Nem akartam, hogy látsszon rajtam, mennyire nem jöhet számításba az, hogy színésznek álljak. Mégis úgy tűnik, hogy ezúttal elmaradt a nagy tehetség és minden meglátszik rajtam. De legalább annyiban hagyja a témát. Ha csak egy kicsit hamarabb sikerült volna kiűzni a fejemből a gondolatokat, biztos odavetettem volna valami viccet, de erről már lecsúsztam. Úgyhogy megyek csendben tovább. Nem mintha túl sokáig bírnám.
- Legalább legyek már különleges. Az egyetlen gazdag ember, aki megengedte, hogy lopj tőle - húzom vigyorra a szám és már sehol sincs az előbbi komorság és feszültség. Annak ellenére sem, hogy a tudat azért annyira nem tetszik, hogy már elvből utálna, ha gazdag lennék. Vagy ha tudna róla, hogy az vagyok. Újabb ok, hogy maradjak a kitalált történetemnél és még jobban figyeljek arra, hogy semmit ne áruljak el az igazságból.
- Szóval eszedbe sem lenne csak azért csendben lenni, mert én kérem. Azért nem rendezel bulit, mert nem lenne idő szétküldeni a meghívókat - fogalmazom át kapásból egy kicsit a magyarázatát, a megszokott nagy mosollyal. Akkor sem komolyodok el, amikor feltesz pár kérdést. Át kellene nagyon gondolnom, hogy mit mondok, de ez az az a válasz, ami minden városban bevált, és amúgy sem emlékszem, hogy pontosan mikor érkeztem.
- Nem kell ilyen komolyan venni. Nem káosz van, csak nem unalmas a város. Mindig történik valami - fordítom felé egy pillanatra a tekintetem, majd újra az utat figyelem. A sarkon túl felbukkan a ház, ahova tartunk. Szinte azonnal megtorpanok és még ha nem is sok esély látok arra, hogy beleegyezik, nem fogom vissza magam. Egy kis verseny nem fog megártani.
- Szívesen adtam volna neked pár lépés előnyt - jegyzem meg, amikor visszahátrál mellém. - Az első lépcsőfokig, rendben? - nézek rá újra, és amint bólint, már számolok is, aztán futás. Végül is, itt csak én veszíthetek. Ő mindenképp matracon alszik. A kérdés, hogy osztoznia kell velem, vagy sem. Nem mintha az túl nagy katasztrófa lenne, ha ma este a matrac helyett a padlón aludnék.

Komolyan elgondolkozok újra azon, hogy talán mégis egyszer színész legyen belőlem. De végül alig láthatóan megrázom a fejem. Ahhoz, hogy mindebbe belevágjak, úgy értem, komolyan... Nem, túl sok kockázattal járna. Ha el is fogadnám, hogy csak néha mondják meg nekem, mit és mikor csináljam, akkor sem. Elég lenne egy kép az újságban vagy tudom is én, és a szüleim máris megtalálnának.
- Lehet, hogy ha elég híres lennék, már nem szabnák meg, hogy mit tegyek, de... akkor sem lehet és kész - mondom talán morcosabban, mint kellene. Igen, ez mindig el tudja venni a kedvem, bármilyen lehetetlennek is tűnik. Ha a szüleim eszembe jutnak vagy bármi, ami velük kapcsolat, oda a mosolyom. Pedig annyira nem csinálták rosszul. Nem voltam rossz szülők, mégsem szívesen gondolok rájuk.
- Nem is hittem, hogy te ezt már előre eldöntötted, hogy ilyen leszek idővel - mondom, de ezúttal látszik rajtam, hogy eszemben sincs továbbra komolyan venni a témát. Több, mint elég a komolyságból és a "mi lenne ha" fajta mondatokból.
- De akkor így előre is megengedem, hogy lopj tőlem, ha gazdag leszek - jelentem ki végül a megszokott nagy mosollyal. Úgy beszélek, mintha papír szerint nem lennék most is az. De ugye én nem az a fiú vagyok most. Itt, ebben a városban, nem.
Hivatalosan semmi pénzem nincs, csak pár öreg a környéken, akik néha adnak ezt-azt és egy padlástér, matraccal. Biztos vagyok benne, hogy mind a ketten elférünk majd rajta, amint odaérünk. Viszont előtte, sokadjára igaz, de újra elmondom, hogy csendben kell lennünk. Nagyon. Senki nem hinné, hogy két öregnek lehet ilyen nagyon jó füle, mint az ott lakóknak, de az élet néha produkál furcsaságokat.
