Rue de la Republique (Főutca)

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-06-25, 05:51

"Édes" hármas...

Én talán egy kicsit többre számítottam, de nem fogom ezt kimondani, mert biztos, hogy csak naivnak lennék titulálva. Végülis nem akadt ki nagyon és nem rohant azonnal valamelyik feletteséhez, hogy továbbítsa az infot, miszerint aljas németek és áruló franciák akarták itt őt tőrbe csalni, vagy tudom is én. A lényeg, hogy ez is meg van és rosszabbul is alakulhatott volna, bár persze talán egy kicsit jobban is. Most viszont lassan visszatérhetünk a táborba, én legalábbis valami miatt azt hittem, hogy ez következik, de nem, sőt ami jön kár lenne tagadni, hogy nem kicsit lep meg. Nem tehetek róla, de eléggé távol áll a szememben az ilyesmi Alexandertől, vagy csak én hittem ezt? A mindig komoly német katona tud lazítani is egy kicsit, csak csinos francia lányok kellenek hozzá? Nem is tudom, hogy miért zavar ez egyáltalán, hiszen azt csinál, amit akar nem igaz? Nincs közöm hozzá, minden bizonnyal az idegesít, hogy úgy beszél velem, mintha a felettesem lenne, miközben tudja jól, hogy ezt határozottan nem szoktam értékelni.
- Jól van, akkor... jó szórakozást. - talán jól esett volna, ha azt mondja üljünk be meginni valamit? Mégis csak igyekszem segíteni mindenben. Úgy érzem fogalma sincs róla, hogy a jó vezető nem csak attól lesz jó vezető, hogy folyton keményen fogja az embereit. Attól is, ha tud emberséges lenni velük, akár baráti, de ő a táborban mindig csak a kemény arcát mutatja, soha semmi mást. Láthatóan azt inkább idegenekkel osztja meg, mert úgy egyszerűbb, nem látja senki, hogy van emberi oldala is? Végül csak sóhajtok egyet, aztán veszek egy hátraarcot. Akkor hát irány a tábor.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-06-24, 09:26

Mély lélegzetet veszek, és lassan engedem ki a levegőt. Érzem, hogy ebből már nem lesz semmi több, a szövetséges katona agresszív, támadó magatartását felváltotta a feszült bizonytalanság, és már valószínűleg nem fog nekünk ugrani. Nos, ha mégis... Persze a kérésemet először élből elutasítja, de erre számítottam. Számára talán meglepő, hogy egyáltalán felmerült ez a téma, szerintem ez az utolsó dolog, amire számított volna tőlünk, így nem is várom, hogy azonnal rábólintson, de nagyon remélem, hogy sikerült annyira megingatni a hitében, hogy később átgondolja. Mindenesetre pontosan tudom, hogy ez milyen veszélyekkel jár rá nézve, mert ezzel együtt be kell vallania, hogy találkozott velünk, és nem próbált meg azonnal kiiktatni. A mondandója végén viszont elhinti, hogy nem dobja el teljesen a lehetőséget, és ez alig észrevehető, elégedett mosolyt csal az arcomra. Remélhetőleg rájött, hogy nem ostobaság, amit beszélünk.
Celeste-re nézek, és bólintok neki, jelezve, hogy ennél többet itt már nem tehetünk, és ha tovább erősködünk, az pont az ellenkező hatást válthatja ki, bár úgy vélem, ebben ő is egyetért. Mikor a katona még hallótávolságban van, odakiáltom neki egy avignon-i lakás címét, ahol később esetleg hagyhat üzenetet, aztán visszafordulok a társamhoz.
- Szerintem egész jól ment – válaszolom neki, bár az arcom egyelőre még inkább borús, mint bizakodó. Körülnézek az utcán, és rögtön megtalálom azt, ami egy kicsit feldobhatná a hangulatomat. Visszafordulok Celeste-hez.
- Köszönöm a segítségedet – mondom ugyanazon a hivatalos hangon, amivel általában az embereimhez beszélek – Itt végeztünk, úgyhogy visszatérhetsz a táborba – közlöm vele, aztán szokatlan módon kicsit lazábbra veszem a figurát – Én még... maradok egy kicsit – folytatom, és ezúttal tényleg elmosolyodok, ahogy újra végigmérem a kocsma felé haladó vidám hölgycsapatot, és miután intek Celeste-nek, utánuk indulok. Már nem nézek vissza, valamiért nem akarom látni az arckifejezését.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-06-04, 11:47

"Édes" hármas...

Hát nem mondom, hogy sokkal jobbra számítottam, vagy épp rosszabbra, nézőpont kérdése. A lényeg, hogy még mindig nem estek egymásnak, csak az a bizonyos erőfitogtatás van meg szavakkal. Persze ez várható volt, hogy lesz, mégis csak pasiból vannak, és naná, hogy egymásnak feszülnek, főleg hogy ellentétes oldalon állnak, legalábbis hivatalosan, mert egyébként pontosan ugyanazt képviseljük. Azt hiszem sokkal rosszabbul is alakulhatott volna ez az egész, ahhoz képest tehát jók vagyunk. Nem lett se lövöldözés, se semmi extra, csak épp normális választ nem kapunk. Jó én se azzal számoltam, hogy azonnal szerez valakit, akivel Alexander leülhet beszélgetni, de... így még nehezebb lesz.
- Semmi sem lehetetlen, csak.. figyelj, hátha adódik lehetőség. Egy rugalmasabb vezető... ez a szorult helyzet most sokakra lehet jó hatással. - itt a repülő és még bőven jönnek majd nehezebb időszakok is, tehát igenis lehet arra esély, hogy valamelyik tiszt megrendül ebben az egészben, épp úgy, mint ő. Össze kellene fognunk, ha meg akarjuk oldani ezt a helyzet és szerintem ezzel ő is tökéletese tisztában van, vagy ha még nem, akkor majd idővel lesz. Végül elköszön. Nem hiszem, hogy ebből sokkal többet kihozhattunk volna és kétlem, hogy Alexander erővel akarna belőle békatárgyalásokat kicsikarni, az teljesen értelmetlen lenne. Halkan sóhajtok végül egyet, ahogy követem tekintetemmel a távolodó alakot, majd végül egy félmosollyal Alexanderre pillantok.
- Végülis alakulhatott volna rosszabbul is nem? - biztos vagyok benne, hogy nem fog velem egyetérteni, de akkor sem kell mindig úgy nézni, mint aki most evett meg egy kiló savanyú uborkát. Az élet nem mindig egyszerű, ezt mind tudjuk, de attól még meg van rá az esély, hogy esetleg jobban alakuljanak a dolgok, mint számítunk rá. Nem tudni mit hoz a holnap, talán jobbat, talán... még rosszabbat, kiderül. Most már viszont ideje visszatérni a táborba, nekünk se jó, ha túl sokat időzünk a városban.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-06-01, 12:11

Nem mondom, hogy túlzottan tetszenek a szavaik. Van pár pillanat, amikor szívesen ugranék nekik és hallgattatnám elé őket. Elég nehéz szembesülni azzal, hogy ilyen téren sem ismerem tökéletesen a sereget. De maradok nyugton. Nem biztos, hogy jó vége lenne, ha akár csak egy hirtelen mozdulatot tennék. Fogadok, hogy ők is pont olyan feszültek, amennyire én. Mégis, mindazok ellenére, amit mondtak, elgondolkozok. Lehet, hogy van igazság a szavaikban. Bármennyire is meg fogom bánni később, hajlok rá, hogy hallgassak mindenről, ami ma történt. Hallgassak róluk. Ez nem olyan nagy kérés, és legalább nekem sem kell magyarázkodni a seregnél. Egy felettesemnek sem kell beszámolnom arról, hogy ez már a második olyan eset, amikor egy németet hagyok elsétálni anélkül, hogy egyáltalán megpróbálnám megölni. Senki nem fog tudni róla, és ez így a legtisztább. Akkor persze főhet majd a fejem, ha hazugság volt minden szavuk. De addig...
- Hogy mit csináljak? - feledkezek el egy pillanat alatt arról, hogy fegyelmeznem kellene magam és visszafogni az érzelmeimet. Egy pillanattal később persze megjelenik egy mosoly az arcomon. Ez csak valami vicc lehet. Nem képzeli, hogy bármelyik felettesem elé odaállok, hogy pár német kószál a városban és beszélni szeretnének egy tiszttel. Oh és a helyiek is segítenek nekik. Tökéletes. Csakis jól jöhet ki egy ilyen helyzetből mindenki.
- Még nem ment el teljesen az eszem. Képtelenség egy ilyen találkozót megszervezni. Ott helyben kapok golyót és jogosan, amint ezt megemlítem - rázom a fejem, miután rájövök, hogy ezek komolyan beszélnek. Hiába nézek egyikükről a másikra, nem látom jelét, hogy ezt viccnek szánták volna.
- Lehetetlen - teszem hozzá most már sokkal komolyabban. - Hallgatok, ezt megígérhetem. De semmi mást. Majd ha találok valaki olyat, aki képes elhinni a sztorit, akkor talán lesz egy találkozó- mondom szinte azonnal. Lehet, hogyha adódik alkalom, tényleg szervezek egy találkozót, de egyelőre túl nagy kockázattal járna. Ilyesmit pedig nem engedhetek meg magamnak. Ahogy azt sem, hogy túl sokáig ácsorogjak itt. Feltűnő lenne. Most már tényleg az.
- Soha nem találkoztunk - köszönök el ennyivel és ha hagynak, ezúttal biztosan elsétálok. Vissza a bárba, meginni még egy sört és átgondolni ezt az egészet. Ezúttal már nem akarom egyiküket sem megölni, csak ha nem hagynak más választást. Jobb, ha elengednek. Talán következőleg én keresem meg őket.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-31, 05:42

