Csak halkan sóhajtok egyet a szavaira. Na igen, sajnos manapság még sokan élnek úgy, hogy azt hiszik csodák történhetnek. Marcel nem ment még el olyan régen, de fogalmam sincs, hogy nem esek-e majd abba a csapdába, mint a nénikéje, hogy tovább várom, mint ami tényleg értelmes döntés. Nem tudom, hogy vajon visszatér-e egyáltalán, vagy hogy mikor. Meg kell tanulnom egyedül is rendbe tenni a dolgokat, mert ha mindig másra várok, akkor soha az életben nem lesz semmi sem a helyén. Most is vár majd rám egy fürdőszoba, amit majd szépen helyre kell pofoznom, mert... muszáj, mert magától az a polc nem ugrik vissza a helyére, ez azt hiszem egyértelmű és nem fogok senkit sem ezzel fárasztani, hogy oldja meg helyettem, főleg ha egyszer én voltam az, aki szétvertem a berendezést. - Örülök, hogy így megnyugodtál. - nem bírom ki mosoly nélkül, hiszen olyan hirtelen és nagy erővel szakadt ki belőle ez a "Hál' istennek!" Azért jó érzés, hogy van, aki jobban aggódik értem, mint én magamért. Nem azt mondom, hogy arra vártam, hogy Henry kihasználja a lehetőséget, de... Miket gondolok!? Ilyesminek még csak meg se szabadna fordulni a fejemben! Egyáltalán véletlenül sem, mert én nem olyan nő vagyok. Nem csalom csak úgy meg a férjemet, aki épp a hazáját próbálja megvédeni, engem is, minket. Ezt igazán nem tehetem, egyszerűen nem lehet. Se részegen, se józanul! Az ő elszólása viszont meglep, talán még jó is, hogy kicsit más felé terelődnek a gondolataim. El erről az egész katona témáról, el erről a részegség kérdésről és hogy mik motoszkálnak néha a fejemben. Nem szabad ilyesmin gondolkodnom, ha mondjuk egy Giselle néni kaliberű nő tudna erről biztos, hogy még a gondolataimért is minimum máglyára akarna küldeni, hogy ez rendes feleség nem tehet ilyet soha! Abba viszont bizonytalan vagyok, hogy rákérdezzek-e, hogy ki lehet az. Persze, ha nem akarja elmondani, hát nem teszi, de tippelgetni sem akarok. Nem vagyok az a tipikus sokat kombináló nő. Szeretem a tényeket, nem pedig azt, amit mások kitalálnak és terjesztenek. Ha valamit hallok mindig megkérdezem azt is, akiről szó volt, mert ez... így emberséges. - Kiért dobog a szíved? Persze... ne mondd el, ha nem szeretnéd. - teszem még hozzá gyorsan egy apró mosollyal. Fontos, hogy ezt tudja. Nem akarok kiszedni belőle semmit, semmi olyat, amit esetleg nem akar elmondani, megosztani velem, vagy bárkivel. Azt tudhatja, hogy úgysem adom tovább soha senkinek, nem vagyok egy pletykás típus, de attól még simán van rá esély, hogy nem akarja kiadni magából és nem is várom el cserébe azért, mert én megtettem. Ez nem egy ilyen adok-kapok játék, van akinek segít, ha kiadja magából a bántatát, van akinek pedig jobb, ha magában tartja, akkor talán kevésbé tűnik valóságnak. - Köszönöm drágám, de... nem vagyok már húsz éves. Az én koromban a legtöbbeknek már van minimum két gyereke, nem egy magamfajtát keresnek a férfiak. - csak megrázom a fejem. Nem számít, amúgy sem, hiszen van férjem, nem vagyok pártában, nem vagyok valami vén lány, maximum akkor leszek, ha... de erre nem szabad gondolni és akkor is maximum özvegyként titulálhatnak majd. Nem szeretnék az lenni, ismerek özvegyeket még az első nagy háború idejéből és tudom, hogy milyen rémes életet élnek. Van köztük, aki még ma is várja, hogy visszatér az, akit szeretett, pedig erre már semmi esély. - Nem... tudom. - elég hirtelen vágom rá a választ a kérdésére, de aztán csak kicsúszik a kiegészítés. Tényleg nem tudom, és ez a legnagyobb baj igazság szerint. Szeretném újra látni? Túl sokszor fordul meg a fejemben és már ez is régen rossz, ez is nagyon-nagy hiba! - Nem akarok a várakozás mellé egy viszonzatlan szerelmet is, nem gondolok erre, úgy könnyebb. - tudom én, hogy az élet nem így működik, de valahogy mindig úgy gondoltam, ha valamit nagyon elhatározol... ha azt mondom nem leszek szerelmes, akkor egyszerűen csak nem leszek és kész.
Élodie de Funés
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 21 Ω Kor : 35
Nos igen. Giselle néni és a sütemények lefőzhetetlen páros, neki tényleg érdemes sütni. Ő nem tud, ő csak főz, s bár azt sem úgy, ahogyan én szeretem, azért napirendre tudok térni efölött. Mindenkinek kell valami megerősítés-féle, nálam ez az őfelé, hogy akármerre megyünk, mindenütt a főztjét dicsérem, neki pedig hízik a mája. Szeretem, amikor boldog, amikor ott ül az az elégedett mosoly – már-már vigyor – az arcán. Olyankor ránézve egy kicsit én is elhiszem, hogy szép a világ. - Ő még a régi korban él, meg kell szokni. Várja vissza a bácsikámat, s hiszi, hogyha majd hazajön, akkor mindent megcsinál a ház körül. Nincs szívem megmondani neki, hogy a bácsikám valószínűleg már soha nem jöhet haza. Régen elment, beteg is volt, ha életben is van, már biztosan nem emlékszik a régi életére. – húzom el a számat, apró rezdülésként. Nem ítélem el a nénikém látásmódját, igazi, mély szerelem volt az övék és tisztelem azért, hogy így ragaszkodik hozzá. A véleményem az, hogy el kellene engednie, de hiteltelen lenne, ha én adnék neki ilyen tanácsot, amikor van az az érzés, amit én sem tudok elereszteni, pedig egyre inkább tudom: felesleges és nagy marhaság is, hiszen viszonzásra sosem talál. Megnyugodott sóhaj szakad fel belőlem. Azért örülök annak, hogy a katona nem tett semmi szemérmetlent. Az más lenne, hogyha teljesen józanul Adeline úgy döntene, hogy akar egy férfit. De részegen.. jó hallani, hogy semmi sem történt. - Hál'istennek! – mosolyodom el. Nem félek attól, hogy barátnőm ne érezné a mosoly mögöttes tartalmát. Nem ítélném el attól, hogyha a teste vágyna egy férfi érintésére, így a hálálkodásom annak szól, hogy sikerült egy lovagias katonát kifognia. Szerintem kevés van az ilyenből, nem is nagyon állok szóba eggyel sem, de ne ítélj, hogy ne ítéltess, szokták mondani, így eztán talán nem fogok rögtön sarkon fordulni és elmenni a másik irányba, ha egy katona szembejön velem. Lám, közöttük is vannak rendesek. Épp csak mind olyan.. morcosan jár-kel, s legyen ezt bármilyen kínos bevallani: tartok tőlük egy kicsit. Rákérdez. Sejtettem, hogy így lesz, de mégis megijeszt. Mosolykosztüm mögé rejtőzöm, s csak aprót rántok vállamon. - Pedig hosszú hónapok óta táplálok olyan érzéseket egy férfi iránt, melyeket talán a férjem iránt kellett volna, de Louis esetében ez sosem működött. – vallok színt. Rettegek attól, hogy esetleg összerakja a kirakós darabjait, vagy rákérdez, hogy ki is ez a férfi. Elmondanám neki, de meg is bánnám, hogy megtettem. A titok csak akkor titok, hogyha egy valaki tudja, de ha már ketten tudják, az soha nem lesz titok többé. - szerintem ez butaság! Szép vagy, okos, erős. Akárkit érdekelhetnél. – szúrom közbe, mert messzemenőkig így gondolom. Kiemelem a tojást a teából, a szemeteshez lépek és kiöntöm belőle a teafüveket, hogy gyorsan el is öblítsem a teatojást, ne száradjon bele a fű. Végül visszaülök a helyemre, s belekortyolok a teába. Én szeretem keserű. Valahogy.. olyan, mint az egész életem. - Szeretnéd újra látni? – jut eszembe egy kérdés és bár pironkodom belül, s berzenkedem, hogy talán magamban kellett volna tartanom, de mégis felteszem. Mert a válaszból sok minden kiderülhet. Talán nem csak az én számomra, hanem Adeline számára is.