- Csak biztosra akarok menni, hogy nem tervezed, hogy bulit rendezel - vonok vállat ártatlan arccal. Mintha tényleg megfordult volna a fejemben, hogy ilyesmire gondolhat! Tudom én, hogy nem olyan ő, de valamit muszáj volt mondani. Azt mégsem közölhetem vele, hogy tényleg nem akarok ezúttal az utcán kikötni. Túl jó hely ez ahhoz, hogy valami apróság miatt kitegyenek onnan.
- Útba esett. Jó kis helynek tűnt - vonok újra vállat. - Fogalmam sincs, hány napja. Talán két hete... vagy egy hónapja - őszintén bevallom, fogalmam sincs, mennyi ideje vagyok itt. Nem számolom a napokat. Nincs különbség hétköznap és hétvége között. Ünnepnap és munkanap között. Akkor minek számon tartani?
- Nézd csak, oda megyünk! - mutatok előre egy egész nagy házra. Már innen látni az oldalán a lépcsősort, ami felvezet a padlásra. - Versenyezzünk. Ha hamarabb érsz oda, mint én, tiéd lehet ma este az egész matrac - vetem fel neki, miközben egy tapodtat sem vagyok hajlandó továbbmenni. Kérdőn nézek rá és várok. Akkor is, ha nem sok esélyt látok arra, hogy beleegyezik.

Kezdem úgy érezni, hogy csak akkor sikerülhetett volna jobban a mai szórakozás, ha az előadást is megnézzük. A kis kihívás az egészet megszépítette. Meg sem próbálom titkolni a jókedvem, amikor kiérünk az utcára. Gond nélkül. Anélkül, hogy egyszer is megállítanának minket. Csak akkor próbálok komoly arcot erőltetni magamra, amikor belefog a mondandójába. Komolyan ilyen rettenetes volt, amit csináltam? Nem hiszem el. Nem mondhat ilyet. Jó voltam és ő is tökéletesen hozta a szerepet anélkül, hogy meg kellett volna beszélnünk előre.
- Színésznek? Sok ott a szabály. Nem megy nekem ez, ha csak fütyülnek - vonok vállat, mintha soha nem fordult volna meg a fejemben akár egyszer is, hogy ilyesmivel foglalkozzak. De otthon hallani sem akartak róla, azóta pedig... túlzottan élvezem még mindig a szabadságot, mintsem feladjam bármiért vagy akár bárkiért.
- Tőlem lopni? Egyszerűbb lenne, ha kérnél - teszem még hozzá, mintha igazán semmiség lenne. Az igazság persze az, hogyha még az egész csak elméleti síkon létezik, akkor sem tetszik a dolog. Az, hogy nem kérne, hanem lopna még tőlem is. Valahogy nem tudok megbékélni magával a tettel, hogy lopás. Pedig lehet, hogy még én is rá leszek szorulva. Talán... áh, képtelenség. Ezen kívül ezer meg egy módot ismerek, ahogy pénzt lehet szerezni. Szinte mindent el tudok érni, pont úgy, ahogy a szállást találtam magamnak. Jó, persze, van pár szabály és igazán csendben kell lenni, de... ennyi megkötés belefér.
Igazán meg sem lepődök, hogy sétálni fogunk egészen hazáig. Pedig én könnyedén lefutnám addig a távot, de úgy látszik, neki nincs ehhez kedve. Azt hittem, hogy most, hogy szerzett pénzt, már nem lesz ilyen, de tévedtem. Úgyhogy lassítok, majd végül megállok és bevárom.
- Azt mondom. Egy matrac, kiálló rugók meg ilyesmik nélkül - jelentem ki büszkén, majd egy pillanatra megállok a beszédben. Mekkora a matrac. Hm. Megmutathatnám a kezemmel, de mivel sejtem, hogy miért érdekli, inkább úgy válaszolok neki.
- Mind a ketten elférünk rajta, ne aggódj. Csak tényleg nagyon, nagyon csendben kell lennünk - mondom el még egyszer a legfontosabbat. Így a biztos. Nem szeretném, ha mind a kettőnket kitennének. Talán egy hete vagyok ott, de megszerettem azt a helyet. Ez áll legközelebb az ágyhoz és egy normális szobához. Jó lenne még egy ideig ott maradni.
Most viszont még az is két utca, hogy elérjünk oda. Aztán be a kertkapun, fel a kint, rozoga lépcsőkön, hogy még véletlen se zavarjuk meg az öregeket és... otthon édes otthon...