Gúnyosan felhorkantok. Boszorkányság, nem boszorkányság... Mintha valami tündérmese végkimenetelén vitatkoznánk.
- Teljesen mindegy, hogy miből származik az ereklyék ereje, a lényeg az, hogy segíthetnek megnyerni ezt a háborút - szögezem le – Kivéve akkor, ha maguk a homokba dugják a fejüket, és elzárják őket ahelyett, hogy felhasználnák – mondom kissé vádlón – És egyáltalán nem olyan biztos a táboruk védelme, mint állítja – közlöm vele határozottan. Bosszant a hozzáállása, az elvakult hite a szövetségesek felsőbbrendűségében. Bár olykor észrevehetően elbizonytalanodik, nem tud átlendülni a belé vert eszméken.
Mikor a feletteseiről beszél, meg arról, hogy „nem az ő dolga ilyesmivel foglalkozni”, visszafojtok egy elégedetlen sóhajt. Már megint az a gépies, berögzült ideológia, a vak bizalom és hűség a felette álló tisztek iránt, ami már eddig is zavart. A katonai hűséggel semmi bajom, az bennem is megvan, de ha nem lennék képes átgondolni és mérlegelni a dolgokat, már nem itt lennék, hanem a többi német hazafi oldalán aprítanám azokat, akik nem érdemlik meg, hogy éljenek.
Igyekszem higgadt és tárgyilagos maradni, viszont kezdek meggyőződni arról, hogy nem ő lesz a mi emberünk. Muszáj valahogyan kapcsolatot teremtenem a szövetségesekkel, de olyasvalaki kell, aki képes racionálisan gondolkodni arról, hogy mi hasznos, és mi nem. Mi egyedül már nem tudunk többet tenni, csak várni arra, hogy előbb-utóbb felfedezzenek vagy eltűnjön a bura, de az utóbbi egyelőre nehezen elképzelhető. A legjobb mindenkinek az lenne, ha össze tudnánk dolgozni a szövetségesekkel. Náluk vannak az ereklyék – legalábbis a legtöbb -, de mi talán többet tudunk róla, és ami fontosabb, hogy alkalom esetén a kapcsolataink és az eddigi szervezkedéseink miatt hatékonyabban tudnánk bevetni őket.
Le sem veszem a szemem a katonáról. Látom rajta, hogy most dönti el, mihez is fog kezdeni a szituációval. Nem bízom benne egészen, ezért nem merem annyival lerendezni, hogy felejtse el, amit látott és hallott, mert az is lehet, hogy rögtön szalad a drágalátos feletteseihez, és holnap reggel puskaropogásra ébredünk a táborban. És nem is lenne célravezető elszalasztani egy ilyen lehetőséget.
Celeste is gyorsan átlátja a helyzetet, én pedig a szavaimmal megerősítem azt, amit elkezdett.
- Senkit sem kell elárulnia – rázom meg a fejem gyorsan, mielőtt még nekem ugrik. – És semmit. Senkinek – teszem hozzá. – Nem kell semmilyen információ a táborukról vagy a terveikről, csak tartsa a száját rólunk – itt egy rövid szünetet tartok, mielőtt óvatosan bedobom a legfontosabb dolgot -, és segítsen összehozni egy tárgyalást egy felettesével.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-20, 10:37

"Édes" hármas...

Finoman szólva is ingadozó a beszélgetés. A tekintetem egyikükről a másikukra szökik, majd vissza, nehéz eldönteni, hogy mi lesz a vége. Az a baj, hogy még egyikük sem tudja, hogy mit akar. Úgy érzem Andrew talán válaszokat, kétségei vannak, és próbál velük kezdeni valamit, de maga sem biztos benne, hogy ez a jó út. Alexander pedig... kiszámíthatatlan, az utolsó pillanatban fogja csak eldönteni, hogy a kezét nyújtja, vagy fegyvert szegez a másikra. Nála nem lehet tudni, még é sem tudom mikor mit akar, pedig úgy gondolom elég jó emberismerő vagyok. Vannak nehéz esetek és ez a két fickó kifejezetten közéjük tartozik, nekem pedig meg kellene maradnom higgadtnak közöttük és lehetőség szerint nem szólni rá egyikre sem, mert nem vennék jó néven. Férfiak... mindig azt hiszik, hogy ők az okosak, az erősek és jobban tudnak mindent, pedig az esetek nagy részében az történik, amit mi nők akarunk csak épp mindez úgy, hogy előtte még lemegy egy nagy adag izom összeméregetés, mint az oviban komolyan.
- Dehogy boszorkányság, de attól még tény és való. Azért mert van aki nem lát a saját szeménél tovább... más még akad, aki igen. - finoman megrántom a vállam. Időnként szúrok csak közbe, hiszen a főnök nem én vagyok, nem az én dolgom meggyőzni egy katonát, hogy meghallgasson minket, és kétlem, hogy Alexander túlságosan értékelné, ha túl sokat beszélnék bele a dolgaiba. Jobb az úgy, ha inkább csak készen állok arra, ha netán valami rosszul alakul, ha esetleg mégsem képesek megegyezni, dűlőre jutni egymással.
- Mindig ugyanaz... de csak védd őket bátran. - megrázom a fejem, de egy sóhajt visszafogok. Sosem szívleltem a katonákat, főleg azokat, akik nem képesek önálló döntéseket hozni. Alexander más, bár persze ő is parancsot követ, és ő is határozottan nehéz eset, de legalább vannak önálló felvetései is, és nem mindenben hódol be másoknak. Bár tény, hogy még nem láttam a felettesei közelében, de... akkor is úgy gondolom, hogy ő több ennél, nem egy bólogató bárány.
Úgy fest talán a feszültség lassan lejjebb ül, és talán egy kicsit én is felengedhetek. Attól félek viszont, hogy nem elég segítség az, hogy nem beszél a ma estéről senkinek, ennél több kellene.
- Nem kell elárulnod senkit, de... - újra elhallgatok és összeszorítom a szám. Nem az én dolgom, nem nekem kell ezt közölni, a végén csak megkapnám a magam leszúrását, mert nem tartottam a szám és nem hagytam, hogy ő legyen a főnök. Azt se viseli jól, ha négyszemközt mondok neki ellent, ha nyíltan tenném a végén még tényleg megköszönné a segítségem és kitenné a szűröm.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-19, 12:20

Tudom, hogy mit állítanak azokról a kacatokról, de én képtelen vagyok elhinni. Varázserő, boszorkányság meg miegymás. Nem hittem volna, hogy ilyesmivel találom szemben magam a katonaság sorai között. Több, mint a fél laktanya elhiszi ezeket a meséket, de én nem tudom. Talán nem is akarom. Ha erre azt mondom, hogy igaz, onnantól nincs megállás. Mindenre van magyarázat, csak meg kell találni.
- Jó, nem gondolom komolyan. Azt viszont igen, hogy bármi is ez az egész, nem boszorkányság - mondom egy röpke másodpercre elveszítve a fejem. Ez persze csak annyiban nyilvánul meg, hogy egy kicsit megemelem a hangom. Semmi több.
- Hozzánk biztosan senki nem jut be. Onnan el nem visznek egy... ereklyét sem - használom végül a megfelelő szót, de látszik rajtam, hogy a helyzet ellenére még a szó is mulattat. Majd persze, ha belegondolok, hogy mindez mit jelenthet, már nem fogok egy kicsit sem jól szórakozni. Biztos vagyok benne, hogy náluk is van jó pár kacat és talán bármennyire is figyeltünk, civilekhez is kerülhetett pár.
- Nem mi hibáztunk, de ezek szerint mégsem voltunk elég jók - jegyzem meg, majd igyekszem elnyomni az érzést, amit az egész katonaság helyett is ott motoszkál bennem. Sürgősen feljebb kell tornászni a színvonalat. De ezzel ráérek később foglalkozni. Majd jelentem valamelyik tisztnek. Előtte viszont meg kellene magyarázni, hogy miért nem kutatta át senki az erdőt. Mondanám, hogy én sem értem az okot, de sokadjára átgondolva azt a beszélgetést a századossal, talán nem említettem neki egy szóval sem németeket. Mintha addig nem jutottunk volna el. Legalábbis nem mernék rá megesküdni, hogy erről is beszéltem. Csak a bennem tomboló idegességre emlékszek tisztán, semmi másra.
- Fogalmam sincs, a feletteseim mit miért tesznek és miért nem. Nem az én dolgom az ilyesmivel foglalkozni - mondom végül teljesen magabiztosan. Nem hallani vagy látni rajtam, hogy nem vagyok olyan biztos a dolgomban. Csak az biztos, hogy ezek után, bármibe is kerül, pótolom az elmaradást. Valószínűleg egy hétig krumplit fogok pucolni - legjobb esetben -, de muszáj szólnom.
Legalábbis muszáj lenne. A baj ott kezdődik, hogy elbizonytalanodok. Abban, hogy mi a helyes és mi az, amiről csak azt hiszem. Elég meggyőzőek tudnak lenni és lássuk be, még nem támadt egyikük sem. Ezért is fontolom meg a szavaikat, miután végre a lényegre térnek. Az viszont mindenképp sok, hogy segítsünk egymásnak. Ez a szó... mintha besúgónak gondolna. Mégis rákérdezek.
- Mit takar a segítség pontosan? - elég gyanakvó a hangom ahhoz, hogy jól meggondolja, mit fele. Nekem mindegy, kitől kapok választ, a lényeg, hogyha annak kis köze is van ahhoz, hogy információt adjak ki nekik, akkor akár ki is biztosíthatjuk a fegyvereinket. Ha viszont csak annyit, hogy én hallgassak és mindenki tegye a dolgát. Nos, utóbbit talán megfontolom. Talán.
- Nem fogom elárulni a sereget. Azt viszont megtehetem, hogy hallgatok a ma estéről - foglalom össze a gondolataimat. Hallani a burkolt fenyegetést a hangomban. Egyikük sem hülye, ennyiből érteniük kell, hogy mi az, amit hajlandó vagyok megtenni és mi az, amiről szó sem lehet. Innentől ők döntenek. És ha jól, akkor mindannyian mehetünk a magunk dolgára. Vagyis én vissza inni még egy sört ez az egész levezetéseként.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-17, 16:17

