Igazán szeretnék most előszedni a jó színészi képességem és komoly arcot vágni a helyzethez. De képtelen vagyok. Tudom én, hogy tud félelmetes lenni, mégsem tudom komolyan venni a fenyegetést. Hogy is tehetném, amikor elképzelem a helyzetet és már azon nevetnem kell? Jobb minél hamarabb túljutni ezen a témán, mielőtt tényleg meghallja a két öreg a hangokat. Vagy az enyémet. Nem tudom, hogy melyik miatt kerekedne jobban a szemük. Hogy nem egyedül vagyok, vagy azt hinnék egyedül és magamban beszélek és nevetgélek? Érdekes kísérlet tenne, de ezúttal belátom, hogy jobb nem tudni a választ. Valószínűleg nem díjat kapnék a felfedezésért, hanem pár szép szót, amivel kitesznek innen.
Úgyhogy jobban jártunk úgy, hogy az alvás mellett döntöttünk. Hiába veszítettem el a matracom, teljesen jól elalszok a földön is, a kabátommal a fejem alatt. A mocorgására is csak megkésve ébredek fel és nézek rá. Elég nagy a sötét bent ahhoz, hogy ne lássam, mi történik pontosan. Az egyetlen, amit látok a körvonala, ahogy ül a matracon. Rászánom magam, hogy felkönyököljek és suttogva megszólaljak.
- Puha és túl nagy. Értem én - bólintok, már emennyire ez lehetséges így félig fekve. Nem vagyok hülye, sejtem én, hogy egészen más itt a baj. Viszont nem mehetek oda hozzá és mondhatom, hogy minden rendben lesz.
- Na meg nincs párnád. Miért nem szóltál, hogy legyek jobb házigazda? Párna nélkül aludni kényelmetlen is a matracon - teszem hozzá és annak ellenére mosolygok, hogy a sötéttől valószínűleg nem látni. Azt viszont biztos észreveszi, hogy ülő helyzetbe tornázom magam, megropogtatom a hátam, aztán odamegyek mellé. Szó nélkül nyújtom neki oda az összehajtott kabátomat, hogy pótoljam a párna-gondot, ezúttal pedig elfoglalom a matrac kisebb felét, és a karja után nyúlok.
- Még szép, hogy nincs semmi baj. Úgyhogy te is aludhatsz - jegyzem meg és ha magától nem fekszik vissza, majd én megfogom a karját és lehúzom. Ha kell, még a rögtönzött párnát is eligazítom neki. Persze tudom, hogy nem ezen múlik majd a nyugodt estéje, de akkor is... Ennél többet mit tehetnék? Hazudni nem akarok neki, fogalmam sincs, ezen kívül pedig mi mást mondhatnék. Az viszont biztos nem fog megártani neki, ha megpróbál visszaaludni. Ki kellene használni, hogy végre tető van a feje felett. Olyan, ami nem ázik be, ha esetleg elkezd esni az eső.

Nem tudok nem vigyorogni a titkos szerető gondolatán. Lehet, hogy úgy átlagosan is csak ezen kellene járnia az eszemnek, de eddig meg sem fordult a fejemben, hogy akár próbálkozhatnék nála. Annak amúgy sem lenne jó vége. Vagy én beszélnék túl sokat, és árulnék el olyasmit, amit nem kellene... vagy ő kezdene el túlzottan ragaszkodni hozzám. Vagy én hozzá... Mindegy. A lényeg, hogy ebben nincs értelme belemenni. Egy kapcsolat bármilyen laza is, számomra akkor is túl komoly és kötött.
- Sakkban tartottál és nem volt választásom? - elgondolkozok egy pillanatra. - Végül is, nagyon félelmetes tudsz lenni, amikor morcos vagy - állítom teljesen magabiztosan, de aztán újra vigyorogni kezdek. Mégis bólintok. Nem tudom, hogy egy ilyen sztorit el tudnánk-e hihetni a két öreggel. De igazából azt is kétlem, hogyha meglátnák itt, magyarázatot várnának. Vagy szó nélkül tennének ki mindkettőnket, vagy nem vennének tudomást arról, hogy nem egyedül vagyok. Harmadik verzió nincs.