Nem teljesen így terveztem a mai szórakozást. Sokkal kényelmesebb lett volna megbújni a székek között, vagy éppen a függöny mögött én megnézni az előadást. Fogalmam sincs, mit játszanak éppen, de biztos vagyok benne, hogy jó lett volna. Csakhogy az öltözőben kötöttünk ki és hiába minden, nekem semmi kedvem lopni. Egyelőre még biztosan nem vagyok rászorulva. Ezért is bohóckodok és csak nézelődök körbe. Az ajtón kilesve persze már közel sem olyan jó a helyzet. Elbújni viszont így sem akarok. Azt nem tudnánk kimagyarázni, ha megtalálnának minket. Hamar kitalálom, hogy mi lehet a tökéletes megoldás. Csak egy kicsit színészkedni kell... ha már színházban vagyunk...
Egy pillanatig sem kételkedek magamban, miközben könnyedén megjátszom a nagy rajongót, amikor a nő belép. Még hitelesebb lenne, ha tudnám, ki is áll előttem pontosan, de enélkül is megoldom. Egész könnyedén. Persze a nő kicsit meglepődve néz ránk, de nem kiált azonnal az őrökért. Jól állunk. Csak Cosette szerepe aggaszt egy kicsit, de hallgat végig. Jó döntés, ezt végül is nem lehet elrontani. Az én szerepemet lehetne, de túl jól játszom ahhoz, hogy lebukhassunk. Hamar átadom a virágot és már fogom is meg a húgom kezét, hogy magára hagyjuk a drága művésznőt. Kis híja, hogy nem nevetem el magam Cosette arca láttán. Tudom én, hogy nem tetszik neki, amit műveltem, de ez most nem számít. Hozza a hallgatag, nem teljesen épp testvér szerepét, ennyi pedig most bőven elég. Pillanatok alatt, gond nélkül sétálunk ki az öltöző ajtaján. Ő szerzett pénzt, én egy ingyen sapkát - még ha nem is volt tervben, hogy elhozom -, és kijutottunk. Csak az előadást sajnálom, de ez most így alakult.
- Rettenetes? Ne csináld már, húgi! Tökéleteset alakítottam! És bevette, nem az a lényeg? - mondom azonnal a szavai után, szinte sértett arcot vágva, de aztán a mosolya láttán elnevetem magam. Fergeteges pár perc volt! El nem tudom mondani, mennyire élveztem.
- Innen pár utcára. Irány haza - mondom nagy vigyorral és szinte futni kezdek előre, de aztán lassítok. Lehet, hogy őt nem vidította fel annyira az egész kis játék, mint engem. Pár lépést teszek hátramenetben, majd mikor utolért, rendesen megyek mellette, mutatva az utat.

Eltekintve attól, hogy pontosan mit is keresünk a női öltözőben, egész jól szórakozok. Csakhogy azok az átkozott léptek a folyosón, majd az elcsípett beszédfoszlányok... nem ígérnek túl sok jót. Persze ez még nem elég ok arra, hogy ne mosolyogjak. Ez csak arra elég, hogy hátraszóljak, jó lenne igyekezni, majd megpróbáljak kitalálni valami hihető történetet. Valami olyat, ami elég kihívás ahhoz, hogy végül a győzelem örömével távozhassunk innen. Az pedig, hogy elbújunk és bízunk a szerencsénkben, nekem nem tűnik elég érdekesnek. Úgyhogy összeszedem magam, a fejembe nyomok egy sapkát, kiveszek egy hervadozó csokrot és felfestek egy mosolyt az arcomra.
- Még mosolyognod sem kell, ha nem megy. Megoldom én - mondom ezúttal kissé bizonytalanul, de annál nagyobb várokozással. Már most élvezem az előttünk álló kihívást. Egy pillanatra még levegőt sem veszek, amikor látom lenyomódni a kilincset. Aztán kicsapódik az ajtó és itt abba is marad a nagy lendület.
Én persze pillanatok alatt felveszem a vérbeli rajongó szerepét. Hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon és még a szemem is csillog a boldogságtól. Piszok jól csinálom, ezt mindenkinek el kell ismernie! A nő persze kevésbé lelkes, amiért láthat minket. Az ő szemében két idegen gyerek vagyunk, akik meghívás nélkül az öltözőjében álldogálnak.