Eldobom a körömig szívott csikket, és eltaposom, de közben végig a katona szemébe nézek. Csökönyös, és nem hajlandó elvonatkoztatni az előítéleteitől. Ameddig nem tudja leküzdeni a németellenes hozzáállását, addig nem fogunk tudni közös nevezőre jutni, mert most hiába válaszolgat, igazából egy helyben topogunk. Idegesen végigsimítom az alkaromat, és a szövet alatt érzem a pengéket. Az érintésük megnyugtat. Ha belegondolok, ez tényleg beteges.
Rábólintok Celeste mondatára.
- Azok a kacatok fontosak – szögezem le – Nem csak nekünk, hanem maguknak is. Hitlernek is. Bárkinek, aki hozzájuk fér, és ezért meg kell akadályozni, hogy rossz kezekbe kerüljenek – szögezem le. Azt már nem teszem hozzá, hogy tőlük várom a háború végét, ennyire azért nem akarom beavatni a részletekbe. Amikor megemlíti, hogy biztosan mi is ott voltunk, enyhén félrebillentem a fejem. Tudom, hogy mire gondol. Azt hiszi, hogy a rendszerük áthatolhatatlan és biztonságos, most pedig azzal szembesül, hogy ez egyáltalán nem így van. Először németekbe botlik az erdőben, aztán németekbe az utcán, megtudja, hogy németek voltak a táborukban, most pedig azt, hogy...
- Igen, ott voltunk. Már azelőtt is, hogy maguk megtalálták, és azután is. – vallom be. Már nem változat semmin, ha megtudja, ott már nincs semmi, amit hasznosíthatnánk – Nem maguk hibáztak – teszem hozzá – Nem véletlenül vagyunk még életben. – Magyarázat, megnyugtatás és burkolt fenyegetés egyben.
Azt remélem, hogy ha készségesen válaszolok, akkor belátja, hogy tisztán játszunk, és hajlandó lesz egyenrangú tárgyalófélként tekinteni rám. Kezd zavarni, hogy úgy beszél hozzám, mint valami alatta állóhoz, miközben örülhetne, hogy nem öltem meg azonnal, hanem idejöttem beszélgetni. Remélem elég okos hozzá, hogy belássa, ez nem csak erre a szituációra igaz, hanem az egész ittlétünkre. Ha a Valkűrök bajt akarnának, már többször is meglett volna a lehetőségünk, hogy felkavarjuk az állóvizet.
- Biztosan nem hagytak figyelmen kívül egy ilyen problémát – kontrázok rá Celeste-re. Magamból indulok ki, és elképzelhetetlennek tartom, hogy ne ugrasztanék ki azonnal legalább egy egységet átvizsgálni az erdőt, márpedig semmi ilyesmi nem történt. Igazából aggaszt is a dolog, mert nem értem, szóval remélem, hogy a férfi képes lesz épkézláb válasszal előhozakodni.
Látom rajta, hogy neki is pörög az agya, és azt hiszem, pontosan ugyanazon gondolkozik, mint én. Lehet, hogy csak belemagyarázom a kétkedő tekintetébe, de mintha kezdene hajlani arra, hogy nem teljesen őrültség mindaz, amit összehordtam neki. Úgy döntök, adok neki még egy löketet, és válaszolok a kérdésére.
- Azért jöttem, mert a társaim veszélyben vannak – válaszolom neki higgadtan. Ha jól sejtem, ez olyasvalami, amit ő is ért – Van egy küldetésünk, ami nagyon hasonló a magukéhoz, és ha mi egymásnak ugrunk, akkor ez a cél mindannyiunktól távolabb kerül. Ugyanaz ellen harcolunk – szándékosan nem azt mondom, hogy ugyanazon az oldalon, mert abban még nem vagyok teljesen biztos, hogy ugyanúgy képzeljük el Európa jövőjét – És ha le akarjuk győzni, szükségünk van egymás segítségére.
Miközben kimondom, rádöbbenek, hogy ezzel eldöntöttem a napok óta tartó önmagammal vívott vitát. Magunktól nem tudunk többet tenni, és kijutni sem tudunk ebből az átkozott városból. Nem halogathatom tovább, eljött az ideje annak, hogy szövetségeseket keressünk.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-10, 04:41

"Édes" hármas...

Nehezebb, mint gondoltam, vagy... könnyebb? Ha azt nézem, hogy még nem estek egymásnak, csak ez a fenyegető testtartás van meg és szinte felváltva csúszik valamelyikük keze a pisztoly markolatára, akkor egész jók vagyunk. Remélem, hogy még legalább egy ideig tudják tartani, hogy csak szóban mennek egymásnak és tettekben nem.
Látom persze Alexander szikrázó tekintetét, vagy lenyeli, vagy ezért még majd kapok egy újabb fejmosást. De ha most jól,v agy legalábbis nem túlságosan rosszul alakul a helyzet, akkor talán nem ezzel kell lezárni a napot. Pedig én az ereklyékről nem beszéltem neki, vagy legalábbis maximum nagyon halvány utalás volt csupán. Andrew szavaira persze csak megrázom a fejem, még hogy amit ők mondanak az minden esetben igaz... kétlem, hogy ezt tényleg komolyan gondolja, hiszen szinte semmit se mondtak el neki a tényekről nem?
- Persze egyszerű kacatok miatt állítottak fel egy kész kutatóarzenált. Ezt nem gondolhatod komolyan! - a másik felvetésére direkt nem válaszolok. Nem lenne okos dolog itt Alexander előtt olyasmit kiejteni a számon, amiért aztán megkapom, hogy már megint mennyire felelőtlen voltam, főleg ha azt nézem, hogy ha a tekintettel ölni lehetne, már rég nem állnék csak úgy lazán a lábamon. Megértem... hetekkel ezelőtt lehet, hogy én is így álltam volna ehhez az egészhez, de megváltoztak a dolgok és igenis megbízom ezekben a német katonákban, akkor is, ha németek. Főleg, hogy a legrosszabbakat franciáktól szenvedtem el. Nem az számít, hogy ki milyen nemzetiségű, hanem az, hogy milyen ember, ennyi.
- Ha hittek volna, nem hiszem, hogy nem kutatják át azonnal az erdőt. - rázom meg a fejem egy sóhajjal. Mégis hogy lehet valakibe ennyire belenevelni a dogmatikus válaszokat. Mert ezt igenis annak érzem, hiszen nem tud semmiről, és ha hittek volna neki, hogy német katonák vannak a város melletti erdőben, akkor tuti, hogy hamar átkutatják. Erre viszont nem került sor, lehet hogy azért, mert jóval később mondta el, mint ahogy történt. De még mindig nem hiszem el, hogy tényleg azt hiszi azok az alakok olyan tökéletesek, hiszen a katonáik semmit nem tudnak, pedig a roncs akár veszélyes is lehetne.
A kérdésénél újra Alexanderre pillantok. Nem hiszem, hogy így van, de legalább értékelhetné, hogy igyekszem semmi olyanra nem válaszolni, amire nem nekem kell. Ő a főnök... és ehhez most tartom is magam.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-09, 16:26

