gép a városban, akkor tesztelni lehetne a magasságát – mondom végül. – Maximum lezuhannék, de attól még esetleg kiderülhetne, hogy milyen magas…
Végtére is nincsenek illúzióim, ez a vacak eléggé megcsapott, mikor hozzáértem, szerintem egy repülőgépre sem reagálna jobban.
– Banditák? – pillantok rá kérdőn. – Vagy szökevények?
Ki tudja, kik lehetnek az erdőben? Bűnözők, dezertőrök, szökött hadifoglyok, lappangó német kémek…
A kérdésére bólintok.
– Jó lenne megtudni, hova lettek. Már csak az erdőben lappangó kétes egyének miatt is, ugyanakkor félő, hogy a bura miatt egyre több civil is kijön, nem lenne jó, hogyha összetalálkoznának a ragadozókkal. Ha pedig a vándorcirkusz ötletét elvetjük, akkor hirtelen nincs sok ötletem, hogy honnan keveredtek ide azok az állatok. Ha megtudnánk, talán közelebb kerülnék a rejtélyek megoldásához is.

Úgy látom, azért van a fickóban némi fenntartás irányomban. Igazából nem hibáztatom miatta. Idegen vagyok a városában, katona, aki fegyverrel jött, és bár szövetségesek vagyunk papírforma szerint, de el tudom képzelni, mennyire zavarja, hogy egy idegen náció fegyveresei tapodják a hazája földjét.
Ha nem is lenne ott a történelmi konfliktusok sora a franciák és az angolok között, akkor is felmerülnek egyszerű, gyakorlati kérdések. Kezdjük a legegyszerűbbel. Mit fogunk enni? Mármint nem a napi menüre gondolok, de itt van egy csomó katona, akik nem dolgoznak, de enni akarnak. Az élelmüket pedig jelenleg a francia polgároknak kell előteremteniük. Főleg, hogy itt ez a bura.
Nem tudom, a városnak mennyi tartaléka van, jut-e nekünk is, vagy kénytelenek leszünk mindannyian összehúzni a derékszíjat?
Akkor még nem is beszéltem az olyan apróságokról, mint a kimenőn lévő katonák, akik időnként legurítnak pár sört, és kötözködhetnékjük támad, aminek a vége nem ritkán egy durva ökölpárbaj lehet.
Vagy ott van az az aprócska tény is, hogy itt egy kaszárnyányi férfi, jó messze otthonról, és egyéni vérmérséklettől függően, de előbb-utóbb nőre lesz szükségük. A városban meg egy adott számú nő él, akiket a helyiek nem szívesen osztanának meg. Ez már csak így van Róma és a szabin nők elrablása óta.
De jelen pillanatban egyszerűen csak örülök, hogy ilyen bajaink nincsenek és remélem a legjobbakat.
Megrázom a fickó kinyújtott kezét. Nem izmozom, csak simán megfogom, ennyi. Nem hinném, hogy attól vagyok több vagy jobb, mennyire szorongatom valakinek a csontjait.
– Ha akarsz, hívhatsz Johnnak is, vagy Taylornak – vonok vállat. Végtére is nekem mindegy. És tisztában vagyok vele, hogy tegezem, de amint mondtam, számomra a magázódás nehéz. A franciát nem iskolában, hanem otthon tanultam, és ott bizony tegeződtünk. Ami talán nem általános, és nem minden családban van így, de nálunk anya nem azzal akart tekintélyt szerezni, hogy csakis formálisan szólíthattuk meg.
Lassan elmosolyodom.
– Akkor ezek szerint nem a helyi rendőrség tagja vagy, igaz? – érdeklődöm barátságosan.
Ha az lenne, az persze megmagyarázná, hogy mit keresett a buránál, és miért volt nála fegyver. Így ez még mindig nyitott kérdés. Mert háború ide vagy oda, de azért a civilek jobb, ha nem mászkálnak felfegyverkezve. Bár, a vadnyugaton is ez volt a szokás, meg sok családban nálunk is ott a vadászpuska a konyhaszekrény tetején. Szóval igazán nincs jogom kritizálni senkit.
