- Hisz miért lenne szüksége levegőre... - Motyogom magamban, ahogy szemet forgatok a teljesen nevetséges kijelentésén. Talán acélból van, vagy mi? De kivételesen nem kötök bele a dologba, az kéne még nekem, hogy elkezdjen itt csapkodni, meg hisztizni, hogy én még mindig mekkora pöcs vagyok. Amikor gyakorlatilag a karjaimba dől és nyilvánvaló, hogy mennyire részeg, már néhány emberem is felénk pillant. Fantasztikus, el sem tudom képzelni – de talán jobb is – mi járhat a fejükben, hisz mióta állok én le ittas nőkkel?
- Ugyan, asszonyom. - Nevetem el magam halkan. - Ki nem? - A mosoly hamar eltűnik, hisz általában nem vagyok az a virulós fajta, visszatér a megértő, de komoly kifejezés. - Épp ezért szeretném hazakísérni. Tudom, hogy ki nem állhat, - és nem mondom, az érzés kölcsönös, hisz miért kedvelném, mikor épp ő néz engem valami civilizálatlan bunkónak – de egy nő ne járkáljon egyedül, ilyen állapotban. - És itt nem csak az ő állapotára gondolok, hanem a városéra is. Mert „békés városka” ide, vagy oda, háború van, mi pedig el lettünk zárva a külvilágtól, az embereken egyre nagyobb pánik uralkodik el és szépen lassan el fog menni az eszük. Nem biztonságos odakint. - És persze, hogy nem fogok magához nyúlni, Mrs LaPierre. - Nézek le rá komolyan. - Nem vagyok holmi tahó. - Vonom össze a szemöldököm. Művelt és tanult, hivatásos katona vagyok, egy jómódú családból, az egyetlen oka pedig, hogy „csak” százados vagyok az, hogy az én drága jó apám egyelőre nem engedi, hogy előléptessenek, szerinte a századosi pozíciót nekem találták ki és másnak nincs beleszólása. Részemről maradjunk annyiban, hogy csak az szúrná a szemét, ha egyenrangú lennék a bátyámmal, mert én sosem voltam olyan „tökéletes”, mint az ő kedvenc fia.
- Jöjjön. - Szólok, miután nagyon sóhajtottam, s megfogom az egyik kezét, átfűzöm az enyémen, hogy menet közben meg tudjam tartani. Úgy neki is egyszerűbb, ha belém karol. Én meg átölelni nem fogom ugye, már így is közelebb van, mint józan állapotában valaha jönne.
Nem kérdezem meg, hogy merre lakik, ahogy kisétálunk a kocsmából automatikusan arra veszem az irányt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy tudom hova kell menni. Bár nem hiszem, hogy ebben az állapotban feltűnne neki.
Útközben nem nagyon szólalok meg, gondolom ő is elvan a gondolataiban, amik kitudja mik lehetnek ennyi bor után – bár amennyit én inni tudok, nekem meg sem kottyant volna. Relatív sok időbe telik a séta, szándékosan megyek lassan, jót fog tenni neki ez a kis friss levegő, addig is józanodik. A házhoz érve lassan megállok, s óvatosan elengedem, persze csak miután megbizonyosodtam, hogy nem fog eldőlni.
- Mondja csak, asszonyom. - Mosolyodok el csipkelődve, persze tapintatosan, nehogy még magára vegye... - Van kulcsa, vagy most is sajátos módszerrel kell kinyitnom az ajtót, mint az Óvárosban?

Nagyot sóhajtok, ahogy látom csak azért is újra tölteti a poharát, közben pedig fizetek. Persze mikor megkapja az újabb pohár bort megvetően pillantok a pultosra, a tekintetem mindent elárul, ő pedig inkább arrébb is vonul. Megcsóválom a fejem, ahogy újra a nőre nézek, aki épp a száját próbálja betalálni, ami láthatóan nem nagyon akar sikerülni neki, majd egy futólagos mérlegelés után kiveszem a kezéből a poharat, s leteszem magam elé. Na persze nem azért, mert meg akarom inni, sört meg bort amúgy sem keverek, de így legalább nem igazán éri el. Nem egy ittas emberrel volt már dolgom, szóval tudom mire számíthatok, finoman fogalmazva sem hiszem, hogy jól fogadná az előbbi mozzanatot, úgy meg végképp nem, hogy tőlem ered, de holnap majd megköszöni, ha magához tér. Bár nem értem miért próbálok olyan valakinek segíteni, aki semmibe néz és nyilvánvalóan nem kedvel, de hát én már csak ilyen arrogáns és önző vagyok, nem igaz?
Érvelhetnék neki azzal, hogy a jelenlegi viselkedésével csak lejáratja magát és holnap nagyon meg fogja bánni, de nagyon jól tudom, hogy ez az, ami a legkevésbé hat ilyenkor, mert hát az embernek ittasan igencsak gyenge az ítélőképessége, úgyhogy ezt az alternatívát inkább meg sem próbálom.
- Persze, hogy tudja, asszonyom. - Bólintok, s leszállok a bárszékről, közel állva hozzá, de azért arra ügyelek, hogy az életterébe ne másszak bele, nem kell nekem, hogy elkezdjen itt csapkodni, hogy takarodjak. Azon sem lepődnék meg, bármily udvarias és tapintatos legyen is a hangom. - Legalább levegőzni had kísérjem ki, mielőtt lefordulna a székről. - Ha akarja, ha nem, lesegítem a székről. - Higgye el, én már csak tudom, hogy nem árt egy kis szünetet tartani a harmadik és negyedik pohár között. - Mosolyodom el. - Ne aggódjon, egy ujjal sem fogok magához érni. - Forgatok szemet. Már nem mintha az a fajta lennék, aki kihasználja egy nő helyzetét, sőt, épp ellenkezőleg. Na meg az emberek sem szoktak ilyet kinézni belőlem, de ennél a nőnél sosem tudni. Ráadásul nekem ebből az egészből semmi hasznom nem származik, nem is értem miért erőlködöm, de ha a kocsmából ki tudom vinni, az már fél siker.

