Joseph & Sasha - Welcome home!

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-09-16, 14:17

Sasha & Joseph

Örülök annak, hogy ne tolja félre a kezem, vagy hasonló, mert megtehetné, mindenki másként gyászol, ezt már megtanultam. Sok halottat láttam, és sokukat nekem is kellett eltemetnem, a gyászoló rokonok pedig… nos, sok mindent tettek. Vagy sírtak, vagy önként vetettek véget az életüknek, de megesett, hogy egyik-másik nekem esett, és ezt is tökéletesen megtudtam érteni akkor, és most is. Én öltem meg őket, én miattam lettek özvegyek a feleségeik és árvák a gyerekeik, egy-két pofon a legkevesebb, amit kaphattam volna. Akármennyire is igyekszem, nem tudom magamat maradéktalanul jó embernek hinni, és butaság is lenne ebbe a tévhitbe rángatnom magam. Sok ember halála szárad a lelkemen, ez alól pedig nem mentesít semmi. Bűnös lettem, ahogyan először meghúztam a ravaszt, és mindegy, hogy mi volt az ok erre. Nem az számít, hogy mennyire felesleges lett volna a halálom, hanem az, hogy képes lettem volna-e tisztességes ember maradni. Inkább meghaltam volna jó emberként, mint éltem volna szörnyetegként, de végül gyáva voltam, azt hittem van esélyem kijutni, ahogy lejár az a két éves szerződés, de apám úgy döntött, hogy nem volt ott nekem elég annyi idő. Akkor szállt el minden reményem, akkor tudtam, hogy vagy meghalok, vagy megvárom míg teljesen felemészt a háború. Az előbbi történt meg, ezért vagyok itt, ezért kaptak el a szövetségesek, és a golyó helyett inkább csak fogságot kaptam. Hiába a sok verés és megaláztatás, rosszabbat érdemeltem volna. Nem mindenkinek, de nekem van önkritikám, talán több is, mint kéne, és pontosan tisztában vagyok a bűneim és tetteim súlyával. Több ez, mint amit eltudnék viselni, éppen ezért igyekszem valahogy megkönnyíteni a dolgot, de egyelőre még nem tudom miként tudnék erről megfeledkezni. Talán sehogy, csak mege kéne tanulnom együtt élni a bűntudattal. A tudattal, hogy több száz, talán ezer ember az én kezem által hagyta el ezt a világot. Ebbe belenyugodni… lehetetlen.
A szavaira nagyokat bólintok. Ha tudták, hogy itt lakik, akkor jó, és ezek szerint ismerik is, tudják, hogy képtelen lett volna a jótevőjével ezt tenni. Ellenben velem… és a következőkben igaza van. Szökött hadifogoly vagyok, sokakat öltem már meg így is, mégis ki hinné el, ha azt mondanám, hogy már nem vágyom, és soha nem is vágytam a vérrontásra? Senki, könnyedén csapnák az én nevem mellé ezt a gyilkosságot is, pedig ezúttal nem én voltam az, aki ezt tette, én nem akarok már senkit sem megölni, soha nem akartam senki életét sem elvenni, de… de féltem, féltettem az életem, és ezért másoknak kellett odaveszni. – Persze, ott maradok, de akkor te is gyere, miután beszéltél a rendőrökkel. Nem lenne szerencsés, ha azt látnák, hogy eltűntél. Merre van az a ház? – valahogy odatudok jutni, maximum a nyakláncot használom rejtőzésként, míg odaérek. Annyira nem vagyok elveszett, hogy ne találjam meg a helyet, főleg ha még útbaigazítást is kapok. Ő neki egyelőre itt kéne maradnia, mert a rendőrök jobb ha azt látják, hogy nem fut el, aztán majd kikérdezik, minden bizonnyal nem tartoztatják le, hiszen valaki biztos látta, hogy éppen akkor érkeztünk meg, mikor Giselle néni már halott volt. Érkeztünk…na igen, rólam mit mond a rendőröknek? Akár az igazat is mondhatja, nem haragudnék meg rá érte. Életem legszebb napjaival ajándékozott engem meg, ha akarnék se tudnék rá haragudni. Soha.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-09-16, 07:57

Joseph & Sasha

♪ Torn ♪
Én akarok, én tényleg szeretnék a közelében lenni és remélem, hogy ezt el tudja fogadni, vagy... idővel tényleg elhiszi majd. Már azt hiszem így is sikerült egészen nagy lépéseket tennünk az ügy érdekében és ennél ez csak jobb lehet majd minden bizonnyal. Szép lassan fejlődik, én pedig időnként egy kicsit megnoszogatom, ha arra van szükség. Nem vagyok én se tökéletes, nem vagyok én se annyira határozott, vagy összeszedett, de tudom, hogy most kettőnk közül rám hárul ez a feladat, úgyhogy akkor megpróbálom. Megpróbálok változtatni a hozzáállásán és elfogadtatni vele, hogy nem hibázhat, hogy nem kell visszafognia magát, hiszen láthatta, hogy nekem is felettébb nehezen ment. Szeretném, ha tényleg úgy érezné, hogy egyszer az életben valakinek fontos és nekem igenis az... nagyon. Nem tudom, hogy csak azért, mert a múltam része, vagy mert megmentett, vagy mert előtte nem kell elrejtenem azt, aki vagyok, előtte nem kell tagadnom a fájdalmas múltat, netán szimplán csak megesett rajta a szívem, vagy érzek valami többet... talán nem is számít, talán ez mind együtt, egymást generálja. Az a fontos, hogy van, nem mindig érdekesek annyira a miértek és az okok.
Ezek után egyáltalán nem zavaró, hogy ez a csók itt és ilyen körülmények között történik meg, lopva és titokban, mintha csak titok lenne, ami velünk történik. Talán az is, hiszen minden bizonnyal elítélné bárki ezt a... kapcsolatot? Mondhatom vajon annak? Akárhogy is nézzük azok, akik valaha ismertek minket nem értenék. Egy zsidó lány és egy német katona. Egy zsidó menekült és egy német hadifogoly... akár hogy is nézzük, de furcsának mondható, viszont ha csupán azt nézzük, hogy két magányos lélek, akik már mindent elveszítettek, akkor már nem is olyan meglepő ez az egész. Mindenkinek szüksége van valakire, támogatásra, szeretetre, ez már csak így működik és nem hiszem, hiába van, aki tagadja, attól még így van.
Mindezek után főleg rémes, az ami történik. Régen nem sírtam már, de most nem tudok visszatartani néhány könnycseppet, amikor megölel. Egyszerűen nem megy, mert az utóbbi időben végre legalább nagyjából rendben volt az életem és egyszerűen nem fair, hogy most megint ilyesmi történik. Tényleg nem fair! Megtörlöm a szemem, de csak éppen hogy húzódom el tőle, hogy attól még a karjai között maradjak. A bajban az apró jó, hogy most nem kell ezt egyedül átvészelnem, nem kell nekem megoldani, nem kell erősnek maradnom minden körülmények között, mint ahogy régen. - A szomszédok, és a környéken is elég sokan, meg a boltban, ahol dolgozom. Már hónapok óta a városban vagyok, ismernek... páran. - nem hiszem, hogy bárki azt hinné,hogy én voltam, róla pedig még nem tudnak. Nagyot nyelek és végül kicsit kihúzom magam, ahogy felállok. - De neked nem szabad itt lenni, amikor jönnek a rendőrök, nem akarom, hogy bajod essen. - vagy hogy őt gyanúsítsák, elvigyék. Talán elég ha elbújik a pincében, amíg kijönnek a rendőrök, de nem tudom... nem biztos, hogy jó ötlet, ha netán mégis megtalálják. - Tudok egy kis házat, az erdőben, ott... ott maradsz, amíg elcsendesedik ez az egész? - a rendőrök és minden. Talán nekem is jobb lesz, ha oda megyek, mert most pár napig a szomszédok is jobban figyelnek majd mindenre, ebben biztos vagyok. Eddig is eléggé meresztették a szemüket, talán már ki is hívta valaki a rendőröket. Nem lepne meg, ha a szomszéd házaspár már elküldte volna Matthieut, hogy szaladjon a kapitányért.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-09-14, 15:04

Sasha & Joseph

Nem voltam soha sem valami magabiztos. A gyerekkorom úgy telt el, hogy minden szavamért megvertek, már beszélni se mertem a végén. Az iskolában pedig kiközösítettek, csak mert sebhelyek tarkították a hátamat. Rendes voltam, soha nem verekedtem, tanultam és kitűnő is voltam, erre mit kaptam? Megvertek, mert nem tanulni kell, hanem harcolni, és én ezt soha nem tudtam belátni, ki lettem kiáltva a család selejtjének, a fekete báránynak, aki megtagadja a hagyományokat és harc helyett inkább a könyveket bújja. Gyávának tartottak, már egy ártalmatlan kérdésért is kaptam a fejemre, így egy idő után megtanultam, hogy nem jó az, amit mondok, és inkább csendben maradok. Az iskolában pedig így nem tudtam barátokat szerezni, csak ültem egymagamban és néztem, ahogyan játszanak, elképzeltem milyen érzés lenne, ha én is velük együtt futkározhatnék, ha tényleg gyereknek érezhetném magam. Aztán hazamentem és a kegyetlen valóság megtanított arra, hogy nem szabad ábrándoznom. Bezártak egy szobába, mert senki nem akart a közelemben lenni, azt pedig a legkevésbé sem akarták, hogy bárki vendég meglásson engem, és miattam lenézze a családot. Ha tehetném, akkor magabiztosabb lennék, ha tehetném, akkor már jóval előbb megcsókoltam volna őt, de… de ilyen vagyok, és sajnálom, nem tudok kivetkőzni magamból, miután egy egész életet éltem úgy, hogy senki nem akart a közelemben lenni.
A szavaira csak mosolyogva bólintok egyet. Ezek után azt hiszem nem is nagyon tudnék várni addig, hogy visszajöjjünk ide. Sokféleképpen képzeltem ezt el. A csókot azzal a nővel, akit tényleg kedvelek, aki iránt tényleg érzek valamit, de soha nem így képzeltem el, elbújva a katonák elől. A többségnek megadatik az, hogy az Eiffel-torony tetején tegyék ezt meg, vagy a füves pusztán, amit a nap ragyog be. Nekünk nem ilyen volt, de nem hinném ez olyan nagy gond volt, legalább különleges volt, más, mint az átlag. Igaz az, hogy a mi valóságunk komorabb és szomorúbb, mint másoké, de ez nem feltétlen jelent rosszat ugye? A mi kapcsolatunk reális, nem délibábokat kergetünk. Igazából… nem is tudom minek hívjam a mi kapcsolatunkat. Szentségtörés lenne azt mondani, hogy többet érzek irányába, mint egyszerű barátság? Vonzódom hozzá, jobban, mint bárkihez eddigi életem során, és azt hiszem ezt már ő is tudja. Talán nem is kéne ezen gondolkodnom, csak hagyni, hogy sodródjak az árral, de… de nehéz, mert eddig azt tettem, és így jutottam ide, így lettem és gyilkos, és ezt nem fogom tudni magamról semmivel sem lemosni. Jobb akarok lenni annál, aki régen voltam, de tudom, hogy ez lehetetlen vállalkozás.
Sasha szavaira csak bólintok egyet. Elég halottat láttam már, hogy látszat alapján is megtudjam ezt mondani, de még én is reménykedtem abban, hogy talán él a sok vérveszteség ellenére, csak elájult, vagy bármi más. Hátat fordítok Giselle néni testének, hogy elinduljak a szobák felé, hátha megtalálom azt, aki ezt tette, de mindhiába, egyik szobában sem találom őt meg, így hát csalódottan térek vissza Sashához, és ha engedi, akkor megölelem, tudom, hogy ez nem vigasztalja, de talán valamit segít. – Tudta még valaki azt, hogy itt laksz? – be kell jelenteni a gyilkosságot a rendőrségnek, igaz? Viszont, ha nem tudják, hogy Sasha itt lakott, akkor könnyen hihetik őt a gyilkosnak, vagy éppen engem, hiszen szökött hadifogoly vagyok. Tudom, hogy nehéz, de most muszáj magára gondolnia.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-09-14, 11:59

