Joseph & Sasha - Mentőakció

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-07-01, 14:19

Folytatás: ITT

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-30, 15:36

Sasha & Joseph

- Tudja…már nem is tudom, hogy kell élni. – mondom, ahogy a szemeimmel az utat pásztázom. – Elfelejtettem milyen, mikor van hol laki, van mit dolgozni…mikor a maga ura az ember. – már szinte alig emlékszem a sereg előtti életemre. A galériára, a lakásomra, a barátaimra…a lányra aki érdeklődött a képeim iránt és meghívtam vacsorázni...mintha egy álom lett volna, amiből amint felébredtem el is felejtettem minden részletet. Már nem emlékszem a galéria falainak színére, nem tudnám megmondani, hogy hol volt, hogy melyik képet hova tettem, ahogy a lakásomba se találnék már vissza, és valószínűleg fel sem ismerném, ha újra ott járnék. A barátaim nevére már nem emlékszem, ahogy az arcuk sincsen már a fejemben, csak azt tudom, hogy voltak, még ha nem is legjobb barátok, de voltak. A lány pedig...a nevére nem emlékszem, ahogy az arcának vonásaira sem, mindössze annyi maradt meg bennem róla, hogy nagyon kitartóan akarta megvenni az első képemet, amit én semmi pénzért nem adtam volna oda, de ő ennek ellenére tovább próbálkozott. Most már valószínűleg nála van a kép, méghozzá ingyen juthatott hozzá, mert nem hinném, hogy a családom árverést csinált volna a műveimből, csak könnyelműen elajándékozta azoknak, akik kérték őket. Ezzel nem is lenne baj, de ezek az emberek mind kapzsi, pénzsóvár alakok, azokat a képeket, pedig nem egy ház falának a díszítésére szántam. Galériákban, múzeumokban szerettem volna viszontlátni őket.
- Először azt gondoltam, hogy azért csinálja, mert azt hiszi tartozik nekem. - pedig nem, nem tartozik semmivel sem, pusztán csak annyival, hogy nem hagyja a tettemet értelmét veszteni, megpróbál élni mindazon szörnyűség ellenére, amit át kellett élnie, mert Sasha egy jó ember, aki jobbat érdemel annál, mint amit az élettől kapott. Már akkor is jobb életet szántam neki, de most, hogy megismertem őt, hogy beszélhettem vele…azt hiszem akarva-akaratlanul, de kötődöm hozzá, éppen ezért is szeretném, ha jobb élete lenne. A szavai jólesnek, de nem érzem úgy, hogy megérdemelnék egy újabb esélyt, egy új életet. Túl sokak életét tettem tönkre, hogy én élhessek, ezt pedig ő valamiért nem látja be, nem tud olyan rossznak látni, amilyen valójában vagyok, és ez… örömmel tölt el. Reménnyel. Már rég nem éreztem ilyet. Már évek óta nem pislákolt bennem még csak a legapróbb lángja sem a reménynek, de most újfent felütötte a fejét a lelkemben és ezúttal hinni is tudok benne. Talán, ha Sasha segít, de…de mi oka lenne segíteni? Akár ki is dobhat, nem hibáztathatja érte senki, hiszen már azzal nagy kockázatot vállalt, hogy engem kihozott, hát még ,hogy bújtasson is… nem várhatok el tőle ilyet, nem bujkálhatok örökké az otthonában.
- Ha lesz valamim, bármim, megpróbálom viszonozni a kedvességét. – de ez a mondat már több okból is hibás. Nem lesz semmim sem, egy üres ember nem is szerezhet semmit, és azt, amit most tett értem, hogy kisegített a nyomorból és megaláztatásból nem fogom neki tudni visszaadni sehogy sem. Ezzel nem csak kvittek lettünk, hanem túl is tett az én tettemen, még ha ezt ő nem is így látja. Igen, régen talán nagyon sokat ért az, amit én tettem, de ez egy más világ, itt az emberi élet már nem ér annyit, éppen ezért is kell rá olyan nagyon vigyázni, mert hiába nem ér semmit mások szemében, valójában ez a legnagyobb kincsünk, és néha van, hogy mások élete sokkal fontosabb, értékesebb számunkra, mint a sajátunk. Az ember tud önzetlen is lenni, segítőkész és megértő, erre a legjobb példa Sasha, és vannak olyanok is, mint én. Gyilkosok és bűnösök, akiknek az életük egy fikarcnyit sem ér, de mindenki mástól elvennék azt. Én már nem akarom senkitől sem elvenni, de attól még ugyanúgy bűnös vagyok, nem áltatom magam a megváltás reményével, tisztában vagyok azzal, hogy ha van Isten, akkor már elítélt engem.
- Kerestem valami szépet az életben és lefestettem, megörökítettem a pillanat varázsát. Ez lehetett egy szerelmes pár, vagy két jó barát, esetleg egy kutya, akivel labdáznak. Azt festettem, amit láttam, úgy, ahogy mások nem láthatták. Néha megrendelésre festettem, máskor pedig modelleket örökítettem meg a vásznon, de… de utoljára ezt festettem meg. A háborút. – mondom szomorúan csengő hanggal. Nem tudom miért, csak egy amolyan álomkép volt, ami ébren talált rám én pedig megfestettem, mert ez a dolga a művésznek. Nem tudom, hogy már akkor eldöntötték-e a vezetők, hogy háborúba mennek, de én láttam előre, mégsem tettem semmit. – Remek…- ennél többre most nem futja, túlságosan is fáradtnak és gyengének érzem magam, de azért még mielőtt a házhoz érnénk és felmennénk a lakására érdeklődve pillantok Sashára. – Ön...jól van?

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-30, 11:40

Joseph & Sasha

Nem tudom még, hogy mi lesz, ha megszűnik a bura, ha a németek elérik a várost, de... nem is akarom megtapasztalni. Kár, hogy nincs beleszólásom. Talán képes leszek rá, hogy meghúzzam magam annyira, hogy hitelesen játsszam el, nem az vagyok, akivel végezni kell, nem egy zsidó menekült, de egyáltalán nem biztos, hogy erre túl sok esély van. Nem akarok mindent itt hagyni, amit sikerült ennyi idő alatt felépíteni, mert bár nem tökéletes az életem, de elviselhető kategóriába sorolható, és szeretném megtartani. Remélem, hogy van rá esélyem, hogy tényleg sikerüljön, ha pedig más nem... hát marad a menekülés. Nem tudom még hogy hová, hiszen Európa nagy része már most is hadban áll. Talán Anglia, de hogyan jutnék át a tengeren túlra? Annyira még az álca sem biztos, hogy segít és kockázatos lenne megint hónapokon keresztül használni a medált.
Halkan sóhajtok csak egyet, amikor megszólal. Rémes, hogy ennyire negatívan áll hozzá mindenhez. Igazán szeretnék neki segíteni, mert ő is megtette értem. Kockáztatott pedig nem ismert, nem lett volna kötelező számára és igenis az a helyzet, hogy az ember félti az életét. Kevesen vannak, akik csak úgy feláldoznák magukat másokért, főleg akkor, ha tudják, hogy értelmetlen, mert így is úgyis halál vár azokra, akikért megtették. Én sem... én sem hiszem, hogy megtenném, bármennyire is önző tett ez. Olyanért, aki fontos nekem igen, de egy ismeretlenért. Rémes ezt így végiggondolni, főleg ha azt nézem, hogy értem volt, aki megtettem, akkor is, amikor ismeretlen voltam számára, csak egy vadidegen lány, aki menekül és próbál életben maradni.
- Én adtam önnek második esélyt azzal, hogy kihoztam önnel igaz? Hálából megtehetné, hogy él vele, ahogy én is éltem a lehetőséggel, hogy elengedett. - fel is adhattam volna. Volt rá sok alkalom, amikor már nem bírtam, mikor már túl fáradt voltam fizikailag, lelkileg, vagy egyszerre mindkettő, de mégis kitartottam, mert nem akartam, hogy hiábavaló legyen anyám áldozata és volt bennem egy buta gondolat, hogy talán okkal történt az, hogy szembe néztem vele és végül nem küldött a földre, mint körülöttem mindenkit, hanem pisztolyt adott a kezembe és elengedett. Tartoztam neki azzal, hogy megpróbálok életben maradni és azzal is, hogy megpróbálok új életet kezdeni valahogy. Ő is... tartozik ennyivel igaz? Kockáztattam és meg akartam menteni az életét, akkor legalább legyen értelme. Persze nem erőltethetem rá ezt, ehhez nincs jogom. Nem rendelkezem az életével csupán ennyi miatt, de ő talán az enyémmel igen. Régen, amikor még a becsület mindennél többet jelentett, ha valaki megmentette egy másik ember életét, akkor azt az életet a kezébe adta az illető, amíg viszonozni nem tudta a tettét. Talán én most viszonoztam, de attól még nem fogom csak úgy útjára engedni, hogy tegyen, amit akar egy idegen városba zárva.
- Ha nem látnék nem lett volna értelme kockáztatnom, hogy most itt legyen nem igaz? Segíthettem volna azzal is, hogy könnyű halált hozok, de... hiszem, hogy okkal él még most is, hogy erős ember és... van értelme annak, hogy életben van. - lehet, hogy butaság, de attól még így gondolom. Sok minden van mögötte és talán soha sem volt igazán boldog, talán mindig is hiányzott neki a szeretet, amit nem kapott meg a családjától, talán egyszer ez is kijuthat neki. Lehet, hogy kénytelen volt vértengeren átgázolni ahhoz, hogy aztán egyszer jobb élete legyen, nem tudhatja. Ha megpróbálunk hinni abban, hogy létezik sors, akkor hinnünk kell abban is, hogy a dolgok nem véletlenül történnek, a jók sem és a rosszak sem. Ha tudnám, hogy mi jár a fejében, akkor itt és most meg is cáfolnám. Én is egyedül vagyok itt, mégis kibírtam, de lehet hogy nem kell majd továbbra is így lennie. Meg sem fordult a fejemben, hogy csak úgy elküldjem, miután kiszabadítottam, hogy pénz és minden nélkül próbáljon meg boldogulni, főleg úgy, hogy még arra is kevés esélye van, hogy valaki segítene neki.
- Nem kell megköszönnie, szívesen teszem. - mosolyodom el. Nem tehetek róla, egyszerűen rossz látni, hogy ennyire maga alatt van, hogy ilyen nagyon rossz embernek tartja magát. Nem sok jót tettem eddig az életem során, csak futottam és nem foglalkoztam azzal, hogy mi mellett haladok el, talán nekem is kell ennyi, hogy legalább valamit tegyek a jobb lelkiismeretért. Csak megrázom a fejem a szavaira, de végül nem mondom ki, hogy butaságot mond. Talán egy részét, nem tudom, de én nem tudom úgy gondolni, hogy tényleg megérdemelte ezt a kínzást. Ő nem direkt tette, nem élvezetből, és ez... nem változtat a háború menetén sem, amit vele műveltek. Rövid szünetet tartok, közeledik már a város, de a medál a nyakában, ha bárkivel összefutnánk, nem lesz baj.
- Milyen képeket festett Joseph? Meséljen róla! - már csak azért is, hogy szóval tartsam, hogy kitartson addig, amíg elérjük a célt, mert sejtem én, hogy nincs épp a legjobb állapotban, látszik rajta. - Az a lila ház, ott lakom, már mindjárt ott vagyunk. - pillantok el a távolba. Talán negyven méterre saccolnám, annál nem lehet több. Kis virágcserepek az épület oldalán, aprócska kert előtte, két emeletes, én lakom az emelten.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-29, 09:29

Sasha & Joseph

Nem is tudom mit tennék, ha a németek betörnének az országba, vagy…talán már be is törtek kitudja, de elméletben ez a bura megvédi a várost a német katonáktól, így nem jöhetnek be…, de mi van ha mégis, ha megtalálják a módját annak, hogy valahogy megszűntessék ezt a valamit, és akkor…ebből a városból félő, hogy nem fog semmi maradni. Nem is igazán érdekel a város sorsa, sokkal inkább Sasháé. Nem szeretném, ha újra menekülnie kéne, pedig valószínűleg muszáj lesz menekülnie. Biztos vannak valamiféle papírjai, de abban biztos vagyok, hogy ezek hamisak, és a hamis okmányokért büntetnek, főleg akkor, ha egy zsidó próbál átverni vele egy németet. Velünk német hadifoglyokkal pedig…talán hazavinnének minket, talán kivégeznének, kitudja? Nem is nagyon érdekel mi lesz velem, de az biztos, hogy sokat meg fogok ölni közülük, és most megtehetem azt, amire akkor régen nem volt lehetőségem. Megmenteni Sashát. Ha nem tudom valahogy itt helyben megvédeni, akkor segítek neki elmenekülni, és ha aközben halok meg, akkor tényleg volt értelme, és nekem annyi elég is lenne. Kevéssel is beérem, tisztában vagyok azzal, hogy se az életben, se a halálban nem számíthatok semmi igazán jóra, hiszen bűnös vagyok. Éppen ezért is fura Sasha felbukkanása.
A szavaira csak egy fájdalmas bólintás a válaszom. Erre nem tudok mit mondani, igaza van. Mindenki a saját életét félti, nem áldozná azt fel a másikért, de… de én sokkal több ember halálát okoztam, mint ő. Mikor odaadtam a kezébe a fegyvert, megfordult a fejemben, hogy lefog lőni, hiszen német katona vagyok, de valamiért bíztam abban, hogy ő is belátja: azt szeretném, ha életben maradna, ha ez a fegyver megmentené az életét. Márpedig ha lelőt volna engem, akkor a lövés hangjára feljöttek volna a bajtársaim, és ők biztos, hogy megölték volna szemrebbenés nélkül. Aznap túl sok vér folyt, ha tehettem volna, akkor mindenkit megmentettem volna, de esélyem sem volt rá, csak végigkellett néznem, odaráncigálni a nőket és gyerekeket a pisztoly elé, majd hallgatnom kellett a rokonaik zokogását és halálsikolyát. Nem hittem volna, hogy abban a házban találok valakit a sok hulla között, de mikor megláttam Sashát, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben az, hogy megölöm őt.
-Szeretnék hinni önnek, de ha én nem adnám meg magamnak a második esélyt, akkor mégis kiadná meg? – nekem nem lett könnyebb azzal, hogy fogságba estem és így távol maradtam a fronttól. A táborban mindennap éreztem a háborút, ugyanolyan gyilkosokkal és bűnösökkel voltam összezárva, mint amilyen én magam voltam. A táborban is öltem embert, ahogy előtte is már számtalanszor megtettem. Akárhova nézek vért és halottakat látok, nem segített a háború fizikai távolléte. Azonban talán van igazság abban, hogy előbb-utóbb valami jó is történik, hiszen életben van a nő, akinek fegyvert adtam a kezébe, és még ki is hozott a táborból, amit nem tudom miként is kéne meghálálnom, mert…már rég nem köszöntem meg semmit sem, pedig állítólag olyan ez, mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni, én mégis rácáfolok erre.
- Ön lát erre esélyt? – mert én nem. Már a háború előtt is nincstelen voltam, hiába volt pénzem és hírnevem, de mindez semmit nem jelentett, hiszen egyedül voltam, nem számíthattam senki másra. Az apám kitagadott, meg is ölt volna, ha anyám nem beszéli rá, hogy adjanak nekem pénzt és engedjenek az utamra. Ártott volna a család nevének, ha az apa a saját fiát öli meg. Vettem egy galériát, ahol kiállításokat rendeztem, és ezekből szép összeget tehettem zsebre, de ezek nagy részét jótékonysági célokra költöttem, nekem csak annyi kellett, amiből fenntarthattam a lakásom. Nem volt ez nagy lakás, mindössze 3 szoba volt benne, és ebből csak egyet használtam igazándiból. Ismerték a nevemet, és ez jól is esett, de nem éreztem teljesnek az életem, csak próbáltam elrejteni ezt a saját szemem elől, de nem tudtam, rákellett jönnöm, hogy egyedül vagyok a világban.
A szavaira lesütöm a szememet. Egy rossz ember soha nem mondja magáról, hogy rossz ember. Ebben talán van igazság, de ettől még nem érzem magam jobbnak. Sok életet oltottam ki, sok könny hullt miattam és túl sok családot szakítottam szét. De talán megpróbálhatok létezni, még ha nem is gondolom, hogy sikerrel járnék. Egyik napról kell a másikra élnem, ahogy eddig is tettem, csak ezúttal nem kell ölnöm, fájdalmat okoznom, és…még azt sem tudom, hogy hol élhetnék egyik napról a másikra. Az idők végezetéig csak nem maradhatok Sashánál, az már valószínűleg neki is nagyon kellemetlen lenne, hiszen akármennyire is…hisz bennem, attól még nem felejtheti el azt, hogy miket tettem. Fogalmam sincs, hogy mihez fogok kezdeni magammal, és talán ennyire tanácstalannak még nem is éreztem magam. Egyedül fogok maradni egy idegen városban.
-Köszönöm, hogy segít nekem! – tudom, hogy nem pont a témába vág, de muszáj volt kimondanom, mert nem akarok hálátlannak tűnni, főként, mert nincsen semmim a szavakon kívül, amivel megtudnám neki hálálni a segítséget. – Ne sajnálja, megérdemeltem. – túl sok vért ontottam, megérdemelten szenvedtem a táborban. A katonák csak kedvtelésből vertek, és jó néhányukkal végeztem is bosszúból, de a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy megérdemlem azt, amit kapok. Örömmel tölt el, hogy meglátom kirajzolódni a város körvonalait. Nemcsak azért, mert nem szeretném, ha Sasha lábait kikészítené a cipő, hanem azért mert úgy érzem egyre gyengébb vagyok. Nemcsak sokat vertek, ami miatt szinte minden mozdulat fáj, de enni se ettem rendesen már régóta, illetve alighanem sok betegséget kaptam el mióta a táborban voltam.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-28, 18:35

