Jó lenne kideríteni, hogy csak én látom furának ezt a helyet, mondjuk egyszerűen azért, mert egy totálisan más fegyvernemről van szó, mert itt nincs egyetlen repülőgép sem, vagy a gyalogosok is úgy élik meg a dolgot, mintha ez csak a valóság valamiféle karikatúrája lenne.
Az, amit most is látok, annyira nyilvánvaló, hogy csak kitaláltak valami hülyeséget, amivel valahogy próbálják lekötni a katonákat, hogy valahogy megelőzzék azt, hogy teljesen elkanászodjanak. Tennivaló nélkül a katonák hajlamosak piálni, verekedni és lázadni. Ezek közül egyik sem szerencsés, ha valakinek fegyver is van a keze ügyében.
Megelőzésképp szokás menetgyakorlatokat tartani, de csak a jó ég tudja, itt miért nem azt csinálják. Talán a helyiek nem néznék jó szemmel…
Megrándul a szemöldököm a kölyök válaszára.
– Ne fényezze, közlegény, mert még véletlenül el találom hinni! – válaszolok nyugodt hangon. – Nem én vagyok az ezredes, hogy ekkorát bólintson.
Egészen nyilvánvaló, hogy nincs odáig a seregért. Alapvetően ezzel nincs is semmi bajom, nem is kell, hogy mindenki katona akarjon lenni, és háborúba akarjon menni. Valójában én magam is gyűlölöm a háborút, mégis itt vagyok önkéntesként, mert valami kicsavart okfejtés szerint úgy hiszem, ha van itt még egy pilóta, akkor hamarabb leradírozhatjuk az égről a náci gépeket, és akkor végül mindenki hamarabb hazatérhet a családjához.
Tényleg nagyon kifacsart okfejtés. Meg önhitt is. Egy kicsit. Vagy inkább nagyon.
A második kérdésemre feltűnik az arcán egy kis mosoly. Határozott haladás. Persze nem az a cél, hogy itt bazsalyogjunk egymásra, de jó lenne valami értelmes tagot találni, akinek van egy pár jó meglátása, és alulnézetből ismeri a kaszárnyát.
Eddig az első választás ez a kölyök, a másik, akinek némi esze is van túl balhés első ránézésre, és így nem igazán tudom, mennyire megbízható. Bár talán a kétféle hírek is segítenének, csak kérdés melyikük tudja jobban tartani a száját.
De majd ez is elválik.
– Szóval nem szokása? – kérdezem, miközben rá pillantok, de aztán újra a társait nézem, ahogy úgy tesznek, mint akik pakolnak. – Ismer olyanokat is, akik megteszik? Vannak olyan bátrak vagy őrültek errefelé?
Nem ártana azt sem tudni, hogy mekkora az elégedetlenség. Nem mintha rohanni akarnék a hírekkel az ezredeshez. De valahogy úgy vagyok vele, hogy szeretem, ha egy adott helyzet nem ér készületlenül. Itt pedig valami nagyon lóg a levegőben.
Azért Craig hangsúlyát nem tévesztem el.
– Van ötlete, miért ilyen a napirendjük? – kérdem tőle végül kissé halkabban. Nem tűnik sugdolózásnak, de a zajos udvaron senki nincs épp hallótávolságon belül, és néha jobb, ha az ember nem is próbál elbújni, mikor épp bizalmas dolgokról eshet szó. Kevésbé feltűnő.

A szövetséges tábor korántsem olyan, mint amilyennek otthonról gondolta az ember. Lehet, hogy ez az egész csak a váratlan és különös helyzet miatt alakult így, de a katonai szigor és fegyelem időnként  egy ócska viccnek hatott. Mióta ideértünk, a katonák tevékenységének semmi köze nem volt az igazi háborúhoz. Előkészületek és folyamatos riadókészültség helyett a tisztek kétségbeesetten próbáltak újabb és újabb feladatokat találni, hogy mindenkinek álladóan legyen valami tennivalója, de azért a látszólagos fegyelem mögött egyre több ember jött rá, hogy mióta itt vagyunk, és nem tudunk tovább menni, lényegében az ég világon semmi dolgunk sincs azon kívül, hogy reménykedünk a változásban. Már aki. Én személy szerint abban reménykedem, hogy ez minél tovább így maradjon.