Joseph & Sasha

♪ Story of my life ♪
Talán szimplán csak kénytelen vagyok kettőnk helyett is magabiztosnak lenni, mert lássuk be, ő nagyon nem az. Nekem viszont azért szükségem van rá, hogy egy kicsit azért... próbálkozzon. Ezért nem akartam én lenni az, aki mindent megtesz, csak el akartam érni nála, hogy próbáljon legalább lépni, hogy tegye azt, amit szeretne, mert ha túlságosan rossz az életed, ha nyitsz valaki felé, de nem kapsz visszajelzést, mert ő nem mer adni, akkor mégis hogy legyél magadban biztos? Akkor kell neki adni egy kis kezdő löketet, egy kis segítséget, amitől talán képes lépni, amitől talán ő is mert tenni valamit és nem csak várni azt, hogy majd valahogy lesz. Én már máshogy igazán nem tudtam a tudtára adni, hogy kedvelem, egyszerűen lehetetlen lett volna, hiszen elmondtam neki többször és ha egyszer még percekkel ezelőtt is azt hitte, hogy nekem kellemetlen lehet az, ha a közelemben van, az azért lelombozó tud lenni, vagy talán inkább mondhatni idegesítő. E miatt jutottam már el oda, hogy tényleg rászóltam, hogy változtasson, legalább próbálkozzon. De elértem a célt nem igaz? És remélem, hogy most már végképp nem kell bizonygatnom neki folyton mindennel kapcsolatban, hogy nem nem gond, nekem nem zavaró, ha bármit is tesz.
- Akkor is megcsókolhatsz, ha épp nem előtte kellett elrejtőznünk a katonák elől. - mosolyodom el egészen szélesen, bár tény és való, hogy jó emlék lesz, ami majd ide köt. A legtöbbeknek mindenféle romantikus helyszínekhez kötődnek a szép emlékei, nekünk egy... pékség kis hátsó raktárához, egy kis utcához a bolt mögött, ahol alig járnak, de nem érdekel. Ez a mi helyünk és egyikünknek sem volt tökéletes élete, hát miért kellene, hogy tökéletes legyen az első csók színtere? Bár... talán pont ettől tökéletes, hogy nem átlagos, hogy nem egy megszokott csöpögős naplemente alkalmával csattant el egy virágos réten. A mi valóságunk szürke és komor, de attól még az is lehet szép és számunkra tökéletes. Fel sem merül bennem az, hogy bárkivel így viselkedtem volna. Dehogy! Már jó ideje itt vagyok Avignonban és senkivel sem kerültem közelebbi kapcsolatba, rosszul is érezném magam, ha tudnám, hogy egyáltalán csak felmerült benne ilyesmi, mert én nem... tényleg nem arról van szó, hogy annyira hiányom lenne, hogy mindegy kit csókolok meg. Tény, hogy nekem is vannak vágyaim, amik hajtanak, de attól még nem lettem csapodár.
A háznál viszont mindez hirtelen már nem számít, csak azért nem rohanok be, mert megérzem a karját az enyémen, és így kénytelen vagyok megtorpanni. Az arcomról nem tűnik el a mély aggodalom. Giselle néni jó ember, tényleg jó. Befogadott, pedig nem lett volna ez a dolga. Komoly és túlságosan ragaszkodik a múlthoz, de lehetett vele beszélgetni mindig és... most félek, hogy a káosz a városban valami rosszat szült. Összeszorul a szívem, ahogy Joseph mögött belépek a házba. Egy árnyat látok meg elsuhanni valahol a hátsó szobák felé, talán a mosókonyhába megy, onnan nyílik a hátsó ajtó az udvarra. Aztán meglátom a padlón fekve őt is, Giselle nénit, és az alatta szétterülő vértócsát. Ekkor már nem lehet megállítani, hogy ne moccanjak azonnal. Odaszökkenek hozzá, és ijedten próbálom meg kitapintani a pulzusát.
- Azt hiszem... azt hiszem meghalt. - képtelen vagyok visszatartani a könnyeimet. Az egész konyha fel van forgatva és még ki tudja, hogy mi. Jó eséllyel csak ki akarták fosztani a házat, ő pedig épp akkor jött le a lépcsőn. Talán nem akarták megölni, de még sincs pulzusa. Egyszerűen csak... meghalt, megölték talán pár kosár ételért a kamrából.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-09-12, 17:52

Sasha & Joseph

- Akkor nagyon meggyőzően tudod eljátszani! – mondom neki mosolyogva. Persze, megértem én azt, hogy nem lehet ő sem mindig magabiztos, és azt hiszem az lenne a furcsa, ha nem kételkedne néha ő is. Ez csak természetese, mindenki így van ezzel, főleg azok, akik éltek már át legalább hasonlót, mint ő. Azonban úgy gondolom, hogy ebben az esetben nem kell bizonytalannak lennie, mert… mert nagyon is jól csókolt, legalábbis nekem messze ez volt eddig a legjobb csók, és van egy olyan érzésem, hogy ez megfog bennem maradni. A többi nem maradt, de ez… ez igen. Nem tudom biztosra megmondani, hogy miért, csak így érzek. Talán mert kedvelem őt, talán mert fontosabb, mint eddig bárki más. Ő úgy viszonyul hozzám, ahogy eddig senki más. Mindig csak lenézést és fájdalmat kaptam, soha nem törődött velem senki, és ehhez már hozzá is szoktam, furcsa volt, hogy Sasha ennyire jó hozzám, és kicsit még mindig az, de nagyon örülök annak, hogy találkoztunk. Ha nem is hoz ki a táborból, akkor is így éreznék. Már a táborban is segített, hozzámért, azt pedig eddig egyetlen nővér sem tette meg. Csak felírták a sérüléseket és számolgatták a napokat a halálunkig, miközben az őrség azt csinált velünk, amit csak akart. – Igen, talán legközelebb is visszajöhetnénk ide. – eresztek meg felé egy mosolyt. Igen, hamis papírokra, vagy hasonlóra mindenképpen szükség lesz, bár nekem fogalmam sincsen, hogy hol szerezhetnék, de Sasha minden bizonnyal segítene benne, igaz? Nem szeretnék folyamatosan csak menekülni a katonák elől, bár most tényleg volt értelme az egésznek, talán gyakrabban kéne katonák elől menekülni. Persze, ez csak vicc, nem vágyom a menekülésre. Tudom, hogy… hogy talán lassú voltam, hogy szinte már noszogatni kellett, de nem tudok mit tenni, ilyen vagyok. A történtek után túlságosan is félek, hogy bárkinek árthatok esetleg, még ha csak egy félreértett gesztusról is volt szó. Alighanem elég rosszul éreztem volna amiatt magamat, ha visszautasít, de végül ez nem történt meg, igaz? Nem akarok azzal kétségeket ébreszteni magamban, hogy csak azért tette, mert rég csókolt meg bárkit is. Neki is vannak szükségletei, de most egyszerűen csak jobb arra gondolni, hogy… hogy mást nem csókolt volna meg, ha hasonló helyzetben lettek volna. Talán butaság, de most egyszerűen csak jó ezt hinni, jobban érzem magamat tőle. Nem szokásom saját magamat ámítani, de most… most muszáj. Jobban érzem magamat, és szeretném, ha ez így is maradna, semmit nem oldana az meg, ha bemagyaráznám magamnak, hogy mindez csak azért történt meg, mert rég volt férfival.
- Várj egy kicsit Sasha! – mondom neki kérlelően, ahogyan megpróbálom visszafogni, hogy ne fusson csak úgy ész nélkül be a házba. Érdeklődve nézek körbe, é bár nem ismerem Giselle nénit, tudom, hogy mire gyanakszik Sasha. Nagyon remélem, hogy semmi ilyenről nincs szó, mert ha esetleg én hoztam bajt a fejére azt… azt igen nehezen tudnám elviselni. Bár ez közel sem biztos, Sashát minden bizonnyal még nálam is jobban utálják a németek, pedig nincs ennek oka. A származása nem számít, Sashánál jobb emberrel még soha életemben nem találkoztam, éppen ezért akarok én először belépni a házba, hogy körülnézek. Ha esetleg van ott bent valaki, akkor nekem nagyobb az esélyem ellene. Vagy nem, mert még mindig nem vagyok a legjobb állapotban, de semmiképpen sem akarom azt, hogy ő menjen be elsőnek, mert úgy nagyobb veszélynek lenne kitéve. Így hát óvatosan lépdelek előre, figyelve arra, hogy mikor pillantok meg valakit, akinek semmi keresnivalója itt.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-09-12, 11:57

Joseph & Sasha

♪ Sometimes when we touch ♪
Sosem gondoltam, hogy egy férfinek többnek, netán erősebbnek kell lennie azért, mert nem nőnek született. Sőt sok esetben azt hiszem a nőkre még nagyobb terhek is hárulnak, lelkiekben talán erősebbek is, ha arra van szükség. Fel sem foghatom, hogy miért gondolja azt bárki is, hogy csak azért valaki tűrjön el mindent, vagy legyen vad és vérszomjas, mert férfi. Joseph apja... szörnyű ember lehet. Tudom, hogy először megrettentem, amikor azt mondta, hogy megölné, ha lehetősége adódna rá, de azok után, amiket mesélt, amiket az apja tett vele, amilyen sebeket láttam a hátán... bármennyire is rémes, de megértem és ha valaha sor kerülne rá, hogy megtehesse, nem akadályoznám meg benne. Csak akkor, ha úgy érzem, hogy ez neki rossz, mert talán átlépne vele egy határt, amit nem szabad, de amíg nem így gondolom, addig nem számít, addig tegye azt, amit kell, mert... az a fontos, hogy jól legyen, hogy képes legyen idővel valahogy tovább lépni, bár azt hiszem a legjobb mindkettőnknek az lenne, ha egyszerűen kiszakadhatnánk ebből a világból, ha elfeledhetnénk a múltat, az életünket örökre és kezdhetnék valami újat, ami mentes minden rossztól, de félek tőle, hogy ehhez egy egészen új világ kellene, egy elveszett lakatlan sziget talán, amit senki sem találhat meg soha.
Magamat is meglepem kicsit azzal, ahogy reagálok, pedig tudom, hogy én voltam az, aki ezt akartam, aki azt kérte, hogy azt tegye, amit szeretne, hogy ne fogja vissza magát és most azt hiszem én nem tudok visszakozni, most én nem tudok uralkodni magamon, de mégis csak túlságosan régen vagyok már egyedül és nem szól semmi másról az életem csak a menekülésről, csak arról, hogy éljek túl. Most pedig nem akarok erre gondolni, csak érezni végre egy kis jót, egy cseppnyi boldogságot ebben az istenverte rémes világban. - Akkor jó. Bármennyire is úgy tűnik, én se vagyok ám olyan magabiztos. - mosolyodom el. Nekem is kell hozzá egy kis idő, mire sikerül lassítani a szívverésemen, a légzésemen és felettébb jó érzéssel tölt el, hogy ő is így van ezzel, hogy láthatóan hatással volt rá, hatással voltam rá. Azért meg kell vallanom minden ellenére nehéz rajta kiigazodni, főleg a visszafogottsága miatt. Nem mindig tudom, hogy pontosan mit is akar, vagy inkább, hogy azt akarja-e, amit én. A válaszára csak bólintok. Kell még pár pillanat, amíg összeszedem magam, mert még most is érzem, ahogy zsibonganak az ajkaim. A kezemet meg sem fordul a fejemben elhúzni, csak oldalt pillantok, amikor megfogja és elmosolyodom. Nem is olyan nehéz ez, legalább megpróbálnia időnként és nem hiszem, hogy bármi olyat tehetne, ami ellenemre lenne. - Azt hiszem szereznünk kell neked hamis iratokat, hogy ne kelljen mindig meglépni, ha katonákat látunk, bár... most legalább volt valami haszna. - na igen, a túlságosan szűk hely és talán a kis kényszerítés. Legalább volt értelme és ezért már megérte, később pedig szerzünk neki papírokat, hogy egyszerűbb kijuthassunk az utcára. Nem lenne jó hónapokig bezárva lenni a házban. A lassú léptek, amikkel a ház felé közelítek az utolsó métereken már gyorsabbra váltanak és szinte húzom magam után Joseph-et, amikor felfogom, hogy a bejárati ajtó nyitva. Giselle néni sosem szokta nyitva hagyni... tényleg soha. Amikor pedig meglátom, hogy a verandán a kis szék felborítva hever csak még idegesebb leszek és szinte már futólépésre kapcsolok, ha csak nem fog vissza. Baj van... érzem. Túlságosan sok a zavargás a városban, de mégis ki lenne annyira aljas, hogy megtámad egy vak öregasszonyt?

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-09-10, 17:36

Sasha & Joseph

Apám azt mondta régen, hogy a férfi azért férfi, a katona pedig azért katona, hogy elviseljen mindent, ami szükséges, hogy kiállja azt, amit a gyengék nem tudnának. Imádta a sereget, a szabályokat, de a legjobban a vért szerette, azt a vért, amit ő ontott, és az én véremre különös módon vágyott. Utált engem, gyengének tartott, mert sokszor elájultam mikor vert, vagy már előtte is. Gyengének tartott, amiért képtelen voltam ölni, amiért nem fogadtam el, hogy gyilkosnak kell lennem. A katona és a gyilkos nem jelent egyet, legalábbis kezdetekben nem, de aztán végül minden katonából gyilkos lesz, ezt követeli meg az élet. Ölni kell, hogy életben maradj, ezt mondták mindig nekünk, mi pedig hallgattunk rájuk, mert tudtuk, hogy igazuk van, hogy nincs más esélyünk, mit véget vetni azon emberek életének, akik a miénknek akarnak. Az életben maradásért ölünk, néhányan az élvezetkedvéért, de a legvégén mindannyian ugyanazzá váltunk: szörnyeteggé. Nem azért öltünk, mert féltettük az életünket, hanem mert nem értettünk máshoz, mert már nem foglalkoztatott minket, hogy mi lesz, ha. Tudtuk, hogy mit kell tennünk,erre neveltek minket, eszembe se jutott, hogy olyanná váltam, amilyenné apám akart tenni. Milyen büszke is lehetett rám, szörnyet teremtett. Én pedig ha megtalálom őt egyszer…. végzek vele, megölöm, lelkiismeret-furdalás nélkül. Talán kegyetlenség, talán visszaesés, de nem érdekel. Túl sokszor bántott meg, túlságosan is élénkek a sebek és az emlékek, hogy elfelejtsem mindezt és megbocsássam neki. Megölöm,és attól ha nem is érzem jobban magamat, megéri. Igazság… így is lehetne hívni, de én csak bosszúnak nevezném, sokkal egyszerűbb, sokkal találóbb megnevezés, legalábbis szerintem. Ilyenné tett, én pedig megmutatom, hogy mit tesz vele az, akinek az irányítása kicsúszik a kezei közül. Megmutatom, hogy ő se golyóálló, hogy őt is meglehet ölni, és mindezt közönség előtt fogom megtenni, hogy lássák: semmi sem tart örökké, a démonain mindig velünk lesznek, mindig vadásznak majd ránk. Hatással vagyunk mások életére, és ha nem is közvetlen miatta vagyok ilyen, de nagy hatással volt arra, hogy végül szörnnyé legyek.
Kicsit azért meglep, hogy visszacsókol, de nem rossz értelemben, hanem nagyon is jóban. Életemben most csókoltam meg először nőt úgy, hogy tényleg akartam, és nem csak az… unalom, a tehetetlenség vonzotta eme cselekedetet. Kezeim önkéntelenül is a derekára csúsznak, és kicsit sem zavar az, hogy hevesebb irányba viszi el a dolgot. Évek óta nem csókoltam meg senkit, soha nem érezhettem magamat olyan valakihez közel, aki tényleg számít, akit tényleg kedvelek, és én is férfi vagyok végső soron, nemde? – Nem… nincsen semmi baj. – inkább csak suttogom a szavakat, ahogyan egy kicsit szaporában veszem a levegőt. Nem zavart az, hogy heves volt, sőt, inkább így volt jó, talán erre is vágytam. Nem emlékszem már igazán jól az előző csókjaimra, de nem is lehettek valami jók akkor. Abban viszont biztos vagyok, hogy egyik sem azért volt, mert… mert lett volna bármi is. Inkább csak az unalom, vagy hírnév szülte helyzetek voltak ezek, soha egyiket se tudtam igazán élvezni, kivéve ezt az egyet. Kedvelem Sashát, és kár lenne tagadnom, hogy vonzódom hozzá, ezt pedig gondolom már ő is tudja, ha pedig mégse, akkor majd maximum elmondom neki. A szavaira csak elmosolyodom és némán bólintok egyet. Hibázhatok, csak… csak most nem hibáztam, és ennek nagyon örülök, mert elég kínos lett volna, ha esetleg elhúzódik, vagy bármi más, de nem így történt igaz? Ez pedig… felettébb jó! – Igen, azt hiszem… az jó lenne. – és biztonságos is. Emlékszem, hogy honnan jöttünk, megjegyeztem az útvonalat, így hát nem kell ezúttal útmutatás. Kicsit bizonytalanul nyúlok Sasha keze után, ahogy elindulunk, de… de csak nem húzza el a kezét, igaz?