Joseph & Sasha

Finoman elmosolyodom. Nem tudhatom, hogy én tartottam benne jó ideig a lelket, de egy biztos, sajnos abból, amit remélt nem sok valósult meg. Az életem nem volt fenékig tejfel, kifejezetten nehéz volt kijutni az országból és még sokkal nehezebb átvészelni mindezt, amit utána még láttam, amit tettem. Ezek után pedig, hogy éljek valahogy olyan lehetetlennek tűnt... tűnik, nem is tudom. Persze életben vagyok és bizonyára azért kellene életben lennem, hogy ennek értelme is legyen, de túlságosan hosszú ideig tartott eljutni Franciaországba és folyamatos félelemben élve egyáltalán nem könnyű csak úgy tiszta lappal kezdeni. Túlságosan sok kép van a fejemben, amiktől nem tudok megszabadulni, és bármikor meg van az esélye, hogy újakat kapok melléjük, mert ez az ország sem marad meg örökké védelemben, idővel a németek betörnek majd és akkor... biztos hogy nagy bajban leszek én is. Vannak irataim, de természetesen hamisak, és hogy képes leszek-e német katonák által megszállt területen élni és létezni az remek kérdés, amire én magam sem tudom a választ. Azt hallani, amit ő mond magáról mégis csak rémes. Szörnyű, hogy a háború így képes megtörni embereket, hogy csak úgy elvesz egy-egy életet, és nem is szó szerint értem, mert az ugyanúgy az élet elrablása, ha nem haltál meg, de nem tudod hogy élhetnél normálisan, és talán lehetetlen is.
- Ezt sokan mondhatják el magukról nem igaz? Én is megtehettem volna, hogy miután odaadta azt a pisztolyt lesből minél több német katonával végzek, amíg aztán nekem is végem lett volna, de nem tettem. Ugyanúgy a saját életemet féltettem, pedig talán időt nyertem volna valakinek, hogy elmeneküljön. - igen, talán lehetőségem lett volna tenni valamit, de nem tettem. Nem voltam rá képes, nem volt erőm és nem akartam, hogy az anyám halála hiábavaló legyen, és végképp nem akartam ártani annak, aki fegyvert adott a kezembe, aki elengedett, pedig akkor nem válogathattam volna. Nem tudom, hogy létezik-e sors, nem tudom,hogy a dolgok okkal történnek-e, de néha próbálok hinni benne,hogy talán így van, hogy talán nem véletlenül történik minden, hanem amit kapsz azt vissza is kell adnod valahogy. Én még eddig nem sokat tudtam tenni másokért, de az, hogy kiszabadítottam talán egy kis törlesztés azért, amit mások tettek értem, mint például ő, vagy az öreg a német határnál, akitől a medált kaptam.
- Látja... építhet erre az egy emberi tettre és megpróbálhatja a többit elfelejteni. Néha tényleg nincs más lehetőség, mint egy kevéske jóba kapaszkodni, meglátni a legkisebb fénysugarat is a felhők között. Igaz, hogy időnként nagyon kell figyelni, de... lehetséges. - nem azt mondom, hogy én megláttam, de talán egy ideje már valamivel könnyebb. Ahogy telnek a hetek, a hónapok, amióta távol vagyok a vértől és a szenvedéstől nekem is könnyebben megy. Nem mondom, hogy már látom a napot, de talán a fekete fellegek minden egyes nappal ritkábbá válnak. Tudom, hogy eljön majd a nap, amikor újra összeállnak, amikor újra eltakarják a napot, de meg kell próbálnom legalább addig valamit tenni, néha egy-egy mosoly egy szebb napon, segítség egy fogolynak, aki jobb sorsot érdemel... Ezek is segítenek túlélni.
- Furcsa, ha valaki összegyúrná a kettőnk életét, akkor boldognak is mondhatná magát, de sajnos mindkettőnknek sok árnyék van a múltjában. De tudja talán önmagát még visszaszerezheti idővel. - a családomat már nem kaphatom vissza soha, de megmaradnak a szép emlékek. Azok az időszakok, amikor egy kicsit kizártuk a rosszat. Gyerekként még sok mindent nem értettem, nem volt olyan nagy dolog, hogy sokat kellett költöznünk, és én nem éreztem annyira a megszorításokat sem, mert a szüleim nem hagyták. Volt az életemnek egy viszonylag szép szakasza is, amire persze már alig emlékszem, mert túlságosan kicsi voltam, de attól még volt és ez a legfontosabb. Az édesanyám pedig az életét adta értem, ennél többet senki nem is tehet azért, akit szeret.
- Sok csalódás ért már, meg tudok birkózni vele, de higgye el egy rossz ember soha sem mondja magáról, hogy rossz ember. - tényleg bízom benne, egyáltalán nem félek attól, hogy ártana nekem, vagy hogy hirtelen átfordulna valami benne. - Nem is kérem, hogy adjon, csak várja ki, hogy mi lesz. Nekem sem volt könnyű még maga a létezés sem, de idővel sikerül, csak hagyni kell, hogy teljenek a napok. - fájdalom és szenvedés nélkül, ez a legfontosabb. Nem érhetik újabb ütések, nem érheti újabb fájdalom, nem kell újra meghúznia a ravaszt és életeket kioltani. Ez sokat számít és idővel igenis tovább léphet, én hiszek benne. - Hát persze, a virágok szépek, csak nem szeretem a csokrokat. Leszakítják őket, vázába teszik, néhány napig élnek még, aztán elfonnyadnak. Rövid tündöklés csak azért, hogy valakinek megmutassuk fontos nekünk. Szívesebben gondozom a házigazdám háza előtti kertet, mint amennyire a boltban töltöm az időt. - halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Így van ez, de attól még meg kell tenni, attól még a munka is kell, nem mondhatom, hogy nem csinálom többet és persze vannak kivételek, akik cserepes virágot vesznek, amit aztán reményeim szerint gondoznak is. - Sajnálom... igazán. - kicsit megszorítom a karját, remélem, hogy ott nincs olyan pont, ami fájhat neki. Abban viszont biztos vagyok, ahogy amint elérjük a célt az lesz az első dolgom, hogy elkérem a nénitől a kötszereket. Nem értek annyira ehhez, csak amennyit kénytelen voltam megtanulni, de épp ideje, hogy kicsit valaki segítsen neki emberi állapotba kerülni. A távolban pedig lassan feltűnik a város, örülök neki, a lábam már kellőképpen hasogat.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-28, 09:43

Sasha & Joseph

- Vigyázzon, igazán kár lenne önért! – nem tudom miért, de kedvelem Sashát. Ő a lány, akit elengedtem, az egyetlen jó tett, amit a háborúban elkövettem. Nem is tudja, de hosszú hetekig ő tartotta bennem a lelket. Abban reménykedtem, hogy megtudott szökni, hogy míg én embereket ölök parancsra, addig ő valahol biztonságban alszik, fedéllel a feje fölött, és ami a legfontosabb: nemcsak életben van, de él is. Reménykedtem, hogy ezen egyetlen jó tettem nem volt hiába való, és nem küldtem ezzel még egy embert a másvilágra. De ez csak időhúzás volt, mert utána megtörtem. Túl sok halált, vért és feláldozást láttam, már nem bírtam tovább. Láthattam az emberek igazi arcát a legrosszabb, leggonoszabb helyzetekben, és láthattam őket, mikor felszínre törtek a legtisztább érzések. Sok anyát láttam, ki önként vetette magát a golyó elé, hogy élhessen a gyermeke. Sok apát láttam, ki nem saját, hanem gyermeke életéért könyörgött nekem. Hallom a hangjukat, mindenkinek, néhány név is van a fejemben, és az arcok…látom az arcukat éjszakánként, ahogy integetnek nekem, és suttognak, de úgy hallom őket, mintha kiabálnának. Várunk rád. Ezt mondják. Kétségem sincs afelől, hogyha létezik pokol, akkor én odajutok. Nem félek a haláltól, csak megbántam már ezerszer minden tettemet. Ha dezertálok, akkor is meghaltak volna, csak nem az én kezem által, és bár életeket nem menthettem volna meg, saját magam megmenthettem volna. Ha elszökök, akkor még mindig adhatnék a világnak valamit, de most már ez nem megy, üres vagyok, kiégtem.
- Soha nem fogadtam el jutalmat a tetteimért. Amit kaptam, azt odaadtam másoknak. Nem az a szörnyű, amit velem tettek, hanem az, amit én tettem. Túl sok ember vére szárad a kezeimen, túl sokan haltak meg egyetlen, kiégett, megkeseredett ember életéért. – szörnyet teremtettek abban a pillanatban, ahogy megtörtek. Egy érzéketlen, üres gépé tettek, aki nem a parancs miatt ölt. Nem, a parancsokkal szembementem, és az egyetlen ok, hogy emiatt nem öltek meg, hogy remekül végeztem a munkám. Kérdés és bűntudat nélkül öltem, nem tétováztam meghúzni a ravaszt, akárki fejéhez is ért hozzá a pisztolycső. Azért öltem, mert máshoz nem értettem már. Csak tettem, amire tanítottak, csak bevégeztem a rendeltetésem, és amint feleslegessé váltam eldobtak, itt hagytak megrohadni… ha el is jöttek volna értem, akkor sem mentem volna vissza velük a sereghez. Végeztem, elegem volt a háborúból, bár máshoz nem értek már. Hinni szeretnék abban, hogy van célja az életemnek, hogy van oka annak, hogy Sasha ennyire jó hozzám. Talán védenem kell őt, talán segítenem neki élni, de hogyan tegyem, ha egyszer én sem tudok, ha én is elfelejtettem már? Túl sok kérdés, pedig lehet, hogy valójában nincsen ok, csak a véletlen okán vagyok még életben, és találkoztam össze vele.
- Az ön elengedése volt az egyetlen emberi tettem. Örülök, hogy él, és nemcsak azért mondom, mert kihozott a táborból. Ha meg is ölt volna, akkor is így vélekednék. – a parancsnok említésére egy pillanatra a megszokottnál is jobban megkeményednek a vonásaim. Tiszta szívből gyűlölöm azt az embert. Ő volt a hírnöke, az előrelátója mindannak, ami velem történt. Ő volt az, aki ott tartott a seregnél, aki a legnagyobbakat rúgott belém, aki akkor is megmentett, mikor mindenki más megakart ölni, mert tudta: egy halott katonával nem ér semmit. De egy megtört katonával, kit még a felettese megölése után is védenek…érinthetetlen érzi majd magát, megmenthetetlennek és rájön arra, hogy még a halál sem szolgálhat számára megváltással. Ő tört meg engem, ő tartott ki végig mellettem, és az, hogy mellettem állt, az vezetett ide. Akkoriban volt bennem némi tisztelet felé, hiszen miatta nem haltam meg, de mára már nem maradt más, csak a féktelen gyűlölet, mi az évek alatt felhalmozódott bennem. Ő teremtett engem, és én meg fogom őt ölni. Szenvedni fog, ahogy én szenvedtem, meg fog törni, ahogy én is megtörtem. Tanultam már annyit a vérrontásról, hogy tudjam : senki sem bírja örökké.
- Önnek volt családja, szerető családja, ami többet ér mindennél. Nekem látszólag volt csak családom, az egyetlen dolog, amit elvesztettem a háborúban, az önmagam. Ön elvesztette azokat, akik szerették önt, de én…én egyedül voltam. – nem akarom, ha azt hinné, hogy többet vesztettem a háborúban, mint ő, mert nem igaz. Az én családom utált engem, nem is mertek felvállalni, inkább adtak pénzt, hogy a saját kis álomvilágomban élhessek nem törődve a háború szelével, mi évek múltán viharként csapot le a világra. Neki azonban családja volt, ebben biztos vagyok, méghozzá szerették őt, ebben is biztos vagyok. Nem tudom miért, de így érzem. Neki megvolt mindene, amire én is vágytam egykor, és ezt vették el tőle.
- Mert ön különleges, és nem szeretném, ha csalódás érné, mikor rájön arra, hogy talán mégiscsak halált érdemelnék. – mondom, ahogy lesütöm a szemeimet pár pillanatra. - Igaza van, így kéne tennem, de képtelen vagyok rá. Üres vagyok, nem tudok semmit sem adni. – és egy üres ember nem is él, nem is tud élni nem igaz? Mi van akkor, ha kiderül, hogy valójában félreismert engem, és csalódni fog? Szeretnék hinni neki, hogy talán mégsem vagyok olyan rosszember, mint amilyenek látom magam, de…nehéz. Mikor tükörbe nézek egy gyilkost látok, egy bűnöst, nem pedig a művészt, ki régen voltam. Nem az élet tüzét látom a szemeimben, hanem a kietlen pusztaságot, ahol a seregben töltött idő alatt éltem. A munkájára viszont már felkapom a fejem. – Szereti is őket? Mármint a virágokat. – kérdezem tőle halvány mosollyal az arcomon, ami el is tűnik a kérdését hallván. – Pár hét, talán egy hónap, nem tudom biztosan, összefolynak a napok. Mindennap ugyanaz történt. Verés, kihallgatás, álmatlan éjszakák. – az már igaz, hogy sok sérülésem van, amit nem láttak el rendesen, talán Sasha volt az egyetlen ápoló, aki foglalkozott is velem, a többiek csak megkérdezték mim fáj, aztán el is engedtek.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-27, 12:06