Tudom, hogy nem úgy működik a rendszer, ahogy gyerekkorom óta hittem. De abban még mindig pont olyan biztos vagyok, hogy a németekkel kapcsolatban nem tévedtek. Vagy mégsem? Tekintve, hogy mozdulatlanul állok és beszélgetek egyel! Beszélek azzal, aki velük szövetkezik. Nem vagyok normális...! Ha ezt bármi meglátja, vagy megtudja, bűntudat nélkül lő agyon, mint árulót. Én mégis megkockáztatom. Bár magam sem tudom, miért.
- Nem az összes. De van, akire az életem bíznám. Amit pedig ők mondanak, az igaz - magyarázom Celestenek, miközben próbálom elrejteni a hangomból a gyűlöletet. Lehet, hogy eddig valamiféle szánalomból rendes voltam vele. Elengedtem, ahelyett, hogy lelőttem volna. Engedtem, hogy a németet vonszolja. Ha most állnék ott, újra, fogalmam sincs, mit tennék.
- Léteznek. Egy csomó kacat, amit a gépből halásztunk elő. De gondolom tudják, nem igaz? Ott voltak, amikor mi is - kockáztatom meg a feltételezést. Az igazság az, hogy fogalmam sincs, tényleg sikerült-e a gép közelébe jutniuk. Csak tippelek. De ha szerencsém van elszólja magát, hogy nem voltak ott. Vagy éppen bevallja. Ha sikerült odajutniuk, az azt jelenti, hogy valamit nagyon rosszul csinálunk. Valahol egy hatalmas rész van. Esetleg egy áruló személyében. Nem lenne rossz ezt is valahogy kideríteni.
De ehhez beszélni kell. Beszélgetnünk. Egyáltalán nem fűlik hozzá a fogam, mégis úgy döntök, hogy többre megyek vele, ha visszafogom magam, elnyomom az ösztöneimet és kapnak pár választ. Ha én is kapok. Úgyhogy irány az út másik oldala és jöjjenek azok a kérdések. Nem mondom, hogy túl nyugodt vagyok. A kezem eleinte ott van a fegyver markolatán. De eszemben sincs bármit is tenni, amíg nem ad rá okot. Ahogy látom, ő is így gondolkodik. A végén még kiderül, hogy lehet velük tárgyalni?!
- Abban biztos vagyok, hogy hittek nekem - húzom el a szám alig láthatóan, ahogy visszaemlékszek rá, milyen ideges volt Henry, majd én is. Egy pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy hazudok, vagy egyszerűen csak félreértettem a helyzetet. A másik kérdésre viszont képtelen vagyok válaszolni. Azt mégsem mondhatom, hogy abban maradtunk, átgondolja, mit tegyünk. Innentől fogva egy szó sem esett a továbbiakról. Ezt nem kellene közölni. Így csak remélem, hogy nem követel rá választ. Akkor kénytelen leszek valamit kitalálni. Valami hihető hazugságot. Addig viszont jöjjön az én kérdésem. Komolyan, mint egy baráti kérdezz-felelek!
A válasz, amit én kapok, annyira azért nem tetszik. Most már biztos, hogy valaki nagyot hibázott. Ha utánunk is betették a lábukat a németek... Sőt, velünk együtt! Komolyan, valami nagyon nincs rendben. A saját sorainkat is át kell vizsgálnunk. Logikusan ez lenne az első dolog, amit ez a beszélgetés után teszek. Viszont... tény, hogy egyetlen támadás sem volt. Ez azt jelenti, hogy nincsenek túl sokan, vagy azt, hogy mégis igazat mondanak. Nem mondom, most először látszik rajtam, hogy latolgatom a lehetőségeket és azt fontolgatom, hogy higgyek nekik.
- Pontosan mit is keresünk itt? Gondolom nem csevegni jöttek egy unalmas estén. Rátérhetnénk a lényegre? - sürgetem meg végül a dolgot, mielőtt teljesen becsavarodok. Magam sem hiszem el, hogy kezdek hinni nekik és érdekel, hogy mit akarnak...!

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-09, 14:39

Kívülről egész barátságosan festhet a szituáció. Mintha csak kijöttünk volna szívni egyet, nem pedig azon gondolkoznánk, hogy hogyan iktassuk ki a másikat.
Mikor a tárgyakat említi, szikrázó pillantást vetek Celeste-re. Arról volt szó, hogy csak a repülőről beszélt neki, de ezek szerint mélyrehatóbb volt az a csevej, mint hittem. Vajon van még valami, amiről tudnom kéne? Összefonom a karjaimat, de az arcom rezzenéstelen. Még mindig várok arra, hogy erőszak jeleit mutassa, de eldöntöm, hogy én nem fogok támadni, amíg okot nem ad rá. Már az, hogy hajlandó beszélgetni jó kezdet, és ha nem komplett idióta, akkor még akár meg is egyezhetünk a végén.
- Az ereklyéket nem mi találtuk ki. Léteznek, és ezt a maga pozíciójában illene tudni – vetem oda neki – Nem véletlenül ilyen feszült a helyzet, és nem is azért, mert egyetlen repülő lezuhant. – mondom neki enyhén gúnyos felhanggal. Vak, vagy csak nem akarja észrevenni, hogy mi folyik körülötte?
- Én azokat a megoldásokat szeretem, amik előre visznek – felelem higgadtan a provokatív megjegyzésére. Ha nem így lenne, akkor ő már feltépett torokkal égne egy véletlen kigyulladt lakásban. Nem örülnék neki, ha abba az irányba menne ez a társalgás, legalábbis addig nem, amíg biztosan meg nem tudom, hogy elmondta-e valakinek, és ha igen, kinek.
Celeste láthatólag egyre bosszúsabb. Ha jól sejtem, ő is csak arra vár, hogy egymásnak essünk, de ő inkább csak azért, hogy megpróbáljon szétszedni minket.
Figyelmen kívül hagyom a katona kérdését, elsősorban a sajátjaimra akarok választ kapni. És meg is kapom. A válaszát hallva elsötétül a tekintetem, és újabb megrovó pillantást vetek Celeste-re. Duplázódott a problémák száma, már ha az az illető megtartotta magának az információt. Ha nem, akkor már bárhol járhat a híre az erdőben lévő német táborról. Bár azt mondja, hogy senki nem kutatta át az erdőt, és nem is tervezik, visszatérve az első dolgom lesz megkettőzni az őrséget. Ha egy szövetséges csapat rajtunk üt, az a végünket jelentheti. Nem vagyunk annyian, hogy szembeszálljunk velük, nem hagyhatom itt a roncsokat. Én sem tudom, hogy miért dönthettek a felettesei, jó esetben a felettese a jelenlétünk figyelmen kívül hagyásáról, tehát remélem, hogy hajlandó lesz felelni Celeste-nek.
Nem válaszolok azonnal a kérdésére. Végiggondolom, hogy mi a legtöbb, amit elmondhatok neki anélkül, hogy még nagyobb veszélybe keverném magunkat.
- Egy sem, aki ártani akarna maguknak. A repülőt követve jutottunk el idáig, kisebb csoportokban. Voltak, akik már jóval korábban itt voltak, voltak, akik magukkal együtt érkeztek, és voltak, akik csak maguk után – mondom végül. Ebből az egyetlen, amit tényleg hasznosítani tudna, az az, hogy néhányunk velük együtt érkezett – például én - , de nem hiszem, hogy belegondol abba, hogy ezáltal pár Valkűr bekerült a nyilvántartási rendszerükbe.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-07, 19:14

"Édes" hármas...

Azt hiszem tényleg folyamatosan arra kell figyelnem, hogy mikor esnek ezek ketten egymásnak. Olyan feszült a légkör, hogy ha feltartanék kettejük között egy villanykörtét, az tuti, hogy lelkesen világítana. Kész csoda, hogy még senki sem rántott fegyvert, hanem egyszerűen csak fenyegetősnek, és morognak, mint a rossz kutyák. Hát meglátjuk mi lesz ebből, attól félek, hogy kezdetben persze mindenki csak akar majd és persze esze ágában sincs adni. Komolyan határozottan nehéz a pasikkal, ezt most sikerült igazán megtapasztalni.
- Miért vagy még mindig olyan biztos benne, hogy a feletteseid olyan nagyon őszinték veled? - rázom meg a fejem. Nem értem miért nem fogja fel, hogy az, aki tényleg őszinte lehet rajta nem olyan lesz, akit jól ismer. Nagyobb esélye van, hogy tőlünk hall valami hasznosat, mint azoktól, akik mindent titkolnak, hiszen még a városnak se adtak ki semmiféle infot. Az ég világon semmit sem igaz? Akkor miért adnának ki az alájuk tartozó katonáknak? Szinte kizárt.
- Beszélgetünk... nem kell lerendezni semmit sem gyorsan. - oh jesszus, tényleg olyan ez, mint amikor a gyerekek a homokozóban egymáshoz mérik a kis autójukat, hogy melyiküké a nagyobb, csak ők ezt már nagyban csinálják, és maximum a pisztoly méretüket tudnák egymáshoz hasonlítgatni... vagy valami egyebet, de annak aztán végképp nem lennék a szemtanúja, szóval jobb ha normális beszélgetünk. Az persze határozottan nem tetszik, hogy mégis csak elmondta valakinek, bár nem lett nagyobb baj.
- Nem hittek neked? Vagy miért nem jött senki, ha elmondtad? - ez itt a nagy kérdés. Vagy amikor elmondta már úgysem számított? Nem értem. Tényleg azt hittem, hogy nem beszél erről, de ezek szerint tévedtem, és ha nincs szerencsém ezért majd megint én kapok a fejemre, mert meggondolatlan voltam és bla...bla. Már előre várom,bár így sem lett semmi baj és ez a lényeg. A csapdát érintő dumájával nem is foglalkozom a kérdés hallatán pedig Alexanderre pillantok. Kíváncsi vagyok, hogy vajon hajlandó-e válaszolni. Azt hiszem muszáj lesz, hiszen ha nem teszi, akkor válaszokat sem kapunk. Na akkor lássuk, hogy vajon mit sikerül intézni egymás között a férfiaknak. Én nem kaptam arra felhatalmazást, hogy kérdésekre válaszoljak, és nem akarom megütni a bokámat, hogy olyan infot adok ki, amit nem kellene, főleg azok után, hogy ez a drága fickó beszélt rólunk...