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Akár mennyire is rémesen voltam még nem rég és pusztítottam el a fél fürdőszobát most mégis képtelen vagyok egy rövidke nevetést magamba fojtani. Egyszerűen csak a felszínre tör, akármit is próbálnék tenni ellene. - Azok a legendás hírű sütemények, nem csoda, hogy képtelen volt ellenállni. - szelídül a nevetésem egyszerű, de mégis nyílt mosollyá. Tudom, hogy remekül süt és azt is, hogy ha igazán csodás illatok szállnak ki a konyhájukból, akkor ott elkél egy lelkes hallgatóság, mint ahogy ő teszi most épp esetemben. - Egyébként is, nem támaszkodhatunk örökké csak a férfiakra, hiába nem érti meg ezt a nénikéd. - erősítem meg őt, de azt hiszem amúgy is tisztában van vele, hogy mit gondolok. Azért, mert mi vagyunk a gyengébbik nem még nem kell mindenben másokra várnunk. Sok mindent meg tudunk mi is csinálni, bármennyire is hihetetlennek tűnik ez néha. Nem csak a konyha a területünk, csak néha a férfiaknak jobb, ha ténylegesen azt látják, hogy milyen életbevágóan nagy szükség van rájuk, hogy nélkülük nem boldogulnánk, mi pedig elhitetjük ezt velük. Viszont vannak olyan helyzetek, mint most is, hogy a szükség nagyobb úr, mint az elvárások, és ilyenkor nem szaladgálhatunk folyton ahhoz a néhány úrhoz, akik a városban maradtak, hogy oldják meg a problémáinkat. Látom én, hogy reagál minden egyes pontjára annak, amit mesélek, de nem érzem úgy, hogy bántó lenne. Én is ugyanígy megdöbbentem, és amikor ezt Auguste-nak meséltem el először ő is alig tudott rá mit mondani. Igazából ez a normális reakció, ha valaki efféle képtelenséget közöl veled, de hát az... nagyon is képtelenségnek tűnik, hogy miért érzek ilyet és egyáltalán honnan. A kérdésére csak megrázom a fejem, talán még hevesebben is a kelleténél. - Nem, dehogy Élodie, dehogy! Csak segített. Igazi úriember volt, lefektetett, amikor kidőltem, de semmi más nem történt. - részletkérdés, hogy az után fektetett le, miután elájultam a fürdőszobában kilépve a zuhany alól, de attól még nem történt semmi. Talán akartam volna, de elég részeg voltam ahhoz, hogy ez a vágy egyértelműen ne legyen komoly, ő pedig nem használta ki a helyzetet. Nem tudhatom, hogy felmerült-e a fejében, de nem tett-e és ez a lényeg igaz? Persze az elharapott mondatot meghallom ám. Attól, hogy sok a gondom még észreveszem mások hangjában is az árnyalatnyi változást, az elharapott mondatot. - Pedig? Ez ma az őszinteség napja drágám. Tudod néha jobb kint, mintha csak örökké feszít, de persze nem erőltetek semmit. - csak elmosolyodom a végén és még egy pillanatra a keze után is nyúlok csak, hogy megszorítsam. Tudom én, hogy vannak dolgok, amikről az ember nem beszél könnyen, sőt amikről szinte lehetetlen szót ejteni, de néha muszáj, különben az egész egyszerűen felőröl, és... összetöröd a fürdőszobádat. - Nem használta ki, azóta nem is láttam. Tényleg csak segített, semmi több. Nem is hiszem, hogy majd pont én érdekelnék bárkit is. - fáradt mosolyra húzódik a szám és még egy aprócska is sóhaj is kiszakad a torkomból. Nem tartom én túlságosan sokra magam, nem vagyok már húsz éves.
Élodie de Funés
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 21 Ω Kor : 35
Tudja? Akkor jó! Szeretném is, ha tudná, érezné. Mert ez így helyes, hiszen őszinte voltam, akartam az lenni és jó érzés, ha partnerre találtam ezzel az egésszel. Így legalább nem olyan, mintha valakire rá akarnám erőltetni magamat. - A nénikém közölte, hogy el kellett volna hívjam Auguste-öt vagy az öccsét, hogy segítsenek. Alig bírtam leállítani, úgy tajtékzott. De aztán csak sikerül belé fojtsam a szót egy csokis keksszel, ami éppen akkor sült ki. – mosolyodom el. Mondjuk emögött a megjegyzés mögött sokkal több bújik meg, mint ami elsőre hallatszik. Olyan titkok, amelyek egy részéről Adeline sem tud, s ezek a titkok az emlegetettekhez is köthetők. A csokis keksz sütése pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy nem voltam éppen jó passzban. De mikor vagyok? Otthon szinte sosem. És erre Giselle néni akaratossága is sokszor rátesz nem kevés lapáttal. Amíg a bura nem volt a nyakunkon, addig agitált, hogy váljak el a férjemtől, vagy béküljek ki vele. Minden nap mást mondott és egy kicsit már elegem lett belőle. Szinte felüdülés volt, amikor a bura leereszkedett, akkor egy időre Giselle néni is abbahagyta a vérem szivornyázását. Persze egy idő után talált magának új témát, nevezetesen az itteni férfiak lettek mindennapos beszélgetésünk céltáblái. Nagyon nehezemre esik például azt hallgatni, ahogy egyesekről beszél, de ha leállítanám, akkor azonnal vérszemet kapna én pedig lebuknék. Igen kínos lenne. Nem tagadhatom, hogy megütközöm azon, amit mond. A leány résznél leginkább. Igyekszem visszafogni magamat, de azért csak elkerekednek egy pillanatra szemeim, s hiába hajtom le a fejemet, hogy a teában lötyögtetett teatojásra fókuszáljak, ettől még valószínűnek tartom, hogy Adeline láthatta a reakciómat, amit nagyon szégyellek is. Udvariatlan dolog volt, nem akartam őt megbántani! Főleg azért, mert tudom, hogy mennyire fontos neki a család, s hogy milyen rosszul érinti az, hogy nem lehetett gyerekük. Gyerek.. amint eszembe jut a fiam, újra belesajdul a szívem. Vajon a kis drága hol lehet most, s mit csinál? Remélem, hogy az apja legalább ezt jól csinálja az életben és szépen neveli. Én meg lassan úgyis lemondok róla. Nincs értelme egy gazdag francia színésszel küzdeni. Nincs ellene semmim, abszolút. Nem tudom elképzelni Adelinet részegen. Mondjuk lehet, hogy azért, mert magamat sem tudom elképzelni, hiszen még sosem esett meg velem, hogy akár csak becsíptem volna. Nem mondom, hogy nem szemeztem egy üveg szesszel, de végül nem nyitottam ki. Nem volt hozzá társaságom meg egyébként is. Elég nehezen tudom uralni magamat, s jómodorban tartani, ki tudja, hogy mit hozna ki belőlem az alkohol. Talán undok lennék, kendőzetlen és elmondanám az elmondhatatlant. Hát az nem hiányzik! - Ne haragudj, de ezt meg kell kérdezzem mindenek előtt! – nézek fel a teámból, egyenesen Adeline pillantásába szeretném fonni a sajátomat. - Történt köztetek más is a pirítóson kívül? Nem azért kérdezem, mert elítélném azért, ha történt volna. Csak az újra lány vagyok kezdetű megjegyzése mellé felmerül bennem az a sanda -félelem, hogy mi van akkor, ha Adeline és ez a katona együtt háltak, s abból véletlenül gyerek fogant? Rémes lenne! Már nem azért, mert barátnőm lenne rémes anyának. Éppen csak.. pont azért, amiért a férjét emlegeti. Hiszen nem egy jöttmenttől akart gyereket, hanem Marceltől. - Félre ne értsd, nem lenne abban sem semmi! Marcel a burán kívül van, nem tudhatod, hogy mikor jön vissza és az isten bocsássa meg, de azt sem tudhatod, hogy visszajön-e egyáltalán! Nem fognak máglyán elégetni azért, mert férjes asszony létedre beleszeretsz egy másik férfiba. Még én sem égek, pedig.. – belepirulok abba, amit mondtam. Mindegy, már az övé a titok egy része, de picit félek tőle, hogy nem fogok tudni hazudni neki, ha rákérdez a dolgokra. Mindegy, úgy teszek, mintha nem mondtam volna semmit, inkább folytatom kis megakadás után. - Nem az a baj, hogy vágytál rá. Az a baj, ha ő ezt kihasználta! Nem neked kellene emészteni magadat, hanem neki. – fejezem be csendesen, de szikrázó szemeimből süt a harag. Ha az a férfi tényleg kihasználta Adelinet, isten lássa lelkemet, én megtalálom és ellátom a baját amint megtanultam lőni!
