- Kaptunk mi arra engedélyt, hogy használjunk bármit az ereklyék közül? - Lepillantok és nagyon nyelek, majd újra felnézek rá, magasra szegem az állam, jelezve, hogy állok elébe a büntetésnek, de nem félek tőle, a magam ura vagyok. Nekem köszönheti, hogy nem hurcolták vissza, hogy minden cuccunk megvan, ami hát elég nagy dolog, már csak a két hatalmas szekrény és megtömött ágynemű látványában is. - Nem uram, nem kaptunk.
- Ez nem így működik. - Vágok egy érdekes arcot. - A vágása emlékezetkiesést okoz, ha jól csinálom néhány másodpercig még befolyásolható az elme, így tudtam elhitetni vele, hogy a szoba tiszta, de az ereklye fő velejárója nem mások mozgatása, arra aligha lehet használni.
- Nem én öltem meg, hanem egy szövetséges katona. Esetleg a sérülései. - Felelek neki célozva rá, hogy bármit elhitetek bárkivel, hisz részben ez a dolgom. De már jön is az érintése. Nem mozdulok, talán csak a fejem biccentem el enyhén és semmiképp nem nézek a szemeibe. A lélegzetemen, ami olykor megremeg, ahogy végigsimít a fájó ponton, érezni, hogy épp annyira rémiszt meg, mint amennyire feltüzel. Nem tagadhatom, hogy van egy bizarr módon izgató kisugárzása. Lassan emelem fel rá a tekintetem, immár teljesen határozottan nézek rá, lehet erősebb és magasabb rangú, de nem hagyom magam egy jött mentnek, aki most szabadult. - Magának talán szüksége van rám, de higgye el, a dolog a legkevésbé sem kölcsönös. - Sziszegem felé, de nem mozdulok, várom a folytatást.
Meglepetten tapasztalom, hogy a tőrre ment ki a játék és gyorsan gazdát cserélt az ereklye. Megilletődve, mégis haragosan szólok utána.
- Az ereklye az enyém. Adja vissza. - Lépek én is utána és leülök az ágy szélére, közvetlenül a hadnagy mellé. A tőrt figyelem, mintha a tulajdonomra vigyáznék. - Ne aggódjon, nem fogom leszúrni vele. - Nem mintha nem tehettem volna már meg. - Legyen reggel hat. - Pillantok le rá végül, a kakaskodást most mellőzöm és szó nélkül felveszem a parancsot, sőt még öt óra plusz alvást is kap tőlem. Hát nem vagyok nagylelkű? Másrészt már előre félek, hogy mi fog történni, ha elalszom a nagy őrködés közben.

Gyanakvóan kezdem összevonni a szemöldököm, ahogy a hadnagy a fürdőszobából megindul felém. Időm sincs észbe kapni, az ujjai már a nyakam köré fonódnak, én pedig akaratlanul is felnyögök, ahogy a falnak lök, majd szorít, cseppet sem óvatoskodva. Rendben, nem vagyok törékeny, de az istenit neki, mi a francot művel?!
- Tettem, amit tennem kellett! Vagy talán vártuk volna meg, hogy ránk törjék az ajtót? - Sziszegem felé ugyanolyan ingerülten, ahogy ő beszél hozzám. Nem vagyok a kutyája. Persze itt még nem tudom, hogy a java csak ezután jön. Esélyem sincs reagálni a szavaira és verbálisan megvédeni magam, mert már repülnek is a gombok én pedig rémülten, vagy inkább döbbenten, a szorítása alatt levegőért kapkodva bámulok a szemeibe. Mióta Avignonban vagyunk még nem féltettem ennyire az épségem, mint most. Pedig elhiheted, volt már szerencsém néhány meredek helyzethez. A tőr még mindig a kezemben van, megvághatnám vele, irányíthatnám vele, de nem teszem, még a teljesen megalázó helyzet ellenére sem. Azt akarom, hogy emlékezzen. Emlékezzen, hogy én nem félek tőle, nem hátrálok meg, nem nyúlok a könnyebb megoldásért.
