Nem mosolygok, amikor összeakad a tekintetünk. Számmal legalábbis nem. Hogy a tekintetem miről árulkodik, vagy mit sugall, azt Walternak kell tudnia. Talán bajtársiasságot, tiszteletet, némi hálát, magabiztosságot... mindet egyszerre, és még ezer mást.
Lassan elindulunk hát. Én vagyok a szakaszvezető, én vagyok a kisfőnök – mondhatni. Soha nem volt ilyenben részem, így természetesnek veszem, hogy ugyanúgy dolgozzak, mint egyébként. Tehát felemelném én is a karom, ahogy a társaim, de Walter érintése kizökkent. Gyilkos pillantást vetek rá. Nem akarom, hogy kivételezzen velem, csak azért, esetleg, mert nő vagyok, vagy, mert most én vezetem a szakaszt. Mindenesetre szemöldökömet kecses ívbe vonva bólintok; büszkeség ide, vagy oda, tényleg leeresztem a karjaimat. Eddig jól megvoltunk, nem akarom elrontani ezt. Így is körülbelül ő az egyetlen ember, aki eddig emberszámba vett. Aki az embert látja, a katonát, nem a koncot, amin a ragadozók veszekednek, és legszívesebben tépnék szét. De nem is számítottam másra, és nem érdekel senki véleménye, pillantása, vagy hangszíne. Nem miattuk vagyok itt, hanem a hazám miatt, azért, hogy védjem a szövetségeseket. Ezek az emberek, itt, Avignonban nem a szakaszom, nem az én embereim. Némelyikért még a kisujjamat sem mozdítanám. És ez veszélyes, mindenkire nézve. Tehát bízom benne, hogy nem is kell. Nem, mert nem kötődök úgy hozzájuk, mint a saját egységemhez. Lehet, hogy nem mennék értük tűzbe. Megvédeném őket, persze, de nem az életem árán.
Nehéz velük együttműködni, de megteszem. Nem sok embert ismerek, de hamarosan a szakasz, akik elvisznek észak-franciaországig, talán elindulnak, és akkor én is itt hagyhatom ezt a helyet.
Tény, hogy nem barátkozni jöttem, vagy abban reménykedve, hogy itt találom majd meg életem értelmét, a nagy szerelmet, vagy hűséges társakat, de Walter jó társaság, ezt le sem tagadhatnám. Nem mondom, hogy barátok vagyunk, azért ne túlozzunk, de kedvelem. Még, ha ezt nem is adom kristálytisztán a tudtára. Mégis hogy nézne ki? Nem tudom, kit néznének le jobban, ha esetleg lenne köztünk valami; őt vagy engem. Ha! Ha lenne valami. De nincs.
Mielőtt még a fantáziám elszabadulhatna, és bármi mocskos megfordulhatna a fejemben, megérkezünk, és a tekintetemmel a gép roncsait fürkészem, és teljesen más irányt vesznek a gondolataim.
A repülőt és a környékét vizsgálom, és azon kattog az agyam, hogy le kellene mennünk, nekünk is. Nem, mintha értenék a helyszíneléshez, egyszerűen kíváncsi természet vagyok, és szaglásznék egy kicsit. Ezt nem adom Walter tudtára. Helyette bólintok.
- Értem - egy pillanatra elnémul, majd újra megszólal. Csak most nézek rá. Kételkedem benne, hogy ez valódi baleset volt, és ez kiül az arcomra is. Valami bűzlik. Vagy a civilekkel, vagy a tárgyakkal.
- Walter - szólítom meg. - Nem megyünk le, megnézni, hogy mi a helyzet? - persze, hogy kérdezek, még, ha azt is mondta, hogy ne. Mert szeretek kérdezni, mert válaszokat várok, mert szívesebben teszek fel kérdéseket, minthogy nekem kelljen válaszolnom bármilyen kérdésre. És le akarok menni, érdekel a dolog.

