Joseph & Sasha - Welcome home!

Tárgy: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-01, 14:18

First topic message reminder :

Joseph & Sasha

Előzmény
- Én sem... de segített nekem túlélni, én pedig segítettem önnek túlélni. Talán... meg volt az oka, talán épp az, hogy segítsünk egymásnak megtanulni újra élni. - ez nem lehet? Persze nem minden okkal történik az életben. Jó hinni benne, hogy nem minden a véletlen okán történik, hogy vannak dolgok, amiknek volt céljuk, hogy nem csak úgy elhullanak az emberek, hanem az egész nem hiába való. Balgaság lehet azt hinni, hogy esetleg az életünk nem teljesen céltalan? Nem azt mondom, hogy feltétlenül nagy dolgokra vagyunk hivatottak, de talán arra igen, hogy valamilyen módon segítsünk egymásnak, túlélni... élni, egyáltalán csak létezni. - Ne is figyeljen rám... egyáltalán nem biztos, hogy minden okkal történik. - rántom meg finoman a vállam, majd elmosolyodom. Annak se lenne értelme ha mindenféle balga hitben ringatnám őt, és a végén nagyot kellene csalódnia. Jobb, ha a saját kis képzelgéseimet inkább megtartom szépen magamnak, aztán majd lesz valahogy. Nem tudom, mit hoz a holnap, csak azt, hogy ezt meg akartam tenni, hogy ma tényleg tenni akartam érte, segíteni neki, kimenteni arról a rémes helyről. Lehet, hogy majd ő maga akar elmenni, ha lehetősége lesz rá, ha a bura megszűnik. Nem tudhatom és nem állítom majd meg, mert nem tartozik nekem semmivel. Mondhatjuk, hogy kvittek vagyunk azzal, hogy segítettünk egymásnak nem igaz?
- Tartozom is, de nem csak e miatt csináltam. Úgy érzem, hogy segíthetek, és most hogy tudom, hogy művész volt, lehet hogy ennek oka is van. A művészet közöl dolgokat, talán a jövő számára üzenhet a képeivel, hogy soha többé ne történhessen ilyen, hogy más ne éljen át hasonlót, hogy többé senki se lásson annyi halált, mint a mi generációnk. - mi más értelme lenne a művészetnek, ha nem ez? A versek, a regények, a festmények, az a feladatuk, hogy közöljenek valamit, hogy érzéseket elevenítsenek meg, szépet, boldogat, riasztót és fájdalmasat. Talán ha sok év múlva valaki ránéz egy képre, amit ő festett, akkor megváltozik a véleménye jó irányba, megváltozik a gondolkodása, rájön, hogy szerencsés, hogy olyan korban él, amikor nem kell küzdenie minden nappal az életben maradásért. Rájön, hogy szerencsés, hogy az apró nehézségek az életében elhanyagolhatóak ahhoz képest, amit mások a fronton éltek meg a háborúban, amit családok a fegyverek tüzében láttak a harcok közepette, ahogy elhurcolták a számukra fontos szeretteiket. Talán a mi példánk egy intő jel lehet. Muszáj, hogy legyen ennek az egésznek valami értelme, hinnem kell abban, hogy az egész nem teljesen hiába való... muszáj!
- Volt egy pisztolya Joseph, amit nekem adott, nem várok ennél többet. De, ha úgy érzi jobban magát csak próbáljon meg valahogy túllépni, hogy legyen értelme a segítségemnek. Butaság, de valahogy ott abban a házban... mintha kialakult volna valamiféle kapocs. Ön az egyetlen, aki kapcsolódik a múltamhoz, ön az egyetlen, aki... tudja, sejti, hogy min mentem keresztül. - itt mindenki más csak egy német lánynak hisz, aki elhagyta a hazáját és itt keresett boldogulást. Egy mosolygós, vidám nőnek, aki boldogan éli az életét, aki... jól van, mert ezt mutatom nekik. Senki nem tudja, hogy mi van a felszín alatt, talán csak az a hölgy sejti, akivel egy házban lakom, aki biztosított nekem egy szobát, egy emeletet, aki vak ugyan, de nem süket. Ő talán érzi, hogy nem az vagyok, akinek mutatom magam, hiszen ő az egyetlen, aki hallottam már éjszaka a sikolyokat, amikor megtaláltak a rémálmok.
- Ugye nem hiszi, hogy a festménye miatt lett... ez az egész? - körbemutatok, pedig tudom, hogy itt és most nincs semmi, csak katonák, de valódi harc nincs. Nem az ő hibája, hogy harcok törtek ki, és a művészek rossz dolgokat is megörökítenek, nem csak a jókat. Nem vagyok művész, de ennyit azért értek az egészből. Nem minden vers, nem minden történet és nem minden kép szól csak a jóról, mert az élet sem csak arról szól, és úgy már nem is lenne hiteles az alkotás, ha mindent túlfényezne. A családi fotóalbumok sosem mutatják a rossz perceket, mindig csak a szépet. Nincs ezzel baj, de olyan, mintha próbálnánk a múltunkat kiszínezni, eltörölni belőle a fájdalmat, pedig attól még ott van.
- Jól, ne aggódjon. - kicsit megszorítom a karját, hogy ha kell, akár támaszkodhasson is rám. Sejtem, hogy nem ez a kis séta volt az, amire most a szervezet vágyott, de sajnos kénytelenek voltunk megtenni. - Nem lakom egyedül, de Giselle néni jó ember. Vak... nem lesz gond vele. Én az emeleten lakom. - adom le neki az infot, mert azért ez fontos lehet. Aztán szépen nyitom a hófehér kaput, ahogy elérjük a célt. Soká jöttem tudom, nem lep meg, hogy a néni ott ül kint a verandán és azonnal felénk pillant. Ösztön ez, attól, hogy nem lát. - Elnézést a késésért, csak volt egy kis dolgom, és hoztam egy... barátot. Egy ideig velünk marad, ha nem bánja. Leégett a háza a város határában, de nem fog zavarni. - őrület, hogy ilyen vizslatóan tud nézni egy vak öregasszony, pedig nagyon megy neki. Remélem azért annyi erő még van Josephben, hogy legalább pár szót szóljon, bemutatkozás, persze hasznos, ha nem a saját nevén, aztán majd el is slisszanhatunk a néni mellett. Megszorítom picit a karját, hogy erőt adjak. Már csak pár perc és pihenhet.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-04, 20:47

