Mrs LaPierre olyan gyorsan elviharzik, hogy gyakorlatilag reagálni sincs időm. Csak értetlenül, egyrészt mogorván, másrészt gyermeki megszeppentséggel nézek utána, ahogy becsapódik mögötte az ajtó. Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy miatta kattog az agyam, vajon mi baja van, vagy hogy ezt mégis hogy képzelte, de hamar megrázom a fejem és megdörzsölgetem vállam a sérülésem felett. Ugyan már, én idióta, ez csak egy összezavarodott civil nő. Mi a fenéért veszek mindent támadásnak? Bár ez valahol érthető. Minden emberi kapcsolatom a sereghez kötődik, a barátaim a társaim, a társaim az embereim. Az embereim pedig tisztelnek és azt teszik amit mondok. Már jó ideje nem viselkedett így velem senki, azt hiszem ezért érzem most ezt idegennek.
Bevallom nem vártam, hogy ilyen hamar faképnél fog hagyni, már lelkiekben felkészültem rá, hogy meg kell nyugtatnom, kész voltam elővenni a legtapintatosabb arcom, de úgy tűnik erre ma már nem lesz szükség. Annyira nem is bánom. Már épp indulnék Mrs LaPierre után, hogy legalább egy darabig elkísérjem, majd megfordulok, s a rumos üvegre nézek. Egy darabig csak bámulok rá a gondolataimban elmerülve, majd ráérősen odasétálok, s meghúzom.
- Rendben. - Sóhajtom. Foglalkozzunk végre a fontosabb dolgokkal. A nappalit már leellenőriztem, meg a hálószobát, amíg a „kedvenc” rádiósom tű után kutatott, de lennie kell itt még kamrának, pincének, meg mintha padláshoz is láttam volna létrát és kitudja még hány lehetőség, ahol az alkatrészeket tárolhatja a fickó. Hisz elsősorban ezért jöttem ide, körülnézni, hogy tényleg ilyesmivel – is – foglalkozik-e. Nem tervezek nagy kutatásba kezdeni, csak éppen egy kicsit szétnézek mindenhol, nekem a legapróbb dolog is elég lesz, ami egy kicsit is gyanús lehet. Néhány perc és meg is van. Egy alkatrész itt, egy alkatrész ott.
Persze nem nyúlok semmihez. Kimosom a vért a mosogatóból, visszapakolom a mocskos edényeket ahogy voltak, az asztal körül is feltörlöm a vért, lényegében mindent visszaállítok olyan helyzetbe, ahogy volt, mielőtt idejöttünk volna az asszonysággal – ahogy ő fogalmazott – hogy ne fogjanak gyanút az itt lakók. Bár pirkadatra úgyis le fogják rohanni az egész kócerájt a fegyveresek, én nem végzek hanyag munkát.
Persze mielőtt a kijárathoz sétálnék még felveszem az asztalról a rumot – ennek a fele elfogyott, vízzel nem fogom felönteni, az meg hogy félig van úgyis feltűnne valakinek, így hát ne vesszen kárba – az itallal a kezemben sétálok ki a házból, majd kiérve visszazárom az ajtót és nem sokkal később csatlakozom az embereimhez.
Pár óra múlva azt hiszem lesz mit kimagyaráznom az ezredesnél...

Köszönöm a játékot.

Figyelem, ahogy a nő visszajön. Figyelem, ahogy mozog, ahogy beszél. Talán megbántottam valamivel? Vagy talán megint fellengzős voltam? Nem tudom, nem vettem ilyet észre, bár általában magától jön úgy, hogy észre sem veszem, tehát nem lepne meg, ha erről lenne szó. Azt viszont akárhogy is próbálom tagadni saját magam előtt, be kell vallanom, hogy jól esett a figyelme. Még akkor is, ha nem tartott sokáig, még akkor is, ha nem személy szerint nekem szólt, mert mást sem hagyott volna segítség nélkül, jól esett. De tagadom. Amúgy is, jobb megtartania tőlem a távolságot és nem a barátjává fogadni, nem sok jót szoktam magam után hagyni senki életében, ez már csak ilyen.
- Tudom, hogy ki fogja bírni. - Sétálok az asztal túloldalára, hogy szembe állhassak vele, ne pedig a hátam kelljen bámulnia, miközben elkezdem visszapakolni a fegyvereimet. Nem sok, két pisztoly, kések, töltények és egy gépfegyver. Amikor azt mondom neki, hogy tudom, hogy ki fogja bírni, a hangom nyugodt és valahol megnyugtató, érezni lehet rajta, hogy ez most őszintén jött, nem pedig csak biztatni akarom, hanem tényleg elhiszem, hogy erős nő. Ám mikor befejezem az eddigi tevékenységem és az utolsó fegyver is a helyén van felnézek rá, a tekintetem immár komolyabb és hivatalosabb, mint az elején.
- Maga rádiós, és közülük való. Úgy értem avignoni polgár. A fegyveres katonák az utcákon segítenek fenntartani a rendet, a mai őrjáratra például önként jelentkeztem – persze felettesként X embert magammal húzva – de azzal nem feltétlenül értek egyet, hogy ez sokáig mehet így. Azt hiszem az embereknek magára is szükségük lesz. - Az arckifejezésén látom, hogy nem egészen érti miről beszélek, de nem akartam rögtön lerohanni az elzártsággal, hisz ez a búra dolog még nagyon friss, számomra is.
- Had magyarázzam meg. - Az asztal mellől ellépve közelebb sétálok, egészen Mrs LaPierre mellé, tőle nem túl távol és én is nekidőlök a konyhapultnak, mintha csak egy baráti beszélgetés lenne, persze a távolságtartás megmarad, minden értelemben. - Ma hajnalban a várost – még mielőtt folytatnám megvakargatom a fejem, ahogy gondolkodó arckifejezéssel a földre pillantok, majd vállat vonok és ráemelem a tekintetem – ezt végül is nem lehet úgy mondani, hogy ne hangozzon ostobán. A várost elszeparálta egy hatalmas láthatatlan buborék. Se ki, se be. Se ember, se golyó, se rádióhullámok – mint az utóbbit észrevehette. - Ha elhiszi, nem pedig kinevet, összeállhat neki a kép, hogy miről beszéltem az imént. Csak a városon belül adható le rádióadás, ami pedig bizonyos helyzetekben hasznosabb lehet, ha egy közülük próbálja a hallgatókat észérvekkel csillapítani és lenyugtatni a káosz elkerülése érdekében, mintsem idegen katonák fegyverekkel. Itt már csak rajta áll, hogy elég intelligens-e - és úgy gondolom igen - hogy megfontoltan kezelje a dolgokat, vagy ostoba hírhajhász módjára rohan és pánikot kelt.