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Halványan bár, de elmosolyodom. Nem is tudom, hogy csinálja, hogy mindig ennyire kedves, bár valahogy másokkal nekem is jobban megy, nem tudom, hogy miért van ez. Sokkal egyszerűbb más gondjával foglalkozni, azt kezelni, mint a sajátomat. Azt valahogy bonyolultabb leküzdeni, és ha máséval foglalom le magam, akkor a tetejében egy kicsit az enyémet háttérbe szoríthatom és ki tudom zárni kicsit magamról. Így könnyebb. - Tudom drágám, tudom. - már az is jól esik, hogy itt van, akkor is, ha úgy lógott be a házba, de akkor is itt van. Már az az ölelés is jól esett, hogy csak szótlanul segít, és még csak nem is erőszakoskodott, hogy kérdezzen és még véletlenül sem ítélt el egy pillanatra sem, amiért ennyire sikerült elveszítenem a kontrollt. Nem szoktam, tényleg nem, tudom tartani magam az esetek nagy részében, de mostanában tényleg túl sok minden van, ami nyomja a lelkem és amivel képtelen vagyok megbirkózni, főleg egyedül. Hiába beszéltem Auguste-tal, hiába osztottam meg vele a gondjaimat, de attól még nem oldódott meg minden hirtelen és neki még a levélről sem beszéltem, hiszen Marcel a legjobb barátja, tudom, hogy hivatalból is az a dolga, hogy védje őt, még ha nem is teszi mindig feltétel nélkül, de az esetek nagy részében igen. - A nénikéd, ha jól sejtem ki is tért a hitéből, hogy ilyesmit csináltál, de igazad van, nem hagyatkozhatunk folyton a férfiakra. - igenis meg kell tudni tenni nekünk is dolgokat. Én is vissza fogom majd szerelni azt a polcot, megoldom majd, akkor is, ha nem értek hozzá annyira, de mindenkinek van elég baja, én pedig nem fogok ugrasztani másokat csak azért, mert egyedül nem tudok megoldani valamit elsőre. Majd rájövök hogy kell, hiszen mindenki más is így csinálja. Csendben figyelem, ahogy Élodie tevékenykedik. Járt már itt nem is egyszer, ezért nem kell sokat kutatnia a teatojásokért, főleg mert nem szoktam átrendezni a konyhát, hogy aztán nehéz legyen megtalálni a dolgokat. Igazából azóta, hogy apa és Marcel elmentek háborúzni nem raktam arrébb semmit sem, direkt, nehogy kellemetlen legyen nekik, ha majd megérkeznek, hogy nem találnak valamit ott, ahol volt. Persze attól még rendet tartok és kitakarítom apám szobáját is rendesen, hogy bármikor ha mégis betoppan, akkor kellemes környezet várja, olyan, ahol elfelejtheti kicsit a háború fájdalmát. Biztos vagyok benne sajnos, hogy sok rosszat láttak, hogy sok mindenen kell keresztül menniük nap, mint nap, amit egy átlag ember alig tudna elviselni, ezért kell nekem is erősnek maradnom. Nem tehetem meg, hogy csak úgy feladom, egyszerűen nem szabad, mert fontosak ők nekem annyira, hogy tartsam magam és amikor megjönnek, akkor ugyanaz az erős nő várja őket, aki elköszönt, amikor távoztak. Aztán hirtelen törnek ki belőlem a szavak. Nem tudom hol kezdjem, tényleg nem. Túl sok minden történt az utóbbi hetekben, ami felett nem tudtam még napirendre jutni. Ő sem hiszem, hogy tud majd benne segíteni, de talán ha elmondom, akkor megint jobb lesz egy kicsit. Fogalmam sincs, hogy mi játszódhat le Élodie fejében, de azt hiszem most az egyszer jobb is, hogy nem tudom. Csak halkan sóhajtok egyet, és végül csak kinyitom a szám. Nem zavar az engem, ha közben leül, ezt láthatja is rajtam. Persze kellemetlenül érzem magam a miatt, hogy részeg voltam. Soha nem szoktam, hát persze, hogy zavar a tény, hogy túlságosan elengedtem magam. - Jó pár napja nagyon nem volt jó passzban, miután a bura... Furán érzem magam, mintha csak újra leány lennék. Nem tudom, hogy egyáltalán miért tudom ezt, de mégis érzem és ez talán azt jelenti, hogy mégis lehetne családom. - tudja jól, hogy milyen nagy szívfájdalmam az, hogy soha nem lett gyermekünk Marcellel, pedig nagyon akartam én is, ő is, hogy igazi család lehessünk. Legalább két apró kis prütyök szaladgálna a házban milyen szép is lenne, de én már egyel is elégedett lennék, de soha sem sikerült, most viszont talán lenne rá esély. Nem tudom miért és, hogy de... nem is ez számat. - Kicsit sokat ittam a kocsmában, pedig tudod, hogy én soha nem vetem el a sulykot és ott volt az a katona. Találkoztam már vele, igazán... kiállatatlan, de közben... Olyan rémesnek érzem magam Élodie! Vágytam az érintésére, pedig nekem Marcelre kell várnom, de mégis jól esett, hogy itt maradt, készített nekem pirítóst, hazahozott. - újabb sóhaj szakad fel a torkomból, és hogy ne legyek tétlen, mert az most igazán zavar, a teatojást kezdem el emelgetni a forró vízben, hogy közben a tea is alakulhasson. Még mindig rémesen érzem magam e miatt, az ivás és, hogy képes lettem volna azt hiszem ennél rosszabbat is elkövetni. Nem tudom, hogy mennyire lettem volna erős, ha több törődést kapok, mint egy-egy pirítós.
Élodie de Funés
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 21 Ω Kor : 35
- Van az a pont, amikor már csak a remény marad. De bármi van, hozzám nyugodtan jöhetsz. Tudod, hogy nem kell mindent egyedül megoldanod.. ugye? – próbálkozom egy óvatos kérdéssel. - Már tetőcserepeket is igazítok a házunk tetején, s még bele se haltam, szóval azt hiszem, hogy el bírnék a szomorúságoddal is. – célzok itt arra, hogy szerintem nem akar gyengének látszani mások társaságában, hogy ne terheljen senkit. Nem szekálni szeretném, vagy arra célozni, hogy fikarcnyit sem érdekelne a szomorúsága. Sőt, ellenkezőleg! Arra kívánom biztatni, hogy ne féltsen engem saját magától. Én hiszek benne, hogy egyes helyzeteken segíthet túllendülni, hogyha valaki aktuálisan nincsen egyedül. Nekem ott van Giselle néni, de Adeline teljesen egyedül van ebben a házban, nincs senki, akihez fordulhatna, hogyha magányában rátör az elkeseredettség. Csak azt szeretném, hogy tudja: bár sose fogok erőszakoskodni, de bármiben kérheti a segítségemet. Nem mondom, hogy értek a ház körüli dolgokhoz, de a tetős példám is mutatja, hogy a szükség nagy úr. Meg kell tanulnunk nekünk nőknek is megállni a két lábunkon. Én igyekszem, senki nem mondhatja, hogy nem! Miközben a víz forrdogál magában, kihúzok egy fiókot – halványan úgy rémlik, hogy ebben tartotta Adeline a teatojásokat – és kiemelek belőle két, lyuggatott teatojást. Mindkettőt szétcsavarom, teafüvet halmozok beléjük, majd precízen összeillesztem a szétkapott feleket. Nagyon oda szoktam figyelni arra, hogy pontos legyen az illesztés, mert jártam már úgy, hogy belelógattam a teatojást a forró vízbe, majd az első lögybölésnél szétjöttek a felek, s telement a víz teafűvel. Elég kínos volt, főképpen, mert aznap akarta Giselle néni bemutatni nekem a leendő főnökömet, az iskola igazgatóját, ezért meghívta Dubois urat teára. Hát én elrendeztem a teája sorsát elég hamar. Még isteni szerencse, hogy az igazgató úrnak remek volt a humorérzéke már akkor is, egy viccel elvette a dolgok élét, s hagyott engem megsemmisültemben kikúszni a küszöb alatt, hogy hozzak neki egy új csészényi forró vizet. A mai napig emlegeti Giselle néni a történteket, s olyankor mindig annyira nevet, hogy nincs szívem letorkollni és közölni vele, hogy számomra nagyon kínos az emlék, s jó lenne, ha nem emlegetné. Hadd emlegesse! Vele nevetek olyankor, s megpróbálok minden mást elfelejteni a nevetés hangjain kívül. Néha valóban sikerül is. Hirtelen annyi információ árad felém Adelineből, hogy nem is tudom mit mondjak neki. Elkerekedett szemeimet csak a teatojások látják, mire barátnőm felé fordulok, már nincs ott arcomon a megütközésem, melyet nem is tudom, hogy mi váltott ki. A katona, a részegség vagy ez a kettő együtt? Esetleg