Egész könnyedén sikerül kimagyaráznom magam. Végül is, amíg nem teszem hozzá, hogy rendszeres, heti programként gondolok még most is a színházra, addig nincs gond. Maximum különösen néz rám. Azt pedig már megszoktam.
- Ne csináld ezt! Élvezni fogod. Jó szórakozás - húzom széles mosolyra a szám, mintha attól, hogy én ennyire várom, rá is átragadhatna valamennyi. Bár erre sok esély nincs. Szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam őt mosolyogni, vagy akárcsak azt, hogy egy percre lankad a figyelme és csak élvezi, hogy él. Így nem sok értelme van.
- Pedig megéri megpróbálni. A meleg étel és egy kis apró igazán megér ennyit. Még koldulni sem kell érte - mondom, de hallani a hangomból, hogy nem fogok leállni meggyőzni. A lehetőség adott. Ha szeretné, segítek neki, megmutatom hogy kell rávenni az embereket, hogy önszántukból adjanak ezt-azt, körülbelül semmilyen munkáért cserébe. Innentől csak rajt áll, hogy él-e majd a lehetőséggel.
Legalább a szállás miatt nem áll le vitatkozni és kifogásokat keresni. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem lesz baj abból, ha pár este ott húzza meg magát, ahol én. Végül is, mi lehetne? Nem a házon keresztül megyünk, hanem a külső lépcsőn. Nem tud elemelni semmit, még ha megfordulna a fejében, akkor sem. Csendben meg csak tudunk maradni. Az nem olyan nehéz feladat.
- Összeborzolnánk a hajad és eljátszanál valami rongyos szellemet. Elérnénk, hogy mindenki sikítva meneküljön - jegyzem meg egészen komolyan kezdve, majd kitör belőlem a nevetés, ahogy elképzelem a helyzetet. Bár ha ezt megpróbálnánk, valószínűleg az előadást is lefújnák és semmi értelme nem lenne bent lenni, de attól még vicces belegondolni, hogyan reagálnának.
- Hé, én megvártam a válaszod. Te pedig úgy engedted ez az ajtót, hogy még nem is adtál lehetőséget, hogy feleljek! - kezdek bele valami vitafélébe. Persze egy pillanatig sem gondolom komolyan. Nem haragszok rá, amiért visszavágott, még ha én akkor nem is akartam szándékosan megnehezíteni a helyzetét.
Most viszont szándékosan választok ki egy kisebb adag eszközt, amit könnyedén elbír, míg én egy valamivel nagyobbat veszek magamhoz. Innentől egyenes út vezet a színfalak mögé. Biztos vagyok benne, hogy senki nem fog minket megállítani, ezért is vetem fel, hogy a fogadás ötletét, de mivel egyet értünk, így nincs sok értelme.
- Nem lesz unalmas - mondom megint kicsit hirtelen a kelleténél, de belátom, hogy nem így kellene gondolkoznom. Egy részem még mindig tiltakozik a lopás ellen. Túl erősen nevelték belém, hogy nincs szükségünk ilyesmire.
- De attól szétnézhetünk. Nem lenne rossz. Amint elkezdik az előadást. Nem hiszem, hogy őröket állítanának az öltözők elé - teszem hozzá a pillanatnyi szünet után, hogy kijavítsam az előbbi beszólásom. Most viszont még le kellene tenni a dobozokat valahol és megvárni, amíg ez a rész kiüresedik. Ha kezdődik az előadás, itt egy lélek sem lesz. Most viszont még túl nagy a nyüzsgés. Ahogy közeledünk a színpad felé, egyre több ember megy sietve a dolgára. Többen különféle jelmezekben.
Úgy tíz perc múlva ritkul a forgalom. Leteszem a dobozt és Cosettre nézek. Három öltöző van az előttünk lévő folyosón egymás mellett. Szerintem egyik sincs bezárva. Remélhetőleg. Nem értek a zárak feltöréséhez.
- Hölgyeké az elsőbbség - hajolok meg, igazodva az elvekhez, ha már színházban vagyunk, majd előre engedem. Válasszon csak ő, hova szeretne először benyitni. Amint elhalad előttem, kissé vágyakozva nézek az ellenkező irányba, ahol megkezdődik az előadás.

A kelleténél hamarabb vágom rá, hogy milliószor jártam már színházba. Persze hamar javítom magam, azért látom rajta, hogy feltűnt neki a gyors válaszom. De végül is, nincs ebben semmi meglepő nem igaz? Csak nekem olyan különös, mivel közben egy pillanatra elfelejtettem, hogy ki akarok lenni. Nem az a gazdag gyerek, aki vagyok és minden péntek estét színházban tölt.
- Kihívás volt. Legalábbis eleinte. Utána már egész szórakoztató volt az előadás is - mondom ezúttal figyelve arra, hogy ne fogalmazzak túl nagy lelkesedéssel. Csak annyival, amennyi indokolt. Nem engedhetem, hogy még több kérdés merüljön fel benne a múltammal kapcsolatban. Egyelőre nem akarok tovább állni - nem mintha tudnék.
- Lehet, hogy eljön az az idő, amikor kitesznek, vagy nem kell a segítséged, de addigra már az egész utca tudja, hogy milyen jól végezted a dolgod - vonok vállat, majd elmosolyodok. Részben azért, mert eszembe jut, hogy a szüleim mennyire utálták, amikor ezt csináltam otthon. Itt gond nélkül vonhatok vállat, ahányszor csak szeretnék, és senki nem szól egy rossz szót sem miatta.
