- A bálterem rémségesen unalmas tud lenni. Bár itt Avignonban még ott is történhetnek érdekes dolgok. - emlékszem vissza a pár héttel ezelőtti történtekre, amikor is sikerült lábujjközön lövetnem magam. Nem mennék bele a történet részletezésébe, ezért is nem említettem sokkal hathatósabban, mélyebben a témát. Elég annyit tudnia, hogy jártam már bálon, a többi nem érdekes.
A szivarral mindig jóban voltam, kedvelem az illatát. Egyesek szerint karcos és büdös, de én nem osztom ezt a nézetet. Számomra ez a lázadás szaga – mert szag, az illat mégis túlzás volt – és mivel ízig-vérig lázadó vagyok, voltam, s leszek.. hát ennyi nekem jár.
Egy kézszorításból sok minden kiderül az ember jelleméről. Már az is sokat elárul, amilyen irányból nyújtja a kezét. Hogyha fentről törekszik bele a mozdulatba, akkor el akar nyomni, felsőbbrendűnek érzi magát, eltapos, ha hagyod neki, vagy legalábbis ezt akarja elhitetni veled. Ha alulról irányul kezed felé a keze, akkor tökéletesen alárendeli magát neked, ami szintén érdekes tapasztalás, bár én annyira nem szeretem. Én azt kedvelem, amikor valaki el akar nyomni, de aztán rájön, hogy nem tud, mert én nem vagyok az a pondró, akit el lehet taposni. Én erős vagyok, sziklaszilárd. Persze nem vagyok bolond, tudom, hogy meg lehetne törni. De inkább meghalok, semmint hagyjam, hogy egyszer is összeroppant semminek lásson a világ.
- Az ajánlatom erősen költői túlzás volt. Szóval nem, nem gondoltam komolyan. Inkább csak tisztelegtem vele az elhatározása előtt. Ugorjuk is a lepedő témakörét, szerintem így is elég szót fecséreltünk rá. - legyintek mosolyogva. Lepöccintem a tűzrakóhely kövekkel körülhatárolt belsejébe a szivarhamut. Mosolyon engedékeny, de mégis benne van valami más. Éppen az a ridegség, ami tekintetemben születik. Nem szeretem, hogyha úgy beszélnek velem, hogy abból lealacsonyodást vélhetek felfedezni. A dolgokat a helyükön kell kezelni, s amit mondtam, az nem ribancságból fakadt, hanem abból, aminek magyaráztam az imént. Lenyűgözöttségből. És bár lehet, hogy odaadnám magam ennek a jóképű férfinek, de nem azért lenne, mert meg akar ölni valakit, akit gyűlölök, hanem azért, mert a testére szomjazom. Megsértve nem vagyok, ez látszik is rajtam. Ajkaimon mosoly ül, s lassan tekintetemben is feloldódnak a jéghegyek.
- Terveim? - vonom fel szépen ívelt szemöldökömet. Felnevetek, végül egy legyintéssel zárom le a dolgot. Terveim, persze. Kinek nincsenek? Ám nem kell mindent túlmagyarázni, azt hiszem.
- A bizalmat nem adják ingyen és erősen túl is értékelik. - fűzöm még hozzá. Megtisztelem azzal a férfit, hogy nem áltatom. Nem bízom benne, de nem személyeskedésből. Nem bízom én senkiben. Régen volt már, hogy virágba borult volna bennem a feltétel nélküli elfogadás, vagy a bizalom kertje. Rég volt, tán igaz se volt.
- Nahát! - csapnám össze tenyereimet színpadiasan, hogyha nem lenne az egyik lefoglalva a még mindig égő szivarral. Így csak egy szemtelen pillantás marad, ami beillik ennek a gesztusnak.