- Sok ilyen nőt láttam már. - Vonom meg a jobb vállam, a balt inkább nem mozgatom. Sok ilyen nőt, akik foggal körömmel erősek akarnak maradni... erősek maradnak. Na meg persze ott az anyám. Mindkét fia és a férje is háborúban van, én két nappal utánuk jöttem el otthonról, így én kaptam meg anyám minden aggodalmát és könnyét. Kellemes volt... Világéletemben rám lett zúdítva, ha valakinek baja volt. Ha édesanyám beitalozott, nekem kellett végighallgatni a panaszkodását, ha apám dühös volt, az én hátamon csattant az ostor. De hát ez van.
- Hát, ezt sosem tudjuk meg. - Pillantok rá, miután elmondta, hogy jól főz annak és kedves azzal, aki megérdemli. Kétlem, hogy az „angol pöcs” kategóriába sorolt századosnak ezt az oldalát valaha is megmutatná. Ezután lenézek a sérülésemre, látom, hogy még egy öltés és el kell varrnia, azt az egy mozdulatot még megvárom, de mielőtt elvarrhatná kiveszem a kezéből a tűt. - Köszönöm, innen már menni fog. - Állok fel, s indulok az egyik falon lógó tükör felé. A hangom már újra egész hivatalos, távolságtartó, mintha egyszeriben felhúztam volna egy nagy falat magam köré, mintha valami zavarna, bár bevallom, azt én magam sem tudnám megmondani, hogy most épp mi bajom van. A falhoz érve félig meddig hátat fordítok a tükörnek, hogy jól lássam a sebet és kínlódva elkezdem az utolsó simításokat. Mikor végeztem, visszamegyek az asztalhoz, locsolok rá még egy kevés rumot – bár a reakcióm most sem kevésbé fájdalmas nézni, mint mikor először csináltam – s odamegyek a csaphoz a mosatlanokat arrébb tolva, megmosom a kezeim, majd a karomról is lemosom a vért.
- Menjen, frissítse fel magát, aztán beszélünk. - Fordulok Mrs LaPierre felé, ráfér. Talán még jobban, mint rám. Miután elindult a szám elhúzva levetett ruháimra pillantok, s nagyot sóhajtok. Ebben aztán nagyon úriasan fogok kinézni, csupa vér a bal ujja. Végül felöltözöm, hisz mi mást tehetnék, gondosan megigazítom, hogy még így is a lehető legjobban álljon és szinte vigyázzban állva várom Mrs LaPierret, hogy végre túl legyek – legyünk – ezen az egészen.

Arra, hogy engedéllyel kínozhat csak felhúzom az egyik szemöldököm és ránézek, majd lassan újra elfordítom a fejem. Körülbelül olyan látványt nyújthatok, mint aki most hallotta a valaha volt legfárasztóbb viccet. Ez nem kifejezetten volt szándékos, de borzasztóan hangzott az ő részéről is. Ez már csak ilyen, valahogy ami nekem szórakoztató, az neki nem, s fordítva.
Mikor jön a kérdése a rádióval és a fegyveres katonákkal, először nem felelek semmit, csak bólintok. Bár a tekintetem minden fájdalom ellenére magabiztos és megnyugtató, mintsem pánikkeltő, vagy aggódó, de mindketten tudjuk, hogy gáz van. Megköszörülöm a torkom és mély levegőt veszek, hogy a helyzet ellenére összeszedetten tudjak beszélni. A jobb kezem ökölbe van szorítva, a bal pedig lazán hever az ölemben, bár rémesen remeg, de ezzel nem tudok mit kezdeni.
- Ha akarnék sem tudnék pontos információval szolgálni. - Felé fordítom a fejem. - A civilek tájékoztatása amúgy is a polgármesterük dolga, nem a seregé. - Majd egy sokat sejtető kifejezéssel nézek a szemeibe, mint mikor két rosszban sántikáló gyerek tekintete találkozik. - Persze ez nem azt jelenti, hogy ne oszthatnék meg önnel néhány információt, amire előbb utóbb magától is rájönne. - A tekintetem hamarosan újra elkomorul, s a rum felé pillantok, de hamar kiverem a fejemből. - Előbb fejezzük be a procedúrát, rendben? Úgy mindketten nyugodtabban beszélhetünk.
- Hé. - Fejezem ki a nem tetszésem afféle „na álljon meg a menet” hangnemben ezzel az egyetlen hanggal, s újra ránézek. - Ha ennyire ellenszenves vagyok akár el is mehet és beszerezheti máshonnan az információit. - Förmedek rá, nem túl barátságosan, de nem is bunkó stílusban. Most persze, hogy ingerlékenyebb vagyok. Azzal, hogy egy katona először magára ölti az egyenruháját elindul a visszaszámlálás és csak idő kérdése, hogy mikor lövik szitává, vagy mikor lép rá egy aknára, vagy ejtik foglyul, vagy bénul le, vagy ez, vagy az, vagy stb... Azt hiszem megengedhetjük magunknak, hogy olykor az illemet elhagyva jól érezzük magunkat egy-egy lakott területen. Rövid csend következik, s még mielőtt újra megszólalnék lepillantok a vállamra, hogy mit művel, vagy hol tart, mert én most jutottam el arra a pontra, hogy legszívesebben felkelnél és szétverném az egész konyhát, vagy fejjel rohannék a falba. Fájó pont.