még a listára tenném azt is, hogy mit képzelek el egy katonáról aki hazahoz az otthonába egy részeg nőt. Még a gondolattól is felforr a vérem mérgemben. Nem akarok én ítélkezni senki felett, de jelen esetben nagyon nehezen megy. Ritkán viszket a tenyerem, de most nagyon. Ha kiderül, hogy az a katona megbecstelenítette Adelinet, komolyan megkeresem és kitépem minden szál haját. Sőt! Lelövöm! Úgyis meg akartam kérni valakit, hogy tanítson meg lőni. Legalább lenne mozgó célpontunk is. Persze ez még így elgondolás formájában is rettenetesen röhejes, nem is vetemedem arra, hogy kimondjam akár egyetlen morzsáját is. - Ahol szeretnéd. Időnk, mint a tenger! – eresztek meg adeline felé egy bátorító mosolyt. Az időközben felforró víz újra a dolgaim felé fordít, így míg a csészékbe tett tojásokra vizet öntök, megint háttal állok Adelinenek. Van az úgy, hogy könnyebb beszélniük az őt érő dolgokról az embereknek akkor, ha beszélgetőpartnerük nem néz a szemükbe. Ha ez így van, akkor nem fogok megfordulni olyan hamar dolgom végeztével sem. Ám ha Adeline nem kezd el addig beszélni, amíg le nem ülök vele szemben és elé nem teszem a teát, abból is fogok érteni. Tényleg nem akarok ráerőltetni semmit. Azt mond el, amit akar. Olyan sorrendben, ahogyan szeretné. Tudhatja, hogy bennem megfelelő hallgatóságra talál. Nincsenek túlkapásaim, vagy ha vannak is, gondosan megtartom őket magamnak. Legyen ez bármilyen nehéz is néha.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Az élet soha sem egyszerű, és soha nem is lesz az, akármit is próbálsz tenni, vagy akármennyire is szeretnéd, hogy hirtelen minden jó legyen. Az élet kemény és azok, akik ezt nem fogadják el nagyon hamar rájönnek majd, hogy kár várni a megoldásokat, azok csak akkor jönnek, ha teszünk is értük. Épp ezért gyengülök el csak ritkán, igazán ritkán, mert nem engedhetem meg magamnak, mert sokan vannak, akik számítanak rám, sokan vannak, akiknek fontos a jelenlétem és az, hogy erősnek lássanak. Nem azt mondom, hogy olyan rengeteg ember életét meghatározom, de... azért mégis csak úgy hiszem, hogy ha csak pár ember szemében számít, hogy igenis minden körülmények között tartom magam, akkor talán nekik is könnyebb. Sokaknak nehezebb az élete, mint nekem, és nem is gondolom, hogy nem így van, én pedig inkább segítek másoknak és zárom ki a saját fájdalmamat, így még azt hiszem könnyebb is. - Igen, de... legalább együtt remélhetjük, hogy egyszer majd megoldódnak, vagy meg tudjuk oldani őket valahogy. - a remény nélkül már minden mindegy lenne, tehát nem adtam fel még annak az esélyét hogy majd idővel jól alakulnak a dolgok, az enyémek is, meg az övéi is. Sok minden van, amire nagyon kis esély van, ahol tényleg olyan kilátástalannak tűnik a küzdelem, hogy ihaj, de ha időnként megszorítjuk egymás kezét, akkor új erőre kapunk és menni tudunk tovább, hogy tényleg helyre hozzuk a dolgokat. Jelenleg pedig amúgy sem tehetünk mást, mint hogy várunk, hiszen ez a bura sok mindent megakadályoz. Azt is, hogy újra lássa a fiát, és azt is, hogy újra lássam a férjem, pedig mindkettő nem kicsit dobná fel a fájdalmas hétköznapokat, arról nem is beszélve, hogy ha nem kell mindent egyedül megoldanod az sokat lendít a dolgokon. Neki legalább ott van a nénikéje, nekem a mindennapokban az a legrosszabb, hogy egyedül vagyok, kong a ház az ürességtől, folyton csak a saját gondolataimat hallom és néha ez szinte őrületbe kerget. Ezért sikerült lerombolnom majdnem a fél fürdőszobát, akármennyire is nem szerettem volna, és már bánom utólag. A szavaira épp ezért egy mosoly a válaszom. Azért én még ugyanúgy hálás vagyok neki, hogy most itt van, hogy belógott az ablakon, mert mégis csak sokkal könnyebb vele együtt túllépni ezen, és megpróbálni majd újabb napokat kibírni, és lehetőleg nem összetörni majd megint valamit. Amíg kiszalad, addig szépen előkészülök, előkerül a teáskanna, de rá bízom most a többit, az ujjam még most is lüktet és én magam sem vagyok a legjobb állapotban, jobb lesz, ha tényleg leülök egy kicsit és a többit most rá bízom. Megtettük ezt már fordítva is, ez a lényege annak, ha valaki a barátod, segít, ha baj van és persze te is segítesz neki fordított estben. Lehuppanok hát, amíg ő szöszmötölni kezd, és csak csendben várok pár pillanatot, amíg elhangzik a kérdés, pedig tudom én, hogy akár magamtól is belekezdhetnék, még sem megy. - Hol is kezdjem? A katonával, aki miatt már tuti, hogy pletykálnak a szomszédok miután részegen hazahozott, vagy azzal a levéllel, amit találtam a napokban Marcel éjjeliszekrényének hátuljában, vagy... ezzel az egész bura dologgal, ami miatt valami nagyon furcsát érzek? Néha úgy érzem szétrobban a fejem Élodie! - túl sok minden van egyszerre és épp ez a legnagyobb baj és épp ezt nem tudom értelmesen kezelni. Bárcsak tudnám! Bárcsak ezek közül egy lenne meg, netán kettő maximum, de hogy mind és e mellett a férjem sincs itt és folyamatosan újabb furcsaságok történnek... Szerintem ember nincs a talpán, aki ezt teljes higgadtsággal képes tűrni és elviselni.
Élodie de Funés
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 21 Ω Kor : 35
Nem különösebben lep meg a hozzáállása a beszélgetéshez és ahhoz, hogy min fog segíteni, vagy min nem. Azt szeretem Adelineben, hogy tökéletesen két lábbal áll a földön, nem ringatja magát – és jelen esetben engem sem, meg szerintem másokat sem – naiv reménykedésbe. Engem nem sért az, amit mond, sőt, tisztelem érte és örülök neki, hogy ki meri mondani. Hogy megtisztel az őszinteségével. Nem kioktatás ez tőle, csupán tények, hát tőlem is azokat kapja egy csendes bólintás keretei között. - Tudom, de van, amikor csak a szavak maradnak nekünk. Úgy tűnik, hogy a beszélgetés a mi sorsunk. A problémák pedig maradnak a helyükön addig, amíg úgy nem kell legyen, hogy megoldódjanak. Nem vagyok nagyon emancipált, de nem is hiszem, hogy a nőknek csak a konyhában lenne a helyük. Amióta kitört a háború, különben is megváltozott a nők szerepe a világban, így én is igyekszem kevésbé háttérbe húzódó lenni, s sok olyan dolgot is meg merek cselekedni, amiért régen Giselle néni letörte volna a derekamat. Ilyen például legutóbb a tető ácsolása volt. Egyszerűen nem bírtam már elviselni, hogy beázunk, fogtam hát magam, kerítettem egy létrát, felvettem a bácsikám ruháit és megmásztam a házunkat. Giselle néni arra jött haza, hogy a cserepeket igazgatom. Szegényem majdnem szívrohamot kapott, de nem szidott meg utána nagyon. Egyrészt lassan kezdi elfogadni, hogy tudok élni az irányítása nélkül is, másrészt pedig ő nem ért az ilyesmikhez, s nem tengünk túl férfiakban a ház körül, úgyhogy okos asszony lévén megértette, hogy rám kell hagyatkoznia. Persze halkan megjegyezte aznap a vacsoránál, hogy igazán elhívhattam volna valakit, hogy megcsinálja helyettem. „Ott van például az a kedves fiú, Auguste, vagy az öccse..” - kezdte és ez volt az a pont, ahol egy „Kérsz még levest, vagy kivihetem a tálat?”