Joseph & Sasha

Persze, várható volt, hogy rá fog kérdezni, nem is hibáztatom érte és végül is nem titok. Egy a medál magam sem tudom hogyan készült, sejtelmem sincs még csak a pontos működési elvéről sem, csak annyit tudok, amit elmeséltek nekem róla akkor régen és kész. Kíváncsi vagyok, ez természetes, de van amikor nem teszel fel újabb kérdéseket, amikor csak az számít, hogy túlélj. Nem mindig a miért a legfontosabb. Pár pillanatig hezitálok csak a kérdése hallatán, majd végül bólintok. - Igen, bár jó ideje nem volt szükség rá, hogy viseljem, így ez is elmúlt, és legalább még időben rájöttem, hogy tényleg óvatosan kell bánni vele. - igazából nem is csak akkor veszítheted el önmagad, ha egy tárgy ilyen hatással van rád. Akkor is megesik, ha túl sok mindent teszel, túl sok minden történik veled, ami megváltoztat. Sokkal régebbinek tűnik az életem boldogabbnak mondható szakasza, mint amilyen valójában. Arra nem is emlékszem milyen volt egésze kiskoromban még nyugodtan élni, amikorról megvannak az emlékeim akkor már volt elég gond, korlátozások, változások, aztán ez csak egyre rosszabb lett,a hogy telt az idő. Fogalmam sincs, hogy milyen ember lennék, hogy ki lennék akkor, ha nem kell végignéznem, ahogy szitává lövik az anyámat, ha nem kell látnom mindazt a szörnyűséget, amivel minden áldott nap együtt kell élnem. Nem is számít, nekem ez jutott és ha akarnék se tudnék változtatni rajta.
- Nem a gyávaság a legnagyobb bűn és nem várható el senkitől sem, hogy a saját életét adja másokért, főleg akkor ha tudja, hogy... értelmetlen. Én láttam... - elharapom a mondatot és végül csak megrázom a fejem. Nem azt fogom kimondani, amit akartam, mert azt túl nehéz lenne, talán nem is kéne kimondanom semmit. Sok mindent láttam, a húgom halálát, az apámat, ahogy fejbe lövik és még megannyi halált, és én sem tettem semmit. Nem léptem fel, nem szólaltam meg, amikor tehettem volna, mert nem segített volna rajtuk az, ha én is halálba megyek. Ez nem bűn, csak... életösztön. - Ha eljöttek volna önért, most jobb lenne? Ha lett volna értelme, ha ezzel feljebb lép? - igen, nem lett valami jó sora, de talán csak még jobban emésztené a bűntudat, vagy végleg elveszítené önmagát, ha most egy kényelmes szobában alhatna, ha most valaki lenne azért, mert másokkal végzett, ha ezért megdicsérik és jutalomban részesítik. Nem hiszem, hogy igazán erre vágyik. Csak egyszerűen túlélt és kész, és hogy ennek mi volt az ára... nem hiszem, hogy ha meghal, akkor másokat megmentett volna vele. Csak egyel több hulla lenne a háború oltárán, és ennyi.
- Szerintem ezt ön sem gondolja komolyan. Nem sokat változtathatott volna, de tett jót is igaz? Engem elengedett, pedig megtehette volna, hogy végez velem, vagy lerángat a parancsnoka elé, hogy elismerést szerezzen vele, de nem tette. - és ez a fontos. Lehet, hogy tett olyat, amit nem kellett volna, talán volt amikor lett volna más választása, de vannak helyzetek, amikor nem tudunk tisztán gondolkodni. Előfordul, hogy az ösztön kapcsol be és a tiszta logika cserben hagy. Emberek vagyunk, nem tudunk százalékokat elemezgetni, nem mindig hozunk jó döntéseket, de épp ettől vagyunk esendőek. Ha soha nem hibáznánk akkor már nem is lennénk igaziak, csak mint valami gép, ami esélyeket latolgat és az alapján dönt. Lehet, hogy egy gép ha tudjuk, hogy a túlélés esélye alig pár százalék feladja, nem kockáztat, de egy ember hajlamos rá, és olykor bejön. Most is meg lett volna rá az esély, hogy lebukunk, és ha kiderül az egész, biztosan durva büntetést kap, ha nem ölik meg azonnal és jó eséllyel rám se várt volna sokkal jobb sors, de attól még megpróbáltam, mert úgy gondoltam... most is úgy gondolom, hogy ez volt a helyes.
- Én nem vetem meg, kicsit sem. És tudja ön talán többet is veszített, mint én, ezért nehezebb feldolgoznia, hogy mit okozott a háború. - persze a családom meghalt, rémes évek állnak mögöttem, amiket, ha tehetném elfelejtenék, de igazából soha nem éltem tökéletes életet. Nem igazán tudom, hogy milyen az, nem tudom milyen nem félni, nem aggódni, és ezért nem egyszerű teljesíteni a kérését, hogy éljek. Ha túl sokat menekülsz egy idő után már rendkívül nehéz nem folyton a hátad mögé nézni. Próbálom, de attól még nem megy. Neki volt rendes élete, és azt veszítette el, azt vették el tőle, hogy gyilkossá neveljék és végül cserben hagyják, olyanok között, akik élvezettel kínozzák.
- Miért akarna eltántorítani? - mosolyodom el kicsit. Nagyon ellenkezik az ellen, hogy egy kicsit jobb sora legyen. - Tudja... talán pont azzal tiszteleghet azok emléke előtt, akik az életben maradása miatt haltak meg, ha megpróbál élni. Akkor az ő haláluk sem értelmetlen. - nekem is ezt kéne tennem tudom. Anyám ezt akarná, ezért áldozta fel magát értem, és ezért néztem végig annyi halált, de mindig sokkal könnyebb tanácsot adni, mint megfogadni azt. Nekem is meg kellene próbálnom miattuk élni, de egyáltalán nem egyszerű, akármennyire is szeretném. Túl sok minden van mögöttem ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, csak próbálkozom, talán minden nappal valamivel jobban megy, de el soha nem felejtem azt, ami történt. - Igazán nem nagy dolog. - finoman megrántom a lábam. Egy cipő, ami kicsit megnyomorgatja a lábfejemet semmi ahhoz képest, amit minden bizonnyal vele tettek az utóbbi ki tudja hány hétben. - Egy helyi virágboltban vagyok eladó. Nem nagy munka, de... örülök, hogy ennyi van. Önt mikor hozták ide a táborba? - nem is tudom miért, csak érdekel, hogy mióta szenved. Azt már legutóbb is láttam, hogy a teste tele van sérülésekkel, ha jól sejtem bőven akadnak olyanok, amiket el kellene látni rendesen is.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-26, 21:23

Sasha & Joseph

- Való igaz, ha sokáig viselünk álarcot, elfelejtjük, hogy ki is van alatta… - pár pillanatra elhallgatok, és csak nézem őt. Nem hiszem, hogy vele ez megtörtént volna, mert túlságosan is normális, de…ahogy mondta, talán mégiscsak érezte a hatását. – … ön érezte már a hatását? – azt hiszem rám nem tudna hatni ez. Mármint…én sem tudom igazán, hogy ki, vagy mi vagyok. Egy név, egy arc, néhány emlék, de…ennyi. Minden, ami voltam, amit tettem az már a múlté, és az elmúlás egyet jelent a pusztulással is. A változás vihara elmosott mindent, ami valaha is a kezem nyomát viselte. Alkottam, létrehoztam, de ebből mára már semmi nem maradt. Nem keltem még soha úgy fel az ágyból, hogy ne tudtam volna a nevem, de számtalan olyan reggel volt, mikor tükörbe néztem és egy vadidegen nézett vissza rám. Álmaimban vagy az áldozataim arcát látom, vagy egy sírt a nevemmel. Mikor magamra néztem csak vért láttam, mások vérét, de ezt meg sem próbáltam magamról lemosni, hiszen a lelket nem lehet csak úgy megtisztítani. Azon emberek megölésével én is sebződtem, az ő sebeiket az én lelkem is elszenvedte. A lelkem szenvedett, amiből a testem nem érzett semmit.
- Tudja, nekem nem maradt már semmim a bűntudaton kívül. Nem élvezetből tettem, amit tettem, hanem félelemből, ami gyávaság. Féltem, mert ha nem teszem meg, amit kell, akkor én halok meg. Egyik élet sem ér többet a másiknál, én mégis százak életét áldoztam fel, csakhogy élhessek… és nézze mire mentem vele! – nem dühösen mondom, nem is ordibálva. Azon emberek halála, kik az én életemet garantálták, felesleges volt. Persze, jól tudom, hogy mindenképpen meghaltak volna, de… tudva, hogy mi lett belőlem, be kell látni, hogy a haláluk indokolatlan és felesleges volt. Régen azt akartam, hogy a halálom érjen valamit, hogy szolgáljon valami nagyobb célt, valami többet, mint ami én valaha is lehetek, de… rákellett jönnöm, hogy ez hazugság. A halál nem szolgál semmilyen célt, a halálnak nincs értelme, pusztán csak egy lezárás, egy pont a történet végére, az utolsó oldal életünk könyvében. Nem hordozz semmiféle megváltást, vagy jelentést. Mi emberek mindenben az értelmet keressük, de nem tudjuk elviselni, ha nem találjuk meg azt, így hazudunk magunknak, amit hajlamosak vagyunk el is hinni, így kreálva meg a magunk igazát, amiben hitünk rendíthetetlen, és nem tudjuk elfogadni, hogy mind hazugok vagyunk. Hazudunk magunknak, hogy kevésbé féljünk a haláltól, az ismeretlentől. A halálról már nagyon sokan mondtak véleményt, de köze sincs egyiknek sem az igazsághoz. Honnan tudhatnánk, hogy mi vár ránk az élet után? Senki nem jött még vissza, hogy elmesélje milyen is ott.
- De tovább is kitarthattam volna, és akkor…akkor talán még mindig élnének. – a háború alatt a legjobban talán az készített ki, mikor gyerekeket kellett ölnünk. Parancsot kaptunk, hogy foglaljunk el egy óvodát, akkor még azzal az utasítással, hogy minél többeket próbáljunk életben tartani, mert sok fontos ember gyereke volt ott. Amint kiderült, hogy ezek a gyerekek zsidókat bújtattak és segítettek, a szüleik szemrebbenés nélkül küldték őket a halálba általunk. Nem mérlegeltek, nem gondolkodtak, csak egyből kiadták a parancsot: meg kell halniuk. Szétlőttünk egy óvodát. Az egyik kislánynak, Annabellenek megígértem, hogy megvédem és visszaviszem a családjához, erre…kivégeztem őt, egyetlen lövéssel. Megbízott bennem, ígéretet tettem neki és megszegtem, mert féltem, hogy én halok meg, ha nem teszem ezt meg. Soha nem élvezetből húztam meg a ravaszt, hanem félelemből. És az a sok száz ember, kik azért haltak meg, hogy én élhessek most láthatják, hogy haláluk valójában nem jelentett semmit, mert megtörtem, mert rosszabb ember lettem, mint voltam. Ártatlanok vére szárad a kezemen, amit lehetetlen lemosni a kezeimről, ezzel kell élnem egész életemben. A lelkiismeret és bűntudat már hosszú évek óta nem gyötört, de most újra neki kezdett, és ez talán…biztató, hiszen mutatja, hogy érzek, még ha csak fájdalmait is.
- Bocsásson meg, nem mintha nem örülnék az érintésének, csak… - lesütöm a szememet a földre és inkább azt bámulom. - …hozzászoktam már a megvetéshez. – a teljesen jogos megvetéshez, ha már itt tartunk. Nem hinném, hogy félreértené a szavaim. Nagyon rég nem értek úgy hozzám, hogy ne akartak volna fájdalmat okozni azzal. Sasha előtt talán utoljára még Dortmundba, mielőtt a seregbe léptem volna. Már nem is emlékszem a lány nevére, pedig úgy rémlik, hogy az is megfordult a fejemben, hogy feleségül veszem, de ezek szerint…csak képzelődtem, vagy ez is amolyan fiatalkori első szerelem volt. Mintha egy előző életem lett volna az…mintha nem is én éltem volna. Éppen ezért lep meg, hogy Sasha ennyire…közvetlen velem, mások az ő helyébe inkább leköpnének és a lábukat törölnék belém.
– Én is sok rosszat tettem, de… úgy érzem nem fogom önt tudni eltántorítani. – nem értem, hogy Sasha miért ilyen jó hozzám. Persze, elengedtem őt, és életben maradt ezáltal, de…ez az egyetlen jó tettem volt a háború során, utána már csak fájdalom és vér, amit én ontottam ki ok nélkül, puszta félelemből, gyávaságból. Az, hogy ő a jót látja bennem, vagy talán inkább amit látni akar bennem…nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e arra, hogy éljek. – Értem, de azért…sajnálom, hogy ez miattam történik önnel. – mondom bocsánatkérően, majd várok pár pillanatot mielőtt rápillantanék. – Ha szabad megkérdeznem…ön mit dolgozik? – mert végül is nem az én dolgom, nem tartozik rám.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-25, 18:47

Joseph & Sasha

Biztosan megmosolyognám, ha tudnám, hogy mire gondol, hogy mi jár most is a fejében, hogy esélyt sem lát rá, hogy azt mondjam maradjon ott nálam. Nem tartanám túlságosan szép dolognak, hogy egyszerűen utcára teszem egy idegen városban, miután kihoztam onnan. Így is elég nehéz a helyzet jelenleg és én csak tudom, hogy mennyire nem egyszerű vadidegenként helyet találni egy új helyen, arról már nem is beszélve, hogy milyen lenne neki nomád életet érni az erdőben. Nem sokkal jobb, mint a tábor, maximum nem lenne aki árt neki, legalábbis elvileg, de sokkal könnyebben megtalálnák, ha ott lenne, akár csak egy járőrözés keretein belül. Elég sok katona mozog mostanában a városban és a város körül is, nem hiszem, hogy sok időbe telne, hogy valaki rátaláljon.
- Igen, mindennek van negatívuma. Azt mesélte nekem akitől kaptam, hogy a túlzott használat, valahogy elveszi az embertől önmagát. A túl sok álca, a túl sok más alak miatt... végül már nem tudnánk kik is vagyunk. - halkan sóhajtok egyet, mint aki tudja tökéletesen, hogy miről beszél és így is van. Eleget volt a nyakamban ez a medál, mert nem volt más választásom és egy idő után éreztem is a hatást. Megmaradt bennem minden emlék, minden, ami vagyok, de mégis volt olyan, hogy éjszaka úgy ébredtem fel, hogy hirtelen nem tudtam hol és miért vagyok, hogy... ki vagyok. Persze mindenkinél van ilyesmi, amikor reggel felkelsz és még szinte álom és ébrenlét között vagy. Van egy pont, amikor nem tudod, hogy mi valós és mi nem, hogy ki az, aki tényleg te vagy, és ki az, akiről csak álmodsz. Ez is valami hasonló volt csak épp jóval lassabban múlt el, és kellett hozzá egy tükör, kellett hozzá a fürdőszoba nyugalma, hogy sikerüljön teljesen magamhoz térnem, hogy felfogjam, én én vagyok és nem valaki más, kellett, hogy lássam a saját arcomat.
- A körülményei tették ilyenné, nem volt választása. Tudom én, hogy így se becsülendő, bármit is tett, de... tudja manapság sokan tesznek olyat, amire kicsit sem büszkék. Ne ítélje el önmagát mindenért. Akkor kéne így tennie, ha élvezettel gondolna vissza az elmúlt évekre. - én nem érzem úgy, hogy vele gond lenne, nem hiszem, hogy rossz ember lenne, mert akkor nem vádolná magát folyamatosan azokért a dolgokért, amit tett. Vannak katonák, akik igenis kifejezetten élvezik, ha valakivel végezniük kell, élvezik a kínzásokat, a szemük se rebben, ha tönkretesznek egy életet, vagy akár el is veszik. Láttam ilyeneket, nem egyet, na ők megérdemlik a halálnál is sokkal rosszabb sorsokat, de Joseph nem ilyen, én legalábbis nem látom ilyennek. Lehet, hogy elítélném, ha nem engedett volna el, de nem vagyok benne biztos, hogy ha megismerném, valami miatt, akkor nem lenne e nélkül is ugyanez a véleményem. Persze már ott bukik a dolog, hogy nem állnék le egy német katonával barátkozni, ha nem lenne ez a helyzet, mint esetünkben, de... ez a helyzet és ez a lényeg. De azt tényleg sajnálom, hogy így alakult az élete, főleg ha egyszer művész volt valaha. Ez a háború olyan sok mindent öl ki a világból. Lelketlen embereket teremt, fájdalmat szül, elveszi a jövőt és életeket tipor a sárba rezzenéstelen arccal. Vajon ha más időbe születtem volna milyen életem lenne most? Gondtalan és nyugodt... nem is tudom, hogy az milyen lehet.
- Dehogy! A helyzetnek köszönheti, azoknak, akik ezt tették magával. Bárki megtört volna, ha eleget sanyargatják, végtelen erővel senki sem rendelkezik. - senki sem bír ki mindent, ezt el kellene fogadnia, ő sem, én sem. Ember nincs a talpán, akiben a rossz dolgok nem hagynak nyomot, aki nem változik meg a küzdelem hatására. Még a legderekabb katona, vagy a legkedvesebb ember is idővel elfárad, idővel nem tud már ugyanúgy reagálni a helyzetekre, mint régen. Az idő formál minket, a behatások pedig főleg és ha sok a rossz behatás, akkor sajnos a jellemünk is negatív irányba fordul. De talán van, aki képes rá, hogy egyes részeket csak kikapcsoljon egy időre, és akkor arra is van esély, hogy visszahozza őket. Abban viszont nem hazudok és nem is csak kedvességből mondom, hogy tudnám kedvelni őt, azt hiszem kedvelem is a magam módján, még ha nem is ismerem igazán. Azt hiszem pont a miatt, ahogy hozzááll ehhez az egészhez, hogy elítéli önmagát azok miatt, amit tett, amire kényszerítette az élet. Az, aki így gondolkodik, nem rossz ember, csak olyan, akit a lét kegyetlen tettekre kényszerített és ez nagy különbség.
- Nem félek öntől és még csak nem is undorodom, nem érezhette ezt egyszer sem igaz? - talán a vizsgálat elején, amikor még nem láttam az arcát. Akkor igen, de már nem, az átöltözését is csak azért nem néztem végig, mert zavarba ejtő lett volna, hiszen ilyesmit nem illik. Egyszerűen nem tehetek róla, de tényleg elszomorít, hogy ennyire rossz véleménnyel van önmagáról.
- Mert ön is jó volt hozzám és mert így is már elég rosszat kapott az élettől. - úgy gondolom, hogy nekem ezt nem kell még tetéznem és okom sincs rá. Miatta vagyok életben, igenis számomra alapvetően, hogy mindezek után kedvesen viselkedem vele, hogy mindezek után megpróbálok életet lehelni belé, hiszen értelme sincs a létének, ha képtelen legalább megpróbálni élni, csak az önostorozásban merül el a végtelenségig. - Oh, ez csak egy apróság, munkából jövök és ott illik rendesen kinézni, a főnöknőm elvárja. De majd pihentetem a lábam, ha hazaértünk, ne aggódjon! Egy kis masszírozás és egy nyugtató krém csodákat tesz. - finoman elmosolyodom. Ez apróság. A cipő feltöri kicsit a lábam nem nagy dolog, volt már sokkal rosszabb, volt már részem durvább fájdalomban és azt is kibírtam, nem ez fogja a vesztemet okozni, néhány seb, egy kis elgémberedés nem nagy ügy.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-25, 11:29