Joseph & Sasha

♪ Story of my life ♪
Fura persze, de még sem zavar annyira, mint amennyire talán kellene. Jó persze azért vannak bennem fenntartások az ellen, hogy levetkőztessek csak úgy egy férfit és ha ebből most Giselle néni bármit is hal, biztos vagyok benne, hogy nagyon csúnyán kombinál már oda lent, de nem számít, mert segíteni szeretnék neki és alig áll a lábán. Én sétáltattam meg ennyire, az én felelősségem, hogy ne essen össze. Azt pedig nem akarom megtenni, hogy így, ahogy van pihen, kialussza magát, aztán meg majd reggel emberi külsőt kap. Nem, akkor már legyen teljesen jól, vagy legalábbis nagyjából. Megteszem, amit meg tudok és ha ehhez az is hozzátartozik, hogy leveszem a ruháit, akkor... leveszem és kész, nem fogom rá se húzni a számat, se semmit. Persze azért ott van egy pillanatnyi elakadás, ezzel sajnos nem lehet mit enni, az utolsó lépés mindig nehéz, nem csak az első hiába gondolják sokan azt. A köztes dolgok mindig sokkal egyszerűbbek, de végül ezen is túl vagyunk és szépen segítek neki elmerülni a kellemesen illatozó vízben. Szeretném, ha jól érezné magát, legalább egy kicsit, ha elfogadná azt, hogy most már minden rendben lesz, hogy nyugodtan elülhet kicsit, és nem kell aggódnia semmi miatt, mert most tényleg nem kell. Nem jön senki, aki bántaná és én sem fogom azt mondani neki holnap, hogy menjen isten hírével és oldja meg az életét, ahogy akarja egy vadidegen városban szökött fogolyként.
- Ne sajnálja, nem kell sajnálnia semmit, rendben? - pillantok fel rá, miközben már épp az övé csatolom ki. Nem akarom, hogy e miatt is rosszul érezze magát, mert erre igazán nincs szükség. Én vállaltam ezt, én akartam segíteni neki, nem kell bocsánatot kérnie azért, mert gyenge. Azoknak kéne, akik így bántak vele. Még csak nem is tudhatják, hogy pontosan mik történtek vele, még is kínozták, ki tudja hogy hányan voltak, akik mindezt pusztán élvezetből tették meg. Lehet, hogy vannak olyanok, akik megérdemlik a büntetést, de akkor sem így! Ez egyszerűen embertelen. Vagy csak az ő esetében gondolom így? Nem számít, az ő esetében így érzem, és most hogy látom milyen sérülések tarkítják a testét még inkább így gondolom.
- Jól van, maradok, csak akkor mentem volna, ha önnek úgy lenne kényelmesebb. - eresztek meg egy halvány mosolyt. Valahogy talán egy kicsit furcsa lehet, hogy magázódunk még most is, miközben most vetkőztettem le, de... attól még nem történt úgy semmi, ami okot adna a tegeződésre, vagy talán nekem kéne felajánlani? Nem is tudom... Azt viszont látom, hogy remegő kézzel nyúl a szappanért, hogy úgy próbálja megmosni magát. Komolyan még nézni is fájdalmas, főleg ahogy egyes sebek újra felszakadnak a megerőltetésnek hála. Nem látták azokat soha sem el rendesen. - Várjon... - fogom meg a kezét, vagy inkább intem le, hogy hagyja abba. Inkább veszem át tőle a szappant, ezen már igazán nem múlik, és amikor a táborban megvizsgáltam úgy nagyjából, akkor is hozzáértem már, nem olyan nagy dolog ez. Közelebb húzom szépen a széket a szabad kezemmel és kicsit még jobban felhajtom a ruhám ujját, hiszen rövid ujjú, de a vállamig azért szépen felhajtogatom és csak utána mosom meg szépen óvatosan a hátát. Nem akarok fájdalmat okozni neki, még ha félő is, hogy akaratlanul is megteszem majd, de azért igyekszem nagyon óvatosan érinteni a sebeket, és lehetőleg a szappannal a nyíltakat elkerülni, mert az azért baromira csípne, aztán szépen a puha szivaccsal átmosom az egészet.
- Van itt olyan is, ami már egészen réginek tűnik. - csendben jegyzem csak meg, miközben óvatosan megfogom a vállát, hogy hátra döntsem. Ha már elkezdtem, akkor segítek neki, persze reális kereteken belül, mert egy szintnél nem fogok lejjebb menni, ahhoz amúgy is fel kéne állnia és azt hiszem most az a jó, ha csak egyszer áll majd fel, amikor segítek neki kikászálódni. Szóval figyelek rá, de közben áttérek, hogy megmossam a nyakát és a mellkasát is rendesen. - Szem becsuk! - szólalok meg és talán még egy játékos mosoly is kiül az arcomra közben, mintha csak egy gyereket fürdetnék meg éppen. Az arcára is bőven ráér, hogy szépen megmossam, aztán persze majd jöhet a többi is, a haja teszem azt, de majd haladunk sorban. Nem hiszem, hogy kapkodni szeretne és minél előbb megint állni.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-04, 11:23

Sasha & Joseph

Fura. Igen, azt hiszen a megfelelő szó arra, ami most történik velem. Tisztán, tiszta ágyban aludni normális körülmények között… fura. Már megszoktam a földön alvást, a koszban és sárban. Az pedig még furább lesz, hogy senki sem akar megverni. A táborban ez mindennap megtörtént, szinte kivétel nélkül. Reggel, vagy este jöttek a katonák értem, kirángattak az ágyból és vagy addig rugdostak, míg mozdulni sem tudtam, vagy már kapásból botokkal jöttek, de volt a fegyvertussal csinálta. Aztán ott vannak a rémálmok. A táborban nagyon gyakran álmodtam rosszakat, itt nem szeretném felverni vele Sashát, úgyhogy…úgyhogy talán nem is alszok, csak pihenek. A gond az, hogy mindenképpen elfog nyomni az álom, túlságosan is gyengének érzem magamat még ahhoz is, hogy ne aludjak el egy ágyban. Már megtapasztaltam a kitartásom határait, sokszor túl is léptem rajtuk. És tudjátok, hogy mit fedeztem fel? Hogy nincsenek határok, azokat mi magunk szabjuk. Valójában mikor azt mondod, hogy eddig bírtam, kész vége, akkor még van benned erő. Ha azt mondod, hogy kibírom, akkor akármeddig is verjenek, kifogod bírni, feltudsz tápászkodni és bár elesel újra és újra, de meghalni nem fogsz. Nincsenek határok, azokat csak mi magunk hazudjuk, hogy ne legyen bűntudatunk, ha feladjuk, hogy azt mondhassuk küzdöttünk. A test fájdalmainak nincs határa, de a lélek fájdalmának… az bizony határokkal van körülvéve.
Sasha szavai szerint támaszkodom a falnak és állok zavartan, ahogy segít levenni a ruhát. Igen, egyértelműen érzem és tudom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam, és ez engem is nagyon zavar, főleg az, hogy még erre is képtelen vagyok. – Sajnálom! – mondom halkan, bocsánatkérően, ahogy lekerül rólam az ing. Értékelem, hogy ennyire segítőkész, de szerintem ezt szívesen kihagyta volna, ahogy én is, hogy ezzel ne hozzam őt ennél is kellemetlenebb helyzetben. Megszöktetett egy német hadifoglyot, akire a legjobb esetben is halálbüntetés várt volna, és még fel is hozott a lakásába… Sasha nagyon kedves nő, én pedig nem érdemeltem ki a jóságát, és nem is tartok jó irányba jelen pillanatban, úgy érzem. Szeretném valahogy meghálálni azt, hogy segít nekem, de úgy érzem nem fogom tudni, főleg nem így. Nem gondolom, hogy ne látott volna férfit még meztelenül,de ez nyilván más, éppen ezért is sajnálom ennyire a dolgot, mert láttam a mosolyában a zavartságot, és azt a pillanatnyi szünetet, mielőtt lekerül rólam a nadrág, én pedig minél gyorsabban próbálok a kádba kerülni, és hálás pillantást vettek Sashára, amiért segít ebben.
-Ne, kérem, maradjon! Nem szeretnék egyedül lenni. – már éppen eleget voltam egyedül, éppen elég időt töltöttem távol másoktól, hogy soha többet ne akarjak egyedül lenni. Lassan nyúlok a szappanért, és a hátamhoz nyúlok vele, de beletelik pár másodpercbe, mire elkezdem mosni a hátam, ugyanis a kezem folyamatosan remeg, mint a nyárfalevél, de nem szólok egy szót sem. Jól ismerem az összes seb és heg történetét, amit viselek. Emlékszem az első sérülésemre a seregnél. Az egyik részeg bajtársam vállon lőtt, miután egy névlegesen baráti pókerpartin kikapott. Talán pár napot voltam a gyengélkedőn, miután újra szolgálatba állhattam. Kiszedték a golyót a vállamból, de a seb újra és újra felszakadt a folyamatos gyakorlatozások és erőnléti edzések miatt, az orvosok pedig csak a fejüket csóválva varrták össze újra minden alkalommal. Ők is jól tudták, hogy pihenésre lenne szükségem, míg a seb rendesen meggyógyul, de nem mertek szólni, ahogy én sem. Egy idő után pedig hozzászoktam már ehhez a seregben és nem is zavart a fájdalom, megbarátkoztam vele. Néhány másik sebet, főként az oldalaimon lévőket a verések következtében szenvedtem el. Zúzódások és törések helyei. Nemcsak a táborban vertek, hanem a seregben is megesett, hogy az indulattól túlfűtött tisztek rajtam, az engedetlen katonán vezették le a feszültséget. Másnap már úgy beszéltek velem, mintha tegnap nem vertek volna félholtra. A táborban is hasonlóképpen mentek a dolgok, csak ott nem beszéltek velem másnap, hanem megint megvertek. Hozzászoktam már gyerekkoromban is a verésekhez, apám gyakorta vert otthon, a hátamon lévő legtöbb heg tőle van, és a nadrágszíjtól, amit használt. Az erőszak híve volt, nem hitt a szavakban, sokkal jobban szerette a nézeteit beleverni másokba, főleg, ha azok semmit nem tehettek ellene. Ő ilyen volt, ha valaki nem értett vele egyet, vagy ha ellentmondtak neki, akkor az erőszakhoz nyúlt, mint eszköz és könyörtelenül ki is használta. Anyámra azonban soha nem emelt kezet, ahogy a testvéreimet is talán, ha egyszer ütötte meg, de engem…engem imádott verni, élvezte, láttam az arcán a mosolyt. Soha nem akartam olyan lenni, mint ő.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-04, 09:04