Sheringhammel soha nem voltam rosszban. Nem voltak nézeteltéréseink. Mondjuk, nem ismerem olyan régóta, nem volt olyan sok alkalom arra, hogy összevesszek vele. Sok emberrel vesztem össze, és teszem ezt a mai napig. Ez azért van, mert nem vagyok egy simulékony embertípus. A hadsereg mondjuk e téren is megedzett, hiszen már megtanultam csapatban dolgozni, és megtanultam, hogy mikor kell befogni a számat. Tudom, hogy kihez, hogyan szólhatok. Walter-hez például barátilag is beszélhetek, de úgy érzem, nem itt, és nem most. Nem, amikor parancsot ad.
Nem zavartatom magam, erélyes hangnemben lépek oda a pihenő társaimhoz, hogy szedelőzködjenek, húzzanak csizmát, és vonszolják ki a seggüket sorakozni. Egy békésen alvó katonáról lerántom a takarót, egy másik kezéből kiveszem az újságot, amiben a keresztrejtvényt fejtette éppen, egy harmadikat pedig felverek békés álmából, amit éppen egy széken töltött. Naplopók. Én jöttem be utoljára az udvarról, délután, és most én vagyok az első, aki ugrik a parancsra. És mégis mit kapok? Morgolódást, pusmogást a hátam mögött, ellenszenves pillantásokat és szitokszavakat. Egyikük sem örül neki, hogy egy női tizedes parancsolgat nekik.
Walter másnak tűnik. Azt hiszem, ő sem ellenezné, ha hanyatt dőlnék neki, de teljesen más módon gondolja- és mutatja ki ezt. Míg a többiek disznó megjegyzéseket tesznek a hátsómra, vagy a mellemre, esetleg a csinos pofimra, és azt ecsetelik hosszasan, hogy hova való lenne egy ilyen nő, mint én - valami lebujba, természetesen -, és mit csinálnának vele - természetesen nem ingyen -, addig Walter csöndesen figyel. Alig észrevehetően. Ha meglátom, hogy esetleg érdeklődve néz végig rajtam, többnyire testem domborulatain, nem teszem szóvá. Nem ellenzem, hogy nézzen. Különben is... hozzászoktam ahhoz, hogy a férfiakkal egy helyen fürdök. Mindent láttak. Mindenki, mindent látott. Ingyen.
Tehát összeszedtem a kis csapatot. Sorba igazítom őket.
- Szakasz, vigyázz! - névsorolvasás. - Pihenj! - fordulok most vissza, Walter felé. Követem az utasítást, felemelem a fegyvert. Először még nem nehéz, de aztán a táv felénél érzem, hogy égnek az izmaim. Fáj, persze, hogy fáj, de már csak azért sem eresztem lejjebb a kezemet, vagy hajlítom be a könyökömet jobban. Gyors tempóban haladok, nem lassítok, sőt, a vége felé közeledve szaporázom lépteimet. Le akarom ereszteni a karjaimat, de nem szabad. Csak, ha odaértünk. Ezért minél előbb ott akarok lenni. A vállam is fáj már.
Hátranézek. Az utánam menetelő katona jó egy méterre lemaradt. Nem is csodálom, ahogy tudom, gazdag család egyetlen gyermeke. Gazdag család. Nincs rossz formában, de lehetne jobban is. Van rajta súlyfelesleg, izom kevés, nem sokat kellett dolgoznia az életében. A kezén selymesebb a bőr, mint az enyémen.
- Gyerünk, szaporán! - kiabálok hátra, ellentmondást nem tűrő hangon. - Ne lazsáljanak, uraim! Ki fogja szétlőni a nácikat, ha maguk ennyitől kifulladnak? - nem veszek le a hangerőből, hallják csak.
Aztán megállunk a magaslaton. Walter mellettem áll. Nem mozdul, nem néz rám, úgy kérdez. Én sem nézek rá, a roncsot vizsgálom a távolból.