A tiszt egyenruháján a légierő jelvénye szerepel, márpedig amennyire tudom, Avignonban jelenleg csak szárazföldi alakulatok vannak. Persze az is lehet, hogy tévedek, de eddig még nem találkoztam semmi jelvével annak, hogy az ellenkezője lenne igaz.
- Valóban így van, uram – felelek kelletlenül. Katonásdit játszani... Mondhatni a pokolba kívánnám volna az egészet, ha hinnék a pokolban. De az persze már nagyon régen nem érdekel semmit, hogy én mit terveztem.  Ami azt illeti, a távollét a szüleimtől, akik akarva-akaratlanul irányították életem minden egyes mozzanatát, meggyengítette az állandó megfelelési kényszeremet, és kezdenek megfogalmazódni bennem a saját döntéseim. Rájövök, hogy az előbbi kijelentésem kissé gorombára sikerült, ezért  gyorsan hozzáteszem – De a seregnél szolgálni igen nagy megtiszteltetés.
Nem tűnik a hatalommániás, rosszindulatú tisztek közé tartozónak, akik a civil életük sikertelenségét az alájuk rendelteken bosszulják meg, de a fene tudja, hogy kihez húz, és mit kinek ad tovább, ezért jobbnak ítélem fenntartani azt a látszatot, hogy az ittlétem maga a földi mennyország.
Mikor azonban felhangzik a második kérdése, akaratlanul is elmosolyodom. Nem, határozottan nem tartozik azok közé az idióták közé. Ezek szerint rosszul ítéltem meg az előbb, és nem azért jött, hogy gúnyolódjon. Kicsit lazábbra veszem a figurát, és a hangomból is eltűnik a tartózkodó komolyság.
- Nem tudom, uram – mondom, miközben körülnézek. Ez persze nem igaz, pontosan tudom, hogy miért pakolászunk ládákat: valamivel el kell ütni az időt. – A feletteseim parancsát nem szokásom megkérdőjelezni – mondom enyhe gúnyos felhanggal. Nevezett felettesek az árnyékban ültek, és az arckifejezésük alapján az egységünk tagjain röhögtek. Már akkor is ellenszenvesek voltak, amikor először láttam őket, és nem igen törték magukat, hogy az meggyőzzenek az ellenkezőjéről. A véleményemmel persze nem voltam egyedül, már az első napokban kölcsönös utálat és megvetés alakult ki a tisztek és a beosztottjaik között, és mióta Avignonban vagyunk, ez csak erősödött.

Elhadarja a nevét, a számát is, még az egységet is. Nincs ebben semmi hiba.
Ahogy sejtettem, ők sem repülősök. Kezdek kételkedni a főtiszti gárda elméjének épségében. Mégis mi a jó bánatnak vezényeltek engem ide? Mit kezdjen egy pilóta egy városban, ahol nincsenek repülőgépek?
Vadidegen katonák, ismeretlen egységek, az ezredes alig mutatkozik, az őrnagy valami szállodában lakik, Winchester százados minden éjjel a városban lóg. Az egész hely olyan, mint valami karneváli cirkusz és benne mi vagyunk a bohócok.
Próbálok rájönni, vajon mégis mit keresek én itt, de nem vágyom arra, hogy a bokorugrók tisztjei rájöjjenek, hogy nem kaptam konkrét parancsokat. Az, hogy majd az itteni feletteseim megmondják, nos, az nem épp bőbeszédű utasítás. Ahhoz meg semmi kedvem, hogy átminősítsenek gyalogosnak. Pampucoljak szárhegyig a sárban, egy puskával, mikor odafent az égen lenne a helyem? Azt már nem!