Joseph & Sasha

♪ One♪
Egyszerűen csak segíteni akarok neki, nem csak hálából, bár persze részben az is közre játszik, de mégis csak a múltam egy része. Nem azt mondom, hogy jó része, de még mindig ő van a legközelebb ahhoz, ami szép volt az életemben, a kezdeti évek, a régi idők, amikor még élt mindenki, akit szerettem. Itt Avignonban senki sem ismer igazán, senki sem tudja, hogy ki vagyok, ami valahol jó, de egyben rossz is, hiszen senki sem látja azt, hogy ki is vagyok igazából. Senkinek sincs halvány fogalma sem róla, hogy miken mentem keresztül. Itt a legtöbben csak sejtik, hogy milyen a háború, csak azt tudják, hogy milyen elveszíteni valakit, aki fontos nekik, mert az illető elment háborúzni, de nem tapasztalták meg a saját bőrükön, még nem. Annak is eljöhet még az ideje, de persze nem kívánom, hogy nekik is rossz legyen, dehogy! Egyszerűen csak mégis csak olyan valaki van most itt, olyannal beszélek, aki képes megérteni azt, ami bennem munkálkodik, a sok kétséget. Vele valahogy talán hasonlóan látjuk a világot. A legtöbben a napnyugtában a szépséget látják, a fényeket, a vöröset és a narancssárgát, de mi... az elmúlást, a fájdalmat, a vért. Más a látásmódunk, mint a többségnek, maximum próbálok úgy tenni jó ideje, mintha nem így lenne, mintha a napnyugta csak napnyugta lenne semmi több. Egyszerűen csak jó olyan valakivel beszélni, aki ismeri az élet sötét oldalát ugyanúgy, mint én, aki tisztában van vele, hogy mennyi rossz van odakint, és akinek megpróbálhatok segíteni, hogy idővel a rossz emlékek halványuljanak. Nem is halványultak, ha nem is vesztek el véglegesen, de idővel elérheti az ember, hogy már ne legyenek olyan intenzívek a képek. Sok rosszon ment át, talán jóval többön is, mint én. Rengeteg sebe lehet és nem csak a testén, még sokkal több odabent a lelkén, a szívén, amiket sokkal nehezebb meggyógyítani, mint a külsőket. Azokat nem elég csak egyszerűen összefoltozni és kitisztítani, azoknak sokkal több idő kell, amíg rendbe jönnek, és talán soha nem jönnek rendbe egészen.
Legalább azt elérem, hogy leüljön. Tudom, hogy fáradt, talán legszívesebben már most aludna és elengedné magát, de neki is jobb lenne, ha ez egyszer tisztán fekhetne le. Tiszta ruhában, tiszta ágyneműbe, nyugodt helyen, ahol biztos, hogy senki sem fogja reggel,vagy akár az éjszaka közepén felrángatni az ágyból, hogy kivigye a sárba és ott ellássa a baját. A kád gyorsan telik meg, én pedig csak remélni tudom, hogy addig le tud vetkőzni. Persze benne van a pakliban, hogy nem megy neki. Van az az állapot, amikor az erőd határain túl is kitartasz, amíg csak kell, mert... muszáj. Én is megéltem már ezt, amikor még mentem pedig már össze kellett volna esnem. Amikor pedig végre elengedheted magad, akkor olyan iszonyatos súllyal szakad rád minden addigi fáradtság és fájdalom, hogy kész csoda, ha nem lapít azonnal össze. Hátrapillantok, miután megkevertem a vizet. Jó a hőfoka, tökéletes, meleg, de nem túl forró és még Giselle néni dugi fürdőolajából is tettem bele egy cseppet, észre se fogja venni.
- Hát persze, csak támaszkodjon addig a falnak. - talán egy cseppnyi zavar azért van a tekintetemben, ahogy elmosolyodom. Már akkor is elfordultam, amikor csak átöltözött tudom, de most ezzel kell, hogy segítsek és... és ennyi. Közelebb lépek hát, becsukom mögötte a fürdőszoba ajtaját, aztán szépen óvatosan veszem le róla a ruhát, az inget és mindent szép sorban. Akkor torpanok csak meg, amikor már csak az utolsó darab van rajta. Na nem arról van szó, hogy nem láttam még férfit meztelenül, de... Csak egy pillanatig tart a szünet, aztán csak egy gyors mozdulat, persze a tekintetemet minduntalan valahol máshol nyugtatom. Csak aztán nyúlok akarja alá, hogy segítsek neki beülni a kádba. Nem gond, ha egy kis víz ki is megy, majd feltörlöm később.
- Itt maradjak segíteni, vagy... szeretne egy kicsit egyedül maradni? - közelebb teszem persze a szappant, és kikészítek az oda húzott székre egy törölközőt is. Ha ezt most Giselle néni látná, ha egyáltalán látna, már biztos vagyok benne, hogy szívbajt kapott volna. Talán... így is hallja, hogy mi történik idefent, fél füllel és most gyanakodva ráncolja odalent a homlokát, de nem érdekel. Az én életem, azt kezdek vele, amit akarok nem igaz? Ha azt szeretné, hogy maradjak, akkor persze szívesen megteszem, segíthetek megmosni a hátát teszem azt, és nem szeretném, ha véletlenül is elesne, miközben megpróbál kikászálódni a kádból.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-03, 12:38

