Be kell vallanom, meg tud fogni a kérdéseivel. Nagyon gyorsan kell kitalálnom pár hihető történetet, de még előtte megtudnom, hogy beszél-e bárkivel. Ha tudná, hogy igazából mi történt, még nehezebb dolgom lenne. De így egész egyszerű. Apró bólintás kíséretében belátom, hogy tényleg nem találkozhatott senkivel a csapatból, majd elmondom a saját verziómat. Minden egyes szava hazugság, de már régen nem érzem emiatt magam rosszul. Végül is, ezzel nem ártok neki. Senkinek nem ártottam a hazugságaimmal. Soha. Csak elértem, hogy úgy kezeljenek, mintha egy lennék közülük.
- Persze, hogy vonatra. Gondolom, te sem gyalogoltál el eddig. Annak sok értelme nem lenne, főleg akkor, hogy gyerekjáték egyre fellógni, amit nem véd szinte senki - mondom nemes egyszerűséggel. A következőkben persze már valamivel többet hallgatok és nem válaszolok ilyen egyszerűen. Jobb átgondolni, hogy tökéletesen illeszkedjen minden apró részlet az eddig elmondottakhoz. Tudom én, hogy nem igazán hisz nekem, mégsem kezd igazán faggatni és ez így van rendjén.
- Gondolom nem, de... - be sem fejezem a mondatot, csak megrázom a fejem. Inkább tűnjünk el a rendőrség közeléből. Nem éri meg leállni magyarázkodni. Már az első lépés után a zsebembe túrok, hogy kihalásszam azt a kis aprót, amit az öregtől kaptam. Nagyon is könnyű volt megszerezni.
- Nem olyan nagy titok. Munka. Csak szépen kell nézni az öregekre, vagy kérés nélkül felajánlani, hogy segítesz. Vagy ételben, vagy pénzben fizetnek. Mind úgy érzi, hogy a besorozott fiaik és unokáig helyett itt vagyok én nekik - jelenik meg egy hatalmas, büszke mosoly az arcomon, majd odalépek a kis bolthoz. Elég elővigyázatosak, már az ajtóban sem engednek beljebb, csak megkérdezik mit kérek és van-e rá pénzem. Amíg egy nagy kenyérrel visszajön az eladó, a küszöbön ácsorgok.
- Pont így szereztem egy egész jó lakhelyet. Egy üres padlás meg egy matrac, de ingyen nem kapni jobban. Amíg nem zavarom a lent lakó öregeket, a fogadott unokájuk vagyok - jelenik meg újra a mosoly az arcomon, majd átveszem a kenyeret és már ott sem vagyunk. Kérdés nélkül megfelezem a szerzett ételt, majd nyújtom felé az ő részét, amíg a sajátomat enni kezdem. Közben a tekintetem a környéket vizsgálja. Kell találnunk valami jó helyet, ahol kikapcsolódhatunk.

Valahogy sokkal jobb és könnyebb volt vele beszélgetni, amíg ő a rács másik oldalán ült. Nem tudom és nem értem, miért akadt ki ennyire. Csak azért, mert azt mondta, marad, én pedig kisétáltam az ajtón? Úgy tűnik, igaza volt az apámnak. A nőkön nem lehet kiigazodni. Nagy levegőt veszek és már majdnem elkezdem magyarázni, hogy az élet miért játék és miben téved ő. De végül nem teszem. Egyetlen hang nélkül fújom ki a levegőt. Hamarabb abbahagyja a kiabálást és nem terel ránk még több figyelmet, mint amennyit már így is kapunk. Pedig szeretném megmondani neki, hogy én is sok embert veszítettem el. Én is láttam halált. Nem számít, hogy hazugság lenne. Már szinte tökéletesen begyakoroltam. Néha magam is elhiszem.
- Az érthető. De azt hittem, találkoztál valakivel azóta. Eltelt már egy kis idő azóta - mondom ki az én elméletemet, majd egész kényelmesen a falnak dőlök, amint biztos lehetek benne, hogy egy rendőr sem fog megindulni pont erre. Nem látnak minket, nincs okuk erre keresgélni. Amilyen feszült ő, annyira vagyok én nyugodt.
