Déli erdőségek

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-16, 13:40

Kaori & Aaron

- Még egy katona se képes megérteni a másikat. – mondom mosolyogva. Néha olyan érzésem van, hogy a Holdról jöttek azok, akikkel együtt szolgálok, olyan sok furcsaságot csinálnak. Már a babonáiktól is a falra tudok mászni. Egyesek fordítva veszik fel a zoknit, mások nem fürödnek csata, vagy gyakorlat előtt, megint mások pedig az ellenségeik skalpjait gyűjtik. Undorító és nevetséges, semmi köze ezeknek a teljesítőképességhez. Az csakis az emberen múlik, az erőnlétén, amit egy katonának illene folyamatosan fejleszteni, de az itteniek látványosan kezdenek elkényelmesedni, így nem csoda, hogy egyik-másik még egy csigát is képtelen lenne eltalálni néhány méterről. Elméletben az lenne a dolguk, hogy védjenek másokat, de csakis szórakoznak.
- Ha épp ahhoz volt kedve? Furán hangzik ez így. – mintha a férfi csak egy játékszer lenne. Nem ítélem őt el, hiszen mondta, hogy laza életet él, ennek megfelelően gondolom igen csapodár természet is, azonban egy kicsit azért furán hangzott ez. Persze, sokan beszélnek így a nőkről is, de attól még kicsit sérti az önérzetem, mert végső soron én is férfi vagyok, engem pedig nem lehet dróton rángatni, arra képeztek ki, hogy észrevegyem és elhárítsam az ilyesmit. Tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet, mindig ezt mondogatták nekem. Én pedig a mai napig ehhez tartom magamat.
- Ezek szerint mi férfiak szerencsésebbek vagyunk, igaz? Kevesebb nő megy katonának, mint férfi. – legalábbis én így láttam, de soha nem részesítettem emiatt őket előnyben. A katona az katona, mindegy, hogy férfi, vagy nő, csak a rendeltetése számít, ezt pedig pontosan tudják abban a pillanatban, ahogyan fegyvert ragadnak. A nők testfelépítése gyengébb, mint a férfiaké, de az akaratuk általában ezt messze pótolja, nem beszélve arról, hogy a női katonákat ritkábban befolyásolják a sajátos vágyaik, mint a férfiakat. A legtöbb férfi minden nőben csak az éjszakai szórakozást látja, a nő ezt képes megállni, képes megalázni a férfit, ami bizony ránk fér néha.
- Én eddig egész jól eléltem, pedig nem volt soha senkim. – ezt azért megjegyzem. Talán szüksége van valakire mindenkinek, de mi van akkor, ha képesek vagyunk egy egész jó életet is a magunkénak mondani a hiányában? Nekem eddig nem volt különösebb bajom, megvoltam a szerelem nélkül, és amúgy se igazán tudok benne hinni. Nem úgy neveltek.
-Néha igazán nehéz eldönteni, hogy viccel, vagy komolyan beszél. – ez a baj a laza, csapodár nőkkel. Soha nem lehet tudni, hogy mikor beszélnek komolyan, és mikor nem. Elvégre ez az életük, a bizonytalanság, amit másokban ébresztenek, és ezt használják ki, ezt élvezik. Szerencsére ritkán jövök zavarba, általában nem a magamfajta komolyabb katonákat szúrják ki a nők, így nem kellett bókokkal és nőkkel hadakoznom.
- Attól tartok, igen. Tudja, fontosabb dolgok forognak itt kockán, mint hinné, nem szeretnénk ártatlan áldozatokat. – nem tudom, hogy eshetnének-e, de abban biztos vagyok, hogy nem jó ötlet megosztani a civilekkel a gondolatainkat és ötleteinket, mert nem bírnak magukkal, azt hiszik képesek megoldani azt, amit még az erre kitanítottak sem képesek. Mint például én, de csak egyelőre, mert találni fogok valahogyan egy megoldást a problémára, én sem szeretnék túlságosan sokáig itt időzni, mert senkinek sem jó, ha berozsdásodom.
- Gondolom nem volt eddig példa arra, hogy bárki is panaszkodjon. – legalábbis így gondolom, de ha lett volna, miért mondaná meg? Alapvetően sincsen sok közöm a magánéletéhez, úgyhogy azt is megteheti, hogy nem válaszol, nem fogok megsértődni, nem olyan alkat vagyok, aki ilyen apróságokon fennakadna.
- Meglepi? Útközben csak egy kis kitérő a tábor felé, van ott egy farm, ott biztos adnak nekünk, ha maga kéri. – nekem nem valószínű, hogy adnának, de egy olyan lánynak, mint ő, neki biztosan. Az én szívem is megesett rajta, akkor másé is megfog.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-15, 19:20

Aaron & Kaori

Valahol talán én is így gondolom, csak nem vagyok ennyire... fanatikus? Fontos a családom, a cirkusz és mindent megtennék értük, de azért, mert szeretem őket, és fontosak számomra, mert tettek értem, nagyon sokat tettek, és innentől alapvető, hogy bármit beáldoznék értük, de nem azért, mert ez a kötelességem, vagy mert valami felsőbb cél, vagy hatalom ösztönöz ilyesmire, erről szó sincs, egy pillanatig sem. Azt hiszem, ha tudnám, hogy nála ez így van, akkor jó eséllyel nem értenék egyet, nem tudnám megérteni, mert valahogy az efféle fanatizmus mindig is rendkívül távol állt tőlem.
- Van aki csak a könnyen kapható nőket szereti, más meg csak a szépeket? - mosolyodom el. Apró csipkelődés ez csak, semmi több, és nem is szánom ezt olyan komolynak. A kérdésén sem akadok fel különösebben... megsértődhetnék rajta. - Volt már rá példa, ha épp ahhoz volt kedvem, vagy valaki megtetszett. - nem kérdezek rá, hogy ez gond-e, elítél-e e miatt. A legtöbb férfi így szokott lenni ezzel, szeretik a csapodár nőket akkor, ha velük csapodárkodik, de természetesen komolyabbra komolyabb kell nekik, aztán marad az álmodozás arról, hogy milyen is volt régen olyan valakivel, mint én. Nem érdekel, nem érdekel mások véleménye. Úgy élem az életem, ahogy nekem jó és miért ne szórakozhatnék, amikor ahhoz van kedvem? Mindenki más is ezt teszi, csak a maga módján. Én sem fekszem le minden utamba eső fickóval, erről szó sincs, azért megválogatom azt, hogy ki érdemes rá... rám, de nem fogok görcsölni azon, hogy mit szabad és mit nem.
- Szeretnék hinni benne, annak ellenére, hogy nem sok esély van rá. Ki tudja, hogy életem nagy szerelme nem vérzett-e már el valahol valamelyik csatatéren és ennek hála soha az életben nem találkozunk? - megvonom finoman a vállam. Nem leszek ettől szomorú, nem tudhatom, hogy vajon hogy is van, de talán amúgy se találkoznék vele, vagy talán nem is létezik ilyesmi, pár, akit neked rendelt a sors. - Úgy gondolom, hogy mindenkinek szüksége van valakire az életben, aki szereti, ez alól nincs kivétel, csak van, aki letagadja. - teszem még hozzá egy félmosollyal. Igen, őt is ebbe a második kategóriába sorolom, szerintem ő se vallaná be magának, hogy szüksége van valakire, ha nem is most, de egyszer. Harc, meg katonaság, az azért nem az igazi élet. Egy ölelő kar, egy óvó pillantás, egy megértő fül sokkal többet ér, egy nő számára pedig a mai világban talán még inkább.
- Tudja buta egy női felfogás, de e miatt talán még meg is fordulna a fejemben. - szélesen elmosolyodom. Döntse el ő, hogy most ugratom, vagy sem. Igazából még én magam sem tudom feltétlenül, hogy minek is szánom. Talán tényleg csak ugratom, talán percről-percre változtatni tudom, hogy mit is akarok. Egyébként sem olyan ez, mint a cirkuszban. Ott minden könnyen ment, nem voltak szabályok, figyelő tekintetek, de most egy öreg házaspárnál lakom, kétlem, hogy tetszene nekik, ha felvinnék a padlásszobába egy katonát, az pedig tuti, hogy kiverné náluk a biztosítékot, ha még "hangoskodnánk" is, pedig én sajnos nem vagyok kifejezetten halk típus, sosem kényszerültem rá.
- Szomorú, de hát akkor nincs más választásom, mint hogy várjak igaz? - azért talán reméltem, hogy mond legalább pár szót, de már megmondtam, hogy túlságosan komoly, akkor pedig... egyértelmű, hogy nem várhattam el, meg aztán az is benne van a pakliban, hogy talán nem is tudna mit mondani. Nem biztos, hogy olyan magas rangú, hogy mindenről vannak információi, hiába akarná esetleg megosztani őket.
- Igen... elég rugalmas vagyok, és azt észrevettem, hogy ezt szeretik a férfiak. - sejtelmesen elmosolyodom. Van gyakorlatom és tény, hogy még soha senki sem panaszkodott a velem együtt töltött éjszakára, ellenben nem is gondolná úgy egy igazán tisztességes polgár se, hogy pont olyan valakivel kösse össze az életét, mint én. Pont azért, mert nem épp szokványos az életstílusom és az előéletem se, no meg a külsőm. Megszólnák őket, a legtöbben pedig foglalkoznak vele mások mit gondolnak róluk, bármilyen badarság is ez. - Tényleg megtenné? - igen, határozottan meglepődöm, mert az egy dolog, hogy hazavisz, szó szerint, azért ez... nem, nem gondoltam volna.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-14, 15:01

Kaori & Aaron

Én sem tartom különösebben sokra az embereket, már sok mindent tapasztaltam velük kapcsolatban. Haszonlesők, csak nagyon kevesen képesek bármi önzetlent is tenni, bármi olyat, amivel egy magasabb célt szolgálnak, mint a saját életük. A Testvériségben mindenki így tesz. Az életünket ajánljuk fel a küldetésnek, és éltünkben-holtunkban a Testvériséget fogjuk szolgálni, nem számít mi lesz. Esküt tettünk mind, magunkra tetováltattuk a jelet, és innentől kezdve nincsen visszaút, csakis egyetlen járható ösvény maradt előttünk. A Testvériség szolgálata, ami nem megalázó, sokkal inkább dicséretes, minden embernek így kéne tennie. Észrevennie, hogy vannak dolgok, amik túlmutatnak az ő létezésén, és ezeknek a dolgoknak szentelni az életét.
-A legtöbb katona szereti a könnyen kapható, szép nőket, ez igaz, de akad azért egy-két kivétel is. Sok katonával volt már dolga?– persze, azért a többség is érhető, hiszen a sereg nem éppen egy családbarát környezet, így marad az, hogy minden nőt, aki szembejön megakarnak majd fektetni. Megértem őket, ugyanakkor én nem vagyok így ezzel. Néha persze megesik, hogy az élvezet kedvéért fekszem össze egy nővel, de ez igen ritka, hogy úgy mondjam ezzel csillapítom az ”étvágyamat”. Az én munkám sem alkalmas arra, hogy családot alapíthassak, olyan nővel pedig nem találkoztam még, aki képes lenne egy kapcsolatot úgy folytatni, hogy az csak testiség legyen.
- Szóval ezek szerint maga hisz ebben? Hogy talál valakit egyszer? – mert én nem hinném, hogy velem ez valaha megesne. Sokat utazok, vagyis inkább utaztam, de a munkám folyamatos veszéllyel jár, kötve hinném, hogy ezt bármelyik nő is értékelné, aki komolyabb kapcsolatra vágyik, így hát maradnak azok az egyszeri alkalmak, amivel egy ideig kitudom elégíteni a saját szükségleteimet. Férfi vagyok én is, nekem is szükségem van a női társaságra, és aki másként vélekedik az hazudik. A szex egy alapvető szükséglet, olyan mint az éhség vagy a szomj, csak annál sokkal élvezetesebb. Aki mást mond az vagy hazudik, vagy csak különlegesnek akar látszani.
- Komoly vagyok, nem impotens. – jegyzem meg. Nem mondanám, hogy ne lenne hatással rám a dolog, nyilván elérne vele valamit, egyszerűen csak nem várom el azt, hogy így ”fizessen” a segítségemért. – De attól tartok igaza van, nem szabad nekem beadnia a derekát. – mondom egy halvány mosollyal az arcomon. Nem azért húztam őt ki onnan és viszem most haza, hogy aztán bármiféle fizetséget is várjak ezért cserébe. Azért segítettem neki, mert bajban volt, és nem azért, mert eldöntöttem magamban, hogy vele töltöm az éjszakámat. Nem ilyen ember vagyok, nem a haszonlesők fajtájából kerültem ki, ezt remélem ő is érzi.
- Civileknek nem mondhattok semmit ezzel kapcsolatban, de arról biztosíthatom, hogy dolgozunk már az ügyön. – legalábbis én dolgozom, mert a többség csak mereszti a seggét, és a helyi kocsmákban nőznek, míg én a dolgomat végzem, és megpróbálok rájönni arra, hogy mégis mi az, ami miatt a bura feltűnt, és ami még fontosabb: hol van az az ereklye, aminek ekkora hatalma van, hogy képes egy egész várost eltüntetni a világ elől. Mert abban szinte biztos vagyok, hogy egy ereklye miatt történik mindez, csak még soha nem hallottam olyan tárgyról, aminek ekkora hatalma lett volna. Nem kerülhet egyetlen ember kezébe.
- Így már értem ezt a könnyed életstílust. Minden bizonnyal igen rugalmas nő, ezt pedig szeretik a férfiak, ráadásul még sokat is utazott. – így már érthető az, hogy miért kezel mindent ennyire lazán és egyszerűen. – Ha gondolja, akkor hozhatok önnek tojást és egy csirkét is, amint hazavittem. – a tábor mellett van egy kisebb farm, onnét biztosan tudnék szerezni.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-14, 12:37