– Nem is gondoltam, hogy a városban polgárőrség is működik – vetem fel.
Mert ezen kívül már csak egy lehetőségre tudok gondolni, arra, hogy Auguste Dumont az ellenállás tagja. Hallottam már róluk, és elég változó híreket. Vannak helyek, ahol kifejezetten segítik a szövetségeseket, de van, ahol inkább nyűgnek gondolják őket, és a saját fejük után mennek, egyes csoportok külön-külön cselekednek és így alkalom adtán nem tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb. Ami szerintem nekik sem jó, hiszen az összehangolt akcióknak mindig jobb a hatásuk.
– A sereg nem arról híres, hogy beavatja a bakákat a haditervbe – értek egyet.
Aztán elgondolkodom a felvetésén.
– Nos, a cél szempontjából nem. A fő cél a náci Harmadik Birodalom legyőzése. Az egyes feladatokról szólva, egy pilótát kissé talán nehezebb megvezetni. Egyedül szállok fel, nem kamuzhatnak az úti cél meg a bevetési terület koordinátáiról, ahogy arról sem, hogy mi a dolgunk, önálló támadás, vagy a bombázók védelme. Ha nem mondják meg, hova és miért repüljek, akkor el sem tudok indulni, az meg nekik nem éri meg.
Megvonom a vállam. Nálunk minden bevetés előtt részletes eligazítást tartottak. Ha netán nem minket féltettek, akkor a drága gépeinket, amiket repültünk, de az eredmény ugyanaz.
– Az első érthetetlen parancsom eddig az volt, hogy ide vezényeltek. Ebben a városban eddig egyetlen repülőt láttam, azt a roncsot, az erdőben.
Ahogy kimondom, akkor dereng fel bennem a gondolat, lehet, hogy ezért küldtek ide? Hogy megnézzem a gépet? De miért engem? Miért egy hadnagyot? Nem vagyok én olyan jelentős valaki. Mi lehet e mögött?
– Valóban elég furcsa dolgok folynak itt – mondom egyszerűen –, kezdve a farkasokkal, akiknek nem kellene itt lenniük. Vagy esetleg tudsz valami vándorcirkuszról, ahonnan megszökhettek?
Nem nagyon hiszem, de ezt a lehetőséget is meg kell vizsgálnunk.
– Még egyszer? Eddig kikbe botlottál? – kérdezem kíváncsian. Most bármilyen kis részlet segíthet.
Sose tudni, talán még az is hasznunkra lehet, hogy kik csavarognak az erdőben. Talán láttak, vagy találtak bármit, amiről esetleg saját maguk sem tudják, hogy micsoda.
Lassan bólintok.
– Az most az én kíváncsiságom – közlöm.
Maximum Maddie-vel beszélem meg majd a dolgot, de ilyen szempontból, bár ő is a seregnek dolgozik, ezt inkább személyes dolognak érzem.

A fickó, nálam pár évvel talán idősebb, a haja szőkésbarna, legalábbis így nyáron én annak mondanám, de télen is jóval világosabb barna az enyémnél, az arca inkább szélesebb, de valahogy nyílt, bár épp nem barátságos, ahogy az íját rám fogja.
Aztán láthatóan meggondolja magát. Talán a kinyújtott kezem teszi.
Érdekes módon a kézfogás majdnem mindenhol ugyanazt jelenti, békés, barátságos szándékokat. Legalábbis a felszínen. A kinyújtott két, a nyitott tenyér ugyanis nem tud fegyvert markolni.
Nem vagyok fegyvertelen persze, de nem szándékozom használni a pisztolyomat.  Egyszerűen csak az egyenruhám része.
Mire akarnám használni itt, ebben a városban? Hiszen szövetségesek vagyunk. A város lakói nem az ellenségeink.