Ugyanakkor nagyon úgy fest a dolog, hogy itt mintha senki nem tartana attól, hogy megkaphatja a menetparancsot. Komolyan, mintha a sereg szanatóriumába kerültem volna.
Látom, hogy a srác arca elkomorul.
Nocsak! Talán sikerült az elevenjére tapintanom?
Fürkészve nézem, és már kezdem azt hinni, hogy nem is fog válaszolni.
Nem az a tipikus katonás alkat, inkább olyan jófiú féle, eminens tanuló, aki jobban szereti a könyvtár csendjét, mint a sportpályák nyüzsgését. Ettől függetlenül még bőven előfordulhat, hogy inkább a seregbe menekül, csak hogy megszabaduljon otthonról. Sok mindenre hajlandó lehet egy fiú, hogy elkerülje az apai ütlegeket, például. Nem mintha én első kézből tudnám milyen az, mert apám sosem emelt rám kezet, ahogy a testvéreimre sem, de volt barátom, akinek bőven kijutott.
Craig, a kölyök, végre válaszol. Tisztelettudó a hangja, de jéghideg. Elutasító.
– Tizennyolcnak lenni nem akkora katasztrófa – nézek rá.
Aztán leesik, mi baja.
– Gondolom voltak egyéb tervei, mint hogy katonásdit játsszon, igaz, Morphew közlegény?
Nincs a hangomban sem düh, sem rosszallás. Miért lenne? Én aztán nem hibáztatok senkit, aki nem akar hős, vagy hősi halott lenni.
– Maga értelmesnek néz ki – pillantok el a válla felett. – Bizonyára vannak önálló elméletei. Mondja már meg nekem, mi a bánatért kell a ládákat az udvar egyik végéből a másikba hurcolniuk, és miért nem fegyvert tisztítanak, például?
Két eset van, vagy tévedtem, és a kölyök hallgatni fog, esetleg akár félelmében, vagy kipakol, és megtudom, mit gondolnak a bakák a laktanyáról, és erről a nagy lötyögésről itt. Talán kiderül, mégis milyen hírek terjednek a közkatonák között.
Nem ártana nekem is tudnom, mivel állhatok szemben, és úgy vagyok vele, két nap után onnan szerzek információt, ahonnan csak tudok.

Meglep, hogy hozzám szól, a tisztek általában nem is vesznek rólunk tudomást, maximum addig, amíg kiosztják a feladatokat. A férfi arcát tanulmányozom, de nem hiszem, hogy valaha találkoztunk volna. Az első kérdésére reflexből hadarom a válaszokat, a táborban mindenki így indítja  a „beszélgetéseket”. A második kérdése hallatán elkomorul az arcom. Okmányokat hamisított, hogy bevegyék? Kényes téma. Sosem akartam katona lenni, jobb lett volna kimaradni az egész háborúból, de a szükségállapotnak – és gyanítom, hogy apám közbenjárásának – köszönhetően egyik nap kaptam egy jellegtelen kis borítékot, amiben hivatalos hangnemben megkértek, hogy csatlakozzam a sereghez. Az Etont éppen befejeztem, a jogi egyetem, az utolsó reménységem a maradásra, pedig nagylelkűen megengedte, hogy halasszak egészen addig, amíg a szolgálat tart, így nem kellett okmányokat hamisítanom ahhoz, hogy ide küldjenek.
Az indulás előtt a padlón voltam. Nem tudtam elhinni, hogy mindez velem történik, hogy tényleg ott kell hagynom az otthonomat. Az évfolyamtársaim és a barátaim jó része az egyetemi tanulmányaik miatt mentesült a kötelezettség alól, olyanok is voltak, akik iszonyatos összegekért orvosi papírokat vásároltak, és olyanokat is, akik bár ugyanígy megkapták a behívót, otthon maradó egységekbe és munkakörökbe lettek beosztva. Én is lehettem volna közöttük, de apám ragaszkodott hozzá, hogy aktív szolgálatot végezzek. Ezt persze senki nem mondta ki, de minden kapcsolatát felhasználta, hogy ez így is legyen. És sikerült. Nem gyűlölöm érte, pontosan tudom, hogy miért tette. Szerinte ez az én testi és lelki fejlődésemet segíti, és elképesztően büszke rá, hogy a fia egy igazi hazafi.