- Kérdezhetek valamit? - Mióta itt vagyunk motoszkál a fejemben a kérdés, de nem érdekelt annyira, hogy fel is tegyem. Most viszont úgy vagyok vele, hogy miért ne, ám ez afféle költői kérdés volt, hisz a válaszra esélyt sem adva folytatom. - A férjét is behívták, ugye? - Még mielőtt megkérdezhetné, hogy miből gondolom válaszolok. - Látszik a szemein. - Azért kezdtem el erről beszélni, hogy eltereljem a gondolatait a valós problémánkról és ezzel hátha valamivel jobban oda tudna koncentrálni a kényes területre, de be kell vallanom most kicsit elbizonytalanodtam, hogy melyikünk gondolatait is próbálom elterelni. - Szerencsés férfi. - De nehogy már még érzelmesnek gondoljon vagy mi a fene! Így szélesen, csipkelődve elmosolyodom ahogy végre ránézek és próbálom menteni, ami menthető. - Még akkor is, ha egy házisárkány várja otthon, legalább valaki várja otthon. - Azért a cinikus köntös mögött mintha valami más is lenne a hangomban, valami fájóbb. Vagy talán hiányérzet... nem is tudom, de végül is lényegtelen, nem igaz?

- Asszonyom, - mosolyodok el valamivel szélesebben, mint a megszokott, de van azért egy fájdalmas grimasz is amellett a mosoly mellett. - Jóval többet kellene innom ahhoz, hogy fájdalmat csillapítson. De igen, - bólintok – mondhatni segít, ha mást nem is legalább jól esik. - Rövid szünetet tartok mielőtt az üvegre pillantanék, s folytatnám. - De ennyi elég is volt mára.
A következő szavaira nem szólok semmit, csak újra ránézek, most kissé értetlenül, s egy ártatlanul összezavart kifejezés jelenik meg a katonás arcvonások mögött. De nem szólok semmit. Tényleg nem vagyok hozzászokva, hogy bárki is törődne velem. Na persze a kocsmároslányokat leszámítva, akiknek kicsivel több borravalót csúsztatok a zsebébe, mint illene. És ott vannak az embereim, ők is törődnek a maguk módján, de sokszor úgy érzem ez csak azért van, mert a felettesük vagyok, ez a szabály, hogy tiszteljenek és ne kérdőjelezzék meg a szavam, legalábbis ne nyilvánosan.
Amikor jön nekem azzal, hogy ő sem akart mindig rádiós lenni, igyekszem visszatartani minden tipikusan Henry-s reakciót. Rendkívül modortalan lenne, ha a fejéhez vágnék egy „és ki kérdezte?” címletű reakciót.
- Beszéljen csak, ha magának úgy könnyebb. - Szólok megértő hangon. Az arrogáns válasz helyett csak a konyhapulton halmozódó mosatlanokat bámulom, pontosan olyan kifejezés ülhet ki az arcomra, mint aki azt várja, hogy valaki megjelenjen és elmosogasson végre, vagy épp saját magam megyek oda mindjárt, hogy rendet tegyek. Az igazság, hogy egyszerűen csak idegen tőlem ez a rendetlenség. A seregben rend és fegyelem van, minden értelemben, nekem az a megszokott.
Mikor Mrs LaPierre megkérdezi, hogy mennyire kellene szorosra húznia lepillantok a vállamra, hogy szemügyre vegyem, bár már a fájdalom mértékéből érezhető, hogy nem húzta meg elég erősen, mert nem fáj eléggé.
- Ennél jóval szorosabbra. - Felelem higgadtan, majd ismét a szemeibe nézek, ahogy felpillantok a sérülésről. - Mintha csak zoknit stoppolna. - Váratlanul és szélesen elmosolyodom, én a következő mondatom nyilvánvalóan nagyon mulatságosnak tartom. - Majd ha azt veszi észre, hogy legszívesebben a fejem a falba verném, akkor már jó, akkor már elég szoros.
Mély levegőt veszek egy sóhaj formájában, s ahogy lassan visszafordítom a fejem a mosoly is fokozatosan eltűnik, a mozdulat végére csak egy komor arckifejezés marad.
- Szóval Avignon... - Kezdek bele, elvégre részben ezért vagyunk itt, nem? - Még folynak a mérések és megoldáskeresések, tehát egyelőre nem szolgálhatok információval, hogy milyen mélyre nyúltunk, - a fájdalom ellenére is igyekszem megfontoltan beszélni, hisz csak nem mondhatom azt, hogy a vezetőségnek halvány lila gőze sincs mi történik, ezért ráfogják, hogy paranormális aktivitás... idióták – de valamibe nagyon belenyúltunk, ezt ön is jól látja.
Figyelmesen nézem a nőt, szívesen elárulnék többet is – persze a megengedhető kereteken belül, mégiscsak jobb, ha tőlem kap értelmezhető magyarázatot, mintsem holnap véletlenül befejeli a burát – de tudom, hogy egyelőre nem mehetek tovább. A saját érdekemben persze, hiszen nem ismerem a tűrőhatárát, vagy a felfogásmódját, azt nem nem akarom, hogy a hírek miatti meglepettségében összevissza kezdje el szurkálni azt a tűt, így is rohadtul fáj.
- Maga mindig olyan ellenségesnek tűnt a Szövetségesekkel szemben – amit igazából nem értek miért van, hisz nem mi vagyunk azok a rohadt nácik – először is ezzel felhagyhatna. Talán nem tetszenek a fegyveres katonák az otthona utcáin, de nem mi vagyunk az ellenség. - Na meg elhiheti, hogy jobban ki akarunk jutni, mint bárki más, teszem hozzá gondolatban, tulajdonképpen majdnem kicsúszott a számon, majdnem, de ennél a pontnál a beszélgetést már úgysem lehet sokáig húzni, ha folyamatosan csak terelnék, meg körítenék az csak még hülyébben venné ki magát.

Mikor meglátom a méretes tűt igencsak elképedek, hirtelen a szám is eltátom, mint aki szólni akar, s látszik az arcomon, hogy valami nyilvánvalóan nem tetszik. De végül nem szólok semmit, csak visszafordítom a fejem és lenézek, mint aki épp morgolódik valamin. Ezt nem ilyen tűvel szokták csinálni, a sebvarró tű az kampós, mint egy horog, nem pedig szögegyenes, mint amivel a háziasszonyok varrogatnak. Ez így rohadtul fog fájni és tovább is fog tartani. Mindketten kellemes időtöltésnek nézünk elébe... De ő „mindent megtett”, ennyit talált, felfogtam, ez van.