Amikor elenged és leválok a falról, zavartan összegombolom az inget, egy jó helyen megmaradt gombbal, hát nem tökéletes, de a melleim egészen takarja, szóval egyelőre megfelel. Ami most fontosabb, hogy leállítsam, mielőtt mindent elbaszna itt nekem.
- Várjon. Álljon meg! - Persze észre sem vesz, csak nyitja az ágyneműtartót a fegyverekért. Férfiak, mit is vár az ember. Így a saját bőröm vására víve – ironikus módon a saját bőrünk épségéért – bevágok elé, hátralököm, s már csukom is le az ágyat. - Álljon le! Csak hallgasson meg. - Teszem a kezeim a mellkasára, hogy visszatartsam a fegyverektől és csak remélni tudom, hogy figyelni fog, nem pedig eltörni a nyakam. - Kérem. - Teszem hozzá szinte suttogva, ahogy bátran állom a tekintetét. Hamarosan nagyot sóhajtok és óvatosan elengedem, ellépve tőle és az ágytól.
- Amivel megvágtam egy ereklye volt. A Léthé-tőr. Ez az egyetlen ereklye, amit magamnál tartok. - Nem tudom ő mennyire van tisztában az ereklyék képességeivel, mivel egy ügyön dolgozunk ugyan, külön ágakon, az ereklyék pedig sokkal inkább tartoznak az én hatáskörömbe, mint az övébe. De ha nem is tudja miről van szó pontosan, majd visszakérdez, én meg elmondom neki, addig is, nem koptatom feleslegesen a nyelvem. - Megvágtam vele, így most azt hiszi, hogy átvizsgálta a szobát és minden tiszta. Nem fognak visszajönni. Itt biztonságban vagyunk. - A hangom folyamatosan halkul, de a következőknél, már szinte fenyegető, az erőviszonyokra fittyet hányva. - De ha még egyszer hozzámér esküszöm, hogy kivájom vele a szívét maga rohadék!

- Te jó ég. - Grimaszolok, ahogy végigtapogatja a lapockája mellett húzódó mély vágást. Ez tényleg nem normális. Épeszű ember nem csinál ilyet, de hát mit is várok tőle, köztudott, hogy a hadnagy egy pszichopata. Legalábbis az eddigiek mind a róla hallottakat igazolják. Ám a figyelmem hamarosan valami sokkal érdekesebbre terelődik. A tekintetem egy percig sem rejtegetem, ahogy ledobja a ruháit. Nagy levegőt veszek és beharapom az ajkam, hogy még csak véletlenül se adjak ki hangot, vagy bármilyen megnyilvánulást. Ez a férfi aztán meg van áldva, micsoda test! Nem tagadhatom, hogy igencsak beindítja a fantáziám, de a felettesem, aki nem mellesleg most tért vissza, szóval megkaphatnám az év ribanca címet, ha most rámásznék. Bár van egy sejtésem, hogy le is pattintana. Ki tudja.
Mikor lefekszik látom, hogy mennyire bámulja az ajtót, mintha épp arra várna, hogy betörjön ide valaki. Szemet forgatok, az ajtóhoz megyek, s kulcsra zárom, meg a reteszt is behúzom, majd visszamegyek az elsősegélydobozért és szó nélkül kezdem keresni a sebvarrótűt, meg fonalat hozzá. Egyértelmű, hogy tudom mit csinálok. Magamat is varrtam már össze, meg mást is, nem nagy ügy.
- Na persze. Cukorkát ne vegyek magának, ha jól viselkedik? - Kérdezek vissza a megjegyzésére vonatkozóan, miszerint a varrás után én fogom ledobni a ruháim. Nem mintha nem játszanék el a gondolattal egy pillanatra, de nem vagyok a cselédje. Mikor megvan a tű, bele van fűzve a fonál, minden varrásra kész, odafordulok Hanshoz és végigmérem.