- A skarlát betűt - válaszolok nemes egyszerűséggel. Biztosan ismeri, nem kezdek bele a könyv elemezgetésébe. Pedig lenne mit mondanom róla, de azt hiszem, ez nem a megfelelő hely és idő erre a csevejre. - Kölcsönadhatom - még mindig nem nézek rá, de ajkamat mosolyra húzom. Nem hiszem, hogy érdekli, viccnek szántam. De, ha mégsem, és tévedek, akkor természetesen odaadom neki.
Szétvet a vágy, hogy lemenjek, és közelebbről is megvizsgálhassak a roncs körül mindent.
- Vannak áldozatok? - kérdezem szárazon. Bár, ahogy elnézem, nem személyszállító gép volt. - Mi a rakomány?

Teljesen mindegy, hogy itt vagyok, vagy a saját szakaszommal, mindenképpen engem ugráltatnak. Hiszen, ki vagyok én? Egy nő. Sovány, gyengének tűnő nő. Ha férfi lennék, sem lenne ez másképp, hiszen tizedes vagyok. Persze, hogy engem ugráltatnak! De nem gond, tisztában voltam vele, hogy így lesz ez, amikor jelentkeztem a seregbe. Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, és össze kell majd szorítanom a fogamat, és tűrni. De azt nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehezen fog majd menni, hiszen alapjáraton a saját fejem után mennék, és azt tenném, ami nekem tetszik. Független vagyok és karakán, gyakran visszabeszélek az embereknek, és imádok vitatkozni. De rá kellett jönnöm, hogy néha sokkal többet ér az, ha az ember egy percre befogja a száját, figyel, és teljesíti a parancsot – bármilyen kellemetlen, megalázó, vagy nem kívánt dologról van szó.
Mikor az őrnagy közeledik, először nem akarok felállni, de a komoly ábrázata erre késztet. Amikor a fegyvert az asztalra teszi, és amaz fémesen koppan a fán, majd a vezetéknevemen szólít, tudom, hogy nem baráti csevejre jött. Így tehát komoly arccal állok előtte és figyelek a szavaira. Gyakorlat, éjszaka... soha nem gyakorlatoztam még éjszaka. A szívem hevesen kalapál, és izgalom lesz rajtam úrrá, de leplezem azt. Ezer kérdésem van, nem is tudom, melyikkel kezdjem. Már, ha kérdezek. Gyorsan kell döntenem, hogy csak bólintok, és teljesítem a kérését, vagy kérdezek. Apám is katona, hozzászoktam, hogy nem avatott be mindenbe, mert szerinte a nőknek a konyhában a helyük, és a tűzhely mellett, a gyerekekre vigyázva. Szerintem ez nincs így jól. Szerintem egyenrangúak vagyunk a férfiakkal. Ezt persze apámnak soha nem mondtam, inkább éreztettem vele. Sok időt töltöttem Archer-rel, mindig jól kijöttünk, ő tudta, hogy nem vagyok egy törékeny virágszál. Azt persze soha nem szerette volna, ha a frontra kerülök. Nem... ő azt szerette volna, ha egyszerűen úgy élek, ahogy akarok, boldogan. Azt soha nem tudhatta meg, hogy nekem a katonaság jelenti a boldogságot. Ez, itt. Engem nem riaszt a kényelem hiánya, nem zavar, hogy nem kell szalonokban kávéznom, és más nőkkel beszélnem olyan dolgokról, amikről egyébként nem akarok. Egyedül az zavar, hogy nincs tekintélyem, de azt is tudom, hogy egy nap majd elismerik a férfiak, hogy igenis érek valamit, hogy vagyok valaki. Nem csak egy nő a tömegből...
Nem tudom visszafogni magam.
- Miről van szó, Uram? - kérdezem magabiztosan. Úgy döntöttem, ezzel azt is megelőzöm, hogy a többi katona értetlenkedését kelljen hallgatnom, és röviden el tudjam mondani, hogy hova megyünk, és miért.