- Már akinek bonyolult a kedves viselkedés - vonok vállat, de egyértelműen nem akarok belemenni. A lopás az ő területe. Én egyelőre el sem tudok képzelni olyan helyzetet, hogy ilyesmire rászoruljak. Feltalálom magam. Ő pedig azt nem tudja elképzelni, hogy kedves legyen valakivel és kölcsönösen segítsenek egymásnak. Patt helyzet. Jobb nem belebonyolódni.
Ahogy abba sem kellene belemenni, hogy miért viselkedek másképp, mint azok, akiket ő ismer. Mint mindenki más, aki az utcán nőtt fel. Tudom én, hol hibádzik a színészkedésem. A sok apró megszokáson, amit képtelen vagyok magam mögött hagyni. De igazán próbálkozok. Amíg pedig nem sikerül, marad az ügyes magyarázkodás és hazugság.
Most pedig jöjjön az a jól megérdemelt alvás. Hajtom a fejem alá a kabátom, annak ellenére, hogy hagy nekem helyet a matracon. De én tartom magam ahhoz, hogy megnyerte a versenyt, ma csak ő alszik ott. Én tökéletesen, pillanatok alatt elalszok a földön is. Arra is alig ébredek fel, amikor mozgolódni kezd. Megszoktam, hogy itt nem kell minden zajra figyelnem. Végül mégis kinyitom a szemem. A sötétben csak a körvonalát látom. Megdörzsölöm a szemem és felkönyökölök.
- Minden rendben, Cosette? - kérdezem suttogva. Valószínűleg akkor is csak erre a hangerőre futná most, ha nem kellene csendben maradnunk. - Még van idő reggelig - teszem hozzá, bár van egy olyan érzésem, hogy nem azért van ébren, mert kialudta magát vagy dolga van.

Nem hiszem, hogy beázna a tető a fejünk felett. Bárhogy nézem, egyetlen rést sem látok. Ez persze még nem azt jelenti, hogy ha jönne egy több napos égszakadás, ne állna itt tócsákban a víz... de amíg ez nem következik be, minek aggódni? Az biztos, hogy nekem nem ezen fog járni az eszem. Nem lenne semmi értelme. Azon viszont már jogosan gondolkodok el, hogy mi lesz, ha a két öreg megtudja, hogy kérdés nélkül hívtam ide még valakit.
- Mint valami titkos szerető... - nevetem el magam de hamar összeszorítom a szám, hogy még véletlen se legyek hangosabb a kelleténél. Aztán persze már sikerül valamivel komolyabbra venni a figurát.
- Nem tudom. Tetszik ez a szerető gondolat - igen, eddig tartott a komolyság. Olyan vigyor ül az arcomon, hogy én sem hittem eddig, képes vagyok ilyet produkálni.
Végül pillanatok alatt tűnik el a jókedvem. Nem is tudom, honnan gondoltam, hogy ezt a témát megúszom hosszú távon. Talán valami viccel kellene hárítanom. Helyette mégis magyarázkodni kezdek. Abban viszont igaza van, tényleg tudom, pontosan mire gondol. Az apró kis szokásaimra, amit képtelen vagyok levetkőzni. Ezekre viszont még nem találtam ki megfelelő magyarázatot. Úgyhogy ezúttal csak vállat vonok és nem válaszolok. Nem tett fel nyíltan újabb kérdést, én pedig nem akarok belegabalyodni a saját szavaimba.
- Már miért lenne bonyolultabb? Pont úgy meg lehet szokni és könnyedén csinálni, mint ahogy te lopsz - válaszolom, majd egy pillanatra elgondolkodok a folytatáson. Lehet, hogy tényleg kihasználják a segítségem, de...
- Pont úgy használom én is ki őket - fejezem be hangosan a gondolatot. Lehet, hogy érdekelnie kellene annak az apróságnak, hogy a két öreg nagy hasznomat veszi. De nálam ez nem kizáró ok. Kölcsönösen használjuk ki egymást és ez így rendben van. Később lehet, hogy még rá leszek szorulva a másik megoldásra, de amíg nem, addig miért bűnöznék?