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-09-09, 14:14

Joseph & Sasha

♪ Easy ♪
Kell, hogy legyen... talán tényleg kell, hogy legyen megoldás, de mi van, ha még sincs? Egyelőre még tényleg nem tudhatjuk, hogy mi lesz a vége az egésznek. Mi lesz a háborúval, mi lesz a burával... Nem akarok folyton ezen gondolkodni. Az a baj, hogy így is úgyis megtörténnek a dolgok, ha akarom, ha nem és nem tehetünk ellene semmit. Persze attól még az embernek motoszkálnak mindig a kérdések, a rossz végkimenetelre való eshetőségek, nem tehetek ellene én sem. Egyszerűen csak amíg lehet szeretném valahogy kihasználni a lehetőséget és... nem törődni néha azzal, hogy mit hozhat a holnap, vagy milyen volt a múlt. De ezt mellette felettébb nehéz elérni, ha egyszer folyton azzal jön, hogy milyen rossz ember és bármit teszek újra és újra felmerül benne, hogy esetleg amit tesz, vagy amilyen helyzet kialakul, kellemetlen lehet nekem. Mintha tényleg képtelenség lenne neki elmagyarázni, hogy ez nem így yan, hogy engem nem zavar mit tett, sőt szeretném, ha legalább próbálná elfogadni, hogy érdekel, hogy kedvelem.
Talán az ember pont úgy érheti el, hogy kicsit elszakadjon ettől a világtól, hogy egy kicsit több legyen végre az élete, ha... teremt magának egy cseppnyi jót és ezt hogy máshogy lehetne, mint kicsit elfelejteni mindent valaki mással együtt? Csak mintha ezt ő nem akarná megérteni, vagy csak fél tőle, nehéz elfogadnia, hogy tényleg nem tehet olyat, amivel nekem rosszat tenne, csak egyedül ezzel a mostani hozzáállásával, de ezzel nagyon is. Tudni kell, hogy nem tehet olyat, amivel rosszat tenne nekem, legalábbis, ami ilyen, azt remélhetőleg nem is tenné meg. Nem bántana szándékosan ebben biztos vagyok, akkor pedig mégis mitől kellene félnie? Egyszerűen csak szeretném, ha végre meggyőzhetném róla, hogy legalább próbálja azt tenni, amit szeretne. Még akkor is óvatos volt, amikor csak megölelt, pedig én kezdeményeztem, akkor pedig miért? Értem én, hogy túlságosan bizonytalan, pedig nincs rá semmi oka.
Eszem ágában sincs elhúzódni, sőt közelebb lépek hozzá, amikor megfogja a kezem és először csak finoman visszacsókolok, de aztán egészen hozzásimulok, hogy átkarolhassam a nyakát. Én is csak emberből vagyok, vágyakkal és ezért talán egyáltalán nem meglepő, ha a csókot is talán egy kissé hevesebb irányba viszem el szép lassan, ahogy a légzésem is szaporábbra vált, ahogy az ujjaim a hajába túrnak, ahogy a nyelvem puhatolózik, hogy az övével ismerkedjen. Talán egy percbe is beletelik, mire végre engedek a kényszernek, hogy elszakadjak tőle. - Bocsánat! - nem tudom, hogy nem érezte-e soknak, hogy nem érez-e soknak, hiszen ő mindig visszafogott, én pedig most úgy érzem magam, mint aki komolyan nehezen fogja vissza magát. Nyelek egyet és végül finoman elmosolyodom. - Látod, nem hibázhatsz. - ő nem, én talán, hiszen nem tudom, hogy hol vannak a határai, mi az, ami esetleg már sok neki, ami már túlzás. Honnan tudhatnám, ennyire még nem ismerem. - Visszamenjünk? - igen, talán azt kellene, talán vissza kéne menni, mert lássuk be itt kint neki még bőven veszélyes, talán a medállal egyszerűbb, vagy ha szereztünk neki iratokat.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-09-06, 19:15

Sasha & Joseph

Kell, hogy legyen. – pedig pont nekem kéne tudnom, hogy valójában nincs más megoldás, csak a halál. A halál, ami véget vet a fájdalomnak. A test és a lélek fájdalmának is egyaránt. Azonban mégis próbálok hinni abban, hogy ez nem igaz, hogy van még lehetőség, valami más megoldás a halálon kívül, mert elfogadhatatlan a számomra az, hogy belenyugodjak ebbe. Sasha nem fog meghalni. Se értem, se másért, azt szeretném, ha élne, és életben is fogom tartani, kerül , amibe kerül. Tudom, hogy ő talán úgy gondolja nincs is értelme az életének, de engem ez nem izgat, mert tudom, hogy minden életnek van valami jelentősége, az övének is kell legyen, csak erre még nem jött rá. Sok halált láttam már, a legtöbbet én okoztam, és eldöntöttem, hogy nem akarok többet se okozni, se látni, úgyhogy nem, nem fogom neki hagyni, hogy olyat tegyen, ami értelmetlen, értem nem fog senki meghalni, vagy megsérülni, azt nem hagyom. Nem csak azért, mert nem érzem jó embernek magamat. Azért is, mert elegem volt abból, hogy hullnak körülöttem az emberek. Ha valaki meghal, az én legyek, nem akarok több áldozatot, több megbánást és lelkiismeret furdalást. Már legalább két életnyi van belőle, több nem kell. Elég volt belőlük, örökre.
A szavaira csak lesütöm a szemem. Persze, próbálkozzak. Régen is azt tettem, és hova jutottam? Próbáltam életben maradni, próbáltam jó ember maradni térdig vérben járva, amit ráadásnak még én is ontottam ki. Kis lépések, de… de nem tudhatom, hogy mennyi időm van még. Amíg megtalálnak, vagy amíg az élet úgy nem dönt, hogy véget vet a létezésemnek, mert ítélet született. Nem tudom menny időm van, és én ki akarom használni ezt a keveset, de nehéz úgy, hogy hibázhatok esetleg valamivel, és tönkre is vágok vele mindent. Azt mondja, hogy ez nem lehetséges, de én láttam, hogy igen. Mi van, ha téved, mi van, ha mégiscsak tönkre lehet tenni a dolgokat? Nem szeretnék senkinek sem ártani, semmiféle módon se, én csak… nyugtot akarok. Békét és egy olyan világot, amiben nincs vér, nincsen fájdalom és nincs háború. Lehetetlen, én is tudom, főleg úgy, hogy hozzájárultam a világ ilyenné válásához. Én is ott voltam a háború kezdetekor, én is éppen ugyanúgy öltem, ahogy mások, ártatlanokat, katonákat, mindegy, aki csak ember volt arra tüzeltem, mert ez volt a parancsom, mert ehhez értettem és semmi máshoz nem. A seregben soha nem jó embereket nevelnek. A katonák gyilkosok, de az már kérdés, hogy kiket ölnek.
Jól tudom, hogy összeköt minket az, ami történt, én is érzem, ő is mondta már, viszont válaszolni nem tudok, úgy érzem, hogy valamiféle gombóc van a torkomban, és nem enged szólni. Csak pislogok, csak nézem a szemeit és némán hallgatom őt. Jólesnek a szavai, komolyan, örülök annak, hogy őt nem zavarja a közelségem, de… de mindig van de, és nem tudom, hogy mikor érek el ahhoz a határhoz, mikor ebbe fogok belefutni. Lehet, hogy nem lenne végzetes hiba, de hiba lenne, és már megtanultam, hogy a legkisebb hibák is hatalmas pusztítást hagyhatnak maguk után. Értem, amit mond, de ő is megpróbálhatná megérteni azt, hogy én… félek a hibáktól, legyenek azok akármilyen nagyok, vagy épp kicsik. Mindennek van vonzatta, minden apró kis cselekedet maga után von egy másikat, és egy rossz tett kihathat ezernyi dologra, és hiába mondja az ember, hogy nincs baj, végül úgyis az lesz, nem lehet ellene tenni semmit sem, az ember meg néha hajlamos hazudni, hogy a másik jobban érezze magát. Ez egy nagyon kedves gesztus, de ugyanakkor hatalmas kockázatot is jelent, hiszen félrevezeti ezzel a másikat az ember, és kitudja, hogy mit fog tenni csak azért, mert hitt a hazugságban. Jóindulatú volt, de végül csak bajt hozott.
Az utolsó szavaira nagyot nyelek, és a keze után nyúlok, remélhetőleg nem kapja el. A másikkal pedig óvatosan simítok végig az arcán, majd közelebb hajolok, hogy megcsókolhassam őt. Azt mondta, hogy csináljak, amit akarok, én pedig… szeretném ezt, és ha ő nem, akkor majd szól, igaz? Hiszen azt mondta, hogy nem ronthatok el semmit… remélem igazat mondott, és nem csak egy kegyes hazugság volt.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-09-06, 13:23

Joseph & Sasha

♪ Mondd mit tegyek, hogy érezd ♪
- Nem old meg semmit, de néha nincs az életben más megoldás. - finoman megvonom a vállamat. Ez van, lehet hogy ő nem képes elfogadni, de én ezt már régen így érzem, talán régen el is döntöttem. Itt adtam egy esélyt magamnak, a létezésnek, ebben a városban, mert lehet hogy itt majd sikerül... ha nem ér el eddig a háború, ha nem ér el ide a német katonaság, ha a bura megvéd minket. De, ha nem, én nem akarok örökké csak menekülni, nem akarom, hogy arról szóljon az életem, hogy folyton csak a hátam mögé nézek. Tudom, hogy nem olyan egyszerű ez, hogy azért mert várom nem lesz minden jó, de reménykedni lehet igaz? Ő már valahogy mindig úgy érzem, hogy feladata, vagy talán édes mindegy neki, hogy mi lesz, de nekem nem. Én tudom, hogy milyen volt, amikor volt egy kis jó is az életemben, amikor még volt benne szép, mikor volt családom és nem akarok úgy élni, hogy ez soha többé ne is térhessen vissza. És ha erre már így se úgysincs esély, akkor inkább hagyom... inkább áldozom az életem érte, másért, mint ez. Ha a németek győznek, akkor neki még van esélye talán valahogy normális életet élni, de nekem nincs és nem akarom, hogy beáldozza magát azért, hogy menekülhessek tovább. Semmi értelme.
Épp e miatt zavar az, ahogy hozzááll az élethez, hozzám. Szeretném, ha egyszer s mindenkorra elfogadná, hogy nekem nem kellemetlen a közelség, sőt talán még vágyom is rá, de mintha képtelen lenne ezt elfogadni, mintha képtelen lenne megérteni. Nem húzódom el tőle most sem, eddig sem tettem sosem, sőt én öleltem meg, én csókoltam az arcát, de mégis folyton olyan nagyon bizonytalan. Én már igazán nem tudom, hogyan bizonyítsam neki, hogy kedvelem, hogy nem tehet olyat, ami nekem rossz lenne, ami bántó, vagy kellemetlen lenne. Pont ez, amit most csinál... pont ez az. Mert rossz érzés, hogy mintha csak folyton ellökne, mintha nem hagyná, hogy érdekeljen, és nem vagyok én sem olyan biztos magamban, hogy erőltessek valamit, aminek talán nincs is értelme. Bizonytalanul fordulok meg, amikor megszólal, talán kissé mérgesen is.
- Miért gondolod, hogy bármivel hibázhatsz? Miért... miért nem az az egyszerűbb, ha megpróbálod kis lépésekben és ha nem sikerül, hát visszalépsz. Nem tehetsz tönkre semmit, ha próbálkozol azzal nem. - azzal sokkal inkább, ha nem tesz, ha csak fél, csak vár, hogy... nem is tudom, hogy mire vár. Halkan sóhajtok egyet, és kicsit közelebb lépek hozzá. Olyan keveset kaptam az utóbbi években, ő pedig még soha semmit. Értem, hogy nem akarja, hogy elveszítsen ebből most bármit, csak valahogy nem veszi észre, hogy jobb is lehetne, hogy több is lehetne, pedig úgy érzem, hogy már próbáltam a tudtára adni többször is. - Nem tudom neked máshogy elmondani. Te vagy az egyedüli olyan ember, aki előtt nem kell titkolnom, hogy ki vagyok, hogy miken mentem át és ez valahogy összeköt minket. Nem zavar, ha a közelemben vagy... kicsit sem, sőt... Én csak... - néha úgy érzem, hogy túl sokat gondol rólam, hogy indokolatlanul valami érthetetlen piedesztálra emel, aminek egyszerűen semmi értelme sincs. Nem vagyok több, nem vagyok valami tökéletes ember, amit ő gondol. Én csak... én csak én vagyok, egy fiatal nő, akinek rossz, ha szinte már úgy kell kierőszakolnia egy ölelést, aki epekedik a gyengédségért, aki már túl sokat menekült, hogy még többet akarjon. - Nem tudhatjuk, hogy mikor lesz vége ennek... mikor szűnik meg ez a kis védett világ, és addig én szeretném kihasználni azt, ami van. Nem akarom, hogy folyton félj attól, hogy mik a következmények, tedd azt, amit szeretnél. - rég volt nővel, értem én, de attól még ösztönei vannak, attól még csak tudja, hogy mi hogyan megy, annak róla legalább halvány emlékei nem? Bizonytalan, lehet, talán én is az vagyok, de még mindig jobb valami megpróbálni és elszúrni, mint meg se próbálni.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-09-05, 19:06