Látom, ahogy a tiszt végigmér, és azt is sejtem, hogy mit gondol. Vele ellentétben én nem vagyok egy katona alkat. Az alapkiképzést végig bukdácsoltam, a fizikai erőnlétem ugyanis még az átlagos, városi diákok szintjét is épphogy eléri.  A tanulással és a művészetekkel mindig is sokkal szívesebben foglalkoztam, mint a testneveléssel, és ez most keményen visszaütött. A szolgálati időm alatt ugyan már lényegesen javult a helyzet, de az itteniektől még mindig messze elmaradok.
- Nem, uram, tizennyolc vagyok, és behívó levelet kaptam – válaszolom tisztelettudóan, de jéghideg hangon. Nem tudom, hogy miért az az első feltételezése mindenkinek, hogy aki itt van, az itt is akar lenni. Számomra éppen ez a hozzáállás a leginkább idegen, képtelen vagyok azonosulni a gondolattal, hogy vannak, akik a saját akaratukból választották ezt az utat. Most, hogy úgy tűnik, egy darabig nem fognak minket mozgósítani, megkönnyebbültem. Amíg csak végezzük ezeket a lényegében haszontalan, az idő kitöltésére való feladatokat, olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha  a háború egyre távolodna tőlünk.

A kölyök kissé talán meglepve fordul felém.
Teljesen úgy néz ki, mintha élvezte volna, hogy totál értelmetlenül kell ládákat cipelniük a kaszárnya udvarának egyik sarkából a másikba. Szerintem teljesen mindegy, melyik sarokban állnak, ha mindenki, akit érint, tudja, hogy hol és mit tárolnak.
Bár ezt majdnem kizártnak tartom. Amennyire én eddig beleláttam a dolgokba maximum az ellátós őrmesterek vannak tisztában azzal, hogy pontosan milyen készletek állnak a rendelkezésünkre, és azok hova vannak eldugva.
Végtére is ők tudják, hogy mit és kitől nyúltak le. Ha az ember illatos szappant akar, vagy kubai szivart, vagy megfelelő bakancsot, térképet, új derékszíjat, tollbetétet, selyemharisnyát, csokoládét, aknavetőt, csirkedrótot, kerékpárgumit, akkor a a hadseregen belül az ellátós őrmestereket kell keresni. Remélem itt is akad egy olyan, akivel zöldágra lehet majd vergődni.
Talán a kölyök tudja is ki az, még akkor is ha nem tudja.
Kiderül.
- Neve, száma, egysége? - kérdezem tőle hivatalos hangon.
Megnézem magamnak. Szőke, az arca kissé lányos, és rettentő fiatal.
- Mondja, katona, hány éves maga? Okmányokat hamisított, hogy bevegyék?
Most majd kiderül, mennyire állja a sarat. Egy ilyen kérdésre létezik pár reakciótípus, a közönyöstől a pökhendiig, vagy ellenkező irányban a rémültig.
Legalább kiderül, mennyire kemény jellem a kölyök.
A szemébe nézek, figyelem a reakcióit, úgy mérem fel, ahogy egy verekedés előtt méri fel az ember az ellenfelét. Nem mintha neki akarnék menni, eszembe sincs, nem ártott nekem semmit, és nem vagyok az a fajta, aki csak a poén kedvéért rászáll valakire, főleg nem akkor, ha a másik nem az én súlycsoportom.
A srác ugyanis hiába magas, valahogy mégis olyan vékony, el nem tudom képzelni, hogy képes lenne teljes menetfelszerelésben egész nap talpon maradni, már az is rejtély számomra, hogyan lehetett képes az alapkiképzést végigcsinálni.
