Zaklatottan érkezek a táborba, akárcsak az átmeneti társaim. Azok a katonák, akik túlélték. Azok, akik úgy tűnik, tovább lesznek a társaim, mint ahogy azt én szerettem volna. Nem is zaklatott vagyok. Ijedt, és közben rettentően dühös és kétségbeesett. Tehetetlen vagyok. Mi történt?
Az egyik furgon platóján ültem, a többi tizedessel, a harmadik autón. Minden rendben ment, egész gyorsan haladt a konvoj, a katonák is egész csöndesek voltak... nem kóstolgattak. Ők is tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy hamarosan elbúcsúznak tőlem, és soha, soha többé nem látjuk egymást. És ennek mindenki örült, azt hiszem. Én biztosan. Nem azt mondom, hogy senkivel sem jöttem ki jól, mert akkor hazudnék. Ott van például Nelson, Filion, Smith, Ericsson... és Walter. Walter még talán hiányozni is fog - gondolom, s halványan el is mosolyodok rajta.
Az égre emelem a tekintetemet. Alkonyatkor indultunk, itt-ott már megjelentek az első csillagok, és a lemenő Nap sugarai vörösre és narancssárgára festették az ég alját. Fogalmam sincs, mikor fogunk északra érni ebben a tempóban, de nagyon bízom benne, hogy gyorsan.
Nelson éppen egy béna tengerészviccet kezdett el mesélni, amikor robbanás, fémes ütközés, ordítás hasította át a társaság jóízű, halk beszélgetéseit, vagy éppen egy harsányan feltörő nevetést. Fény, és lángok. Majd hirtelen fékezett a sofőrünk. Éreztem, ahogy Smith nekem préselődik balról, én pedig a furgon vezetőfülkéjének szorultam, és éles fájdalom hasít a bordáimba.
- Mi történt? - jött a kérdés mindenfelől. Én is felálltam ültemből, és az adott irányba néztem. Azt hittem, hogy ellenséges katonák, és már nyúltam is a fegyveremért. De közel, s távol senki sem volt az úton. Egyszerűen ott volt valami. Valami láthatatlan. Hogy harcoljon az ember egy láthatatlan ellenséggel? Páran még kimásztak a második furgonból, néhányan véresen, és szakadt ruhában, kormosan és égési sérülésekkel. Volt, aki meg sem moccant. Az első furgonon utazókról pedig mindenki lemondott. Szinte mindenki egy emberként ugrott le a saját platójáról, és ment közelebb, próbáltuk eloltani a tüzet, és menteni a menthetőt, de... voltak halottak. Elnéztem, ahogy az egyik magasabb rangú katona közelebb ment, ahhoz a ponthoz, ahol a baleset történhetett. Nem látott semmit. Hozzáért. Mindenki némán figyelte, én is. Összerezzent. Mintha megrázta volna az áram. Elkapta a kezét, de aztán újra hozzáért, de ezúttal nem történt semmi. Olyan volt, mintha egy láthatatlan falat tapogatna. Felénk fordult, és arcáról bizonytalanságot és aggodalmat lehetett leolvasni. Megingatta a fejét.
Visszatereltek minket a furgonokra, és visszamentünk a táborba. Én... erősnek mutattam magam. A többiek beszélgetéseit hallgattam, ahogy azt taglalják, mi lehetett az a valami. Hogy mi történhetett ott. Figyeltem rájuk, de közben azon kattogott az agyam, hogy vajon hogy lehet kijátszani ezt a láthatatlan valamit. Hogy hogyan juthatnék az egységemhez, Észak-Franciaországba. Hogy újabb napokat, heteket, vagy netán hónapokat kell majd eltöltenem itt, Avignon-ban. És, hogy mi lesz ezek után... mi fog történni?
Az első utam Walter lakhelyéhez vezet. Kopogás nélkül rontok be, látom az arcán a meglepettséget. Nem számított rám. Úgy volt, hogy ma elhagyom Avignon-t. És itt vagyok. Mégis itt vagyok... és ki tudja, mikor tudok tovább állni...
- Valami történt a városhatárban – mondom, és elmesélem a történteket és a látottakat, olyan részletesen, ahogy csak lehet. Idő közben le kellett ülnöm az egyik székre. Legszívesebben tomboltam volna. Szívesen szétvertem volna valamit, vagy kimentem volna a lőtérre, vagy ilyesmi, de mindenkit a saját lakhelyére tereltek, most is tilosban vagyok itt. Ölemben pihenő kezeimet nézem, melyek reszketnek az idegességtől. Tartom magam, nem borulhatok ki. Láthatja rajtam, hogy nem vagyok nyugodt, de nem fogok sírni, és nem fogom kimutatni, hogy mennyire kétségbe vagyok esve.
- Walter, nekem nem itt lenne a helyem - ingatom meg a fejem, és csak a mondat végénél pillantottam fel rá.