- Szép hát. - Mondom kissé cinikus hanglejtéssel. Igazából tényleg jól néz ki, de nem emiatt vagyunk itt ugye. Magamhoz veszem a whiskys üveget, leülök vele az ágy szélére és egy keveset a sebre löttyintek, minden figyelmeztetés nélkül. Nem vagyok én az anyja, hogy pátyolgassam. Ezután én is meghúzom az italt, s leteszem az éjjeliszekrényre, majd felkapcsolom a rajta lévő lámpát is, hogy jobban lássam a sebét.
- Gondolom maga annyira kemény, hogy rongy sem kell, amire ráharapjon. - Forgatok szemet és átemelem felette az egyik lábam, a derekára ülök, így jobban elérem, ha már őméltósága feküdni akar...
Összehúzom a sebet és hozzáértő módon varrni kezdem, nem először csinálok már ilyet. Úgy jár benne a tű, mintha csak a szakadt kabátom varrnám meg. Borzasztóan fájhat, de kellett neki fennakadnia, valami elcseszett kerítésen. Legalábbis a seb vonulatából arra következtetnék, hogy valamibe beleakadt szökés közben.
Még egy utolsó öltés és már köthetem is el a végét. Levágom a fonalat, újra a whiskyért nyúlok, s újra öntök rá egy keveset, majd újra kortyolok egyet. Az utolsó korty, mára ennyi bőven elég lesz.
- Kész. - Húzom végig óvatosan az ujjam a seb mentén, majd leszállok róla és a fürdőszoba felé veszem az irányt, hogy lemossam a kezeimről a vért. Fél perc az egész, de mikor visszamegyek a szobába és meghallom a tisztán érthető angol üvöltözést, döbbenten pillantok Hansra. Ezek a katonák, akik őt keresik, kétség sem fér hozzá. Már hallani, ahogy sorra kopognak be a motelszobák ajtajain, s hamarosan ide is elérnek. Egy másodpercnyi hezitálás után a hadnagyhoz fordulok ellentmondást nem tűrve. Talán zokon veszi, hogy épp „parancsolgatok”, de a büntetés majd ráért később.
- Menjen a fürdőszobába. Most! - Utasítom halkan, az utolsó szót erősen megnyomva. Ha ezt túl akarja élni, akkor kivételesen hallgat rám, tudom mit csinálok. Meg sem várom, hogy elmenjen, máris elkezdem ledobálni a ruháim, amíg marad az alsóneműm, s a ruhakupachoz lépek, amit a hadnagy hajigált oda, mikor válogatott. Ledobom a melltartóm is, kikapok egy inget és belebújok, csupán néhány helyen begombolva, meg a hajam is összetúrom, mint aki épp a legjobb éjszakáján van túl. Látom, hogy Hans még mindig itt van, hátrapillantok. - Menjen már! Majd később legelteti a szemét. Ezt elintézem. - Már a szomszédban kopognak, majd a mi ajtónkon. Gyorsan becsukom a szekrényajtókat, elteszem az elsősegélydobozt, mélyet sóhajtok, felveszem a szerepem és ajtót nyitok. Épp hogy annyira, hogy ne lássanak belőlem túl sokat, de épp eleget, hogy zavarba jöjjenek és tudják, épp rosszkor jöttek. Ez lenne az A terv, ami valljuk be elég naiv, de hátha elég empatikusak és „nem zavarnak be”. De egy rövid párbeszéd után ennek búcsút mondhatok, mert a fegyveres katona hiába végigmér és zavarban van, nem tágít. Rendben, ennyit az A tervről. Kénytelen vagyok beengedni. Ha nem tenném, gyanús lenne. Bejön a szobába, én pedig halkan behúzom utána az ajtót. Szándékosan. Feszült vagyok, de ez nem látszik rajtam. Róla viszont ordít, hogy valami nagyon nem tetszik neki és másodperceken belül lebukunk. Kitárja a szekrényeket és szétnéz. Mindent látott, vége. Tudom, hogy a következő az, hogy rám fogja a fegyverét és a fürdőszobát is átvizsgálja, de nekem ekkor már a kezemben van a tőr, s épp hogy felém fordul, már ott is termek előtte és megvágom a nyakát. Csak épp annyira, hogy úgy tűnjön, mintha borotválkozás közben csúszott volna meg a penge. Semmi feltűnő, alapos vagyok.