Sasha & Joseph

Nem tudom, hogy mi lesz a következő lépés. A hallottak alapján a várost most körülzárja valami bura, vagy minek is hívták, aminek köszönhetően nem tudunk elmenni a városból, de a jelek szerint mások se tudnak bejönni, így bevagyok ide zárva akarva-akaratlanul. Nem tudom merre megyünk most, a sejtésem az, hogy a lakása felé megyünk, ahol viszont nem hinném, hogy csak úgy megtűrne engem. Alighanem amint odaérünk kiadja az utam, hiszen miért is viselne el engem? Kiszabadított, már nem kell éreznie adósnak magát. Nem mondom, hogy visszautasítanám, ha azt mondja, hogy maradjak ott, de erre az esély körülbelül a nullával lehet egyenlő. Majd…kitalálok valamit, végső esetben tábort ütök az erdőbe, és valahogy megpróbálok megélni. Bárhol jobb, mint a fogolytáborban, így legalább most nem érzem rabnak magam, hiába ez a bura. Semmiképpen nem akarok hazamenni. Nem vár engem senki, a szüleim valószínűleg mindent elpusztítottak, amihez a kezem valaha is hozzáért, és…miért mennék vissza egy olyan országba, ami veszni hagyta a fiát? Nem, én nem tekintem a hazámnak Németországot, én…hontalan vagyok.
-Talán jobb is így, az ilyen tárgyaknak biztos van…negatívuma is. – mert minden jóban van valami rossz, nem? Ahogy minden rosszban van valami…jó. Ebben eddig nem hittem, de Sasha felbukkanása is azt jelzi, hogy tévedtem. Találkoztam vele a fogolytáborban, kihozott onnan, és nem ölt meg. Az egész eddigi életemben ő tett a legtöbbet azért, hogy kiérdemelje a bizalmamat. Talán butaság ilyen hamar odaajándékozni ezt, de…valamiért úgy érzem, hogy megbízhatok benne, nem tűnik egy álszent embernek, és…van benne valami, ami miatt nem tudnék nem megbízni benne. Talán butaság, de így van, az ösztöneim azt súgják, hogy bízhatok benne, én pedig hallgatok az ösztöneimre, azok miatt vagyok még mindig életben.
- Én…nem érdemlem meg. Nem a hozzám hasonló gyilkosoknak kéne élniük. – nem vagyok öngyilkos típus. Megtudnám magam ölni, de mégis miért tennem? Szenvedésre vagyok ítélve, szenvedek, amíg valaki úgy nem dönt, hogy elveszi az életem, én pedig nem fogok könyörögni. Harcolni fogok ellene, de a halál pillanatában nem fogok az életemért siránkozni, és büszkén sem fogok meghalni. Csak némán, egy szó nélkül viselem azt, ami történni fog. Megtört ember vagyok, nincsen már semmi, vagy legalábbis nagyon kevés olyan dolog van, amiért érdemes lenne élnem. Elviseltem a megaláztatást és megszégyenítést, amiben nap, mint nap osztályrészem volt, mert nem volt más választásom, mert már feladtam. Harcolnom kellett volna ellenük de én csak szó nélkül tűrtem, és nem azért támadtam vissza, mert megszégyenítettek, csupán csak bosszúból, amiért rám támadtak. Fogat fogért, szemet szemért. Kevés reményt táplálok az iránt, hogy újra úgy lássam a dolgokat, mint régen, hogy a művész szemével láthassam a világot. Talán restaurátornak eltudnék menni, ott csak ki kell javítanom a régi képek hibáit, nem kell alkotnom, ahhoz nem kell más csak tudás, de én…mindig is alkotni szerettem, megörökíteni a pillanatot, nem pedig helyrehozni egy mások által látott, letűnt korból való pillanatot. Tisztelem a nagy művészeket, de nekem nem jelentett örömet az, ha az ő képeikkel dolgozhattam. Én mindig is saját képeket festettem, nem szeretem mások munkájába belenyúlni, zavart, ha láttam más kezeinek nyomát a képen. Egy művész alkosson, próbálja meg felnyitni az emberek szemét, hogy befogadják az ismeretlent, amitől félnek.
- Magamnak köszönhetem, én törtem meg. – jól esik, hogy ezt mondja, de attól még be kell látni, hogy nem az élet áldozata vagyok, csupán egy ember, aki megtört, mert nem bírt már tovább harcolni. A háborúban nincsenek jók, se győztesek. Mindenki vesztes, és mindenki rossz ember. Gyilkosok mindannyian, a kérdés csak az, hogy miként látják őket mások. Mert,ha gyilkosok vetnek véget a háborúnak, akkor őket hősöknek nevezik, a többi gyilkost, akit meg kell ölniük ezért, pedig ellenségnek kiáltják ki, és generációkra bemocskolják a nevüket.
- Talán…köszönöm. – most először megengedek magamnak egy halovány mosolyt. Már évek óta mosolyoghattam utoljára, szinte már el is felejtettem, hogyan kell. A szavai jólesnek, mert…nem lenne ellenemre, ha kedvelne engem, bár sejtem, hogy ez csak buta reménykedés, a szavainak pedig a kedvesség volt forrása. Egy német katona vagyok,akinek rengetek ártatlan vér tapad a kezéhez, és egyetlen emberi cselekedete az volt, hogy életben hagyta őt. Régen azzal nyugtattam magam, hogy nem vagyok rossz ember, csak a körülmények ismerete nélkül neveznek engem annak, de…a folyamatos kivégzések során rá kellett jönnöm, hogy ezzel csak magamat próbálom becsapni, és valójában egy szörnyű ember vagyok. Parancsra lőttem fejbe gyerekeket és nőket, nem törődve azzal, hogy családokat teszek tönkre egyetlen mozdulattal. Nem gondoltam bele, mert akkor egyből elárasztottak volna a sötét gondolatok, de…előbb-utóbb úgyis megtörsz és már nem marad semmid, mint a tátongó lyuk a lelkedben, ami jelzi, hogy valaha ember voltál, de ma…ma már csak árnyéka vagy önmagadnak, egy fuldokló utolsó lélegzetvétele.
- Én azt hittem, hogy önnek ez kellemetlen, hiszen… - pár pillanatra csak a homlokomat ráncolom, mielőtt a szemébe néznék újra. – én, én vagyok. – azt hiszem ennél több nem is kell. Könnyedén eltudnám azt is képzelni, hogy undorodna tőlem, teljesen érthető lenne a dolog, de ezek szerint…nem teszi. Ez kicsit meglep, de kellemesen csalódom. Nem mintha ellenemre lett volna ez az apró kézfogás, csak azt hittem számára ez kényszer. A vizsgálatnál is jó érzéssel töltött el, hogy megérintettek, még ha pusztán csak szükségből is. – Miért ilyen jó hozzám? – ez a kérdés már régóta foglalkoztat hiszen…a legtöbben már rég golyót eresztettek volna a fejembe. Nem zavar az, hogy belém karol, így már nem. A tekintetem a lábaira téved, és érdeklődve pillantok rá. – Nem éppen terephez öltözött talán volt valami programja? Tudok valahogy…segíteni?

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-24, 18:59

Joseph & Sasha

Oh, hát igen, pont hogy attól tartok, hogy esetleg nem tudja megállni, hogy ne csináljon valami meggondolatlanságot. Gondolom jó ideig volt ott bent és nem lepne meg, ha szívesen kaszabolná le azokat, akik most majd felbukkannak az úton. Lehet, hogy van köztük olyan is, aki ellátta a baját, bár nem tudom, hogy a katonák közül van-e olyan, aki csak a foglyokkal foglalkozik, gondolom azért ez utóbbihoz valamilyen szinten erősebb gyomor kell, mint mondjuk egy sima irodistának, vagy tudom is én, hogy vannak elosztva a dolgok náluk. Mindenesetre azt már tudhatja, hogy igenis bízom benne, így abban is, hogy nem csinál majd semmi butaságot, nem fog nekik menni, nem fog beléjük kötni, csak ügyesen eljátssza majd a szerepét, ahogy arra most szükség van, hogy egyikünknek se legyen nagyobb baja. Meglátjuk még hogy alakul el a nap, de a legfontosabb mégis az, hogy eljussunk a lakásomig és majd ráérünk akkor kitalálni, hogy hogyan tovább. Gondolom legszívesebben lelépne, haza, de egyelőre erre nem sok esély van. Bár nem tudom, hogy mennyire vágyik vissza egy olyan országba, akik hagyták volna itt megdögleni.
- Tudom, és ne aggódjon, vigyázok rá. Amióta itt vagyok, még csak arra sem volt szükség, hogy használjam. - talán még kelleni fog, de egyébként is megmondta az öreg, hogy nem okos dolog túlzásba vinni, hogy annak elég komoly következményei lehetnek. Ha túl gyakran bújsz bele más bőrébe, akkor félő, hogy idővel elveszíted önmagad, idővel elveszíted azt, aki te vagy, és ezt nem igazán szeretném megtapasztalni. Így is néha tartok tőle, hogy valamennyit hatott rám ez a medál, mert nem keveset használtam, hogy képes legyek átjutni a határon, aztán elérni egyáltalán ide, ahol védve vagyok. És nem tudhatom, hogy mi lesz, ha a németek betörnek Franciaországba, vagy... mi van, ha már be is törtek? Nem tudhatjuk, nincsenek hírek odakintről.
- Talán téved, talán csak kell egy kis idő, hogy jobban legyen, hogy megpróbálja feldolgozni azt, ami történt. Azt mondta, hogy éljem az életem, hát... önnek is meg kellene próbálnia nem? - ha már életben maradt, akkor ennek oka van, csak valami miatt próbálta meg. Sokan vannak, akik egy fogolytáborban inkább végeznek magukkal, csak hogy ne kelljen szenvedniük, hogy ne kelljen minden nap átélniük a megaláztatásokat, a szenvedést, de ő nem adta fel. Ha pedig nem adta fel, akkor annak oka volt, talán valahol a lelke mélyén remélte, hogy egyszer még élhet rendes életet, hogy egyszer még foghat ecsetet a kezébe. Lehet, hogy nem menne neki egyből, de szerintem még idővel megláthatja a szépet is a világban. Nekem sem volt egyszerű, kezdetben még egy rózsában is csak a vért láttam, mert szinte mint valami rémes köd úgy kúszott be elém minden alkalommal a múlt, de a hetek teltek, majd a hónapok és idővel sikerült egy kicsit elvonatkoztatni. Manapság már ha nem is úgy, mint évekkel ezelőtt, de azért mégis csak képes vagyok meglátni egy virágban a szépet, pedig volt időszak, amikor nem hittem volna, hogy ez megy. Ma már a naplementét nem úgy látom, mint vértől átitatott mocskos képet, hanem mint egy átlag ember, fel tudom fedezni benne a szépséget is. - Sajnálom! - mondom ki halkan. Tényleg így van. Biztos rémes dolgokat tett, de nem volt választása és én tényleg sajnálom, ha igazi művész volt, hogy egy gyilkológépet csináltak belőle. A háború... ez az egész egyszerűen kiöl emberekből darabokat és nem tudom, hogy mikor és hogy lesznek képesek majd a jók megállítani ezt az egészet, pedig minél előbb meg kell tenni. Túl sok gyerek nő fel véres, nyomorúságos körülményekben, gyerekkor nélkül. Milyen jövő vár a virágra így?
- Talán most is kedvelhetem, ez egyáltalán nem kizárt. - halványan elmosolyodom. Nem gondolom, hogy rossz ember, inkább olyan akivel rossz dolgok történtek és ez nem ugyanaz. Velem is sok rossz dolog történt, én is tettem olyat, amire nem vagyok büszke, tehát e miatt nem ítélem el őt és nem jelenteném ki, hogy ne tudnám megkedvelni. Talán eleve plusz pontokkal indul a miatt, hogy megmentette az életem, még ha nem is gondolja úgy, hogy ez olyan nagy dolog. És eddig nem éreztem úgy, hogy bármi gondom is lenne a jellemével. Persze nem töltöttünk túl sok időt együtt, csak most a szöktetés, és a vizsgálat, de... nem volt közben se ellenséges, se ellenszenves. Amikor viszont a katonák megérkeznek már tényleg oda kell figyelnünk, ezért is fogom meg a kezét, mert fontos, ha egyszer pár vagyunk, nem szabadna itt feszengeni egymás mellett. Akkor úgy kell viselkedni, mint egy pár. Végül tovább mennek, sikerül hát gond nélkül megúszni ezt is. Az viszont kicsit talán meglep, hogy ennyire kellemetlenül érinti ez az apróság. A kezét fogtam meg, nem... csókoltam meg, csak hogy megmutassam, hogy mennyire férj és feleség vagyunk.
- Miért? Ez csak... a kezét fogtam meg, nem történt semmi és amúgy is én tettem. Nővérként már önhöz értem máshol is, nem olyan nagy dolog ez. - elmosolyodom, mert tényleg nem értem pontosan, hogy mi miatt kért most elnézést. Ez csak ez kéz... és nem undorodom tőle, hogy ez véletlenül is zavarjon. Közben ahogy a kocsi eltávolodik az alakja is visszatér lassan. - Ne legyen annyira rossz véleménye önmagáról. - úgy érzem, hogy ezt még hozzá kell tennem, mielőtt tovább indulunk és ha nem bánja, akkor egyszerűen csak belé karolok. Ez nem olyan nagy dolog remélem, ami zavarná, de ha netán újra közeledik valaki, akkor így egyszerűbb és talán kényelmesebb is a séta, mert azt hiszem a cipőm szépen ki fogja készíteni a lábam, amíg elérjük a várost.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-23, 16:41