Miután Sheringham beavatott, bólintok, és már megyek is. Először pár ágyon sziesztázóhoz lépek oda, és szólok nekik. Látom villanó tekintetükben, hogy nem szívesen hallgatnak rám, és nem szívesen ugranak egy nő szavára. De ez van, ezt a feladatot kaptam és nem érdekel, hogy ők mit akarnak. Jönniük kell, és kész.
Akadékoskodtak, leszóltak, vonakodtak, de végül egészen rövid idő alatt sikerült mindenkit összeszednem. Elégedetten nézek végig a soron, melynek én is tagja vagyok - egyedüli nőként. Mindenkin gumicsizma van, ahogy azt Sheringham kérte, és persze az alapfelszerelés. Feszülten, izgalommal telten figyelek az Őrnagyra és várom, hogy bővebben ismertesse a feladatot, majd induljunk.

Szörnyen bizalmatlanok. Most is ott suttognak, méterekre tőlem. Az egyik asztalnál ülök, és úgy teszek, mintha olvasnék. Próbálom elkapni a szófoszlányokat. Kém... - suttogja az egyik katona. Nyilván nem számítottam szíves fogadtatásra, de azért abban bíztam, hogy nem úgy fogadnak, mint egy nácit. Olyat, mint akiktől megszöktem. Nem vagyok náci kém. Szívesen elmondanám nekik, és harcolnék magamért, a becsületemért, de nincs értelme. Nem leszek annyit velük, hogy szükséges legyen ez a lépés. Az elkövetkezendő egy napig, amíg utol nem érem a szakaszomat, jobb a békesség. Valószínűleg utána soha többet nem fogunk találkozni.
Az éjszaka csöndes. Tücskök halk ciripelése tölti ki a kinti teret és emberek bakancsai- és autók kerekei alatt csikorgó kavicsok, halk beszélgetések, fémes csörrenések, parancsszavak, halk, erőltetett nevetések. Senki sem boldog igazán. De hogyan is lehetnének? Háború dúl, a világban mindenhol. Bármelyik nap az utolsó lehet, bármelyik levél lehet egy búcsúszó, egy fénykép egy utolsó pillantás, gondolat, érzés. Napról, napra élünk, bizonytalanságban és rettegésben. Mindeközben nekünk, katonáknak nyugodtnak kell tűnnünk, és biztosnak a sikerekben, hogy ezzel bátorítsuk a közembereket. Hogy minden rendben lesz. Hogy harcolni fogunk, amíg van miért, amíg van kiért.
Markomba szorítom a dögcédulát, és a szétszóródott családomra gondolok, meg a haldokló anyámra. Vajon él még? Nem kaptam levelet apámtól, valószínűleg nagyon dühös rám, amiért leléptem, és háborúzok a férfiak oldalán. Soha nem szerette volna, hogy ez legyen a sorsom, hogy az életemet kockáztassam. Őszintén, én sem akartam. Egyszerűen így hozta az élet, ezt az utat is felkínálta, és én elfogadtam. És nem bántam meg. Más emberré tett, megváltoztatott. Azt hiszem, jobb ember lettem. Felnőtt. Kemény, kissé arrogáns, erélyes nő lettem, aki nem hagyja magát elnyomni. Senki által. Bízok magamban és a megérzéseimben, a képességeimben. Megtanultam, hogy néhány embert el kell engednünk, hogy nem lehetünk velük örökké. Elacélosodott a szívem.
Léptekre leszek figyelmes, ezek rángatnak ki a gondolataim közül. Hátra pillantok vállam fölött. A százados az. Felé biccentek.
- Jó estét, uram - hangom határozottan cseng. - Mi járatban? - csukom be a könyvet magam előtt. Nem kell a borítóra néznem, tökéletesen fel tudom idézni magam előtt. A skarlát betű. Szeretem ezt a könyvet, annak ellenére, hogy rendkívül komor hangvételű.