A szövetséges katonák most sem aprózzák el a mulatozást, viszont érezhetően komorabb az alaphangulat, mint teszem azt egy héttel ezelőtt. Bár ahogy az asztalunktól nem messze próbálkozó katonákra pillantok egy mosollyal nyugtázom, hogy azért nem mindenkit visel meg a kényszerhelyzet, van aki kifejezetten élvezi, mint például Pollard, aki úgy lebegteti a pultnál a pénzét valami nővel a karjaiban, hogy nézni is röhejes. Ami azt illeti, ha hármat találhatnék, háromszor tippelnék rá, hogy az a hölgyemény valami szajha, de nem az én dolgom.
Én személy szerint nem rég érkeztem, még csak az első sörömnél tartok, bár ma valahogy én is bal lábbal keltem, mert nem folyik az alkohol, nem úgy, mint általában. Mondjuk egyébként sem én szoktam lenni a leghangosabb a társaságban, inkább csak jókat mosolygok magamban, bárhogy is legyen, az embereimmel iszom és a vezetői tekintélyem nem tudom semmissé tenni. Ahogy látom már mindenki a végét járja az italának – bár nem tudom biztosan ki hanyadiknál tart – szóval úgy döntök én állom a következő kört mindenkinek. Na nem mintha ez olyan ritka lenne.
Én eddig háttal ültem a pultnak, ám mikor felkelek, s arra indulok hirtelen megállok, majd egy végtelenül elnyúzott arckifejezéssel mérem végig a pultnál ülő nőt. Az a tipikus „már megint?!” tekintet.
- Mi a gond százados úr? - Hallok néhány csipkelődő megjegyzést magam mögül a vigyorgó katonáktól akik kissé felöntöttek a garatra, de csak megemelt szemöldökkel hátrapillantok rájuk, majd odamegyek a bárpulthoz. Őszintén szólva ma semmi kedvem újra végighallgatni, hogy mekkora seggfej vagyok, úgyhogy nem is foglalkozom a nővel – bár épp csak mellette van hely, ezért kénytelen vagyok oda beállni, amíg leadom a rendelést.
- Egy korsóval mindenkinek. - Kis szünetet tartok, hátranézek, hogy milyen állapotban vannak, úgy látom még nincsenek túlzottan elázva, így visszafordulok a csaposhoz. - Meg csapjon hozzá valami rövidet. - De mivel legalább egy tucat katona van, aki velem iszik, ivott, balszerencsémre eltart egy darabig, amíg a férfi kiszámolgatja, hogy mennyivel jövök, így végül csak szóba elegyedek a nővel. Nem tudtam nem észrevenni, hogy ez már nem az első pohár bor és valószínűleg nem is a második.
- Minden tisztelettel, asszonyom, de szerintem ennyi épp elég volt mára. - Ülök fel a mellette lévő bárszékre nemes egyszerűséggel letolva róla Pollardot, mintha egy teljesen szabad széken foglaltam volna helyet. Miért itt iszik egyáltalán, amikor utál minket, a hely meg tele van katonákkal? Bár belegondolva, mintha errefelé lakna. Na persze ezt nem onnan tudom, hogy szabadidőmben utána járkálok, pusztán csak jó a memóriám, akaratlanul jegyeztem meg a címet, mikor rápillantottam az aktájára még az első találkozásunk után, a várossal meg képben vagyok, mert én csináltam meg a beosztást, hogy ki mikor merre hogy miért járőrözik.