Sasha & Joseph

- A te életed, a döntésed Sasha. De a halál az nem old meg semmit. – nem akar menekülni,hát rendben, de ne mondja, hogy ne akarnak élni, mert nem jutott volna idáig sem el, ha nem így lenne. Az emberben mindig ott motoszkál a túlélés, a halál elkerülése, szinte már ösztönös, hogy élni akarunk. Ezért menekül, én meg ezért öltem, csak valahol közben elvesztem, letértem az útról, és félek, hogy nem fogok rá visszatalálni, bár egyelőre úgy tűnik, hogy jó úton haladok. Aki túl annyi mindent, mint ő, az még tovább akar élni, és ha ő ezt nem látja magában, akkor csak próbálja eltitkolni saját maga elől. Mert így van. Élni akar, ne mondja, hogy meghalna, nem is engedném, főleg nem miattam. Elegen haltak már meg azért, hogy éljek, és nem volt értelme, mert nem tettem meg, nem fogom hagyni, hogy az ő élete is az én lelkemen száradjon,az már nem! Élni akarok, és ha meg kell halnom, akkor valaki olyanért haljak meg, aki jelent is nekem valamit. A halál elkerülhetetlen, egyszer mindannyiunkat utolér, de én szeretnék minél később találkozni vele,csak nem tudhatom, mit tartogat az élet, mennyi időt adott még nekem, és mennyire bízik meg abban, hogy van helyem az élők sorában.
- Így lesz. – legalábbis megteszek mindent, hogy így legyen, ennyit biztosan megígérhetek. A múlt az életünk része, a múltunk miatt vagyunk ilyenek, el kell fogadnunk, alkalmazkodni hozzá, de ez nem olyan egyszerű, főleg akkor nem, ha egy ilyen világba születsz bele, ahol a halál természetesebb, mint az élet. Csak egy agysebész lenne képes az emlékeinket kitörölni, megszabadítani minket a kételyektől, a démonainktól, saját magunktól. Ez az életünk, ez a rendje. Emlékezünk,mert minden tettünk hatással van a mi, és mások életére, nem kell felelősnek éreznünk magunkat, de mind így teszünk jobb esetben. Sok embert öltem meg, sokakat tettem árvává, vagy éppen nincstelenné, és ezzel hatással voltam rájuk, és az egész világra, mert nem látnak bennünk mást, csak gyilkosokat, és sajnos igazuk van. Nem mind vagyunk egyformák, mind másért tesszük, de a világ ezt nem fogja soha belátni, az ő szemükbe mindig bűnösök maradunk, és ez nem fog megváltozni soha sem, a világ nem változik, csak az emberek benne, és arra, ami most történik, mindenki emlékezni fog, elkönyveltek minket az emberiség legaljának, és soha nem fognak megbocsátani. Nem kell, nem akarom, hogy megbocsájtsanak, mert igazságtalan lenne a sok halottal szemben, akik igazságtalanul haltak meg. Ezt érdemeljük, a megvetést, és ezzel kell együtt élnünk. Ez a múltunk.
- Nem akarom, hogy így érezd. Én… én csak nem voltam nővel már nagyon rég, érted? Nem tudom mit kell tennem, hogy ne érezd magad rosszul, hogy mi sok és mi elég. Nem akarom, hogy utálj, csak… csak nem tudom mi a határ. – nem akarom, hogy utáljon, és nem akarom azt sem, hogy ezt elhitesse magával. Egész egyszerűen csak nem tudom, hogy mit csináljak, mert nem akarok neki kellemetlenséget okozni, mint például az este. Tudom, hogy nem teljesen az én hibám volt, mert nem tudtam igazán mozogni, de attól még megtörtént, és rosszul éreztem magamat, látva, érezve azt, hogy kellemetlen helyzete hoztam. Nem tudom, hol az a határ, amit átlépve már elrontom a dolgokat, nem akarom, hogy ez bekövetkezzen, és ezért mondom, hogy nem akarok neki kellemetlenséget. Ami nekem jó, az nem biztos, hogy neki is, és remélem megtudja érteni azt, amiről beszélek, és amit érzek. Ez nem ellene szól, és nem is saját magam ellen. Ez érte van, még ha nehéz is elhinnie. Nem akarok semmit sem elbaltázni, nem akarom elrontani a jót, ami most először megadatott az életemben. Soha nem kedvelt senki, nem akarom ezt tönkretenni. Remélem képes megérteni, hogy ez miatta, és nem ellene van.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-09-05, 08:16

Joseph & Sasha

♪ Coming up roses ♪
Csak halkan sóhajtok egyet. Néha úgy érzem, mintha nem is akarná megérteni, amit én akarok, vagy amit én mondok, mintha csak... nem is tudom. Nehéz őt meggyőzni arról, hogy érdemes élnie, én pedig nagyon igyekszem, de tudjátok van egy pont, ami után már te magad sem tudod, hogy érdeme-e. Nem, ez még nem jött el, egyáltalán, csak hát ha folyton falakba ütközöl... nehéz. Miért lenne más az, ha ő kockáztatná az életét? Miért nem vehetjük úgy, mintha csak tiszta lappal indulnánk? Így örökké, akármi is lesz mindig a múlt kísért majd, mindig csak azon jár majd az esze és így az enyém is, hogy mi történt velünk, hogy mi történhet még és képtelenség tovább lépni. Képtelenség elfelejteni a rosszat, mintha csak ő nem is akarná, mintha úgy érezné, hogy büntetnie kell magát azért, ami történt, azért, hogy életben van, miközben mások meghaltak miatta, vagy általa. És akkor már nem is lehet boldog? Meg sem próbálhatja, nem is segíthet rajta senki? Mert én úgy érzem, hogy még csak hagyni sem akarja, még csak megpróbálni engedni sem, hogy bármi jobb legyen, hogy bármi változhasson vele, velünk, az életével. De nem akarok folyton vitázni, kötni az ebet a karóhoz, mert nem érzem, hogy képes lennék őt meggyőzni, maximum néha egy-egy apró alig látható előrelépést érek el.
- És, ha nem akarok? Mi van, ha nem akarok folyton menekülni? Nem akarok olyan életet, ahol folyton a hátam mögé kell néznem. Inkább leszek boldog egy kis ideig és halok meg azzal a tudattal, hogy legalább ennyi jutott, mint hogy... folyton csak féljek mindentől és meneküljek a végtelenségig. - megrázom a fejem, és egy hatalmasat sóhajtok. Nem érti, azt hiszem talán nem is akarja érteni. Nem érdekel, hogy élek-e, mert az az élet nem jó. Nem fogok mindig rejtőzni, félni és rettegni, mikor találnak meg, olyan országot keresni, ahol nem érnek utol, és nyugtalanul aludni, mert mást nem tehetek. Így is ebből áll az életem, újabb és újabb álmok a múltból, a jövőről, ami várhat rám. Ha arról van szó, tényleg élvezem az életemet egy rövid ideig, aztán legyen vége... de ez ami most van egyszerűen rémes, ami pedig volt... azt nem akarom soha az életben újraélni.
- Szeretném, ha így lenne. - bököm ki halkan a szavaira. Igen, tényleg szeretném, ha lehetne ezzel együtt élni és főleg ha ő képes lenne rá, ha el tudna vonatkoztatni, ha gyakrabban láthatnék az arcán mosolyt szégyen helyett, ha gyakrabban érezhetném azt, hogy amit tettem érte, annak volt értelme, mert nem adta fel, mert... nem adja fel. Lehetne neki is jó, ha nem is hosszan, ha nem is mindig és örökké, de egy ideig igen, csak valahogy el kéne fogadnia, valahogy hinnie kellene benne és én segíteni neki benne, de erre... erre képes megint ezt mondani, képes megint ilyesmivel jönni, hogy nekem kellemetlen. Ha az lenne már rég kimentem volna innen, már akkor azonnal, mikor nem hallottuk a lépteket. De nem tettem, eszem ágában sem volt. Néha úgy érzem, mintha rám akarná ezt kényszeríteni, mintha csak azt várná, hogy végre egyet értsek vele, hogy igen kellemetlen a jelenléte, vagy a közelsége.
- Menjünk. - óvatosan kitolom az ajtót, és először csak kikukkantok, aztán lépek ki az ajtón, elslisszanva mellette, majd indulok el a kis utcában arra, amerről jöttünk. Csak pár lépés után fordulok újra felé. - Vajon... valaha el hiszed majd, hogy számomra nem kellemetlen a közelséged? Vagy tényleg azt várod, hogy így érezzem? - bukik ki belőlem végül még is. Nem akartam kimondani, de akkor is így érzem. Attól érezné magát jobban, ha én is gyűlölném, ha a szemére vetném, amit másokkal tett, ha bűnösnek kiáltanám ki, mint ő saját magát? Akkor jobb lenne neki? Mert örökké nem tudom bizonygatni, hogy nem így gondolom, és mintha nem hinné el, mintha nem is akarná elhinni, hogy valaki kedvelheti, hogy valakit nem zavar a társasága, a közelsége, hogy valaki talán... még vágyik is rá, hogy érezze.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-09-03, 20:07

Sasha & Joseph

- A te szemedben talán nem, de az én szemszögemből felesleges lenne az áldozat. Megérdemled, hogy élj Sasha, meg kell, hogy értsd, számomra elfogadhatatlan az, hogy miattam halj meg. – ez kétpólusú dolog, akárcsak az érme: két oldala van. Az egyik szemszögből nem számít tékozlásnak, hanem hősies tettnek úgymond, hiszen aki fontos, azért megteszünk bármit, és ez teljesen érthető, de nem annak a szempontjából, akiért feláldozza magát az ember. Ő nem fogja soha jogosnak érezni ezt, nem fog belenyugodni abba, hogy egy másik életért cserébe lélegezhet még mindig. Én sem tudnám elfogadni azt, ha Sasha miattam veszne oda. Ő egy nagyon jó ember, jobb, mint bárki akivel találkoztam, és azt szeretném, ha élne, ha úgy élhetne, ahogyan azt megérdemli, még ha lehetetlennek is tűnik. Az én életem semmit nem ér az övéhez képest, hiszen nem jelentek semmit sem a világnak, és magamnak sem, míg ő igen, neki van értéke, és sokkal több, mint azt legmerészebb álmában is hinné. Segített nekem, valamit megmozdított bennem, egy olyan énemet csalogatta elő a sötétből, akivel még soha az életben nem találkoztam. Megajándékozott néhány számára kellemetlen, de számomra valahol azért mégiscsak bizsergető pillanattal. Én nem kérhetnék ennél többet, és nem is kérek. Számomra nem kérdés az, hogy melyikünk éljen, ha választani kell.
- Te túlélő vagy Sasha, nem véletlen, hogy eljutottál idáig, és ha betörnek ide a németek, akkor még tovább fogsz jutni. Én pedig segítek ebben, ameddig csak tudok, és ahogy csak tudok. – igen, csak egy ember vagyok, nincs bennem semmi különleges, ezt én is pontosan jól tudom, de ugyanakkor arra a sok rosszra is emlékszem, amit tettem. Miért ne fordíthatnám ezt régi szövetségeseim ellen, hogy olyasvalakit segítsek ezzel, aki tényleg fontos a számomra, aki tényleg tett értem, és törődött velem. Soha nem bánt velem úgy senki sem, mint Sasha. A nővérek általában csak leltározták a sérüléseimet, nem adtak gyógyszert vagy ellátást, hagytak meghalni, és megértem őket, komolyan. A legtöbb ember amúgy is undorodott tőlem. Nem azért, amit tettem, hanem, ahogyan kinéztem. A testemet rengetek seb borítja, és megtudom érteni azt, ha valakinek ez elrettentésül szolgál, elvégre valóban nem szép látvány, de Sasha ahelyett, hogy elhúzódott volna, inkább segített nekem, és ezt nagyon nagyra tartom, nem tudok annyit tenni, hogy mindezt a sok jótettét megháláljam. Az életem is kevés lenne talán, hogy egyenlítsek. Nem szeretném, ha hálátlannak látna, mert én nagyon is hálás vagyok neki, sokra tartom őt, és azt, amit tett. Nem csak értem, hanem magáért is.
- Nem hinném. Ezt nem lehet csak úgy elfelejteni, nem lehet csak úgy átlépni rajta. A részünké vált, attól félek. De talán meglehet vele tanulni együtt élni. Főleg, ha van kiért élni. Azt hiszem… talán sikerülhet. – egy talánnál sajnos most nem futja többre tőlem. Próbálok hinni abban, hogy lehet még normális életem, de képtelen vagyok megbarátkozni azzal, aki vagyok, akinek látnak. Szörnynek, mert valljuk be, megérdemlem, hogy annak tartsanak. Félnek tőlem és megvetnek, ami rendjén van, elvégre sok rokonukat ölhettem meg, és nem is fogok rájuk ezért megharagudni, valószínűleg mindenki így érezne a helyükben. Nem fogom áltatni magamat, nem szokásom. Tisztában vagyok a tetteim súlyával, és nem fogok kifogásokat keresni, ha eljön az ítéletem napja. Tettem, amit tettem, nem vagyok rá büszke.
- Esetleg… ne menjünk ki? Szűkös itt a hely, és nem szeretném, ha kellemetlenséget okoznék. – az igazat megvallva nekem jó érzés a közelébe lenni, de nem szeretnék neki újfent kellemetlenségeket okozni, így jobbnak látom azt, ha megkérdezem őt, hiszen a hely itt tényleg elégé szűkös, talán ha egy centi van kettőnk között.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-09-03, 13:16