Legalábbis addig, amíg nem kérdez arról, hogy honnan ismert az őr. Most kell nagyon gyorsan kitalálni valamit. Kellett nekem ennyi ideig elhúzni. Ráérek még azzal... ráérek még kitalálni... Hát most hirtelen kellene a történet, de csak a legegyszerűbb magyarázatot vagyok képes elővenni. Sejtem, hogy ez bőven kevés, de jobb most akkor sincs. Amíg nem kérdez többet ezzel kapcsolatban, addig nincs veszélyben a történetem.
- Úgy, ahogy gondolom te is. Mentem, amerre a lábam vitt és fellógtam arra a vonatra, amelyikre tudtam - mondom leegyszerűsítve és kicsit megmásítva a történetet. A helyet tényleg találomra választottam ki. Viszont kocsival jöttem. Fizettem a fuvarért, de ezt talán mégsem kellene közölnöm. Túl sok lenne a kimagyarázandó. Hiszen honnan lenne pénzem pont arra, hogy fuvart szerezzek? Ezen bukna a történetem. Persze az evés ötletével könnyű minden gondolatát elterelni.
- Ragaszkodsz a konzervekhez mag hasonlókhoz? - vetem fel a kérdést, majd jó mélyen a zsebembe túrok, hogy elővegyem a megmaradt apróm. Nem túl sok, de arra elég, hogy valami frisset vegyünk a sarki boltban. Kivételesen tényleg fizethetünk valamiért.
- Nem volt olyan nehéz megszerezni, mint gondolnád - magyarázom, mielőtt bármit is kérdezne, majd anélkül, hogy megvárnám, hogy meginduljon előre, már teszem is egyik lábam a másik után. A gyomrom egyre hangosabban követeli, ami neki jár.

Tudom én, hogy nem gondolja komolyan. Eszében sincs jól érezni magát. Még meg sem akarja próbálni! Pedig a bajok ugyanúgy várnák másnap, hogyha csak egy estére is, de magukra hagyná őket. De nem, képtelen ezt megérteni, én pedig most inkább nem próbálom meg elmagyarázni neki. Bár nem történhetne semmi. Ő marad, mert maradni akar, én pedig eltűnök. Ha beszélnék, talán ezúttal lenne ideje elgondolkozni a szavaimon. De annyiban hagyom a dolgokat, még csak vállat sem vonok, jelezve, hogy akkor ne jöjjön szórakozni.
Nem vesztegetem tovább az időm, inkább elindulok tényleg kifelé. Ha ő maradni akar, hát csak nyugodtan, én viszont már itt sem vagyok. A ma este a szórakozásé, én pedig egy percet sem akarok ezen után másra fordítani. Az utcáig gond nélkül eljutok. Sőt, majdnem a sarkot is elérem, amikor meghallom magam mögött a lépteket, majd az ideges hangot.
- Ne csináld már! Mi másnak lehetne felfogni, mint egy hatalmas játék? Semmi értelme másképp tekinteni az életre - próbálom elmagyarázni neki, akaratlanul is. Pedig ha csak egy kicsit hallgatnék, rájöhetnék, hogy semmi értelme. Túl mélyre temette már a jó kedvét és csak a keserűség meg az élni akarás maradt. Nem hiszem, hogy bármit tehetek, és őszintén, nem is igazán fordul meg a fejemben. Nem akarok neki előadást tartani és hiába mondom, hogy menjünk szórakozni, ő csak mondja a magáét tovább.
Egészen addig, amíg meg nem jelenik a rendőr az ajtóban. Amíg odébb állunk, legalább van időm átgondolni, hogy mit felelhetnék neki. Végül is döntök, hogy a sarkon túl is jobb még húzni kicsit az időt és biztosra menni.
- Nem mesélte még senki, mi történt? Senkivel nem találkoztál azóta? - kérdezem és akaratlanul is kis meglepettséget színlelek. Muszáj. Muszáj biztosra mennem, hogy nem hallottam mástól a történetet. Tekintve, hogy fogalmam sincs, igazából mi történt. Csak azt a tíz percet tudom, amíg ott lógtunk a biztonsági őrök markában.