- Akkor ezt megbeszéltük. Majd a színház után megmutatom a helyet. Az eddigi legjobb hely, amit csak szerezni tudtam - mondom egészen büszkén. Bár a két öreg tényleg különös szerzet, de nem zavar túlzottan. Amúgy sem válogathatok a helyek között csak úgy. Könnyen megtehetném, de nem annyira, hogy csak azért, mert a legapróbb pisszenésre ugranak, máshol töltsem az estéimet.
Úgyhogy marad a padlástér, most pedig a színház. Komolyan megfordul a fejemben, hogy meg kellene próbálkozni a főbejárattal. Ha egyedül lennék, minden gond nélkül belevágnék. Csak ki kell találni egy hihető történetet - nem gond -, hitelesen előadni - nem gond -, és már mehetek is be. De így, Cosette társaságában, bárhogy töröm a fejem, nem jut eszembe semmi, ami elég jó lenne és nem dobnának ki fél óra múlva.
- Igazad van. Talán ezúttal kihagyhatjuk a vörös szőnyeges bevonulást. Bár megnéztem volna az öreg, hogy dob ki mind a kettőnket - húzom mosolyra a szám és jól szórakozok a saját kis viccemen. Közben persze nem vesztegetem az időt, és amikor fordul, hogy megkeresse a hátsóbejáratot, már megyek is utána. Igyekszem letörölni az arcomról a mosolyt, de nem megy ez nekem. Még most sem tudok komoly lenni. Erre a percre sem.
- Még szép, hogy! - mondom ezúttal tényleg nevetve a piszkálódásán. Jó tudni, hogy most már megbékélt és eszében sincs haragudni. Úgy tűnik, ha nem éhes, máris tud vicces lenni.
De ha nem lenne, akkor valószínűleg nem vesztegetem az értékes másodperceket, és akkor nem az utolsó pillanatba kapom el a becsukódó ajtót.
- Hagytad volna, hogy becsukódjon előttem? - nézek rá, nagyon is komolynak szánt tekintettel. Ezúttal nem túl hiteles, de nem baj. Néha még én sem töröm annyira magam, hogy hihető legyen az aktuális színészi játékom. Van ennél fontosabb dolgunk is. Pillanatnyilag az, hogy a kezébe nyomja egy kisebb kellékes dobozt, majd én is felvegyek egyet.
- Akarsz fogadni? Szerintem senki nem fogja megkérdezni, hogy mi mióta dolgozunk itt. Mit mondasz? - vigyorgok rá a saját, kissé nagyobb dobozom felül. Persze közben szinte suttogásig halkítom a hangom, de erre szükség van, még én is belátom. Aztán irány a színfalak mögé.
- Az öltözők azt hiszem a folyosó végén balra vannak. Azok előtt kell elmenni, hogy a függönyök mögé jussunk - mondom ezúttal inkább magamnak, hogy felidézzem, merre kell menni. Talán egy vagy két alkalommal jöttem ezen az útvonalon. Nem vagyok biztos a dolgomban, hogy jól emlékszek.

Nem hittem volna, hogy ma eljutunk ide. Vagyis én jöttem, ez rendben van, de hogy nem egyedül járom az utcát és próbálom kitalálni, hogy lenne a legjobb bejutni. A pénzem elment az ételre, de ha maradt volna sem kellene olyasmire költeni, mint a színházjegy.
- Milliószor! - vágom rá a választ azonnal a kérdésére, majd egy pillanat múlva kijavítom magam. - Vagy legalábbis elég sokszor. Ha jó előadást fogsz ki, egész szórakoztató - ezúttal kicsit kisebb lelkesedéssel beszélek, de legalább nem hazudok. Minden szavam igaz. Persze, amikor a szüleimmel jártam színházba annyira nem élveztem. Mindig valami elcsépelt műsorra vittek. Utáltam. De néha kifogtunk olyasmit, amit én is szerettem.
- Már miért tenném? Nem éri meg lopni tőlük. Meg amúgy is, nem úgy megyek oda, hogy fizessen és ezt meg ezt megcsinálom. Csak úgy, minden nélkül besegítek az öregeknek. Aztán meghívnak ebédre vagy fizetnek... Ha nem vársz látszólag semmit, mind kedves - vonok vállat, mintha ilyen egyszerű lenne az egész. De tényleg nem olyan nehéz, mint gondolná. Csak tudni kell úgy hozzáállni. Mosolyogni és úgy tenni, mintha a rég elveszett unoka lennél.
- Ha gondolod, majd nézd meg egyszer, hogy csinálom. Pofonegyszerű - teszem hozzá nagy mosollyal, miközben félig hátrafelé megyek. Aztán persze belátom, hogy nem lesz ez így jó. Biztonságosabb, ha a lábam elé nézek, főleg, hogy most már csak pár lépés és ott a színház bejárata.
- Sőt, ha szeretnéd, meghúzhatod magad este ott, ahol én. Ha nem csapunk zajt, nem leszünk kivágva az utcára - mondom még mielőtt elsétálnánk a bejárat előtt. Nem úgy néz ki, hogy nagyon figyelik ki megy be jeggyel és ki anélkül. Persze áll ott egy öreg nő, de látni rajta, hogy utálja a munkáját. Vajon van bent valaki, aki az olyanokat akarja kint tartani, mint mi vagyunk?
Tekintve, hogy nem látok át a falakon, kénytelenek leszünk megpróbálni bejutni. Ha szerencsénk van, nem dobnak ki minket rögtön.
- Meg akarod próbálni a főbejáratot? Vagy bármi más ötlet? - fordulok fel, miután a másik sarokig mentünk. Csak egy másodpercre pillantok vissza a bejárat felé, majd inkább Cosette-en tartom a tekintetem.