- Hölgyem! Maga olyan szép! El nem tudja képzelni, mióta szeretném látni a színpadon kívül. A fél életem odaadnám ezért a percért. Elfogadná tőlem és a húgomtól ezt a csokor virágot? - a szavaimból csöpög az édes máz. Pont azokat a szavakat mondom, amit még az elit iskolában tanultam évekkel ezelőtt. Még soha nem próbáltam alkalmazni az ilyesmit, de most meglátjuk, mi lesz belőle.
Kicsit előrébb lépek, kis híja, hogy nem vetem magam előtte féltérdre, hogy átnyújtsam a virágot. Nagyon, nagyon furcsán néz rám már így is a nő és talán nem kellene túljátszanom a szerepet. Már így is úgy tűnik, hogy eléggé sokkolja a jelenlétem és ez a pár szó, amit megértett. Azt viszont látom, hogy oldalra néz. Úgyhogy gyorsan a kezébe nyomom a virágot és megfogom Cosette kezét.
- Gyere, húgi. Meg kell keresni apáékat, mielőtt aggódni kezdenek - nézek rá mosolyogva. Pont olyan arccal, mint a kisgyerekekhez szoktak beszélni. Bár megmondhatnám neki, hogy viselkedjen úgy, mintha nem lenne teljesen tisztában azzal, hogy hol vagyunk. Mintha nem lenne észnél.

Nem állt szándékomban megbántani vagy elvenni azt a cseppnyi kedvét, amit eddig sikerült összekaparni. Mindent megpróbálok, hogy ne vágjon olyan fancsali arcot. A segítségemre van, hogy belóghatunk a színházba, végül az öltözőbe. Itt azért nem egy dolog tudja elterelni a figyelmét és még én is hozom a formám. Persze, hogy nem pénzt és értéket keresek, hanem felveszem a kezem ügyébe kerülő vörös, hosszú parókát. Majdnem elnevetem magam, ahogy a tükörbe nézek. Elég érdekes látványt nyújtok és ahogy látom, ez elég ahhoz, hogy Cosette arcán is egy egész valósághű mosoly jelenjen meg. Többet nem is várok el tőle. Már ez is előrelépés.
De aztán vissza a komoly dolgokhoz. Legalábbis ő tovább kutat, én pedig csak körbesétálok a szobában, miután átadom neki a kis táskát, ami valószínűleg nem kis pénzt rejt. Ez már engem nem érdekel. Nem akarok semmit ellopni. Az csak végszükség, egyelőre viszont meg tudom oldani, hogy minden nap egyek és hasonlók.
Hamar elérek az ajtóig és ki is lesek rajta. Eleinte senkit nem látni, de hamar felerősödnek a hangok. Ennek nem lesz jó vége. Amilyen piszok szerencsénk van, ide tart, bárki is jön ott. Mégsem idegeskedek. Legrosszabb esetben is kimagyarázom magunkat. Kihívás lesz ugyan, de megoldom. Végül persze félreállok az ajtóból, amikor sietve indul meg a kijárat felé. Nem kerüli el a figyelmem, hogy elteszi azt a karkötőt, de eszemben sincs szóvá tenni. Én mindent hagyok a helyén, hogy ő mit vesz el, nem az én dolgom.
- Elbújni? - kérdezek vissza és a karja után akarok kapni, de elhibázom. - Nehezebb kimagyarázni, ha rád találnak, miközben bujkálsz - mondom neki kivételesen egész komolyan, miközben a gondolatok csak úgy pörögnek az agyamban.
- Színházban vagyunk, színészkedj! - teszem hozzá a kupac ruha felé nézve, ahol elbújt. Csak a rongyokat látom, semmi többet, de hamar el is fordítom róla a tekintetem. Keresni kell valamit, ami jó álca és hihető sztorit ad. A fejembe húzok egy sapkát, amit az egyik sarokban látok - vajon mit keres ilyesmi egy női öltözőben? - majd egy hervadozó csokrot és várom, hogy nyíljon a kilincs.
- Biztos, hogy nem akarod eljátszani a kétségbeesett rajongót? - nézek egy pillanatra hátra. Elég hihető fejben a kitalált történetem és ketten is lehetünk túlbuzgó fiatalok, akik csodálják a teljesítményét. Annyira, hogy belógnak az öltözőjébe, hogy ott bálványozzák.