Joseph & Sasha

♪ Stronger (What doesn't kill you) ♪
- Az életünket adni valakiért, aki fontos egyáltalán nem tékozlás. - válaszolok szinte azonnal, már-már ellentmondást nem tűrő hangon. Értem én őt persze, én sem venné jó néven, ha ő halna meg értem. Egyiknek sem kéne megtörténnie, de az a baj, hogy sajnos az élet már elég sokszor megmutatta nekem, hogy ez nem kívánság műsor. A dolgok nem úgy történnek, ahogy várjuk, nem úgy lesznek, ahogy reménykedünk bennük, csak úgy... megtörténnek és kész. Nem sok beleszólásunk van sajnos, pedig jó lenne legalább néha befolyásolni a sorsot, de ez nem adatott meg. Szeretném, ha egyszer végre lenyugodna az életem, de nem táplálok felesleges reményt ez ügyben, mert akkor csak még nagyobbat csalódnék. Majd valahogy lesz, inkább számítok a rosszra és ha mégis valami jó történik, akkor majd örülhetek, de legalább nem jön majd egy nagy pofon, amikor már azt hiszem, hogy minden rendben van. Mint ahogy most is. Csak egy könnyed sétának indul, de persze, hogy nem úgy végződik. Menekülnünk kell, hiába lett volna talán más megoldás, de érthető, ha katonákat lát, akkor az az első reakciója, hogy minél messzebb kerüljön tőlük. Azok után, hogy megszokott... biztos, hogy nagyon csúnya vége lenne, hogy nem csak szimplán végeznének vele, hanem olyan kínzásban lenne része, amiben talán még sosem, pedig biztos vagyok benne, hogy már is így megannyi szörnyűségen ment át. De ha én tehetek bármit, akkor nem fogom hagyni,ahogy ő is mondta, hogy segítene, ha a németek győznek, bár ebben nem hiszek. Nem hiszem, hogy ő egy emberként tehetne bármit, és hiába német katona, ő ugyanúgy bűnös, ha egy zsidót bújtat. Egyszerűen nincs választása az a nagyon-nagy baj, ezért érzem úgy, hogy meg kell őt kérnem valamire, hogy most ez alkalmas pillanat arra, hogy megtegyem, hogy ne visszakozhasson és remélem, hogy meg tudja ígérni nekem, ha arra kerülne a sor, akkor igenis megteszi, mert nem akarok szenvedni, nem akarok... soha többé szenvedni, és főleg nem egy olyan helyen várni, imádkozni a halálért. Túl sok rosszat hallottam már és láttam távolról, hogy milyenek azok a táborok. Ha oda kerülnék, nem csak a fájdalom lenne a rémes, hanem az, ahogy az ember szép lassan elveszíti a lelkét, önmagát... az emberségét. Nem akarom megtapasztalni, inkább halok meg, de azt nem akarom soha megtapasztalni. Így is úgy érzem néha, hogy a háború már túl sok mindent vett ki belőlem.
- Ez kedves tőled, de te is csak egy ember vagy a sokból, és én... nem akarok egész életemben menekülni és bujkálni. Már így is túl sok mindent veszítettem, így is... túl sokat vettek el tőlem. - nem akarom, hogy miattam haljon meg, akkor sem, ha nehéz lenne számára, hogy megöljön. Tudom, hogy ennek nem most van még itt az ideje, nem tudjuk meddig lesz még itt ez a bura, de... nem is akarok folyamatosan rettegni. Ha tudom, hogy ő megteszi, amire a kérem, úgy könnyebb lesz tovább lépni, úgy tényleg könnyebb lesz legalább most élni az életemet. - Szerinted az olyanok, mint mi... valaha élhetnek úgy, mintha a múlt nem történt volna meg? El lehet felejteni azt, amit tettünk, amit láttunk? - én reménykedem benne, de nem tudom, hogy ő képes lenne-e hinni benne, mert ha nem... az a baj, hogy eddig úgy tűnt, hogy nem. És tudom én, hogy ki kellene mennünk innen, de valahogy nem akarok. A sötét, a csend, a közelsége, valahogy mind olyan, ami most valahogy tökéletes arra, hogy fontos dolgokat kérdezzek meg, mintha csak nagy titkokat beszélnénk át, amikről nem tudhat soha senki, amik csak a miénk, amiket aztán bezárhatunk ide ebbe a kis raktárba, mintha nem is hangzottak volna el sosem.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-09-01, 11:08

Sasha & Joseph

- Ez igaz, de nem szeretném, ha eltékozolnád. – főleg nem valaki olyanra, mint én. Messze nem érek annyit, hogy miattam kockázatokat vállaljon. Már törlesztett, sőt többet is tett, mint én érte, szóval inkább én tartozok neki az életemmel, nekem kéne miatta kockáztatnom és nem fordítva. Az én életemért kár lenne bármit is kockára tenni, és soha nem kérném meg arra, hogy így tegyen. Tisztában vagyok azzal, hogy mint ember, semmit nem érek, vagy legalábbis nagyon keveset. Sok bűnt követtem el, olyanokat, amiket bármennyire is szeretnék soha nem fogok tudni jóvátenni. Talán van még remény arra, hogy békésen élhessek, de ez nem jelenti azt, hogy bűntelenül is. Nem várom el Sashától, hogy miattam dobja el magától a normális élet lehetőségét, amit kiérdemelt. Nagyon jól tisztában vagyok azzal, hogy mi vár rám, ha ismét elkapnak, és sajnos azt kell mondanom, hogy mindegy. Nem akarok a kezeikbe kerülni, de ha elkerülhetetlen, ha ezzel Sashát, vagy akárki mást megmenthettek, akkor megtenném. Egyszer már túléltem, talán másodjára is menne. Vagy szerencsésebb esetben belehalnék. Tudom, hogy semmi jó nem fog rám várni a túlvilágon, nem hiszem, hogy engedékenyebb lenne Isten, mint az emberek. A gyilkos minden nép körében egyet jelent, én pedig ennek tökéletesen eleget teszek. Vállalnám a sorsom, bármi is legyen az. – Ha a németek győznek, akkor tudok segíteni neked. – a hadsereg még nem halottként könyvel el, hanem fogolyként. A százados mindig is megvolt velem elégedve, bár minden bizonnyal a következő viszont látás alkalmával megölne. Ő is pontosan jól tudja, hogy a fogságba esett katona már nem ugyanaz az ember többé. Megtörik, másodjára is, és onnantól már értékét vesztette az emberi fegyver. Azonban képes lennék időt nyerni Sashának, hogy eltűnjön. Minden bizonnyal megkínoztatnának, de kit érdekel? Így is, úgy is ezt tennék velem, esetleg hazaszállítanának az apámhoz, hogy befejezhesse azt, amit még gyermekkoromban kezdett el. Nem kergetek ábrándokat, pontosan tudom, hogy a halál vár rám, és valamilyen formában rajtam fog egyszer ütni, és kétlem, hogy a békés megoldást választaná. Talán képesek lennénk valahogy elmenekülni innen Sashával, de nem szeretném, ha miattam kéne egész életében menekülnie és bujkálnia, jobbat érdemel, mint a folyamatos futás és vándorlás. Ez a város békét adott neki, minden bizonnyal örül a bura feltűnésének ezen okból kifolyólag. Nem tudom, hogy mit tervez velünk az élet, de úgy gondolom, hogy neki sokkalta inkább helye van az élők között, mint nekem. Segítek neki, ahogy csak tudok, és ha ezért az életemmel kell fizetnem, hát legyen. Annyit nem ér, hogy bárki is meghaljon, vagy szenvedjen érte.
A kérdése hallatán pár másodpercig csak némán figyelem őt, de aztán bólintok egyet. Fogalmam sincsen mit akarna mondani, de már rosszul kezdődik, ha nekem nem tetszene. Kedvelem őt, segítenék neki bármilyen formában, és ha kell, akkor megtenném azt is, amit nem akarok, feltéve, ha ő kéri. Sok rosszat tettem és kevés jót, mégis mit számít még egy rossz cselekedet, ha egy jó ember akaratát teljesítem? Legalábbis ezzel érvelek magamnak, és nagyon remélem, hogy soha nem kell majd megtennem azt, amit kérni fog tőlem. Ha elkerülhetetlen, akkor megtenném, de…de nem akarom. – Ha… ha ezt akarod, akkor… rendben. De még nem győztek a németek. És nem is fognak. Megfogok tenni mindent, hogy megvédjelek. – hallottam már azokról a táborokról, ahova a zsidó foglyokat viszik. Sokan mennek, de senki nem jön vissza onnan. Nem árulnak el részleteket, de kötve hinném, hogy egy egyszerű börtön az, ahova bezárják őket. Így hát… ha nem lesz más lehetőség akkor megteszem azt, amire Sasha kér, akármennyire is nincs szívem hozzá. Azonban a németek még nem győztek, és nem hinném, hogy fognak. Ha pedig valamilyen ok miatt mégis… akkor megvédem őt, nem hagyom, hogy baja essen. Jó emberként akarok élni, de ha nem élhetek, akkor jó emberként szeretnék meghalni. És az én életemet az ő életéért cserébe szívesen adnám.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-31, 18:20

Joseph & Sasha

♪ Give me love ♪
Biztatóan elmosolyodom. Sikerülni fog és ha egy kicsit is hajlandó bizakodni, akkor szerintem ő is elhiheti. Tudom én, hogy nehéz, de úgy gondolom, hogy az élet majd idővel bizonyítja, hogy elérhet valami jót is, nem csak mindig a rossz érzéseket kell kezelnie, nem csak mindig a szenvedés vár rá. Egy jó éve még én se hittem el, hogy erre van esély, de azóta már jóval bizakodóbb vagyok. Persze még most is ugyanúgy kicsúszik időnként a talpam alól a talaj, de már koránt sem annyira gyakran, mint előzőleg. Szerintem neki is lehet idővel jobb, és kivédhető az, hogy ha bármelyik oldal győz is, akkor vége legyen mindennek, az életének és mindennek, én legalábbis tennék érte, hogy ez így lehessen, de ehhez akárhogy is, de rá is szükség lesz majd.
Azt pedig tudom, hogy még mindig nem hiszi el, hogy van aki nem tartja rossz embernek, én nem. Tett rossz dolgokat, de attól még nem az, csak a helyzet kényszerített bele, hogy így élje az életét. Előfordul, én is kényszerültem olyasmire, ami nagyon nem volt... ínyemre, amit ha tehetném akkor megmásítanék, de erre sajnos nincs lehetőség. Az élet nem úgy működik, hogy mindent helyre tesz helyettünk, el kell fogadni azt, ami a múltban történt és tovább lépni, vagy azzal együtt élni az életünket. Ő sem tehet mást. Én el tudom fogadni így, remélem idővel ő is elfogadja magát.
- A saját életemről pedig akkor is én döntök. - mosolyodom el, miközben finoman megvonom a vállam. Az én dolgom, az én akaratom és ezt nem befolyásolja. Vállaltam, hogy segítek neki és egyébként is... az utóbbi hónapokban meg voltam, de nem igazán. Nem élhetek teljes életet, ha mindig vissza kell fognom magam, ha mindig óvatosnak kell lennem és nem nyílhatok meg senki előtt sem, ez így egyszerűen nem jó. Jobbat és többet akarok ennél... ennyi, és ha ehhez az kell, hogy felvállaljam, hogy bújtatok egy hadifoglyot, akkor ez van. - Ha a németek győznek... úgy is végem, ha pedig nem, akkor majd megoldjuk valahogy, ennyi. - én nem fogok meghátrálni, de most, hogy kimondom ezeket a szavakat valami... valami az eszembe ötlik. Tudom, hogy nem szívesen hallaná, tudom, hogy nem fog örülni, ha ki is mondom azt, ami az eszembe jutott, talán nem is ez a megfelelő pillant, de... úgyse leszek képes kiverni a fejemből. Az érkező katonák pedig végképp belém fojtják a szót. Menekülünk, pedig nem kellene, máshogy is meg lehetett volna oldani, de követem, és ha meg is találnának, akkor sem mondanám, hogy ő rabolt el, hogy rá kenjek mindent és neki legyen végül rossz. Ez... egyszerűen fel sem merülhet. Végül mégis én rántom meg a megfelelő helyre, mert nem akarom, hogy akár véletlenül is ebből az egészből harc alakuljon ki. Esélye se lenne, többen vannak és fegyverük is van, én pedig nem akarom végignézni, hogy végeznek vele. Kissé még a légzésem is szaporábbra vált, miután az eddig visszatartott levegőt kiengedem, amikor már nem hallom én sem kintről a lépteket. Mégsem moccanok meg, csak a sötétben a pillantását keresem. Halkan szólalok meg, egészen halkan, hogy még véletlenül se hallja meg senki se kint, se a boltban.
- Ha megkérlek valamire, ami nem fog tetszeni, de nekem... nagyon fontos, akkor megtennéd nekem? - csak akkor folytatom tovább, ha bólint, vagy ha egy igennel válaszol. Meg várom, mert ez olyasmi, ami fontos nekem, ami után már nem visszakozhat, és tudnom kell, hogy ha esetleg úgy hozza a sors, akkor nem hagyja... nem hagyja, hogy ez legyen a vége. - Ha a németek győznek, ha az lesz a vége, hogy nincs már hová menekülnöm... ölj meg. Gyorsan és fájdalommentesen, de nem akarok oda kerülni. Nem akarok! - bízom benne, az egyetlen akiben bízom, hogy megtenné. Ha nehezen is, de megtenné. Nem biztos, hogy képes lennék magammal végezni, de nem akarok egy olyan táborba kerülni, nem akarok kínokat kiállni, akkor inkább a halál.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-29, 21:45