- Mindig öröm látni egy olyan férfit, aki udvarias a nőkkel, legyenek azok bármily idősek is. - eresztek meg magamnak némi humort. Hagyom, hadd tolja öreg barátnőmet, ahogyan fogalmaztunk. S én pedig felzárkózom mellé, a jobb oldalára. Mert van az a mondás, hogy mi mindennek van bal oldalon a helye. Én egyiknek sem tartom magam, így ha férfival sétálok, szorítkozom a jobb oldalon való tartózkodásra. Alap dolog, nem megmásítható.

Apám utálta, hogyha úgy viselkedtem, mint egy férfi. Azt szerette volna, ha olyan vagyok, mint a húgaim, megfontolt, igazi hölgy, olyan, aki minden helyzetben tudja, hogy mit nem illik tennie. Például nem illik igyon, nem gyújthat rá és nem mehet be a férfiakkal együtt a dohányzóba, ha azok beszélgetni akarnak. De sajnos csalódnia kellett bennem, s egy idő után fel is kellett adja szigorú nevelésemet. Mindig azzal érveltem, hogy megtanulok minden istenverte nyelvet, amit csak akar, elfogadom a szabályait a házon kívül, de a saját otthonomban hadd menjek már oda, ahová akarok! Elfogadta. Amikor elhívta kártyázni a barátait, vagy az üzletről beszélgettek, egy idő után nem penderített ki, s az utolsó tárgyalása alkalmával még dohányozhattam is, valamint kaptam a szeszből is, amit fogyasztottak. Az évek során hozzászoktak jelenlétemhez a munkatársai is, s már nem kapott miattam rosszalló pillantásokat.
- Köszönöm! – feledkezem a szivar élvezetébe, miután annak végét megszínesítette a láng, s szájüregemet megülte a füst, melyet némi ízlelgetés után fújok ki. Mosoly játszik ajkaimon, a parázsfényben talán látható is.
Szivarozni tanulni kell, éppen úgy, mint a nyelveket. Mi a bátyámmal tanultuk, egymáson nevettünk, amikor valamelyikünk fuldoklani kezdett, mert letüdőzte a füstöt, s akkor sem rejtőztünk el, amikor anyánk ránk nyitott. Tudtuk, hogy nem örül annak, amit csinálunk, de eltűrte, mert akkoriban éppen nagyon békés időszakát élte. A mosolyom hát Dovid emlékének szól, s annak a szép nyárnak, amelyre szivarozás közben gondolok.
Az ajánlat ébreszt fel révedezésemből. Lepöccintem a hamut a szivarvégről, enyhén előredőlök ültemben, térdeimre könyökölök és úgy nézek fel a férfire.
- Nem tűnik gyáva embernek, ha mer ilyen kijelentéseket tenni! – hümmentek elismerően a szavaira. A fejleszedés nem hangzik bizalomgerjesztőn, s szerintem minden nő tartana ettől a felajánlástól, én viszont nem születtem nyúlnak. Mivel nem szeretek egyedül lenni, s a forralt bor is igen csábítóan hangzik, gond nélkül bólintok egyet.
- Kérethetném magamat, de tekintsünk el tőle. Vegye úgy, hogy megtettem. Merre is van az a tábor? – állok fel a rönkről, s lépek kicsit közelebb Josslenhez. Átcsoportosítom a szivart a kezemből, hogy az illemnek megfelelő kezet tudjak nyújtani a férfi felé.
- A felajánlásért cserébe megkapja a nevemet. Csak, hogy tudjon mit sóhajtani, amikor a vezetője elválasztja a fejét a nyakától. – szemtelenkedem egy kicsit felvezetésképp, majd valóban elárulom a keresztnevemet. - Libi vagyok. S önben kit tisztelhetek? – kérdezek vissza. Ha elfogadja a felé nyújtott kezemet, akkor határozottan megszorítom a kezét, igazi férfias kézfogást produkálva. A döglött-hal kézfogást nem szeretem. Egy nőben a neme ellenére igenis legyen erő, én ezt gondolom.