Aaron & Kaori

- Reménykedjünk benne, hogy így van. - mosolyodom el. Mármint nem olyan téren, hogy ő rendes fickó, hanem olyan téren, hogy általában az emberek jók, mert hát azért ez elég kétes terep. Szerintem az emberek nem jó, és kevesükbe szorult egy kis lélek, főleg nem olyan, ami önzetlen tettekre sarkallná őket. Egyet kell értenem vele abban, hogy a legtöbben céllal tesznek dolgokat, de talán ő tényleg kivétel, vagy most épp ráér, hogy egy kicsit elengedje magát.
- Ez becsülendő, pedig az ember azt hinné, hogy pont azok lesznek katonák, akik... hát hogy is mondjam... szeretik kézben tartani a dolgokat és ha ők a dominánsak. - nehéz elképzelnem, hogy egy katona szereti a magabiztos nőket, de mint mindenben ezek szerint ebben is vannak kivételek. Ő ezek szerint közéjük tartozik, pedig elég határozott típus és azt szokták mondani, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában. Nem jó, ha két túlságosan határozott embert eresztünk össze, mert akkor idővel megeszik egymást vacsorára, és állandóak lesznek a nézeteltérések, meg a nagy veszekedések, bár persze... ki tudja. Még a kivételek között is lehetnek kivételek.
- Miket nem kérdez! - nevetem el magam. Azért ezen el kell gondolkodnom kicsit... na jó nem is kicsit. Végül csak megvonom a vállam. - Erről őszintén szólva fogalmam sincs. Gondolom, ha az ember szerelmes, akkor... tudja, hogy az. Valahonnan... csak érzi. - én se voltam még, ezek szerint ő sem, a kérdése legalábbis egyértelműen erre utal, de nem is tudom, ez azt hiszem nem olyasmi, amit meg lehet magyarázni, hiszen mindenkinél más. Van szerelem első látásra, aztán van, amikor csak szikra van és abból lassan alakul ki valami több, van amikor pedig még csak szikra sem, csak egy barátság, aztán évek múlva derül csak ki, hogy mégis valami többről van szó. Nem lehet ezt csak úgy körül írni, én meg nem vagyok valami filozófus alkat, hogy ezt még csak távolról is megtegyem.
- Nem tudom... ön olyan komoly típusnak tűnik, akinél amúgy se érne sokat, ha hálából letolnám a bugyim. Egyébként meg, ha az van, amit megbeszéltünk, hogy vannak önzetlen jótettek is, akkor ha ezt is várná, nem szabadna beadnom a derekam. - hogy ne hazudtoljam meg önmagam, vagy azt, amiről beszéltünk. Aztán persze a fene tudja... igazából nem tudhatom, hogy ő milyen ember, mert most csak a külsőt látom, az pedig nem mindig igazi, mint ahogy én sem csak az vagyok, amit mutatok. Az a szép az emberekben, hogy néha még egy-egy helyzetben is tudnak máshogy cselekedni, mert számít, hogy épp mihez van affinitásuk, kedvük... ihletük.
- Rég volt és kár sajnálni azt, amiről én se tudok semmit. - vonom meg a vállam, aztán csak lazán bólintok. Igen, jól alakult az életem, bár most a családom épp valahol ki tudja hol van, én pedig itt ragadtam bent, ami azért nem túl lelkesítő, de talán ez az izé majd megszűnik idővel és akkor minden szép és jó lesz. - Egyébként, ha már katona... gondolom titkos, meg minden, de tudnak valamit erről az izéről? Hogy mikor tűnik el végre teszem azt? - felfelé pillantok, talán érthető, hogy a burára célzok. Katona, akkor csak van valami infoja, bár persze ha alacsonyabb rangú, simán benne van, hogy neki sem mondanak semmit.
- Akrobata vagyok, kötéltáncos, ha úgy tetszik. Volt a város mellett egy kis cirkusz még nem rég, de... jött ez a bura dolog, én pedig itt ragadtam, szóval... Ők jó eséllyel tovább álltak, én meg szállást kaptam egy idős házaspárnál és nekik hoztam volna el a tojást, meg a csirkét. - kicsit elhúzom a számat. Na igen, ez nem vidám téma, mert nem tudom, hogy mennyire kapok fejmosást a veszteség miatt, és azért nem a legjobb arra gondolni, hogy rohadtul egyedül vagyok, mert a számomra fontos emberek már tovább álltak és nem tudom, hogy hogyan és mikor jutok ki innen, hogy megkeressem őket.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-12, 21:55

Kaori & Aaron

- Nem, de ezt bárki megtenné, akibe szorult egy kis lélek. – egy kis lélek, mert azért nem mondanám, hogy bennem olyan hatalmas segítőkészség lappang mélyen. Nem, én segítek, ha úgy érzem, hogy kell, és sorsára hagyom azt, aki nem érdemes rá. Vannak szabályok, amiket be kell tartanom, amik között engem is neveltek többek között. Ilyen például az élet megóvása, ha lehetséges. Nem szabad elvennem egy életet csak azért, mert számomra nem szimpatikus az egyén. Akkor ölök, ha muszáj, de mindig arra kell elsősorban törekednem, hogy a delikvens életben maradjon, hiszen nem gyilkosok, hanem őrzők vagyunk. Ez egy szabály a sok közül, amit még most is be kell tartanom.
- Én? Nem,nem gondolom, hogy le kéne néznem egy nőt, sőt, inkább szeretem a magabiztos nőket, akik képesek a kezükbe venni a dolgokat. – vannak, akik az esetlen nőkre buknak, én inkább a magabiztos, életerős nők mellett teszem le a voksom, akik képesek lennének egymaguk is életben maradni ebben a világban. Soha nem gondoltam volna olyat, hogy le kéne néznem valakit csak azért, mert nő, ilyen még véletlenül sem fordult meg soha a fejemben, és nem is fog. Nem így neveltek, nem ilyen ember vagyok. Tisztelem a nőket, és megvédem őket, ha szükséges.
- És miből tudja, hogy megtalálja? – pillantok rá érdeklődően. Én személy szerint nem igazán hiszek a szerelemben. Persze, szép meg minden, de soha nem találkoztam vele, soha nem tapasztaltam, az én számomra ez egy nem ismert dolog, ez pedig majdnem egyet jelent azzal, hogy nem is létezik az én számomra.
- Engem gyerekkorom óta neveltek erre. – adok magyarázatot a dologra. Ebben még nincs semmi kivetnivaló igaz? Elvégre sok más katonát adnak már be kiskorában a sereghez, bár egyikük sem kap soha életében olyan alapos kiképzést, mint én, de a lényegen ez most mit sem változtat. Nem árulok el magamról semmit sem a nőnek azzal, ha azt mondom, hogy erre neveltek már gyerekkorom óta. – Nem tudom, maga szerint? – dobom vissza a kérdést neki. Nem vagyok az a szoknyavadász típus, főleg nem az, aki csak azért ment meg egy nőt, hogy aztán viszonzásul ágyba vigye. Ez a fajta ”udvarlás” az én számomra nem létezik, nem vagyok ilyen, és minden bizonnyal ő sem azon nők közé tartozik, akik hálából egyből össze is feküdnek valakivel. Persze, lehet tévedek, hiszen, ha laza életet él, akkor még ez is beleférhet, nem? Isten igazából fogalmam sincsen, hogy mi fér bele abba a laza életbe, nem akarom őt ezzel megbántani.
- Sajnálom. – mondom neki, ahogyan egy pillanatra ránézek, mielőtt tekintetemet ismét az útra vetném. – De egész jól alakult az élete, ahogy elnézem. – nem tudhatom persze, de él, igazán szép nővé vált, és minden bizonnyal van valamiféle munkája is, ami fizet annyit, hogy kijöjjön belőle, úgyhogy panaszra nem lehet, oka igaz? Manapság már mindenki a túlélésért küzd, be kell érnie azzal, amit kap. Nélkülöztem már én is, gyakran megesett, hogy éheztettek minket a kiképzés alatt, hogy megnézzék meddig bírjuk, hol vannak a határaink. Már nem emlékszem pontosan meddig bírtam, de több napig biztosan, aztán elájultam és néhány napig fel sem keltem, míg nem stabilizálták az állapotomat.
- Mégis mit dolgozik? Persze csak akkor válaszoljon, ha nem érzi tolakodásnak. – nem tudom, hogy ez volt-e a munkája, vagy csak kellett neki tojás és csirke, de kíváncsi vagyok arra, hogy egy ilyen nő, mint ő, mégis mivel keresi meg a kenyérre valót magának.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-12, 20:01

Aaron & Kaori

- És zavarja, ha édes gesztusnak tartom, hogy oda figyel? - mosolyodom el. Na igen, mint mondtam, mint sok esetben a katonák. Jó-jó azért esetükben pont hogy ez a stílus az, ami bejön, de én most nem azért mondtam, egyszerűen csak ilyen a szóhasználatom. Mondom, ami jön és nem gondolkozom azon, hogy más erről mit gondolhat, vagy hogy másnak ez mit jelenthet. Nem olyan nagy dolog, legalábbis számomra, végülis nem konkrétan őt becézgettem, addig nem mennék el, legalábbis nem ilyen rövid idő alatt, kell ahhoz vagy... fél óra is. Amúgy sem kell mindenkinek olyan komolynak lenni és én jobban szeretem a könnyedséget, mint a nagy szabálykövetést. A szabályok unalmasak és felettébb fárasztóak, nem is tudom, hogy bírja valaki azt, ha katonaként rengeteg keret közé van szorítva.
- Hát épp ez az! Mennyire nem fair már! Vagy ne mondjak ilyet, mert ön is pont ilyen? - bár azt mondta, hogy nem házas, és hát nem is tudom, nem olyannak tűnik, mint aki egy könnyen elkötelezné magát. Persze ki tudja, nem ismerhetem, azt is lehet, hogy valaha volt valakije, akiben csalódott stb. stb. Mindig mindennek van magyarázata, annak is, ha valaki ilyen kis száraz típus, bár azért mosolygott már, szóval egy szavam sem lehet, csak tudjátok... olyan nagyon komoly, nehéz róla még azt is elképzelni, hogy különösebben tenne azért, hogy meghódítson egy nőt, bár amilyen erős karjai vannak, minden bizonnyal azért olyan sokat nem kell dolgoznia ahhoz, hogy ha egyenruhában feszít, ne kattanjanak rá se perc alatt. - Igaza van, szeretem a szabad és laza életet, de... gondolom mindenkinek van egy párja a világban, csak meg kell találni. Amíg viszont nem találod meg felesleges keresni és ezen görcsölni. - amúgy is fiatal vagyok még, legalábbis az én szemszögemből és még csak nem is azt mondom, hogy ez eleve házasságot jelent, mármint ha megtalálnám azt a bizonyos párt. Nem kell mindig mindent papírral alátámasztani, butaság. Ha valakit szeretsz, akkor azt érzed és kész, nem kell mások előtt bizonygatni, kit érdekel, ha nem hiszik el?
- Úgy mondja, mintha már évtizedek óta katona lenne, pedig nem tűnik veterán korúnak. - fiatal, annak ellenére, hogy az arcát, mint mindenkiét azért megviseli maga a katonai élet, de attól még igenis nem olyan öreg, hogy ilyesmit mondjon. A szavai azért nem esnek le először, de aztán felfogom, hogy miről is van szó. - Oh, világos! Szóval a bajba jutott nő elalél attól, hogy megmentették az életét. Most nekem is ezt kéne? - igazság szerint nem vagyok az a típus, aki szétteszi a lábát csak azért, mert valaki kedves vele. Ha ezt teszem, akkor annak oka van és nem azért, mert megmentett. Azért nálam ehhez több kell, szimpátia, vagy legalább valamilyen szintű izzás, szikra, mindegy. Maximum a pasi szívná meg, ha csak azért segít, hogy aztán jól járjon vele.
- Ezt nem így mondanám. Azt hiszem inkább... ők veszítettek el engem, bár nem vagyok benne biztos, hogy mi miért történt. Egy Japánból érkező hajón találtak meg kislány koromban, de nem nagyon rémlik, hogy kerültem oda. - megvonom a vállam. Az is lehet, hogy felszöktem, de gondolom akkor kerestek volna, de soha nem keresett senki, szóval nem látom ennek esélyét. Arra valahogy nagyobb van, hogy inkább elküldtek, vagy ki tudja. Nem tudok semmit sem arról, hogy mi volt velem Japánban, hogy kik a szüleim és mi lett velük. Talán menteni akartak, talán megszabadulni tőlem. Annyi biztos, hogy félvér vagyok a legtöbbek tippje szerint, ez is lehet indok arra, hogy család nélkül maradtam, vagy inkább újat kaptam.
- Dehogy! Szétszedték, szerintem még a kosarat is. Tojás volt benne, és egy levágott csirke, az volt az első amit elpusztítottak, úgyhogy értelmetlen. De köszönöm, hogy megérti. Azért nem vagyok hozzászokva, hogy veszett kutyák elől meneküljek. - na igen. Talán ha nincs a kosár, ami megzavar, akkor nem ez lett volna, de volt. És az is lehet, hogy a nélkül is pánikba esem. Ne menjen veszélyesebb útra az, aki nem bírja kezelni a veszélyt, ennyi.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-12, 15:59