-kérdéssel félbeszakítottam. Az kéne még, hogy vacsora közben vegyen rá arra, hogy mindenféle csip-csup dologgal zaklassam az említetteket. Egyetlen férfire sem akarok ráakaszkodni soha, így ha gondom van, azt igyekszem megoldani nélkülük. Elég volt nekem, hogy a férjemre próbáltam támaszkodni, azt sem kellett volna. És különben is, Giselle néni sem gondolhatta komolyan, hogy az ellenállás vezetőjét, vagy szertelen öccsét fogom zaklatni ilyesmivel. Előbb hívtam volna át a szomszédból Benjamin urat! De nem kellett, meg tudtam oldani egyedül. A gondjainkat nekünk nőknek is meg kell tudni oldani. Egyedül. S igen, ezen a beszélgetés nem segít. De legalább a léleknek talán egy kicsit, egy icipicit jólesik. - Eljött volna az a pont, amikor rájössz, hogy nem a fürdőszobád tehet a helyzetről, amiben vagy. Szerintem nem sok mindenben tettél volna már kárt. – mosolygok rá a konyha felé menetben. Tudhatja, hogy mire akarok célozni. Ismeri magát, jobban annál, amennyire én ismerem őt, s tudnia kell, hogy mennyire erős is ő. az én szememben mindenképpen. Egyszer már mondtam neki, hogy felnézek rá ezért. Biztos vagyok benne, hogy nem feledte el. Nem ítélem el a tombolás miatt. Mindenki másképpen éli meg a problémáit. Ő a fürdőszobáját rombolta én pedig sütök. Ez már csak ilyen. Mindkét cselekvés veszélyes az egészségre, csak máshogyan. A fürdőszoba-rombolás az ujját sebzi meg, a süteményevés meg fogakra megy. Bár nekem nem, én nem eszem a sütijeimet. - Idefelé vettem egy új teát. Ezt még nem próbáltuk, azt hiszem! – teszem a konyhaasztalra a kis teásdobozt, amit a táskámból halászok elő. Vagyis.. halásznék, ha nem hagytam volna kint a táskát a verandán. Picit zavartan kérek egy kis időt, s kinyargalok érte, ezúttal ki és bejövet is az ajtót használva. Végül csak odakerül az asztalra az a doboz, s addigra tán a vízforralót is elővette Adeline. Átveszem hát a teakészítés stafétáját. Ez is közös bennünk.. a pepecseléssel foglaljuk le a gondolatainkat. Vajon ez ilyen női dolog lehet? Nem tudom, nem hiszem. Férfiak között is van kényszeres. Szerintem a fegyverpucolgatás sem olyan, amit hű de gyakran kellene végezni, mégis ismerek olyat, aki naphosszat ezzel foglalkozik. Az ő dolga. Őt sem ítélem el, pláne, mert nem értek a fegyverekhez. - Mi borított ki ennyire? – intézek egy kérdést a közénk feszülő csendbe. Nem magyarázom meg az ennyire mértékét. Láttam a fürdőszobán.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Jól nem vagyok, de jól akarok lenni. Tudom, hogy erősnek kell lennem, hogy most nincs más dolgom, mint hogy tartsam magam, hogy ha azok, akik fontosak nekem újra itt lesznek, akkor azt lássák, hogy kitartottam, hogy igenis nem omlottam össze idő előtt. Marcel, vagy épp az apám, igenis hazatérhetnek még és az kell majd, hogy akkor egy erős Adelinet lássanak, nem akarom, hogy még az is a szívüket nyomja majd, hogy nem voltak itt, amíg rám akart szakadni az ég is. Nem, boldogan kell őket várnom, annak kell majd sütnie rólam, hogy jól vagyok, hogy kitartottam értük, akkor is, ha ez nem volt könnyű. Most pedig itt van egy kedves lány, aki kérdés nélkül segít nekem, aki nem faggat és nem tekint rám rosszallóan, mert egyértelműen sikerült leamortizálnom a fél fürdőszobát. Remélem, hogy érzi, hogy mennyire jól esik a törődése, talán az ölelésem mindent elmond számára, de ha az nem is, hát a szavaim minden bizonnyal segítenek, hogy értse, hálás vagyok. Nem is tudom mi lett volna, ha ő nem jön most. Persze akkor is felállok valahogy, csak nehezebb lett volna, de a hangja, a jelenléte visszarángat a jelenbe és azt súgja létezik jobb jövő, csak ki kell várnunk. Tudom, hogy neki sem könnyű, nem mutatkozhatok gyengének olyan valaki előtt, aki szintén eleget szenvedett már, neki még annyi sem adatott meg, mint nekem. Több oka is lenne panaszra. - Tudom én, egyszer minden rendbe jön. - fáradt mosoly kúszik fel az arcomra, amikor végül elengedem őt. Tényleg sokat segített ez most. Hiába nem értik meg sokan egyetlen szótlan ölelés jelentőségét, de nagyon is sok van. Nem mindig kellenek szavak, néha egy-egy apró gesztus sokkal többet segíthet. Egy erős váll, egy támasz, aki azt súgja, hogy minden jóra fordul majd és te elhiszed, mert el akarod hinni. Tudom én, hogy elég nagy most a káosz a városban, mindenkinek a fejében, az életében, de idővel majd jobb lesz, idővel mindennek meg kell javulnia. Az élet sem tarthat örökké csak lefelé, kellenek felfelé ívelő szakaszok is. A kérdése hallatán csak bizonytalanul tekintek rá, majd végül lassan bólintok. A beszéd nem old meg mindent, de néha ha csak kiadod magadból a feszültséget az is sokat segít. - A tea közben beszélgetünk kicsit, de... nem fog tudni segíteni tudod igaz? - nem változtat majd sokat az, hogy elmondom neki azt, ami a szívemet nyomja, de ha kiadom magamból azért mégis csak talán jobb lesz valamivel. Végül megmoccanok és a konyha felé indulok. Csak félúton torpanok meg, és nézek vissza rá. - Köszönöm, hogy pont most másztál be az ablakomon Élodie, ki tudja mennyire pusztítottam volna le a fürdőszobát, ha nem jössz. - egy fokkal értelmesebb mosoly jelenik meg végre az arcomon, ha nem is tökéletes, de már ez is valami. Ezzel végül is azt is kimondtam, hogy nem csak valami futó baleset történt, hanem én voltam az, aki ezt a káoszt előidéztem, és nem is feltétlenül véletlen volt. De most a tea a lényeg, amihez hamarosan már pakolom is elő a vízforralót. Persze tudom ő mondta, hogy főz nekem, de... a tettek kicsit le is foglalnak, no meg nem feltétlenül tudja, hogy mi hol van a konyhámban.
Élodie de Funés
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 21 Ω Kor : 35
Bárki más a helyemben megforgatná a szemét és azt mondaná, hogy: „Na persze, pont úgy nézel ki, mint aki jól van!”. Le merem tenni a nagy esküt, hogy Giselle néni is megtenné, de én nem vagyok sem bárki, sem Giselle néni. Csak bólintok egy aprót, majd anélkül, hogy akár csak egy rezdüléssel is kifejezném ellenkezésemet, nekilátok felseperni a fürdőszobát. A romjaiban megcsillanni látom Adeline romjait is, s rosszul esik tapasztalnom, hogy megint rossz valakinek. Olyannak, aki fontos nekem. Mert éljünk itt ebben a káoszban, Adeline akkor is fontos nekem, s nem szívesen látom, hogyha valami nem stimmel vele. Mondjuk jogos, hogyan is stimmelne? Az ő élete sem fenékig tejföl, sőt, köze nincs a kellemes, savanyított tejtermékhez. De úgy tűnik, hogy ebbe bele kell törődjünk. Így jártunk. Ebben kell túlélnünk. Beleborítom a kukába a szilánkokat, s mellé támasztom a lapátot. Az ölelése sok mindent elárul számomra, akkor is elárulna, ha nem szólalna meg utána. A szomszédok már lényegtelenek, ennél a pontnál engem sem érdekelnek, mert tudom, hogy jól tettem azt, hogy bemásztam. Egyszerűen meg kellett tennem, be kellett másszam azért, hogy most támasz lehessek. Mert Adeline vagy bevallja, vagy nem, támasz kell neki. És én boldogan leszek az, hogyha utána majd már őszinte mosolyt láthatok ülni ajkain. Köré fonom karjaimat, magamhoz szorítom, mintha ezzel kívánnék bátorságot önteni belé. Nem akarok úgy bánni vele, mintha egy lenne a gyermekeim közül, hiszen fiatalabb vagyok, mint ő, de valamiért ilyen anyáskodónak születtem. Finoman megcirógatom a haját, mielőtt a fülébe duruzsolnám a titkot, mely jelen esetben hazugságnak is hathatna, hogyha nem itatná át az a tény, hogy tényleg, őszintén szeretnék hinni abban, amit beszélek. - Jól leszel! Egyszer minden rendbe jön! Ameddig szüksége van rá, addig ölelem. Hiszek benne, hogy egy-egy érintés, pár ölelés néha sokkal többet segít, mint a szavak. Nem tudom, hogy mit mondhatnék még, hát hagyom a csendet magunkra telepedni, eltűröm, hogy beborít minket óvó leplével és nem töröm meg hosszú ideig semmivel. Kell, hogy tudjunk hallgatni is, hogy szívdobbanásaink beszéljenek csak helyettünk, lenyugtatva ezzel vérünk heves, fájdalmas zubogását. Nagy sokára töröm meg a süket csendet, s akkor is csak halkan, szinte suttogva szólalok, nem hasítva szét harsány hangon a hallgatást. - Szeretnél beszélni róla? Őszintén. – célzok ezzel arra, hogy előttem nyugodtan levetkőzheti az erő álcáját. Nem mindig kell erősnek lenni, s én pont nem az vagyok, aki előtt szégyen a gyengeség. - Főzzek egy teát? – eresztem el végül az ölelésből, hogyha eddig ő nem lépett i belőle, s pillantok kérdőn rá. Giselle néni szerint ez az örökös teafőzési és kávéfőzási mániám nem old meg semmit. Attól is kiakad, hogy folyton süteményt sütök, hogyha fáj a szívem. Mindig morog, hogy miattam lesz cukorbeteg, ugyanis én nem szeretek süteményt enni, én csak sütök, s így ő az, aki rendszerint megeszi. Vagy mások a főhadiszálláson. Esetleg a gyerekek, vagy a kollégák az iskolában. Van, amikor annyit sütök, hogy még ennyi ember között szétosztva sem fogy el. Nos igen, van, amikor nagyon mélyen vagyok. Olyankor nálunk rettenetesen sokat jár az a sütő, s kilószámra fogy el a cukor is.