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-07, 17:01

Még szép, hogy minden német gonosz. Állítsanak elég egy kivételt, és megfontolom, hogy változtassak az általánosan elfogadott véleményen. Addig viszont, marad ez a hozzáállás. Már így is kedvesebb vagyok, mint megérdemli az előttem álló fickó. Arról már ne is beszéljünk, hogy Celeste minek minősül. Ha az erdőben történteket ki is zárhattam eddig valahogy, ezek után már biztos vagyok benne, hogy velük van. Semmi kényszer. Semmi fenyegetés. Teljesen önszántából csinálja. Francia és a németeket segíti... akik itt bujkálnak. Ez több, mint amit az ital után képes vagyok hirtelen átgondolni. Az viszont még így is világos, hogy nem olyan egyszerű a helyzet, mint hittem. Fegyver és kések. Fogadok, mint a kettőjüknél. Nálam pedig csak egy pisztoly. Még így is azt mondom, hogy el tudnék velük bánni, de nem biztos, hogy megéri ezzel kezdeni.
Végül bármilyen nagy a szám, mikor nem ugranak az első rossz szóra, úgy döntök, hogy kíváncsi vagyok arra, mire fel ez a nagy beszélhetnék. Mit akarnak tudni és ők mit tudnak nekem mondani. Még azt is megkockáztatom, hogy hátat fordítok nekik. Nem támad azonnal. Tökéletes. Merész húzás volt, de megérte.
Kényelmes tempóban megyek el a szemközti kerítésig és ott újra megtámasztom a hátam. Még a cigi is ott lóg a számban, mintha barátok lennénk, akik elvonultak egy kicsit nyugodtabb helyre, kiszellőztetni a fejüket. Barátok... Soha.
- Még mindig nem tudom elhinni ezt a mesét. Nincs okom mást gondolni, minthogy hazugság - rázom meg a fejem, végig Celestnek intézve a szavaimat. - Eddig is őrültségnek tűnt minden, hát még ezek után. Különleges tárgyak, igaz? Mind kacat, ami a gépen volt - állítom magabiztosan. Nem mintha nem tudnám én is, hogy különös dolgok történnek a gép lezuhanása óta, de továbbra is abban hiszek, hogy van rá rendes magyarázat. Amit mindenki más állít az úgy őrültség, ahogy van.
- Jobban szeretem a gyors megoldásokat - jelentem ki, de látni rajtam, hogy igazából nem akarok verekedni. Csak tesztelem, mennyire irányítják az ösztönei. Amúgy is, szerintem jól tudja ő, hogy hiába reménykedik abban, hogy megöl... attól még nem lesznek biztonságban.
- Mi lenne, ha én is kapnék pár választ? - kérdezek vissza ahelyett, hogy válaszolnék arra, ami őt érdekli. Nem mondom, hogy ezzel már le is álltam velük tárgyalni. Közel sem. Egyszerűen csak nem látom azt az utat, ami oda vezetne, hogy mind a ketten sérülések nélkül - élve - sétáljunk el innen.
- Igen, elmondtam. De láthatóan senki nem kutatta át az erdőt. Legalábbis senki nem jött úgy vissza, hogy egy csapda szedte cafatokra a lábát - teszem már hozzá a bizonyítékot is. Persze tudom én, hogy senki nem adott parancsot arra, hogy járják végig az erdőt. A százados azóta sem hozta szóba a dolgot és van egy olyan érzésem, hogy ezután sem fogja. Én pedig nem fogok neki erről beszélni, ami most történik.
- Hány német van a városban és hogy jutottak be? Még előttünk? - teszem fel a saját kérdésem. Lehet, hogy nem ez lenne az, amit katonaként fel kellene tennem legelőször, mégis ez jut eszembe. Amúgy sem biztos, hogy választ kapok rá. De utána legalább tudom, én, hogy álljak ehhez a beszélgetéshez.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-07, 16:16

Mikor hátat fordít, azonnal meglazítom az alkaromra szíjazott késeket és a nadrágomba tűzött pisztolyt, hogy szükség esetén azonnal hozzájuk férjek. Visszafordul, és látom a tekintetén a változást. Gúnyos mosoly kúszik az arcomra, de egy pillanattal később már nyoma sincs. Sejtettem, hogy így fog reagálni, de akkor is kellemetlen érzés, hogy a hazámnak még a gondolata is ilyen gyűlöletet ébreszt emberekben. Mindenesetre nem veszem magamra, kettőnk közül legalább én tisztában vagyok vele, hogy nem minden német egyforma.
- A legkevésbé sem érdekel, hogy mennyire tart – válaszolom kimérten Celeste megjegyzése után, és tekintetemmel követem kezének mozdulatát. Ha egy másodperccel később veszi el onnan a kezét, valószínűleg én is fegyvert rántok, de aztán csak leereszti, mintha semmi sem történt volna. Nem lazulok el, még mindig nem vagyok biztos ennek a „beszélgetésnek” a végkimenetelében. Mikor elsétál, ismét a hátát mutatja nekem,én pedig komolyan elgondolkozom rajta, hogy egyszerűen elvágom a torkát, eltüntetem a testet és le van a gond. Gondolom Celeste nem díjazná, de ez most nagyon hátul van a fontossági listámon.
Végül üres kézzel követem, és megállok vele szemben. Valószínűleg ő is hasonlóképpen gondolkozik, mint én, vagyis csak egyetlen rossz szóra vagy mozdulatra vár, hogy támadhasson. A feszültség dacára kezdem otthonosabban érezni magamat a szituációban. Az adrenalinszintem az egekbe szökik, az érzékeim kiélesednek – pont, mint a harcmezőn. Mióta letáboroztunk nem volt részem semmilyen összetűzésben, ami ideiglenesen elzsibbasztott, de ez a helyzet most felráz. Nem mintha odalennék a vérontásért, de ha valami közel harminc éven keresztül körbeveszi az embert, akkor abból kényelmetlenné válik kilépni.
A hely, amit választott sokkal jobb, mint a kocsma előtt, de még mindig ő van előnyben. Mindenesetre nem erőltetem tovább a dolgot, ha itt hajlandó beszélni, nem én leszek az, aki megakadályozza. Jó zsaru-rossz zsaru játékot játszunk, előbb Celeste mondja a saját, barátságos és szívhez szóló érvelését. Nem mond hülyeséget, de nekem ehhez nincs türelmem, és nem is hiszem, hogy ez lesz a célravezető módszer. Mikor befejezi, nem hagyok időt a férfinak, hogy válaszolhasson.
- Igenis van dolgunk egymással – szögezem le jéghideg hangon. – Maga egy elég komoly veszélyforrás ránk nézve, nekem pedig az a feladatom, hogy végigvigyem a küldetést, bármi áron. Szóval beszélgethetünk, vagy lerendezhetjük gyorsabban is – mondom neki határozottan, de nem emelem fel a hangomat. Nem látom értelmét a köntörfalazásnak, ezzel nyíltan kifejezem, hogy mire számíthat tőlünk. - Elmondta valakinek, hogy mit látott az erdőben? – kérdezek rá a legfontosabbnak ítélt dologra.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-07, 12:16

"Édes" hármas...

Miért félek még mindig attól, hogy ezek ketten nem lesznek képesek csak úgy békésen elbeszélgetni? Persze, hogy szinte azonnal jön a fenyegető beállás az ajtó elé, meg a pisztolyra csúszó kéz, én pedig szinte már ott tartok, hogy magamban szolidan forgatom a szemem. És még a nőkre mondják, hogy nehéz eset, amikor a férfiak olyan baromi makacsak tudnak lenni, hogy az hihetetlen! De könnyebb az, ha ránk fogják, hogy hisztizünk, vagy túl sokat beszélünk, vagy túlságosan az érzéseinkre hallgatunk, pedig mégis sok esetben ezek sokkal jobban bejönnek, mint az efféle egymásnak feszülés, meg a hamar elhangzó kemény szavak. Nagyon remélem, hogy Alexander nem fogja most túlságosan magára venni, jó lenne tényleg eljutni valami nyugisabb helyre mielőtt egymásnak mennek.
- Tehát még mindig ott tartunk, hogy minden német születésétől fogva gonosz... - sóhajtok egyet. Fel nem foghatom miért kell ennyire előítéletesnek lenni. Nem mindenki van oda Hitlerért Németországban sem, és a franciák között is akadnak olyanok, akiket fel kéne koncolni, én csak tudom. Nem attól függ, hogy milyen ember valaki, hogy honnan származik, hanem attól, hogy milyenné nevelik a szülei, vagy a körülmények. Kétlem, hogy az angolok között mindenki olyan nagyon szentéletű lenne. De legalább végül csak mozdul, a megjegyzések és a látható ellenszenv ellenére is. Legalább már nem a főutcán állunk mindenki előtt, ez is mondható előrelépésnek.
- Akkor ne németekkel tárgyalj, hanem két olyan valakivel, aki szeretné, ha hamarabb lenne vége a háborúnak és kevesebb katonát követelne áldozatként. - értem én, hogy nincs oda ezért az egész helyzetért, de legalább megpróbálhatna egy kicsit tisztán gondolkodni. Nem azt mondom, hogy legyenek egyből puszipajtások, de én nem tettem ellene semmit és Alexander sem eddig, szóval igenis megüthetnénk valamiféle emberi hangnemet, és felfoghatná végre, hogy nem ártani akarunk, hanem igenis elérni valami hasznosat. Ez egyáltalán nem bonyolult, még egy ilyen katona agy is beláthatná végre.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-06, 16:10