- Talán jobb színben tüntetne fel, ha azt mondanám szándékosan vagyok bunkó? - Felelek kérdéssel arra, hogy érdekesnek találja a véletlen arroganciát, miközben néhány másodpercre rápillantok, felhúzott szemöldökkel, felszínes érdeklődéssel a tekintetemben. Bár ez is inkább incselkedő mintsem modortalan. De mihelyt visszafordítom a fejem ahova eddig bámultam, már belém is döfi azt az istenverte tűt.
- Scheiße! - Szisszenek fel fájdalmasan és ökölbe szorítom az ép kezem, a sérültet próbálom elengedve tartani, már amennyire tudom. Hátravetem a fejem és megpróbálom a karom úgy mozdítani, hogy nagyjából én is lássam mit csinál, ami sikerül is. - Nem, nem. Ne így. - Nyúlok oda a kezéhez és óvatosan átveszem tőle a tűt, majd kihúzom a vállamból. A gyengéd mozdulat most nem magam miatt volt. Fáj a rohadt életbe, de nem akartam Mrs LaPierre még jobban ráhozni a frászt, hogy azonnal kikapom a kezéből a tűt, így is kis híján remeg, mint a kocsonya. Bár épp az ilyen laikusság miatt néztem le mindig a civileket, de mint említettem, katonai burokban nőttem fel, belém nevelték. Ennek ellenére valamiért nem akarok vele bunkó lenni, épp ezért tartom magam és teljesen nyugodtan beszélek.
- Nézze. - Igazítom meg a tűben a fonalat és valamivel mélyebbre szúrom, mint ő tette. - Ne csak a felszínt kapargassa. Legalább idáig tolja bele, aztán így húzza fel. Miattam ne aggódjon, én bírom. - Mutatom neki lépésekben, ami enyhén szólva sem túl kellemes, majd gondosan elkötöm, rögzítem a seb szélénél a cérnát, hogyha tovább fog haladni ne húzódjon ki, hanem tartsa. Ezt meg sem próbáltam elmagyarázni, inkább átvettem én, valamivel másabb, mint amikor ruhát varr az ember, itt az a megoldás nem működik, hogy kötök egy csomót a cérna végére és meg van oldva a rögzítés. Már nem mintha tudnék varrni, de gyerekkoromban láttam néhányszor a nagymamám.
Mikor ezzel végeztem még angolul morgolódok egy sort, majd meghúzom a rumot és újra leteszem az asztalra, immár távolabb magamtól.
- És ha lehet ne kapkodjon. - Nézek a szemeibe türelmesen, ahogy visszaadom neki a tűt. - Ezzel a vacakkal borzasztó időigényes és fájdalmas. Ha sietni próbál csak elrontja. - Nem tudom, hogy biztatóan meg kéne-e veregetnem a vállát, vagy mi, de bármit tennék is elég érdekesen venné ki magát, na meg nem vagyok az anyja, hogy babusgassam, felnőtt nő, ennyire csak képes. Valahogy bízom benne, hogy megcsinálja. Furcsa.
Visszafordítom a fejem és a néhány méterrel előttem lévő falat és ütött-kopott konyhapultokat bámulom morcos arckifejezéssel, mint akinek nem tetszik, hogy ilyen rendetlenség van. Amikor ténylegesen elkezd varrni csak összeszorítom a fogaim és néha mélyeket sóhajtok, vagy épp az alsó ajkam rágcsálom, de egyébként jól tartom magam.
- Nem, nem akartam. - Szakítom meg egy kis idő múlva a csendet. És belegondolva tényleg nem akartam más lenni, csak olyan, mint a bátyám. A példaképem. A riválisom. Néhány másodperc múlva nosztalgikusan elmosolyodom, mint aki egészen messze jár, s még mindig azt a sok mosatlant bámulom. Ám a mosoly gombnyomásra eltűnik, s komoly arccal fordulok Mrs LaPierre felé – már amennyire tudok. - Természetesen beszélhetünk. - Bólintok. - Hisz azért vagyunk itt, nem? Nem kell törődnie velem. - Célzok arra, hogy tényleg megkérdezte én mit akarok. Akaratlanul lepillantok a sérülésre, s megrándulnak az arcizmaim, majd ugyanúgy nézek vissza rá, mintha mi sem történt volna. - De ha úgy érzi csendben jobban tudna koncentrálni, részemről rendben.

- Jól van, elnézést! - Tartom magam elé védekezően a kezem felé fordulva, mielőtt még leharapná a fejem, bár a bal karom észrevehetően gyatrábban tartom, de én sem vagyok acélból, mégiscsak lőtt sebem van. Az arckifejezésem körülbelül olyan lehet, mint egy megszeppent gyereké, ezzel gyakorlatilag épp igazat adok neki. Milyen... drámai. Végül ennyiben marad a dolog és mindketten nekilátunk a feladatunknak. Először ellenőriztem a lakást, majd néhány percnyi kutakodás után – értsd borítottam mindent, ami az utamba került, nem értem rá óvatoskodni – egy egész üveg rummal térek vissza a nappaliba, szinte egy időben Mrs LaPierrel.
Az étkezőasztalhoz lépek, leteszem az italt, elkezdem kipakolni és lepakolni a fegyvereimet, közben gondolkodó grimaszok között a rendelkezésünkre álló felszerelést méregetem, majd elhúzom a szám.
- Valami erősebb nincs? - Közben ledobom az átázott kendőt és a zakóm is, s közelebb sétálok. Egy cérnaszálat kihúzva a gombolyagból alaposabban szemügyre veszem, az arcomról pedig tükröződik a nemtetszés. - Nem örülnék, ha belém szakadna, mert kezdhetnénk elölről. - Pillantok fel rá, de csak a szemeimmel, a fejem csak ezután emelem meg, mielőtt vállat vonok. - Végül is nem olyan vészes, majd triplán húzza bele a tűbe. - Lepillantok a tűre. - Ennél viszont jóval nagyobbra lesz szükségünk. Kell ott lennie valami értelmesebbnek is, ahol ezt találta, asszonyom. - A mondat befejeztével azonnal torkot köszörülök, s a fejem magasra felszegve teszem hozzá, mintha fájna a büszkeségemnek. - Minden tisztelettel.