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Nem, nem akarom, hogy Marcel arra jöjjön haza, hogy összeomlottam, hogy feladtam, mert megmondta Auguste is, hogy bíznom kell benne, hogy visszatér még. Lehet, hogy nem hamar, lehet hogy nem holnap, nem egy hét múlva, de muszáj hinni benne. Nem jól alakultak a dolgok, semmilyen szempontból sem, talán tényleg elkapkodtuk azt, ami közöttünk kialakult, talán egy gyerekkori barátságot nem kell tovább gondolni, de talán... igen. Nem tudom, de ha nem adok még egy esélyt magunknak, ha nem próbálok meg küzdeni, hogy ne omoljak össze, akkor az egész értelmetlenné válik. Szeretnék hinni benne, hogy az élet nem súlyt le folyton, hogy néha egy kis jót is ad, és ha mostanában sok volt a negatívum, akkor remélhetőleg jön majd egy olyan felfelé szálló ág, amikor több jó történik. Így kell lennie, ebben kell hinni, különben egyszerűen nincs értelme felkelni reggel, nincs értelme új napot kezdeni, mert már... minden mindegy. Nem akarom, hogy Élodie egy megtört nőt lásson, hiszen neki is épp elég gondja van, nem lenne jó, ha még engem is össze kellene kaparnia a saját fürdőszobámban. Nem akarom, hogy úgy lásson, ahogy percekkel ezelőtt voltam. Örülök, hogy meghallom a hangját, és igyekszem az ábrázatomat is az előbbi határozott megszólaláshoz igazítani, mire ideér a lapáttal, meg a seprűvel. Nem sokára fel is tűnik az ajtóban és persze... rendesen lefagy. Az ember azt hinné, ha fürdőszobai balesetről van szó, hogy leesett egy pohár, netán megvágta magát az ember valamivel, esetleg belelépett a leesett pohár üvegszilánkjába és azzal vágta meg magát, de itt a fürdő úgy fest, mintha kisebb bomba robbant volna benne. És én sem nyújtok még most sem tökéletes látványt, akármennyire is igyekszem - Ne nézz úgy, mint egy sóbálvány... jól vagyok. - halvány mosoly jelenik meg az arcomon, bármennyire is nem hiteles most ezt mondanom, de vannak dolgok, amiket talán ha eleget ismételgetsz, akkor magad is elhiszed nem? Sokat kell mondanom, hogy jól vagyok és akkor lehet, hogy tényleg valósággá válik, legalább egy időre. Csendben várok, amíg feltakarít, hogy végre elszakadhassak a faltól és ne kelljen azon aggódnom, hogy még a lábamat is összevagdosom. Legalább már az ujjam jobban van, a hevenyészett kötés hatott annyit, hogy már nem vérzik, úgyhogy szótlanul lépek a szekrényhez és szedek elő egy ragtapaszt. Ennyi elég lesz, majd vigyázok rá. Ami pedig a fürdőt illeti, meg a leszakadt polcot... hát majd rendbe teszem ezt is. Hiába mondják mennyire fontos a háznál egy erős férfi kéz, ha egyedül vagy, akkor nem várhatsz másra folyton, meg kell csinálnod a polcot, behozni a fát a fűtéshez, nincs olyasmi, amit másra lehetne áthárítani és ezt egyszerűen el kell fogadni és kész. - Ne mondj butaságokat! A szomszédok nem érdekelnek, így is pusmognak már épp elég butaságot. Nem foglalkozom velük és te se tedd. Hálás vagyok, hogy bemásztál az ablakon. - elmosolyodom, valamivel erőteljesebben, mint ami eddig sikerült, aztán talán egy pillanatot tétovázok csak, de végül közelebb lépek, ha már nincs a kezében a lapát, a seprű, ha már nem zavarom meg vele. Egyszerűen csak megölelem, csak a vállába fúrom a fejem és kész. Azt hiszem, hogy ez épp elegendő válasz a kérdésére, jól vagyok-e. - Jól akarok lenni. - bököm aztán ki, miután elengedem. Nem szoktam én túl heves érzelmi kitöréseket mutatni, nagyon ritkán. Az tény, hogy érzelmes ember vagyok, de anya mindig azt mutatta, hogy nem szabad mások előtt gyengének láttatni magad. Talán csak életemben egyszer láttam őt elesettnek, amikor már nagyon beteg volt, amikor már túl régóta volt beteg, de előtte soha. Előttem nem mutatta, nem zuhant össze, nem sírt, nem gyengült el sosem. Nem tudom, hogy bírta, tényleg fogalmam sincs!
Élodie de Funés
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 21 Ω Kor : 35
Mosoly születik ajkaimon, amikor meghallom a hangját. Határozott, erős, mint mindig. Ettől függetlenül bennem motoszkál a kisördög, hogy valami nem kerek ezzel a történettel, de nem vagyok az a típus, aki ajtóstul ront a házba. Jó, jelen esetben ablakon keresztül érkeztem, de ez az üdítő kivételek egyike. Nem szokásom bemászogatni sehová. Azon túl, hogy azért, mert nem illik, azért sem, mert olyan bájjal és kellemmel végzem a műveletsort, mint egy vemhes, beteg tetű, s szeretek normálisnak mutatkozni, nem tramplinak. - Máris hozom! – kiáltom, majd az előszobába tipegek, ahol kis keresgélés után meglelem a kért eszközöket. Valamiért nem számítok arra, hogy ilyen könnyen megtalálható helyen lesz, ezért tipikusan csak azt nem veszem észre, ami konkrétan kiszúrja a szemem. Aztán persze pár perc alatt sikerül összeszedjem azt, amit kell. Közben azért elgondolkodom azon, hogy miféle balaesetszerűség jár kiáltással és csörömpöléssel. Ha úgy alakul, akkor majd meg fogom kérdezni, úgyis meg fogom tudni. Egyelőre nincs mást tennem, csak bevinni neki, amit kért. Tudom, hogy merre van a fürdőszoba, így már gond nélkül találok el oda. Ha az ajtó nincsen nyitva, akkor belököm azt, ha nyitva van, akkor csak egyszerűen megállok a küszöbön, s már nyújtanám át a seprűt, amikor a szó szoros értelmében lefagyok. Nem számítottam erre a látványra. Katasztrófa sújtotta területté lehetne nyugodtan nyilvánítani ezt a helyet, s így már egészen mást gondolok arról, hogy kis baleset történt-e vagy nagy. Szó nélkül állok neki, hogy felseperjem a szilánkokat. Nem kérdezek, mert úgy vagyok vele, hogy nem lenne illdomos. Aki egy romos fürdőszoba közepén áll, s akinek a szemei még mindig vörösek a sírástól, hiába is akar mást elhitetni, az pont nem vágyik arra, hogy a problémáiról faggassák. Tudom tisztelni az emberek magánéletét és személyes szféráját. Ezért is szeretnek annyira, legalábbis Giselle néni szerint. Én nem hiszem, hogy túlzottan szeretnének, főleg azért nem, mert nem hiszek saját érdemeimnek. Úgy vagyok vele, hogy teszem, amit jónak látok, s ha ezért valaki szeret, az az ő dolga, nem fogom azzal zaklatni, hogy ezt ki is mondja. A felnőttek másmilyenek, mint a gyerekek. Azt tudom, hogy a tanítványaim mind szeretnek, mert nap, mint nap megölelnek, kedvesek hozzám és ha leszidom őket, akkor is van valami furcsa kis „igazad van” fény a tekintetükben, hiába haragszanak rám éppen kicsi szívük minden erejével. Imádom az őszinteségüket, s valahol irigylem is. Lehet, hogy nekünk felnőtteknek is könnyebb lenne úgy élnünk, ahogy nekik. - Azt hiszem, hogy lassan már kimehetünk innen. – szólalok meg akkor, amikor az összesepert üvegek mellett guggolok és a lapátra próbálom egyensúlyozni azokat. Szó nem eshetett arról, hogy Adeline segítsen nekem, nem is kértem rá, s nem is sugároztam ezt neki. Mindent csendben, szép sorjában igyekeztem helyére tenni, s ha beszélni szeretett volna hozzám mindeközben, jól tudhatta, hogy megteheti. - Bocsánatot kérek, ha kényelmetlen helyzetbe hoztalak a szomszédaid előtt. – emelkedem fel a lapátnyi szilánkkal és szeméttel - Aggódtam érted, hát nem kopogtam tovább. Bemásztam az ablakon. – ajkaimon szégyenkező mosoly játszik. Tudom én, hogy hogy hangzott ez az egész. Bemászni egy ablakon a barátnőm házába? Szégyen. Főleg, mert talán csak felfújtam a dolgokat és nem is kellett volna ennyire aggódnom. - Jól vagy? – kérdezem meg azért csendesen. Szinte nem is nézek Adelinere, nem akarom zavarba hozni a kérdéssel. De egyszerűen.. tudnom kell. Mert nekem nem úgy tűnik, mintha jól lenne. S szerintem ő is tudja, hogy vagyunk olyan viszonyban, hogy előttem nem kell szégyellje, ha esetleg összezuhan.