Kaori & Aaron

- Édes? Azt hiszem ezt sem mondták soha. – eresztek meg felé egy mosolyt. Na igen, nem azn volt a hangsúly, hogy becézgessenek, vagy ellássanak minden jóval és széppel. A kiképzésemet a fájdalom tette ki, egészen addig hajszoltak míg el nem értem az erőm végére, és ezt gyakran túl is léptem. Ezek nem egyszerű gyakorlatok voltak, hanem élethalál szituációk, és ilyenkor előjön az emberből mindaz, amit elnyom. A vadállat, a vadász, a túlélő. Mindig túléltem, győztem, szinte már névsort vezettem mindazokról, akikkel végeztem, vagy az én sikerem miatt lettek oda. Nem volt bűntudatom. Mégis miért lett volna? Tettem, amit tennem kellett, hogy életben maradjak, hogy bebizonyítsam, én vagyok a legjobb, és ez sikerült is.
- Gondolom azért, mert a férfiak mindig is uralkodni akartak a nők felett. – mondom egyszerűen. Köztudott, hogy a történelem során a nőket gyakran, sőt, szinte mindig elnyomták, és sokan még most is úgy bánnak velük, mint az állatokkal, amit én személy szerint nem tolerálok. Nem arról van szó, hogy nem bántanék egy nőt sem. Ha kell, megteszem, de csak úgy nem tenném. Sok férfi azt hiszi, hogy a nők felett áll, pedig valójában nincs így. Tanultam már annyit az életem során, hogy tudjam: egy nő a legutolsó, akit ellenségemnek szeretnék tudni. – Hogyhogy foglalkoztatja ez magát? Nem olyannak tűnik, aki elkötelezni vágyik magát. – talán ez most ítélkezés, de nem bánom. Nem akarom őt megsérteni, egyszerűen csak nem úgy néz ki, aki keresné a nagy szerelmet, akivel majd leélheti az életét. Ő inkább annak a könnyed nőnek tűnik, aki az életet az élvezet miatt éli első sorban.
- Inkább másra. A katonaság sajnos már nem ugyanaz, mint régen volt. – na igen, régen minden bizonnyal sokkal többet ért, de ma már… a pénz, a hatalom megrészegíti az embereket, nyoma sincsen a lojalitásnak. A Testvériség pedig elvárja ezt, és meg is kapja. Csak akkor működhet jól egy szervezet, ha kölcsön tisztelet áll fent, ha a tagok lojálisak és készek bármit megtenni a cél érdekében. Én pedig pontosan így vagyok ezzel. Sok mindent vesztettem, aminek az értékét még csak meg sem tudom becsülni, de nem bánom ezeket. Talán nem volt átlagos életem, de mindenképpen eseményekkel teli. Arról már nem is beszélve, hogy nekem megvolt az, ami másnak talán soha életében nem adatik meg. Cél. Már kiskorom óta azzal a céllal neveltek, hogy a seregben legyek, miközben az ellenséget belülről mérgezem és használom ki. Nekem volt, van és mindig is lesz célom, másnak ez nem adatik meg.
- Attól félek ebben téved. Sok katona inkább a férfiasságával gondolkodik az esze helyett, ha nőkről van szó. – ezzel arra célzok, hogy minden bizonnyal más is segített volna neki abban a reményben, hogy majd a bugyijába juthat. Egy újabb dolog, amit utálok a katonákban. Érthető, hogy ilyen gondjaik vannak, ha nincs családjuk, vagy barátnőjük, de akkor sem az a megoldás, hogy csak azért segítsenek valakin, hogy kikuncsorogjanak maguknak egy éjszakát. A számomra ez egy felettébb visszataszító dolog. Sok mindent el lehet rólam mondani, de nem szokásom csak úgy visszaélni a helyzettel, vagy bármit is kikönyörögni. Bajban volt, én pedig segítetek neki. Nem azt mondom, hogy ne tartanám igen szemrevaló nőnek, egyszerűen én csak nem a farkammal gondolkodom.
- Igen, voltak, akik befogadtak. – és soha nem is éreztem hiányérzetet. Nem ismertem a szüleim, nem emlékszem az arcukra, soha nem hiányoztak. Otthagytak az utcán, úgyhogy nem is különösebben érdemelnék meg, hogy emlékezzük rá. Az életem nélkülük is egész jól alakult, még ha mások is írták meg helyettem. Soha nem zavart ,hogy terveznek velem, hogy céllal csinálják azt a sok mindent. Hálás voltam, és már akkor is tisztában voltam a ténnyel, hogy mit szeretnének. Fegyvert. Ami lojális és kegyetlen, de ismeri a könyörületet. – Ezek szerint maga is elvesztette a szüleit? – legalábbis a szavaiból erre a következtetésre jutok. Abban igaza van, hogy az árvák nem mindig árvák. Árva az, akit nincs ki felneveljen, rám pedig ez nem igaz, soha nem is mondtam, hogy árva lennék.
- Minden bizonnyal így van, de én ezt ha akarnám se tudnám megérteni. - katona vagyok , fegyverrel születtem és éltem mindig is. Gyerekkorom óta készültem erre az életre, szinte naponta öltem, vagy láttam halált, úgyhogy az ilyen dolgok már nem ráznak meg. Szinte előbb tanultam meg lőni, mint járni, soha nem voltak gondjaim ezzel az élettel. – Ne menjünk vissza a kosárért? – nem tudom mi volt benne, de ha fontos dolog, akkor vissza kéne menni érte, igaz? – Így viszont már értem. Alighanem mindenki így járt volna az ön helyében. – jó, nem mindenki, de a többség igen. Megértem, hogy nem akar mindenki fegyvert hordani, de az ilyen időkben nem ártana. A világ folyamatosan változik, és amiben most élünk, az a kegyetlenebb arcát mutatja.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-12, 12:40

Aaron & Kaori

Érdekes egy fickó annyi szent, vagy eleve katona és a katonák amúgy is érdekesek tudnak lenni? Volt már dolgom katonával, előfordult, bár persze ezek inkább csak röpke afférok voltak olyanokkal, akik épp abban a városban állomásoztak, ahol mi is tábort vertünk és nem kifejezetten a mélyebb megismerésről szóltak, szóval végül is nem tudhatom, hogy milyenek a katonák, de ő akkor is valahogy furcsább. Már csak a stílusa is, az ahogy beszél, az hogy segített, vagy hogy simán visz. Az emberek többségének ez meg sem fordult volna a fejében, még ha segítenek is, akkor is oldjam meg szépen egyedül a járást és ennyi, a többi már nem az ő dolguk, ha már megmentették egyszer az életem. Ő ellenben mégis segít, bár minden bizonnyal katonaként teszi csupán a kötelességét semmi másról nincs szó. A szavai is főként ezt erősítik meg, bár persze aztán ki tudja. Azért, mert valaki nem kötelezi el magát, még vannak alapvető testi vágyai, és attól még minden bizonnyal ő is férfiből van.
- Édes, hogy folyton azt hiszi, hogy egy-egy apróbb megjegyzéssel olyan könnyű megbántani engem. - mosolyodom el, amikor visszakozik szinte azonnal. Nem vagyok az a típus, aki olyan könnyen zokon veszi a dolgokat, sőt nagyon nem. Lazán kezelek mindent, és igazán az ő dolga, hogy kiről mit gondol, vagy hogy volt-e házas, vagy sem. - De egyébként igen, valahol erre gondolok. Nem azt mondom, hogy a férfiak evidens, hogy gyakrabban lépnek félre, de valami miatt ez mégis így alakult és mégis bordélyok üzemelnek, ahol nők szolgálnak ki férfiakat és nem fordítva. - kicsit megvonom a vállam. Igazából nem az én dolgom, meg én nem vagyok az az elkötelezett típus, akit át lehetne így ejteni, meg megcsapni, meg ilyesmi, szóval mélyebben nem izgat a dolog igazából, csak egy megjegyzés volt. No meg aztán nem is ítélek el senkit. Úgy gondolom, ha egy kapcsolat jól működik, akkor abban senki sem lép félre, ha igen, akkor már eleve hibádzik valami, és akkor kár erőltetni. Itt csak az átverés a nagy gond, mert meg lehetne oldani úgy is, ha már nincs meg az izzás, akkor szimplán bejátszik egy válás és kész.
- Mintha tapasztalatból beszélne, vagy a katonaságra érti, netán másra? - pillantok rá kérdőn, hiszen azért néha az erdőt is nézem, de azért nem túl gyakran, hiszen a fák unalmasak. Bár a fickó arckifejezései se sokkal durvábbak, azért nem esik kifejezetten túlzásba gesztushalmozás terén, de minden bizonnyal ő ilyen, nem lehet mindenki olyan típus, mint én, akinek szinte mindent le lehet olvasni az arcáról. Sosem voltam egy titkolózó, vagy titokzatos típus és nem is akarok az lenni. Mondják ugyan, hogy az ilyen nők érdekesek, de én attól még szeretem így az életemet, ahogy, nem kell feltétlenül eljátszanom a rejtélyeset.
- Olyan zárkózott, magának való típus, bár persze vannak kivételek. De szerintem a többség nem kedveskedne és főleg nem vinne el hazáig. - bár persze lehet hogy tévedek, de én eddig ezt valahogy így láttam. Az emberek amúgy se túl segítőkészek, a katonák meg inkább a saját dolgukkal foglalkoznak és parancsokat teljesítenek. Nem az a dolguk, hogy gödörbe esett nőket mentsenek meg, vagy juttassanak el hazáig, miközben még egészen kedvesen is viselkednek.
- Akkor úgy tűnik ebben hasonlítunk, és lett új családja a szülei helyett? - az, hogy valaki árva nem jelenti egyértelműen azt, hogy tényleg az lenne. Én sem vallom magamat annak, pedig nem tudok semmit a szüleimről, a családomról, csak azt, hogy egy Japánból érkező hajóval jöttem és halványan derengenek arcok, főleg néha álmomban bukkannak elő, de nagyjából ennyi. Nem számít, van új családom, vagyis... valahol van, csak épp a cirkusz tovább állt, én pedig itt maradtam és egyelőre még nem tudom, hogy a fenébe találom meg őket, bár ahhoz előbb ki is kéne jutni. A következő állomást tudom, de ha sokáig tart ez a bura dolog, akkor bajban leszek, mehetek utánuk minden városban érdeklődni, hogy merre mentek tovább, nem egyszerű.
- Nem is tudom a fegyverek valahogy nem passzolnak hozzám. Az olyan rémes, ha elvárás, hogy mindenki harcos legyen. - nem szeretnék. Eddig meg volt a rendes életem, ahol volt aki megvédett, vagy vigyázott rám. Most viszont persze esélytelen a dolog, talán tényleg meg kéne védenem valahogy magamat, csak hát nehéz elfogadnom, hogy tényleg magamra maradtam. - Volt egy kosaram és azzal nehéz, úgyhogy maradt a futás, aztán már... azt hiszem kissé megijedtem. - egy halvány mosoly kíséretében vonom meg a vállam. Igen, ez is benne van, amikor tudod, hogy mit kéne tenned, de attól még nem sikerül, mert nem igazán úgy jönnek a gondolatok, ahogy kellene. Utólag jutott már inkább eszembe a fára mászás lehetősége, akkor meg már kissé késő volt.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-10, 17:59