Sasha & Joseph

Inkább attól kell félnie, hogy esetleg kedvem támad betörni valamelyik baromnak az orrát, esetleg egy fél téglával összeverni a fejét, de…jól tudom, hogy ezzel nem mennénk semmire, és jelen pillanatban az egyetlen…bennem bízó személyt, Sashát is elijeszteném, ami főként nem áll szándékomba. Való igaz, hogy szép hosszú listám van azokról, akiket szívesebben látnék holtan, de sajnos másoknak is vannak listái, ahol előkelő helyen szerepelek. Sok dolgot rossz dolgot tettem, sok embert öltem már meg, többet, mint azt egy átlagos katona elmondhatná magáról. Nem vagyok szent ember, soha nem is mondanám magam annak, de melyik katona mondhatja el magáról azt, hogy ne tett volna olyat, ami miatt még magától is undorodik.
Egy apró bólintással jelzem, vagyis remélem, hogy érti, hogy így köszönöm meg a belém vetett bizalmát, de talán jobban örülnék annak, ha nem bízna bennem, úgy nem is csalódhat, ha…ha olyat lát, amit nem kéne. Megpróbálom én visszafogni magamat nem arról van szó,mindössze csak annyiról, hogy gyilkos vagyok. Volt már olyan, hogy megígértem az embereknek, nem esik bántódásuk, mégis meghúztam a ravaszt. Öltem már gyereket és nőt is, öreget és beteget is…nem tudom, hogy mennyire is van tisztában azzal, hogy milyen bűnök írhatóak a számlámra, de nem hiszem, hogy ezekről valaha is szívesen fogok beszélni. Persze, azt mondják, hogy ki kell ezt magunkból beszélni, mert úgy könnyebb, de ha én ezt most kimondanám, akkor Sasha alighanem átadna a katonák kezére, én meg vagy meghalok itt helyben, vagy visszavisznek a táborba és valami rohadt betegség miatt halok meg. Ami azt illeti az elmúlt napokban nem is érzem olyan jól magam, lehetséges, hogy elkaptam valamit, végül is naponta vertek, illetve, ahogy azt Sasha is mondta, nem valami előnyös szakállat és hosszú hajat viselni egy fogoly táborban.
- Vigyázzon rá nagyon, sokaknak fájna rá a foguk, ha tudnák, hogy létezik. – kár, hogy az az öreg már nem él, mert szívesen meghallgattam volna, hogy mégis honnan szalasztotta ezt a valamit, mert csak úgy piacon nem vehette, és egy ilyen tárgy…nem kerülhet hozzá csak úgy egy vénemberhez. Ezzel az ereklyével gond nélkül épülhetne be bárki a seregbe és szivárogtathatna információkat az ellenségnek. Ez a valami akkor az egész háború állását megfordíthatná. Mondjuk ez már engem annyira nem érdekel. Megvívtam a magam háborúját, magamra hagyott a hazám, akikre amúgy soha életemben nem is számítottam, de mikor elkaptak, azért valahol élt bennem a remény, hogy talán eljönnek értem, vagy folytatnak tárgyalásokat, hogy kiszabadulhassak, de nem, semmi ilyen nem történt. Harcoljon az, aki akar. Nekem ez a háború elvette már mindenem, semmim nem maradt meg a gyűlöleten és haragon kívül, amit a hadnagy iránt táplálok. Azonban mindezzel együtt valahol tisztelem is őt, hiszen a seregben ő volt az egyetlen aki kiállt mellettem, aki nem akart kivégeztetni, miután megöltem a felettesemet. Megvédet, és tartoztam neki, de ez ma már mind a múlté Hiába az a kevés tisztelet, ha ott munkálkodik bennem a harag, hogy ő volt, aki a kezembe adta a papírt, ő személyesen vitt el a sereghez. És miatta váltam gyilkossá, ő kényszerített arra, hogy az legyek, ami soha nem akartam. Meg kell halnia.
- Már hosszú évek óta nem volt ecset a kezembe, nem hiszem, hogy tudnék újra alkotni. – mondom, talán kicsit szomorúbb hangszínnel. Nem is a festésről és rajzolásról van itt szó, mert azok mennének, hanem az alkotásról, a művészi látásvilágról. Én már nem látom azt, amit a művész. Nem látom az oknak az okát, pusztán csak vért és fájdalmat látok, a rideg valóságot minden pillanatban. A kérdése nem lep meg, én is sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért nem dezertáltam. Hazudhatnék valami kellemeset, de végül az igazmondás mellett teszem le a voksom. – Úgy volt, hogy pár évről van szó, aztán visszatérhetek a vászon mögé, de mire ez elkezdődött…már nem volt hova visszamenni, addigra már megtörtem. – nem féltem dezertálni, gondolkodtam is azon, hogy elszököm jó messze, de…ha visszamegyek Dortmundba, akkor mint katonaszökevényt lecsuknak és most halott lennék. Maradtam, bíztam benne, hogy ez is egyszer véget ér, vagy így, vagy úgy.
- Ha pár évtizeddel korábban élünk, kedvelt volna engem. – mondom egy aprót bólintva. Igaza van. A mai világban túl sok olyat látni, ami gyökeresen változtatja meg az embert. Ölsz, vagy meghalsz. Mindig ezt szajkózta az apám, mikor próbálta belém nevelni a katonai nézeteit. Ő az egész világot képes lett volna feláldozni a célért. Nem érdekelte hány ember halt meg a keze által, egy pillanatig se kételkedtem abban, hogy ne én lennék a következő, ha nem teszem, amit mond. Apám a saját testvérét is lelőtte, csak mert egy rossz szót, mert szólni a Führer-re. Már az is kész csoda, hogy megtudta őt győzni anyám arról,hogy hagyjon csak engem az álomvilágomba festegetni. Nem mintha ő megértett volna engem, éppen annyira lenézett, mint apám, ha vendégek jötte, gyakorta elfelejtették megemlíteni, hogy van egy harmadik fiúk is. Persze, érthető, hiszen a másik kettő a sereg tagja volt, míg én képeket festettem.
Egy pillanatra meglep, hogy megfogja a kezem, de valójában számíthattam rá, hiszen a feleségemnek mondtam Sashát, és az ember a felesége kezét fogja nem igaz? Csak remélni tudom, hogy nem izzad a tenyerem, mert mióta eljöttem Dortmundból nem igazán volt alkalmam nővel együtt lenni. Vagyis ez így nem jó megfogalmazás, én soha nem voltam híve annak, hogy prostituáltakat vegyek a zsoldomból, inkább olvastam egy könyvet, vagy hasonló, később pedig inkább öltem embert.
-Köszönjük uram, de jobb szeretnénk kettesben maradni, az élet nagyon rövid. – vagy nagyon hosszú. Még szalutálok egy utolsót, ahogy bólint a katona és tovább indulnak az úton. Várok még néhány másodpercet, míg távolabb kerülnek tőlünk, majd óvatosan elengedem Sasha kezét. – Bocsásson meg! – mondom elnézését kérően, hiszen…ilyenkor azt kell nem?

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-22, 19:16

Joseph & Sasha

Egy halvány mosollyal bólintok. Végül is igaza van, még a feltételezés is rossz, hogy ne tudna eljátszani egy szövetséges katonát, ha arra lenne szükség. Végül is ő is az, a nehézséget én inkább csak abban láttam, hogy esetleg nem akarja majd, mert szívesebben törné be mondjuk az erre tévedők orrát, vagy valami rosszabb, mint hogy csak úgy kedélyesen eldiskuráljon velük, mint egy közülük. De meglátjuk, mindkettőnk érdeke, hogy ne essen majd ki az esetleges szerepből, hogy úgy tegyen, mint aki nem torolná meg szívesen azokat a tetteket, amiket ellene követtek el. Minden bizonnyal hosszú lista van, de félő, hogy az se rövid, amit ő tett mások ellen. Mindkettő olyan, amiről nem szívesen tudok semmit sem, mindenkinek úgy a jobb.
- Nem feltétlenül természetes, de... bízom önben. - talán butaság, talán életem egyik legnagyobb hibája, hogy megbízom egy német katonában, de ez a német katona más, mint a többi odabent, számomra legalábbis. Nem számít, hogy milyen múlt áll mögötte, csak az, hogy megmentette az életem, hogy nélküle ugyanolyan halott lennék, mint a családom többi tagja. Persze az életem nem szép, nem kellemes, és néha kimondottan vágyom rá, hogy valami más legyen, hogy vége legyen az egésznek, mert nincs meg az az igazi cél, ami életben tartana, de talán egyszer ez majd még változhat. Nem tudom, hogy mikor és hogyan, de... most ez is egy cél, amit elérek, hogy kihozom ezt a fickót, hogy segítek neki, hogy ne végezzék ki, vagy ne haljon meg vérmérgezésben, ha már sokadszor verték össze. Nem tudom, hogy mi lesz később, holnap, egy hét múlva, de... nem is számít, csak egyedül a most. Azért örülök, hogy végül elveszi a láncot, hogy ő is bízik bennem, nem csak én ő benne.
- Nem hiszem, hogy számít, hogy ki tett többet és... ha ön nem ad fegyvert a kezembe és nem hagy elmenni, akkor soha nem is kerül hozzám ez a lánc. - finoman megrántom a vállam. A két dolog csak együtt működik, ha nem lenne ő, nem lennék életben, ha nem lenne ez a lánc, nem lennék életben. Ez a nagy helyzet, kár lenne tagadni, én pedig épp e miatt igazán hálás is vagyok neki. A kérdésre csak egy fájdalmas mosoly jelenik meg az arcomon, azt hiszem ez épp elég válasz. Bólintok, ennyi fér bele. Nem szeretek azokra a dolgokra emlékezni, amit kénytelen voltam végignézni, amit kénytelen voltam átélni. Nem olyasmi ez, ami felidézendő, inkább olyan, amit szeretnék gyorsan elfelejteni és nem gondolni rá, ha egy mód van erre. Az viszont tényleg érdekel, hogy ő hogy gondolkodik. Sokszor láttam már olyat, hogy német katonák tényleg élvezték, amit tesznek. Persze vannak kivételek, vannak akik csak idővel törnek meg, idővel válnak gyilkossá, de érdekel, hogy ő hova tartozik, hiszen elengedett, akkor minden bizonnyal nem született zsidó gyűlölő.
- Művész... és már nem az? Még lehet újra művész, ha ennek az egésznek vége. És... miért nem dezertált? Vannak akik megteszik. - vannak, akik meg merik tenni, bár persze nem túl sokan, ez is igaz. Gondolom nem egyszerű, dezertőrként kb. arra a szintre kerülne, mint a magamfajták, ha csak meglátják, hogy szökésben van, akkor vége. Nem kellemes, ha az ember élete csak menekülésből áll, én aztán nagyon jól tudom. És persze jól esik hallani, hogy nem direkt lett az, aki, hogy csak a körülmények tették ezt vele. - Tudja, olyan világba születtünk, amiben nem lehetséges, hogy az ember valaha is újra az legyen, aki volt. Egyszerűen... képtelenség. Túl sok mindent láttunk, tettünk, éltünk át. - én is tettem olyat, amire nem vagyok büszke és még sokkal több rémes emlékem van, amik megváltoztattak, amik minden nappal kiölnek belőlem érzéseket, mindent, ami a jóra hajlamosít. Kegyetlen világ, kegyetlen háború, ami a legtöbbeket kifacsarja, és ha vége is lesz valaha, már senki sem lesz az, aki előtte volt. A test mindig sokkal könnyebben gyógyul, mint a lélek, sőt sajnos néha a lélek egyáltalán nem is képes rá. Hiába tűnnek el a testről a sebek, ott maradnak a hegek, és minél több van, annál látványosabb helyet hagynak, annál nehezebb egyszerűen figyelmen kívül hagyni őket.
A kocsi lassan elér minket, ő pedig már egy fess, fiatal katona képében feszít mellettem. Nincs nyoma sebhelyeknek, nincs nyoma a megfáradt tekintetnek sem, csak épp a szeme nem változott. Elmosolyodom a párbeszéd közben és a kezemet finoman Josephébe csúsztatom. - Tudják... jó minél tovább kihasználni a a lehetőséget, hogy együtt töltsük az időt. - és végülis miért ne lenne kellemes egy esti séta a férjemmel nem igaz? Tovább tart, mintha kocsival tennénk meg a távot, és jelen esetben ez mondhatjuk, hogy hasznos is. - Elvihetjük önöket a városhatárig. - csak megrázom a fejem, hiszen ez egyáltalán nem lenne jó ötlet, semmilyen tekintetben sem. - Nem, köszönjük, jobb lenne még kettesben tölteni az időt... tudja. - zavartan harapom be az alsó ajkamat, mintha csak kellemetlenül érezném magam idegenek előtt, hogy akár csak egy csókra utalok burkoltan. Fiatalok vagyunk láthatóan, simán gondolhatják, hogy viszonylag friss még ez a házasság, és épp ezért még nem vesszük olyan könnyedén, hogy nyíltan mutassuk ki az egymás felé irányuló szerelmünket. A fickó végül bólint, láthatóan indulni készülnek.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-20, 20:56

Sasha & Joseph

- Menni fog, kiismertem már őket. – mondom egyszerűen, de olyan hangnemben, mintha mindez ígéret lenne, és végül is…valahol az is. Már elégé sikerült kitanulnom a szokásaikat és elveiket ahhoz, hogy eltudjak játszani egyet közülük. Nem is tudják, hogy mekkora fegyvert adtak a napi verésekkel a kezembe. Egyetlen sértésből már tudtam, hogy milyen emberek is ők, az pedig, hogy naponta jártak el hozzám, hogy félholtra verhessenek…olyan, mintha leültek volna velem teázni és elmeséltél volna az életüket nekem. Ott van például az a kisebbség komplexusos barom, a nevét nem tudom, csak az arcára emlékszem. Aztán ott van a néger gyűlölő társa, meg a harmadik, akit kitagadott az apja, mert megölte az anyját, csak erről elfelejtett mesélni a seregnek. És hogy honnan tudom? Látom a kerítés mögött, ahogy olyan perverz vigyorral nézegeti az anyja képét, hogy…azt nem lehet összetéveszteni mással. A lényeg, hogy hülyének és egyszerű, nővel katonának mutassam magam, semmi több.
- Ez csak természetes. – válaszolom egyszerűen. Nem az enyém, nem tudnék vele semmihez se kezdeni, és amúgy is, tartozom neki annyival, hogy visszaadjam, ha már kihozott innen, neki sokkal nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Nem tartom magam továbbra se valami jó embernek, és ez sem más, mint tisztesség, aminek nem kell, hogy köze legyen az emberséghez. Hiába adom vissza neki a nyakláncot, attól még ugyanúgy gyilkos maradok, ártatlanok gyilkosa, nők és gyerekek végzete…a bajtársaim utolsó pillantása. Öltem már német katonát, nem is egyszer, de rendre megúsztam, hol a hadnagynak köszönhetően, hol pedig annak, hogy a feletteseim elnézték, hiszen nem a felettem lévőket öltem meg, az csak egyszer fordult elő. Azokat, akikért én felelek…kedvem szerint verhetem és ölhetem meg őket, nem sokan élték túl a velem eltöltött napokat. De miattuk nem érzem magam bűnösnek, azok nem ártatlanok voltak, hanem hozzám hasonló mészárosok, nem lett kevesebb a világ a halálukkal, ahogy az enyémmel sem lesz az. – De én csak elengedtem önt, fegyvert adtam a kezébe, nem menekítettem ki. Ez itt – bökök az ujjammal a nyakamban lévő ereklyére. – Ugyanannyit tett önért, ha nem többet, mint én. – én csak a lehetőséget teremtette meg, meghagytam az életét és felfegyvereztem, de ha nincs ez a nyaklánc, akkor mindezekkel semmire se ment volna. Akármennyire is ne akarná be ismerni, sokat tett érte az az ereklye, és szerintem többet is, mint amit én tettem érte. Ha nincs a nyaklánc, akkor nem látom újra, nem jutok ki a táborból és…azt hiszem ez az utolsó annyira nem is érdekel, inkább csak a tény, hogy életben van, így tudom, hogy egy embernek legalább megadtam az esélyt a túlélésre, és bár nem lettem egy fokkal sem jobb ettől, attól még megérte. – Megölték őt, igaz? – legalábbis gondolom, akik zsidókat bújtatnak, azok rendre meg is halnak, nem egyszer kellett ilyen embereket kivégeznem. Kicsit sajnáltam őket, ekkor még az érzéseim szerint éltem. Ártatlanok voltak, az nem bűn, ha ártatlanok ártatlanokat bújtatnak egyetlen ember téveszméje miatt. Óh, igen, hányszor kellett nyilvánosan megveretni, mert kétségbe vontam a mi drága Führerünk szavait. Az elején még azt hittem, hogy csak félelemből követik őt a katonák, de aztán rákellett ébrednem arra, hogy valójában ők is olyan beteges állatok, mint Hitler, amivé én is váltam, részben. Csak nekem nem voltak előítéleteim, én csak öltem, tettem, amihez értek. A kérdése nem lep meg, számítottam már előbb is rá, hiszen jogos, hogy kíváncsi. – Én nem katonának születtem. Művész vagyo…voltam, onnan rángattak a háborúba a hadikötelezettség miatt. – nem önként vállalkoztam, hanem belekényszerítettek ebbe, és utána már nem volt visszaút. – Nincsen bajom a zsidókkal, soha nem is volt, bármennyire is akarták mások. Félelemből húztam meg a ravaszt, nem szórakozásból. – itt egy pillanatra elhallgatok, és lesütöm a szememet, mielőtt újra ránéznék és válaszolnék. – Sok embert öltem meg, de egyiket sem szórakozásból. Mikor megláttam önt, a hullák közt állva, csurom véresen…nem tudtam meghúzni a ravaszt, megakartam menteni egy életet, nem állt szándékomban elvenni öntől egy pillanatra sem ezt. Ember akartam maradni, úgy akartam hazatérni, mint ahogy eljöttem, de ez… lehetetlen. – a háború megváltoztat, így vagy úgy, de nem akként az emberként térsz haza, ki egykoron voltál. Ahogy meghallom az autó hangját tudom, hogy nagyon kevés időnk van, mire ideérnek. Gyorsan belenézek Sasha tükrébe, és egy teljesen átlagos katonát látok. Rövidre nyírt barna haj, vállas, de nem túlzottan izmos, és olyan harminc év körül lehet.
- Hé, mit keresnek itt ilyenkor? – hangzik el a kérdés az autóban ülő egyik katonától aki érdeklődve pillant rám, de még érdeklőbben fürkészi Sashát.
- Csak a feleségemet kísérem haza, uram, tudja milyen veszélyesek mostanában az utcák. – mondom és még szalutálok is egyet a mondat előtt. Remélem, hogy nem kezdenek el kérdezősködni, hanem egyből továbbállnak, mert…hárman vannak, hármat még eltudok intézni, ha úgy alakul a helyzet…

