- Nem sántikálok semmiben. - Pillantok rá játékosan. Mi most tényleg ezt csináljuk? Mármint mosolygunk egymásra ahelyett, hogy én a falat kaparnám, ő meg belém építene egy sodrófát, vagy ami épp a kezébe akad? Nem rossz, tényleg beverhette a fejét, de valamibe én is nagyon belefuthattam, ha ezt teszem, ráadásul szívesen teszem.
- Hoppá... - Lehelem halkan, hosszan elhúzva a szót, s megemelem a szemöldököm. - Valamibe nagyon beletenyereltem, mi? - Egy halvány mosollyal akaratlanul is kiadok valami furcsa hangot, mintha nevetnék, de nem az igazi. Próbálok nem cinikus és arrogáns lenni. - Nézze, tudom, hogy nem az én dolgom. - Fordulok felé, ahogy a kezébe nyomok egy tányért, most egészen megértő és már-már empatikus a tekintetem. - Szóval ne is válaszoljon. Sajnálom.
- Mellesleg ne sajnálja. - Lököm oda vállat vonva, de nem hanyagul. - Technikailag én raboltam el a csapostól. - Mosolyodom el ismét, immár a fogaim is kivillantva, de nem nézek rá, a kezemben lévő evőeszközök elmosására figyelek. - Meg amúgy is... nem hagyhatom hogy ilyen feszes fenékkel egyedül járkáljon éjszaka, nem igaz? - Emelem rá a tekintetem, meg egy tipikusan nőcsábász félmosoly jelenik meg az arcomon, amit nem is kifejezetten neki szánok, csak jön, de azt, hogy „részegen”, szándékosan nem tettem hozzá, nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát, legalábbis ennél jobban. Miután átadom neki az utolsó darabokat és letörölgetem a mosogató környékét, meg a kezem is megtörlöm, hátat fordítok a pultnak, s nekidőlök.
- Nézze el nekem a stílusom. Próbálkozom, de ennél „normálisabb” nem tudok lenni. Túl sok időt töltök katonák közt. - Már nem mintha baj lenne, ez az életem, nincs ellenemre, de tény, hogy mi katonák egy külön faj tudunk lenni, főleg akik már az elejétől kint vannak és hozzászoktak ehhez az életvitelhez. Már aki hozzá tud szokni persze.
Hamarosan nagyot sóhajtok, ahogy felpillantok a faliórára, s ellököm magam a pulttól. Ideje lenne mennem, minden szó nélkül hagytam ott a srácokat. Nem mintha bárkinek is tartoznék bármiféle magyarázattal.
- Ne érezze magát kellemetlenül a ma este miatt, megesik. De ha lehet – húzom el a szám kissé gúnyosan, valahol mégis játékosan ahogy lenézek rá – kerülje az alkoholt. - Úriemberként kezet csókolok, közben végig a szemeibe nézek persze, majd kisétálok a konyhából, de még mielőtt elhagynám a házat hátra fordulok. - Oh és vegye ki a holnapot. Magára fér. - Majd távozom, s visszamegyek a kocsmába a többiekhez. Ezek után én is megérdemlek valami erősebbet, mint egy korsó sör.

- Igaza van, ez rémes. - Bólintok teljesen cinikusan. - De ez a feladatunk, szerepeket játszunk. - Mélyen a szemeibe nézek és teljesen komolyan jelentem ki a következőt. - Ez a háború. - Ismét hátradőlök, a számat összeszorítva mélyet sóhajtok. Azt hiszi én élvezem a háborúsdit? Hogy nekem nem fáj? És a legrosszabb dolgok még csak el sem kezdődtek.
- Szerencséje van. - Célzok a szédülés abbamaradására. - Úgy tűnik mégsem olyan gyenge a maga szervezete. - Persze az még mindig nyilvánvaló, hogy nincs teljesen jól. Bár miért is lenne, de ezt az utóbbit veheti akár bóknak is, elvégre tőlem ez már felér egy dicsérettel. Ahogy a tekintetem lassan lekeveredik a maradék pirítósra, halkan elnevetem magam, s megcsóválom a fejem. - Evett már valaha ennél rosszabbat?