A gombolyagot elveszem tőle és visszasétálva az asztalhoz azt is leteszem, majd leveszem a nyakkendőm, s elkezdem kigombolni az ingem. Néha fel-fel szisszenek, bevallom igencsak fáj, ahogy a karom mozgatom, de nem fogok egy kézzel gombolkozni, mint valami értelmileg visszamaradott. Mire Mrs LaPierre visszaér már az utolsó simításokat végzem, bár azzal, hogy levegyem az inget megküzdök, de hamarosan azzal is megvagyok és a rendhez szokott katona módjára leterítem a szék háttámlájára a zakómmal és nyakkendőmmel együtt, majd a nő felé fordulok.
- Gondolom ennyitől nem fog zavarba jönni. - Pillantok le a gyűrűre az ujján – nem mintha bánnám, sőt talán élvezném is, meg mit tagadni rajta, jól nézek ki –, majd a rumért nyúlok, s miután jól meghúztam a sérülésemre is locsolok. Ám az alkohol mihelyt a bőrömhöz ér ökölbe szorított kézzel az asztalra támaszkodom és egy erős, fájdalmas arckifejezéssel szorítom össze a fogaim, próbálom nem elordítani magam. Mrs LaPierrel eddig franciául társalogtam, de most két-három sor angol szitkozódás hagyja el a szám. Persze néhány másodperc elég, hogy összeszedjem magam, s miután újra meghúzom a rumot, jófiú módjára leülök az egyik székre, az ép karom az asztalon támasztva az üveget még mindig a kezemben tartom. Türelmesen és teljesen összeszedetten nézek fel a nőre, szerintem már most ki van, a karom csupa vér és a seb sem néz ki valami fényesen...
- Tudja nem szándékosan vagyok seggfej. - Nézek fel rá épp mielőtt elkezdené az összefércelésem, majd elvigyorodok, mint akit az egész nem érdekel, hisz én ehhez szoktam hozzá, számomra csak ez létezik. - Katonai burokban nőttem fel – vonok vállat – belém nevelték az arroganciát másokkal szemben. - Nem sokáig figyelem, mihelyt befejeztem lassan vissza is nézek az üvegre és azt bámulva várom, hogy mikor hasít a karomba még egy adag fájdalom.

Visszakötözöm a vértől átázott kendőt, ami ugyan már nem sokat használ, meg nem is valami higiénikus, de még mindig jobb mint a semmi. Az alkatrészesnél majd kitisztítom a sebet, az ilyen figuráknál úgyis minden tele van dugi piával. Mikor befejezem a kötést ismét a nőre nézek.  Egy halvány, ám annál támogatóbb mosoly jelenik meg az arcomon, látom rajta ezzel most kissé ráhoztam a frászt.
- Ne aggódjon, asszonyom, nem nagy ügy. A felét talán én is össze tudom varrni, de a többit nem érem el. - Én igazán próbálkozom, de valahogy mindig kihozza belőlem azt, hogy valamilyen módon szurkálódjak, így most sem tart tovább a kedves, biztató tekintet, a mosoly átvált egy erősen csipkelődő, cinikus fajtába. - Azt hinné az ember, hogy maga ezt kisujjból kirázza. - Persze nem akarok modortalan lenni, de az eddigi húzásaiból arra következtetnék, hogy bátor nő – vagy csak végtelenül ostoba –, szóval nehogy már betojjon ennyitől. De az a kifejezés ami egy másodpercre kiült az arcára a varrás hallatán arra enged következtetni, hogy valahol belül ő is csak egy törékeny nő, aki azzal, hogy ilyen fellengzősen viselkedik csak próbál elzárkózni valami elől. Ám ez már nem az én dolgom ugyebár.
Alig tíz perc séta, kacskaringós mellékutcák és már meg is érkeztünk. Útközben szinte egymáshoz sem szóltunk, már nem mintha hiányozna egy bájcsevej az életemből, nem azért vagyunk itt. Én egy-két méterrel távolabb állok meg, s türelmesen várok, amíg Mrs LaPierre körbenéz.
- Vagy ők is alszanak, mint minden épeszű ember hajnali egykor. - Húzom fel az egyik szemöldököm cinikusan. Na persze azért jobban örülnék, ha neki lenne igaza. A gépfegyvert még mindig a kezemben tartom, bár a sérülésem miatt kissé görnyedtebben, hisz elég nehéz ez a vacak, két ép kéz kellene hozzá, hogy tisztességesen tudjam tartani. Kissé tehetetlennek tűnik a nő, így egészen közel megyek, a fegyverem a hátamra dobva, s kihúzok két apró fémdarabot a bakancsomból. - Engedjen oda. - Na ez a mondat tipikusan „civilek lelépni, majd a százados elintézi” szerűen hatott, de így jött ki. Nem tolom félre, megvárom amíg arrébb lép, csak akkor guggolok le és kezdek el a zárral bajlódni, miután arrébb ment. Elég sötét van, de nem valami bonyolult zár, nem okoz gondot kinyitni. Néhány másodperc és már bent is vagyunk. Halkan becsukom az ajtót magunk mögött, majd egy egyszerű pisztolyt készenlétben tartva Mrs LaPierre felé fordulok.
- Maga keresse meg, amire a varráshoz szükségünk van. Én addig körülnézek. - Egész halkan beszélek és teljesen nyugodtan, de határozottan, mint egy jó vezető, hisz az is vagyok. Remélem azért nem kezd el itt nekem hisztériázni, hogy ne utasítgassam. Nem a lábam akarom lógatni, hanem felmérem a terepet, ellenőrzöm, hogy biztosan nincs-e itthon senki, na meg kerítek valami erősebb alkoholt a sérülésemhez.

- Egy hölgynek nem fogom azt mondani, hogy kezet rá, de legyen – bólintok szolidan – megállapodtunk. - Semmi kárörvendő, vagy modortalan nicns a tekintetemben. Tényleg komolyan gondolom, hogy most az egyszer szemet hunyok, még egy ilyen dolog felett is, ám a gondolatmenetem további részéről neki egyelőre nem kell tudnia.