- A rendőrök vittek el mindenkit. Az előzetesből kellett meglógni - mondom szemrebbenés nélkül és nagyon remélem, hogy tényleg nem tud semmi biztosat. Különben végem. A másik kérdés így is elég nehéz. Itt látszik, hogy ki kellett volna találnom valami hihető magyarázatot, de persze halogattam. Most pedig itt a baj.
- Dehogy ismert. Gondolom összekevert valakivel. Pont úgy adott át a rendőröknek, ahogy mindenki mást - vonok vállat teljes lazasággal és egy kavicsot rúgok keresztül az úton. Egy pillanat alatt eltereli a figyelmem, ahogy egy kukának ütközik az út másik oldalán, és kongó hangot ad.
- Nem szerzünk valamit enni? - vetek fel egy kérdést, csak azért, hogy biztos ne ragadjunk le annál a témánál, hogy honnan ismert akkor este az az őr.

Egészen élvezem a mi kis beszélgetésünket és ez valószínűleg látszik is rajtam. Bármerre kanyarodunk a témát tekintve, én szinte végig mosolygok. Akkor is, ha ő nagyon is idegesnek és feszültnek tűnik néha. Rákérdezhetnék, hogy mi baja van, de az nem én lennék. Úgysem tudok neki segíteni. Ha nem ragad át rá a jókedvem, többet nem nagyon tehetek, ami számít. Legalábbis én így látom.
- Ez bizony baj. De akkor majd én felfedezem a jó helyeket és megmutatom neked őket - húzom nagy mosolyra a szám egy pillanat alatt. Elgondolkozok rajta, hogy akár most neki is vághatnék. Legalább meg lenne, hogy ma mit csináljak. Igazán ráér még az a munkakeresés. Este van, hova mennem, azt már az első nap elintéztem. A pénzszerzés várhat holnapig. Ma szórakozunk! Vagy legalábbis én biztosan. Tekintve, hogy ő nem igazán jön.
- Azt mondtad, maradni akarsz, nekem pedig dolgom van - szólok vissza neki, ahogy hátrafelé teszek meg pár lépést. Aztán már ott sem vagyok. Gond nélkül sétálok ki az ajtón. Egy percig csak állok ott, a falnak dőlve, de senki nem rohan utánam kiabálva, hogy azonnal menjek vissza.
Innentől fogva teljesen ráérősen indulok meg egy tetszőleges irányba. Megkordul a gyomrom. Talán ideje lenne valamit szerezni, enni. Azon jár az eszem, hogy honnan lehetne, amikor meghallom magam mögött az ideges hangot. Megállok és szó nélkül, kivételesen komoly arccal hallgatom végig.
- Vicces? Nem. De én kérdeztem, hogy maradsz-e. Nem jöttél és nem mondtad, hogy szeretnél. Amúgy sem olyan rossz az előzetes zárka. Nincsenek társak, nincs... semmi, csak kiszolgálás - vonok vállat és ekkor már ott játszik a szám sarkában az a mosoly.
- De ne borulj ki, most már itt vagy. Jöhetsz velem. Keresünk valami jó helyet - szélesedik ki a mosoly. Meg sem próbálom elrejteni. Nem értem, hogy ő miért háborog. Kijutott, nem? Annak ellenére, hogy eddig maradni akart, most mégis itt van. Hol van itt a gond?
Talán ott, hogy őt már valószínűleg keresni fogják. Talán az ajtóban bámészkodó rendőr nem egy cigarettát jött ki elszívni, hanem keres valakit a tekintetével. Vagy nem. Elég nehéz rajtuk néha kiigazodni.

Nem biztos, hogy jó ötlet volt a történtekre terelni a beszélgetést, de nem igazán számít. Jó, ő idegesebb, látszik rajta és én nem vigyorgok annyit, de... attól még lehetnek kérdéseim, nem igaz? Most vagy később, nem igazán számít. Itt is pont olyan jól el tudunk beszélgetni, mint bárhol máshol. Legalábbis engem biztos nem zavar, hogy a rács különböző oldalán vagyunk.