Hamar elhallgatok, választ nem is várok, az arcom is elkomorodik. Próbálkozom, próbálkozom, de én magam sem vagyok egy két lábon járó örömforrás, valószínűleg jóval elcseszettebbek az idegeim, mint a nőnek velem szemben, pedig nem mondom, ő is elég ramatyul néz ki. De eszem ágában sincs elkezdeni biztatni és megnyugtatni, hogy ne aggódjon a férje miatt, meg egyebek, mert csak rontani tudnék a helyzeten. Őszinte típus vagyok, nem pedig empatikus. Viszont legyen, tegyünk még egy próbát a nap megmentésére.
- Szóval azt akarja, hogy civil legyek? - Mosolyodom el halványan, de mégis mint mikor valaki rosszban sántikál, vagy tervez valamit. Hamarosan felállok, kezembe veszem a kiürült bögrét és lecsúsztatom a tálról a pirítóst – ami valljuk be érdekes mozdulat – hogy az is üres legyen, s a konyha felé indulok vele. - Na, mi lesz már. - Pillantok hátra arra célozva, hogy jöjjön ő is, amennyiben talpra tud állni.
Lepakolom a tányért és a bögrét a mosogató mellé, s mindent összeszedek, ami szintén erre a legkevésbé sem katonás procedúrára vár. Az edény, amiben teát főztem, néhány evőeszköz és egy-két tányér, nem sok, de lássuk.
- Évek óta nem csináltam ilyet. - Mosolygom szoldian lefelé, ahogy feltűröm az ingem ujját, s megeresztem a vizet, nekilátva a dolgoknak. - De ne mondja, hogy látott már ilyet. Érezze magát kiváltságosnak. - Egy egyenruhás katona... százados, már a konyhában sem mindennapi látvány, nem hogy a mosogatónál. - Persze ha a férjével szeretik a szerepjátékot, az más. Akkor ne is válaszoljon. - Nevetem el magam, ahogy épp a kezemben lévő villával felé bökök. Akkor bármi megtörténhet. - Persze én nem ítélek el senkit. - Vonok vállat. - Ki akarná ötven évig misszionáriusban csinálni. - Na tessék. Úgy tűnik a civil oldalam sem sokkal érzékenyebb, mint a katonai.

- Nem igazán tudom hogyan legyek... „nem katona”. - Mosolyodom el udvariasan, de tartózkodóan. - Igazság szerint nem is engedhetem meg magamnak, hogy ne katonaként viselkedjek. - Nagyot sóhajtok és szemet forgatok. - De ne akarja, hogy épp én kezdjek el panaszkodni, épp magának. - Kacagok egyet. Egy civil nőnek semmi köze ahhoz, hogy gyakorlatilag egy kisebb zászlóaljat aggattak a nyakamba, mert a másik százados megsérült és nem „munkaképes”. Ez pedig jóval nagyobb feladat, mint amit az egyébként sem alacsony rangom megengedne. Ráadásul ott van az a dolog a bátyámmal is, ami nem kis részét tereli el a figyelmemnek. Tudom, hogy az ezredes megbízhatónak és jó katonának tart, de azt néha én sem értem miért viselkedik úgy, mintha csak egy végtelenségig terhelhető robot lennék szükségletek nélkül.
- Oh, higgye el, lesz holnap nagyobb problémája is. - Nevetem el magam, kissé kárörvendően, mintha csak csipkelődnék, de azt hiszem csak a valós és igenis kézzelfogható helyzet említése miatt próbálok ismét kerülni. Mintha nem akarnék beszélni róla.
- Elnézést. - Forgatok szemet, ami kivételesen nem ellene irányul, s a nedves ruhadarabot a kezébe adom, majd az ablakhoz sétálok, amit kinyitok, nem tárom ki teljesen, épp annyira, hogy bejöhessen egy kevés friss levegő.