Sasha & Joseph

Nem emlékszem a szomszédjaimra. Vagyis emlékszem rájuk, de a nevük és az arcuk nem ugrik be. A galéria felett lévő lakásban laktam, így mindössze a két oldalsó házban élőket vallhattam szomszédoknak és az még dereng valamelyest, hogy egyiküket sem szívleltem. Igazi nácibarát emberek voltak, erőszakosak és sokszor keveredtem velük vitába, de később rájöttem arra, hogy ha hagyom, hogy magukban forrongjanak, azzal sokkal többet ártok nekik, mintha partnerük lennék egy teljesen értelmetlen és fárasztó vitában. A környék, ahol éltem békés volt, nem voltak rablások és betörések, a legtöbb ember azonban persze nem titkolta azt, hogy mélyen legbelül igenis vad és agresszív ember, viszont nem emlékszem olyanra, hogy a jó hírem veszélyben forgott volna miattuk. Természetesen az újság próbált minél több információt szerezni tőlük, hogy mégis milyen ember a fiatal művész, de mivel bezárkóztam és nem beszéltem velük, semmi konkrétat nem tudtak mondani, így engem ismerhettek meg, nem pedig azt az embert, kinek mások szemében voltam. Nem hangoztattam a nézeteimet, az utálatomat a nemzeti eszmék felé, de az ismerőseim, akiket a barátomnak hívtam, ők tudták és többük egyet is értett vele. Emlékszem még, mikor a seregben töltött első hónapokban őket kerestem. Néhányukat megtaláltam, velem együtt sorozták be őket. Próbáltam minél több időt velük lenni, mert ők normálisak voltak, emberiek... egy ideig. Aztán őket is tönkretette a háború, de ők addig sem bírták, míg én. Fura, mert azt hittem, hogy még további s bírják majd, mint én, de… de nem. Előbb megtörtek, és előbb is haltak meg, néhányukat én öltem meg, mert elakartak szökni. A háborúban mindannyian megváltoztunk, és egyikünk sem előnyére. Sokszor felmerült bennem a kérdés: melyik a rosszabb? Szörnyetegként meghalni, vagy meghalni jó emberként, még mielőtt szörnyeteggé válnál? A másodikat akartam választani, de nem volt rá módon, mert amikor golyó elé akartam vetni magam, valami visszatartott. Gyávaság. Nem akartam meghalni. Nem akartam szörnyetegként sem meghalni, így az jutott nekem, hogy bűnösként éljek egészen addig, míg valaki nem ítélkezik felettem. Féltem a haláltól, de az a sok vér, amit kiontottam, kimosott minden félelmet belőlem. Ma már nem félek meghalni, nem félek már semmitől, mert nincs semmim, amit elveszthetnék. A méltóságom, a büszkeségem, az emberségem, mind oda lett a háborúban. Nincsen családom, soha nem is volt, nincs feleségem, se gyermekem, még életem sincsen, pusztán csak létezem. Nincs vesztenivalóm, így féltenivalóm sincsen. Sashát féltem, féltem az életét, de az ő élete nem az enyém. Volt esélyem, de nem éltem vele, most pedig úgy tűnik kaptam egy második esélyt, de nem tudok élni vele.
Még mindig nem fűlik hozzá a fogam, hogy lefeküdjek, de jelen pillanatban nem is tudok ellenkezni, Sasha könnyedén leültet az ágy szélére, én pedig fáradtan támaszkodom a térdeimen a kezeimmel. Elhiszem, hogy aludt már rosszabb helyeken is, de…, de azért se feküdtem bele, mert végre van egy normális ágya, jó körülmények között él, nem akarom tönkretenni. A szavaira csak bólintok egyet. Fürdő… egy normális fürdő. Míg kimegy, hogy a vizet megeressze, addig valahogy a tőle kapott katonai egyenruhától próbálok megszabadulni, persze sikertelenül, még annyi sincsen bennem, hogy a ruha felsőrészét levegyem. Nem szeretném kényelmetlen helyzetbe hozni, úgyhogy mindenképpen valahogy. Ha a kád már megtelt vízzel, akkor valahogy betántorgok a fürdőszobába, ha máshogy nem, akkor a falnak támaszkodva, de eljutok a fürdőszobáig, ahol azonban már segítségkérően nézek Sashára. – Segítene… kérem. – remélem, hogy segít, mert ha nem, akkor néhány hosszú másodpercbe fog telni, mire sikerül leküzdenem magamról a ruhát és végre beülni a kádba, de ha segít, akkor is próbálok minél előbb a kádban kikötni, mert mint már mondtam, nem szeretném őt kellemetlen helyzetbe hozni, ez pedig minden bizonnyal az a számára. A legtöbb seb és heg, ami a verésekből maradt most felszakadt, illetve a hátamon lévő vágások se néznek ki valami túl jól, bár ezeket gyermekkoromban szenvedtem el, de már akkor sem lettek igazán ellátva, csak megvárta apám, míg a seb helyén heg marad, és akkor újból kezdte a verést. Most azonban óvatosan dőlök hátra a kádban, nem foglalkozva igazán azzal, hogy hány sebet szakítok még fel, mert…már évek óta nem fürödhetem meg rendesen. A seregben időre kellett ezt csinálnom, míg a fogolytáborban keveset tudtam. A magáncellákból nem engedtek senkit sem víz közelébe.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-02, 18:42

