„Veszélyes lehet vagy... titkos.” Visszhangzik a fejemben, s egy halvány mosoly kúszik az arcomra, bár ez csak annyiból fakad, hogy polgárként ezen igencsak felnevettem volna. Persze, hogy titkos. Azért van itt egy rakás katona. Másrészt gondolatban ettől a nőtől már a falat kaparom. Egy fegyvertelen civil nő „fenyeget” engem? Komolyan? Amikor a hibás láncszemmel jön, legszívesebben a szemeim forgatnám, de nem teszem, csak egy önkéntelen grimasz jelenik meg az arcomon, ahogy figyelem őt. Ha férfi lenne már valószínűleg térden lőttem volna, de egy fegyvertelen asszonyra – ráadásul muszáj beismernem, hogy még csinos is – nem fogom még csak ráemelni sem a lőfegyvert, tiszt vagyok, nem vadállat. Nagyot sóhajtok, s higgadt hangnemben reagálok a szavaira.
- Hölgyem, néhány órája ért földet az az átkozott gép. – Legalábbis a darabjai, ami választ ad egy előbbi megjegyzésére is, miszerint a katonák átvizsgálják az udvarokat. – Maga szerint ilyenkor egy épeszű vezető első dolga, hogy riasztja a polgárokat és pánikot kelt? Nem gondolja, hogy sokkal bölcsebb előbb felmérni a helyzetet és csak aztán közhírré tenni a történteket? - Ennél logikusabban már tényleg nem tudok érvelni. Nem mintha egy percre is reménykednék, hogy meggyőzhető.
Már percek óta állhatok itt vele, s mégsem jutottunk egyről a kettőre. Az időt viszont nem húzhatom tovább, ideje beismernem, hogy ez így nem fog menni. Ha megengedhetnék magamnak egy kevés naivitást, azt mondanám nem csak mitugrásznak és meggondolatlannak tűnik, aki egyszerűen csak beleüti az orrát mindenbe, hanem tényleg az. Nem kém, nem felderítő, csak egy egyszerű avignoni polgár.
De a szabály, az szabály, s én egy percig sem akarom ennél tovább húzni az időt. A parancs szerint ha valaki gyanúsan viselkedik, vagy/és ellenáll a felszólításnak, őrizetbe vele.
- Nem fog hazamenni, ugye? - Nézek a szemeibe, s a kérdésnek tűnő kijelentés után a közelben őrködő tizedes felé pillantok, majd vissza a nőre. - Várjon meg itt. - Utasítom mindennemű fölényeskedés nélkül, nyugodt tónusban, majd Rogershez sétálok. Alig fél perc múlva a tizedes a kis barátnőm felé veszi az irányt, utasítottam, hogy adja át valakinek a külső kör mentén, aki a minden lében kanál civilek elszállításáért felel. Én itt maradok őrködni, amíg vissza nem tér.

Franciák. Érdekes egy népség. Ezekkel tényleg mindig csak a baj van? Mint úgy általában a civilekkel. Miért nem lehet elfogadni, hogy a nem az nem? Nem pedig talán. Túlzottan se kedvem se időm vitázni egy civil nővel, de bevallom nem szívesen hagynám itt – hála nekem – fegyvertelenül az éjszaka közepén. Talán rá tudom vezetni, hogy lelépjen. Bár... ezt az arckifejezést elnézve eleve veszett ügy.
Mikor kijavít megszólítás ügyileg, lepillantok a gyűrűjére, de csak a megszokott fapofával, tulajdonképpen nem is reagálok semmit, a magánélete nem rám tartozik.
- Igen, asszonyom. - Bólintok, s folytatom, immár a helyes megszólítással. - Joga van a területen kívül tartózkodni, bár ha megenged egy megjegyzést, el kell mondanom, hogy teljes mértékben feleslegesnek tartom. Egy arasznyival sem tudna meg többet, mint amennyit most tud. Miért tennénk a védelmi vonalainkat közel a roncsokhoz? Menjen haza. - Biccentek a város felé. - Maga sem akarhat átfázni.
A modortalan megjegyzésére, miszerint „sakkban tartjuk” azt a jóllakott napközisnek kinéző polgármestert, nos tudnék mit reagálni. De nem teszem inkább csak egy halványan csodálkozó szemöldökfelhúzással - amit mellesleg csak néhány másodpercre engedek meg magamnak – reagálok, meg egy sóhajjal.
- Nézze, hölgyem. Katonák vagyunk, nem pedig barbárok. Kétlem, hogy az önök polgármesterét bárki is kényszerítené bármire. - Azt nem teljesen értem, hogy miből következtet ő arra, hogy mi gyakorlatilag el akarjuk foglalni Avignont, igazából nem is akarom megérteni mi jár a fejében. De azt meg csak nem dörgölhetem az orra alá, hogy az imádott polgármestere bent pöffeszkedik a roncsok között és úgy járkál, mint egy kiskirály.