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-20, 13:36

Joseph & Sasha

Egyelőre nem foglalkozom a zajjal, majd ráérünk akkor gondolkodni rajta, hogy mi lehet, amikor tényleg közelebb ér, vagy amikor már egyértelműen közeledik. Egyáltalán nem biztos, hogy az a kocsi erre tart, az viszont igen, hogy nekünk jó lenne minél távolabb kerülni és az is hasznos lenne, ha ő felvenni ezt a nyakláncot, hogy ne látszódjon sokáig még szökött hadifogolynak, még ha most katonai egyenruha van is rajta, attól még az arca nem változott, azt csak egy módon érhetjük el. Nem szeretnék lebukni, ő is nagyon durva büntetést kapna és nem mellesleg én se járnék túl jól. Nem hiszem, hogy hátba veregetnek egy civilt, ha kiderül róla, hogy megszöktetett egy német katonák a fogolytáborból. Szóval igyekezzünk és most nem is akarok azon gondolkodni, hogy minek milyen következményei lehetnek. Örülök, hogy végre átveszi a nyakláncot és a nyakába akasztja. Egy lépéssel már előrébb vagyunk. Már csak el kell érni a várost, aztán a lakásomat, vagyis az emeleti részt, ami nagyrészt az enyém. Nincs saját, az is csoda, hogy élek és az idős néni befogadott magához. Nem tudom mennyire fog majd meglepődni, ha kiderül, hogy hoztam magammal valakit, de legalább egy előnyünk van, a néni vak. A hangokat hallja, nem mondhatom azt, hogy nem hoztam senkit, de nem fogja tudni másoknak elmondani, hogy az illető hogy néz ki, a házban legalább nem kell majd rejtőzködnie, az amúgy sem lenne okos ötlet. Nem hordhatja senki túl sokat a nyakláncot... annak kellemetlen következményei lehetnek. Nem próbáltam még ki, de bőven elég volt, amit meséltek róla, hogy ne is akarjam.
- Egyelőre még nem változtál, hiszen én tudom, hogy ki vagy és nem kell rejtőznöd, de majd ha... - na itt harapom el a mondatot, mert most már teljesen egyértelmű, hogy az a kocsi igenis közeledik és ez nem jó hír. Remélem, hogy el tudja majd játszani azt, akivé pillanatok múlva válni fog. A medál érzékel, távolról is, előbb megkapja majd az alakját, mint ahogy elérnek minket, és meg tudom mondani neki, hogy mit is lát. A legjobb az lenne, ha két civil lennénk, bár akkor se a legjobb, ha magyarázkodni kell, miért jöttünk el errefelé. Talán mégis csak a katona megoldás lenne a kellemesebb, nem tudom. Egyelőre még nem kell ezen rágódni, talán vagy egy percünk.
- Köszönöm! - halványan elmosolyodom. Nem tartja magát jó embernek, de ez is azt mutatja, hogy téved. Megtehetné, hogy megtartja a nyakláncot, hogy nem adja nekem vissza, mert egyszerűen csak nem akarja, vagy nincs rá indoka. Hasznos holmi, bárkinek jól jöhet, ezért is vigyáztam rá annyira. De a hátrányát én ismerem csak, butaság is lenne, ha elvenné,aztán nem használná megfelelően. Amúgy se tudna most hirtelen hova menni vele. - Butaság. A nyaklánc segített kijutni az országból, de amikor találkoztunk még nem volt meg. - hetekkel később tettem csak szert rá. Akkor, ott, abban a rémes házban még nem volt az enyém. Akkor még nem volt akadálya, hogy bárki meglásson, hogy végezzenek velem gond nélkül. De ő nem tette, elengedett és ezzel esélyt adott arra, hogy eljöjjek, hogy megtaláljam ezt az ereklyét és hogy megpróbáljak új életet kezdeni. Nem mondom, hogy sikerült, de... legalább próbálkozom valamilyen szinten, legalább élek. - Egy öregúrtól kaptam a német határ közelében egy kis faluban, miután elbújtatott és ellátta a sebeimet. - és adott inni és enni, mert addigra már nagyon nem voltam jó állapotban. Nem egyszerű átvágni a fél országon zsidó lányként úgy, hogy nincs semmid. Nem volt egy leányálom az a pár hét, de utána sokkal könnyebb lett, aztán, hogy meg lett ez a medál, ami segített másnak lennem, mint aki vagyok. - Ön miért nem gyűlöli hivatalból a fajtámat? Nem tanították meg, hogy ezt kell tennie? Miért... engedett el? - mindig motoszkált bennem ez a kérdés, de eddig még nem szántam rá magam, hogy fel is tegyem, épp ideje volt már. Közelít a kocsi zaja, én pedig hátra pillantok. Igen a távolban már látszik a katonai jármű, és amikor oldalra pillantok immár Joseph sem önmaga. Gyorsan túrok a táskámba és csak pár pillanatra mutatom fel neki a kis kézi tükröt, hogy megnézhesse milyen is lett a külseje.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-20, 08:52

Sasha & Joseph

Én is hallom a mozgolódás zaját a tábor felől, és mintha egy autó hangját is felfedezni vélném messze a távolban. Létezik, hogy ilyen hamar észrevették volna az eltűnésem? Végül is, ha jöttek, hogy megint verjenek egy rabot és én nem voltam ott…ők pedig jól tudják, hogy miként áll velem a parancsnok, hogy csak valami nagyon fontos hír miatt lenne hajlandó beülni a kihallgató szobába velem szemben, de még akkor is csak úgy, hogy megbilincselnek. Nem mintha az olyan nagy gond lenne, már a seregben is gyakran bilincseltek meg a rendbontásokkor, de hadnagy azokból rendre kihozott engem, így nem lett semmiféle megtorlás vagy hasonló ellenem. Persze, engem is aláztak meg nyilvánosan, de ez annyira azért nem érdekel, nem hiszem, hogy van katona, akivel ez ne esett volna meg. Én viszont már nem vagyok katona, és embernek is alig vagyok ember, nem is tudom minek kéne neveznem magam. Sok embert öltem meg, sok ártatlant, akik között voltak gyerekek és nők is, ártatlanok mind. És miért húztam meg a ravaszt? Mert parancsot kaptam rá, nem volt semmiféle indítékom, még soha életemben nem láttam azokat az embereket, de választatnom kellett köztük és köztem, én pedig magamat választottam. Ha nem teljesítem a parancsot, akkor engem ölnek meg, aztán őket, így legalább én élhettem tovább, de ez persze….csak kifogás, semmi több. Valójában féltem, féltem a haláltól, a gondolattól, hogy nem mehetek vissza haza, és hogy soha többet nem látok vásznat az életemben. Mert akkor még reménykedtem, akkor voltak álmaim és céljaim. Visszaakartam menni Dortmundba, a galériába és befutni azt a karriert, amit nekem jósoltak. Nem akartam mást csak festeni, ülni egy helyben és akár napokat, hónapokat dolgozni egyetlen képpel, de most már…nem tudom, hogy akarok-e visszamenni, már nincsen bennem meg az, ami művészé tett, már nem látom azt, amit régen láttam. Ha kinézek az ablakon ugyanazt látom, mint az átlag ember, és nem tudom miért, mit kell tennem, hogy újra lássam a látszat mögött megbúvó csodát, és annak értelmét.
A szavaira csak némán bólintok egyet. Igaza van, ha itt most elkapnak minket, akkor nem csak én kerülök oda vissza, hanem őt is megbüntetik, amiért kihozott onnan, és…miért törődöm vele? Miért érdekel a sorsa? Talán mert ő volt az, aki miatt kicsit tovább tudtam önmagam maradni? Elengedtem őt, és ezzel egy ideig tudtam magam győzködni, hogy nem vagyok annyira rossz ember, mint a körülöttem lévők többsége, de mindez csak hazugság volt, pont ugyanolyan gyilkos vagyok, mint ők, szörnyeteg vagyok a szemeikben. Vettek még egy utolsó óvatos pillantást a nyakláncra, majd felveszem. – Nos? – vagy ő ugyanannak lát? Esetleg csak egy civilt lát bennem?
Figyelve hallgatom őt, ahogy tovább haladunk előre és minden egyes szavát elraktározom magamban. Emiatt van életben. Így érthető, hogy áttudott jutni a határon, így már értem, hogy miként volt képes életben maradni. Megfordulhatna a fejemben, hogy elveszem tőle, hiszen biztos sok embernek fáj rá a foga, sokan akarnak észrevétlenül járkálni tiltott területeken, hogy oda mehessenek ahova akarnak. Azonban nekem nincs szükségem rá. Ez az övé, amint megérkeztünk oda, ahová tartunk visszaadom neki. – Visszafogom adni önnek. – jegyzem meg, hiszen az ő fejében is biztos megfordult, hogy mi lesz, ha esetleg nem akarom visszaadni a legjobb őrzött kincsét. – Akkor valójában ez a nyaklánc mentette meg, nem én. – mondom egyszerűen, levonva a következtetést. Én csak a lehetőséget teremtettem meg, nem vittem már ki őt, ahhoz a nyaklánc kellett. Viszont…az érdekel, hogy miként is jutott hozzá, hiszen egy ehhez hasonló tárgyat nem osztogatnak csak úgy az emberek. Talán ellopta, talán ölnie kellett érte, vagy csak…odaadták neki? – Hol talált rá erre?

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-19, 08:56

Joseph & Sasha

Természetesen már akkor várom, hogy mennyire fog vajon meglepődni, amíg még csak az úton haladunk szépen lassan végig. Biztos vagyok benne, hogy lesz majd nagy csodálkozás, ha végül leveszem a nyakláncot. Nem mutattam meg még soha senkinek. Egyedül csak az öreg tudta, hogy mi ez, hogyan működik, akitől kaptam, de a lelkemre kötötte, hogy nem szabad csak úgy meggondolatlanul felfedni és főleg nem szabad meggondolatlanul használni. Egyébként sem akartam volna, de azóta még annál is jobban figyelek. Tudom én, hogy ez egy fontos dolog és ahhoz sem fér kétség, hogy ha valaki csak úgy meglátná, akkor biztosan nem tudna mit kezdeni a helyzettel, és nem kezdhetek el mindenkinek magyarázni, főleg ha én sem tudom pontosan mi ez és hogyan működik. Arról már nem is beszélve, hogy biztos sokak szívesen elvennék ezt tőlem, ha lehetőségük adódna rá, tehát igen figyelnem kell és vigyáznom, de az egész életem ebből áll, így hát nem nehéz még egy plusz dolog, amivel óvatosnak kell lenni.
Szép lassan haladunk végig az úton, mint két katona, aki a város felé tart, csak akkor állok meg, amikor már elég messze értünk, amikor már biztosan nem lát meg senki, amikor ha valaki közeledne kocsival, akkor meghallanánk még az előtt, hogy az illető meglátna minket. Ettől még persze sokáig nem váratunk itt és főleg nem tehetjük meg azt, hogy a nyaklánc kezemben tartása közben várakozzunk, mert ha most húzna el mellettünk valaki, abból még baj is lehet, ha netán felismerik Joseph arcát. Az még nem gond, hogy itt egy katona, egy nővel, de ha már tudják, hogy eltűnt... Remélem, hogy nem fog sokat kérdezni mielőtt elvenné tőlem, és azért igyekszem nem túl szélesen mosolyogni a meglepett kérdés hallatán, meg úgy általában az egész arckifejezése mókásnak mondható. Persze várható volt, hogy majd valamennyit kell magyaráznom, de nem sokat fogok tudni én magam sem, akármennyire szeretnék.
- Nem kell félnie tőle. Én sem tudom, hogy pontosan hogyan lehetséges, de most fontos lenne, hogy felvegye. Ha valaki erre jár... bajba kerülhetünk.- remélem, hogy tényleg hajlandó rá, mert a távolból, mintha autó zaja szűrődne felénk, de azt még nem tudom megállapítani, hogy közeledik, vagy csak a táborban van valami kisebb mozgás. A fák eléggé ide-oda viszik a visszhangot. - Csak annyit tudok róla, hogy ha valaki a nyakába veszi mindenki annak látja, amilyen ő maga is. Egyszerűen beleolvad a környezetébe, katona lesz a katonák között, orvos az orvosok között. Egy névtelen arc, aki senkinek sem szúr szemet, aki senkit sem érdekel. Én is úgy kaptam, e miatt vagyok életben. - magyarázom, ha már legalább felvette és tovább indulhatunk. Egyelőre elég ennyi is, ha még kérdez persze válaszolok majd szívesen és persze ott van még az az apróság, amit majd meg kell említenem. A hátrány, ami felettébb fontos, amivel óva intettek anno engem is. Semmit sem lehet büntetlenül megtenni, vagy legalábbis nem hosszú ideig. Nem tudom még, hogy ez a mostani mennyire számít hibának, de attól még úgy éreztem, hogy meg kell tennem, hogy muszáj, mert mégis csak ő volt, aki megmentette az életemet, aki lehetőséget adott, hogy kikerüljek onnan. Nem csodás így sem az élet, de... legalább van.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-18, 09:44

Sasha & Joseph

]Az, hogy vannak meglepetések az életben talán enyhe kifejezés. Már azt sem hittem volna soha, hogy egyszer majd újra látom azt a lányt, akinek fegyvert adtam, akit futni hagytam. Abban a hitben voltam, hogy megölték, végül is átjutni a határon szinte lehetetlen volt, de ő megcsinálta és mióta találkoztam vele sokat morfondíroztam, hogy ez mégis miként lehetséges, de most már minden világos, még ha nem is értem. Aztán újabb meglepetésként ért az, hogy kiakart vinni, komolyan kezdtem úgy hinni, hogy a fogolytábor lesz a végső nyughelyem, bár annyira nem érdekelt a dolog. Mióta elvesztettem a…reményt, azóta már nem nagyon érdekel, hogy hol és miként fogok meghalni. Előbb-utóbb sor fog rá kerülni, akkor meg minek féljek tőle? Inkább fussak egy életen át előle? Nem, én szembenézek vele ha kell, nem érdekel miként ér fog elérni, vagy hogy mennyit kell szenvednem…teszek rá. Úgy élünk, hogy minden egyes levegővétellel magunkba szívjuk a halált, mint valami drogot. Úgy gondoltam eddig a halálra, mint az élettől leválasztott, különálló dologra. Abban a hitben éltem, hogy bár a halál egyszer mindannyiunkat elér, egészen addig a pillanatig semmi közünk nincsen hozzá. Ez tűnt a legegyszerűbbnek, a leglogikusabbnak és ami a legfontosabb: a legelfogadhatóbbnak. Az élet ezen az oldalon van, míg a halál a másik oldalon trónol, és én itt vagyok, nem pedig ott. Azonban az a nap, mikor elvesztettem minden célom és álmom, az a nap választóvonal lett az életemben és gyökeresen megváltozott minden, amit eddig hittem. Már nem tudtam ilyen egyszerűen, lebutítva gondolni a halálra, rá kellett jönnöm arra, hogy a halálban nem az élet ellentétes formája mutatkozik meg előttünk. A halál benne van élet minden pillanatában, árnyékként oson mögöttünk várva a pillanatra, és egyből lecsap. Bárhogy is erőlködtem, ezt a tényt nem felejthetem el. Mert abban a pillanatban, ahogy elvesztem, ahogy megszűntem remélni, abban a pillanatban meg is haltam, átkerültem a másik oldalra fél lábbal, és ezt az állapotot hívják az emberek elveszettségnek. Mikor nem tudod honnan jöttél, nem érdekel ki voltál és mivé váltál, csak cselekedsz, nem tudod mi az, mi hajt előre, ami ösztönözz, talán nincs is semmi ilyen, csak így próbálsz valahol tudat alatt ellentmondani az életnek. Egy idő után a nevünk, az arcunk, a hangunk tökéletesen elpusztul, feledésbe merül. Nem csak a műveink emlékét lepi az elmúlás és felejtés pora, hanem művünk anyaga is elporlad, a képek miket festettél sehol nem lesznek láthatóak, finommá morzsolja őket az idő, és mindent, ami maradt belőle szétszórja a szél, apró kis morzsánként, és senki nem fogja venni a fáradságot, hogy összerakja a képet, hogy kiállítsa, hogy leporolja életed könyvét és felemelje nevedet az elmúlás gödréből, kiszakítva a felejtés börtönéből. Mindez megfog történni, a halálunk után pár évvel már nem is jelentünk semmit, tetteink, szavaink semmivé lesznek, miért kéne hát félni az élettől, ha úgy sem őriz meg minket? Nem értem az emberek haláltól való félelmét, mert nem tudhatják mit rejt magában a másik oldal. Mi van, ha ott egy másik világ van, egy jobb világ, ahol nincs önzőség, gyarlóság, mindenki emberséges, mindenki szeret valakit, és mindenki szeretve van. Mi van, ha az ott egy tökéletes világ, csak nem tudjuk, mert soha nem járhatunk ott a halál pillanata előtt. Mi van akkor, ha feladjuk mindezt és menekülünk a halál elől egy tökéletlen világban, mert félünk az ismeretlentől?
Végre kiérünk a táborból, és azon tanakodom, hogy vajon most merre? Még mindig számításba jöhet az, hogy a fickó lelő, mint valami veszett kutyát, de az is, hogy esetleg elvisz Sashához, vagy…vagy itt hagy és visszamegy. Minden eshetőség megfordul a fejemben, csak az nem, ami valójában történik. Elképedve nézem, ahogy a mellettem álló katona helyett egy pillanat elteltével már Sasha néz rám vissza. Megszeretnék szólalni, de nem megy. Mi ez? Hogy lehetséges? Tényleg léteznének boszorkányok, vagy… volt abban igazság, hogy a zsidók mások? Végül aztán ezt kiverem a fejemből a dolgot, mert tökéletesen hibás az elgondolás, ahogy a nyakláncot felém nyújtja. Ez csinálja, de hogyan? Elveszem tőle, de még mielőtt a nyakamba veszem megkérdezem. – Mégis…hogyan? – kérdezem tőle, majd felveszem a nyakláncot, óvatosan, mintha attól félnék, hogy esetleg megölne. Nem tudom hogy működik, talán gondolni kéne arra, aki lenni akarok?