Amennyire eddig felmértem a terepet, az összes fenyegetést a fogolytábor jelentheti. Őrzik persze, de tekintettel a helyzetre, a bezártságra a figyelem lazulhat.  A katonáknak igazán nincs mit tenniük, unják az egészet, a fele eleve be sem akart vonulni, és úgy vélik, a bura miatt nem történhet semmi jelentős. Ugyanakkor arról hajlamosak elfelejtkezni, hogy itt egy fogolytábor, és az a néhány hadifogoly, olaszok, németek vegyesen, nem nagyon szeretnének odabent ücsörögni.
Nem azt mondom, hogy nincsenek köztük normális emberek, gondolom ott se mindenki elvhű nemzetiszocialista, és vannak sorozott katonáik, akik, ha nem is értenek egyet a rendszerrel, de tartják a szájukat, mert ha szólnának… hát igen, kaptunk mi híreket otthon is, mi a büntetése annak, ha valaki szól, ha másképp mer gondolkodni. Suttognak táborokról, még a mi eldugott kis városunkba is érkeztek zsidó menekültek, akik úgy szöktek ki Németországból. Nincs okom, hogy ne higgyek nekik, mikor azt mesélték, hogy nem csak őket szedték össze, azokat, akiknek Dávid-csillagot kellett viselniük, de a politikaiakat is, és a homoszexuálisokat is. Táborokba zárják őket. Munkatáborok, azt mondják, de az emberek félnek.  Nem élek ott, de el tudom képzelni, mennyire retteghet egy fiatal srác, egy ifjú férj, hogyha nemet mond a behívóra, akkor egy éjszaka megáll a házuk előtt egy autó, és visznek mindenkit, a családját egy ilyen táborba, őt magát meg egy büntetőszázadba.
Nincsenek illúzióim. Biztosan megteszik.
Pilóta vagyok, francia is vagyok, legalábbis a születésem szerint és hiába hiszem azt, hogy az erőszak nem megoldás, végül sosem az, de úgy látom, ha most csak a szánkat jártatjuk, akkor semmi nem állítja meg a Harmadik Birodalmat. Ez a szomorú tény.
Ugyanakkor, hiába fogom fel az erőszak kényszerét, magánemberként általában nem alkalmazom. A soha túlzás lenne. Nem vagyok én szent. Verekedtem már életemben, valószínű fogok is még, de ez most nem az a perc. És nem az az ember.
Elrakja a nyílvessző, az íját is a vállára veti, és elfogadja a kezemet.
– John William Taylor – mondom a teljes nevemet, és a szám bal sarkában megjelenik egy kis féloldalas mosoly.
– Nem is tudtam, hogy önbíráskodásból még mindig meg lehet élni. Bár annak idején, a Vadnyugaton jó üzlet volt, ahogy hallottam.
A hangomban semmi igazán komoly, de szerintem Auguste veszi a lapot, valahogy nem áll rá az agyam, hogy Dumont úrként gondoljak rá, nincs köztünk akkora korkülönbség.
– A katonaságot szerintem nem túl sok dolog érdekli. Vagy épp mégis. Fogalmam sincs, tudnak-e egyáltalán hivatalosan a farkasokról. De engem nagyon érdekelnének, hogy hogyan kerültek ide, miért, és hova lettek?
Auguste-ra pillantok.
– Az íj… farkas ellen hoztad, vagy ember ellen? És elnézést, de a magázás nekem nehezebb franciául… Vagy magázódás? – kérdezem, mert nem vagyok benne biztos, hogy jól mondtam. Már Maddie is szólt, hogy néha egy-egy szót rosszul ejtek, meg furán használok, de talán majd a gyakorlás segít.
Kíváncsi vagyok a válaszára. Bár remélem, a farkasokat sem akarná bántani, bízom benne, hogy nem, hiszen a minap sem járt el a keze. Pedig akkor, ha jól emlékszem, lőfegyvert láttam nála.
Bár az is igaz, csak a jó ég tudja, mi történt volna, ha ott a roncs körül bármelyikünk lövöldözni kezd. Furcsa egy hely volt, még furcsább jelenségekkel. Valahogy bizarr és misztikus. Vagy csak én láttam így? De talán kiderül majd, Auguste mit tart az egészről. Minél több véleményt ismerek, annál jobb, szerintem. Talán ő is így gondolja majd.