Joseph & Sasha

♪ Destiny ♪
Elmosolyodom a szavaira. Igen, igaza van tudom én, de attól még nem akarom, hogy feláldozza magát értem. Fájna, nem akarom, hogy még valaki tegye meg ezt, már így is volt rá példa, és nem érezném tényleg az értelmét, hiszen nem gondolom, hogy bármire is hivatott vagyok. Én csak túlélek, próbálom átvészelni ezt az egészet, még ha nem is megy egyszerűen, de nem akarom azzal a tudattal leélni az életem, hogy egy újabb élet tűnt el azért, hogy az enyém megmaradhasson. Olyan sokat szenvedett már, olyan sok rossz tettre kényszerítették, annyit bántották, nem lehet, hogy mindezt azért élte túl, hogy aztán értem eldobjon mindent, miközben még csak nem is ismer igazán. Lehet, hogy nem is kedvelne, ha igazán megismerne, nem tudhatja, hiszen most még csak épp, hogy a felületet látja, a mázat, egy-egy mosolyt, amit mindenki másnak is mutatok, semmi mást. Talán neki megmutathatom az igazi arcomat is majd, bár nem hiszem, hogy kíváncsi a bajaimra. Az a jó,hogy Giselle néni elég korrekt e téren, soha nem faggat, hogy meséljek magamról, az életemről. Kedves nő, egyszerűen befogadott, mert... talán érezte a hangomról, hogy nem lesz gond velem. Furcsa, hiszen vak, de mégis olyan, mintha tökéletesen képes lenne másokban olvasni, mintha lenne valamiféle harmadik szeme, akármennyire is butaságnak hangzik ez.
- Ha végez Hitlerrel... másképp nem nagyon akadályozhatta volna meg a háborút és a vele járó mészárlást, higgye el nekem! - nem okolhatja még e miatt is önmagát. Butaság, nem változtathatott volna a megmásíthatatlanon, egyszerűen nem. Akármennyire is igyekezett ez nem rajta múlt, az sem, hogy besorozták. Persze, hogy tisztában vagyok vele, hogy nem önként vállalta, nem úgy néz ki és a szavaiból sem szűrődik le ilyesmi. Sokak mennek úgy harcolni, hogy nem tehetnek mást és senkinek sem rázzák meg a kezét, aki visszautasít egy ilyen "ajánlatot". Sajnos manapság nem sok minden működik úgy, hogy megkérdezik van-e hozzá kedved. Felszólítás van és parancs és, ha nem alkalmazkodsz, ha nem hajtasz fejet, akkor megjárod, mint ahogy a családom is, amikor nem mentünk el az otthonunkból, mert az apám képtelen volt elhinni, hogy őt, egy megbecsült német kereskedőt kitesznek otthonról és kész. Ott volt a kis boltunk, soha nem tettünk semmit, ami törvénybeütköző lett volna, soha egy pillanatra sem szegültünk ellen semminek és mégis ez lett a vége. Mégis menni kellett, mégis megölték a húgomat, az apámat, anyát a szemem láttára, pedig... nem volt semmi bűnük.
- Kit érdekel?! - rántom meg a vállam és elmosolyodom, miközben igyekszem felsegíteni a lépcsőn, minél több súlyt magamra vállalni, mert sejtem, hogy az ereje végén jár már. Érezni, hiszen egyre nehezebben lép. Nem akarom, hogy itt essen össze, már olyan közel a cél! - Giselle néni kissé régimódi. - teszem még hozzá, meg persze a szomszédok is, de nem érdekel. Késő van, nem sokan látták, hogy megjöttünk és nincs is semmi közük hozzá, no meg ők tényleg csak egy helyi fickót láttak a medál miatt. Apropó medál! Azt majd mielőbb le kell venni a nyakából, hogy még véletlenül se legyen kellemetlen vége annak, hogy esetleg ott marad. De egyébként sem érdekel, hogy mit mondanak. Sosem értettem, hogy a franciák miért ilyen pletykásak és mégis mi közük van hozzá, hogy kinél ki jár? Nem az ő dolguk, és nem kell abból máris feltételezni dolgokat, hogy az ember házába teszi valaki a lábát.
Hamarosan már vissza is térek és meglepetten tapasztalom, hogy nem ült le, hogy képes a fal mellett állni, hogy lassan itt esik össze nekem, de nem viszi rá a lélek, hogy... összekoszolja az ágyam? Nem tehetek róla, de az egész megmosolyogtat. Csoda, hogy nem nevetem el magam. A karja után nyúlok és ha kell, akkor szelíd erőszakkal húzom az ágyra, hogy legalább a szélére üljön le, ha már eddig eltámogattam, nem fog a földön aludni, egyébként is rendbe kellene hoznom, ki tudja hány és milyen sérülése van. - Volt már sokkal rosszabb fekhelyem is, mint egy ágy, ami kissé koszos. Az ágynemű egyébként is lecserélhető. Ne kéresse magát! - mindent már előtte lepakoltam szépen az ágyra. Sikerült kerítenem kötszert, fertőtlenítőt és még egy kis fájdalomcsillapítót is, bár nem hiszem, hogy gyorsan fog hatni, mert hát csak szimpla tabletta, de talán mire aludna addigra már elérjük vele a célt. - Nem vagyok túlságosan hozzáértő és tudom, hogy fáradt, de először meg kéne fürdenie, és majd aztán rendbe tenném a sérüléseit. Ha egy kicsit még pihen, utána fel tud állni? Addig csinálok egy fürdőt, ott is leülhet, és akkor még a miatt sem kell aggódnia, hogy összekoszolja az ágyamat, rendben? - nem mondom, hogy segítek neki levetkőzni, vagy betámogatom a kádhoz, de... ha már nincs, akkor megtenném ezt is, maximum nem nagyon nézek oda. Egyszerű nem igaz?

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-02, 14:04

Sasha & Joseph

- Másoknak talán nem, de nekem ön valaki, és ez éppen elég. – nincs olyan, hogy valaki senki lenne. Mindenki valaki, csak senkivé tesznek egyeseket, de nem az olyan embereket, mint Sashát. Az olyanokkal teszik ezt meg, amilyen én is vagyok. Sasha becsületes ember, olyan, akinek erős a túlélési ösztöne, akit nem lehetne olyan könnyen megtörni, mint engem. Két, talán három év elegendő volt ahhoz, hogy egy gépet csináljanak belőlem, egy érzéketlen gyilkost, aki parancsra végez bárkivel. Becsületes ember voltam, és remélem, hogy jó ember is, de könnyedén törtem meg. Sasha tovább bírta volna. Benne munkálkodik valamiféle életösztön, ami bennem nem volt meg, és már nincs is meg. Igaz, én embereket öltem, de nem menekültem el, pedig azt kellett volna, akkor mondhatná rám bárki is, hogy próbálkoztam, de én a könnyebb utat választottam, azt hittem kitartok,de tévednem kellett. Megtörtem. Az idő ellenem dolgozott, és ezért is volt fontos, hogy Sasha életben van, legalábbis reménykedtem, hogy életben van és nem egy tömegsírban, vagy táborban végezte. Sokat hallottam már azokról a táborokról, és jól tudom, hogy még a halál is jobb annál, mintsem hogy valaki odakerüljön. Megalázzák az embereket, megszégyenítik őket, elveszik a szabadságukat és megtörik őket. A méltóságát támadják az embernek, mert a méltóságunk az utolsó darabka, ami megmarad nekünk, ezt tartja bennünk az emberséget, és mégis oly könnyedén elfeledkezünk róla.
- De ha felkészülök, ha szólok másoknak… de már mindegy. – jól tudom, hogy semmit nem ért volna a dolog. Mégis ki hinne egy festőnek, aki festet egy képet, és azt hiszi, hogy a jövőt elevenítette meg vele? Senki, csak kinevettek volna, de még az is jobb lett volna, mint tehetetlenül ülni és tűrni, majd belépni a seregbe. Nem volt választásom, hadikötelezettség volt, és remélem, hogy ezt Sasha is tudja, mert szeretném, ha nem úgy gondolná, hogy önként léptem be a seregbe. Nem, engem beráncigáltak oda, kényszerítettek a katonaéletre. Apám erre akart felkészíteni, de mikor fegyvert adott a kezembe, és azt kérte, hogy húzzam meg a ravaszt, eldobtam a pisztolyt. Megvert, eltörte néhány bordám és agyrázkódásom is lett, de nem vitt kórházba, hanem a szobámba dobott be, és azt mondta, hogy holnap is ez lesz, ha nem lövök. Szerencsémre anyámba szorult annyi, hogy ellátott és nem engedte apámat, hogy tovább verjen, ennek ellenére persze ő tovább csinálta. Nadrágszíjjal csapkodott, vagy a tányért vágta hozzám… a hátamon még mindig meg vannak a szíj okozta hegek. Apám nem volt iszákos, sőt, alig ivott valamit életében. Neki ilyen volt a természete. Úgy gondolta, hogy erőszakkal bármit megoldhat, és mikor látta, hogy velem ez nem fog sikerülni, fegyvert fogott a fejemhez. Féltem, hogy megöl, és szerintem meg is tette volna dühében, ha anyám nem lép közbe és nem győzi meg őt a kitagadásról. Talán még csak golyó sem volt abban a fegyverben, kitudja, de attól még ugyanúgy fájt nekem. A saját apám gyűlölt és ezért sokáig magamat tartottam a hibásnak, de rájöttem, hogy nem tehetek róla, vele van a gond. Adtak pénzt, és cserébe annyit kértek, hogy a nevem ne legyen többet Rieder, így lettem Eisner. Aztán persze mikor a seregbe vittek apám volt az első, aki megveregette a vállam és megölelt, ezzel tudatva, hogy visszakerültem a családba. Undorodtam tőle, de nem szóltam egy szót sem, viszont mikor arról beszélt anyámnak, hogy ne féljen, mert gyorsan kihullok…akkor rátámadtam. Persze ő győzött, és csúnyán meg is vert, de büszke voltam magamra, amiért végre cselekedtem. Most pedig halottnak hisznek. Kétségem sincs afelől, hogy minden eladtak, vagy elpusztítottak, amihez a kezem ért, ami azt mutatta, hogy éltem is valaha. Ma már nem győzne le engem apám. Ma már megölném őt. Erősebb vagyok, mint ő. De nem akarok több vért. Mégis minden vágyam elvágni a torkát, megölni az ezredessel együtt.
- Sajnálom, nem akarom tönkretenni a jó hírét! – mondom bocsánatkérően, ahogy a lépcső felé igyekszünk, majd Sasha és a korlát segítségével feltudok jutni a szobájába. Motyogok valami köszönömfélét, és remélem, hogy ki is mondtam, nem pedig csak kiakartam mondani. Sikerül valahogy az ágyig elvergődnöm, de nem fekszem le, hanem a falnak támaszkodva várom, hogy visszatérjen. Úgy érzem, hogy legalább ezernyi régi seb szakadt fel, és ez a hosszú séta se tett túl jót, de…de szükségszerű volt, hogy kijuthassunk a táborból, bár hónapok óta nem mozogtam ilyen sokat, ami elég szomorú. Fáradtnak érzem magam és gyengének, mégse tudnék aludni, ahhoz túlságosan is fáj mindenem. Még a seregben megtanultam, pontosabban belém verték, hogy a fájdalom nem nyomhat el, hogy ébren kell lennem és tűrnöm a kínokat, míg vannak. Az ágyat is már csak kicsit csodálkozva nézem, régóta nem aludtam rendes ágyban. A seregben függőágyam volt, amiről mindig leestem, a táborban pedig… bár volt ágy, azért erős túlzásnak tartom, hogy így is nevezzük. Az ott töltött idő nagy részét amúgy is magánzárkákban töltöttem, ahol semmi nem volt, az egész szoba üres volt, így hamar hozzászoktam a földön alváshoz. Éppen ezért is csodálkozom, hogy itt van előttem egy normális ágy. – Ez az ön ágya, nem feküdhetek bele, nem szeretném össze koszolni… - vagy összevérezni, vagy bármi. Ő alszik itt, ez az ő háza, én tökéletesen elvagyok a földön is.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-02, 08:46