- Most szépen kimegy és jelenti, hogy ez a szoba is tiszta. - Suttogom a szájába, majd egy csókot lehelek rá és elengedem, ő pedig zavartan elindul. Kell neki néhány másodperc, hogy feleszméljen, az időzítés tökéletes lesz, mire kiér már semmi jele nem lesz az imént történteknek. Ahogy kimegy ismét kulcsra fordítom az ajtót, majd bekopogok a fürdőbe.
- Tiszta. - Jelzem a hadnagynak, hogy kijöhet. Nem kell, hogy dicséretet kapjak, de remélem legalább az utasítgatás miatti büntetést elengediy a seggfej. Most pedig azt hiszem jöhet a magyarázkodás, hogy mi is történt az imént.

Szoldian vállat vonok, teljesen igazat adva neki, mikor azzal vág vissza, hogy engem bizony a lehetetlen helyzetekre képeztek ki. Ez tényleg így van, csak éppen az ilyen seggfejekhez nem vagyok hozzászokva, mint ő. Azt viszont nagyon nehezen nyelem le, hogy majd ő eldönti mindent tudok-e. Ez a pasi egy két lábon járó pöcs. Csupa nagybetűvel. Egy végtelenül lenéző és morcos grimasz rajzolódik ki az arcomon a szavai után, amit igyekszem olyan hamar lemosni, ahogy tudok, de nem megy egykönnyen. Seggfej. És még csak épp, hogy megérkezett, mi lesz ezután?
- Nincs szükségem dicséretre. A munkámat végzem, uram. - Az utolsó szó erős cinizmussal hagyta el az ajkaim, nem tehetek róla. Gyorsan el is foglalom magam, mielőtt még rólam is elkezdené rétegenként lenyúzni a bőrt. Úgy hallottam az kedvelt elfoglaltsága.
- Ugyan ki más hozná működésbe? - Emelem magasra a szemöldököm. Valami rejtett harciasság is van a hangomban, mintha valaki el akarná venni, ami az enyém. Ez az én munkám, én szereztem, én akarom megbütykölni. Az én világomban csak én vagyok. Oh! Újabb közös pont, egyikünk sem kifejezetten egy csapatjátékos.
- A fegyverek meg... - Pillantok az ágyneműtartóba, majd vissza rá. - Mivel magától elvettek mindent azok a szarházi britek, gondoltam még jól fog jönni.
- Sem burkolt nem volt, sem parancs. - Állok fel, ahogy mélyen a szemeibe nézek, most egész közel vagyok hozzá, legalábbis közelebb, mint megengedhetném magamnak, már csak azért is, mert benne vagyok az ütőtávolságban. - De ha ennyire zavarja a szoba állapota, elárulom, hogy maga sem fest jobban, beillik a képbe. Uram. - Lépek egészen közel a megszólítást hozzábiggyesztve, de már el is sétálok mellette, mielőtt reagálhatna. Az embereitől valószínűleg nem ehhez van hozzászokva. De én sem a feletteseimtől. Jól ki fogunk jönni. Igen, ez irónia volt. Na nem mintha nem bánnám meg azonnal a röpke kirohanásomat, épp ezért akarok minél távolabb kerülni tőle hirtelen. Nagy a szám, nem tudok ellene mit tenni, de ugyanakkor erősen tartok is tőle, mondhatni féltem a bőröm.
- Tudja teljesen igaza volt a többieknek. Maga egy érzéketlen seggf... - Felelek pusztán ennyit a szépen megfogalmazott kérdésére, de gyorsan elharapom a végét, s már be is csapom magam mögött az ajtót. Mit képzel ez magáról? Meg minek néz engem? Nem vagyok se a szobalánya, sem valami csicskás. Pöcs. Persze hamarabb kirohantam, mint kellett volna, így az ajtónak dőlve megvárom, amíg bemegy a fürdőbe, s miután meghallom a zuhanyból lehulló vízcseppeket visszamegyek  a szobába, összekapom az üvegeket és kiviszem őket, majd összeszedek innen-onnan egy zsáknyi ruhát, ami ránézésre jó lehet rá. Had válogasson őméltósága.