Ha egy kicsit jobb hangulatban lennék, talán még örülnék is a szerencsémnek. Annak ellenére, hogy itt sem akarok lenni és még a gyufám sincs meg, előbukkan egy idegen és láss csodát, tűzzel kínál. Persze megköszönöm és magamhoz képest egész kedves vagyok vele. Hiszen teljesen ártalmatlan és még nem is nagyon akar csevegni. Szerencsére. Ezért van az, hogy amikor befelé indulok, megtámasztom az ajtót, hátha ő is úgy dönt, hogy nem akar itt kint ácsorogni. Senki nem szól egy szót sem, ha bent füstölünk. De nem. Ő meg sem moccan, én viszont szinte azonnal fordulok, amikor meghallom az ismerős-ismeretlen hangot. Nem bírom magamban tartani a fáradt sóhajt, amikor rájövök, hogy kivel állok szemben.
- Hadd találjam ki, erősítés? - kérdezem gúnyosan, de igazából nem veszem ilyen könnyedén. A kissé belassult agyamban meglehetősen gyorsan pörögnek a gondolatok. Nem olyan nehéz összerakni a képet, mint bárki gondolná Mégsem nézek olyan ellenségesen, mint indokolt lenne. Legalábbis addig, amíg meg nem szólal újra a férfi, ezúttal angolul.
Nem kellene meglepődnöm a német akcentuson, mégis... Ezúttal már csukódik az ajtó és jobban megvizsgálom mind a kettőjüket. Azt már tudom, hogy Celeste nem az a fajta, aki könnyedén megöl bárkit. Tőle nem kell tartanom. A másik viszont, már problémásabb. Eddig elkerülte a figyelmem - vagy talán nem akartam látni -, de most már egyértelmű, hogy elég óvatos és mereven mozgatja a kezét. Kés. Valószínűleg magához rögzített párat. Hamar kiszúrom most már a fegyvert is, de nem mutatom.
- Mi van akkor, ha nincs kedvem beszélgetni? Nem tud olyan okot mondani, amiért többre tartanám, mint egy korcs kutyát - támasztom meg egészen egyszerűen a kezem a fegyver markolatán. Nem akarok én balhét, inkább csak megszokás ez, mint tudatos mozdulat. De aztán pillanatok alatt észhez térek és újra magam mellett lógatom a kezem.
- Eszemben sincs innen sehova menni. Nekem tetszik ez a hely. Jobb, mint mondjuk az erdő - jelentem ki és nézek Celeste-re. De a szavaim ellenére nem indulok meg befelé. A tekintetem a környéket fürkészi, hogy látok-e még árnyakat mozogni bárhol. Be kell látnom, hogy valószínűleg csak ketten vannak. Lehet, hogy őrültség, amit teszek, de szó nélkül sétálok tovább, hátat fordítva nekik. Nem hiszem, hogy meg akarnának ölni. Egyelőre biztosan nem.
Egészen a kerítésig megyek és ott támasztom meg a hátam - és a kezem is újra. Nem túl szembetűnő hely, mégsem egy rejtett sikátor. Tökéletes lesz. Legalábbis nekem biztos.
- Nem hiszem, hogy németekkel akarok tárgyalni. Nincs semmi dolgunk egymással - mondom és ezúttal képtelen vagyok elrejteni a gyűlöletem. A baj, hogy mégis itt állok, ahelyett, hogy bementem volna vissza és legurítottam volna még egy sört. Ami pedig még nagyobb baj, hogy nem eresztettem még golyót a németbe... se Celeste-et nem kínáltam meg eggyel. De látni rajta, hogy tervezem.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-06, 15:35

Észreveszem a pillantást, amivel végigmér, ahogyan én is őt az imént, de nem úgy tűnik, mint aki fenyegetve érzi magát, ez pedig jó kezdet. Egy kicsit azért sérti ugyan az egómat, de az most mellékes. Bár elfogadja a felajánlást, elég nyilvánvaló, hogy nem akar beszélgetésbe bonyolódni. A helyében valószínűleg én sem tenném, egészen biztos vagyok benne, hogy a városlakók állandóan kérdésekkel bombázzák őket a történésekkel kapcsolatban. Elég unalmas lehet százszor is elmondani nekik, hogy nincsenek pontos információk, és hogy ne essenek pánikba.
Miközben meggyújtja a cigijét, alaposabban szemügyre veszem. Nem elég, hogy teljesen józan, még fegyvere is van... A tény nem tesz boldoggá, de legalább azt jelenti, hogy egy ésszerű gondolkodású emberrel van dolgunk, nem pedig valami agyatlan, primitív katonával, mint amilyeneket ebben a pár napban megfigyeltünk. Talán meggyőzhető lesz, mindenesetre lélekben felkészülök minden eshetőségre.
Mikor befelé indul, magamban szitkozódok. Pontosan az ellenkezőjét teszi, mint ami nekem jó lenne. Úgy tűnik, ez valami furcsa szokása, előbb az embereimet szúrja ki az erdőben, most meg ez. Bent nagyon kockázatos lenne vele beszélni, egyrészt azért, mert elképzelhető, hogy azonnal nekem ugrasztaná a társait, másrészt nem akarom, hogy bárki is kihallgasson minket. Nincs más választásom, mint megakadályozni, hogy bemenjen. Kihasználom a pillanatot, mikor kinyitja az ajtót, és beállok elé, majd szembe fordulok vele. Épp nyitnám a számat, mikor meghallom Celeste-et. Nem fordulok felé, a szememet le sem veszem a katona arcáról, hogy a legelső árulkodó jelre – akár támadni, vagy csak kiáltani akarna – cselekedhessek. Szerencsére az út ezen szakasza majdhogynem üres, de ez nem fog sokáig tartani. Ez a legkevésbé alkalmas hely, ami csak létezik, de a sikátorok, amiken errefelé jöttünk megfelelőek lehetnek, ha hajlandó velünk jönni.
- Nem akarunk bajt – mondom halkan, miután Celeste befejezte, ezúttal már angolul – Kérem jöjjön velünk, vannak bizonyos dolgok, amiket tisztáznunk kéne. – Igyekszem semleges hangon beszélni, hogy ne tűnjön fenyegetésnek, és az arcomról is letörlök minden érzelmet. A német akcentusom azonban, amit a franciánál nem vett észre, most már egyértelműen fel fog neki tűnni, de azt hiszem, Celeste felbukkanásával azonnal tisztázódik neki a helyzet, hogy kik vagyunk és miért kerestük meg.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-06, 14:13

"Édes" hármas...

Biztos voltam benne, hogy előbb megtaláljuk, de úgy fest, hogy még annál is komolyabban veszi a fickó a munkáját, mint ahogy hittem. De az a lényeg, hogy most meg van és hogy épp tűzre van szüksége, ami kiváló alap lehetne valami csevejhez. Rendben, átadom a terepet, de az biztos, hogy figyelni fogok, hogy biztosan ne legyen nagyobb baj. Nem tehetek róla, hogy kellőképpen feszült vagyok, bármennyire is igyekszem csendben figyelni. Alexander válaszára csak finoman szem forgatok. Na igen ő aztán a barátságosság mintaképe, abban a legjobb, ezt már elég sokszor sikerült megtapasztalnom. A hátamat újra a falnak döntöm, ahogy figyelem távolodó alakját és csak remélhetem, hogy a szájmozgásuk alapján nem épp arról van szó, hogy ki essen neki a másiknak, csak tényleg tüzet ad neki. Az viszont már sokkal kellemetlenebb ténynek tűnik, hogy nem jön be a mutatvány... Eszem ágában sincs kint állni, amíg történik valami, mert mi van, ha az emberünk még egy ideig nem jön ki? Az pedig nem a legjobb ötlet, hogy onnan rángassuk ki, ki tudja hány társa van még bent. Halkan sóhajtok egyet, és végül ellököm magam a faltól, amikor Andrew épp megtámasztja az ajtót. Halk torokköszörüléssel lépek közelebb, de még így is tartom azt a pár méter távolságot. Kétlem, hogy elfelejtette volna az arcomat, nem az a túlságosan átlagos a kinézetem, főleg egy angol katona számára. Ha jól tudom feléjük határozottan kevesebb a fekete bőrű, mint Franciaországban.
- Üdv. Ugye nem haragszik meg, ha elrabolnám... vagy is rabolnánk egy rövid beszélgetésre? Csak pár kérdés és talán... válasz, amivel mindenki jól jár. - jó tudom, Alexander lehetőleg inkább csak kérdezne, mint hogy bármire is válaszoljon, de van amikor muszáj adni is, hogy kapjunk cserébe valamit. Nem hiszem, hogy sokat érnénk most bármiféle fenyegetéssel, vagy legalábbis nem a főutcán kéne megtenni, hanem legalább valami félreeső kisebb sikátorban, ahol nem ütközünk bele egy társába sem, aki esetleg félreértené a helyzetet. A többi már azt hiszem Alexander dolga, ha netán mégis úgy döntene a kis katona, hogy nem jön velünk beszélgetni, még mindig megakadályozhatja, hogy visszamenjen a kocsmába, de szerintem egyikünknek sem lenne jó csetepatéba keveredni idekint, vagy akár odabent.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-05, 20:27