- Talán pályát tévesztettem. - Vigyorodom el a politológiai megjegyzésén, bár neki nem biztos, hogy teljesen tiszta min is virulok ilyen jól, nekem a fejemben már önkéntelenül is pörögnek a „rosszabbnál rosszabb” tipikus angol humorral átitatott poénok, amiket persze nem tervezek vele is megosztani, valószínűleg nem értékelné úgy, mint én. Miután „kiszórakoztam” magam újra felöltöm a teljesen komoly, katonás arckifejezést.
- Nem mintha tartoznék magának bármilyen magyarázattal. - Nézek le rá kissé szánakozóan, ami Isten lássa lelkem kivételesen nem ellene szól, egyszerűen ezt hozza ki belőlem az egész szituáció. - Nézze, az éjszaka közepén vagyunk egy istenverte utcán, ahol nem rég lövöldözés volt. Ha jobban körülnéz láthatja, hogy három ablakból is figyelnek minket, csak most. További öt ablakon néztek már ki mióta itt állunk. Ha információ kell, talán lehetek olyan nagylelkű, hogy elkísérjem – bárhova is indult – és ott beszélhessünk nyugodtan. - Mit mondhatnék, jó megfigyelő vagyok. Bár azt kétlem, hogy túl nagy eszmecserére lehetne számítani a „kapcsolatunkból” kiindulva. Egyébként több szempontból is jól jönne, ha vele tartanék. Mindkettőnknek. Csak vegyük azt, hogy nem kellene ilyenkor egyedül mászkálnia és megkapná azokat az információkat, amikre annyira vágyik. Na meg ott az én részem, az a bizonyos „további gondolatmenet”, amit már említettem. Mivel lefogadom nem a rádió maga hibásodott meg, hanem a búra miatt ment tönkre, ahogy minden más, ő viszont ezzel nincs tisztában, felteszem alkatrészért indult el éjnek évadján. És ha itt valakitől fű alatt katonai rádióhoz lehet beszerezni tartozékokat – meg még kitudja mit – nekem azt látnom kell. Na meg jelentenem. A fickónak mindenképp annyi, Mrs LaPierrenek meg nem kell aggódnia, nem keverem bele.
Eddig nem néztem feltűnően körbe, nem foglalkoztam a bámészkodókkal, de kezdem megelégelni, így miután a nőre vetettem egy pillantást, lassan, úriasan felnézek az egyik ablakra, melyből valami elhízott háziasszony bámul le ránk. Persze mihelyt összetalálkozik a tekintetünk rögvest behúzza a függönyt és eltűnik. Ezután leveszem a karomat elszorító kendőt, s leellenőrzöm a sérülést.
- Mivel az már nyilvánvalóvá vált, hogy nem hazafelé tart, - nézek újra Mrs LaPierre szemeibe, mindennemű arrogancia nélkül – engedje meg, hogy elkísérjem. Ott beszélhetünk, amíg maga összevarr. - A hangom teljesen nyugodt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne amit kértem... vagyis kijelentettem. A seb jóval mélyebb és hosszabban húzódik, mint először hittem. Úgy látszik én is tévedhetek, itt az eredménye, hogy tartottam a keménylegényt, mint akinek meg sem kottyant, hogy meglőtték. De hé, egy nő jelenlétében mégsem kezdhetek el nyavalyogni.

Elégedetten könyvelem el, hogy végre értelmes felnőttek módjára tudunk beszélni. Erre számítottam, hogy készséges lesz, azért valahol mégis meglep a dolog, kezdve azzal, hogy bár gyanítottam, nem egy átlagos rádió miatt jött ki az éjszaka közepén idáig, azt nem hittem, hogy ilyen könnyen kiböki a katonai szót.
- Katonai rádió, mi? - Kérdezek vissza könnyedén, egyfajta megerősítést adva, hogy bár nem tűnök meglepettnek és nem kezdek el lázadozni, hogy nem lehet ilyen tárgy a tulajdonában, attól még megjegyeztem magamnak a dolgot.
„Olyan mintha elvágták volna a várost mindentől.” Szívesen rávágnám, hogy igen, mivel tényleg elvágták mindentől. De ha egyből rázúdítanám azt, hogy egy hatalmas láthatatlan buborék vesz minket körbe, egy ép elméjű ember csak cinikusan kinevetne és azt mondaná napszúrást kaptam.
- Asszonyom, - forgatok szemet, mint akinek már a könyökén jönnek ki a francia szófordulatok – az, hogy „pár év alatt kissé tönkrement a környék” pontosan azt jelenti, hogy „egy ilyen környék”. Ne próbáljon kibúvókat keresni, pláne ne úgy, hogy saját maga ellen beszél.
Végül mély levegőt veszek, melybe talán némi fájdalom is vegyül a karom miatt, amit egyébként nem áll szándékomban kimutatni.
- Fontos magának az a katonai rádió, hah? Itt egy ajánlat. Én tartom a szám, maga meg megtarthatja azt a vackot. - Rövid szünetet tartok a nagy „de” előtt, majd folytatom. - Egyszer majd viszonozhatja a szívességet. - Úgy gondolom van annyi esze, hogy ne kelljen elkezdenem ecsetelgetni, hogy mire is gondolok. Talán információra lesz szükségem, talán segítségre, talán egy nagy adag házi kosztra, kitudja, de ha szólok, hogy ideje visszafizetni, ugrania kell. A tekintetem elég merev ahhoz, hogy komolyan vegyen. - Nemet is mondhat persze, ám ez esetben jelentenem kell, annak pedig tudja mi lesz a következménye. - Persze, hogy tudja. Ha a rádiót el is tünteti, a jelenlegi biztonsági szigorítások mellett igen sok... nos finoman szólva is kellemetlenséget okozna a hadsereg, hisz ha katonai rádió van benne azt is figyelembe kell venni kapott-e el adást az ereklyékről, arról nem is beszélve, hogy egyszer már feljegyezték őt a repülő zuhanása után gyanús viselkedés miatt, kapott 24 óra elzárást, valószínűleg felkeresnék az összes embert akit ismerhet és akivel csak kapcsolatba kerülhetett, az ő otthonaikat is feltúrnák, et ainsi de suite. Mondjuk úgy, hogy épp most ajánlottam fel neki egy önérdekű kiutat.