Elpillantok a roncsok – ami jó messze van innen mellesleg, nem tudom miért hiszi, hogy a külső körnél bármit megtudhat – irányába. Nem fogunk egyről a kettőre jutni azzal, hogy szurkálódunk, ő nyíltan én meg udvariassággal burkolva.
- Ez az ügy a hadseregre tartozik, nem unatkozó háziasszonyokra. - Talán kissé – vagy épp nagyon – modortalanul kezdem, de Isten lássa lelkem, a saját gondolatmenetem szerint igenis segíteni próbálok, hogy lenyugodjon végre és hazamenjen. - Megvizsgálják a roncsokat, honnan jött, hová tartott, miért zuhant le... Holnap meg megkapják az anyagot maguk, firkászok. - Vagy talán rádiós. Nekem olyan mindegy végül is. Egyébként tisztelem a nőket a magam módján, így szinte azonnal észreveszem magam, mihelyt elhagyja a szám az „unatkozó háziasszonyokra” vonatkozó megjegyzésem, s egy jóval udvariasabb, segítőkészebb tónusban folytatom. - Ha szeretné, most még vissza tudom kísérni az úthoz és szerezni önnek egy fuvart az otthonáig. De ha itt marad és tovább próbálja nehezíteni a hadsereg dolgát, fennáll az esélye, hogy egy cellában kell töltenie a következő 24 órát, asszonyom.
Mellesleg az otthon betöltött szerepére vonatkozó megszólalásom talán azért is lőtt túl a célon, mert jobban megnézve le merném fogadni, hogy valaki, aki közel áll hozzá a fronton harcol. Én már csak tudom, anyám tekintete épp ilyen volt a legutóbbi háborúban.

[Egy gyengécske reag, nézd el nekem, madárlátta:D remélem azért egy rövidebbet lehet rá válaszolni]

A megszokott testtartással, tekintélyesen kihúzva magam – persze nem annyira kihúzva, hogy úgy nézzek ki, mint egy idióta, aki azt sem tudja hol van, ahogy néhány újonc teszi -  figyelmesen hallgatom a francia kislányt. Még jó, hogy folyékonyan beszélem a nyelvet, sőt ahogy észrevettem, a nőknek bejön a brit akcentus, de ne szaladjunk el, az már egy másik történet, szóval még jó, hogy folyékonyan beszélem a nyelvet, mert néhol igencsak hadar.
A teljesen logikátlan, vagy legalábbis számomra értelmetlen érvelését hallva legszívesebben a szemeim forgatnám és ha megengedhetném magamnak valószínűleg egy mindent elmondó grimasz is kiülne az arcomra, de a brit hadsereget képviselem, nem pedig a saját véleményem, így a lehető legnagyobb tisztelettel – mármint csak akkorával amekkorát egy civil nő kaphat, aki szándékosan olyan területen mászkál, ahol nem lenne neki szabad, ráadásul az orrom alá is dörgöli – szólok hozzá.
- Nézze, kisasszony. Nincs felhatalmazásom bármiféle utasítást adni egy civilnek, mivel a lezárt zónába még nem lépett be, de kötelességemnek érzem figyelmeztetni, hogy innen nem mehet tovább. - Ami azt illeti nem is tudna tovább menni. Az embereim egy belső és egy külső körben is figyelik a területet, ha itt most át is jutott volna, még ott a második vonal és Maxwell őrmester csapatánál aligha lenne esélye.
Egyébként meg mi az, hogy „jogunk lenne tudni, hogy mi a fene folyik itt”? Már miért lenne joga hozzá most azonnal? Még én sem tudom mi folyik itt tulajdonképpen, sőt a felső vezetőségen kívül szerintem senki. Ennél a mondatánál bevallom erőt kellett vennem magamon, hogy ne forgassak szemet. Civilek...
- Egyébként igen – bólintok, a hangom talán kissé szarkasztikus is, de még mindig udvarias – jól tudja, az erdő a városhoz tartozik. De ha már szeret ilyen tájékozott lenni, azt is tudnia kell, hogy engedélyt kaptunk Avignon vezetőségétől, hogy biztosítsuk a környéket.
A tény, hogy egy civil nő akar velem „dűlőre” jutni, kissé nevetséges. Mégis minek néz engem? Valami amatőrnek? A polgármesterről is csak óvatosan nyilatkoztam, mert azt talán még ilyen formában közölhetem vele, hogy van engedélyünk itt tartózkodni, neki viszont nincs, ám ha konkrétan jelenteném ki, hogy a polgármestertől az ezredesig mindenki felsorakozott odabenn, aki számít, azt hiszem dobna egy hátast és már rohanna is pánikot kelteni.