Joseph & Sasha

♪ Freedom ♪
- Talán majd idővel kiderül, hogy képesek leszünk-e rá. Ha azon a vonalon maradunk, hogy a dolgok okkal történnek, akkor lehet, hogy abban is segít majd a sors, hogy rájöjjünk, hogyan lehet túllépni bizonyos dolgokon. - halványan elmosolyodom. Igen, talán így van, talán kapunk majd válaszokat idővel, és nem magunktól kell rájönnünk. Nem tudom, hogy tényleg oka van-e annak, ami történt, hogy pont ő jött be azon az ajtón akkor, hogy épp ebbe a fogolytáborba hozták el, hogy én pont vele találkoztam nővérként, de ennyi véletlen egybeesést nehéz elképzelni, vagy talán csak nem akarok mindent a puszta véletlennek tulajdonítani, mert valahogy sokkal kellemesebb azt hinni a dolgoknak oka van. Az pedig, hogy képesek leszünk-e élni, segíteni egymásnak megérteni, hogy léteznek még szép dolgok is az életben... talán sikerül majd, talán nem, de ha meg sem próbáljuk, akkor már az elején fel is adtuk, ami butaság lenne nem igaz?
- Lehetséges, de minél többen teszik, annál jobb, annál nagyobb rá az esély, hogy majd az utánunk következő generációnak segítünk ezzel. Hinnie kell benne, hogy jót tett azzal, hogy alkotott és akkor talán képes lesz rá újra. - Igaza van, lehet hogy az utókor is elköveti majd ugyanezeket a hibákat, de ha legalább megpróbálunk hinni benne, hogy nem így lesz az már sokat segít, akkor már van értelme tennünk valamit. Kell, hogy értelme legyen annak a sok halálnak, kell, hogy legyen aki majd tanul belőle, egyszerűen muszáj! Túlságosan sok rosszat láttam, mint ahogyan ő is, de ezek a mi emlékeink és velünk együtt vesznek el, ha nem teszünk érte, hogy más is emlékezzen rá. Túl nagy elvárás az, ha szeretném azt, hogy a családom halála ne legyen hiába való? Ha példával szolgálhatnának az utókornak, hogy mással többé ne történhessen ilyen?
- Túl sokan áldozták már az életüket értem, nem szeretném, ha ön is közéjük tartozna. Nem vagyok sem különleges, sem... Senki sem vagyok, akiért másoknak kell meghalni, azt már nem viselném el. - megrázom a fejem, hogy rá is erősítsek a szavaimra. Nem akarnám, hogy miattam haljon meg, hiszen kihoztam onnan, azért tettem, mert segíteni akartam. Lehet, hogy ő fontos, én viszont nem. Ő egy művész, képes alkotni, akár még fontosat is ebben az életben. Lehet, hogy ha létezik sors, akkor azért akarta, hogy akkor és ott megmentsen, hogy aztán most én viszonozhassam neki ezt a szívességet, hogy aztán valami nagyot vihessen véghez. Nem akarom, hogy mindezek után, ha arra kerülne sor, akkor feláldozza magát értem, és talán még értelmetlenül is, mert ha a német erők betörnek ide, akkor nem védhet meg. Ha a hamis papírok nem lesznek elegek, akkor nem tehet semmit sem az ellen, hogy ne hurcoljanak el, vagy jobb esetben ne végezzenek ki helyben. Igen, ez lenne a jobb eset, mert túl sokat hallottam már azokról a táborokról. Bármit megteszek, hogy ne kerüljek oda... inkább halok meg, de nem fogom hagyni, hogy mint valami állatot úgy kezeljenek és nyomorgassanak. Ennél több büszkeség van benne, és igen sok élni akarás is, de csak addig, amíg annak reálisan van értelme. Szeretném, ha benne is több élni akarás lenne, mert jelenleg alig pislákol csak.
- Már hogy tehetett volna? Ne ostorozza magát ilyen butaságokkal kérem. Nem állíthatja meg egy ember a háborút, az nem lehetséges. -attól tartok, hogy még több ezer sem, hiszen a németek nyomulnak előre, mintha akadályuk sem lenne. A szövetséges erők pedig próbálkoznak, de mintha semmit sem érne az egész, csak úgy lepattannak róluk. Ezért nem hiszem, hogy Franciaország túl sokáig tarthatja magát. Idővel ide is elér majd a harc és nem lesz megállás. Fel fogják dúlni ezt a vidéket is, és el fognak vinni mindenkit, akit gyanúsnak találnak. Rettegés lesz az utcákon, szabályok és nem tehet ellene senki semmit. Ő sem állíthatta volna meg őket, már hogy tehette volna?
Végre elérjük a házat. Elfáradtam, de biztos vagyok benne, hogy ő sokkal jobban, hiszen akármennyire is próbálta eddig tartani magát, most mégis rám nehezedik. Egyáltalán nem zavar, tényleg nem, egyszerűen csak aggódom, hogy kibírja amíg felérünk, hogy meg tudja mászni a lépcsőket, mert nem fogom tudni felvinni, ha ő nem segít és persze sejtem, hogy kismillió baja lehet, de nem vihetem majd be csak úgy a kórházba. Remélem, hogy Giselle néni most az egyszer nem akar hosszan csevegni és főleg nem jön majd a szokásos kerítő szövegeivel. Ennek most nincs itt a helye.
- Jól van drágaságom, vigye csak fel a fiatalembert és megágyazhat neki a padlásszobában. Tudja... a jó hírére vigyáznia kell. - idős néni, az is kész csoda, hogy azon nem akad fenn, hogy egy férfi csak úgy bejön a házba előzetes meghívás nélkül, de azt hiszem ő is tisztában van a jelenlegi kemény helyzettel. Nem tarthatunk minden elvet ezekben az időkben, ami hónapokkal ezelőtt még működött. - Köszönjük! - a mosolyomat nem látja, de a hangomból valahogy mindig érezni szokta, hogy mikor mi van az arcomon. Most már viszont nem én karolok bele Josephbe, hanem épp fordítva, a karja alá nyúlok, hogy segítsek neki feljutni a lépcsőn a szobámba. Nem túl nagy és tény, hogy van egy padlás szoba de ahhoz újabb lépcsőket kéne megmászni, ami egyelőre nem lenne okos lépés. Remélem eljut legalább az ágyi és nem a földre esik nekem össze. - Sajnálom, hogy hosszú volt az út. Egy kicsit pihenjen, addig hozok kötszert és mindent, ami kellhet, hogy kicsit jobb állapotba kerüljön. - azzal el is tűnök, miután a cipőmet egy mozdulattal elrúgom a sarokba. Majd elpakolom, most ez nem sürgős, és határozottan kényelmes mezítláb. Így is lett pár kisebb seb a lábamon, de semmiség ahhoz képest, amennyire ő pocsékul lehet.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-01, 17:56