- Nem feltétlenül zárjuk ki. - Vonok vállat, s visszaülök a helyemre. - De tudja idővel hozzászokik az ember. - Az egyik kezemet elnyújtom az asztalon, kicsit dobolgatok rajta az ujjaimmal, ahogy támaszkodom, s azt figyelem, majd végül felnézek a nő szemeibe. Kivételesen valahogy egész gyengéd a tekintetem. - Mikor valakinek – és valaki alatt teljesen nyilvánvaló, hogy  magamat értem, még akkor is, ha ezt nyíltan nem mondom ki – rezzenéstelenül kell egy gyászoló anya szemébe kell néznie és elmondani, egy rakás szart, hogy a fia hősi halált halt az anyaországért, hogy milyen példaszerű katona és bajtárs volt, meg egyebek... - cinikusan felhúzom a szemöldököm – Mikor mindketten tudják, hogy a fiú a jobb karját adta volna, hogy hazajöhessen és az anyjáért sírt, mikor behívták... - Néhány másodpercre elhallgatok. - Ugyanígy kell a nyavalygó zöldfülűeket megnyugtatnom, hogy a szemükbe hazudok. Nem azt mondom, hogy tetszik, de ez a feladatom, asszonyom. Egyszerűen csak nem engedhetem meg magamnak, hogy egy szemernyi kételyt is lássanak az arcomon. - Csak hazudok. De ez ezzel jár. Minél magasabbra jutsz a ranglétrán, annál többet kell hazudnod.
- De beszéljünk fontosabbról, mint én. - Dőlök egy kicsit előre, valami érdeklődést mutatva, s felé biccentek. - Maga hogy van?

- Én nem utálom magát. - Vonom össze a szemöldököm értetlenül, még kérdőn enyhén oldalra is biccentem a fejem és csak figyelem egy darabig, vizsgálom az arcvonásait. Mi az, hogy miért kell ilyennek lennem? Milyennek? Tényleg ennyire elviselhetetlen lennék? A következő mondatánál, miszerint nem is hagynám, hogy kedveljen pedig egy egész csalódott, már-már fájdalmas – amit észre sem veszek, teljesen akaratlan – arckifejezéssel nézek le az asztalra a szemkontaktust megszakítva és az alsó ajkam rágcsálom, mintha valamin nagyon gondolkodnék.
- Elnézést asszonyom. - Rázom meg a fejem, ahogy újra felnézek rá, immár teljesen összeszedetten, a legapróbb kétely sem tükröződik az arcomon. - Igazán nem akartam goromba lenni. Szakmai ártalom. - Vonok vállat, majd sóhajtok egyet, még egy egészen viccelődni próbáló mosoly is feltűnik. - Azt hiszem nem lennék valami sikeres teszem azt egy tengeralattjárón. Nem bírom a bezártságot. - Célzok a burára és oh, csak nem épp most próbáltam meg értelmesen kommunikálni? Akkor ez most jó jel?
- Persze, hogy nem a parancsnokom. - Emelem meg a szemöldököm egy sejtelmes mosollyal, majd rövid szünet után folytatom. - A felettesem egy seggfej. - Ezt a magam módján egy burkolt bóknak is mondhatnám, csak hát nem mindig egyszerű kivenni a szavaim mögötti valós tartalmat. Hamarosan előre dőlök és az asztalra támasztom az alkarjaim közelebb hajolva hozzá. - És tudja mit? Még mielőtt megfordulna a fejében, hogy valószínűleg az alattam szolgálók is hasonlóképp vélekednek rólam, elárulom, hogy nem így van. - Elhúzom a szám és hátradőlök egy vállvonással. - Többé kevésbé.
- Nincs a terhemre. - Jelentem ki egyszerűen, egész közönyösen. Ahogy újra hátra vagyok dőlve a szék háttámlájának és a jobb kezem az asztalon pihentetve dobolgatok az ujjaimmal nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire nincs jól. Megcsóválom a fejem és felállok, miközben nagyot sóhajtok. Nem gondterhelten, afféle szülői dorgálással. Minden szó nélkül elindulok, mintha csak ki akarnék sétálni az ajtón és eltűnni, de a konyha felé veszem az irányt, majd alig fél perc múlva visszatérek egy száraz törölközővel meg egy nedvessel.