Sasha & Joseph

- Remélem sikerül. – bár ehhez túl kell élnem, igaz? Túl kell élnünk. Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Nem tudom, hogy maradt-e még annyi benne, hogy egyáltalán megpróbáljam. Nem mentem át túl sok jón, ami azt illeti szinte semmi jó nem volt az életemben, csupa fájdalom és kín, amivel egy idő után megtanultam együtt élni. Pokolian fájt minden egyes ütés, minden kicsordult vércseppel kevesebb lettem, de hozzászoktam. Az ember képes alkalmazkodni, képes túlélni, bármilyen rossz is legyen a helyzet. Sokakat öltem meg, hogy most itt legyek, mert hittem abban, hogy véget ér a háború, hogy visszamehetek a galériámba a vászon mögé és végre élhetem újra a régi életem. Egy unalmas, de halál nélküli életet. Tévedtem. És az a sok ember, akiket megöltem mindezért, most a fejüket foghatják, amiért képtelen vagyok élni az áldozatukkal, amit rájuk kényszerítettem. Mondják, hogy éljek értük, de ez… lehetetlen. Könnyű ezt mondani, de nincsenek a helyemben. Együtt érezhetnek, de nem érthetik meg, hogy semmi nem fogja enyhíteni a fájdalmat, amit okoztam, és amit átéltem. Megtanulok majd azzal is együtt élni, talán egy nap már el is felejtem. Azonban addig élnem kéne, túlélni valahogy újra, és nem szándékozom emiatt ölni. Nem akarok több halált, főleg nem olyat, amit én okoztam.
- Ez kedves, köszönöm. – jóérzés azért az, hogy nem mindenki tart rossz embernek a világban. Hogy közel hétmilliárd ember közül van egy, aki úgy gondolja, hogy nem vagy rossz ember. Vagy legalábbis olyan rossz nem vagy. Fogalmam sincs, hogy pontosan mit gondol rólam. Furcsának is tartom, hogy nem ítél el a tetteim miatt, pedig el kéne, még ha nem is élvezetből tettem azt, amit tettem. Nem a szándék a lényeg, hanem a tett. Azokat a kisgyereket vajon érdekli, hogy nem akartam őket megölni? Nem, mert végül megtettem, mert túlakartam élni, és mert használtam a fejem. A hideg logikát. A túlélés egyik változatát. Ha nem én, hát más ölte volna meg őket, aztán engem, és legalább egy valaki élje túl. Ezt gondoltam. Pedig harcolnom kellett volna ellenük, megpróbálni megvédeni a gyerekeket, és meghalni jó emberként, de én inkább éltem tovább szörnyetegként, ami egy fogolytáborba vezetett. Nem mintha olyan nagyon érdekelt volna, ha ott halok meg. Egyszer megfogok halni, és nem vagyok annyira szerencsés, hogy a korban haljak meg, hogy élhessek még pár évtizedet. Egy kicsit pesszimista vagyok talán, de én csak a tényeket nézem. Ha nem a hadbíróság, hát az élet fog rám halálos ítéletet kiróni. Egyszer úgyis meghalok. Én csak… időt akarok nyerni, csak egy kis időt.
- Ez olyan, mintha már előre meghalnál miattam. Ennyit messze nem érek. – nem fogok vele egyet érteni ebben. Nem fog miattam meghalni, kötve hinném, hogy erre vágyik. Nem kudarc az, ha visszahátrál, elvégre már így is sokkal többet tett értem, mint bárki más ezen a világon, a legkevésbé sem fogok rá haragudni, ha elküld, még így is aranyba foglalom a nevét, ha túlélem ezt az egészet. Voltam már bajban, ez előtt is, és minden bizonnyal ezután is leszek még, nem kell úgy felfognia ezt, mintha cserbenhagyna. Nem, ezzel csak esélyt ad magának, és nem veszi el tőlem, mert már rég megadta.
Valamiféle védelmi mechanizmus ez, hogy menekülök, amint katonát látok. Nem gondolkodom, csak menekülök. Ha közelebb jönnek akkor még rosszabb lett volna, mert minden bizonnyal felismernek, de való igaz, hogy buta megoldást kerestem, eluralkodott rajtam a pánik. Nem figyeltem, és ez nem történhet meg még egyszer. Nem szabad elfelejtenem, hogy vadászik rám a sereg. Vagy fog, attól függ mikor kapnak észbe, hogy egy rabbal kevesebb raboskodik már odabent. Véletlen váltok vissza magázásba, igazából én sem tudom, hogy miért. A néma válaszára azonban ráncolom a szemöldökömet. Nem tudok ennyi katonát csak úgy pusztakézzel legyőzni. Gyenge vagyok most, és még ha egészséges is lennék, akkor se menne. Sokkal többen vannak, mindegyiknél fegyver, öngyilkos vállalkozás lenne. Nincs jobb ötletem, így hát követem Sashát, miközben magamban szórom az átkokat a saját fejemre. Ezt nevelte belém a sereg. Egyből a harc, eszembe se jutott az, hogy esetleg el is bújhatnánk. Feszülten figyelek, és várok, hogy elhalljanak a léptek zajai, majd nagyot nyelek, mikor eszembe is jut az, hogy szinte még egy centi sincsen Sasha és köztem. Várok még pár hosszú pillanatot mire végre megszólalok. – Azt hiszem elmentek.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-29, 09:39

Joseph & Sasha

♪ Up ♪
- Ezt meg lehet oldani, szerzünk. - mondhatnám, hogy szerzek, de tudom, hogy nem biztos, hogy jót tenne a lelkének, ha ezt így mondanám kell. Nem annyira nehéz, a sajátomat is megoldottam. Nem volt egyszerű, de a kényszer nagy úr. Csak elég pénz kell, azt pedig... lehet szerezni. Most persze minden más, a bura megbonyolítja az életet, de attól még nem fogunk ettől a problémától a padlóra kerülni. Szeretném, ha úgy éreznék, hogy van jövője, ha nem úgy állna hozzá, hogy számára már úgy sincs remény, hiszen akkor most is felesleges lenne bármit is tennie, bármiért is küzdenie. Remélem, hogy hajlandó, ha nem is azonnal, de egyszer majd úgy látni magát, ahogy én, és a jövőt is. Nem azt mondom, hogy én folyton reménykedem és hiszek a csodákban is, nem erről van szó. Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy igenis mindenkinek van lehetősége a jóra, és neki ebből még eddig semmi sem jutott ki, akkor hát majd idővel ki fog, mert szeretném, mert teszek róla, ő is megérdemli a jót, akármennyi rosszat is volt kénytelen eddigi életében már elkövetni, mert igenis kénytelen volt. Nem azért tette, mert akarta, tudom.
- Tudom, de attól még nem fogok egyetérteni. - finoman megvonom a vállam egy apró sóhajjal. Ismerem már a véleményét, bár talán már az is fejlődés, hogy nem mondja ki nyíltan, hogy nem az az első válasz, hogy ő rossz ember és én szépen fogadjam már el végre, hogy úgyis halál a sorsa. Nem fogom elfogadni, azért nem, mert akkor feleslegesen tettem volna, amit. Én igenis hiszek abban, hogy lehet jobb, hogy az élete alakulhat egyszer még jól is. Nem tudom még hogy mikor és hogyan, de egyszer, és remélhetőleg majd ő is képes lesz ezt elhinni idővel. Talán jobb ember vagyok, mint ő, de nekem attól még ugyanúgy bonyolult az életem és nincs rá meg minden lehetőségem, hogy jó legyen, sőt... nem egyszerű ilyen háttérrel élni, vagy kapcsolatokat kialakítani.
- Én igen és az én döntésem, ezt elfogadhatnád végre. Nem fogok kihátrálni belőle, és senkinek sem fogom azt mondani, hogy kényszerítettél! - elhinnék pedig, hiszen egy német hadifogolyról van szó, nem gondolná senki, hogy önként védem meg őt bármitől is, hogy önként szabadítottam ki, pedig pont erről van szó és nem bánom. Nem fogom egy pillanatig sem bánni, vagy azt mondani, hogy rossz ötlet volt. Nem hátrálok ki és nem hagyom őt bajban, akármi történjen. Elég sok rossz van már a hátam mögött ahhoz, hogy ha esetleg még kapnék, akkor azt kibírjam. Erős vagyok, nem mindenek felett és nem bírok ki feltétlenül mindent, de attól még igenis erős vagyok annyira, hogy nem törnék meg egy könnyen.
Egészen más megoldást választottam volna a közeledő katonák láttán, de nem sok választásom van, hiszen megragadja a karomat, és egyszerűen csak magával húz. Nem jó ötlet, a menekülés sosem az, azzal csak könnyebben lebukunk, de nem lep meg, hogy ez az első reakciója. Megyek hát vele, mert jobb lenne eltűnni, mint itt maradni, főleg hogy ezek után elkérhetik az iratainkat, és neki nem igazán van semmije sem, ami pedig már önmagában is probléma jelen körülmények között. A kérdésére csak megrázom a fejem. Nem akarom, hogy nekik menjen, vagy butaságot csináljon, ezért gyorsan próbálom átgondolni a helyzetet. Kell valami hely, ahol eltűnhetünk, ahol nem vesznek észre, ezért még mielőtt látványos lenne a dolog, én fogom meg a kezét és húzom magam után. Gyorsan kell felmérni a terepet, de mintha... ha minden igaz, akkor ez az az utca. Végre megtalálom az ajtót, és gyorsan húzom be magam után. Éppen hogy csukódik mögöttünk, amikor egészen közel érnek a léptek. Sötét van, a hely pedig felettébb kicsi. A kis pékség raktára, és már csak abban kell reménykednünk, hogy nem most fog benyitni az üzlet felől lévő ajtón valaki. A mögöttem lévő polcról érzem, ahogy valami elég keményen beleáll a hátamba, de nem foglalkozom vele, ahogy azzal sem különösebben, hogy talán ha egy centi van közöttünk. Csak próbálom megtalálni a sötétben a tekintetét, és jelezni neki, hogy ne mozduljon, hogy ne szólaljon meg és végképp ne csináljon butaságot. Csak a kezemet tartom az ajtó kilincsén, ha benyitni valaki... fogom, azt hiheti zárva van, talán.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-27, 20:56

Sasha & Joseph

- Tudom, de… de nehéz. Nekem nincsenek hamis irataim, ami azt illeti, még csak irataim sincsenek. –csak egy dögcédula, de az sem nálam van, hanem a fogolytáborban a parancsnok asztalán. Azzal köszöntött minket, amit a gladiátorok mondtak mindig a császárnak, csak kicsit másképpen adta elő. Azt mondta, hogy „Üdvözli a halálba menőket!”. Azt szerette volna, ha tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy amint átléptük a fogolytábor küszöbét, attól kezdve a külvilág számára nem létezünk. Elvették a dögcédulákat, hogy éreztessék. Nem vagyunk senkik, még csak az istenverte nevünket se lettünk volna senkinek sem bebizonyítani. Az életünktől fosztott meg minket, attól a kevéstől, ami még maradt belőle néhányunknak. Mindig is utáltam azt az ember, egyszer kis híján meg is öltem, mert elfelejtett az asztalhoz bilincseltetni, én pedig egyből ugrottam, és nem sokon múlt, hogy megöljem. Két ember halt meg aznap a parancsnok helyett, és onnantól fogva mindig bilincsekbe volt szorulva a kezem, ha jött hozzám ”látogatóba”. Sokszor jött el hozzám, hogy lássa mennyire vagyok megverve, és ha elégedetlen volt, akkor még megkínált személyesen néhánnyal. Megtudom őt érteni, elvégre minden katona ezt tette volna, ez volt a dolga. Példát statuált a többiek között, ez volt a dolga, és ehhez én voltam a legjobb alany.
- Tudod a válaszom előre,nem igaz? – kérdezem tőle mosolyogva. Jobb ember, mint én, ennyire egyszerű lenne a válaszom erre a kérdésére. Én magamat nem tartom szentnek, és igen komoly problémák lennének velem, ha egy pillanatra is megfordulna a fejemben az a gondolat, hogy szent vagyok. Közel sem. Nagyon sok bűnöm, sokat vétkeztem, de míg sok bajtársam ezeket letudta egy gyónással, addig nekem ez nem elég. Fizetett papok voltak ott, akik természetesen néhány miatyánkot adtak feladatul és már fel is oldozták a bűnei alól a katonát. Egy normális pap soha nem oldozna fel engem. Egy háborús bűnösnek nem feloldozás jár, sokkalta inkább bűnhődés, a pokol legmélyebb zugait kéne bejárnia, mert szenvedést érdemel. Ártatlan emberek vére tapad a kezemhez, én pedig nem tudok erről csak úgy figyelmet se venni. Látom magam előtt őket, folyamatosan csak az arcukat látom éjszakánként. Mosolyognak, és nevetnek rajtam. Mert hiába haltak meg előbb, én sokkalta rosszabb helyre fogok kerülni, mint ők. Egy olyan helyre, ami mellett az életem leányálom volt. Egy olyan helyre, ahol naponta fogok meghalni, ahol minden perc csupa szenvedés lesz, és könyörögni fogok a kegyelemért. Talán meg is érdemlem. Sőt, szinte biztosan. Addig viszont megpróbálok valamit kihozni abból, ami maradt belőlem. És ha úgy halok, meg akkor nem is bánom annyira az életemet már.
- Erre nem is gondoltam. Sajnálom, hogy bajba kevertelek! De még elmehetek, és akkor mondhatod, hogy… hogy kényszerítettelek. – nem akarom, hogy miattam jusson bajba, hogy esetleg miattam haljon meg. Tudom, hogy nem akarja úgy végezni, hogy miattam kelljen távoznia ebből a világból, és megtudom őt érteni, elvégre ki kockáztatná az életét értem, nem igaz? Hozzászoktam már ahhoz, hogy nem törődnek velem, úgyhogy a dolog nem igazán bánt, tényleg maximálisan megtudom őt érteni, és így most már, hogy rávilágított a tényre, hogy miattam kerül majd bajba… nos, azt hiszem így sok minden más megvilágításba került.
Későn veszem észre a kocsit a katonákkal, már csak akkor figyelek rá, mikor pár méter meghaladta után megindulnak és kíváncsian néznek vissza ránk, pontosabban rám. Nem kizárt, hogy ismerem őket, így megfogom Sasha kezét és a mellettünk lévő sikátoron át vezetem. Gyors tempóban, ami nem tesz valami jót, de most muszáj. Aztán az egyik kiszögelés mögé vezetem Sashát, és feszülten várom, hogy a katonák közelebb érjenek, hallom, ahogy kopog a csizmájuk a kövön. – Van pisztolya? – nézek kérdőn Sashára, miközben továbbra is a katonák lépéseinek zaját hallgatom. Ha van, akkor elkérem tőle, ha nincs,akkor… akkor megoldom valahogy. Vagy meghalok. És akkor Sasha biztosan hivatkozhat arra, hogy kényszerítettem, elvégre látták, ahogy megragadom a karját és magammal hozom őt ide.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-26, 13:41