- Egyébként előbb, vagy utóbb magától is rájönne, így had tegyek egy szívességet és spóroljak meg önnek néhány felesleges kört. - Bár még mindig enyhén öntelt vagyok, a hangommal egyre kevesebb arrogancia vegyül, már-már segítőkésznek tűnhetek, persze csak a megengedett korlátok között. - Ha az atyaistent lehozná a rádiójához sem működne semmi. Ennyi volt, asszonyom. Higgye el, nem az alkatrészekkel van itt a gond. - Ugyan meg kell fontolnom miről mit és mennyit mondok, ennyi még bőven belefért. S bár érezhetően nem fogjuk belopni magunkat a másik szívébe, megegyezni még meg tudunk.

Egy darabig még szótlanul haladok, s tudom, legalábbis bízom benne, hogy a nő kíváncsisága erősebb a dühénél és továbbra is követni fog. Mikor már elég távol érünk az iménti kis üzlettől és a társaimtól végül megállok, s lassan felé fordulok, körbenézek, hogy tiszta-e a terep, majd végül ráemelem a tekintetem, egy lazább kifejezéssel az arcomon, ami megsúghatja neki, hogy rohadtul nem érdekel, hogy ő épp mennyire dühös, vagy milyen fontos dolga van, mert mögöttem is igen kemény nap áll.
- Játszunk nyílt lapokkal. Maga tudja, hogy többet tudok, mint amiről álmodhat, én meg tudom, hogy információra van szüksége. - Tessék, kimondtam. A hadseregnek egyelőre fogalma sincs, hogy mi történik. A nap folyamán annyi töltényt lőttek ki „városon kívüli gyakorlatozás” címszóval a tankokból a búrára, hogy éles helyzetben ha megszorítanánk a készleteket ez három hétre elég lenne. Talán négyre is. Ez pedig csak egyet jelenthet, igen igen szorul a hurok a nyakunk körül. - De előbb tisztázzuk a szabályokat: itt én kérdezek. - A hangom ugyan arrogáns, ez már valahogy megszokott, nem tehetek róla, így beszélek, de a tekintetemből sem lenézés, sem harag, sem egyéb nem tükröződik felé – ami ahogy elnézem az ő részéről már nem mondható el, nem mintha adnék egy civil véleményére – puszta katonás szigor.
- Mit keres az Óvárosban? - A komoly kérdés után már egy komolytalanabb kijelentés jön, ami részemről nyilvánvalóan mulatságos. - Felteszem nem azért jött, hogy maga is kipakoljon egy-két üzletet. - Bárhogy is alakuljon, azt az információt, hogy a város nyakig merült a... mondjuk finoman azt, hogy nyakig van a bajban,  szóval ezt nem feltett szándékom, hogy visszatartsam. Hisz már úgyis mindegy, nem? A mai nappal kezdve a fegyveres erőket arra összpontosítjuk, hogy fenntartsuk a rendet a városban, nem pedig arra, hogy elzárjuk az embereket a búrától, hisz mivel keltene kisebb nyugtalanságot az, hogy fegyveres katonák járják az utcákat, mint hogy fegyveres katonák zárják el a várost a külvilágtól, s ezzel senki se ki, se be. Talán még a hasznomra is lehet
- Amíg nem hallom az őszinte válaszát – amit nem hinném, hogy egykönnyen meg fogok kapni – asszonyom, nem szeretnék elképzelésekbe bocsátkozni, de az eddigi információm alapján azt mondanám, hogy egyetlen kommunikációs eszköze sem működik. Azért van itt, mi? - Rövid szünetet tartok, összefonom a karjaim, talán még beszélni is úgy beszélek, mint aki mindent jobban tud, s kissé fennhordja az orrát, de mit tehetnék, ez a nő valahogy ezt váltja ki belőlem. Ha meg tévedek, akkor ezt nagyon benéztem és süllyedhetek a föld alá... - A kérdés már csak az, hogy mi lehet olyan fontos, amiért az éjszaka közepén képes egy ilyen környékre jönni? Egyedül. - Miért érzem azt, hogy ez már megint rosszban sántikál? Költői kérdés.

Cinikusan felhúzom a szemöldököm miután abbahagytam a vérző sebbel való babrálás, s ránézek a nőre. Mindjárt addig csavarja a dolgot, hogy a végén még őt kell kikiáltani a nap hősének, mert neki köszönhető, hogy nem rabolták ki ezt a boltot, hah? Már hogy ne vettem volna észre ezeket a félkegyelműeket, csak épp néhány másodperc helyett másfél perc alatt lettem volna itt.
Ám az egyértelműen szarkasztikus mentegetőzésére, miszerint épp csak erre járt, nem áll szándékomban reagálni, a hely és az idő sem megfelelő egy újabb vita lebonyolítására, ráadásul egy civil nővel. Amit meg kellett tudnom már tudom, hisz nyilvánvalóan kivehető a szavaiból, hogy rosszban sántikál. Megint.
A következőkből pedig az is kiderül, hogy még nem tud a búráról. Nem is baj, legalább nem kell magyarázkodnom, az amúgy sem az én feladatom. Ennek kapcsán sem szólok semmit, de itt már egy sokat mondó, komoly kifejezés jelenik meg az arcomon, amiből leolvashatja, igen, baj van, azonban arra már nem kap esélyt, hogy rámeresszen két tucat kérdést és elméletet, mert megjelennek az embereim én pedig egy röpke felszólításon kívül ügyet sem vetek rá.
- Várjon meg itt. - Engedek egy utolsó , szigorú pillantást felé, felszedem a fegyvereim, majd a két másik katonához sétálok. Most teljesen másnak tűnhetek, mint aki meglátogatta az őrizetben. Nincsenek mosolyok, gúnyos, vagy épp csipkelődő pillantások, csak az ízig vérig katonás megjelenés kívül, belül.
Mrs LaPierre a következő dialógusból vajmi keveset hallhat, sőt a látásviszonyok sem a legjobbak, de mivel semmi olyan nem hangzik el, ami úgymond szigorúan titkos, így nem is zavartatom magam.