- Ettől majd jobb lesz. Úgy tesz mintha nem látnám mennyire hasogat a feje. - Mögé lépek, s mielőtt még bármit reagálhatna a vállaira terítem a száraz anyagot, mintha fodrásznál ülne, a másikat, amit átitattam jéghideg vízzel a homlokára teszem és óvatosan tartom a fejét. - Ha lefeküdne csak elkezdene forogni a világ, de ha most nyugton marad talán jobb lesz. Talán egy ablakot is nyithatna. - Vagyis gondolom nyithatnék, ha már épp most „parancsoltam rá” hogy maradjon nyugton.

Amikor megkapom a napi bölcsességet, hogy talán azért kapom a legrosszabbat, mert azt feltételezem, csak unottan vállat vonok, mint akiről teljesen lepereg az egész, vagy nagy ívben tesz a világra. Persze ez nem így van, s mintha kicsit még rosszul is esne, de ezt nem látni rajtam.
Köszönöm. Cseng a fülemben a kifejezés, amit kitudja mikor hallottam utoljára, vagy hallottam-e egyáltalán és itt már láthatóan elkerekedik a szemem meglepett zavaromban. Ám mikor visszatérek a pirítóssal már ugyanúgy semmiféle kifejezést nem lehet észrevenni az arcomon, mint eddig.
- Nem kell semmit megköszönnie. - Szinte úgy mondom, mintha még nekem állna feljebb, hogy bármit is megköszön. Igazából csak nem vagyok hozzá szokva és nem is számítottam rá, a legkevésbé sem, na meg nem is vártam el. Én mindig csak a dolgom teszem, meg parancsot teljesítek, az én világomban nincs olyan kifejezés, hogy... köszönöm. Sem adva, sem kapva. Velem sem törődött sosem senki, hisz ki tette volna? Volt idő, mikor olyan kiképzőket kaptam akik éles töltényekkel gyakorlatoztattak és mikor technikailag szitává lettem lőve, akkor is csak bedugtak egy lepukkant kórházi szobába és úgy voltak vele ha túlélem túlélem, ha nem meg nem. De visszatérve, most ennyitől komolyan zavarba jöttem? Persze mint a legtöbb dolgot, ezt is a mogorva arcommal próbálom hárítani. - A maga kenyerét és vizét használtam hozzá. - Biccentek a pirítósra és teára, mintha még ő tett volna nekem szívességet és vállat vonok.
- Tudja én... nem szoktam ilyet csinálni, és nem is vagyok mindig olyan undok, csak valahogy... maga ezt váltja ki belőlem... - Erre a mondatára igen erős grimasz jelenik meg az arcomon, nem is tudnám hirtelen elmondani, hogy milyen kifejezés, de tény, hogy nagyon sajátságos. Azért egész hamar észbe kapok és egy kissé undok szemöldökráncolást követően eltüntetek mindent az arcomról.
- Nem kell kedvelnie. - Rázom meg a fejem egyszerűen kijelentve a dolgot. Hisz tökéletesen jól érzem magam egyedül a nagyvilágban, ugye... Ugye?... Már rég bebeszéltem magamnak, hogy nekem jó így is, szóval igen, nekem jó... így is.
Az alsó ajkam rágcsálom a nagy semmittevésben és lepillantok a tál pirítósra, mint aki nagyon gondolkodik, s észre sem veszem ahogy nagyot sóhajtok, majd hátradőlök a széken, de még mindig az egyik pirítóst figyelem, majd rövid hezitálás után elveszek egyet.
- Ha megengedi, asszonyom. - Pillantok fel rá komolyan, majd mikor már a pirítósnak szentelem a figyelmem elmosolyodom, mint egy büszke kisgyerek és beleharapok. Le sem tagadhatnám, hogy férfi vagyok, a tipikus „örül, mint majom a farkának, ha kaját lát” jelenséggel állunk szemben. Az aranyos mosoly persze lassan eltűnik és csak nyugodtan rágcsálom azt a szeletke kenyeret. Kicsit oda is égett, kicsit el is lett sózva, de az enyém és jobb, mint a semmi, ha már ilyen pofátlanul megkínáltam magam. Pillanatok alatt eltüntetem a „késői vacsorám”, majd Mrs LaPierrere nézek, mint aki elköszönni készül. Már nincs szüksége rám én meg nem várok semmit cserébe, szóval miért kellene maradnom? Én nem leszek senkinek nyűg a nyakán.