Kaori & Aaron

Örülök annak, ha neki ez jólesik, de számomra ez elégé ingoványos terep. Természetesen voltam már nővel, az utazásaim során valamivel mégiscsak el kellett ütni az időt, ha nem csinálhattam semmit, és nem éppen a seregnél voltam, azonban soha nem foglalkoztam a nőkkel úgy, hogy megfordult volna fejemben a családalapítás, vagy bármi hasonló gondolata. Én nem vagyok ilyen, nem tudnék csak úgy egyetlen nő mellett megmaradni, és ez nem azért van , mert olyan csapodár típus lennék. Egyszerűen csak sokkal jobban érdekel a küldetésem, mint a nők. Engem engedelemre és harcra neveltek, az én életemben nem fér bele a család, gyerekek, feleség és az ezekkel járó gondok. Őszintén szólva nem is igazán vágyom erre.
A szavaira csak bólintok egyet. Na igen, nem tudhattam a dolgot, így nem is különösebben ragadok le a dolognál. Ma már sokan elég hamar házasodnak meg, nem tudhattam, hogy ő nem így volt ezzel, amúgy is csak az udvariasság miatt szólítottam őt Mrs.-nek, de ha nem akarja, hát akkor nem fogom többet így szólítani. Katona vagyok, azonban nem emiatt költözött belém több komolyság, mint másokba. Sokkal fontosabb dolgokat teszek, mint az átlag, sokkal komolyabb feladataim vannak, mint nekik, arról már nem is beszélve, hogy az álcám megköveteli a komolyságot. Százados vagyok, az itteniek között ráadásul az egyik legjobb, ebben biztos vagyok. Nem egoizmus, csak a tények biztos ismerete. – Szerintem ez teljesen lényegtelen. Gondolom arra akart célozni, hogy mi férfiak hajlamosak vagyunk félrelépni, igaz? – nem igazán érzem jelentőségét annak, hogy miként is hívnak, és még csak bele sem tudok gondolni abba, hogy mégis mi viszi rá erre az embert, milyen érzés bűnösnek lenni. – Sajnálom, nem akartam ilyen velősen fogalmazni. Én nem vagyok, és soha nem is voltam házasember, nem tudom, hogyan működnek a dolgok egy házasságban. – és nem is igazán érdekel, nem tervezem azt, hogy elkötelezem magamat. Egyszer már megtettem, a Testvériségnek ajánlottam az életem, és ehhez az eskühöz holtamig tartom is majd magamat.
-Nem mindenkinek adatik meg az izgalmas, kalandokkal teli élet. Ha mégis, akkor áldozatokat kell hoznia érte, semmi sincs ingyen az életben. – én is fizettem azért, hogy az lehessek, aki vagyok. Elvesztettem a szüleimet, bár ez nem rázott meg túlzottan, hiszen mikor megtudtam, akkor már egy másik család tagja voltam, és a legkevésbé sem érdekelt honnan jöttem, csakis az számít, hol vagyok. Nem emlékszem a szüleimre, a számomra ők csak idegenek, akik elhagytak, mintsem felneveljenek. Nem érzek gyűlöletet irántuk, elvégre ismeretlenül nem ítélkezhetek, ahhoz ki kell őket ismernem. A tanítóim se bátorítottak soha a gyűlöletre. Azt mondták, hogy bocsássak meg, de soha ne felejtsek. És így is teszek. – Ezt, hogy érti? Milyen egy katona? – nem szeretem, ha beskatulyáznak, bár ez elkerülhetetlen az esetek többségében, ugyanis imádnak ítélkezni az emberek. Bár látszólag a seregben a helyem, a valóság ennél sokkal bonyolultabb. Katona vagyok, de nem olyan, amilyennek ő hisz. Sok mindenre tanítottak ki, az már másodlagos volt, hogy a katonát is belém neveljék. Így tervezték, tudni akartak valakit az ellenség sorai között, erre pedig én voltam a legalkalmasabb. Nem értek egyet a katonásaggal, nekem nem célom a háborút lezárni, nem érdekel., hogy ki nyer, vagy kinek kell meghalnia. Az én dolgom az ereklyék biztonságba helyezése, és a Testvériség védelme, más egyáltalán nem számít.
- Talán, nem tudom, a szüleimet nem ismertem, de én magam Dél-Afrikában születtem. – legalábbis így tudom, de miért volna bármi oka a Testvériségnek hazudni nekem? Hiszek nekik, ez egyértelmű. Felneveltek, férfit faragtak belőlem, a szüleim pedig hagytak volna az utcán éhen pusztulni. Nem volt könnyű életem így sem, de sok minden tanultam, amit egy embernek tudnia kell az élete során. Elsősorban életben maradni, másodsorban megtenni ezért mindent. Nincs bűntudatom, ha megölök valakit, tudom, hogy okkal teszem, vagy mert ez a feladatom, vagy mert csak így maradhatok életben. Engem nem az eszmények bajnokának neveltek. Én eszköz vagyok. És úgy cselekszem, ahogyan azt a teremtőim akarják.
- Nem ártana megtanulnia lőni, az mindenkinek jól jön.– jegyzem meg csak úgy mellékesen, ahogyan elkerülök egy vadászcsapdát. Soha nem értettem, hogy miért nem tesznek ki az embereknek valami jelzést, hogy ide ne lépjenek. Az állatok úgy sem tudnák elolvasni, de az embereket legalább távol tarthatnák tőle. – Sajnos azt kell, hogy mondjam, szerencséje volt azzal a gödörrel. Azonban, hogyhogy nem egy fára mászott fel akkor először? – elég sok fa van itt, gondolom akad néhány olyan, amit könnyedén eltud érni. Nem szemrehányást teszek neki, csak kíváncsi vagyok.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-10, 10:58

Aaron & Kaori

Nem akadok azért fel rajta különösebben, hiszen általánosságban amúgy is elég közvetlen típus vagyok, nem olyan furcsa, ha netán más is az, bár szerintem a fickó nem is gondolt ebbe bele, csak szimpla katona, akinek az volt a leglogikusabb, hogy inkább visz, mint hogy támogasson ki tudja meddig, mikor még csak azt sem tudja, hogy mennyire lakom messze. - Ez kedves, köszönöm! - mosolyodom el. Szó se róla azért felettébb kellemes, ha az embert egyszerűen csak viszik, mintha legalábbis valami királyi felség lenne. Igazság szerint életemben eddig még nem sokszor vittek. Jó persze volt már rá példa, egy-egy durvább esés után, amikor nem igazán sikerült lábra állni és nem volt más választás, mint elvinni a sátramig, hogy aztán rendbe tegyék a lábamat. Szerencsére most ehhez képes alig van bajom, inkább csak egy kis esésről van szó, ami egyáltalán nem vészes, pár nap pihenés kell majd, meg egy kis bicegés, csak most még friss állapotában lett volna esélytelen, hogy az erdőn át, a sötétben hazajussak vele. Haza... mondjuk ez azért túlzás, mert inkább csak ott lakom az öregeknél, nem mondanám, hogy az otthonomról van szó.
- Ez igaz, tényleg nem tudhatta, és még talán imponálhatna a is a feltevés. - szelídül a nevetésem végül egyszerű mosollyá. Annyira azért nem kell ám komolynak lenni, bár azt hiszem ezt nehéz lenne megmagyaráznom egy katonának. Gondolom van elég baja, úgy pedig nem éppen egyszerű lazáskodni, érthető a dolog. - Egyébként is ez olyan fura dolog... a nőknél ott van a Mrs. megszólítás, viszont a férfiakra csak a Mr. tehát esetükben nem lehet eldönteni ennyiből, hogy házasok-e. Ez valahogy nem fair, nem igaz? - mintha csak a férfiak nyugodtan titkolhatnák, hogy házasok vagy sem, tehát könnyebben a világ áldását adja arra, hogy félrelépjenek, elég csak levenni a gyűrűt. Bár persze tény és való, hogy az ember nem köteles bemutatkozni mondjuk a teljes nevén, de mondjuk társaságban azért úgy illik.
- Miért, az erdő nem egyébként is veszélyes? Meg manapság a világ... de ha folyton csak a veszélyektől félünk, az rendkívül unalmas. - finoman megvonom a vállam. Na igen, sosem voltam az a típus, aki annyira nagyon visszafogja magát, és folyton agyal a veszélyen. Nem lennék artista, ha mindig attól tartanék, hogy leeshetek a magasból. Pont akkor kerül az ember bajba, ha bevonzza azzal, hogy állandóan ezen gondolkodik. Persze lehet valaki körültekintőbb, biztosan van valamiféle arany középút, de egyelőre még nem sikerült megtalálnom. Majd talán egyszer, megkomolyodom, esetleg. - Egészen kedves ahhoz képes, hogy katona. Igen, ha minden igaz, akkor Japánból. - nem sokat tudok erről, csak a hajóról meséltek, amiről lekerültem, és nagyjából ennyi. Sok fogalmam sincs, hogy honnan származom, vagy hogy miért kerültem ide, úgyhogy erről nem tudnék részletesebb beszámolót tartani. Azért az mégis csak kissé azt hiszem meglep, hogy a fiatalember ilyen kedves, a legtöbb katona nem szokott ezzel így lenni. Jó, nem ismerek sokat, de volt már rá példa, hogy katonák, vagy helyi rendőrök zavartak el minket a város közeléből, mert nem értékelték a tényt, hogy ez szerintük züllött vándorcirkusz van a környéknek. Mintha egyből züllött lenne az, aki nem él hagyományos életet... - De az öné se kutya, talán spanyol? - Mendez, ebből következtetek, aztán persze lehet, hogy tévesen. Nem vagyok annyira iskolázott, hogy ennyi mindenről legyen fogalmam. Írni, olvasni tudok és persze vannak ismereteim is, hiszen hallottam már sok mindent, de ennyi, én inkább szóbeszéd útján tanultam.
- Ahhoz használni is tudni kéne, bár ha van fegyverem, ha nem, az a gödörtől nem véd meg. De ne aggódjon megoldottam volna, ügyesen mászom fára. - a kutyák pedig nem éppen. Bár nem is igaz az,hogy mászom, inkább felrugaszkodtam volna, csak el kellett volna érni egy alacsonyabb ágat, ez az, ami nem sikerült.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-09, 14:06

Kaori & Aaron

Persze, utólag már én is rájövök arra, hogy ez talán kicsit túl közvetlen, de már megtettem. A Testvériségnek ezernyi dolgot tanultam, de az illemről igen keveset, így hát meg sem fordul a fejemben az, hogy ez esetleg a rossz cselekedet. Nem vagyok éppenséggel túl barátságos alkat, de kegyetlen sem, segítek annak, aki rászorul, és megölöm azt, akinek meg kell halnia. Nem kedvtelésből teszem ezt, hanem küldetéstudatból, lojalitás miatt. A családjáért ugyanis a legtöbb ember mindent megtenne, igaz? Na én is pontosan így vagyok ezzel, csak az én családom népesebb és hatalmasabb, mint másoké, így törvényszerű, hogy nagyobb dolgokat kell megtennem értük, mint másoknak. – Elfáradni? Nem, amúgy is… inkább én fáradjak el, mintsem maga rontson az állapotán, igaz? – sajnos abban igaza van, hogy a bura miatt a háborútól elvagyunk vágva, így hát az edzéseken és gyakorlatozásokon kívül nem sok minden van. Legalábbis a legtöbb katonának. Én ezen felül még az igazi parancsokat is teljesítem. Ereklyéket kutatok fel és szerzem meg őket azoktól, akik nem méltók rá, illetve segítek azon testvéreimnek, akik rászorulnak. De mindegy is, visszatérve a lényegre: nem hinném, hogy olyan nagyon kifogok fáradni, mire hazaviszem őt, de letenni már nem teszel le. Gondolom nem annyira kellemetlen neki a dolog, mégiscsak szólna, ha így lenne igaz?
-Elnézést, nem tudhattam. – való igaz, hogy nem úgy néz ki, mint aki férjnél lenne, de soha sem lehet tudni, igaz? A mai világban már gyerekkorukban összeadnak egyeseket. Velem is sok minden történt, amit egy vadidegen ember nem tudna megmondani egyből, igaz? Mindenesetre ha ragaszkodik hozzá, akkor nem szólítom Mrs.-nek, ezt csak az illem diktálta, inkább hibázzak, mintsem megbántsam őt. Legalábbis én így vagyok vele. Már csak az is tovább erősíti a tényt, miszerint nincs férjnél, hogy egyedül járja az erdőt. Az ilyen időkben azért általában senki nem szeret egyedül csatangolni, manapság igen kevés is elég, hogy embert öljenek. – Manapság elég veszélyes hely lett az erdő is. Banditákba botlik, vagy egy esetleges elrejtett vadászcsapdába, ha nem ismeri a terepet. – nem mondhatnám, hogy én olyan nagyon jártas lennék itt, nem szokásom csak úgy szórakozásból bejárni az erdőt, de odafigyelek a dolgokra, és tudom, hogyan néznek ki a csapdák,úgyhogy nagy eséllyel eltudom őket kerülni. Természetesen más a dolog, ha az embert üldözik, bár Mrs… azaz Kaori még így is jól járt, hiszen ha nem esik bele abba a gödörbe, akkor minden bizonnyal a kutyák előbb-utóbb utolérték volna, azt pedig nem hinném, hogy értékelte volna. Bármilyen fura is kimondani, de ez egy szerencsés baleset volt. – Szép neve van Kaori, ezek szerint Japánból származik? – a neve alapján legalábbis erre tippelek. Még soha életemben nem jártam Japánban, de mindig is elakartam odamenni, talán egyszer majd áthelyeznek az ottaniakhoz, mert az avignoni helyzet már több, mint unalmas. Csak azért nem felesleges, mert felütötte a fejét a bura. Én pedig éppen ezért fogok mindent megtenni, hogy a lehető legjobb munkát mutathassam fel. Előrelépést akarok, igazi kihívásokat, mert kezdem megunni azt, ami most van. Eleinte még örültem a lehetőségnek, hiszen a háborúban igazán tudom kamatoztatni mindazt, amit tanultam, de egyelőre csak a kiképzés az, ami érdemi feladatom. – Csak gyakorlatot vezényeltem nem messze innen, mikor meghallottam a hangját. – talán viccnek szánta szavait, de sajnos ehhez nekem nincs valami jó érzékem, talán elnézi, hogy nem úgy válaszoltam rá, ahogyan esetleg kellett volna rá. – Legközelebb, ha lerövidíteni kívánj az útját, javasolom, hogy hozzon magával fegyvert, soha nem árt a biztonság.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-08, 19:35