- Nem, nem tudnánk, hölgyem. És kérem ne fárassza magát ezekkel a kiskutya szemekkel. - Szünetet tartok, majd nagyot sóhajtok és egy pillanatra elnézek a távolba, mintha gondolkodnék valamin. A hangom még mindig nyugodt és a helyzethez képest udvarias. - Tudja nem hiszem, hogy ekkora felhajtást kellene csinálnia ebből az egészből. Lezuhant egy repülőgép. És? Háborúban állunk. A dolgok felrobbannak, - vállat vonok, mintha számomra teljesen természetes lenne a következő – néha az emberek is, nem értem miért csodálkozik ennyire. - Újabb szünetet tartok, s teljes komolysággal folytatom. - Egy ilyen ügy a hadseregre tartozik. Menjen szépen haza és bízza a terep felmérését a nagyokra.
Lassan megcsóválom a fejem, kimutatva, hogy mennyire nem értek egyet a gondolatmenetével, majd lehajolok, hogy felvegyem a pisztolyát, amit nem sokkal azután, hogy ismét kiegyenesedek oda is nyújtok neki és szolidan elmosolyodom. A következőket már-már kedvesen mondom.
- Fogadja meg a tanácsom és ne a hátán hordja a fegyverét.

Miután az őrmesterrel kitessékeltük a fiút, úgy döntöttem teszek egy tiszteletkört, s leellenőrzöm az embereim, hogy mindenki a helyén van-e, így most délnyugatnak tartok, a rangomhoz illő megjelenéssel. Mindenhol tökéletesen álló egyenruha, frissen borotvált arc és jól fésült haj, tehát minden, ami általában nincs meg. Bár ha már a rangoknál tartunk, az még mindig röhejes, hogy képesek voltak átengedni egy egyszerű francia kölyköt. Igaz, hogy Andrew még a lezárt terület határánál elkapta, e felett mégsem hunyhatok szemet, tekintve, hogy a fiú „meg lett tisztelve” azzal, hogy egy szövetséges százados és egy őrnagy kísérte az édesanyjához.
A gondolataim jelenleg ez a nevetséges helyzet és a roncsok – illetve azt hiszem a szállítmánya – körüli rejtély hálózza be, de épp csak annyira, hogy ne vonja el a figyelmem a feladatomról. Ami azt illeti, nem vagyok egy túl izgága, kíváncsi típus, sokkal inkább türelmes, hisz a legkisebb késztetést sem érzem, hogy percenként a zsebemhez nyúljak és arra sem érzek igényt, hogy mihamarabb visszamehessünk a táborba, hogy jobban szemügyre vehessem a nyúllábat. Jelenleg különösebben nem is foglalkoztat. Becsomagoltam, zsebre tettem, bár jobban belegondolva nem is értem miért. Talán az lenne a legjobb, ha most azonnal visszafordulnék és leadnám a talált tárgyat az ezredesnek.
Megállok és szigorú tekintettel a földre meredek egy pillanatra. Igen. Minden bizonnyal ez a legjobb, amit tehetek, nem pedig ostoba, meggondolatlan magánakciók.
Már fordulok is, hogy a kutatóknak felállított sátor felé vegyem az irányt, ami alig néhány kilométerre lehet innen, mikor megpillantok egy ránézésre is erősen civilt a zóna határánál. Igaz az embereimen még nem jutott át – és valószínűleg nem is jutna – de ahogy jobban kihúzom magam, s hunyorítva felé fókuszálok, nyilvánvalóvá válik, hogy készül valamire, ahogy Rogers tizedest figyeli. Bár a sok agyatlan civilből kiindulva, talán ő maga sem tudja, hogy mire.
Nagyot sóhajtok, s lassan megcsóválom a fejem. Miért kell az embereknek mindig olyan dologba ütniük az orrukat, ami a hadseregre tartozik?
Nem tétovázok, teszem, ami a dolgom, óvatosan felé indulok. Jó kiképzést kaptam, mondhatni az életem javarésze kiképzésből állt, így nem kell túlzottan megerőltetnem magam, hogy teljesen észrevétlenül kerüljek mögé. Először nem szólok semmit, csak gyorsan a tekintetemmel felmérem a helyzetet, minek eredményeképpen egy grimasz jelenik meg az arcomon. Civilek… Mégis ki az az IQ bajnok, aki a hátára tesz egy pisztolyt? Éles helyzetben már halott lenne.
Lekapom a hátáról a pisztolyt – ezt már valószínűleg észreveszi –, s nemes egyszerűséggel kiszórom belőle a tárat, majd a földre dobom a fegyvert is.
- Hölgyem, - kezdem franciául, nyugodt és érzelemmentes hangnemben – az ott – mutatok két másodpercre a zóna felé, de a tekintetem nem emelem le a nőről – lezárt terület. Civilek nem léphetnek be. Fegyveres civilek meg végképp nem. – Utolsó mondatomnál az ártalmatlanított pisztoly felé biccentek, s akarva akaratlanul egy kisebb gúnyos mosoly jelenik meg az arcomon.
Ránézésre ez a nő is valami firkász lehet. Hogy ezekkel mennyi baj van.