Pár perce úgy érzem, mintha figyelnének. Furcsa érzés, mintha kissé bizseregne az ember tarkója, megfoghatatlan, bizonytalan érzés, mintha valaki messziről ráfújna a bőrömre, a tarkómra, és a hideg levegő behatolna a hajszálaim közé.
Igyekszem feltűnésmentesen körbepillantani, de nem látok senkit. Mondjuk, ez annyira nem is meglepő, meglehetősen sűrű az aljnövényzet, és a fák lombkoronája alatt félhomály uralkodik. Ha valaki jól ismeri a terepet, az szinte láthatatlanul tud követni, és nem kételkedem benne, hogy ilyen emberek bőven akadnak. Én meg idegen vagyok ezen a tájon és nem is nagyon igyekeztem, hogy csendesen mozogjak. Már csak azért sem, mert a farkas, ha teheti, nem támad emberre, inkább kerüli a találkozást. Kivétel, ha a kicsinyeit érzi veszélyben, vagy ha sarokba szorítják.
A minap sem támadtak, pedig azok igazán különös farkasok voltak. Kezdve azzal, hogy a sarki farkas nem csak jelenleg nem honos errefelé, de soha az életben nem volt az. Az európai szürke farkas már más téma lenne, amennyire tudom, még él Franciaország területén, de visszahúzódva, a Francia-középhegységben, az Alpok és a Pireneusok lejtőin. Sajnos már nem túl gyakori, és félő, hogy a háborús helyzet nekik is csak ártani fog. Pedig ők aztán tényleg nem tehetnek semmiről.
Nem mintha én tehetnék, vagy Avignon polgárai, sőt, ha azt veszem, még a német katonák sem, egyedül és egyenként nézve nem. Nem áltatom magam, bizonyára vannak köztük lelkes nemzetiszocialisták, de valószínűleg olyanok is, akik a hátuk közepére sem kívánják ezt az egészet. Akik gyűlölik, ahogy én. Nem nagyon szólhatok egy szót sem, én is itt vagyok, és önkéntesként vonultam be, és okkal. De attól még nem kell szeretnem, amit csinálok. Nem azért jöttem, mert élvezem a háborút, hanem pont azért, mert nem.
Másnak talán fura paradoxon ez, de nekem logikus.
Ahogy az is, hogy megálljak hallgatózni. Újra.
Nem hallucinálok, valaki jön utánam, és ez a valaki ember, hallom a lépteit, bár nagyon csendesen mozog.
Körbefordulok, épp jókor. A fák árnyékából egy férfi lép elő, kezében íj, a nyílvessző a húron. Lövésre kész fegyver, értő kézben nem igazán különbözik egy kibiztosított pisztolytól. Az én oldalfegyverem a tokjában pihen, igaz csőre van töltve, de nincs kibiztosítva, és a pisztolytáskám is be van csatolva. Mire oda nyúlhatnék, már egy nyílvessző állna ki valamelyik fontosabb testrészemből.
Bár a fickó, ahogy megszólít, barátságosnak tűnik. Talán ő sem tudta pontosan, kinek a nyomában jár, elképzelhető, hogy nem, és hogy másra számított.
– Bonjour, Monsieur! – köszöntöm franciául. Az ilyesmi hátha jó pontnak számít, mert, ahogy látom helybéli. – Kezdődik a vadászidény? – kérdezem és az állammal az íja felé intek. Bár el nem tudom képzelni, ilyenkor nyáron minek van a szezonja, ugyanakkor, ha valaki csak élelemért vadászik, akkor ez nagyjából mindegy is. Ha kell enni, akkor kell enni.
Aztán ahogy jobban megnézem, felismerem. A minap ott volt a buránál, mikor minket kivezényeltek. Egy sötét hajú civil nő is vele volt, hozzájuk ment oda Winchester százados. Ő volt az a férfi, aki ugyanúgy megdöbbent a farkasokon, mint én, de ugyanúgy vonakodott lőni. Lehet, hogy meggondolta magát?