Joseph & Sasha

♪ Safe and sound ♪
Biztosan időbe telik neki, amíg sikerül elfogadnia a tényt, hogy már nem kell folyton rohannia, nem kell folyton a háta mögé néznie, nem kell aggódnia, hogy mikor és mit tesz. Alhat nyugodtan, ha épp erre vágyik, vagy a szervezete ezt kívánja meg. Nem sietünk sehova, és remélem majd idővel tényleg el tudja ezt fogadni és neki is könnyebb lesz akkor. Nem egyszerű tudom, én igazán tudom, hiszen az után, hogy sikerült itt helyett találnom még konkrétan hetekig rosszul aludtam, bár nekem nem volt senki, aki segít és folyton a hátam mögé néztem a nyílt utcán is, mert nem tudtam, hogy mikor botlom bele valaki olyanba, aki felismer, aki megnézi az irataimat, aki meg akar ölni, vagy elhurcolni. Azt hiszem érthető, ha nem voltam túlságosan biztos abban, hogy megúszhatom ezt ép bőrrel és még most sem hiszem el igazán, hogy minden rendben lesz, csak legalább próbálok valamilyen úton módon bízni a jövőben. Nem lehet az embernek örökké rossz sora igaz? Az egyszerűen nem lehet, már így is túl sok fájdalom van a hátam mögött.
- Hamis iratokkal, új élettel talán mégis. Tudom, hogy nehéz, de légy egy kicsit bizakodóbb, a nélkül nagyon nehéz tovább lépni. - tudom, hogy milyen véleménnyel van magáról és nem is várom el,hogy egyik napról a másikra úgy gondolja minden szép és jó lesz, ez lehetetlen is, de legalább egy kicsit megpróbálhatna hinni benne, hogy jobb lesz, hogy én is próbálok neki segíteni, hogy jobb legyen és már csak az a dolga, hogy megpróbáljon hinni ebben. Egyszer igenis eljuthat Párizsba, egyszer még elérheti, hogy normális élete legyen. Ha nem így lenne, ha nem is próbál meg reménykedni, akkor már most feladta és akkor mi értelme egyáltalán az egésznek? - Ha igazán szeretnéd, akkor maradni fog. Ha te nem tudsz tovább lépni, akkor nekem miért sikerülne? - lehet, hogy nem öltem meg annyi embert, mint ő, de tettem csúnya dolgokat, mert nem volt más választásom és nagyon sok mindent láttam már, amit legszívesebben egy életre kitörölnék a gondolataim közül, hiába nincs erre sajnos lehetőség. Ez van, tudom, hogy ezt az életet kell valahogy elfogadni, de attól még nem lesz sokkal jobb, és ha ő feladja, akkor én miért küzdjek tovább? Szeretnék hinni abban, hogy a háborúnak egyszer vége lesz és nem úgy, hogy a világ nagy része elpusztul belé.
- Akkor elrejtőzünk... mindkét fél elől, hiszen én ugyanúgy bűnös vagyok, hiszen segítettem neked. Ha a németek győznek, akkor csak idő kérdése, hogy mikor lesz végem és csak abban reménykedhetek, hogy gyors halálom lesz, ha viszont a szövetségesek, akkor segítettem neked... az ugyanúgy bűn. - nem akarok meghalni miatta sem, senkiért, de nem fogom e miatt elküldeni, hogy oldja meg az életét ahogy akarja. Eltűnhetünk, itt a medál, elrejtőzhetünk előlük, hogy egyszerűen megpróbáljuk magunkat függetleníteni az egész alól, hogy figyelmen kívül hagyjunk mindent és mindenki és csak megpróbáljuk élni a saját életünket minden és mindenki más nélkül. Közben fel sem eszmélek rá, hogy kocsi közeledik, még hozzá a platón 4-5 katonával. Túlságosan leköt a meggyőzése arról, hogy majd minden rendben lesz valahogy egyszer.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-23, 20:13

Sasha & Joseph

- Tényleg… ráérünk. – már nagyon rég nem hallottam ezt a szót. Ráérünk. Soha nem értem rá semmire. Mindig volt valami, ami miatt lecsúsztam mindenről, amiért sietnem kellett a dolgokkal. Kiskoromban az apám miatt, mert féltem, hogy előbb-utóbb, de meg nyomorít. Aztán a seregben, mert tudtam, hogy bármikor meghallhatok. Számomra ez a szó soha nem létezett, talán egyszer hallottam, de akkor sem nekem, ha nem apámnak szólt anyám szájából. Ráér később is megbüntetni. Ezt mondta. Ekkor hallottam először ezt a szót, és már ekkor meg is utáltam. Kiskoromban azt hittem, hogy az én hibám, amiért az apám így bánik velem. Hogy én nem vagyok elég jó, hogy én bennem van a gond. De az idő elteltével, és minden egyes korbácscsattanás után kezdtem rájönni arra, hogy ez nem igaz. Nem velem van a baj, hanem apámmal. Én nem akartam soha gyilkos lenni, nem akartam olyan lenni, amilyennek ő képzelt el. Dacoltam vele, és ezért vert engem. Mert én, ellenben a bátyáimmal , képes voltam harcolni ellene, képes voltam a szemébe mondani, hogy nem leszek olyan, mint ő, hogy én művész vagyok és nem katona… kinevetett, azt mondta nem lesz belőlem senki, és újra előkerült a korbács, a nadrágszíj, ami fájdalmasan csattant a hátamon. Sokszor gondolkodtam el azon, hogy a helyes dolog miért ütközik mind akadályba, mikor az ember azt hinné, hogy ez a könnyebbik út. Küzdeni kell azért, hogy erkölcsösen éljen valaki, legalábbis én erre jutottam, de egy idő után feladtam, és erkölcstelenné lettem. Egy gyilkossá. Egy szörnnyé. Szerencsém van Sashával, ugyanis a legtöbb ember képtelen lenne nekem elnézni mindazt a sok rosszat, amit másoknak okoztam. Túl sok vért ontottam, túl sok ártatlant segítettem a halálba, és túl sok könny hullt az én tetteim miatt. Bűnös vagyok, jól tudom, és megpróbálok együtt élni ezzel, még ha nem is lesz könnyű. Jobb ember szeretnék lenni, de… de félek már ez lehetetlen.
- Igen, nem mehet oda mindenki főleg, ha… ha olyan, mint én. – mármint német, és katona. Gyilkos és áldozat egy személyben. – Remélem marad még a háború végére belőle valami. Vagy belőlem valaki. – mert ennek az egésznek a végét könnyen lehet, hogy nem látom már meg. Vagy én, vagy Párizs nem, esetleg mindketten elpusztulunk. Az élet útjai kifürkészhetetlenek, nem tudhatjuk, hogy mikor szólal meg a harang, ami jelzi, hogy lejárt az időnk ezen a világon. Az életet leginkább egy viharos tengerhez tudnám hasonlítani, ami veti-hányja a csónakunkat, megtépáz minket, de aztán elvonul, időt hagyva a napsütésnek, de mindig visszatér és egy idő után már nem bírja majd a csónakunk, és felborítja a halál. Mi pedig elmerülök mélyen a vízben, a hullámok maguk alá gyűrnek minket, és előbb fulladunk meg, mintsem hogy ráeszmélnénk mit történik velünk. Nem akarok meghalni ,de tudom, hogy megérdemelném, és ha meg kell halnom, hát meghalok, ma már nem félek a halál árnyékától. Túl sokáig éltem mellette, túl sokáig láttam, ahogy dolgozik, most már nem tud nekem újdonságot mutatni, most már… ismerem, ha lehet ezt mondani. Olyan lesz, mintha egy baráttal beszélgetnék, akit amúgy ki nem állhatok, csak félek neki elmondani, mert a következmények igen aggasztóak lennének.
- Én nem tudok reménykedni. Láttam, hogy mi zajlik a fronton, láttam mi történik az emberekkel, akik a fegyverünk elé kerültek. Sok vért, fájdalmat és elhullajtott könnyet láttam már… nem akarok többet a részese lenni ennek, de képtelen vagyok hinni abban, hogy valaha is élhetek békében. Ha a németek nyernek, akkor dezertőrnek mondanak majd, és ezért végeznek ki. Ha a szövetségesek, akkor pedig háborús bűnösként halok meg. De gondolom ennek így kell lennie. – nem akarom sajnáltatni magamat, csak a tényeket mondtam el. Én így is, úgy is meghalok, mindegy hogyan és miért, mert megérdemlem, ezzel egy pillanatig sem fogok vitába szállni. Nem kérek tárgyalást, mert nincs mit tárgyalni. Sok vér szárad a kezemhez, és tudom, hogy az élet egyszer visszaadja azt, amit én adtam másoknak. A vég elkerülhetetlen… csak idő kérdése mikor kopogtat az ajtón.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-23, 10:09

Joseph & Sasha

♪ The power of love ♪
- Miért? Nyugodtan aludtál, én pedig addig olvastam egy kicsit, ráérünk. - mosolyodom el. Értem, hogy miért teszi hozzá a kis kiegészítést, hogy miért legyek óvatos. Sokáig, amikor először ide kerültem rémes éjszakáim voltak. Ha az ember túl sokáig üldözött, akkor nagyon nehezen szokja meg azt, hogy nyugalmat talál, hogy nem kell folyamatosan éberen figyelnie, nem kell attól tartani, hogy valaki bánthatja. Egyszer majdhogynem nekimentem Giselle néninek. Sosem kérdezett, sosem hozta fel azt az éjszakát, egyszerűen csak tovább lépett, mert nem akart faggatni. Nem vagyok alvajáró, de talán a második itteni éjjelemen mégis valahogy lekeveredtem a konyhába, és arra eszméltem fel, hogy minden bizonnyal felébredt a motoszkálásra, ugyanis a konyhában voltam a kezemben remegőn kés, ő pedig a falnak hátrált már, hiszen csak a hanggal volt tisztában. Nem is tudom, hogy mi történhetett volna, ha nem térek magamhoz. De azóta szerencsére nem történt ilyen, éjszakára sokáig bezártam az ajtómat, nem azért, hogy hozzám ne jöhessen be senki, hanem hogy én ne menjek ki könnyen. De ettől még amúgy sem ébreszteném őt fel, ha egyszer békésen alszik, hiszen végre pihenhet rendesen.
Megvárom, amíg felöltözik és igazából tényleg nincs nagy gond a ruhákkal, de attól még akár beszerezhetünk neki valamit, hogy legyen sajátja is, ha nem is azonnal, de majd idővel akár. Azt pedig tényleg nem akarom, hogy nagyon kifáradjon, és egyáltalán nem gondolom, hogy az rossz fényt vetne rá, ha bármikor szólna, hogy egy kicsit pihenjünk. Elég sokat szenvedett már ahhoz, hogy most megérdemelje, hogy végre ne kelljen semminek és senkinek megfelelnie. Én tényleg csak azt szeretném, ha jól érezné magát, hiszen amennyit már sikerült megtudnom róla, abból azt szűrtem le, hogy eddig még erre nem igazán adódott lehetőség egész életében, ami finoman szólva is... rettenetes. Nekem legalább voltak jó időszakok az életemben, én végül legalább most egy jó helyre kerültem, rajta viszont ha nem segítek, akkor ki tudja, hogy még meddig kell szenvednie, amíg végül meg nem ölik, vagy meg nem hal valamilyen durva betegségben.
- Tökéletes hely nincs, de talán igen az Államokban más lenne, de még se mehet oda mindenki. Párizst viszont még elérheted, ha vége lesz ennek az egésznek, eljuthatsz oda. - bátorítóan elmosolyodom. Segítettem neki, és természetesen akár abban is segítenék, hogy eljusson Párizsba majd egyszer. A háború után már nem lesz olyan a világ, mint volt, de attól még úgy gondolom, hogy alakulhatnak jól a dolgok. Talpra állhat ő is, és mindenki más, szép lassan pedig majd minden visszaáll a régi kerékvágásba, persze attól is függően, hogy egyáltalán hogy alakult a végkimenetel, ez azért egy elég sarkalatos pont. - Nem tudom, néha nem merek reménykedni, néha viszont mégis úgy érzem, hogy a nélkül nem lehet élni. Talán... elmúlik majd minden és ahogy a tél után is a világ képes lesz regenerálódni, kihajtanak a virágok és... Szeretnék békében élni, az egész életem a menekülésről, a fenyegetettségről szólt. Jó lenne... végleg elfelejteni. - tényleg jó lenne, tényleg szeretném, ha végre az életem jól alakulna. Ha a háború végével a szenvedések is elmúlnának. Ha a németek győznek... akkor nem remélhetek semmit, akkor olyan világ jön, amiben számomra nincs hely. Remélem, hogy nem így lesz, így is épp eleget szenvedtem már ahhoz, hogy ne kapjak belőle még többet.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-21, 21:15