Nem sokkal később érhetek vissza, minthogy ő kijött a fürdőből, talán pár percnyi elcsúszással. Ahogy be lépek, s ő ott áll, szóra sem méltatom, először rá sem nézek, csak ledobom a karjaimban tartott ruhahalmot az ágyra, s hátrébb lépek mogorván. Küldetés teljesítve. Nem szívesen. Ezután viszont nem tudom nem észrevenni, hogy csak egy törölköző van rajta, így akaratlanul is, a tekintetem cseppet sem rejtegetve mérem végig, szépen lassan. Még a levegő is bent akad egy pillanatra. Egyértelmű, hogy eszem ágában sincs elfordulni, amíg ő öltözik, pedig nem mondom, illene. Sőt!
- A hátán van egy csúnya vágás. - Nem hosszú, de frissnek és mélynek tűnik, valószínűleg menekülés közben szerezte, de gondolom tud róla, hisz érezheti, nem is kicsit. Bár az ilyeneknél sosem tudni. - Nem ártana összevarrni. - Lököm oda, célozva rá, hogy szívesen megteszem az én „drága társamért”... Borzasztóan fájhatott ennyi sérüléssel lezuhanyozni.

- Hasznosak? - Húzom fel a szemöldököm, majd vállat vonok. - Végül is, golyófogónak még jók lehetnek. - Legalább egy valamiben egyet értünk. Mind a ketten olyan fene nagy humanitáriusok vagyunk, hogy az elképesztő.
- Technikailag még annál is szélsőségesebbek a körülmények, uram, mintha be lennénk ragadva az ellenséges vonalak mögé. - Vágok rögtön vissza a magam védelmében, de ez inkább csak valami olcsó kifogásnak hat, így zavartan és feszülten félrepillantok, nyilvánvaló, hogy épp nem miatta morgolódok magamban, hanem az iménti gyerekes megszólalásom miatt. Én is jól tudom, hogy profi vagyok, nem engedhetek meg magamnak efféle viselkedésmódot. Hamarosan előkerül két pohár, leteszem őket az asztalra és töltök egy kevéske whiskyt mindkettőnknek, majd az egyik poharat odatolom a hadnagy elé. Egyébként el sem hiszem, hogy azt mondta nem vagyok rossz. Az eddigi tapasztalataim szerint csak utasítgatni meg cseszegetni tud.
- Én mindent tudok, amit kértek. De tudja mit? Egy nap is elég lesz. - Felelek kissé fellengzős módon, de teljesen érzéketlenül, mintha csak jelentést adnék a felettesemnek. Bevallom ez a mindent tudok dolog rendkívül tiszteletlen volt, így nem lepődnék meg, ha agresszívan reagálna, de szívesebben venném, ha csak legurítanánk ezt a kevés italt és mehetnék. És mi ez a felvágás, hogy egy nap is elég lesz? Ha nincs időm rendesen felkészülni, nagyon megüthetem a bokám.
- Oh, ha tudná mi mindent rejtegetek. - Mosolyodom el önelégülten, a fogaim kivillantva, de hamar lepillantok, s gombnyomásra letörlöm a vigyort az arcomról. A kettőnk stílusa valahogy... nem feltétlenül passzol. Profi vagyok, szinte a legjobb, de a viselkedésemmel mindig is akadtak problémák. Túl önfejű vagyok. Belekortyolok a whiskymbe, felállok, s újra a szekrényhez sétálok, ám most teljesen kitárom mind a kettőt, majd Hans felé fordulok.