A közlegénnyel együtt én is a levelekre pillantok, bár lefogadom, hogy nekem egészen más jár a fejemben, mint neki. Nem áll szándékomban hangosan kimondani, hisz így is elég lehangoltnak tűnik, miért tenném nehezebbé, de a levelek majd idővel elkopnak, ő egyre fáradtabb lesz, a napi levelekből kétnapi lesz, abból heti, majd egyre ritkább. Nehéz békeidőkben tett ígéretekhez tartanunk magunkat, mikor a német géppuskák szünet nélkül ontják majd a tüzet, mi meg hullunk, mint a legyek. Persze ez csak az én véleményem, talán neki ez a menedék a nap végén, mint nekem egy jó pohár whisky. Vagy kettő. Vagy három...
- Ugyan, Morphew. Ne tegye magát nevetség tárgyává. - Bár érzem az iróniát a hangján, a tekintetén is észrevehető, mégis feleltem a kezdeményezésére, s vele együtt nézek végig a bárban összegyűlteken. - Egyeseknek be sem kell mutatkoznia, elég ha áll egy kör sört. - Visszanézek rá, s kijavítom magam. - Vagy inkább kettőt. - Persze ezt én sem gondolom teljesen komolyan, hisz legyünk őszinték, ki venne a szárnyai alá egy gyereket? Költői kérdés.
- Oh, értem. - Még hogy hűséges típus. Húzom egy apróbb, cinikus mosolyra a szám, ahogy belekortyolok a sörömbe. - Akárcsak én. - Szélesedik ki a mosoly, s leteszem a majdnem üres korsót az asztalra. Na persze a hangommal erős irónia vegyül, mely éreztetheti a fiúval, hogy bár nem fogom nyíltan kimondani, mert nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, de ne várja, hogy egy percig is elhiggyem a gyenge próbálkozását, miszerint kedvese van. Valahogy nem úgy néz ki. Lehet, hogy tévedek, semmi közöm hozzá.
Hamarosan lehúzom a maradék sörömet is, felállok, s megveregetem a közlegény vállát.
- Ne aggódjon, idővel hozzászokik. - Mondhatnám azt is, hogy belejön a fegyverhasználatba, de valahogy érzem, hogy nem azzal van neki baja, hogy nem tud lőni, hanem hogy egyáltalán meg kell fognia. Sokan így kezdik, de kénytelenek elfogadni. Megszoksz, vagy megszöksz, a sereg farkastörvényei.
Az embereim felé pillantok, van köztük aki már türelmetlenül várja a visszatérésem, van aki jól elszórakozik a helyi könnyűvérű nőcskékkel, na és persze van aki már megint balhézni akar. Egy szó, mint száz, megint kezdenek átesni a ló túlsó oldalára.
- Ha megbocsájt nekem most mennem kell. - Elmosolyodom. - Ideje ráncba szedni az embereimet.
- Örvendtem. - Egy utolsó pillantást vetek a kölyökre, majd visszatérek a társaimhoz, mielőtt eldurvulna a helyzet.

Köszönöm a játékot.

- Lefogadom, hogy hálát adsz az égnek a pozíciódért, Morphew. - Kortyolok nagyot a sörömbe. Ezt a srácot én is nehezen képzelném el a csatasorban, nem húzná sokáig. Bár abba nem fogok belesüllyedni, hogy megveregessem a vállát, s azt mondjam neki „biztosan nehéz neked, még olyan fiatal vagy”, hisz én eleve ebbe születtem bele. Mihelyt betöltöttem a nyolcat már dugtak is be az első katonai suliba. Az előző háborúnak is épp akkor lett vége. Én akkor már folyékonyan beszéltem egy idegen nyelvet, bekötött szemmel is sec-perc alatt szétszedtem, vagy összeraktam egy lőfegyvert, s még sorolhatnám, pedig alig múltam nyolc. Szóval nem, nem tudom magam beleképzelni a Craig fajta újoncok bőrébe, de biztosan nem kellemes.
- Ha a kimenőd alatt is csak egyedül üldögélsz a leveleid felett – pillantok a papírjaira – akkor nem is fogsz megismerni senkit. - A következő mondat erejéig újra elvigyorodom. - Legalább valamelyik pincérnőnél bepróbálkozhatnál. - Felé pillantok, s biztatóan rákacsintok. - Lenne egy jó estéd. - Azt hiszem erre mondják, hogy mindenki magából indul ki. De hé, annyi nő van itt, valakit csak elvihetne ő is egy táncra. Egyébként szívesen meghívnám az asztalunkhoz, majdnem egy tucat emberemmel jöttem, akik a barátaim is egyben, de azt hiszem igen feszélyezve érezné magát köztük. Hangosak és mindenkin jót szórakoznak, üres söröskorsókkal és elázott kártyalapokkal van tele az asztal, na meg persze mind megtermett ízig vérig katonaalkatok, mint én.
- És mondja csak Morphew közlegény, lőni tud? - Azon azért már én is nagyon elcsodálkoznék, ha a válasz nem lenne. Bár lassan már élő, élettelen kezébe fegyvert adnak. Az persze megint más téma, hogy vannak fejlődőképes- és... nos mondjuk úgy kevésbé jó érzékű férfiak.
A közlegény szemmel láthatóan kellemetlenül érzi magát. Talán a rangom miatt lehet, vagy talán eleve ilyen befelé forduló, nem tudom meddig vagy mivel tarthatnám még szóval, hisz én magam sem vagyok egy nagy szószátyár.