Még csak alig egy órája várakozom, azóta szinte csak ülök és bámulom a falat, ebben nagyon jó vagyok, katonaként volt időm hozzászokni, hogy kussban kell ülni, amíg nem szólítanak, vagy vigyázzban állni órákig. Igen, órákig. Ez a szék meg kivételesen egész kényelmes, szóval nem nagy ügy. A poharam persze már rég üres, de talán már azzal is túl lőttem a célon, hogy ennyivel megkínáltam magam. Bár kit érdekel? Ha már beáldoztam egy iszákos nő miatt az estémet, ráadásul még csak rá sem pillantottam – pedig lett volna lehetőségem, a fürdőszobai eset csak a jéghegy csúcsa –, ennyi nekem is kijár, egy pohárka jó francia bor, nem több.
- Hm. - Húzom el a szám elismerően, mikor megpillantom a nőt, de ugyanolyan lazán ülök a széken, mintha mi sem történt volna. - Ez gyors volt. - Megfordult a fejemben, hogy jó eséllyel reggelig aludni fog. Vagy ájultan heverni... végül is nincs nagy különbség kívülről nézve.
- Már elnézést, hogy magára hagytam, - állok fel és kihúzok neki egy széket, hogy legalább azzal ne kelljen bajlódnia – de sem a fürdőben, sem a hálószobájában nem állhattam maga felett. - Forgatok szemet. - Nem lett volna túl – egy másodpercre elhallgatok és egy érdekes kifejezéssel összevonom a szemöldököm, amíg a megfelelő szót keresem – helyénvaló. - Persze ne higgye azt senki, hogy magamat hibáztatnám, amiért kiütötte magát a zuhany után, nem vagyok én az anyja, hogy napi huszonnégy órában istápoljam... már így is többet kapott, mint érdemelne. Persze ez nem személyes, de nem vagyunk épp túl jóban.
- Jöjjön. - Lépek elé, kiveszem a kezéből a bögrét, leteszem az asztalra, őt pedig leültetem a székre. - Mielőtt elkezdene csapkodni, hogy mit képzelek magamról, engedje meg, hogy megnézzem lett-e komolyabb baja. - Teljesen érzelemmentesen beszélek, mint akinek már előre a könyökén jön ki az indoktalan lecseszés, ami rá vár, akár azért, hogy ne segítsek, vagy hogy mit keresek még mindig itt, rossz színben tüntetem fel, vagy hogy biztos valami perverz vagyok és miután elvesztette az eszméletét még arrébb is löktem róla a törölközőt... ki tudja mit talál ki legközelebb, már egészen megszoktam tőle a szurkálódást.
Vele szembe fordítom a székem, majd leülök és óvatosan a kezeimbe fogom a fejét, hogy megnézzem az apró foltot. Amíg nem volt magánál nem akartam hozzányúlni, még ennyire sem. Nem lett nagy pukli belőle, hála a hideg késnek, igazán nagyon szívesen, asszonyom... Nagyot sóhajtok, mikor megvolnék a dologgal, majd elengedem és a szeme elé tartom az ujjam.
- Kövesse. - Adom ki a parancsot, nem foglalkozva azzal, hogy épp egy civil nő ül velem szemben. Ezután csináltatok vele néhány koordinációs tesztet, mint például érintse meg a bal mutatóujjával ezt, a jobb kezével azt, és így tovább.
- Rendben. - Bólintok az egész procedúra után, ami ellen esélye sem volt tiltakozni, na meg egész gyorsan lezavartam. - Nincs komolyabb baja. - Bár nem kötelességem itt ülni vele és megbizonyosodni, hogy rendben van-e, mégis egészen olyan vagyok, mint valami munkáját unó orvos. Komoly és egész hivatalos. De mégis mit tehetnék? Kezdjek el vigyorogni, mint aki úgy be van állva, mint a gerely, vagy mi?