Pillanatnyilag el nem tudom képzelni, hogy lehetne ennél rosszabb estém. Persze annyira nem katasztrofális, mégis morgok magamban. Semmi kedvem nem volt jönni, most pedig nem bírom rászánni magam, hogy itt hagyjam a helyet. Már mindenki eltűnt, én pedig csak addig jutok, hogy kisétáljak a levegőre és nekidőlve a falnak előhúzzak egy szál cigit a nyúzott dobozból. De persze, hogy akárhányszor tapogatom végig a zsebeimet, mind üres. Nem lapul bennük egyetlen szál gyufa sem. Ettől függetlenül maradok a falnál és a számból kilóg a cigi. Mintha ettől jobban érezném magam. Már éppen rászánnám magam, hogy visszamenjek és talán kérjek valamitől tüzet, amikor is egy ismeretlen jelenik meg és nekidől az ajtó másik oldalán a falnak. Eszemben sincs beszélgetni vele, ettől függetlenül gyorsan végignézek rajta. Ártalmatlan.
Az egész csak egy másodperc és mondhatjuk úgy is, hogy megszokás. Nincs benne semmi szándékos. A következő pillanatban pedig már ugyanolyan unott arccal nézek ki a fejemből, majd ellököm magam a faltól. Ekkor hallom meg a gyufa sercegését. De hamarabb szólal meg, mielőtt rászánnám magam, hogy megkérném, segítsen ki.
- Az biztos. Ha van öt józan ember odabent, akkor sokat mondtam - bólintok aprót, teljesen komolyan. Továbbra sem szándékozok nagy beszélgetésbe kezdeni vele. Főleg azért, mert a franciámon még bőven van mit csiszolni. Tanulhatnék a századostól ilyen téren. Ez az egyetlen dolog, amiben jobb nálam. Amiért nem vagyok azon a szinten, mint ő. Nem mintha olyan rossz lenne alatta szolgálni.
- Jól jönne, köszönöm - mondom és már veszem is el a kezéből a kis dobozt. Szinte azonnal gyújtom meg a gyufát. Egy pillanatig nézem a lángot, és amikor már egész nagy, csak akkor tartom oda a cigaretta végéhez. Miután pedig kifújom az első adag füstöt, adom is vissza a dobozt, mielőtt véletlen a zsebemben kötne ki.
Ezek után, csak visszaállok a falhoz és körbejáratom a tekintetet. Mintha látnék valami árnyékot a távolban, de nem vagyok benne biztos. Lehet, hogy mégis megártott egy kicsit az az egy üveg sör? Nem számít. Még félig sem szívom el a szálat, amikor úgy döntök, mégis jobb lenne bent befejezni. Nem mintha a társaságot hiányolnám.
- További szép estét! Köszönöm a tüzet - bólintok aprót és a számban a szállal lököm be magam előtt az ajtót. Talán majd egy pillanatra megtartom, hogyha ő is be akarna jönni, ne vágjam rá, de semmi több. Nincs se kedvem, se türelmem cseverészni egy idegennel olyasmiről, hogy milyen nyugodt a mai este. Ahogy arról sem, hogy megkérdezze, mit tudok a roncsról.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-05, 19:37

Lassabban ment, mint szerettem volna. Celeste-tel minden egyes este a várost jártuk, térképen jelölgettem azokat a helyeket, ahol a szövetséges katonák megfordulnak, de egészen eddig nem botlottunk bele a keresett tisztbe. Már majdnem kezdtem azt hinni, hogy kifogtunk egy szent életű fickót, aki még a kimenőket is táborban tölti, és már azon gondolkoztam, hogy egyik nap mégis belógunk a táborba.Szerencsére erre nem lesz szükség, ma este úgy tűnik, megtaláltuk, amiért jöttünk.
Mikor Celeste szól, hogy látja, alaposan szemügyre veszem a férfit. A várakozásaimmal szemben nem tűnik igazán felszabadultnak vagy akár részegnek, sőt, kifejezetten nyomott hangulatot áraszt. Pár pillanatra elcsodálkozok, mikor megáll gyújtatlan cigivel a szájában, de aztán arra következtetek, hogy valószínűleg nincs mivel meggyújtania. Remek, legalább tudok kezdeményezni.
- Mikor nem vagyok az? – kérdezem ironikusan, és körbenézek az utcán.
Intek Celeste-nek, hogy maradjon hátra, de valószínűleg ezt ő is így látja. Ahogy teltek a napok, ő is egyre feszültebbé vált. Talán attól fél, hogy egymásnak ugrunk a katonával? Meg van rá az esély. Ha nem tudunk megegyezésre jutni, akkor az ingujjamba és nadrágszáram alá rejtett kések, valamint az övembe tűzött pisztoly nem sokáig marad tétlen. A fegyverek biztonságérzetet adnak, ellensúlyozzák a megszokott egyenruha hiányát. Már felidézni sem tudom, hogy mióta nem voltam utoljára hétköznapi viseletben, ezért mikor az egyenruhát egyszerű vászonnadrágra és sötét ingre cseréltem, szinte meztelennek éreztem magam. Most már, pár nap elteltével sokkal komfortosabban érzem magam, de nem az igazi.
Lassan indulok el a férfi felé, zsebre tett kézzel, csak a szemem sarkából figyelve őt, mintha a kocsmába igyekeznék. Az ajtó másik oldalán én is nekitámaszkodok a falnak, előkeresek egy szál cigit meg egy doboz gyufát a hátsó zsebemből, és rágyújtok. Csak ezután fordulok nyíltan a katona felé, és barátságos mosollyal az arcomon franciául szólok hozzá, hogy a német akcentusom ne áruljon el azonnal.
- Úgy fogy a gyufa, mint a józan ember odabent – jegyzem meg, és a fejemmel az ajtó felé biccentek – Kér tüzet? – kérdezem meg, és felemelem a kezemben tartott dobozt.
Közben alaposan végigmérem. Látszik rajta, hogy az elhivatott fajtából való, és becsületes kinézete van. Ez persze nem jelent semmit, lehet, hogy egy utolsó hazug szemétláda, mindenesetre igyekszem pozitívan hozzáállni. Gyorsan felmérem a fizikai adottságait is. Persze magasabb nálam, és nyilván elég jól képzett, de így első ránézésre nem tudna felülkerekedni rajtam. Egy kis támogatással a kocsmából, ahol valószínűleg a társai vannak, már nagyon elbillenne a mérleg, hiába van itt Celeste támogatásként. Amennyiben nem lesz hajlandó velünk jönni egy kissé kihaltabb helyre, kénytelen leszek nagyon diplomatikusan rendezni a helyzetet.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-05, 18:54

"Édes" hármas...

Sejtelmem sincs, hogy mi fog ebből az egészből kisülni, de abban tökéletesen biztos vagyok, hogy két forrófejű fickót kell egymásnak eresztenem és annak nehezen lehet jó vége. De majd nyitva tartom a szemem, hátha akkor nagyobb eséllyel ússzuk meg a katasztrófát, netán a nyilvános lövöldözést a város főutcáján... Annyi már biztos, hogy pár nap kérdezősködés kellett, hogy végre sikerüljön rájönni, hogy a megfigyelt személynek mi a neve és hogy mikor szokott megjelenni mindenféle kocsmákban. Az volt a legnagyobb kihívás, hogy nem túl gyakran, a másik pedig, hogy Alexander nem az a jellemzően türelmes fajta. De ezt most annyira nem lehetett sürgetni. Mindeközben a repülő már lezuhant, bár sok mindent nem tudtunk megszerezni, de remélhetőleg még ez is változhat. Azóta mi is többet járunk be a városba, vagyis az embereink... Alexander emberei, mert ha még csak gondolatban meghallaná, hogy nem így vélekedem, tuti, hogy kissé mellre szívná.
Szóval meg van a helyszín és nem kellett más, mint hogy várjunk. Remélhetőleg egyedül jön majd ki, ha pedig nem, hát akkor kitalálunk egy jobb megoldást.
- Ő az... de legyél legalább egy kicsit barátságos. - oh tudom, hogy sokat kérek, de nem kéne azzal nyitni hogy a képébe mászunk. Mindenképpen érdemes őt előreengednem, én csak a szemközti utcából mögötte indulok meg, mert Andrew engem gond nélkül felismer és nem vagyok benne biztos, hogy rég nem látott jó barátként köszönne. Nem lesz baj, nem lesz semmi gond! Már csak ezzel kell nyugtatni magam és talán ha eleget ismételgetem, akkor még igazzá is válik. Persze azért biztos, ami biztos nálam is van fegyver, az manapság már amúgy is alapfelszereltség, no meg egy kés a csizmában. Bár nem szeretném, ha bármelyikre is szükség lenne. Természetesen nem öltöztem most sem feltűnően, csak egy fekete testhez álló póló, no meg egy barna bőr dzseki, alul pedig egy szimpla farmer, kényelmes gyaloglócipővel szintén sötétebb színben. Na lássuk...