Sasha & Joseph

- Köszönöm, de legközelebb nyugodtan felébreszthetsz, csak… csak óvatosan. – sajnos van egy olyan szokásom, hogy néha nehezen különítem el az álmot a valóságtól, és így olyat tehetek, amit nem akarok. Régen is volt már ilyen, mikor az egyik bajtársam felébresztett, hogy irány a gyakorlópálya, de én felriadtam és fenyegetésnek láttam őt, így eltörtem a nyakát szerencsétlennek. Nem akarok ártani Sashának, és talán jobb is lenn az, ha nem próbálkozna a felkeltésemmel, nehogy… nehogy bármi ilyesmi történjen, mert azt nem bírnám elviselni, ha bántanám őt. Őt nem tudnám, tudatosan legalábbis biztos nem ártanék neki, remélem ezzel ő is tisztában van, fontos nekem. Nem zavar az, hogy nem voltam magamnál, mikor itt volt, remélem ő sem veszi ezt még véletlenül sem faragatlanságnak, én csak… én csak rég nem aludtam jól, szerettem volna kihasználni, hogy végre ágyban aludhatok, normális körülmények között, ilyenre már évek óta nem volt példa. Se a sereg, se a fogolytábor szállásait nem nevezném normális körülmények közöttinek. Nem csoda, hogy sokan haltak bele a fertőzésekbe, én is elég közel álltam hozzá, de szerencsésen sikerült mindegyikből kigyógyulnom valahogy. Persze a vérmérgezés és egyebek így is megvolt, de a többi rabtól nem kaptam el semmit, mert nem nagyon kerestük egymás társaságát.
Hálásan elmosolyodom, mikor a kezembe kerül a ruha, és ki is botorkálok a fürdőszobába. Méretben kicsit nagy, de nem látszik meg, és pont az a legkisebb bajom, hogy nagy-e a ruha, amit kaptam. Már az is kész csoda, hogy van ruhám, tiszta ruhám. A seregben csakis az egyenruha létezett, a táborban pedig egy halottról loptam le a kabátomat, hogy ne fázzak a hideg éjszakákon. Nem foglalkoztak a ruházatunkkal, abban voltunk, amiben, mindenki úgy gazdálkodott a cuccaival, ahogyan jónak látta, nem véletlen védtem még a kavicsokat is meg, amik az én területemen voltak. Fura, de a táborban a kövek jelentették a fegyvert, egyetlen vágás, és máris vérmérgezést kaphatott az ellenfél, mert ellátni nem láttak el minket, mindegy milyen a sérülés. Volt egy fickó, akinek eltörtem a lábait és a kezeit, mert belém kötött, de otthagytam, mert azt hittem, hogy az őrök majd kiviszik. Nem vitték ki, otthagyták megrohadni, tőle volt az a kabát is, ami a fogolytáborban volt rajtam. Undorító volt azon a helyen az élet, már ha azt életnek lehet nevezni, éppen ezért is kellemes érzés az, hogy ilyen körülmények között, ilyen társaságban lehetek végre. Nem kell félnem mikor akarnak megölni, hogy melyik az utolsó pillanatom, mert… mert érzem, hogy még nincs itt a vég.
-Rendben, de majd igyekszem bírni a tempót. – valóban nem tenne jót az önbecsülésemnek az, ha összeesnék kimerültségben, de magamnak is kénytelen vagyok belátni, hogy nem vagyok még olyan jó állapotban, hogy egy hosszabb sétát kibírjak, így minden bizonnyal szükség lesz majd arra a pihenőre, persze azért próbálom majd feszegetni a határaimat, de nem szándékozom olyannyira túlterhelni magamat, hogy vissza kelljen vonszolni Sasha lakására. Már ha visszavonszolna, és nem hagyna itt, vagy szólna valakinek, hogy segítsen, vagy bármi más. Régen erős voltam, sok minden kibírtam, de jelen pillanatban… testileg is megtörtem, túl sok fájdalmat okoztak, túl rövid idő alatt, így még csak meggyógyulni sem tudtam rendesen.
- Értem. – bólintok egyet a válaszára. Szóval nem így tervezte… én sem. Nem így terveztem leélni az életem, de már az első korbács csattanáskor tudtam, hogy az életem szerves része lesz a fájdalom és a kín. És az is lett. Apám gondoskodott róla, a sereg és a fogolytábor pedig úgyszintén. Megtörtek, többé már nem voltam ember. Gyilkossá, szörnyé neveltek engem, pedig én nem akartam soha senkinek sem ártani. Én… én nem ilyen voltam, még a legyet se lettem volna képes bántani, nemhogy egy embert… de a szükség és a túlélés nehéz dolgokra vitt rá, sok mindent tettem, amire nem vagyok büszke, és ezen események örökre megváltoztatták az életem alakulását.
- Nem is tudom… nem gondoltam így ebbe soha bele. Párizsba szívesen mentem volna el, sok művész társam lett volna ott, de leginkább valahova messze szerettem volna eljutni. Az Államokba. Ott nem dúl háború, ott nem színezi vörösre a földet a vér. – mondom kicsit rosszkedvűen. Sajnos származásom rám is bélyeget nyomott, senki nem lát szívesen egy németet, főleg ha az katona, főleg ha több száz, talán ezek ártatlan élet kioltása fűződik nevéhez. Minden bizonnyal háborús bűnösként fogom végezni, és egyet is értek. Valóban az vagyok. Vétkeztem. – Szerinted mi lesz, ha véget ér a háború? – hiszen örökké nem tarthat, és csak reménykedni tudok benne, hogy megéljük a végét.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-21, 13:28

Joseph & Sasha

♪ You might need somebody ♪
- Persze, bár azért van egy általános közízlés is, de persze azon belül mindenkinek más és más. - bólintok is egy aprót mellé. Igaza van persze, hiszen valahogy mindenkinek más arctípusra áll rá a szemem, viszont akárhogy is, de van egy általános szépségideál is, amire azért senki sem mondja, hogy teszem azt kifejezetten ellenére lenne. Nem lehet ezt meghatározni, nem függ a faj, vagy a szemszíntől és persze ha már az általános szinten felül állítunk szembe egymással többeket akkor már egyből megoszlik a dolog, és nem mindenki ugyanazt az egyet fogja választani. Nem is számít ez, nekem bőven elég, hogy ő tökéletesnek tart és remélem, hogy elhiszi, hogy én sem az alapján ítélem meg, hogy hány sérülése van, vagy hogy miket tett a múltban. Tett sok mindent, de nem érdekel, és nem fogok e miatt máshogy nézni rá, mert engem megmentett, mert velem jó volt és mert annyira rosszat kapott már akkor is, amikor még nem tett az ég világon semmit sem, hogy ezt egy embernek sem kellene megszenvednie és ezek után igenis rá is vár végre valami jó.
- Néhány perce, de nem akartalak felébreszteni, látszott, hogy jól aludtál. - mosolyodom el. Látszik rajta, hogy elég rendesen elnyomta az álom és engem kicsit sem zavart. Aludjon csak bátran, ahogy jól esik neki, mert sok mindent kell kipihennie és én tényleg szeretném, ha jól lenne. Az olvasás pedig simán belefér addig, akkor se történt volna semmi, ha tovább alszik még, egyáltalán nem lett volna gond. Össze is csukom szépen a könyvem és egy pillanat múlva már talpon vagyok. Nem öltöztem nagyon át, maradt rajtam a lenge, nyári ruha, mint eddig, csak a kötényemet vettem fel, ami már persze nincs rajtam, csak az ebéd elkészítéséhez kellett.
- Remek, akkor sétálunk egyet, jót fog tenni neked egy kis rendes friss levegő. - a kérdésre már csak bólintok, aztán egy pillanat múlva el is tűnök. Kapott tegnap ruhákat, de azért még sem abban kell kimenni, amiben aludt, szóval nem sokára már visszatérek remélhetőleg közel a méretében lévő nadrággal és inggel. Ezért jó, hogy Giselle néninek volt egy férje, bár ha fia lett volna, akkor most könnyebb dolgunk lenne, de ez is valami és esetleg útba ejthetünk egy boltot is, hogy szerezzük be neki való ruhákat, hogy ne csak ezeket a levetett göncöket kelljen hordania. Nem akarok rákérdezni, hogy jól van-e, netán segítsek-e, mert ha nagy baj van minden bizonnyal szólna, ha pedig külön rákérdezek netán még rosszul érezné magát. Ezért inkább csak visszaülök a fotelbe és várok, amíg elkészül, aztán amikor ez meg van indulhatunk is. Nem zavar, hogy csendben haladunk egy ideig, igazából azt hiszem most csak az a lényeg, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét. - Ha fáradnál azért szólj rendben, maximum pihenünk kicsit. - sok a sérülése, hiába láttam el őket, attól még minden bizonnyal nem heverte ki egy pillanat alatt az elmúlt éveket, ahhoz idő kell és nem akarom, hogy mondjuk merők büszkeségből túlerőltesse magát. A férfiak gyakran hajlamosak erre.
- Még nincs egy éve, talán 7-8 hónap, és igazság szerint csak úgy így jött ki a lépés. Voltam pár helyen, de inkább csak rövid időre, aztán itt volt Giselle néni, befogadott, lett munkám. Inkább csak így alakult azt hiszem. - nem terveztem, hogy ebben a városban maradok, tényleg csak így jött ki a lépés. De nem bánom, nem túl nagy és nem is túl kis város, igazából pont megfelelő nekem. Nem kérdeznek túl sokat és nem is zargatnak hogy ki vagyok, honnan jöttem, de mégis kedvesek az emberek. - Te vágytál valahova eljutni, ahová nem mehettél el sosem? - nem volt valami kellemes az élete, gondolom nem túl sokat utazgatott, de azért a legtöbbekben él a vágy, hogy világot lásson, biztos ő is belegondolt már néhányszor.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-18, 22:11

Sasha & Joseph

- De ez nézőpont kérdése, nem? Hogy neked, nekem, másnak ki a tökéletes az eltér. – igen, azt hiszem ebben egyetértek vele, valóban mindenkinek mást jelent az a szó, hogy tökéletes. Igazából minden eszerint működik. Mindegy mi az igazság, mindenki csak azt hiszi el, amit látni akar az adott helyzetben. Sokat gondolkodtam azóta, mióta találkoztam Sashával. Magamról, a múltról, róla, erről az egészről és arra jutottam, hogy meg kell próbálnom élni. Nem az van hatással a jelenre, hogy mit tettem a múltban, hanem az, amit most teszek, az teszi jobbá a múltam és a jövőm. Ez nem pont igaz, de ha így nézem a dolgokat, akkor úgy érzem, hogy megpróbálhatom újra, talán élhetek azzal a második lehetőséggel, amit Sashától kaptam. Felteszem magamnak a kérdést néha, hogy mégis miként élnék ma, ha tudnám, hogy holnap vége mindennek és nem lesz folytatás. Megszeretnék tenni mindent, ami kimaradt az életemből, ezt pedig csak úgy tudom megtenni, ha megpróbálok élni. Meg kell próbálnom, mert a semmittevés csak még inkább pusztít, még inkább kiszipolyoz engem, és így is elég gyengének érzem magamat. Még csak fele ennyi erő se lenne bennem, ha nem lenne itt Sasha. Az, hogy tudok úgy gondolkodni, mint régen, az csakis neki köszönhető, az ő érdeme.
- Régóta vagy már itt? – kérdezem kicsit kábán tőle, ahogyan felülök az ágyban, és kicsit megrázom a fejemet, hogy kitisztuljanak a dolgok, és feleleveníthessem az utolsó emlékeimet. Aludni akartam, Sasha pedig elment elintézni a dolgait. Még mindig fura, hogy ágyban kelek fel, hogy Sasha mellettem van. Mintha ez csak egy álom lenne, néha olyan érzésem van, hogy túl szép mindez, hogy igaz legyen. Még mindig félek kicsit, hogy mi lesz akkor, ha felébredek, ha újra a fogolytáborban találom magamat? Ha kiderül, hogy Sasha nem járt soha itt, hogy nem jutott át a határon, és mindez csak a képzeleten szüleménye? Tudom, hogy valóságos, érzem, de… de mi van, ha nem? Félek attól, hogy megint elvesztek mindent. Soha nem volt semmim kiskoromban, a galéria volt az egyetlen dolog, amit magaménak vallhattam, és attól is megfosztottak. De most itt van Sasha, és ha őt is elveszteném… nem tudom mi lenne velem. Azt hiszem visszaesnék, nélküle ez nem menne, és nem tudom megmagyarázni, hogy miért van ez így. Csak így van és kész, nem kell mindenre mindig választ adni igaz? A legszebb dolgokra nincsen válasz, így őrzik meg a varázslatukat, így maradnak különlegesek. A titokzatos dolgok nem feltétlen rosszak is, ezt már megtanultam.
- Ez egy jó ötlet, a séta az biztos jót tenne. – mondom mosolyogva bólintva egyet, ahogyan felkelek az ágyból, majd kissé zavartan nézek Sashára. – Viszont nekem nincsenek ruháim. Esetleg… tudnál adni? – nem tudom mennyire nevetséges az, hogy nincsenek ruháim, bár talán érthető, hiszen a fogolytáborban nem a ruházatunk volt a legfontosabb, úgyhogy remélem megérti a dolgot. Remélhetőleg tud adni nekem valami, amit magamra húzhatok, és ezúttal bemegyek a fürdőszobába, hogy átöltözzek. Nem megy valami gyorsan, még mindig elégé nehezek a mozdulatok, de már nem kell segítség, egyedül is megy a felöltözés, ez pedig egy pozitív dolog, nem igaz?
Nem ismerem a várost, így rábízom azt, hogy merre is menjünk, én csak kíváncsian nézek körbe, megpróbálva megjegyezni minden apró kis részletet, hiszen kitudja mikor lesz szükségem arra, hogy tudjam mit, hol kell keressek. Egy darabig csak szótlanul megyek, nagyokat szívok a levegőből, és érdeklődve figyelem, hogy milyen rossz hatással van a bura a városra. Jó néhány bolton meglátszik, hogy gyakran kirabolják, az emberek sokkal visszahúzódóbbak és támadóbbak, ha úgy ítélik, hogy nem tiszta szándékokkal közelítesz felé. Hiába, de a háború nem csak a katonákat, hanem a civileket is megviseli,de ők még a szerencsésebbek, amiért élhetnek. Mások ezt már nem mondhatják el magukról.
-Mióta élsz a városban? – talán kérdeztem, talán nem, de nem akarok végig csendben sétálni az utcán, ha egyszer van társaságom Sasha személyében. – És hogyhogy idejöttél? – sok más városba is mehetett volna még, nem igaz? A háború mindenhova elér egyszer, de minél később annál jobb, kíváncsi vagyok, hogy mégis miért döntött úgy, hogy itt marad Avignonba és nem megy tovább. Talán csak megunta a folyamatos menekülést, vagy volt valami oka annak, hogy idejött… nem tudom, és ha nem akar beszélni róla, akkor nem is faggatom a dologról, nem szeretnék semmit sem ráerőltetni.

Titkosított Akta

» Joseph & Sasha
» Joseph & Sasha - Mentőakció
» Joseph Rieder
» Giovanni & Joseph

Joseph & Sasha - Welcome home!

Joseph & Sasha - Welcome home!

Similar topics

Similar topics