Várom, hogy feleljen valamit, közben a füle mellett elnézve a többieket figyelem a szakaszából, akik igyekeznek olyan jól mímelni a munkát, amennyire csak lehet, úgy, hogy közben a lehető legminimálisabb erőkifejtést kelljen tenniük. Komolyan, azon sem lepődnék meg, ha ketten tennének odébb egy seprűt.
Valahol megértem őket, igyekeznek elszabotálni a rakodást.
Ugyanakkor az altiszteket is megértem, ahogy látom ugyanúgy tele van a t*kük azzal, hogy itt bohóckodnak pár ládával, mint a közlegényeknek. Csakhogy tudvalevő, hogy egy laktanyában a tífuszon és a vérhason kívül a legfertőzőbb betegség az unalom.
És ahogy én látom, ebben a városban nincsenek betojva attól, mikor is kell a frontra indulni. Láthatóan mindenki úgy éldegél itt, mint valami szanatóriumban, és én egyre kíváncsibb vagyok, hogy ennek mégis mi lehet az oka.
Miért is van az, hogy ládákat hurcibálnak, ahelyett, hogy fegyverzetellenőrzést tartanának? Vagy az ezredes ennyire bízik abban, hogy Avignon mindentől messze esik és a kutyát sem fogja érdekelni, mi folyik itt?
Újra a kölyökre nézek.
- Tehát?

Minden egyes nap ugyanúgy telik. Ugyanazok a feladatok, ugyanaz a hely, ugyanazok az emberek. Igazából megnyugtató. Már nem okoz gondot a korai kelés, egyre jobban eligazodok a táborban, és kezdek hozzászokni a társasághoz. Most, hogy a bura elzárt minket a külvilágtól, mintha az egész háború egy másik világba került volna. Legalábbis számomra. Próbálom úgy felfogni a helyzetet, mintha ki tudtam volna zárni a valóságot, és megrekeszteni az időt az utolsó csendes pillanatban a vihar előtt. Nem érdekel, hogy miért van itt, nem érdekel, hogy hogyan működik, csak megnyutat a jelenléte. Lényegében egyedül vagyok ezzel a felfogással. A tábor úgy felzúdult, mint egy méhkas, az emberek idegesek, mindenki feszült. A legtöbben félnek. Sosem ismernék be, de rettegnek. A háború legalább egyszerű volt – az ő szemükben. Megvolt a parancs, az ellenség, a rutin és a módszerek, de most azt látják, hogy a feletteseik sem tudnak megbirkózni a felmerülő problémával.
Az egyetlen dolog, ami zavar, hogy ezt nem tudtam megírni haza. Még mindig írom a leveleket, de most már lehetetlen elküldeni őket. Néha elgondolkozom, hogy miért is ülök le minden egyes este újabb és újabb sorokat körmölni, aztán betenni a kis dobozomba, másnap pedig megisételni az egészet. Szükségem van rá, megnyugtat, biztonságérzetet ad. Összeköt a családommal, és elfeledteti velem azt, hogy talán sohasem mehetek haza.
A mi osztagunkatmost már általánosan csicskaként kezelik, minden alantas munkát velünk csináltatnak meg. Sátrakat cipelünk, eszközöket, ruhákat, azokat a feladatokat osztják ki nekünk, amit mindenki más lepasszolt. A többiek bosszankodnak, én pedig örülök, mert ez olyan munka, amit bárki megcsinálhat. Nem kell hozzá erősnek lenni, nem kell hozzá gondolkodni, egyszerű rutinfeladatok, és annyi van belőlük, hogy az embernek nincs ideje mellettük a problémákon rágódni. És nem ártok velük senkinek.
Most is ez megy, ládákat cipelünk és üzeneteket közvetítünk, miközben két-három – nálunk – magasabb rangú tiszt kiélvezi a hatalmat. Igazából szórakoztatóak. Olyan emberek, akik irányítani akarnak, de nincs hozzá érzékük, ezért megragadnak minden egyes pillanatot, mikor úgy érezhetik, hogy ők is számítanak valamit.