Aaron & Kaori

Oh, hát nem akarok én direkt kötekedni, csak hát na, azt hiszem érthető, ha nem vagyok épp a legjobb kedvemben, amikor szét ment a lábam és majd még meg is kell magyaráznom valahogy, hogy milyen úton-módon sikerült eltüntetnem mindent, mit vinnem kellett volna, miközben a burának hála most amúgy sem áll senki sem kifejezetten jól és akkor még... finoman fogalmaztam. Azért ettől még igyekszem visszafogni magam és tényleg csak úgy teszek megjegyzést, hogy szinte nem is lehet belőle hallani semmit. Mégis csak segít a fickó, úgyhogy egy árva szavam sem lehet. A legtöbben félő, hogy nem tennék, sőt akinek fegyvere sincs, még csak nem is próbálkozott volna, nehogy a négy dög neki támadjon helyettem, vagy ilyesmi. Rajta meg mégis csak ott van az egyenruha, szóval minden bizonnyal nem valami vadállatról van szó, hogy csöbörből vödörbe kerüljek. Sikerül is kijutni és azért itt már a kedvesebb arcomat villantom meg. Tudok ám én hálás lenni és tudom,hogy illik is, ha valaki segít rajtad, szóval egy mosoly is belefér, no meg az a bizonyos köszönöm is alapvető. Ha tudnám mire gondol azért talán leállnék vele vitázni... elég sok nem épp normális embert láttam már, úgyhogy ezt nem mondanám olyan nagyon alapvetőnek. A legtöbb ember éppen hogy nem szokott segíteni. Fegyver tényleg nincs nálam. Talán hiba a mai világban, főleg ebben a veszélyes környezetben, de nem vagyok egy harcos típus. Szerintem még egy késsel se tudnék mit kezdeni, nem hogy lelőni valakit. Ha rám támadni bárki is, esélyes, hogy ő nyerne, ha csak nem még nálam is hozzáértetlenebb, de akkor meg mégis miért támadna meg?
- Huh! - ez nincs távol attól, ami felsikkantásnak nevezhető. Azért meglep na. Az ember azt gondolná, hogy átkarolhatom a vállát és akkor elevickélünk mondjuk a célig, de az, hogy csak így felkapjanak és a tetejében ilyen könnyedén, azért tényleg meglep. - Nem fog... elfáradni? - jó, katona meg minden, gondolom kitartása és ereje is van sok és mivel nem háborúzhatnak ezért halálra unhatja magát és marad csak az edzés, meg a csomó gyakorlatozás, úgyhogy gondolom az izmait fejlesztheti rendesen.
- Komolyan Mrs-nek nézek ki? - nem tudom, abszurd ötlet, ezért is nevetem el magam automatikusan. Jó persze az én koromban miért ne lehetne már valakinek férje, nem vagyok már tizenöt, de attól még ugyanúgy abszurd a feltételezés, nem tehetek róla. - Egyébként csak le akartam rövidíteni az utat, mert megkerülni az erdőt elég sokáig tart, de nem volt a legjobb ötlet ezek szerint. Egyébként Arishima Kaori vagyok, de elég csak a Kaori, maximum ha nagyon ragaszkodik a Miss megnevezéshez, akkor használja. - sosem voltam a híve az efféle úri dolgoknak, nekem is nehezemre esne Mr. Mendeznek szólítani, maximum ha nagyon ragaszkodik hozzá, bár ha katona, akkor lehet hogy eleve az az elvárás, hogy a rangja alapján szólítsam meg, viszont azt nem mondta, szóval... marad az Aaron, majd jelzi, ha gond. - Hát ön? Járkál az erdőben, hogy megmentse a bajba jutott nőket? - gondolom nem, de honnan tudhatnám.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-06, 17:49

Kaori & Aaron

Hallom, hogy valamit motyog, de nem különösebben figyelek oda arra, hogy mit is mond. Valószínűleg valami cinikus megjegyzés, vagy valami hasonló. Soha nem értem ilyenkor az embereket. Segítek nekik, akkor meg minek tesznek megjegyzéseket? Az emberek a legtöbb esetben hálátlanok, viszont ezért halált senki nem érdemel, ahhoz komolyabb vétségek kellenek. Nem ítélem el a bajba jutott nőt csak azért mert tett valami megjegyzést, nem szokásom ugyanis ilyen apróságokból megítélni egy embert. Természetesen azért levonok következtetéseket ebből, elvégre arra tanítottak, hogy ismerjem ki az ellenfelemet még a harc kezdete előtt, mert akkor nem érhet meglepetés engem, csakis őt. Egy ellenfél, akinek nincsen semmi ütőkártya a kezében, az csak egy hulla. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy máris ellenségként kezelném őt, pusztán csak nem árt felkészülni, hogy talán mégsem jutott bajba valójában. Nem ellene szól ez, csupán csak ezt a kiképzést kaptam, először meg kell bizonyosodnom arról, hogy nem jelent rám veszélyt, és csak utána a többi. Egy kegyetlen világban élünk, ahol kegyetlen emberek élnek. A Testvériséget is minden bizonnyal ezzel a jelzővel illetnék, azonban ez nem igaz. A Testvériség csupán csak azt teszi, amiért létrehozták, és olyan eszközökkel, ami szükséges éppen. Ha valakinek meg kell halnia, hát meghal, egy sokkal nemesebb ügy érdekében.
-Igazán nincs mit. – szerintem bármelyik normális ember segített volna neki, és most már sikerült meggyőződnöm arról is, hogy nem jelent veszélyt rám nézve. Először is, nem látok nála fegyvereket, másrészről pedig a sérülése valódi, úgyhogy ha nekem is ugrana, esélye sem lenne a győzelemre. Először mindenkiben az ellenséget kell keresni, ezt mondogatta a mesterem. A barátok jönnek és mennek, de az ellenségek mindig maradnak, és gyűlölnek minket a halálunk napjáig. A harcos elfogadja, hogy vannak ellenségei, és szembenéz velük, mert ők sarkalják arra, hogy minél jobb legyen. Az ellenségekre sokkal inkább szükségünk van, mint a barátokra. Azonban soha ne akarjak belőlük sokat. Ne a nevét kérdezzem meg először valakinek, hanem a szándékait derítsem ki. Ezt mondta mindig, és én tartom is magamat ehhez, viszont úgy érzem, hogy nem áll fent veszély, a nő nem tudna bennem kárt tenni ilyen állapotban, és nem is úgy néz ki, mint valami gyilkos. Egy átlagos városlakó, aki valamiért úgy döntött, hogy veszélyesen szeretne élni a mai nap.
A kérdésére nem válaszolok egyből, pár pillanatig csak nézek magam elé, de aztán lassan bólintok egyet. – Persze, karolja át a nyakam. – mondom barátságosan, ahogyan felkapom őt a kezeimbe, már ha engedi persze, viszont meglátásom szerint így lenne neki a legkevésbé fájdalmas az út hazáig, persze, ha feltartásai vannak, akkor nem veszem őt a kezeimbe, egyszerűen csak mellette haladva segítek neki a járásban. – Mi vitte rá arra, hogy erre jöjjön, Mrs… elnézést, hogy hívják? Az én nevem Aaron Mendez. – a századost teljesen feleslegesnek érzem odatenni, hiszen láthatja, hogy a seregtől vagyok, az egyenruhám van rajtam.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-06, 12:27

Aaron & Kaori

Nem szabad megbízni egy ismeretlenben, főleg aki most lőtt le négy kutyát gondolkodás nélkül, de az a nagy helyzet, hogy most senki nincs, aki segíthetne nekem, szóval vagy ez a pasas, vagy megvárom, amíg a kutyák rájönnek, hogy jussanak le és... azt hiszem nem meglepő, hogy azt nem szeretném kipróbálni, mivel járna. Amúgy sem tűnik a fickó első ránézésre veszélyesnek. Kissé komolynak tűnik, de ez még nem feltétlenül vaj, simán lehet, hogy teszem azt valami katona, vagy ilyesmi, azokból aztán jó sok van mostanában a városban. Háború, bura... őszintén szólva ennek a nagy részéből én kimaradtam, vagy inkább szándékosan kihúzom magam. Nem hiszem, hogy hasznos lenne, ha valaki nekiállna kérdezgetni, honnan jöttem, hiszen az én családom a cirkusz, ők viszont jó eséllyel elmentek és nem szívesen mesélnék erről senkinek se részletesebben. Elég volt elmondani az öregeknek, akik befogadtak. Nem is tudom, hogy mi lenne velem, ha totál magamra maradok egy vadidegen városban, azt hiszem azért a helyzethez képes szerencsés vagyok... őst mondjuk úgy most is, hiszen bár a tojásoknak és a csirkének annyi, de legalább én megúsztam talán egy szimpla ficammal.
- Mást nem is nagyon tehetek... - halk megjegyzés, talán nem is hallja és igazán nem szánom kötekedésnek sem, csak hát na... várjak. Mégis mi mást tehetnék, mint hogy várok és remélem, hogy nem fog mondjuk lelépni, vagy ilyesmi. Nem lett volna értelme kinyírni a kutyákat, ha aztán mégis vág egy hátraarcot és elindul szépen isten hírével, én meg oldjam meg. Lehet, hogy kiküzdeném magam innen valahogy, de nem igazán tudom, hogyan így elsőre, szóval... csak figyelek a fenti motoszkálásra és merem remélni, hogy a zaj nem távolodik.
Hallom a fa reccsenését, és nem sokára meg is látom újra odafent a fickót. Megnyugtató, hogy nem hagyott itt, de komolyan, még egy halvány mosoly is megjelenik az arcomon.
- Rendben! - nem egyszerű, főleg féllábbal, de kapaszkodom és összeszorítom a fogamat, amikor rá kell állni arra, amelyik istentelenül hasogat. Volt már pár törésem, ez nem az, még így látatlanban is tudom. Ha trapézon ugrálsz, akkor egy idő után ismerős társ lesz a fájdalom, és az ilyen sérülések, szóval nem esem pánikba miatta. Na nehezen sikerül végül felérni. Kifújom magam, de nem erőltetem tovább a lábamat, nem állok rá újra. - Köszönöm! - elhúzom a számat, ahogy a távolban lévő szétcincált kosárra pillantok. Nem valami szép látvány és nem fogják értékelni, hogy mindennek annyi lett. - Tudom, hogy ez már minden bizonnyal túlzás, de... segítene hazajutni valahogy? - nem egyszerű ráállni a lábamra, és egyelőre tippem sincs, hogy vágok át az erdőn egyedül ebben az állapotban. Esélytelennek tűnik.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-05, 18:32

Kaori & Aaron

A Testvériség megtanította, hogy miként öljek embert, de soha nem bátorítottak arra, hogy kedvtelésből és unalomból tegyem ezt. A halálnak legyen értelme, célja, mindig ezt mondogatta a mesterem. Ha ez a feladatom, ha ezzel a tettel a Testvériséget szolgálhatom akkor meg kell tennem mindenképpen, de soha ne használjam értelmetlenül a tudást. Ő így hívta. Fegyvert faragott belőlem, megtöltötte tudással az elmém és a testem, ahogyan mondogatta. És hittem neki, kedveltem őt azt hiszem, ez nem volt megtiltva. A ragaszkodás veszélyes dolog, de én nem is tettem így, egyszerűen csak kedveltem őt, olyanná akartam válni, mint ő. Gyors, erős és bölcs ember volt, de soha nem tudtam a nyomába érni. Egy ponton túl már jobb voltam, erősebb és halálosabb, mint ő valaha is volt, de bölcs soha. Az csak a kor ajándéka, én pedig még fiatal vagyok, ne hajszoljak valami olyat, amit soha nem fogok idő előtt megtalálni. Megfogadtam a tanácsát és másnap megöltem. Nem hagyta magát, ravasz volt, úgy küzdött, ahogy még soha nem láttam őt, de végül felé kerekedtem, és véget vetettem az életének. Ez volt az egyetlen próba, ami után már a Testvériség teljes jogú tagja lettem. Az elhivatottságot, a hűséget, és a tanításokat igazoltam azzal a harccal, és tudom, hogy büszke volt rám, mikor elvágtam a torkát.
Természetesen megfordul a fejemben, hogy a sorsára hagyom a nőt, de végül mégsem megyek el, hanem lelövöm egyesével a kutyákat, és elteszem a fegyvert mikor a gödör felé érek, aminek az alján megpillantom őt. A megölése azonban már nem fordul meg a fejemben. A halála értelmetlen lenne, és én soha nem öltem, és soha nem is fogok csak úgy kedvtelésből ölni. Azok, akik így tesznek betegek, pszichopaták, de rám ez a legkevésbé sem illik. Elhivatott vagyok és lojális, de nem végtelenül kegyetlen. Kivéve, ha annak kell lennem. Az vagyok, akinek lennem kell, akit a Testvériség akar látni bennem.
-Várjon! – mondom neki, ahogyan körülnézek a környéken, ellenség után kutatva, vagy valami olyan eszköz után, amivel feltudom őt onnan húzni. Megfordul a fejemben, hogy esetleg egy vastagabb faág segítségével húzom fel onnan, majd alaposan végig is nézek az erdőn, és pár pillanat múlva ki is nézek magamnak egy megfelelően erős faágat, nem is olyan messze. Gyorsan megyek oda, de nem bajlódom a fára mászással most, inkább csak a pisztolyom segítségével lelövöm azt onnan, majd azt nyújtom le neki. Jó hosszú, nem lesz gond azzal, hogy ne érjen le hozzá, és elég erős is, hogy elbírja őt, amúgy se lehet olyan nehéz a nő.
- Kapaszkodjon bele! – amint ezt megteszi, neki is veselkedem a kihúzásának, ami nem olyan nehéz,révén a nő könnyű, én pedig erősebb vagyok, mint az átlag.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-05, 09:16