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Tényleg úgy érzem, hogy semmi sem sikerül, de nem csinálhatom ezt így tovább. Mit szólna hozzá anya, ha látná? Mit monda, hova jutott a lánya, akit úgy nevelt, hogy erősnek kell lenni és kitartónak bármi történjen? Ő még a legbetegebb időszakában is képes volt felállni, akkor is képes volt megtenni mindent értünk, a családjáért, másokért, én pedig... Mi a fenét művelek mégis? Mindezt azért, mert talán a férjem már nem él? De lehet, hogy igen! Erre kellene gondolnom és nem azon járatni az eszem folyamatosan, hogy mi minden van, ami rossz az életben. Zúg a fejem, ahogy körülnézek. Mindenhol üvegszilánkok, nálam pedig nincs semmi, még egy papucs sem, pedig lehetett volna annyi eszem, hogy belebújok. Nem kellett volna ennyire kiborulnom, de talán ez segít kicsit kiengedni a gőzt. Néha tányért kell törnöd ahhoz aztán elővehess egy új tisztát, amit még nem ért egy apró karc sem. Nem azt mondom, hogy innentől minden jó lesz, hogy nem roggyanok meg, de nem tehetem ezt tovább, egyszerűen nem lehet. Marcel nem jöhet haza arra, hogy egy idegileg kikészült nő várja, nem tehetem meg ezt vele. Ha... ha csak egy kis esély van, hogy normálisan működhetünk még mi együtt, akkor ennek esélyt kell adnom és ez csak akkor lehetséges, ha kitartom, amíg ez a bura eltűnik a fejünk fölül, ha addig lefoglalom magam és túlélek minden egyes napot. Ki kellene találnom valamit, ami segít. Igen... kell valami terv, amivel könnyebben telnek a napok. Több teendő kell, munka, amivel hasznot is hozok. Igaz, hogy még mindig káosz van, de legalább már könnyek nem potyognak a szememből, amikor meghallom kintről a motoszkálást, majd az ismerős hangot is. Halvány mosolyra húzódik a szám, amikor már tudom, hogy ki van itt. Szegénykém, hát ő is pont most jött meg, biztos nagyon örül majd, hogy ilyen állapotban lát. Óvatosan próbálok lavírozni, hogy legalább a kötszert elérjem és betekerjem az ujjam, közben pedig... - Itt vagyok drágám a fürdőszobában. Történt egy kis... balesetféle. Ide tudnád hozni az előszobából a lapátot és a seprűt? - azt hiszem esélytelen lenne, hogy innen kimenjek úgy, hogy nem lépek bele semmibe és nem lenne hasznos, ha most még a lábamat is megvágnám. Azért még magamon is meglepődök, hogy képes vagyok ennyire határozott hangnemet megütni, pedig percekkel ezelőtt még az is kész csoda lett volna, ha akár egy szót is képes vagyok kipréselni magamból. Nem azt mondom, hogy fél óra múlva már nevetve szökellek végig a házon, mert az aggodalom nem múlik el és a gondok sem szűnnek meg, de muszáj megkeményíteni magam. Hogy néz az ki, ha összezuhanok itt? Másnak is van gondja, itt van az én kedves barátném, hát neki nem épp olyan rossz, mit nekem? Sajnáltatni magad... azt nem szabad soha Adeline. Ha valami fáj, tartsd meg magadnak, és küzdj le. Anyám mindig így mondta, hogy ezt a példát mutassam majd a saját lányomnak is. Na igen, ő nem tudhatta, hogy erre talán soha nem kerülhet sor, bár talán majd... most, csak még mindig kelleni fog ehhez egy férj is mint tudjuk. Mindenesetre türelmesen várom a felmentő sereget. Elég könnyű megtalálni a seprűt és a lapátot, ott van az előszobában a kabátos szekrénynek döntve, nem bújt el nagyon.[/center]
Élodie de Funés
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 21 Ω Kor : 35
Kopogok, de senki nem nyit ajtót. Elég lenne nekem mindez ahhoz, hogy fogjam magam és távozzak, hogyha nem ütnék meg fülemet olyan hangok, melyektől görcsbe rándul a gyomrom. Rémes, cseppet sem bizalomgerjesztő csörömpölés neszei szűrődnek ki az utcára, s bennem megindul az aggodalom vezérhangyája. Nem segít megnyugodnom az sem, hogy a csörömpölésen túl artikulálatlan üvöltés is megtöri a békés utcazajt, majd egyszerre szakad rá a házra a süket csend. Rossz jel. Nagyon rossz. Úgy érzem tennem kell valamit, s az a valami nem egy újabb kopogás lesz, hanem az eszeveszett kutatás. Persze, tudom én, hogy nem mindenki olyan óvatlan, mint Giselle néni, aki annak ellenére hagyja a kulcsot a lábtörlő alatt, hogy tudja, milyen helyzetben is élünk. De megvannak erre mentségei, méghozzá egyetlen, s szememben a legnagyobb: még mindig a férjét várja haza, azt a férfit, aki jóvan a bura leereszkedése előtt, jóval a második világháború előtt ment el, s azóta sem hallott róla semmi hírt. Nem vesztek össze, a bácsikám nem hagyta el a nénikémet. Egyszerűen eltűnt, s nem tudni a mai napig, hogy mi lett vele. Szerintem már régen nem él, de nem akarom elszomorítani a nénikémet azzal, hogy ezt nyomatékosan közlöm vele. Hiszem, hogy a lelke mélyén ő is tudja ezt, de megtartotta a régi szokásait, s ki vagyok én, hogy rászóljak emiatt? Vendég vagyok a házában, nem rámolok el semmit, minden ott van, ahol a bácsikám is ismerte, hogyha hazajönne valamikor, akkor ne érje meglepetés. A bácsikám beteg volt. Egyre inkább felejtett dolgokat, gyengült az emlékezőtehetsége, s egyszer az is megesett, hogy elment sétálni és nem talált haza. Én emiatt gondolom, hogy sajnos valami szörnyűség értette, de a nénikém szentül hiszi, hogy egyszer majd hazatér. Ha ettől boldog, hadd higgye! S hogy miért jutott eszembe mindez? Éppen Adeline helyzete miatt. Elvégre az ő férje is elment, s bár nem ugyanúgy, ahogyan a bácsikám, de talán a házastársunk iránti szeretet minket nőket ugyanarra a bolond szertelenségre sarkall. Keresem hát a kulcsot a lábtörlő alatt. Természetesen nem találom. Adeline nem Giselle néni, s bár csalódott vagyok a sikertelenség okán, mégsem állok ée sajnálni magam. Tudtam én a lelkem mélyén, hogy halott ügy az ilyesféle kutatás, de ha ebbe nem kezdtem volna bele, akkor sose hajolok le, s talán észre sem veszem azt, hogy a verandára néző ablak résnyire nyitva van. Szép vagy nem szép dolog, én márpedig be fogok mászni rajta, higgyenek akármit a szomszédok arról, hogy egy kosztümös nő óvakodik be az ablakon keresztül egy másik nő házába. Nem ítélem el a pletykafészkeket, főleg mivel imádott nénikém is, az, de engedtessék meg nekem, hogy abban a pillanatban, amikor remeg a lelkem Adelineért, ne érdekeljen, hogy mit fognak rólam mondani! Nem tudnám megmondani, hogy mikor került hozzám közel Adeline lelkileg. Gyakran zárok a szívembe embereket, de őt még a hirtelennél is hirtelenebbül sikerült, szinte észrevétlenül. Nem terhelem azzal, hogy fárasszam olyan barátsággal, amire nem vágyik egy szinten túl, de szerintem tudja, hogy bármikor számíthat rám. Mint bárki, akit kedvelek. Én már csak ilyen vagyok, erőn felül segítek, s addig legalább úgy érzem, hogy van haszna az életemnek. Szerencsére az ablak befelé nyílik, úgyhogy be tudom lökni annyira, hogy beférjek