Hirtelen hallom, ahogy egy idegen nekünk kiáltozik. Odafordulok, és meglepetten látom, hogy hozzám szólt. Összevont szemöldökkel indulok el felé. Ötletem sincs, hogy mit akar tőlem, még sohasem láttam ezelőtt.
- Igen, uram? – kérdezem, mikor odaérek hozzá. Megállok, és várakozva nézek rá.

Maradjunk annyiban, hogy nekem magas, hogy a főparancsnokság miért helyezett éppen ide Avignonba. Nem mintha kifogásom lenne a város ellen, elég kellemes helynek tűnik, bár még alig ismerem, de azt kell mondjam, nekem eddig megfelel. Közepesnél kissé kisebb méretű, nem olyan zsúfolt, mint London, ennek örömére nincs is szétbombázva, sőt inkább békebeli hangulatot áraszt, nem is olyan nagyvilági, mint Párizs. Legalábbis eddig nem tűnik annak.
Bár lehet, hogy csak én nem találtam még meg a megfelelő kocsmákat és házakat.
Bár így hirtelen fogalmam sincs, hova lenne érdemes elmenni, a piros lámpás házaknál mindig jobban kedveltem egy-egy készséges szalmaözvegy kegyeit. Szigorúan kölcsönös barátság talaján, nem keverve a dologba semmi romantikát. Londonban az nem lett volna célszerű. Igazság szerint itt sem lenne az, de tisztában vagyok azzal, hogy ez nem szimplán úgy működik, hogy az ember eltervez valamit, és akkor majd varázsütésre úgy is alakulnak a dolgok.
Apám történeteiből azt világosan leszűrtem, hogy eredetileg ő sem úgy tervezte, hogy a háború végén egy feleséggel és egy hároméves gyerekkel állít haza, de azt kell mondjam, szerintem nem bánta meg. Úgy hiszem boldogok anyával. És én örülök, hogy azok. Jó tudni, hogy nekik azzal nem szűnik meg az életük, ha esetleg velem történne valami. Ők ott lesznek egymásnak, és ott az öcsém és a húgom is. Túl fogják élni.
Nem mintha nem akarnék majd hazatérni. Bolond az, aki nem akar. Csak amióta itt vagyok, látom, hogy apámnak nagyon sok dologban igaza volt. És egyre nyilvánvalóbb, hogy ez a háború nem ér véget karácsonyra.
Ez pedig csak az jelenti, hogy kénytelen vagyok alkalmazkodni a helyzethez, ehhez a városhoz, a körülményekhez. Hiába érzem magam idegennek, valahogy meg kell ismernem a laktanyát, a többi katonát, a várost és rá kell jönnöm, mi olyan nagyon fura itt. Miről pusmognak a katonák.
Ahogy észrevettem eddig senki nem tud túl sokat, vagy csak nem beszélnek. Komolyan, még azt sem tudom, merre a piac, vagy egy mozi. Vagy a templom. Nem mintha annyira vallásos lennék, de sose tudni, csinos mademoiselle-ek mindenhol akadhatnak.
Valakitől információkat kellene szerezni. Kérdezhetném persze Winchester századost is, de épp fogalmam sincs, merre jár, ahogy az őrnagyot se sűrűn látom itt a kaszárnyában. Az őrmesterek… jó források tudnak lenni, de csak akkor, ha tudja az ember, hogy kihez húznak.
Én meg még nem vagyok képben.
Ezekkel a gondolatokkal lépek ki a laktanya udvarára, ahol, ha jól látom, egy csapat közlegényt ugráltat épp pár altiszt. És lőn világosság!
– Katona! Maga ott! – kiáltok oda egy fiatal szőke fiúnak. Ahogy nézem, olyan korú lehet, mint az öcsém, azaz őrölten fiatal a háborúsdihoz. – Jöjjön csak ide! – intek neki. – Beszédem van magával.
Remélem, megindul felém, kínos lenne, nem akarnám durvább paranccsal megrángatni, hiszen pont az a cél, hogy valamennyire megeredjen a nyelve.