- Úgy egy hónapja jött le a bura. Mint látja – biccentek hátra a mappák felé – nem csak maga dolgozott. Ha bármi érdekelné... - Megfordulok és elkezdem navigálni. - A katonákkal kapcsolatos dolgokat itt találja. Statisztikák, stratégiák, nevek, rangok. Tudom, hogy minden, ami velük kapcsolatos a maga területe és valószínűleg ezekkel már tisztában van, de nézze el, egy hónap hosszú idő. - Arra eleve nem volt esély, hogy ő bármilyen információt átnyújtson, én meg csak nem rohangálhattam a városban felkészületlenül. Nem állt szándékomban bemerészkedni a hadnagy területére úgymond, ez csak önvédelem volt. - Itt pedig a várossal kapcsolatos dolgok vannak. Térképek, alagútrendszerek, adatok a civilekről, a katonák hol és mikor járőröznek, mely területeket nézték már át, stb. - Napestig sorolhatnám még, annyira részleteznem nem kell, ha majd érdekli valami megkeresi. Az ereklyékre pedig szándékosan nem térek most ki, az egy hosszabb társalgás lesz, ráér holnap.
- És van itt még valami, hadnagy. - Mikor újra ránézek óvatosan végigmérem, egészen feltűnésmentesen, – bár nem tudom ez mennyire jött össze – hát mit ne mondjak, nem dobnám ki az ágyamból, sőt. Miért a legveszélyesebb férfiak a legvonzóbbak? Hamar az ágyhoz lépek, s nagy nehezen felnyitom az ágyneműtartót. Az egész úgy néz ki, mintha itt járt volna a terrorista Télapó. Egész fegyverarzenál virít benne, meg egy rádió, amit esetlenül kiveszek – rohadt nehéz – és leteszem az ágy mellé.
- Sikerült szereznem egy katonai rádiót. - Kezdem el bütykölni. - Nem az igazi, van még rajta mit javítani, hogy tökéletesen működjön, meg a bura amúgy is elzár minket, szóval nem nagyon van értelmes adás, de ez is jobb, mint a semmi.
- Viszont tudja mit, hadnagy? - Nézek fel rá a rádió mellett térdelve. - Minden tisztelettel, de tényleg ramatyul néz ki. Mi lenne ha venne egy zuhanyt és lefeküdne aludni? - Őszintén ráférne.

Mikor gyakorlatilag kijavít, hogy a pocsék szebb szó, csak akaratlanul megemelem a szemöldököm, s egy elég érdekes kifejezés ül ki az arcomra. Nekem az imént a saját mondatomba foglalt jelző is tökéletesen megfelel. Nem kell helyesbíteni. Persze nem reagálok semmit, a legkevésbé sem szeretnék összeszólalkozni vele, még nem. Ám mikor jön a házibulival megtorpanok, s hezitálva ráncolom a homlokom. Nem is tudom mi hangzana rosszabbul, ha azt mondanám neki igen, házibulit tartottam – ellenséges területen, krízis helyzetben – vagy az igazság, hogy ezt mind egyedül fogyasztottam el. Halkan torkot köszörülök.
- Nem, uram. Nem tartottam házibulit. - Nem sokkal később, mikor kiveszi a kezemből az elsősegélydobozt, csak meglepve pislogok rá egy pillanatig, majd gondolatban vállat vonok. Ha nem kell neki segítség, hát nem segítek. Amíg ő berendezkedik az asztalnál én a szobában kezdek technikailag el-vissza lépkedni, s közben néhányszor azt motyogom, hogy „hova is tettem...”. Persze ettől függetlenül figyelek a „képzelje csak” kezdetű monológjára, néha oda is pillantok.
Csak egy franciaágy van a szobában, így osztoznunk kell rajta, enyém a szekrény felőli oldal, Hansé lesz az ajtó felőli. Ha kell neki persze. Ha nem, akkor a földön fog aludni, mert én aztán nem mozdulok. Az ágy mindkét oldalán van egy-egy éjjeliszekrény. Odamegyek a hadnagyéhoz, s kiveszek belőle egy öreg, ránézésre is drága whiskyt.