Mindkét párhuzamos utcán dupláztam az őrséget, mert ezek jóval szélesebbek, mint az, ahol most állunk, ezért nem kell az emberhiány miatt aggódnom. Az egyiket ráállítom az én területemre, a másikat megbízom, hogy szedje össze azt az öt civilt. A társaik pedig egyedül folytatják a két párhuzamosan futó rész biztosítását. Mikor ezzel végzek, Pollard tizedessel visszasétálok az egyedül ácsorgó nőhöz, de még mindig nem foglalkozom vele, előbb kiszórom a bolttal próbálkozó franciák fegyvereiből a tárat, s átnyújtom a tizedesnek, csak ez után fordulok újra Mrs LaPierrehez.
- A kérdéseit tartogassa későbbre, asszonyom. - Szólok hidegen, még mielőtt bármi esélye lenne rákezdeni. Még biccentek egyet Pollardnak, s elindulok visszafele, amerről jöttem, ismét állig fegyverben, a géppuskát katonásan tartva. - Most mi lesz, ott fog állni egész éjszaka? - Vetem hátra enyhe célzásként a hölgynek.

Elégedetten figyelem Mrs LaPierre kis magánakcióját, nyugtázva, hogy ezzel is meglennénk, s hamarosan részemről is jön a köszöntés az övére felelve.
- Mit is mondhatnék, a rabja lettem. - Húzódik egy félmosoly az arcomra, ahogy kiejtem az erős iróniával átitatott szavakat, majd a mosoly gombnyomásra eltűnik, hisz szolgálatban vagyok, nem pedig holmi bárban. Egyébként meg mi a frászt császkál ilyenkor egyedül, ráadásul egy olyan környéken, mint az Óváros... Pont úgy néz ki, mint aki szintén egy bolti rablásra készül. Franciák...
Türelmesen figyelem, ahogy odalép a sebesült nőhöz, s közben leveszem a hátamon lévő gépfegyvert, tekintetemmel pedig gyorsan végigfésülöm a terepet, hogy tényleg csak ezek voltak-e. Már épp végeznék a „nézelődéssel”, mikor hallom a pisztoly biztosítékának kattanását, s azonnal odafordítom a fejem, meglepve látva, hogy mi is történik.
- Te ribanc. - Szalad ki a számon egész halkan, de jól érthetően, a váratlan fordulatnak köszönhetően.
Nem kezdhetek el az éjszaka közepén gépfegyverrel lövöldözni, csak mert egy civil nő épp elmeháborodottat játszik, de azt mégsem hagyhatom, hogy lelőjön valakit. Amikor Mrs LaPierre rám pillant, a lehető legnagyobb nyugodtsággal a szemeimben nézek rá vissza, ám az arcvonásaim katonásan teljes ridegséget tükröznek. Azt természetesen azonnal észreveszem, hogy a fegyverem letételét követeli, ami tulajdonképpen épp kapóra is jön, mert lopva a földre pillantva észlelhetem, hogy a férfi, akinek csuklóját törtem a pisztolya felé nyúl a még ép kezével. Remek. Könnyűszerrel kiiktathatnám mind a kettőt, de én magam adtam ki az embereimnek, hogy nem ölünk civileket, nem vagyunk barbárok.
Lassan leteszem a gépfegyverem, majd újra kiegyenesedve megszólítom a nőt.
- Ha megenged egy megjegyzést, kisasszony – kezdem, a hangom persze igen arrogáns, ami nem is meglepő – okosabb lenne, ha rám célozna azzal a fegyverrel.
Erre már felmorran, de látom, hogy még mindig nem érti. Tessék, egy újabb észkombájn. Mrs LaPierre fegyvertelen, ezzel szemben nálam még mindig van két pisztoly és két kés, az meg a hab a tortán, hogy szintén én vagyok, akinek hátat fordít.
Szinte hallani, ahogy forognak az agykerekei, de még mindig nem esett le neki, így hát szépen elmagyarázom a helyzetet úgy, hogy ő is felfogja. Rövid habozás után feláll, s immár engem vesz célkeresztbe.
- Le a fegyverekkel. Az összessel! Lassan, a kurva életbe! És ne próbálkozzon semmivel! - Ez a nő amatőrebb, mint én tizenhat évesen az első csókomnál. Először lebuktatja magukat azzal, hogy nincs erősítésük, aztán hátat fordít egy talpig felfegyverkezett katonának, most meg, hogy ledobtam az összes fegyverem hozzám lép, s a mellkasomhoz nyomja a fegyverét. Ez mit sem bizonyít jobban, minthogy nem több egy rémült nőnél.
- Köszönöm, kisasszony, ez sokat segít. - Jelentem ki, szinte udvariasan, s azonnal ellököm a kezét, a ravaszt is alig van ideje meghúzni, a lövedék egy falba fúródik, majd visszakézből olyat kap, hogy ő is a társai mellé kerül. Ha lett volna egy kis esze, nem jön ilyen közel, ez az, amit megköszöntem. Sejtettem, hogy meg fogja lépni, hisz sok laikus megteszi, aki még célozni sem tud. Gondolják így biztos a lövés, s az erejük is fitogtathatják.
Már épp lépnék oda Mrs LaPierrehez, hogy megbizonyosodjak jól van-e, mikor újabb fegyver dördül, s a következő csak a karomba hasító fájdalom. A fegyveres, aki még eszméleténél volt, az lőtt rám, de ő sem lehet egy profi, mert igencsak elvétette így, bal kézzel. Érzem, ahogy a karomon lassan lefolyik a vér, de ügyet sem vetve rá fordulok vissza, s erőből arcon rúgom. Most már egyik sincs eszméleténél.
- Magának muszáj mindenhol ott lennie? - Fordulok végre az ismerős arc felé. - Szándékosan keveri magát folyamatosan bajba? - Rövid szünet, közben már a karom nézegetem, s még egy kérdés. - Mi a fenét keres itt?
Közben a vállamhoz nyúlok, hogy ellenőrizzem a lüktető sebet, majd kihúzok egy kendőt a zsebemből, s elkötöm vele. Ez megteszi egy időre.
- Ne aggódjon, az embereim majd összepakol-... - egy apró grimasz, s már javítom is magam, nem mindig vagyok biztos, hogy francia észjárással melyik lenne a legmegfelelőbb szó – összeszedik őket. - fejezem be katonás nyugodtsággal a földön fekvő társaságra pillantva. Legfeljebb 60 másodperc és a két párhuzamos utcán haladó emberem is ideér, hisz hallhatták a lövéseket.