Aaron & Kaori

Igazság szerint, ha valami rossz történik csak az a kérdés, hogy hajlandó vagy-e tanulni belőle. Az az igazság, hogy nem vagyok ebben teljesen biztos... sőt, jó eséllyel következő alkalommal is ugyanígy a rövidebb utat választanám, csak hogy ne kelljen annyit menni. Amúgy sem törvényszerű, hogy az emberrel mindig történik valami baj, ha nem azt teszi, amit kellene, vagy amit elvárnak tőle, én meg mint tudjuk nagyon ritkán teszem azt, amit elvárnak tőlem. Ehhez szoktam hozzá, ezt tanultam meg az eddigi kötetlen élet során, hiába kéne most egy kicsit alkalmazkodni ehhez a bezárt városi helyzethez. Azért a magam módján próbálkozom, ha nem így lenne, akkor az öregek már kitettek volna a házukból, mert azt hiszem az is számít, hogy nem büdös a munka, és sok mindent meg tudok csinálni, amire szükségük van, nekem pedig tényleg jó, hogy van hol lakni.
Felpillantok újra, a kutyák persze még mindig acsarkodnak. Tényleg meglepő, hogy még nem estek egymásnak, komolyan az sem lenne furcsa, amennyire éhesnek tűnnek. Gondolom nehezebb így nekik is, mert a vadászterület, vagy mi eléggé lecsökkent a burának hála, de... attól még nem kell egy kósza embert megenni, főleg nem engem. Talán még örülhetek is neki, hogy jött ez a gödör, bár talán egy fára is felmászhattam volna és akkor még a bokámnak sem lesz annyi. Végül csak lehuppanok a földre, mert annak sincs értelme, ha csak nézek felfelé, attól semmi nem oldódik meg, aztán nem sokára meghallom a lövéseket. Oké, azért az emberben mindig van egy természetes félsz, ha ilyesmi jut el hozzá, mert hát ki tudja, hogy az a valaki nem jön tovább és ad le még egy lövést... igaz? Szóval feszülten várok, amíg végül felbukkan a fickó feje a gödör tetején, én pedig megeresztek egy halvány mosolyt.
- Azt nem mondom, hogy tökéletesen vagyok, de... - megpróbálok lábra állni, aztán fel is szisszenek, amikor ránehezednék kissé a lábamra. Nem igazán sikeres a dolog. - Ráállni talán, de nem hiszem hogy ki tudok innen menni magamtól. Ötlet? - gondolom nem hord magánál kötelet, legalábbis nehéz lenne elképzelni, de aztán persze ki tudja. Egyelőre még azt sem tudom, hogy kicsoda, de mint mindig még az egészséges gyanakvás sincs meg bennem. Ha ide jött és nem puffantott le azonnal, akkor csak nem veszélyes.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-04, 16:36

Kaori & Aaron

Avignon. Kétségkívül oka van annak, hogy ideküldtek. Ide, ahol a bura feltűnt. Persze, lehet, hogy csak többet akarok látni a dologban, mint ami, megeshet, elvégre bizonyítani akarok, ha még nem lett volna elég mindaz, amit a seregért tettem. Sok ereklyét szereztem vissza az elmúlt időkben, és nagyon aprólékos, energiaigényes munka gyümölcse az, hogy a seregben villámléptekkel másztam meg a ranglétrát. Kivívtam az elismerést és a megbecsülést, senki nem is sejti azt, hogy a sereg lenne az első dolog, amit gondolkodás nélkül árulnék el. Katona vagyok, legalábbis látszólag, de a családom teljesen máshol van, teljesen más emberek alkotják, köztük sok olyannal, akit még csak nem is ismertem. A mesterem sokat beszélt nekem a történelmükről, arról, hogy őt hol képzeték ki. Természetesen nem mondta el a nevét a helynek, mert tilos volt, de elmesélte milyen volt, és azt hiszem irigy voltam rá, amiért engem abban a porfészekben tettek ilyenné. Állítólag azért, mert itt nevelik a hozzám hasonlókat, de ezt valahogy soha nem tudtam teljes szívemmel elhinni, azonban aggodalmam se fejeztem ki, bízok a Testvériségben. Mégis ki az, aki nem bízik meg a saját családjában? Magukhoz vettek, felneveltek és megajándékoztak egy céllal, segítettek rálépni az útra, amit egész életemben fogok járni, hogy a Testvériség érdekeit szolgálhassam, akárhol is legyek a világban.
Éppen néhány újoncot vezetek ki az erdőbe, hogy tarthassak egy kis terepszemlét, és kigyomlálhassam a gazt közülük. Nem túlzok, mikor azt mondom, hogy talán kettő, vagy legjobb esetben is három olyan embert látok közöttük, akiknek van esélyük arra, hogy alattam szolgálhassanak. A többit pedig vagy lapátra teszem, vagy átvezénylem valaki másnak a parancsnoksága alá, én nem foglalkozom a selejttel. Néhány társam hisz a jó hiszemben, és szereti, ha jó emberekkel indulhat csatába az oldalán. Én személy szerint teszek arra, hogy kinek mennyire tiszta a lelke, csak az számít, hogy tudjon harcolni, és legyen benne elég kitartás. Én katonákat akarok, nem pedig szentembereket, azoknak a templomban a helyük, ez itt a kegyetlen valóság, amit nem mindenki élhet túl, csak azok, akik elég erősek hozzá. Ez a természet törvénye. Vagy ölsz, vagy meghalsz, és én személy szerint élni akarok. Természetesen bármikor az életem áldoznám a Testvériség ügyéért, de ha van más megoldás, akkor inkább az életemet választanám. Egyesek talán bolondnak vélnének, ha ezt megosztanám velük, de ők nem úgy nevelkedtek, ahogyan én. A Testvériség nem csak a családom, de a munkám, a célom és az életem is egyben, márpedig ki vetemedne arra, hogy az életét árulja el?
A kiáltozásra figyelek fel, ami nem is olyan messze hangzik fel az erdőből. Az újoncokat egyből visszaküldöm a táborba, miután alaposan lehordom őket a mai gyenge szereplésükért. A pisztoly természetesen gyorsan a kezem ügyébe kerül, és óvatosan közelítem meg a helyet, ahonnét a kiáltozást vélte hallani a fülem. Az egyik fatörzse mögül nézek ki óvatosan, hogy felmérjem mivel is van dolgom, majd mikor megbizonyosodom arról, hogy minden célpont a szemem előtt van, tüzelek is. Négy kutya, négy lövés, négy hulla.
-Megsérült? Rá tud állni a lábára? – minden bizonnyal nagyot eshetett, főleg úgy, hogy nem volt rá felkészülve, ha nem tud felállni, akkor pedig nekem kell lemennem, hogy kisegítsem onnan. Itt is hagyhatnám, de valahol mélyen nekem is vannak érzéseim.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-09-04, 09:51

Aaron & Kaori

Oké, tény, hogy nem kéne egyedül mászkálni az erdőben, főleg nem akkor, ha még nem vagy elég ismerős erre, de én szimplán csak le akartam vágni az utat. Eleve nem volt egyszerű találni egy olyan idős házaspárt, akik elfogadnak és befogadnak, amikor a legtöbben ezt nem tennék meg, de voltak olyan kedvesek, hogy helyet adtak a padláson. Nem valami nagy a luxus, de nem kifejezetten zavar, volt már rosszabb is, amikor sátorban alszol és leszakad az ég és mindenhol beázik... ház annál ez aztán százszor jobb, bár nem tudom, hogy beázik-e valahol, mert azóta hogy náluk vagyok még nem esett az eső. Mindegy. A lényeg, hogy besegítek, ahol tudok, legalább nem nekik kell cipekedni, meg amúgy sem fáj a munka, takarítás effélék, és még egy kicsit a főzés alapjait is el tudom sajátítani kis kuktaként, amiben eddig amúgy egyáltalán nem jeleskedtem, na de majd most!
De azt hiszem kissé elkalandoztam. Szóval csupán annyi volt a feladat, hogy menjek át a város másik felébe, mert van egy ismerős idős pár, akiknél nem rég lett egy csomó tojás, szóval... a lábamat már jól lejártam, mert a távolság nem kicsi és eszem ágában sem volt még visszafelé is kerülni, főleg hogy már jócskán sötétedik. Adtak még a tojások mellé egy kisebb csirkét is, szóval a kosarammal együtt vágtam át épp az erdőn, amikor megláttam a fák között a felvillanok szempárokat. Nem sok, talán ha négy, de... az se volt valami jó jel. Kutyák, vadak és kóborok és... nem sok minden maradt, mint a futás. Az egyetlen mázlim az volt, hogy miután a kosár a földön kötött ki arra vetették rá magukat, úgyhogy én tovább iramodhattam a fák között. Persze pár tojás és egy csirke nem sokat ér négy kutyának, úgyhogy...
Na és nagyjából akkor történt a dolog. Egyszer csak reccsent alattam valami, a következő pillanatban pedig már itt lent sikerült magamhoz térni. A fény még kevésbé jut ide le, szóval őszintén szólva azt sem tudom, hogy kb. mennyi idő telhetett el, de a nap már alig látszik odafent, és lehet ez a gödör vagy három méter mély. Elég nagy ahhoz, hogy a dögök ne merjenek leugrani, szóval a eltekintünk a vérző fejemtől, a faágak okozta kis horzsolásoktól és a nyilvánvaló ténytől, hogy minimum kiment a bokám, ha nem törött el... tök jól vagyok. Persze nagy kis lány vagyok már, úgyhogy első körben a kárfelmérés után azért megnézem, hogy ki tudok-e jutni, de mivel a kutyák is itt vannak és fene tudja, hogy elhúznak-e egyáltalán, marad a logikus megoldás... - Segítség! Valaki! - igen, a kiabálás, mert tippem sincs, hogy a fenébe fogok kimászni a bajból egyedül és sejtelmem sincs róla, hogy akárki felbukkan-e egyáltalán az erdőben ilyenkor. Félek tőle, hogy... nem, de hátha. Az éjszakát még kibírom, és az öregek is talán keresnének, ha nem kerülök elő, de... jó lenne nem napokig egy gödör alján szenvedni, és nem megvárni, hogy mondjuk a négy kutya kitalálja hogyan juthatnak le hozzám.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-06-29, 08:29