Sasha & Joseph

- Nem, igaza van, semmi nem történik ok nélkül,és szeretnék önnek segíteni élni, csak… nem tudom, hogyan kéne ezt megtennem. – hogy segíthet élni egy olyan ember, aki nem tud? Tényleg úgy gondolom, hogy minden okkal történik. Az emberek változnak másodpercről másodpercre,és megtanuljuk őket elengedni, és van, hogy a dolgok rossz irányba haladnak, ezért még a nagyon kevés jót is megtanuljuk értékelni. El hisszük a hazugságokat, de egy idő után megtanulunk bízni magunkban és nem hagyjuk, hogy átverjenek minket. És tudom, hogy néha a jó dolgok szétesnek, hogy valami sokkal szebb lehessen belőlük. Miért ne lehetne lehetséges az, hogy az életem, ami szép volt azért esett szét, hogy valami sokkal szebb lehessen belőle? Próbálok pozitívan gondolkodni, próbálok hinni, mert elkezdtem újra reménykedni, és ez Sashának köszönhető. Éppen ezért mondom, hogy miért ne lehetne Ő a válasz a miértre? Az életem nem volt csodás, de szép volt, és tönkrement, hogy a hamvaiból, valami szebb születhessen, valami jobb, valami tisztább. De talán tévedek és az okokat csak mi gyártjuk, hogy a véletleneket magyarázzuk meg vele magunknak. Akárhogyan is, de szeretnék hinni abban, hogy nem a véletlen hozott össze Sashával, hanem oka volt annak, hogy őt találtam abban a szobában, oka volt annak, hogy kihozott engem. Nem lehet pusztán a véletlen műve, hogy mindketten itt ragadtunk ebben a városban.
- Igaza van, de tudja, szerintem rajtam kívül is sokan üzennének az utókornak, és normális ember, aki majd csak könyvekből és elbeszélésekből tudja meg, hogy mi is történt valójában, aki látja a következményét a tetteinknek, megpróbálja elkerülni a mi hibáinkat. – vagy éppenséggel elköveti azokat. Az a nagy baj ezzel, hogy a következő generációk majd könyvekből olvashatnak csak arról, amit átkellett élnünk, amit megkellett tennünk a túlélésért, és nem fogják tudni átérezni a múltat. Éppen ezért könnyedén kezdhetnek ebbe bele újra, abban a tudatba ringatva magukat, hogy tudják miért bukott meg ez a háború, és ők majd nem követik el újra azokat a hibákat. Hibák azonban mindig voltak, mindig vannak, és mindig lesznek. Tapasztalatot csakis úgy lehet szerezni, ha hibákat követünk el, és, mint tudjuk: az ember nem tanul a múlt hibáiból, sőt, a múlt gyakran ismétli önmagát. Az ember néha képes a legnagyobb hibákat többször elkövetni egymás után, és ennek még ő sem tudja az okát. Kapzsiság, gyűlölet, bűntudat…ezek közül bármelyik könnyedén vérrontásba torkolhat. A mi generációnk rájött arra, hogy az emberi élet nem érinthetetlen, nem szent, hanem egy puszta eszköz, amivel tömegeket tarthatunk sakkban, és manipulálhatunk. Elhitetik velünk, hogy ölni nem bűn, hanem kötelesség.
- Nem butaság. Tudja…miután elengedtem önt, sokat álmodtam magáról. Elképzeltem, hogy boldog, elképzeltem az életét, ezzel próbáltam meggyőzni magam, hogy nem vagyok rossz ember. Olyan érzésem volt, mintha már évek óta ismerném önt, és most, hogy találkoztam is magával…tudom, hogy nem ismerem, de az életem áldoznám önért. – olyan érzés, mintha egy másik életben találkoztunk volna, mintha egy álomból ébrednék fel, amire az ébredés pillanatában már csak halványan emlékszem. Álmaimban elképzeltem, hogy férjhez megy, hogy mosolyog, hogy boldog lesz és teljes élete, és ebben nekem is szerepem lehet, hiszen én nyitottam ezt az ajtót ki előtte, de… rá kellett jönnöm, hogy az élet nem fekete és fehér, ahogy Sasha sem lehet boldog egy ilyen világban. Úgy nem, ahogy elképzeltem. Miatta később törtem meg, miatta pár hónapig eltudtam hinni magamról azt, hogy jó ember maradhatok, egy rossz emberekkel teli világban, de rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlen. Rá kellett jönnöm, hogy az igazi szörnyek nem az ágyam alatt bujkáltak, mikor gyerek voltam, hanem végig bennem lakoztak.
- Nem, én csak…talán tehettem volna valamit ellene. Akármit. – jól tudom, hogy nem lett volna befolyásom, hogy megakadályozzam a háborút, de talán néhány embert felkészíthettem volna rá, talán ha segítek előtte másoknak, akkor több száz életet sikerül megmentenem, és akkor az embereknek kevesebb, sokkal kevesebb sírt kellett volna felásniuk. És talán valahogy sikerült volna elérnem, hogy engem se küldjenek ki a frontra és ne tegyenek azzá, aki most vagyok. Jól tudom, hogy nem a képeim miatt tört ki a háború, én csupán a hírnök lettem volna, de jelentéktelenek hittem mindezt, elképzelhetetlennek, és közben mégis segédkeztem a valóra váltásában. Sok rossz dolgot tettem, amire nincsen mentségem, és nem is keresek rájuk mentségeket. Ha Sasha tudna róluk, talán itt helyben fejbe lőne engem. Szeretném hinni, hogy nem így van, de.. de túlságosan is embertelen tettek voltak ezek.
Bár nem mondom ki, hálás vagyok neki amiért támogat, mert bizony muszáj egy kicsit rátámaszkodnom, hogy ne essek össze. Próbálok úgy menni, hogy ne erőltessem meg őt, de muszáj kicsit rátámaszkodnom, mert a testem minden porcikája üvölt a fájdalomtól. A szavaira bólintok egy aprót. Lépcsők. Nehezen, de felkászálódom majd rajtuk. Viszont a vak öregasszony tekintete meglep engem. Hiába nem lát, sokatmondóan vizslat minket, pedig valójában nem láthat minket, de… kitudja, soha nem voltam vak, nem tudhatom milyen is az valójában. – Jó estét asszonyom! A nevem Thomas Eisner, és a kisasszony segített megmenekülni a lángoktól…ígérem, hogy nem fogok senkit sem zavarni! – mondom az öregasszony szemébe nézve, bár tudom, hogy ez fölösleges. Remélem végül elenged minket, mert akkor már csak a lépcsőn kéne valahogy felvánszorognom, hogy aztán végre a földre roskadhassak.