Némiképp megütközöm a válaszán, sokáig nem is szólok rá semmit. Újabb slukkot szívok a szivarból, majd a füstöt lustán fújom ki, s ráérősen elmosolyodom.
- Ha már a nyakamat emlegette.. – kezdek bele, s nyúlok oda a nyakamhoz, hogy a ruhám takarásából kiemeljem a nyakamban függő ezüstláncot, melyen hitem és származásom szimbóluma függ diszkrét, ízléses aranykivitelben. Egy pillanatra hagyom, hogy megcsillanjon a függőn a holdfény, majd visszarejtem ruhámba a darabot. - Micve jár a micvéért. Ha bejut abba a hálószobába és kioltja a gyilkos életét, akkor bejuthat az enyémbe is. Az életemet nem adom, de jótékony leszek.
szavaim úgy koppannak, mintha egy mázsányi követ dobtam volna elé. Igen, nyers vagyok, gyűlöletes, s talán szemérmetlen is. De minden szavamat komolyan gondolom, ez teszi olyan félelmetessé és alkatomhoz nem illővé a dolgokat. Nem mutattam volna ki származásomat szavakkal – a micve héberül a jótétemény, csak a zsidók használják ezt a kifejezést, s ennek hagyományait – ha nem mondja azt, amit. Persze ettől még könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy megütöm a bokámat egyszer majd, de most pont nem érdekel. Óvatosságomból csak egy rövid kitekintésnyit közlök a férfivel.
- Ha elárulja valakinek, amit az imént megtudott, akkor féltheti a nyakát az ujjaimtól. Nem félek őket bemocskolni. – hogy a motorolajra célzok, vagy másra? Értse, ahogy akarja. A lényeg, hogy ez az alku – ami talán csak kedélyes játék, a bura miatt, a helyzet miatt – itt kell maradjon a tűzrakóhely magányában, kettőnk között. Így tartom fairnek. Valamit valamiért, ugyebár.

Szeretem a kedves fériakat, legtöbbször rettentő szórakoztatónak találom őket. Főleg akkor, hogyha nyomulnak is, s nem veszik észre, hogy mennyire nevetségesek. Mondjuk ez a helyzet egészen más. Talán az est leszállta teszi, talán a helyszín vagy a szituáció.. mindegy is, a lényeg, hogy nem forgatom meg rögtön a szemeimet a gyufás megjegyzésre, hanem valahol legbelül születő, jóleső érzésből kel életre a mosoly ajkaimon.
- Nem venném a lelkemre, hogyha lesérülne miattam és öreg barátnőm miatt! – veregetem meg a motorkasznit szeretetteljesen. Elismerősen hümmentek a felajánlására. Ritkán szoktak engem dohánnyal kínálni, pláne úgy, hogy az még szivar is. Rábólintok a dologra.
- Köszönöm, az nagyon jólesne! – veszek elő közben egy rongyot, s beletörlöm motorolajos kezeimet. Egy kis szivarozásnyi időre igazán félretehetem a szerelést, nem fog összedőlni a világ. Különben is elég sötét van, nem igazán tudnék így mit kezdeni a járgánnyal. Majd hajnalhasadtával orvosolom a problémákat, addig meg elütöm az időt. Ha szerencsém van, akkor nem egyedül. Bizalmatlan vagyok az idegenekkel szemben, de sokkal jobban utálok egyedül lenni, semmint zavarjon a férfi jelenléte.
Átveszem a szivart, majd hogy, hogynem előkerül a dzsekim belső zsebéből egy szivarvágó is. Egy jó nő hordjon magával minden eshetőségre holmikat, sosem tudhatja, hogy mire is lesz szüksége.
Lecsippentem a szivar végét, hátrébb lépek párat és letelepszem a mellettünk tanyázó tűzrakóhely köré hevenyészett széknek kirakott rönkök egyikére.