- Én is csak pár mondatra emlékszek tőle - magyarázom anélkül, hogy átgondolnám. Lehet, hogy nem ezúttal is jobban tettem volna, ha hallgatok? Most már késő bánat. Persze próbálok szomorúnak tűnni. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, ha az ember szülei meghalnak, nem beszél róluk szívesen. A baj, hogy én inkább csak valamiféle haragot érzek. Nem, nem utálom a szüleimet, de ha ők jutnak eszembe, csak arra emlékszek, hogy mennyire meg akarták szabni minden lépésem.
- Igen. Ideje aludni - bólintok rá, majd lassan mosolyra húzódik a szám, ahogy láthatóan helyet hagy nekem is a matracon. De nem, eszemben sincs odafeküdni. Megnyerte a versenyt, élvezze csak ki a nyereményét. Én pedig leveszem a kabátom, gondosan összehajtogatom és nagy büszkén teszem le földre az újonnan avatott párnám.
- Jó éjt, Cosette - suttogom még utoljára, majd tényleg megpróbálok én is aludni.

Egyértelmű volt, hogy a futóversennyel csak én veszíthetek. Mégis bevállaltam, és hiába alakultak úgy a dolgok, hogy ő lépett fel először a lépcsőre, egy rossz szavam sincs. Így jártam. Ma marad a padló, párnának meg valószínűleg a kabátom. Túlélem. Legalább annyi vigaszdíjam lett, hogy megtudtam, képes még mosolyogni. Úgy igazán. Meglepő, de egyben megnyugtató is.
Ez persze csak másodlagos. A fő, hogy elég csendben beszélünk ahhoz, hogy ne zavarjuk a két öreget. Majd miután megigazítottam a ruhám, már indulhatunk is fel a lépcsőn. Közben pedig elraktározom magamban, hogy talán nem kellene ilyen nagy gonddal igazítani el a ruhám előtte. Elég egyértelmű volt a pillantásából, hogy ez nem megszokott. Persze talán ki tudnám magyarázni, hogy miért csinálom, mégis... valahogy most nem akarom. Amíg nem kérdez, nem magyarázkodok. Ha megtenném, az még gyanúsabb lenne.
Úgyhogy egyetlen szó nélkül megyek fel a lépcsőn és utána is csak megmutatom a matracot, majd pillanatok alatt leülök a földre, félig a falnak, félig egy bontatlan doboznak dőlve.
- Abban nem vagyok biztos, hogy nem ázik be a tető. Eddig még nem esett, mióta itt vagyok - mondom, miközben felemelem a fejem, hogy megvizsgáljam a plafont. Tény, hogy nem látok rajta sehol rést, de ez még nem jelenti azt, hogyha kifognánk egy több napos esőt, ne lennék itt bajban.
De amíg nem esik, nincs miért aggódni. Ez nagyon is luxus helynek számít. A ráadás pedig már csak az elrejtett alma, ami igaz, hogy nem a legfrissebb, de mindenképp ehető. Hamar előveszem a késem és megfelezem, majd odadobom neki az egyik részt. Van egy olyan érzésem, hogy az ő adagja sokkal hamarabb elfogy majd, mint az enyém. Még mostanság is figyelek arra, hogy például az alma leve ne folyjon végig az államon és hasonlók. Nem tehetek róla, van olyan szokás, amit nem tudok magam mögött hagyni.
- Hát, itt maradhatsz, ameddig szeretnél. Vagy amíg nem lesz a két öreg ellenére, hogy kérdés nélkül hívtam ide még valakit - mondom kissé elgondolkozva, továbbra is az almát rágcsálva teljesen ráérősen. Arra persze már felkapom a fejem és ránézek, amikor újra megszólal. Először nem válaszolok csak ráncolom a homlokom.
- Nem hiszem, hogy törvénybe van vésve, hogy szomorúnak kell lenni. De jó színész vagyok, eljátszhatom - mondom és szinte azonnal olyan borongós arcot vágok, miközben az alma maradékára nézek, hogy bárkinek megesne rajtam a szíve. Aztán persze elnevetem magam. Ennyit a alakításomról.