Andrew & Morgan

- Ja, hogy apucit akarod überelni…nála nagyobb seggfej nehezen lehetsz kisbarátom. – húzódik mosolyra a szám. Azt hiszem így talán érthető a dolog, de csak mert én is tudom, hogy milyen egy ilyen katona apával az élet. Oké, nekem csak tizenöt évig kellett elviselnem azt a részeg barmot, míg Andrew még mindig itt szív, de kötve hinném, hogy az ő faterja is gyakrabban részeg, mint józan, hiszen mégiscsak valami nagykutya a seregben nem? Az én apám már nem volt a seregben, csak próbálta belém verni azt, hogy ő mekkora egy háborús hős volt…egy szánalmas féregként maradt meg bennem, és az utolsó képem az róla, mikor éppen a földet lapátolom a sírjába. Bosszú. De rohadt jó érzés volt megölni őt! Vert, lövöldözött rám, szétvágta a hátamat a rohadt piásüveg szilánkjaival…és még elvárta, hogy gyorsan öljem meg. Andrewból nem nézem ki, hogy verték volna, de kitudja? Inkább amolyan lelki terrornak volt alávetve, vagy hogy hívják az ilyet. Az apáink talán jól eltudtak volna dumálni, feltéve persze, ha az enyém leteszi pár percre a piát, amire ugye képtelen lett volna. Még nekem kellett volna, hogy kitüntetést kapjak, amiért elvettem annak a részeg disznónak az életét.
- Talán téged, vagy az öcséd, esetleg valamelyik felettesed…még az apádon se csodálkoznék. – mondom megrántva a vállamat. Még nem tudom a célpont nevét, csak egy levelet kaptam, miszerint jó pénzt fizetnének azért, ha elhallgatatnék örökre egy katonát, aki hűtlen volt a feleségéhez…bár ezáltal Andrew kilőve, mert nem tűnik egy házas embernek, az öcsével csak a hülye házasodna, az apja pedig…szerintem Andrew anyján kívül az még nem látott nőt. Így marad valamelyik felettese, vagy bajtársa, de ezt neki nem kell tudnia, csak nyugodtan tartsa rajta a szemét az öccsén, hátha egyszer sikerül is befognia a pofáját, hogy egyszer az életbe ne azt kelljen hallgatnom. Ha tudnám a fickó nevét elárulnám Andrewnak, hiszen ő valószínűleg köpne valamelyik fejesnek, aki meg majd tesz róla, hogy a katona biztonságba legyen, és akkor végre nem lenne olyan piszok könnyű dolgom, mint általában.
- Meg is kapja, ha kifizet. Még hogy nem segítem a sereget… - csóválom meg a fejemet, de közben még mindig ott van a mosoly az arcomon. Még szép, hogy nem adnám csak úgy oda ingyen, főként mert nem egy közülük tiszt volt, akikért mégiscsak több pénz jár, hiszen ők fontosabbak nem igaz? Nem nagyon ismerem én a ranglétra fokozatait, de egy századosért biztos sokat lehet kapni nem? Ha fizetnek, akkor még az özvegyéhez is elmegyek, hogy kisírhassa magát a vállamon.
- Jobb később, mint soha. – rántom meg a vállam egy gyors mosoly tekintetében, majd közelebb lépek Andrewhoz és megveregetem a vállát. – Legközelebb ne szarozz ennyit, csak simán húzd meg a ravaszt. – mondom, ahogy elindulok vissza a városba, de még mielőtt eltűnnék a szemei elől visszakiáltok neki. – Legyen kéznél az a whisky, mikor érte megyek!

//Köszönöm a játékot! Smile

//

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-06-28, 15:57

Van igazság a szavaiban, tudom én. Az emberek maguktól is meghalnak. De nem mindegy, hogy mikor. Bármit megadnék azért, hogy úgy tudnék gondolkozni és úgy tudnám mindezt kezelni, ahogy ő. De nem tudom. Lehet, hogy hiába a neveltetés, hiába minden, akkor sem vagyok katonának való? Nem mintha választható opció lenne, hogy kilépjek. Igazából talán nem is akarok. Bármilyen rosszul érzem magam egy-egy ilyen után, akkor is örökre katona leszek. Magamban tisztában vagyok az okokkal, de szükségem van egy kis időre, hogy összeszedjek legalább egy olyat, aminek hangot is adhatok. Az nem igazán jöhet szóba, hogyha apám megtudná, hogy ez egyáltalán megfordul a fejemben, személyesen öl meg.
- Nem számít, hogy az ilyesmi nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé - utalok a lelőtt bajtársamra - attól még sok jó része van, én pedig be fogom bizonyítani, hogy képes vagyok a ranglétre tetejéig feltornázni magam. Feljebb leszek, mint az apám, csak idő kérdése - válaszolom végül és csak kimondva jövök rá, hogy ez az igazság. Ezért csinálom még mindig. Csak azért, hogy bebizonyítsam, képes vagyok rá annak ellenére is, hogy néha feladnám.
- Megölni egy katonát közülünk? - kérdezek vissza azonnal, de mielőtt válaszolhatna, megrázom a fejem. - Inkább nem akarom tudni - mindenki meg tudja magát védeni közülünk. Legalábbis nagyon remélem. Annyi változik, hogy az öcsémen próbálom rajta tartani a szemem. Biztos, ami biztos. Addig viszont, amíg itt vagyunk azzal foglalkozok, amivel kell. Hamar leszedem a dögcédulát és tüntetem el a zsebemben. A test már nem az én dolgom lesz. Ezúttal nem. Majd ideküldök valakit, vagy mondjuk az apám ezt a feladatot igazán átvehetné vagy legalább intézkedhetne.
- Valamelyik tiszt biztos megköszönné őket a kellő módon - tény, hogy én is szívesen átvenném a dögcédulákat. Nem utolsó dolog a listán, hogy tisztázzuk, ki az, aki dezertált, eltűnt vagy meghalt. De azzal nem is áltatom magam, hogy csak úgy, köszönömért adná át őket, én pedig biztos nem tudok annyit fizetni neki értük, mint kérne. Valaki a felsőbb körökből viszont biztos értékelni fogja.
- Hát persze, hogy nem gondoltam komolyan. Csak most szedegetem össze a humorérzékem darabjait - válaszolom, és be kell látnom, hogyha egy pillanatig komolyan is gondoltam, hogy a vállára kapja a testet, akkor nem voltam észnél. De most már mindegy is. Gondolom lassan megy a saját dolgára, nekem pedig irány a laktanya, hogy jelentsem, mi is történt pontosan.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-06-28, 11:16

Andrew & Morgan

- Ez adottság Andrew, ami úgy tűnik, hogy benned nincs meg. Az emberek mindenképpen meghalnak, hogy te végzel velük, vagy a kolera, az mindegy. – mondom a vállamat megrántva. Az biztos, hogy nem fogok nekiállni őt vigasztalni, ahhoz nem vagyok kellően részeg. Csak valahogy a tudatára kéne már hozni azt, hogy ő választotta ezt. Miért nem dezertál vagy lép ki simán a seregből, ha nem bír embereket ölni? Nehogy már azt mondják, hogy kényszerítve vannak erre, mert mindjárt lemegyek kutyába. A világ egy nagyon egyszerű elv szerint működik. Vannak áldozatok és vannak ragadozók. Minden ember akarva-akaratlanul eldönti, hogy hova tartozik. Az áldozatok nem mernek fegyvert fogni, nem mernek ölni a túlélésért, szabályok és törvények szerint élnek nyomorban, míg a többi ember a seggét hizlalja a szenvedésükön. A ragadozók, mint én, nem csinálják ezt. Ha kell, akkor ölnek, meghúzzák a ravaszt és nem kezdenek el azon merengeni, hogy mégis mi jogom van elvenni egy ember életét. Nincs jog, csak lehetőség, és ezt a lehetőséget ki kell használni, mert ha nem te ölsz, akkor téged ölnek meg, és szerintem senki nem akar önként meghalni. Oké, vegyük ki az öngyilkos hajlamúakat, azok hülyék, és most gondolkodjatok el azon, amit mondtam. Ugye, hogy igazam van? Ugye. Nem úgy működik ez, mint a lámpa, ami amúgy kurvára nem működik ebben az elcseszett városban, hanem ez egy adottság, egy jellemvonás. Nem úgy meg, hogy kikapcsolod mikor éppen ölhetnéked van, ez baromság, ezzel maximum a katonák próbálják nyugtatni magukat. Megölni egy embert egyetlen mozdulat. Meghúzod a ravaszt és kész. Mi értelme a tetteden gondolkodni, mikor már úgysem csinálhatod vissza? – Áruld már el nekem, hogy miért nem léptél még ki a cirkuszból, ha ennyire nem megy a dolog? – szerintem simán levágja, hogy cirkusz alatt a sereget értem, és azt is, hogy választ várok a kérdésemre. Mi a tököm tartja őt ott, ha nem ragadozó, hanem inkább áldozat? Döntenie kéne, mert nem lehet egyszer az egyik, máskor a másik, mert az felborítja az egyensúlyt, és ha az egyensúly felborul, akkor felborul minden. Így működik a világ.
- Úgyis meg kell majd ölnöm egy katonát, akkor beugrok érte. – nem viccelek. Már előre szólt egy csaj, hogy meg kéne ölnöm a hűtlen férjét, aki a seregnél van. Komolyan, már megcsalni sem lehet büntetlenül az embereket, hát hova tart ez a világ? Kinyírom a fickót, aztán majd utána beugrok a whiskyért, és ha jó kedvemben talál, akkor még kap is belőle.
- Olyanok nekem is vannak. Odaadjam őket? – mert végül is hátha kell a seregnek, hogy tudják melyik eltűntjüket nyilvánítsák halottnak nem igaz? Természetesen nem ingyen lenne a dolog, de azért ne mondjátok, hogy nem vagyok jó fej ezek után, még a seregnek is segítenék abban, hogy kiket is öltem meg tőlük. Apám dögcédulája is nálam van, de azt semmi kedvem odaadni. A végén még inkább belekezdenek a hazafias szarságaikba, főleg úgy, hogy az apám is szolgált a seregben. Nem, semmi kedvem még több katonai hülyeséget hallgatni, már így is torkig vagyok velük.
- Ezt ugye te se gondoltad komolyan? – talán, ha fizetne akkor hoznám a fickót a vállamon, de ő sem képzelheti komolyan, hogy csak úgy felkapom a vállamra és majd vissza battyogok vele a laktanyára…ennyire hülye egy katona sem lehet.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-06-27, 16:03

Nem szabadna dühöngenem. Egy pillanatra sem szabadna meginognom. Én is jól tudom, hogy nem viselkedik így egy jó katona, de úgy tűnik, ezzel telt be nálam az a bizonyos pohár. De hogy felborult, az egyszer biztos. Időre van szükségem, amíg összeszedem magam. Ettől persze én is tudom, hogy nem lesz minden rendben. A kis műsor, amit itt levágok, mint egy hisztis gyerek csak ront a dolgon. Még ha nem lenne itt Morgan és nem látná, akkor talán kevésbé bántana, de annyi biztos, hogy úgy sem elfogadható.
Végül látszólag összeszedem magam. Az még így sem megy, hogy a viccesnek szánt megjegyzésen mosolyogjak. De azért visszakérdezek. Még ha kicsit rekedt is először a hangom az előbbi kiabálástól.
- Komolyan ember, te hogy bírod ezt minden egyes nap? Hol van az a bizonyos kapcsoló, amit ha átállítasz, semmit nem érzel? - nem mintha igazi választ várnék. Ez nem ilyen egyszerű, ha jól sejtem. Vagy talán csak az első nehéz? Csak az első bajtársad ilyen piszok rossz érzés lelőni vagy...? Áh, merre nem jár az eszem! Nekem az első az utolsó alkalom. Következőleg rábízom másra. Következőleg élek a lehetőséggel, hogy hozhatok magammal embereket. Majd ők elvégzik. Inkább az, hogy képtelen voltam megfelelni egymagam a parancsnak, mint ez a mindent felemésztő bűntudat. Még, hogy nincs különbség ember meg ember között. Ha ellenséges katonát öltem, soha nem érzetem magam ilyen piszok rosszul.
- Akkor az üveg whiskyért. A lényeg, hogy most, vagy valamelyik munkád után jössz el érte? - ismétlem meg a kérdést kicsit megváltoztatva. Az alku másik részéről inkább nem ejtek egy szót sem. Ha jól sejtem, akkor jön, ha szüksége lesz rá, hogy behajtsa a tartozását.
- Majd más elintézi - mondom és igazán rá sem akarok nézni újra a testre. De be kell látnom, hogy mivel senkinek nem szóltam, hogy parancsot teljesítek és főleg senki nem tudhatja, merre talál... Nem. Majd ideküldök pár embert, akik visszahozzák a testet a táborba és minden más hivatalos dolgot elintéz valamelyik tiszt.
- Nekem csak ez kellett - motyogom, ahogy a zsebembe teszem a dögcédulát, majd gyorsan körülnézek, hogy merre is van az arra. Minél gyorsabban vissza kell jutnom a laktanyára, hogy ideküldhessek pár embert.
- Megvárod akkor itt a többi katonát, vagy esetleg szeretnéd a válladra dobni és hozni vagy...? - teszem fel a kérdést. Nem mintha sok esélyt látnék rá, hogy a visszaúton nagyon beszédes leszek, ha jön velem, ha nem. De ha úgy dönt, most kell neki az ital, szóljon. Annyi biztos, hogy nekem nem lesz egyetlen szabad estém sem arra, hogy elvigyem neki, akárhol is tölti az idejét.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-06-26, 22:27