– Én csak kijöttem levegőzni – mondjuk így, felelek végül mégis a kérdésére –, és ha közben esetleg itt Dél-Franciaországban honos sarki farkasokat látnék, akkor gondosan megfigyelem őket, hogy tanulmányt írhassak valamilyen természettudományos szakfolyóiratnak az egyedi jelenségről.
Az arcát nézem, nem létezik, hogy ő ne jött volna rá, hogy mennyire megmagyarázhatatlan volt azoknak az állatoknak a felbukkanása. Hacsak nem valami vándorcirkuszból szöktek meg a város határában. Na, ez még lehet! Talán ketten együtt kideríthetjük, feltéve, ha őt is izgatja ez a rejtély.
– Amúgy Taylor hadnagy vagyok, szövetséges légierő. És ön? – fordulok immár felé és a szemébe nézve nyújtok kezet. Ahhoz, hogy elfogadja, el kell tennie az íját. Kíváncsi vagyok, hogyan reagál.

Nem hagy nyugodni, amit a múltkor az erdőben láttam. Őrültség, össze nem illő mozaikok. Próbálok valahogy értelmet keresni az egészben, pedig lehet, hogy hiábavaló. De az agyam ilyen. Általában racionálisan gondolkodom. Átgondolom, mi a probléma, és végiggondolom, milyen megoldások adódnak, aztán választok és utána kitartok a választásom mellett, míg sikerül elrendeznem az ügyet, vagy végképp ki nem derült, hogy zsákutcába kerültem. Ez a második is előfordult már párszor, de ez a ritkább verzió, szerencsére.
Kiderül, most hogyan alakulnak a dolgok. Eltévedni nem igazán fogok, kétlem, hogy a bura akkora lenne, hogy alatta végzetesen el tudnék keveredni. Elég csak eszembe idézni pár dolgot, amit a túlélésről tanultam. Előbb utóbb vizet találok, a folyását követem, a legnagyobb folyó a Rhone, az meg átfolyik a városon. Probléma megoldva.
A kulacsom teli van vízzel, a gyakorló egyenruhámat vettem fel, a bakancsom kellően be van már törve, a hátamon könnyű hátizsák, egy élelmiszercsomaggal, egy kézzel skiccelt várostérképpel, meg egy esőköpennyel, és végül egy vékonyka füzettel, meg egy tollal. Maddie hatása, hogy fel tudjam jegyezni, ha valami furát tapasztalok. Tényleg miatta, láttam, ő milyen szépen jegyzetel a vizsgálatai közben.
Tekintve, hogy nagyjából és körülbelül semmi dolgom itt, de tényleg mi a bánatnak vezényeltek pont ide, ahol nincsen légi század, szóval, így nem nehéz kimenőt kapnom.
Kisétálok a laktanyából és az erdő felé veszem az irányt, arra, amerre a múltkoriban is jártunk.
A repülő, az egy dolog, szívesen szemügyre venném újra, de volt abban a gépben valami szörnyű. Olyan nagyon hideg volt bent, a karomon most is vigyázzba vágják magukat a szőrszálak, dacára a nyári melegnek, ha csak rá gondolok. Valahogy nincs kedvem egyedül a roncsok közelébe menni.
Kísérteties volt, annyi szent!
Inkább egy másik dolgot vizsgálnék meg. A farkasok. Hogy a búbánatba kerültek sarki farkasok ide? És hova tűntek?
Az erdőbe érve próbálom meg keresni azt a helyet, ahol utoljára láttam őket. Honnan is indultam akkor vissza. Ez volt az az ösvény, ahol álltam? Igen. Ott az a fa, ami az út fölé hajlik. Ők előre mentek, és kissé balra, és akkor… Láttam egy házat, mintha a folyóparton lett volna, majd minden eltűnt.
Állok az ösvény közepén, lassan fordulok körbe. Merre is mentek azok a farkasok?
Mintha lépteket hallanék, zajt… valami közelít? Vagy valaki? Fülelek.