- Csak próbálom összeszedni magam, ennyi az egész. Látod, mennyit ér. Lopás nélkül ehetek és szállásom is van, csak azért, mert megigazítom a ruhám és távol tartom magam a bajoktól - kezdek bele, magamban átrágva minden szót, majd mikor a legvégén úgy ítélem, hogy ez talán nem lesz elég, kis fészkelődés után folytatom. - Apa is mindig ezt mondta, amikor gyerek voltam. Hogy nem szabad lecsúszni, bármilyen rosszul is alakul minden - na persze azt már nem teszem hozzá, hogy ő ezt akkor mondta, amikor nem sikerült annyit lealkudnia a legújabb kocsijából, mint szerette volna.

Bármennyire is próbálom elfogadni, nem tetszik az ötlet, hogy eldöntötte, utálni fog, ha gazdag leszek. Ahogy az sem, hogy szerinte nem is fogok akkor már rá emlékezni. Mégis megpróbálom elfogadni, hogy ő így gondolkodik. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne adhatnék neki előre engedélyt, hogy lopjon tőlem. Úgysem valószínű, hogy ebből bármi megvalósul. Belőlem nem lesz színész, se semmi olyasmi, ami hírnévvel jár. Maradok a szerepemnél, és eszemben sincs komolyan venni semmit az kivételével, hogy csendben kell lennünk, ha elérjük a házat. Tudom, hogy nem tervezett semmiféle bulit csapni, de valamivel magyarázni kellett, amiért újra elismételtem. Abból viszont még én is értek, amilyen arcot vág a következő szavaimra. Gondolhattam volna, hogy ő nincs annyira oda azért, hogy be vagyunk zárva a városba, ahol ennek köszönhetően mindig történik valami. Van annyi eszem, hogy ne feszegessem tovább a témát. Helyette feldobom a futóverseny ötletét. Gond nélkül képes lennék neki előnyt adni, de be kell látnom, hogy nincs szüksége rá. Nem veszem észre, hogy szándékosan visszafognám magam, mégis ő ér oda a lépcsőhöz először. Ezúttal örülök, hogy nem adtak neki plusz előnyt. Csúnya lett volna, hogyha futásban lealáz egy lány.
- Szóval képes vagy te úgy igazán mosolyogni! - mondom reflexből szinte suttogásig halkítva a hangom, ahogy megállok mellette. Nagy sóhaj kíséretében fújom ki a levegőt, miközben megszokásból megigazítom a ruhám. Újabb régi beidegződés. Mindig legyen gyűrődésmentes a ruha. Fő az összeszedett megjelenés.
- Mutatom... Nem szalad el a matrac. De csak ma este kizárólag a tiéd! - fordulok még vissza, miután ügyesen megelőztem a lépcsőn, ahol csendben, mégis gyorsan lépkedek felfelé.
Nem túl meglepő módon, semmi luxus nincs itt fent. Egy átlagos padlástér, pár üres dobozzal, amiben csak ócska papírok vannak. Eddig még arra sem vettem a fáradtságot, hogy átnézzem őket jobban. Enélkül is tudom, hogy engem nem érdekelnek. Aztán pedig, a tetőablak alatt ott van a matrac. Megállok ott, ahonnan jól látni, és újabb színpadi túljátszással mutatok a főnyeremény felé.
Amint elfoglalja a helyét, én lekuporodok a fal mellé, az egyik kezem a bontatlan dobozon nyugtatom, miközben figyelem, hogy barátkozik a hellyel. Ha jól sejtem, nem most volt, amikor utoljára matracon aludt. Bár talán nem kellene rákérdeznem...
- Mikor voltál utoljára ilyen királyi helyen? - érdeklődök mégis, kissé átfogalmazva a kérdést ahhoz képest, mint eredetileg terveztem. De hiába én kíváncsiskodok, mégis egy pillanatig tartom rajta a szemem és már fordulok is el. Kicsit kutatok a doboz mögött, amin eddig a kezem volt, majd előveszek egy nem éppen friss, de még ehető almát. Megtörölgetem a felsőmben, majd elő a késem - ami nélkül ugye egy tapodtat se sehova - és megfelezem a gyümölcsöt. Azzal már nem fáradok, hogy odavigyem neki. Inkább dobom. Nem hinném, hogy ne lenne képes elkapni.