Magamban elmosolyodok. Hihető a történet. Nem lesz gond. Egy pillanatra újra hátranézek, hogy marad-e a bujkálás mellett, vagy mellém áll. Ha mégis a saját tervénél marad, valahogy el kell majd terelnem a nő figyelmét. Visszakísérni a színpadhoz mondjuk. Jó móka lesz. A végén még az első sorból nézhetem végig az előadás maradékát.

Bármit is mond, én tartom magam ahhoz, hogy azzal az erőfeszítéssel, amit lopásra fordít, egy mosolyt is fel tudna varázsolni az arcára és munkával is szerezhetne ezt-azt.
- Csak egy példa volt a koldulás. Ne mérgelődj - szólok rá, de az egész inkább csak egy mellékes megjegyzés. Persze ettől függetlenül nem akarom, hogy egész végig az előadás alatt duzzogjon nekem. Örülök, hogy sikerült elérni, hogy legalább megpróbálkozzon valami halvány mosollyal néha.
- Nem így értettem. Nem ezt mondtam. Csodásan nézel ki - javítok szinte azonnal, amint meghallom a szavait. - Ahhoz még elég sokat kell rajtad alakítani, hogy kísértet legyen belőled. De ezek az emberek már akkor megijednek és szellemnek kiáltanak ki, ha eléjük ugrasz és huhogsz, mint egy bagoly. Ismerem már annyira az ilyeneket - mentem a menthetőt. Eszemben sem volt azt mondani, hogy már most olyan rongyosnak néz ki, mint valami szellem.
De mivel hamar elvetjük a főbejárat ötletét, én sem részletezem tovább a témát. Jó lesz nekünk az hátra ajtó is. Legalább megtudom, hogy milyen, amikor nem a nézők között ülök, hanem a függöny mögött nézve figyelem az előadást. Olyan rossz nem lehet. De persze még így is majdnem elrontom a bejutást. Az egészet egy viccnek fogom fel és be kell látnom, hogy az ő szempontjából teljesen jogos. Abban viszont képtelen vagyok neki igazad adni, hogy be kellene lesnünk az öltözőkbe. Én az előadás miatt gondoltam, hogy belógunk... de be kell látnom, hogy valahol ez a logikus. Ha már itt vagyunk, legyen valami haszna is, a puszta szórakozáson felül. Túl feltűnő lenne, ha nagyon ódzkodnék az egésztől. Szóval csak rábólintok, még ha a lelkiismeretem mást is súg.
- Akkor menjünk. Ha gyorsak vagyunk, még láthatjuk az előadás végét - mondom, bár tudom én is, hogy miután elveszünk pár dolgot, már nem ajánlatos itt maradni és lehetőséget adni arra, hogy lebukjunk. Amint végzünk, már ki is kell slisszolnunk az ajtón. Ennyit a mai szórakozásról.
Egy utolsó pillantás a függönyök felé, majd előre engedem és lépkedek utána. Bent nem nyűgöz le túlzottan a látvány, de körbesétálok, miközben ő gyakorlottan az asztalhoz lép. Én inkább csak mindenre ránézek, de nem igazán nyúlok hozzá. Kivéve akkor, amikor meglátom a vörös parókát. Nagy mosolyra húzódik a szám és egy pillanat alatt elfelejtem, hogy tilosban járunk. A fejemre igazítóm a műhajat és próbálok nem nevetni a saját tükörképemen.
- Na, milyen? - kérdezek rá, megfordulva egy hatalmas vigyorral az arcomon. Aztán persze hamar leveszem a fejemről a parókát. Már most idegesít a hosszú haj, de azért vicces volt felpróbálni.
- Ilyen táskára gondolsz? - emelek fel egy barna kézitáskát, de eszemben sincs belenézni. Majd ő megteszi. Én úgysem hiszem, hogy eligazodnék a tartalmában. Meg amúgy is... anya táskájába sem néztem bele soha, csak azt tudtam róla, hogy minél kisebb, annál nehezebb. Fogalmam sincs, hogy zsúfolnak bele annyi dolgot.
Ha átveszi a táskát, ráérősen az ajtóhoz sétálok. Csak épphogy kilesek rajta, hogy továbbra is tiszta-e a folyosó. Senkit nem látok, nincsenek ideges léptek. Csak beszédet hallani valahonnan a közelből és a tömeg nevetését. Jó lehet az előadás.
- Lehet, hogy igyekeznünk kellene... - csukom be az ajtót egy pillanat alatt, mégis nagyon halkan. Nem tudom, hogy a nő, aki nagy szoknyában megjelent a folyosón, ide tart-e, de talán nem árt felkészülni.