Egy szó nélkül felállok, kimegyek a konyhába, néhány másodperc múlva pedig egy tál pirítóssal térek vissza, s leteszem elé az asztalra, majd visszaülök a helyemre.
- Ráfér a gyomrára. - Bökök a tekintetemmel a tálra.

A kérdésére nem kifejezetten felelek, csak vállat vonok, ráhagyva a választ, gondoljon amit akar. Én otthon még soha senkit nem láttam úgy leskelődni, mint az avignoniakat, bár az is tény, hogy akkor még kényszerhelyzet és háború sem volt. Az elsők között kellett eljönnöm a rangom lévén.
Amikor megköszöni a bókot – vagy legalábbis a gyenge próbálkozásom – látom a fájdalmas kifejezést az arcán, ha csak egy másodpercre is, de mint aki citromba harapott, mire kissé összevonom a szemöldököm.
- Tudom, hogy nehéz, asszonyom, de higgye el, másnak sem könnyű. - A hangom igen vegyes. Egyrészt megértő és valahol megnyugtató, mégis dorgáló. Akár az anyám látnám az előző háború idején, mikor halálra aggódta magát az apám miatt. Rosszabb napjain ő sem csinált mást, csak ivott, a különbség csak annyi volt, hogy ő ezt egy gazdag birtokon tette, nem pedig egy kocsmában. Nem mondom, nem egy gyerekbarát élmény alig hét évesen neked lelket önteni a siránkozó anyádba egy háború közepén... Persze félreértés ne essék, nagyon szeretem őt, de azért jócskán vannak rossz élményeim.
- Kávé... - Motyogom egész halkan, csak hogy megemésszem amit épp kérdezett, el is fintorodom. - Nos, asszonyom... kinek a pap, kinek a papné, de a kávé egy kifejezetten rossz megoldás ilyenkor. - Az kéne még, hogy jól be is kávézzon nekem. Úgy kiütné magát, hogy két napig szenvedhetne. Végül látom, hogy ráveszi magát a zuhanyra, így én is átmegyek a konyhába. Felajánlanám neki, hogy segítek, de az elég érdekesen venné ki magát, így inkább ráhagyom a dolgot, én meg foglalkozom a sajátommal.
Egész hamar találok valami francia fekete teát. Nem az igazi, de ez is megteszi. Megvárom, amíg felforr a víz, aztán elkészítem, egész otthonosan mozgok a konyhában, ami hát egy magamfajta esetében elég meglepő.
Épp kitöltöttem neki egy bögrébe a teát, mikor meghallom a robajt a fürdőszobából, s teljes nyugodtsággal teszek le mindent a pultra, ami a kezemben van, majd egy érdekes grimasszal, s nagy sóhajjal csóválom meg a fejem.
- Franciák... - Suttogom a fürdőszoba felé véve az irányt, majd odaérve bekopogok. - Mrs LaPierre, jól van? - Nincs válasz, újra kopogok. - Asszonyom? - Várok néhány másodpercet, majd lenyomom a kilincset. - Jól van, hát ha nem válaszol bemegyek, ha meztelen, ha nem. - Nyitom ki az ajtót, de a látvány, ami fogad nem kifejezetten tetszik. Néhány másodpercig csak nézek le rá, majd unottan megcsóválom a fejem. - Minek iszik, aki nem bírja?
Belépek és leguggolok hozzá, leseprem róla a fürdőszobai kellékeket, óvatosan rácsavarom a törölközőt, nehogy itt villantson nekem, majd a karjaimba veszem és kiviszem a kanapéra, ahol óvatosan leteszem. Nem vagyok egy szívbajos fajta, jóval komolyabb sérülésekhez vagyok hozzászokva, így eszem ágában sincs pánikolni, hogy most mi legyen. Mivel jeget nem találok – már miért találnék – visszatérek egy hideg vajazó késsel és megkeresem hol üthette be a fejét, majd miután megtalálom rányomom a kést.