Tárgy: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-01, 14:18

Joseph & Sasha

Előzmény
- Én sem... de segített nekem túlélni, én pedig segítettem önnek túlélni. Talán... meg volt az oka, talán épp az, hogy segítsünk egymásnak megtanulni újra élni. - ez nem lehet? Persze nem minden okkal történik az életben. Jó hinni benne, hogy nem minden a véletlen okán történik, hogy vannak dolgok, amiknek volt céljuk, hogy nem csak úgy elhullanak az emberek, hanem az egész nem hiába való. Balgaság lehet azt hinni, hogy esetleg az életünk nem teljesen céltalan? Nem azt mondom, hogy feltétlenül nagy dolgokra vagyunk hivatottak, de talán arra igen, hogy valamilyen módon segítsünk egymásnak, túlélni... élni, egyáltalán csak létezni. - Ne is figyeljen rám... egyáltalán nem biztos, hogy minden okkal történik. - rántom meg finoman a vállam, majd elmosolyodom. Annak se lenne értelme ha mindenféle balga hitben ringatnám őt, és a végén nagyot kellene csalódnia. Jobb, ha a saját kis képzelgéseimet inkább megtartom szépen magamnak, aztán majd lesz valahogy. Nem tudom, mit hoz a holnap, csak azt, hogy ezt meg akartam tenni, hogy ma tényleg tenni akartam érte, segíteni neki, kimenteni arról a rémes helyről. Lehet, hogy majd ő maga akar elmenni, ha lehetősége lesz rá, ha a bura megszűnik. Nem tudhatom és nem állítom majd meg, mert nem tartozik nekem semmivel. Mondhatjuk, hogy kvittek vagyunk azzal, hogy segítettünk egymásnak nem igaz?
- Tartozom is, de nem csak e miatt csináltam. Úgy érzem, hogy segíthetek, és most hogy tudom, hogy művész volt, lehet hogy ennek oka is van. A művészet közöl dolgokat, talán a jövő számára üzenhet a képeivel, hogy soha többé ne történhessen ilyen, hogy más ne éljen át hasonlót, hogy többé senki se lásson annyi halált, mint a mi generációnk. - mi más értelme lenne a művészetnek, ha nem ez? A versek, a regények, a festmények, az a feladatuk, hogy közöljenek valamit, hogy érzéseket elevenítsenek meg, szépet, boldogat, riasztót és fájdalmasat. Talán ha sok év múlva valaki ránéz egy képre, amit ő festett, akkor megváltozik a véleménye jó irányba, megváltozik a gondolkodása, rájön, hogy szerencsés, hogy olyan korban él, amikor nem kell küzdenie minden nappal az életben maradásért. Rájön, hogy szerencsés, hogy az apró nehézségek az életében elhanyagolhatóak ahhoz képest, amit mások a fronton éltek meg a háborúban, amit családok a fegyverek tüzében láttak a harcok közepette, ahogy elhurcolták a számukra fontos szeretteiket. Talán a mi példánk egy intő jel lehet. Muszáj, hogy legyen ennek az egésznek valami értelme, hinnem kell abban, hogy az egész nem teljesen hiába való... muszáj!
- Volt egy pisztolya Joseph, amit nekem adott, nem várok ennél többet. De, ha úgy érzi jobban magát csak próbáljon meg valahogy túllépni, hogy legyen értelme a segítségemnek. Butaság, de valahogy ott abban a házban... mintha kialakult volna valamiféle kapocs. Ön az egyetlen, aki kapcsolódik a múltamhoz, ön az egyetlen, aki... tudja, sejti, hogy min mentem keresztül. - itt mindenki más csak egy német lánynak hisz, aki elhagyta a hazáját és itt keresett boldogulást. Egy mosolygós, vidám nőnek, aki boldogan éli az életét, aki... jól van, mert ezt mutatom nekik. Senki nem tudja, hogy mi van a felszín alatt, talán csak az a hölgy sejti, akivel egy házban lakom, aki biztosított nekem egy szobát, egy emeletet, aki vak ugyan, de nem süket. Ő talán érzi, hogy nem az vagyok, akinek mutatom magam, hiszen ő az egyetlen, aki hallottam már éjszaka a sikolyokat, amikor megtaláltak a rémálmok.
- Ugye nem hiszi, hogy a festménye miatt lett... ez az egész? - körbemutatok, pedig tudom, hogy itt és most nincs semmi, csak katonák, de valódi harc nincs. Nem az ő hibája, hogy harcok törtek ki, és a művészek rossz dolgokat is megörökítenek, nem csak a jókat. Nem vagyok művész, de ennyit azért értek az egészből. Nem minden vers, nem minden történet és nem minden kép szól csak a jóról, mert az élet sem csak arról szól, és úgy már nem is lenne hiteles az alkotás, ha mindent túlfényezne. A családi fotóalbumok sosem mutatják a rossz perceket, mindig csak a szépet. Nincs ezzel baj, de olyan, mintha próbálnánk a múltunkat kiszínezni, eltörölni belőle a fájdalmat, pedig attól még ott van.
- Jól, ne aggódjon. - kicsit megszorítom a karját, hogy ha kell, akár támaszkodhasson is rám. Sejtem, hogy nem ez a kis séta volt az, amire most a szervezet vágyott, de sajnos kénytelenek voltunk megtenni. - Nem lakom egyedül, de Giselle néni jó ember. Vak... nem lesz gond vele. Én az emeleten lakom. - adom le neki az infot, mert azért ez fontos lehet. Aztán szépen nyitom a hófehér kaput, ahogy elérjük a célt. Soká jöttem tudom, nem lep meg, hogy a néni ott ül kint a verandán és azonnal felénk pillant. Ösztön ez, attól, hogy nem lát. - Elnézést a késésért, csak volt egy kis dolgom, és hoztam egy... barátot. Egy ideig velünk marad, ha nem bánja. Leégett a háza a város határában, de nem fog zavarni. - őrület, hogy ilyen vizslatóan tud nézni egy vak öregasszony, pedig nagyon megy neki. Remélem azért annyi erő még van Josephben, hogy legalább pár szót szóljon, bemutatkozás, persze hasznos, ha nem a saját nevén, aztán majd el is slisszanhatunk a néni mellett. Megszorítom picit a karját, hogy erőt adjak. Már csak pár perc és pihenhet.

Titkosított Akta

» Joseph & Sasha
» Joseph & Sasha - Mentőakció
» Joseph Rieder
» Giovanni & Joseph

Joseph & Sasha - Welcome home!

Joseph & Sasha - Welcome home!

Similar topics

Similar topics