rajta. Nem vagyok egy rutinos besurranó, úgyhogy eltart egy ideig, amíg szoknyámat kissé feltornászom magamon – épp csak annyira, hogy ne akadályozzon az ablakpárkányon való átmászásban – és fellendülök a párkányra. Égi szerencse, hogy nem kell odabent sem megküzdenem semmiféle ablak elé tolt akadállyal, így ahhoz képest elég hamar bent vagyok, hogy milyen szintű rutintalanságom van az ilyesmiben. Jártam már itt, de nem tudo belőni, hogy merről is jöhetett az üvöltés. Vaktában meg nem akarok keresgélni a házban, sem ráhozni a frászt Adelinere, így eleresztem hangomat, s megszólalok. - Adeline! Én vagyok az, Élodie! – bemutatkozás, pipa. Legalább már tudni fogja, hogy senki nem akart hozzá betörni. Mondjuk kissé aggódom, hogy mit fog szólni ehhez az akcióhoz, mert ha nem is ő kiabált, akkor elég kínos lesz a szitu. - Zajt hallottam! Jól vagy? Merre vagy? – teszek fel két fennhangú kérdést egy tömör magyarázat után. Közben azért figyelek, hátha újabb hangok ütik meg fülemet, melyek jelzik majd, hogy merre is kell menjek. Remélem, hogy nem keveredek semmi olyasmibe, ami után majd éghet a fejem évekig. A kiáltás az ő hangján szólt, bár ezt nehéz megállapítani egy üvöltésről. Giselle néni biztosan nyakon vágna, ha tudná, hogy épp miket cselekedem. Felnőtt nő létemre ennyi eszem van. Nem dicsérne meg, de szerintem a helyemben ugyanezt tenné.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Sokat segített az, hogy beszéltem Augustetal, csak hát... eltelt azóta már pár nap és ugyanolyan rémesen monoton minden, mint eddig és én fogalmam sincs, hogy mit kezdjek magammal. Persze a rádióval azért van teendő és próbálok az ellenállásnál is minél több mindent vállalni, csak hogy addig is eltereljem a gondolataimat. Több kevesebb sikerrel megy mindez, így is elég sokszor jár mindenféle kellemetlenség a fejemben, amiért nem vagyok kifejezetten oda. Nem tudom, hogy mikor lesz bármi is jobb, de most megint itthon vagyok és már megint egyedül ebédeltem és már megint nagyon elegem van abból, hogy nem tudok rendesen odafigyelni a dolgokra, amikor kellene. Rutinosan sikerül a kést tovább csúsztatnom a figyelmetlenségnek hála még evés közben a hús felett és így olyan szépen szeltem bele az ujjamba, mint annak a rendje. Nem véres steakre készültem az itt a legnagyobb baj, no meg az, hogy sose voltam jó kötözésben. De ez van, ha egyedül élsz, akkor egyedül kell mindent megoldanod és nem nyafoghatsz, mert a kutya se rohan majd, hogy kimentsen a bajból. A szomszédok meg azóta is ferde szemmel méregetnek, hogy Henry itt járt... nem érdekel! Nem jön többet, nem akarom, ő sem... ennyi! A kaját persze mérgemben tányérostul küldtem be a kukába és most épp azon mesterkedem, hogy az ujjamat a fürdőszobában letisztítsam, elállítsam a nyavalyás vérzést és valahogy majd rendbe tegyem az egészet. A legnagyobb baj, hogy már így is sikerül felhúzni magam és amikor a fertőtlenítő fele a földre ömlik, miután csíp is mint a fene, a maradék pedig szinte alig éri el a sebet és amikor visszarántom a kezem sikerül még a mögöttem lévő falba is úgy belevágni a könyökömet, hogy az egész karom gyors zsibbadásnak indul, elszakad a cérna. Nagyjából itt hallanám meg a kopogtatást, ha ugye nem lennék már így is eléggé magamon kívül és nem pont akkor vágnám mérgemben az egész üveg fertőtlenítőt a fürdőszoba üvegnek egy éles kiáltás, vagy talán inkább üvöltés kíséretében. Ezt jó eséllyel kintről egész jól meg lehet hallani, de az ajtó nem nyílik, hiszen a kopogtatást nem sikerült meghallanom. Az ujjam persze még mindig vérzik és csípi is a túl sok fertőtlenítő és legalább már az egész fürdőszoba tele van üvegszilánkokkal, rajtam pedig még egy papucs sincs, és a polc is leszakadt az üveg kemény aljának hála, ami egyben maradt, szóval... azt hiszem teljesen érthető, ha úgy bőgök mostanra már, mint egy hisztis három éves. Kész csoda, hogy nem toporzékolok a földön azzal a felkiáltással, hogy "Nekem semmi se sikerül!" Pedig még igaz is lenne.[/center]
Élodie de Funés
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 21 Ω Kor : 35
Hihetetlen, hogy már vége is van a tanévnek, pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy először becsengettek tavaly szeptemberben. A másodikosaim édesek voltak, mint mindig, s bár sok borsot próbáltak törni az orrom alá, mindig csak közös prüszkölés lett belőle. Ők is tudják, hogy Élodie néni nem egy szörnyeteg, hiába nagyon szigorú. Komolyan, ha nem lennének nekem, akkor sokkal kevesebb fény ragyogná be a napjaimat. A bizonyítványokat megírtam, a haladási és mulasztási naplóban lezártam a tanévet, kihúztam az üres oldalakat és kitakarítottam az íróasztalomat a tanteremben. Már nincsen semmi, ami a tanévhez köthetne, s ilyenkor – mint minden évben eddig – hirtelen nagyon üresnek érzem magam. Én nem vagyok az a nő, aki örömmel megy haza a nyári szünetre, hogy aztán otthon kertészkedjen, tegyen vegyen és élvezze a családja társaságát. A nénikémen kívül nincs senkim, a férjem akkor se lenne rám kíváncsi, hogyha itt élne Avignonban, a fiamat elvették tőlem, Ő meg.. Őt hagyjuk. Az régen rossz, ha megint azon jár az eszem, akin nem kellene. Beteszem a lezárt naplót az igazgatói irodába, ahová gyűjti a főnököm, majd búcsút intek és úgy döntök, hogy meglátogatok valakit. Egyszerűen most nincs hangulatom ahhoz, hogy a nénikém okosságait hallgassam. Semmi baj vele, szeretem őt, de olyan, mint valami vadászkopó. Azonnal kiszagolja, ha rossz a kedvem és mindent tudni akar a lepukkant kedélyállapotom okáról. Én meg nem szeretném neki elárulni. Főleg, mivel ő is ismeri azt a személyt, aki miatt legtöbbször sóvárogva lógatom az orromat. S bár tudom, hogy elítéli azt, amit a férjem tett velem, mégis régi vágású asszony ő, s nem tudom hogy állna a szája, hogyha színt vallanék az ügyben, hogy a férjemen kívül kiért dobog a szívem. Mert, hogy a férjemért már csak méregből dobog, az is igaz. Tisztelem, mint azt az embert, akit megismertem benne évekkel ezelőtt, de gyűlölöm minden porcikáját a mostani énjének. Hiába, ezt teszi a hírnév az emberekkel. Nem is akarok gondolni rá! Felkapom a táskámat, belebújok fehér, horgolt kesztyűimbe, majd mérsékelten magas sarkú, fekete cipőimen kisétálok az iskola épületéből. A hét végén még bizonyítványosztás, aztán legközelebb csak augusztusban kell bejöjjek ide. Augusztus.. ugyan már! Ki tudja hol leszünk mi akkor, s hol áll majd a világ? Nem gondolkodom ilyen messzire. Egy ideje legfeljebb egy hétre előre tervezek. Miközben a LaPierre rezidencia felé tartok, eszembe jut, hogy talán nem illendő így rátörni Adelinere. Egyeztetnem kellett volna vele előre, mert mi van, ha nem is ér rá? Elgondolkozom azon, hogy vissza kellene forduljak, de végül mégsem teszem meg. Ha már fele útig eljöttem, akkor nem hátrálok meg. Nagy lány vagyok, tudom kezelni azt, hogyha a kopogás után közli velem, hogy rosszkor jöttem. Már nem fogok sírni az élet ilyen apró kudarcai miatt este, szobám magányában. Eleget sírtam már! A verandára lépve lehúzom a kesztyűimet, belegyömöszölöm őket a fekete táskámba, majd kopogásra emelem ökölbe szorított kezem. Ej, gondoltam én akármit erről a „nem fog zavarni, ha nem ér rá”-dologról, az mind önámítás volt. De, nagyon fog zavarni! Drukkolok hát, hogy Adelinenek épp legyen egy teányi szabadideje. Idefelé beugrottam a boltba és vettem egy dobozkával a citromfüves teából, amit annyira dicsért a nénikém. Állítólag nem csak finom, de jó hatással van az idegekre is. Na, majd meglátjuk mi igaz mindebből..