- Azt hiszem, hogy bekrepált a fékrendszer. Vén csoroszlya már ez a jószág, nem is csodálom, hogy így esett. Ha felkel a nap, akkor majd adok neki, s legalább annyira összedobom, hogy haza tudjak evezni vele. Több szerszám, jobb szerelési lehetőség. És még alkatrészt is kell szerváljak, azt hiszem. Ez a francos város mondjuk nem híres a motorszerelők álmairól. – húzom el a számat.
- Tüzet kaphatok? – nyújtom felé a szivart, s ha már azt a gyufát emlegette, kivárom, hogy meggyújtsa a szivaromat. Jólesőn füstölve feledkezem egy időre hallgatásba, majd a csendet nem kedvelvén felteszek egy kérdést.
- S ön mi járatban errefelé.. ilyenkor?

Hülyeség. Az embernek nincsen a homlokára írva a származása, úgyhogy biztos nagyon jót nevetnék azon, hogyha bevallaná nekem bárki, hogy már akkor tudta, hogy zsidó vagyok, amikor félhomályban a hátam mögül – vagy akár velem szemből – rám tekintett miközben motort szerelek. Természetesen nem tudhatja, ahogyan én sem lehetek tisztában azzal, hogy tudni véli. Ez egy istenverte ördögi kör, melyből a tudatlanság szakít ki mindenkit és az, hogy nem születtünk gondolatolvasónak.
Feketének tűnik rajtam a nagyon sötét barna bőrből készült motorosdzseki, amit viselek. Fehér bőrkesztyűimet már a szerelés elkezdésekor a motor nyergére raktam, ahogyan a barna sapkát is, melyhez a motorozáshoz viselt szemüveg társul. Ez amolyan bukósisak-féle számomra, bár tudom, hogy manapság már hordanak a rohambilihez hasonlóakat is. Mégis, én ezt szeretem, egy falat történelmet viselek a fejemen száguldás közben és nem adnám fel semmiért.
Csizmaszárba tűrt nadrágom térde igencsak átitta a nedvességet a földből, melyen térdelek. Éppen azon szívom a fogamat, hogy sötét is van és el is áztattam a ruhám egy részét, amikor meghallok valakit motozni. Reflexből kapok a motorra függesztett oldaltáska után, hogy kiemeljem belőle fegyveremet, de végül a kérdés hallatán megakad a mozdulatom.
Nem tűnik ártalmasnak, de udvariasnak sem. Tegezni egy nőt az én olvasatomban, engedély nélkül.. hát hadd ne fogalmazzam meg, hogy mit is jelent. Szerencsére elég jól tudom rejteni az érzéseimet, így nem tör ki belőlem a szemforgatás vagy a szájhúzogatás. Mosolyra fakadok.
- Hozott magával elemlámpát? – kérdezek angyali hangon, kedveskedve. Talán bizalmaskodó felhang is vegyünk kérdésem dallamcsengői közé.
Nem, nem akartam ezzel ledorongolni. Felőlem segíthet, hogyha akar, nem zavarna vele. Biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan jól értek a motorokhoz, mint ő, de engem nem olyan fából faragtak, mint aki szereti letörni első megszólalással a férfiak önérzetét. Sokkal inkább játszani szeretek velük, nem a sárba tiporni őket a kezdetekkor. Később igen. Ha okot adnak rá, akkor mindenképp.
Nem rettenek meg a közeledésétől, de nem is távolodom el a nyeregtáskától. Jó az, hogyha a fegyver helye a kezem ügyében van, sose lehet tudni, hogy mikor lesz szükségem arra, hogy megvédjem magam. A helyzetemből következik, hogy háttal állok a motornak már, hanyagul neki is döntöm kissé magamat, hadd lássa, hogy nem vagyok ijedős. Elvégre mitől is kéne tartanom? Végül is csak háború van, sötét, rossz a motorom és egy ismeretlen férfivel találkoztam a tűzrakóknál. Teljesen idillikus a helyzet, jobb nem is lehetne!