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-17, 16:01

Joseph & Sasha

Persze, nem lep meg kicsit sem a válasza, sőt talán az lepne meg, ha nem valami hasonló fenyegetéssel jönne. Érthető, én se bíznék meg egy könnyen egy vadidegenben, tehát jogos az, hogy nincs épp jó kedvében, és persze nem tudhatja, hogy én vagyok az, nem pedig csak egy pasas, akit felbéreltem, vagy netán aki át akarja ejteni. Végül csak elmosolyodom, nem épp férfihez illően, sokkal inkább talán barátságosan és bólintok. - Igen, ezzel tisztában voltam, ha nem mondja, akkor is. - de most nem nagyon van időnk a fenyegetőzésre, meg a bizalmatlankodásra sem, most az a lényeg, hogy elhiggye nekem szépen, hogy igenis jót akarok neki. Ehhez pedig az első lépés, hogy szépen velem jöjjön, a második pedig, hogy felvegye azokat a ruhákat. Gondolom nem lehet neki kellemes, és úgy lehet vele, mint én először, amikor kénytelen voltam olyan városon átjutni, amit már elleptek a német katonák. Kész rémálom volt, ahogy a tükörben tudtam hogy én vagyok, de közben... mégsem én voltam, hanem egy katona, olyan valaki, akit legszívesebben ott helyben öltem volna meg, ha csak lehetőségem adódik rá. Nem valami felemelő érzés, amikor saját magaddal akarsz végezni, de tudod, hogy nem kéne, nem szabad, mert az te vagy, csak... hát hogy mit ne mondjak, ez a medál azért elég rendesen meg tudja zavarni az ember fejét. Majd ő is meglátja... mert meglátja, hiszen a városban már egyszerűbb lesz úgy közlekedni, ha nem süt róla, hogy katona és nem látszik rajta minden egyes sérülés, vagy legalábbis majd mások nem látják.
- Látja vannak még meglepetések az életben. - adom át a ruhákat és aztán szépen félreállok, hogy inkább a környezetre figyeljek, mert őszintén szólva nem akarom végignézi, ahogy öltözik. Persze láttam már férfi testet, nem erről van szó, de azért egy szinte ismeretlenét nem szívesen nézegetem, főleg így ebben a helyzetben, arról már nem is beszélve, hogy a felsőtestét láttam nagyjából hány seb tarkítja, ki tudja, hogy máshol még ezen kívül mennyi van. Biztosan nem kellemes látvány és minden bizonnyal mutogatni sem mutogatja lelkesen. Amikor végre készen van, akkor fordulok csak felé, és indulunk el immár nem nagyon beszélgetve. Nem lenne hasznos, a végén még e miatt buknánk le, szóval csak óvatosan. Csak annyi a dolgunk, hogy átjussunk az őrök között, mert ha ez most nem sikerül, akkor minden esélytelen. Nem keveredhetünk harcba, mert akkor vége, és őszintén szólva azért meghalni nem akarok, ha már eddig verekedtem magam amúgy sem túl kellemes életemben. Szépen haladunk és amikor a két őr ránk pillant csak fáradtan biccentek nekik. Gondolom sejtik, hogy csak eltávra megyünk és úgy vettem észre, annyira nem is figyelnek talán a szabályokra, mióta minden kezd a feje tetejére állni. Kit érdekel két katona, akik egy kis pihenőt vesznek ki a városban.
Hamarosan tehát már a földúton lépkedünk. Nincs messze a város, de azért túl közel sem, mégis csak akkor állok meg, amikor már elég távol vagyunk a tábortól, hogy ne lásson meg minket senki. Akkor fordulok csak vele szembe és veszem le a nyakamból a bőrláncot a kis medállal együtt. Láthatja, ahogy a kép lassan bevibrál, majd egy pillanat múlva már nem a katona áll előtte, hanem én a saját alakomban, egyszerű térdig érő élén piros szoknyában, tört fehér blúzban, feltűzött hajjal és egy nem épp hosszú távú gyaloglásra kitalált magassarkú cipővel, de ez most a legkevesebb. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy mennyire döbben le, ezért egyelőre csak felé tartom a nyakláncot. - Ezt fel kellene vennie és akkor gond nélkül mozoghat a városban, amíg biztos helyre érünk. - jó tudom, először még úgyis a kérdések jönnek majd, meg a meghökkent "mi és hogyan?" Majd azt is elmondom, de hasznos előbb az álcát felvenni.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-15, 18:11

Sasha & Joseph

- Benne megbízom, magában nem. – mondom neki szúrós pillantással. – De figyelek magára, és ha elárul, akkor megölöm. - Sasha úgy érzi, hogy tartozik nekem és úgy szűrtem le, hogy egy lelkiismeretes emberről van szó a személyében, így úgy döntöttem, hogy bízhatok benne, hogy ha nem is aznap, és nem is holnap, de valamikor, valahogy ki fog innen vinni engem. Pedig nem tartozik nekem semmivel, talán csak annyival, hogy elkezd élni, mert a tettemnek úgy van értelme, ha életben marad, és nem valami öngyilkos bosszúhadjáratot kezd el vezetni a németek ellen, mert esélye sem lenne, és szerintem ezt ő is tudja. Hiába egy elszánt, tehetséges ember, ha az ellenség létszámfölényben van. Megtanultam már, hogy a minőségi fegyver és a képzett katonák szart sem érnek többszörös túlerőben, nem véletlen akar minden nemzet egyre több embert a seregben tudni, hiszen az elesetteket pótolni kell, és emellett még egy halott helyére két katonát kell hozniuk, hogy egyre többen legyenek. Egyszerű matek és hideg logika a háború, megfűszerezve az érzéktelenséggel. A múltat nem lehet elfelejteni, nem lehet csak úgy kiradírozni. Nem tehetünk úgy, mintha nem a múltunk miatt lennénk azok, akik vagyunk, mert egyszer utol fog érni minket. A múlt olyan, mint egy elfertőződött seb, amit hiába kötözünk be és látunk el, az anyag alatt rothadni és bűzleni fog, mint valami megállíthatatlan fertőzés, ami tönkreteszi a lelkedet a testeddel együtt. Mire rájövünk, hogy hol a seb, melyet már régóta éreztünk, de nem találtunk, feleszmélünk, hogy már késő. Addigra már csendben haldoklunk, és ezt nem merjük még magunknak sem bevallani, próbáljuk olcsó módon átverni magunkat, de nem tudjuk, mert megmérgezte az elménket és a lelkünket. Az életben mindennek ára van, semmi nincs ingyen és semmi nem történik ok nélkül, ahogy mindennek van következménye is. Addig élünk így, míg már a végén elhisszük, hogy meg menekülhetünk, hogy lehagytuk a múltunk és most valahol messze kísért másokat. Aztán rájövünk, hogy eljött a végső pillanat, mikor farkasszemet kell néznünk azzal, akik voltunk és mindennel amit tettünk, ez a végső leszámolás ideje. És ekkor harcolhatunk, de semmiképpen nem győzhetünk, el kell fogadnunk a tényt, hogy most meg kell fizetnünk a bűneinkért. Talán gonosz vagy, talán csak a szükség vitt rá, a túlélés, hogy olyat tegyél, amit nem akartál soha, de ez senkit nem érdekel, te csak egy gyilkos vagy mások szemében, nem érdekli őket, hogy ki vére, és miként száradt rá a kezeidre. Az emberek önzőek és gátlástalanok, ha veszélyben érzik magukat, a kutyák elé vetnek bárkit, akiről azt hiszik, hogy veszélyezteti az életben maradásukat.
- Soha nem hittem volna, hogy egyszer ezek a ruhák fognak megmenteni. – mondom neki miközben átveszem tőle az egyenruhát. Az viszont meglep, hogy félreáll és nem nézi végig. A táborban a legtöbb katona végignézte a rabokat ilyenkor és jókat nevettek rajtunk, mindenféle sértéseket a fejünkhöz vágtak, de ez itt úgy tűnik most nincsen olyan kedvében, hogy engem sértegessen. A sapkát a fejembe húzom, hogy véletlenül se ismerjen fel egyik katona se, majd a rab ruhát elrakom oda, ahonnét az egyenruhát vette elő az ismeretlen segítőm. Elnézek a kijárat irányába és kicsit elgondolkodom, hogy mégis miként tervezi a dolgot. Az a legkézenfekvőbb, hogy simán csak kisétálunk, de mi van akkor, ha ellenőrzést tartanak, ha felismernek engem? Egyből támadni fogok, megölni ahányat csak tudok, ilyen közel a meneküléshez nem fogok néhány rohadt szövetséges miatt aggódni, nem érnek azok a kutyák ennyit, és amúgy is, törődjenek magukkal, a világ kegyetlen, és senki nem fogja őket megvédeni. Nincs Isten ki távol tarthatná a golyót tőlük, nincsen bajtársuk aki az életét áldozná értük, mert jól tudják, hogy mindegyiküket megölöm. Követem őt a kapu felé, és nem szólalok meg, még csak fel sem nézek a földről, leszegett tekintettel megyek előre, nálunk a seregben ez volt a szokás. Abban pedig csak reménykedni tudok, hogy senki nem ismer fel.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-14, 21:39

Joseph & Sasha

Tudom, hogy nem ismer fel, tudom, hogy azt sem tudja ki vagyok, csak talán motoszkál benne egy furcsa kérdés, egy furcsa gondolat, amit nem mer elhinni magának. Első alkalommal nekem is furcsa volt, tükörbe nézni és nem magamat látni, de mára már megszoktam. Nem azt mondom, hogy értem, de ezt is meg lehet szokni és biztosan lesz majd pár köröm vele, hogy elmagyarázzam neki mi a fene ez az egész, de ez nem most fog eljönni. Még nem lehet, mert az feltűnhetne másoknak is. Nem akarom, hogy bajba kerüljünk. Nagyon kell figyelni, hogy megússzuk és tényleg kijussunk innen gond nélkül. Most csak erre koncentrálok. Tudom, hogy mit kért tőlem, de talán csak így leszek képes rá, talán csak így tudok teljes életet élni, ha tudom, hogy neki segítettem, ahogy ő is nekem. Lehet, hogy erre is szükségem van ahhoz, hogy tovább lépjek, ha egyáltalán valaha az életben képes leszek rá, mert ettől még egyáltalán nem biztos, hogy van rá esély. Nem tudom mit hoz a jövő, vagy mi lesz egy hét múlva, hogy lehetek-e még olyan ember, aki nem csak vért lát, ha becsukja a szemét. Jelenleg ez van, ezért alszom keveset, ezért jó, hogy a hölgy, akinél lakom nem kérdez sokat, akkor sem, ha tudja, hogy miken mehetek keresztül éjszakánként. Nem akarnék mesélni róla senkinek sem. Ezért különleges Joseph, mert neki nem kell mesélnem, úgy is tudja, hogy mi történt, úgy is tisztában van vele, mert ott volt. Jó persze azokkal, amik később történtek nem, arról nem tud, de nem számít, már ez is valami.
Bilincset persze nem kap, nincs is nálam, csak megindulok előre és nagyon remélem, hogy nem esik nekem, ha már olyan helyre értünk, ahol nem láthat más. Ennek is van esélye, hogy a falhoz ken, mert tényleg azt hiszi, hogy olyan katona vagyok, aki netán ártani akar neki. Ha jól sejtem már fejben tudja, hogyan védheti meg magát, hogyan fog az utolsó leheletéig küzdeni és azon lenni, hogy ne kerüljön ki vesztesen ebből a csatából, ami persze nem fog megtörténni, ha rajtam múlik. Végre megállunk és a szemeibe nézek. Nem úgy tűnik, hogy lenne sejtése, hogy ki vagyok, talán a szavaim segítenek, de persze nem gondolja, hogy mi lehet a háttérben. Nem meglepő, én se hinném el, ezért nem most és nem itt fogom győzködni.
- Igen engem kért, hogy vigyem ki innen. - bólintok végül. Azt hiszem egyszerűbb, ha most még ennél maradunk, mert nehéz lenne meggyőzni az igazságról. Majd megmutatom neki, ha kijutottunk innen, csak előbb még ezt oldjuk meg. - Először át kéne öltöznie, és... lehetőség szerint nem sok mindent mondania, vagy tennie, hogy ne keltsünk feltűnést. Menni fog? - bízik bennem azt hiszem még így is, bár nem i sok más választása van. A már jó előre ide rejtett ruhákért lehajolok és átadom neki. Majdnem elfordulok már csak reflexből is, de nem kellene, hiszen egy katona vagyok jelenleg, nem akarom összezavarni, inkább csak kicsit félreállok és a környéket fürkészem. Így nem kell végignéznem, ahogy átöltözik. Igaz, hogy láttam már a felsője nélkül, de talán ez mégis csak kicsit más. Megvárom, amíg kész lesz, addig figyelem a környéket. Remélem jól a fejébe húzza a sapkát, aztán... mehetünk. Csak ki kell sétálni a kapun, mint két katona, akik épp a rövidke kis eltávjukat akarják a városban eltölteni.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-14, 19:36