- Jó, akkor mi hülyék voltunk és vagyunk - vonok vállat, ahogy igazat adok neki, de látni rajtam, hogy különösképpen nem bántanak a szavai. Persze ha ezt az egész csapatnak mondaná, lenne, aki nem venné ilyen könnyedén. De én? Miért idegesíteném magam, vagy sértődnék meg? Nem lenne értelme egyiknek sem.
Ettől függetlenül viszont érdekelne, hogy mit gondol. Aggódott miattunk? Bűntudata van, hogy úgy lelépett egy szó nélkül? Még csak meg sem próbált minket is figyelmeztetni. Csak futott és mindenki mást bajban hagyott. Ha válasz helyett csendben marad, talán tovább gondolkozok azon, hogy vajon mit érez, de így... nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy tudjam, bántja a dolog. De nem teszem szóvá. Elég ha én tudom, mert láthatóan ő még maga előtt is tagadja. Hadd csinálja csak, nekem viszont lassan el kellene indulni, ha nem akarom megvárni, amíg a rendőrök visszajönnek. De egész jól elbeszélgetünk, szóval megkockáztatok még pár percet.
- Nem sok értelme lenne haragudnom rád. Így legalább lesz valaki a városban, aki megmutatja a jó helyeket - mondom mosolyogva. Másnál a jó hely azt jelentené, hogy olyan, amit ki lehet pakolni és pénzt szerezni, de én tényleg jó helyet értek alatt. Olyat, ahol jól érezhetjük magunkat. Ahol van valami műsor és be tudunk jutni. Szórakozni. A pénz dolgot máshogy tervezem megoldani. Mindig kihívás egy új városban valami piti munkát szerezni. Mert azt szoktam. Beszélek és beszélek, majd valaki pedig munkát ad nekem.
- Miért lennék rosszkor, rossz helyen? Szerintem elég egyértelmű, hogy hol nem látják szívesen az embert - mondom, mintha ezt tényleg ilyen könnyű lenne megállapítani. Szerintem így is van. Lehet látni rajtuk, hogy mikor nem akarnak minket a közelben tudni. Amíg viszont csak egy kőkerítés tetejéről figyeljük őket, ahogy a városban rohangálnak vagy próbálnak úgy tenni, mintha tudnák, mihez kezdjenek... Nem lehet belőle baj.
- Hát, azt hittem, tanultál pár trükköt - jegyzem meg nemes egyszerűséggel. Egy pillanatra beharapom a szám és elgondolkozok, de aztán nagy sóhaj után újra megszólalok.
- A magas őr oldalán lóg a zárka kulcsa, ha jól láttam. Könnyű leemelni onnan. Majd próbálkozz meg vele, ha jönni akarsz - adok tanácsot végül, puszta jóindulatból. Elfogadom én kérdés nélkül, hogy maradni akar. Nekem nagyon így jött le a szavaiból.
- Jó pihenést, Cosette - mosolygok még rá és halkan fütyörészve indulok meg a kijárat felé. Persze azért elnézek a másik irányba, amikor elhaladok arra, amerre a két rendőr eltűnt. De sehol nem látom őket. Hát akkor... irány a szabadság.

Nagyobb szabadságot kapok itt az őrsön, mint reméltem. Nem túl sokszor vittek eddig be. Volt, ahol képtelen lettem volna kimagyarázni magam. Otthon ismernek elég jól, nem hitték volna egy szavam sem, bármilyen hihetően tudom előadni a szegény árvát. De itt? A történetem után még magamra is hagynak. Kicsit hihetetlen, de nem fogom a kispadon ülve várni, hogy mikor gondolják meg magukat és állítanak mellém egy újabb őrt. Inkább a rácshoz sétálok, hogy megnézzem magamnak a nagyhangú lányt. Tudtam én, hogy ismerős a harciassága! Tudtam, hogy ismerem! Egész büszke vagyok magamra. Persze először nem mosolygok. Nem éppen megszokottan váltunk el. Ő lelépett és mindenki mást bajban hagyott. Nem mintha nekem nem felelt volna meg így is. De azért elég sokan orroltak meg rá akkor este.