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-05, 16:16

Hiába nem akartam ma este jönni, én maradtam a legtovább. A többiek már mind elmentek innen. Vagy egyedül, vagy egy valami nő társaságában, akit sikerült meghódítaniuk. Mondanom sem kell, nem volt olyan nehéz dolguk, mint gondolná bárki. Lehet, hogy a hivatalos álláspont az, hogy utálnak minket, de ilyenkor mégis csillog a tekintetük az egyenruhákat látva. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki ma este még a gombokat sem lazította meg. Sőt, még a fegyvert is magammal hoztam, pedig ilyenkor az szokás letenni. De én képtelen vagyok annyira elengedni magam, mint tehetném. Nem tudom nem katona lenni, akkor sem, ha nem is egy kétely gyötör. Biztonságot nyújt a hideg fegyver markolata, még úgy is, hogy ma este csak a sörös üveget szorongattam.
Egyetlen üveg. Ennyit ittam meg, míg volt olyan, aki alig bírta megtalálni az ajtót. De mivel nem alattam szolgál, így biztos nem az én dolgom lesz holnap az üres szemeibe nézni és parancsot adni neki. Magamnak viszont nagyon is ki kellene adni az utasítást és felállni az asztaltól. Nem vagyok részeg, de azért kicsit kótyagos a fejem. Az egész sokkal inkább betudható az alváshiánynak, mint az italnak. Persze még így is teljesen egyenes háttal és minden tántorgás mellőzve sikerül kisétálni az ajtón. Csak amikor megtámasztom a hátam a falnák, akkor jövök rá, hogy még eszemben sincs igazán menni. Csak egy szál cigarettát dugok a számba, majd a gyufa után tapogatózok.
- Hova a fenébe tettem ezt a...? - mormogok az orrom alatt, cigivel a számba. Hamar be kell látnom, hogy valahol biztosan elhagytam, merthogy ahány zsebe van az egyenruhának, mindet átnéztem, mégsem találom.
- Remek - húzom el a szám és körülnézek, hátha meglátok valakit, aki esetleg ki tudna segíteni. Nem túl meglepő módon, mindenki bent van. Visszaléphetnék, hiszen senki nem szólna rám, ha bent szívnám el a szálat. Ott biztos tudna valaki tüzet adni. De nem. Inkább állok kint a falnak dőlve, a meggyújtatlan cigivel a számban. Mintha így bármi értelme lenne.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-02, 12:07

Szabad játéktér!

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-05-01, 05:43

Sebastian & Kelly

Mindig is úgy gondoltam, hogy nem minden nő egyforma, nem lehet mindegyiküket ugyanolyan könnyen levenni a lábáról, mert az már-már unalmas és sablonos lenne. Persze ez nem jelenti, hogy én direkt vagyok nagy kihívás, egyszerűen csak néha nem is veszem le a jeleket. Azért mert valaki kedves, még nem egyértelműen akar valamit, főleg mivel ő egy csapos, az a dolga, hogy kedves legyen mindenkivel. Más, ha idejön egy fickó és szóval tart, na olyankor simán arra gondolok, ha egy kicsit is rendesebb, hogy akar valamit és egyből átesem a ló túloldalára, aztán jön a következő esés, csak az már pofára, amikor nem keres többet.
- Igen, ezt valahogy sejtettem. Minden üzletnek meg van a maga taktikája, hogyan csábít be sok vendéget. - és nem elég erre az alkohol, kell a jó kiszolgálás is, ami itt egyértelműen meg van, én pedig határozottan jól is érzem magamat ennek hála. A mosolyomból legalábbis egyértelműen ez látszik, amiből már nem az első jelenik meg az arcomon. Jól esik, hogy valaki igyekszik megnyugtatni a lelkemet, hogy egy kicsit segít, főleg mert egyedül lenni nem kellemes, amikor épp kétségek gyötörnek és rengeteg kérdés kavarog a fejedben.
- Oh... igazán sajnálom. Én imádom a szüleimet, nem is tudom, hogy mi lenne velem nélkülük! - ezért is félek, hogy itt ragadok, közben pedig bombázzák Londont és ki tudja, hogy mi jön még. Nem akarok aggódni, hogy egyáltalán viszont látom-e őket, vagy hogy ők aggódjanak ugyanígy értem, ha esetleg a várost eléri valami nem épp kellemes. Nem tudhatjuk, hogy mi lesz holnap, vagy egy hét múlva. A turné volt a fix pont az életemben és most nagyon úgy fest, hogy ezt simán elvették tőlem, hiszen még az időpontok sem fixek már, nem tudjuk, hogy mikor jutunk tovább, pedig nagyon szükség lenne rá, hogy tartsuk a határidőket. De legalább ez a kis bor kizavarja a fejemből a problémás gondolatokat.
- Akkor rendben, igazán hálás vagyok, így talán nem fogok elveszni út közben. - mosolyodom el. Amúgy sem akartam, de azért meg volt rá az esély, hogy ha egyedül vágok útnak, akkor abból baj is lehet. Ha valami sötétebb környékre kerülök, akkor ott még csak megvédeni sem tudom magam. Nem vagyok az az erős, harcias nő típus legnagyobb sajnálatomra, de azt hiszem, akkor nem is tudnék finom dalokat énekelni, ahhoz azért kell a művészi véna. Hamarosan vissza is térek a mosdóból, egy fokkal talán már jobb állapotban, ő pedig készen is van, már egy újabb fickó áll a pult mögött.
- A La Mirandeban, egészen kellemes hely. És azt hiszem nincs messze, legalábbis idefelé úgy tűnt. - mosolyodom el, bár mindig más a távolság érzete, ha ismered az utat, meg akkor, ha még nem, és persze az is sokat számít, hogy milyen a társaság.

Tárgy: Re: Rue de la Republique (Főutca) 2014-04-30, 17:50

Kelly & Sebastian

Nem emlékszem olyan alkalomra, hogy valaha is sikertelenül ballagtam volna haza egy-egy hölggyel töltött iszogatás vagy beszélgetés után. Talán majd most az egyszer esem pofára. De tuti biztos, hogy nem az én hibámból. Ugyanúgy teszek mint mindig. Sármos mosoly jó pár bók, a kelleténél több is mint amit elszoktam ereszteni. Még se értem el vele semmilyen hatást. Istenem, ha figyelsz engem akkor küldj egy jelet hol hibáztam.
-Hát, lényegesen feldobom az üzlet forgalmát, de csinos pincérlányokból sincs hiány akik a másik nemet csábítsák. - Eresztek meg egy mosolyt irányába. Örülök, hogy végre túlléptünk az aggódós fázison. Engem jobban lefárasztott mint egy néhány kilométeres futás a folyó mentén. Nem vagyok az a lelkizős fajta és általában a magabiztos és gondtalannak tűnő lányokra utazom. A mai csak egy félreértés lehetett részemről, de akkor se adom fel. Túl kívánatos ahhoz, hogy feladjam a küzdelmet.
-Sajnos nincs módomban, hogy meglátogassam őket. Nem tartjuk a kapcsolatot. - Vágok egy kisebb nem túl erőltetett grimaszt. Hazudok, de lassan annyira jól, hogy magam is elhiszem amiket összehordok ennek a lánynak. Ha tehetném se látogatnám meg őket. Valószínűleg Avignon-ig kergetnének. Rég nem tartozom már a családhoz. Vannak Ők és vagyok Én. Ez így jó. Hiányoznak, azt nem mondom, hogy nem, de minden jobb így. Nekik sem vagyok a terhükre és élhetem az életem úgy ahogy jónak látom. Szinte már mosolyogva kísérem végig ahogy csetlik-botlik a pult mentén. Az emberi elme roppant befolyásolható. Végül mikor magamban már rendesen kiröhögtem magam odanyújtom a karom, hogy legyen mibe támaszkodnia. Szerencsére ismerem annyira a Nőket, hogy tudjam a mosdót szerette volna felkeresni. Elkísérem oda majd teszek egy olyan ajánlatot amivel mind a ketten csak nyerhetünk, legfőképpen Én, de Ő is.
-Néhány perc az egész míg előkészítem a helyet a váltásnak és már mehetünk is. Nem tart fel, szívesen haza kísérem. - Nem is tudja mennyire szívesen. Elindulok a pulthoz és elrakom a frissen eltörölgetett poharakat. Szeretek magam után rendet hagyni, hogy ne érkezhessen rám panasz. Letörlöm még a pultot és félre rakom a törlőrongyot.
-Pontosan most. - Kacagok fel és kilépek a pult mögül. - Felőlem indulhatunk is. melyik hotelben szállt meg? - Nyújtom ismét a karom csak elővigyázatosság képpen, nem lenne a legjobb ha összeesne itt előttem.

Titkosított Akta