Jellem: Hans egy megtört férfi, aki nem mutatja ki az érzelmeit és gyengéit, tudomást sem vesz róluk. A különleges kiképzésen neki is – épp úgy, mint mindenki másnak – kimosták az agyát, a gondolatai és vágyai helyére pedig bevésték a Harmadik Birodalom legvéresebb eszméit. Gyilkost csináltak belőle. Rég elfelejtette tisztelni az emberi életet, ehelyett már-már művészien hajtja végre a vallatásokat, egyszerűen csak örömöt lel mások fájdalmában. Alapjáraton nem egy türelmes típus a környezetével szemben. Vannak a másokat megtévesztő, beolvadó hírszerzők... és vannak a Hans Kreuzberg típusúak, akik nem foglalkoznak ilyen alantas álarcokkal, ehelyett addig nyúzzák az embert – szó szerint – amíg ki nem szedik belőle, amit a vezetőik tudni akarnak. De ez a férfi nem csak fizikálisan szadista, a mások mentális összeroppantásában is igen hatékony. Vallatásokon kifejezetten türelmesen, nyugodtan és udvariasan beszél, amíg a másik üvölt a fájdalomtól. Független tiszt, odamegy, ahova küldik, azt teszi, amit mondanak neki, mégis igen ismert a náci katonák köreiben is, sokan jobban félik őt, mint bármely ellenséges hadosztályt. Ugyanekkor, van egy érdekes humorérzéke, sosem szalaszt el egy lehetőséget, mikor ő valamit viccesnek, vagy ironikusnak gondol.
Külső: Nem az az öltönyt és nyakkendőt viselő úriember. Nem követeli meg a munkája, így miért is hordana ilyesmit? Néha még a borotválkozást is hanyagolja. Persze ad magára, szeret összeszedettnek tűnni, de tudja, hol a határ, ami után már nem számít, hogy néz ki. Barna, rövid haja néha kócosabban áll, de arra mindig ügyel, hogy ne nőjjön túl hosszúra. Zöld szemeiben látni az állandó ürességet. Ez csak akkor változik, ha éppen információt szed ki valakiből. Ilyenkor akaratlanul is felcsillan a tekintete. A vér látványa megbabonázza.
Előtörténet: A mai napig emlékszem, hogy könyörögtem a szüleimnek azon az estén. Nem akartam menni, de ők azt mondták, muszáj. Semmi több magyarázatot nem kaptam. Soha. Persze apám félrevonszolt. Azt hittem, majd ő elmondja az igazat. Akár az, hogy ez amolyan utólagos születésnapi meglepetés lesz, de ahhoz egy időre kint kell tudniuk a házból. Szép álom volt. A valóság pedig az, hogy kaptam tőle egy pofont, amiért úgy viselkedtem, mint egy hisztis kisgyerek. Szerinte ez nem illő viselkedés egy tizenegy éves nagyfiúhoz. Pedig én így láttam helyesnek. Bármit megtettem volna azért, hogy maradhassak. Szerettem volna látni, ahogy a két kisöcsém felnő, vagy éppen a nővérem hazahoz valami fiút, én pedig megvédhetem a becsületét. De nem lehetett. Alig sötétedett be, felhangzott az ajtón a kopogás. Ekkor már a szobámban ültem és nem szándékoztam kijönni onnan. Akkor sem, amikor a katonák már az ágyam mellett álltak. Csak a fekete bakancsokat láttam, mert nem voltam hajlandó felemelni a fejem. Az egyik, egy kopasz guggolt le elém, felemelte a fejem. Olyan üres volt a tekintete, mint az öcséim játékkatonájának. Csak két, igazán rövid mondat hagyta el a száját, de az sem nekem szólt. - Megneveljük. A pénzt pedig majd a kutatók egyike hozza el személyesen - végig engem figyelt, én pedig képtelen voltam elfordítani a fejem. Valamilyen szinten lenyűgözött az üresség, amit ott láttam. Kíváncsi lettem volna a történetére. De persze nem kérdeztem. Játszottam a morcos kisgyereket, majd bokán rúgtam a katonát, amikor megragadta a karom és elkezdett kirángatni a szobámból... a házból... Egyetlen szót sem szólt. Még csak fel sem jajdult. Egy perccel később, amikor újabb rúgásra készültem, fejbe vágott. Hirtelen homályosodni kezdett körülöttem minden. Utoljára azt láttam, hogy az öcséim azon az egy, megviselt játékkatonán vitatkoznak a konyha közepén.
Eladtak. A saját szüleim adtak el, hogy pénzhez jussanak. Gondolom azzal nyugtatták magukat, hogy jó helyre kerültem és egy igazán jó embert faragnak majd ott belőlem. Azt viszont biztos nem tudták, hogy milyen kiképzés és milyen kísérlet is az, aminek a részei leszünk. Én és még tizenkilenc másik gyerek. Ebből persze a fele időközben eltűnt. Ekkorra már nem igazán érdekelt, hogy megölték-e őket vagy mi lett a sorsuk. Fél év múlva már egyáltalán nem érdekelt az ilyesmi. Egy év után az sem érdekelt, hogy én meghalok-e. Mostanra pedig? Egy pillanat alatt áldozok fel bárki. Azt hiszem, ha az öcséim állnának előttem, pont olyan rezzenéstelenül eresztenék beléjük golyót, mint egy idegenbe. Férfi, nő vagy gyerek, teljesen mindegy. Akadály. Egy lettem a tökéletes katonák közül. Ha úgy vesszük, sikeres volt a kísérlet. Akkor is, ha csak öten értük meg a végét. Mi vagyunk Németország és a német hadsereg büszkesége. ... és a bizonyíték, hogy tíz év alatt minden emberséget ki lehet ölni a lélekből. Most pedig? Egy cellában ülök, teljesen nyugodtan, magam elé mosolyogva. A porba apró köröket és egyeneseket rajzolok. Tervek. Nem kétséges, hogy bejutni egyszerű. Csak hagyni kell, hogy elfogjanak. Én megtettem. Igaz, jó pár mellém adott katona élete árán, de mit számít? A lényeg, hogy így már van esély a sikerre. Csak ki kell találni a tökéletes tervet a szökésre és egy este alatt mindent megtudhatok, amivel megbíztak.
A hozzászólást Hans Kreuzberg összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-05-27, 10:27-kor.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Tárgy: Re: Hans Kreuzberg 2014-05-27, 08:28
Elfogadva!
A kis apróság, amit hiányolok az ET-ből az az, hogy hogy került ide, hogy lett hadifogoly, ilyesmi. ^^ Ezt esetleg még, ha szépen nézek, akkor hozzácsapod a végéhez? ^^ Amúgy minden oké, de ez nem lep meg. Avifoglalás már volt, ha minden igaz, mehetsz játszani.
Avifoglalás már volt, ha minden igaz, mehetsz játszani.