- Hát, nem volt eszünk. Vagy legalábbis nem voltunk olyan gyorsak, mint te. Neked aztán jó kis reflexeid vannak. Mi még csak a zseblámpa fényét néztük, mikor te már futottál. Egyetlen szó nélkül - fogom kicsit hosszabbra a beszédet, mint szükséges. Megfordul a fejemben, hogy ráérősen leüljek a rács elé és úgy beszélgessünk, de nem a legtisztább a padló a rendőrök sáros bakancsainak nyomán. Úgyhogy maradok állva, zsebre dugott kézzel.
- Aggódsz értük, vagy bűntudatod van? - kérdezek rá hezitálás nélkül, puszta kíváncsiságból, miközben csak közelebb lépek a rácshoz. Eszemben sincs megfogni és nekitámaszkodni. Nem akarom, hogy engem is betegyenek oda, mert azt hiszik, ki akartam éppen hozni onnan. Nem mintha nem fordulna meg a fejemben. De nem értek túl jól a zárak feltöréséhez. Hamarabb lopnám el az őrök szeme elől a kulcsot, minthogy anélkül bütyköljem meg a zárat.
- Gondolom - vonok vállat, hogy azért mégis válaszoljak a kérdésére, majd elgondolkozva nézek el a folyosó másik irányába. Ha menni akarok, most itt van a lehetőség. A bejárati ajtó nyitva áll és sehol egy őrszem. Igazán megtehetném, hogy fogom magam, elköszönök és már itt sem vagyok. Egyelőre viszont mégis maradok.
- Egyből ide jöttél? Olyan jó ez a város? Láttam pár elszórt cirkuszi plakátot, de az már jó pár héttel ezelőtti. Bár tény, hogy a rohangáló katonák mókásak tudnak lenni. Az az ideges fintor az arcukon! - majdnem elnevetem magam, de végül csak az a mosoly jelenik meg az arcomon, amit már igazán megszokhatott.
- Maradsz? - kérdezem, miközben a fejemmel a kijárat felé intek. Nekem most már igazán mehetnékem van. Ettől függetlenül, nem lepne meg, ha azt mondaná, hogy itt akar maradni még egy kis ideig. Végül is, szórakoztató a rendőröket nézni. Meg amúgy is, nem rossz hely ez. Kicsit koszos igaz, de ez valószínűleg csak nekem tűnik fel még mindig.

Hiába az elhatározás, maradok ülve. Pedig minél tovább gondolkozok rajta, annál egyértelműbb, hogy nem lenne senki, aki elkapna. De hova siessek? Úgyis elengednek. Még csak rács mögé sem fognak dugni, ebben egészen biztos vagyok. Úgyhogy maradok és kinyújtóztatom a lábaimat, hogy ne zsibbadjanak annyira. Alig bírom hirtelen behúzni, amikor megjelenik két rendőr, egy kiabáló lányt ráncigálva. Oldalra döntött fejjel nézem a műsort. Láthatóan nem mindenki fogadja túl jól, ha elfogják. Úgy tűnik, csak én vagyok ilyen nyugodt és jókedvű. Csak én vagyok biztos a dolgomban.
Egészen addig követem őket a tekintetemmel, amíg nem csattan a rács ajtaja és nem hallom a zár kattanását. Még talán továbbra is abba az irányba nézné, hogyha nem tűnne el a rólam vitatkozó két rendőr is. Különös. Ilyet eddig még nem láttam. De mindig van egy első alkalom. Utánuk nézek a kanyar után. Eszükbe sem jut, hogy engem felügyelni kellene itt, a kispadon.
- Nekem jó - vonok vállat, majd végre talpra állok. Kinyújtóztatom a lábaimat, megropogtatom a hátam, majd kényelmes tempóban, a vékony kabátom zsebébe nyomom a kezem, ahogy odasétálok a rács elé. Ekkor még nem tudom, kit fogok ott találni, csak azt, hogy meg kell néznem magamnak a nagy hangú... nos, foglyot.