Sasha & Joseph

Mi a legfontosabb egy ember életében? Ez egyénfüggő. Kérdezz meg egy éhezőt, ő azt mondja majd, hogy az étel az. Kérdez meg egy a fagytól remegő embert, neki a tűz melege lesz az. Egy haldoklónak a gyors és fájdalommentes halál, egy magányos embernek az emberek társasága jelenti a legfontosabb dolgot. Ha kielégíteném mindezen szükségleteimet vajon vágyom majd még valamire, vagy úgy érzem, hogy az élet mindent megadatott nekem? Sokan azt mondanák, hogy a szeretet és gondoskodás az, amire igazán szükségünk van, amiért sokan ölni tudnának. Azonban szerintem nem ez a legfontosabb, hanem, hogy tisztában legyünk magunkkal, hogy tudjuk kik vagyunk, kik voltunk, mit tettünk. Emlékszem arra, aki voltam. Emlékszem Dortmundra, a galériára, a képeimre, apám lenéző pillantására, ahogy a tájat festettem, míg ő lőni tanította a testvéreimet. Emlékszem a rémületre, ami dolgozott bennem, mikor megjelent a hadnagy, emlékszem, mikor először öltem embert, örökre megjegyeztem az arcát. Emlékszem arra, hogy miket tette. Kímélet és kérdés nélkül öltem az ellenséget, nem volt rá semmi okom, csak kedvtelésből, unalomból, mert már nem volt mi számítson. Azonban nem tudom, hogy ki vagyok, vagyok-e egyáltalán valaki? Jogos a kérdés, hiszen már régóta nem foglalkozom senkivel, mégis a remény folyton felüti bennem a fejét, csak soha nem éli túl a napokat, mert a valóságban élek, és nem egy tündérmesében. Itt megvernek, mert német vagyok, fáj, ha megszúrnak egy késsel, megaláznak, mikor ráköpnek a vérben fekvő testedre. Ez a valóság, ahol minden fáj, ahol nincs bocsánat, nem pedig egy mese, amiben mindig minden jóra fordul, mert az élet szép. Az élet nem szép, nem kedves, egy kíméletlen tanító mester, aki úgy rángatja zsinóron az embert, mint egy bábjátékos, azzá teszi akivé csak akarja, hatalma van felettünk, mi pedig nem tudunk ellenkezni, mert nem akarunk meghalni. Legalábbis amíg meg nem törünk, mert akkor már ez nem fog számítani, se a saját, se mások élete nem lesz fontos, hagyod, hogy történjen az, aminek történnie kell.
Az itt töltött idő alatt, már sikerült beírnom a nevem a katonák emlékezetébe, sok barátjukat öltem meg a harctéren és itt sem kíméltem őket, szenvedtek, mint a kutyák, és meg is érdemelték, én már az első verés előtt mondtam nekik, hogy belőlem egy hang sem fog kijönni, de amint lehet, egyenként végzek velük, és szenvedni fognak, nem hagyom, hogy bárki is könnyítsen a szenvedéseiken. Bosszúálló természet vagyok, nem felejtek el semmit. A becsületem azért megmaradt, ha megígérek valamit, akkor betartom, de ennél tovább nem megyek, nem hagyom, hogy az olyan dolgok,mint az emberség megakadályozzanak a célom elérésében. A többiek között szép kis hírnévre tettem szert, pedig egy szót nem beszéltem egyikkel sem, de jól tudják, hogy egy keresetlen szó az életükbe kerülhet. A bilincs hiányára csak elmosolyodom és leeresztem a kezeimet, majd utána sétálok. A parancsnok elég nagy bolond, ha azt hiszi, hogy nem fogom őt megölni abban a pillanatban, ahogy lehetőségem adódik rá. Mégis mit hisz, hogy majd szép szavakkal megfog tudni engem győzni arról, hogy áruljam el a nemzetem? Szívesen megtenném, ha tudnék valamit, mert számomra semmit nem jelent németnek lenni, szívesen vezetném oda a szövetségeseket, hogy német vérrel itassák át a francia földet, de sajnos semmit nem tudok, én nélkülözhető vagyok, és az információim már elég régiek. Akárhogy is, de a parancsnok megfog halni, legalább egy életre megtanulják itt, hogy kelleni fog az a bilincs. Érdeklődve nézem, hogy merre vezet, mert nem erre kéne jönni a kihallgatásra, oda akár álmomban is eltudnék menni. Gyanakvóan nézek körül és felkészülök arra, hogy a fickó talán megakar ölni ezért hozott ilyen félreeső helyre, biztos a múltkori őr, akit megöltem jó barátja volt és most bosszút akar állni, de erre ráfaragott. Már éppen mozdulnék, hogy támadjak, mikor meghallom a szavait, és végül továbbállok egy helyben döbbenten. Mégis ki ez a fickó és honnan tudja, hogy mit ígért nekem Sasha? És miért van olyan szeme, mint annak a lánynak? Talán testvérek lennének? – Nem, azt nem maga ígérte. – kis szünetet tartok, hogy átgondolhassam a következő szavaimat, mert mi van, ha ez egy próba én pedig most elárultam magam? Akkor meghalok, nem hinném, hogy hiányozni fogok bárkinek is. – Viszont úgy néz rám, mint ő, esetleg…magát bérelte fel, hogy szöktessen meg?

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-14, 13:17

Joseph & Sasha

Nagyon igyekszem hozni azt a formát, amit kell. Az elején még ez furcsa volt, nem a saját hangomat hallani, nem magamat látni a tükörben, de hozzá lehet szokni, és nem folyton attól rettegni, hogy mikor derül ki, mikor veszi valaki észre, mikor lát át a szitán. Már megerősödtem annyira, hogy ne lehessen érezni semmit sem, egy cseppnyi remegést sem a hangomban, amíg a parancsnokkal beszélek, egy hangyányi félelmet sem, amíg a parancsot átadom, amiről tudom, hogy hamis. El fogom érni, amit akarok, mert muszáj sikerre vinnem ezt az egészet. Nem maradt senki sem a múltamból, de ő mégis valahogy oda tartozik, ha nem is ismerem. De a tekintete, az arca egyszerűen beleégett az elmémbe. Mintha csak akkor a sok vér, a sok sikoly közepette egy halvány fénysugár lett volna, aki lehetőséget adott nekem az életre. Nem tudom úgy kihasználni, mint ahogy szeretné, képtelen vagyok úgy élni, mintha nem láttam volna azt a sok szörnyűséget, mintha nem kellett volna megélnem a családom halálát és másokét, akik képtelenek voltak meglógni. Tettem dolgokat, amikre nem vagyok büszke, de ha kéne újra megtenném őket az életben maradásért. Ha tehetném ezt az egész kócerájt úgy ahogy van felégetném, mert nagyon nem jó, hogy itt van, mert... nem kéne, hogy létezzen egy ilyen hely. Ezek a katonák hidegvérrel öltek meg ártatlanokat is, nem kell élniük, akkor sem, ha szenvedés az itt lét, mert meg van az esély rá, hogy egyszer kiszabadulnak és akkor újra előröl kezdhetik, amit régen tettek. Nem tudom még hogyan, de... meg fogom semmisíteni ezt a helyet, bizony isten, hogy megoldom valahogy! Csak most ezen legyek túl először, most ez a fontosabb. Tudom, hogy az ő lelkén is sok halál szárad, sok bűnt követett el, de volt ott jó is és én azt láttam, én azzal kell, hogy foglalkozzak.
Várok, amikor kimondom a nevét, csak várom, hogy előkerüljön, mert nagyon nem lenne okos döntés beljebb menni. Nem vagyok katona, lehet hogy a külsőm erősnek tűnik, de attól még nem vagyok az, attól még, ha megütnek ugyanúgy fáj és ugyanúgy a saját testemet éri a csapás és ugyanúgy kevés erővel tudnám megvédeni magam, hiszen nem változott a testem fizikailag, csak a kép, amit mások látnak, az lett más, semmi több. Előkerül végre, nekem pedig semmit sem szabad mutatnom abból, hogy örülök ennek, akármennyire is rémesen fest most is, mert sajnos így van. Most még azt sem tehetem, hogy akár csak egy mosolyt villantok rá, vagy bármi egyebet, egyszerűen csak a tekintetét keresem, hátha leszűri belőle, és hátha... nem döbben meg úgy, hogy ne más is lássa. Amikor előrenyújtja a kezét egy pillanatra bizonytalanul állok meg, aztán rájövök, miről is van szó. Nincs nálam bilincs, talán úgy tűnik, hogy van, de fizikailag nincs. Nem adhatod másra rá, ami csak egy kép, ami csak egy illúzió a külső szemlélők számára, nem lehet. Megrázom a fejem, és egyszerűen csak megfordulok.
- Jöjjön velem. Ígérem nem fog sokáig tartani. - elmosolyodom, ahogy azt egy katona tenné, aki élvezi, ha fájdalmat okozhat, ha elvihet egy foglyot a kihallgatásra, ami tudja, hogy nem lesz számára kellemes élmény. Nem tudom, hogy sejt-e valamit, de talán akkor már sejthet, amikor egyáltalán nem valamiféle megszokott úton megyek vele tovább, hanem arra, amerre alig vannak katonák, arra amerre kihalt a tábor és végül egy épület mögött állok meg. Nem tudom, hogy nem fog-e nekem jönni, de az biztos, hogy egyelőre nem kockáztathatok, hogy levegyem a medált. Ha valaki erre jönne... abból baj lenne csak. - Megígértem, hogy kiviszem innen. - fordulok meg és most már jóval barátságosabb a mosolyom, bár attól az arcom még mindig nem a sajátom.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-13, 18:31

Sasha & Joseph

A rossz dolgokat általában még több rossz dolog követi. Azt hinné az ember, hogy ez a legrosszabb, hogy ennél rosszabbra már nem fordulhat az élete és el is hiteti ezt magával, hiszen a tudat, hogy ennél nincs lejjebb kicsit vigasztalja őt. Azonban mindig van rosszabb, az élet szeret ránk cáfolni, szeret kínozni minket, és mikor azt hisszük, hogy vége, akkor rátesz még egy lapáttal, mert a hatalma meg van hozzá, és úgy véli, ha ezt kibírtad, akkor a többi is menni fog, az élet majd megy tovább. Tisztában vagyunk azzal, hogy az élet már nem tartogat nekünk semmit, hogy minden reményünk semmivé lett, kívánhatjuk, hogy bárcsak meghaltunk volna mielőtt idáig jutottunk de az élet megy tovább, nem hallgat meg téged. Felismerjük, hogy a saját magunk által létrehozott pokol legmélyére süllyedtünk, és mégis élünk tovább menne, napról napra, mert mást nem tehetünk, a pokolban a halál nem megváltás, ahogy az élet sem az. Erre most itt ez a lány, Sasha, aki…képes lenne kihozni engem innen, mert úgy érzi tartozik nekem ennyivel. Nem mondom, hogy hirtelen elkezdtem reménykedni, csak örülök, hogy végre kijuthatok ebből a pöcegödörből, és leihatom majd magam a földig, ahogy régen tettem a seregben. Nem tudom miként tervezi a szökést, hiszen ápolónőként aligha tud innen kivinni engem, úgyhogy kíváncsian várom mivel próbálkozik. Azt mondta nem fogom őt egyből felismerni, pedig nagyon is jól az emlékezetembe véstem a vonásait. Már napok teltek el, nem sürgetem, tudom, hogy idő kell ehhez, én meg elvagyok itt, bár jóval jobban érezném magamat odakint. Azt még nem terveztem el, hogy mit is kezdenék magammal, hiszen mégis csak egy szökött hadifogoly vagyok. Talán betörnék valami üresen állóházba és ott élek, míg ez a bura meg nem szűnik, vagy akár kereshetek valami munkát…nem, semmi kedvem dolgozni, alkoholt akarok, már nagyon rég nem ittam egy kortyot sem, és nem aludtam úgy el, hogy ne lettem volna tele sérüléssel. Aztán majd jöhet a munka, elmehetnék rendőrnek vagy valami, hiszen erős vagyok, kiváló lövő és van harctéri tapasztalatom is, amit nem kell tudniuk. Vagy elkezdhetnék szövetségeseket ölni, ha már német katona vagyok ezt hinné mindenki, de elárulom, hogy ok nélkül nem ölök meg egyet sem azokból a kutyákból.
Meglepetten kapom fel a fejem a nevem hallatára. Elengedem a fogolytársam gallérját és hagyom, hogy a földre hulljon az ájult teste. Ez a hülye azt hitte, hogy csak úgy belém köthet, mert látta, ahogy a katonák vertek, de csúnyán ráfaragott. Lesből támadt rám a mosdóban, de sikerült a magam előnyére fordítani a helyzetet és az egészből végül az sült ki, hogy szépen ájultra vertem őt. Beletörlöm az ingembe a véres ökleimet, és úgy lépek ki a mosdóból elindulva a hangirányába. Egy magas, izmos férfi áll az ajtóban és…miért akar engem a parancsnok kihallgatni? A múltkor megöltem az egyik őrt miközben próbáltak lefogni, azóta nem találkoztam vele, a tudtomra adta, hogy itt fogok megdögleni, én pedig elárultam neki, hogy nem álmában fog meg halni, hanem az én kezeim által. Végül is mindegy, majd most megölöm akkor, ha ennyire nem érdekli őt az élete, az már nem az én dolgom. Közelebb lépek a katonához és fürkészően mérem végig. Soha életemben nem láttam még a fickót, de valamiért ismerős a szeme, pont, mint Sasha szemei, de ez…lehetetlen, biztos csak képzelődöm. Előretartom a kezeimet, már megszoktam, hogy bilincsben szoktak kihallgatásokra vinni, a szövetségesek az ötödik halott társuk után ráeszméltek arra, hogy nem kéne szabad kezet adni nekem.

Tárgy: Joseph & Sasha - Mentőakció 2014-06-13, 11:29

Joseph & Sasha

Jó pár nap eltelt azóta, hogy itt jártam. Nem mondom, hogy lelkesítő újra a fogolytáborban kikötni, főleg hogy egyáltalán nem volt egyszerű a legutóbb sem kimagyarázni magam. a kedves kolleginának csak feltűnt a német nyelv, bár nem kérdezett rá direkt, de láttam az arcán, hogy nem tetszik neki. Még jó, hogy miután távoztunk elég gyorsan le tudtam lépni, hogy ne legyen belőle nagyobb bajom. És most megint itt vagyok, napok gondolkodása után, hogy vajon tényleg jó ötlete. Nehéz volt eldönteni, hiszen ki tudja mit tennék más esetben, ha teszem azt valaki olyan katonát akarna kiszabadítani, akinek köze volt a családom halálához. Sőt ha azt nézzük neki is volt, hiszen nem tett semmit. Az életben maradásért nem tett semmit, mert a felemeli a hangját akkor vele is végeznek. Engem viszont elengedett és mégis csak úgy érzem, hogy e miatt tartozom neki, hogy e miatt segítenem kell, akármit is mondott. Képtelen vagyok csak úgy nyugodtan élni az életemet, akármennyire is akarom. Minden egyes nap, amikor a virágboltban állok mosolyogva, mintha semmi nem lenne odabent, ami néha szét akar feszíteni, kicsit meghalok. Minden áldott nap úgy érzem, hogy valami elvész belőlem, mert azt kell mutatnom a világ felé, hogy jól vagyok, azt kell mutatnom nekik, hogy nincs semmi baj, de elhinni ezt nem tudnám, így nem marad más, mint hogy legbelül őrlődöm, ami sokkal rosszabb, mintha kimutatnám, hogy tényleg mi motoszkál bennem.
De most itt vagyok, felvettem újra, elővettem megint a fiókból a medált, amit már jó ideje nem kellett használnom. Ha nincs, akkor nem jutottam volna el idáig, ehhez kétség sem fér, de most újra szükség van rá, mert máshogy ez nem sikerülhet. A saját alakomban képtelenség lenne kihozni Josephet, képtelenség lenne, nem vennének be semmilyen szöveget. Ennek ellenére is nagy levegőt veszek, amikor kopogtatok a parancsnok ajtaján. Hamisított papír van nálam, parancs, amit sikerült megszereznem. Ezért jó, ha vannak olyan ismerőseid, akik képesek ezt elintézni. Amikor belépek szalutálok. Furcsa ilyenkor saját magamat látni egy tükörben, egy szekrény ajtaján. Azt látom, amit ők, magas, izmos alak, kevés haj, huncut tekintet, de a szemeim az enyémek, az az egy, ami nem változik semmit.
- Uram! - átnyújtom a parancsot, amit a fickó tüzetesen olvas át, de mégis miért gyanakodna arra, hogy valami nincs rendben? Fel sem merül benne. Összehajtja és visszanyújtja nekem, majd bólint. - Newmann közlegény mutatja önnek az urat őrmester. - nem húzza az időt, nem lep meg, nekem is jobb így. Bólintok és egy újabb szalutálás után hátat fordítok. Nem látszik az arcomon semmi, csak belül vagyok feszült, de persze ott istenesen. Egy nem túl magas talán tizennyolc éves srác érkezik meg elém a folyosón, és mutatja az utat a célig. Némát tesszük meg az utat, majd amikor már az ajtó előtt állunk biccentek és el is küldöm. Látom a talán aggódó tekintetet, de nem foglalkozom vele. Nyitom az ajtót. Hosszú épület, tele ágyakkal. Kosz és kellemetlen szag, ami egyből megcsapja az orromat, és persze a fáradt tekintetek, amik rám szegeződnek. Kissé megköszörülöm a torkomat. A szívem hevesen ver, majd ki akar ugrani a helyéről, hiszen ki tudja hányan vannak itt, akik... rémes dolgokat tettek, akiknek egyszer meg kéne tapasztalni azt a fájdalmat, amit okoztak.
- Joseph Rider! Kihallgatásra megyünk, a parancsnok várja! - kiáltom el magam végül. Talán csak egy pillanatra remeg meg a hangom, de nem hallani. Vannak páran és nekem eszemben sincs bemenni közéjük, meg várom az ajtóban, amíg feltápászkodik és elém jön. Nagyon remélem, hogy így lesz.

Titkosított Akta

» Joseph & Sasha
» Joseph & Sasha - Welcome home!
» Joseph Rieder
» Giovanni & Joseph

Joseph & Sasha - Mentőakció

Joseph & Sasha - Mentőakció

Similar topics

Similar topics