Andrew & Morgan

A szabályokat azok találják ki, akik félnek attól, hogy a másik jobb. Ez már csak így megy. Szabályokat állítanak fel, hogy kordában tudják tartani az embereket, hogy lássák ki a főnök, csak mert rendet tud tartani…az egész egy rossz vicc. Utálom a szabályokat, én az anarchia híve vagyok. Mindenkinek szíve joga, hogy azt tegye amit szeretne, és úgy csessze el az életét, ahogy ő szeretné. A szabályok nem csak azt jelentik, hogy oda a szabad akaratod, hanem azt is, hogy valakinek a kutyájává lettél, mert a szabályokból a parancsok következnek. Ha valaki tud szabályok szerint élni, az parancsok szerint is tudni fog élni. A parancs pedig az, hogy élj szabályok között. Megy? Megy. Nekem nem. Aki már a kezdetek óta ebben nő fel az más tészta. Az ilyen Andrewhoz hasonló katonai családból származó fickókba beleverik ezeket. Szabályok szerint születnek, már a bilire szoktatáskor is szabályokat tanultatnak velük, majd parancsokat dobálnak, hogy lássák mennyire is tanul a gyerek. Az első parancsok még elég egyszerűek, szinte sima kérésnek is vehetőek. Hozd ide ezt, hozd ide azt…tudom, az én apám is próbálkozott katonaként nevelni valamennyire, hogy aztán elajándékozzon a seregbe, de nem sikerült neki, ahogy az egyik szomszédom mondta, nem rá ütöttem. Anyám volt mindig is a szabadszellemű, aki nem tűrte, ha parancsoltak neki, örök lázadó volt. Apám pedig…soha nem kérdeztem tőle, de gondolom ő is valami katonacsaládban nőhetett fel, mert ekkora paraszt csak nem lett volna. Milyen apa az, aki a bevetéseiről tart esti mesét a gyerekének, amikben kivétel nélkül négereket skalpol meg és belez ki? Szar apa, igen ezt a szót keresed. De mindegy is, soha nem tartottam semmire se azt a részeg barmot, és amint tehettem meg is öltem őt. Néha azt kívánom, hogy bárcsak újra megölhetném őt. Kevés gyilkosságot élveztem annyira, mint azt. Az újjászületéssel tudnám azonosítani, ha költői akarok lenni. Hirtelen sokkal jobbnak láttam a világot, és magamat is sokkal jobban éreztem. Kitöröltem őt a világ emlékezetéből, mintha nem is létezett volna soha. Magára vessen, én megmondtam már neki gyerekkoromban is, mikor először vágott meg a késsel, hogy meg fogom őt ölni. Elég korrekt voltam, előre figyelmeztettem őt, azért ezt nem sokakkal teszem meg.
Andrew se tette meg. Egyetlen szó nélkül, egyetlen golyóval végezte ki a fickót, de azt még mindig nem tudom megérteni, hogy mit dühöng itt. Elég csúnyán nézek rá, mikor a fához vágja a Coltot, mégiscsak egy elég jó kis fegyver az, több törődést érdemelne a jól elvégzett munka után. A szavai hallatára kis híján kitör belőlem a röhögés. Most ezen van ennyire kiakadva? Hogy a fickó hozott egyszer neki sört? Baszki, én a saját apámat temettem el élve, mégse buktam ki rajta ennyire. Ezeket a katonákat én soha nem fogom megérteni. Miért olyan nagy cucc az, ha megölsz valakit? Akár ismered, akár nem, a lényeg ugyanaz. Elvenni az életét, és átvenni a fizetséged érte. Így működik a világ. Teszel valamit pénzért, hogy aztán neked is tegyenek valamit pénzért. A pénz mindennek a mozgatórúgója és ezt csak a hülye nem látja be. – Hát akkor most biztos rohadt dühös lehet, nem vagy valami hálás természetű ember. – mondom mosolyogva. A fickó sört hozott, erre Andrew golyót eresztett belé. Ha van túlvilág, akkor biztos most a falba veri a fejét a fickó, amiért a gyilkosát még ki is szolgálta. Ilyen világ ez, a szükség törvényt bont. A pénz pedig irányít.
-Kérlek, ne nevezd fizetségnek, így csak a pénzt hívhatod. – mondom egy röpke mosollyal az arcomon, majd felállok és kicsit megpiszkálom a lábammal a halott fickót. – Nem kéne leszedned róla a kis névtábláját? – most komolyan, még meg is vannak címkézve, mint a kutyák…csoda, hogy a dezertőröket nem a sintérek kapják el, és viszik vissza a seregnek.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-06-26, 12:39

A szabályok nem alkalmazkodnak hozzá. Nem meglepő. Azok senkihez nem alkalmazkodnak. Talán csak azokhoz, akik meghozták őket. De lehet rajtuk változtatni. Ha elég ideig viseled el és tartod be őket, akkor meg lehet változtatni. Csak magasra kell mászni azon a bizonyos ranglétrán és máris tiéd minden hatalom. Annyi biztos, hogy én még ott nem tartok, de nem lenne rossz elérni azt a szintet, ahol már több mindenbe van beleszólásom. Nem lenne rossz, kicsit alakítani a rendszert.
- Saját kutya. Majd azt kérek születésnapomra apámtól - jegyzem meg és tény, hogy ezt kicsit morgósabban mondom, hogy szükséges. Nem tudom, honnan jön a pillanatnyi feszültség. Talán csak annyi az ok, hogy újra megfordul a fejemben, mit keresünk itt és mit kell tennem. Innen pedig már nincs visszaút. Muszáj vagyok véget vetni a beszélgetésnek, mielőtt túlzottan összekuszálódnak a gondolataim.
A seregben el sem tudják képzelni, hogy mennyire hajtok és próbálok olyan lenni, amilyennek az apám akar. Valamilyen szinten szeretem ezt a rendszert. Szeretek katona lenni. De ez még nem jelenti azt, hogy mindent könnyedén megcsinálok. Eddig nem akartam látni a hibákat, nem akartam magam soha összehasonlítani egy ölésre képzett kutyával, de mostanság egyre gyakrabban teszem. Csakhogy nem gondolkozhatok így. Ha nem akarok újra olyan hibákba esni, mint aminek most viselem a következményeit, akkor muszáj rendesen elvégeznem mindent és kitisztítani a gondolataimat. Bár nem lenne ilyen rohadt nehéz hinni bennük! Bár ne látnám a sok-sok értelmetlen parancsot, amit csak odavetnek nekünk!
De most ezzel sem foglalkozhatok. Mivel itt áll előttem a fickót, akit meg kell ölnöm. Már így is túl sokáig húztam az időt. Talán hátra kellene szólni Morgannek, hogy lőjön. Meg tudnám fizetni. Na persze, egy év alatt keresek annyit, ami ő egyetlen gyilkosságért kér. Gyilkosság? Nem, ez nem gyilkosság, ez csak parancsteljesítés. Védekezés. Előrelátás...
Végül meghúzom a ravaszt. Amint a fickó összeesik, én már adom is magamból a felgyülemlett feszültséget, dühöt, bűntudatot... bármit is érzek pontosan. A Colt repül a fának, én pedig még csak arra sem vagyok hajlandó, hogy leellenőrizzem, tényleg sikerült-e egyetlen lövéssel végeznem vele. Bízok saját magamban és abban, hogy akár csukott szemmel is a megfelelő helyre találnék.
- Nyugi? Nem - rázom meg a fejem, miközben kényszerítem magam, hogy ne kiabáljak. - Egy hete, hogy csempészett nekem be egy üveg sört a laktanyára, mert nem mehettem velük! - eddig próbáltam nem tudomást venni erről az apróságról. Hiszen igazán semmiség, nem igaz? Amikor úgy döntött, hogy nem jön vissza a táborba, már halott volt. Az, hogy én tettem igazán azzá nem számít... Nem számít.
Pár nagyon hosszúnak tűnő percig csak járkálok oda vissza, két egész szimpatikus fa között. Majd még egy káromkodás és összeszedem magam. Nem értem, miért akadtam ki ennyire. Nem szabadott volna elveszítenem a fejem. Ez nem én vagyok a fenébe is!
- Szóval... most jössz velem a fizetségedért? - próbálok tárgyilagos maradni és csak a lényegre koncentrálni. Azaz vele megbeszélni, hogy mikor adjam oda neki az üveg whiskyt és letépni a dögcédulát a volt bajtársam nyakából, hogy odaadhassam a felettesemnek - a test nem az én dolgom. És persze mielőtt elfelejtem, a fegyverem is össze kellene szedni. Nem szeretnék azzal beállítani, hogy teljesítettem a parancsot, de a Coltot valahogy otthagytam az erdőben.

Tárgy: Re: Déli erdőségek 2014-06-25, 16:24

Andrew & Morgan

-Ez van, a szabályok nem alkalmazkodnak hozzám, de amúgy meg… minden pénz kérdése. – rántom meg a vállamat egyszerűen. Jó pénzért még szarban is hempergek neked, ezen ne múljon. Maximum megöllek, ha röhögsz közben. Tudok én parancsot követni, az még egy csecsemőnek is menne, de hogy megjegyzések nélkül tegyem…az már nem játszik. Parancsokat követni mindenki tud, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy való ez neked, vagy sem. Nekem pedig egész egyszerűen nem fekszik ez. Én nem tudok csak azért valakinek teljesíteni egy óhaját, mert a tiszti ranglétrán felettem áll. Engem nem kárpótolnak a fáradságaimért a kedves szavak. Nem, nekem pénz kell, az kárpótol, azzal megtudsz győzni, hogy megtegyem, amit kérsz tőlem.
- Majd szerez be egyet. Tudod, a kutya az ember legjobb barátja. – mondom mosolyogva, majd egész egyszerűen csak vigyorogva megrántom a vállam. – És láthatod mennyire hasonlít egy katonára. – oké, tudom, hogy nem éppen hízelgőek a szavaim, de ez van, nem tudom megállni, főként mikor Andrewt hallgatom. Hol védi a katonaságot, hol pedig lehordja, igazán eldönthetné, hogy kinek a pártján áll. Ha esetleg úgy döntene, hogy otthagyja azt a sok seggfejt és csinál valami jövedelmezően értelmes dolgot, akkor én szíves-örömest segítek neki, és bevezettem a világomba, de ahhoz el kéne hagynia ezt a katonásdit, ami nem hiszem, hogy menne neki. Már csak amiatt a barom apja miatt se, de lássuk be. Ő ebben nőtt fel, nem valószínű, hogy ott tudná hagyni.
- Mi bajod? Ez csak üzlet. – mosolyodom el. Komolyan nem értem ennek a kölyöknek az észjárását. De szerintem ezzel mindenki így van. Próbálja itt adni a mintakatonát, akit könnyedén összelehet zavarni néhány mondattal, és ezzel mutatja azt, hogy már nem bízik a seregben. A probléma csak az, hogy egy mintakatona hite soha nem ingana meg a seregben, úgyhogy ő már kapásból nem esélyes az évszázad katonája címre. Mi a tökömnek gondolkodik annyit? Most komolyan, jobb lesz attól, ha az áldozatain kattog egyfolytában az agya? Feltámadnak majd attól? Nem. Ha megölsz egy embert, azt nem kell túlbonyolítani. Elvetted egy ember életét, ilyen egyszerű. Talán nincs hozzá se jogod, se indítékod, de meg van hozzá a hatalmad, és a hatalommal könnyedén lehet szerezni jogot és indítékot. A katonaság nagyon jól képzi a gyilkosokat, de valahogy képtelen őket karbantartani, és szétcsúsznak, akárcsak most Andrew. Igazán beléjük verhetnék azt a sok szarságot, hogy a sereg tévedhetetlen, meg minden elvett élet a haza és a háború végét szolgálja, meg a többi hasonló baromság. Legalább végeznének rendes munkát, de így csak létrehoznak néhány gyilkost, akiknek a számlálójuk egy bizonyos határnál kiakad és elkezdenek azon gondolkodni, hogy vajon miért ölök, hogy vajon megérdemlik-e…hülyét tudok kapni ettől. Egyszer úgyis megfog mindenki dögleni, hát nem édes mindegy az neki, hogy te lövöd őt majd fejbe, vagy egy farkas tépi le a fejét az erdőben?
Meg sem rezdülök a lövés hangjára, csak kiül az arcomra egy halovány mosoly. Nos, ez sokáig tartott, de azt hittem még tovább fog. Reménykedtem benne, hogy majd megkérdi a fickót miért tette, az meg bűntudatot ébreszt Andrewban, de…talán így is éppen elég bűntudat kavarog most benne. Baszki, muszáj volt egyből lőni? Nem éppen így akartam szórakozni a dolgon. Leeresztem az íjpuskát és leguggolok a halott fickó mellé, hogy kicsit jobban megnézhessem. Egyetlen lövés, szép! Oké, gondolom ez egy elég alap dolog a seregnél, ahogy valószínűleg minden valamire való fegyverhez értő ember tudna ölni ilyen távolról egyetlen lövéssel, de ez a helyzet most más. Simán kiütközhetett volna ezernyi tényező, az izzadáson a kéz remegéséig. A szemöldökömet felhúzva figyelem, ahogy Andrew a fához vágja a Coltot. – Nyugi, egyszer mindent el kell kezdeni. – nem vagyok valami jó az emberek megnyugtatásában, de nem is az a dolgom, hogy megnyugtassam Andrewt, annyi pénz nincs a világon, hogy én most elkezdjem őt itt vigasztalni. Azt viszont felírom pozitívumnak, hogy nem engem kért meg, hogy öljek helyette. Akár arra is felbérelhetett volna, és beadja a felettesének, hogy ő volt,de…nem, volt töke hozzá, hogy ő maga húzza meg a ravaszt.
- Ezért fizetnek neked, nem? Még, ha szarul is. – amiért fizetnek, azt végezd is el. Ez az én egyetlen törvényem, ami szerint élek.

Titkosított Akta

» Keleti erdőségek

Déli erdőségek

Déli erdőségek

Similar topics

Similar topics