Persze, amint megállok a rács előtt, egy pillanat alatt eltűnik a mosoly az arcomról és összeráncolom a homlokom. Nem volt olyan régen, hogy utoljára láttam, így lehetetlen elfelejteni. Persze mintha kicsit szétszórtabbnak tűnne, mint emlékeztem rá, de ő az.
- Helló - köszönök oda neki, jó egy lépésre állva a rács másik oldalán. Egy percre sem tekintek oldalra. Úgyis hallani fogom, ha a saját őröm visszajön. Bár valószínűleg a hangját is kiereszti majd. De ráérek akkor, abban a pillanatban eldönteni, hogy mihez kezdek. Nincs értelme előre tervezni.
- Hamar eltűntél azon az estén. Sokáig szidtak a többiek, amikor elfutottál, míg... minket elkaptak - közlöm vele, de én nem neheztelek rá. Megtehetném, de nem változtatott volna a helyzeten, ha egy kicsit lassabban reagál és őt is fülön csípik. Azt persze nem kell tudnia, hogy azért sem dühöngtem a többiekkel, mert különleges helyzetben voltam. Elég más a helyzet, ha a saját testőröd fog el és csak szobafogságot kapsz. Nincs értelme hőzöngeni.

Bevallom, nem a legjobb kezdés egy hét után már elfogatni magam egy piti betörés miatt, de úgysem fogok sokáig itt maradni. Nem tudnak velem mit kezdeni. Soha nem tudtak. Ügyesen kell színészkedni, ennyi a titok. Ettől függetlenül persze nem kellemes egy majdnem teljesen ismeretlen város rendőrségén ücsörögni. Főleg úgy nem, hogy mellettem tornyosodik az egyikük. Az előző városban már egész jól elbeszélgettem velük, de itt meg sem tudok szólalni. Nem is ajánlott, tekintve, hogy elég elveszettnek tűnik. A végén még megsértődik, amiért elvonom a figyelmét a messzire bámulástól.
Végül persze jön egy másik egyenruhás. Rámosolygok, mintha természetes lenne, hogy itt találkozunk. Már éppen azt hinném, hogy leguggol elém, mintha tízéves lennék és megkérdezné, hol vannak a szüleim. Nos, a kérdés stimmel. Tényleg ezt mondja, de közben kihúzza magát és próbál tiszteletet kicsikarni belőlem. Kár, hogy ott a kávé a kezében. Így nem a leghatásosabb.
- Nem a nevemet kellene megkérdeznie? - teszem fel a kérdést tökéletes francia kiejtéssel, miközben oldalra döntöm kicsit a fejem. Általában ezzel a kérdéssel szoktak kezdeni. Különös. Úgy látszik, a franciáknál más a szokás. Na persze erre jön a ne mondjam meg, mit csináljon szöveg. Bólogatok, majd újra elmosolyodok, ahogy végül megkérdezi a nevemet.
- Wyatt - mondok csak ennyit, majd jön a hosszú sztori. Nem emlékszem a szüleimre, nincsenek papírjaim és ott lakok, ahol éppen rám talál az éjszaka. Nos, ez tényleg igaz. Magam mögött hagytam a nagy, puha ágyam és a tökéletes kiszolgálást. De nem bánom. Akkor sem, ha már kezd nyomni a kemény pad és zsibbad a lábam a több, mint egy órás üléstől.
A falnak döntöm a hátam, amíg a rendőr diskurál a másikkal. Suttognak, de így is ki lehet venni, hogy fogalmuk sincs, mit kezdjenek velem. Ha lecsuknak, akkor sem tarthatnak bent sokáig. Nem tettem semmit. Vagy legalábbis hamarabb elkaptak, minthogy elemeltem volna bármit. Unalmamban a folyosót bámulom. Főleg a kijáratot. Fontolgatom, hogy elfutok. Biztos gyorsabb vagyok, mint ők.