- Maga aztán jól kiütötte magát... - Mosolyodom el, már-már elnevetem magam egy kicsit, de megpróbálok némi empátiát magamra erőltetni. Rövid gondolkodás után megkeresem a hálószobáját, s visszatérve ismét a karjaimba veszem, felviszem és beteszem az ágyába, be is takarom. Kap az ágya mellé egy vödröt – szükség esetére –, meg az éjjeliszekrényre a bögre teát, majd kimegyek a szobából, de az ajtót nyitva hagyom.
Bevallom jobb programot is el tudtam volna képzelni ma estére... és az is megfordult a fejemben, hogy most már hagyom aludni én meg lelépek, de talán felelősségteljesebb lenne még várni egy-két órát, hátha magához tér és leellenőrizhetem, hogy nem esett-e komolyabb baja. Így visszamegyek az előszobába, kiszolgálom magam egy pohárka itallal és várok.

- Mondja csak, maguk franciák mindig ezt csinálják? - Teszem fel a cinikus kérdést, mikor látom, hogy ő is észrevette a leselkedő szomszédokat, míg behelyezem a kulcsot a zárba, s elfordítom, majd a nőre emelem a tekintetem, mintha mondani akarnék valamit, de végül a panaszkodást, hogy nem tudok végigmenni Avignonban egy utcán sem, hogy ne leselkedjen valaki valamelyik ablakból csak gondolatban teszem hozzá, mert jelenleg nem látom túl sok értelmét nagy eszmecserékbe bonyolódni, meg amúgy sem hiszem, hogyha bármivel is megpróbálnék beszélgetést indítani túl sokáig tartana a dolog. Például az is mi, hogy ő nem azt mondta, hogy ki nem állhat, csak, csak...? Csak mi? Az egyenességet szeretem. Ha azt akarja mondani, hogy egy arrogáns bunkó vagyok, akkor mondja azt, hogy egy arrogáns bunkó vagyok, ne pedig azt, hogy „csak... csak...”. De ez van, ilyen vagyok, nem tudok vele mit tenni. Nem akarok vele mit tenni, ez azt hiszem afféle védekező mechanizmus. Ő talán gyerekesnek mondaná, én katonásnak.
- Csak ön után, asszonyom. - Mosolyodom el szolidan miután kitárom az ajtót, s hátrébb lépek, hogy elég helyet adjak neki. Megvárom, hogy bekecmeregjen, majd én is utána megyek becsukva az ajtót magam mögött. Várom, hogy magától bukdácsoljon el a kanapéig, nem akarok azonnal mögé lépni és odasegíteni a „saját területén”, amilyen büszke teremtés ez a nő, még magára venné. Így csak megállok a bejárattól nem messze és felmérem a terepet a tekintetemmel. Túl nagy a csend, képzelem hogy zúghatnak a fülei, valamit mondanom kellene azt hiszem...
- Öhm... nagyon... - zavaromban grimaszolok és torkot köszörülök, rövid szünetet is tartok, amíg keresem a szavakat – szép ház. Otthonos. - Teszem hozzá az utolsó szót. Közel sem olyan puccos, mint ahol én nőttem fel, de tényleg igényes. Ahogy elpillantok az egyik irányba meglátom a konyhát, így felé is veszem az irányt. - Engedje meg, hogy csináljak magának egy kis teát. - Megállok mielőtt átlépnék a konyhába, s felé fordulok, talán el is vigyorodom büszkén. - Az angolok profik ebben. Na meg – forgatok szemet, s már el is tüntetem a vigyort – higgye el én már csak tudom, hogy ilyenkor nincs jobb. Magának meg jót tenne egy kád meleg víz. Vagy zuhany. - Vonok vállat, mintha nem is érdekelne milyen lehet meztelenül, pedig egy pillanatra megfordult a fejemben, de hamar elhessegettem a dolgot. Bemegyek a konyhába és miután lámpát kapcsolok lecsekkolom mi hol van, majd keresek valami teának valót.