- Felvágós. - Vigyorodom el, ahogy leteszem az asztalra a whiskyt, s leülök én is, vele szembe. Persze elismerem, hogy tényleg nagykutya. - Milyen kár, hogy az én rajongótáborom a kocsmatöltelékekkel ki is merül... - És ez sem szakmai rajongás, hogy úgy mondjam. Cinikusan szemet forgatok, ám hamar észreveszem, hogy a viselkedésem nem épp helyénvaló, még akkor sem, ha a fickótól a falat tudnám kaparni néha, így azonnal le is törlöm a mosolyt az arcomról, torkot köszörülök, s a szemeibe nézve bólintok, hogy vettem a parancsot.
- Igen, uram. - Felelem hivatalosan. Persze, hogy ki tudom deríteni ki ő. A vércsoportjától kezdve, az evési szokásaiig mindent, de nem adott épp könnyű feladatot. Nagyot sóhajtok, majd folytatom. - Szükségem lesz legalább két napra, uram. - Most vagy ki fog kelni magából, vagy felfogja, hogy a mi helyzetünkben rohadtul nem lesz könnyű egy konkrét ellenséges katonáról információt gyűjteni. Nincs háttértámogatásom, csak én vagyok, így ha mást nem is, egy elismerő pillantást legalább megérdemelnék, ha tényleg össze tudom szedni, amit kért két nap alatt.
- Várjon csak. - Ismerős ez a név, Parell. Húzom el a szám, s ráncolom a szemöldököm, mintha gondolkodnék valamin, majd felállok az asztaltól, s a szekrényhez sétálok, látszólag valamit nagyon keresek. De most mit üljek felette? Nem vagyok az anyja, a vér és hús látványával meg ijesztően jól el van. Beteges. Hamarosan kihúzok egy vastagabb dossziét, felé fordulok, s lapozgatni kezdem.
- Hudson Parell. - Nézek fel rá. - Közlegény. Született 1916. Bristol. - Vállat vonok és ledobom a mappát az ágyra, majd visszaülök vele szembe. - Sajnálom uram, jelenleg nincs több információm, de adjon néhány napot és mindent megszerzek. - Az, hogy honnan van meg a hadsereg itt tartózkodó részének névsora ranggal és születési dátumokkal, nos az egy másik történet... Mint mondtam, sok időm volt egyedül. Unatkoztam.

Az utóbbi néhány hétben látszólag csak vegetáltam és vártam, rengeteg időt töltve ebben az ócska, francia levegőtől bűzlő motelszobában, de a felszín alatt persze több van. Bár a bura megjelenésével gondjaim akadtak, erre nem számítottam, ez a hatalmas istenverte buborék keresztbe húzta az egész haditervet, de én továbbra is tartom magam a feladatomhoz, s kicsit kibővítve végzem a dolgom. A városba való beolvadás – az undort leszámítva – nem okoz nagy nehézséget, ezek a franciák teljesen ostobák. Mindenki annyira el van foglalva a saját problémáival, hogy nem látja a fától az erdőt. Na jó, ha a nemzetiségektől eltekintek, talán nem is olyan rossz ez a kisváros, legalábbis alkoholból már sikerült betáraznom. Hé, valahogy túl kell élni az itteni felfordulást elzárva a világtól, összezárva az ellenséggel, nem igaz? Ha bárki is megneszelné – már pedig nem egy katona jött már velem szembe az utcán – hogy ki vagyok és mennyi információval rendelkezek, búcsút mondhatnék az életemnek. Épp ezért nem lenne hátrány, ha egy kicsit visszavennék, mert én aztán szeretem feszegetni a határokat. Így ma „pihenő napot” tartok. Az a vasárnapi táncos fiú már kicsit túlzás volt. Ennyire mégsem unatkozhatom, még ha jó ideje nem is történt semmi érdekesebb. A bent uralkodó félhomályban is tökéletesen eligazodom. Épp olyan rendezett és precíz a munkám, mint amilyen rendezetlen az életem. A nehéz dolgokat nem szoktam elcseszni, csak a könnyűeket cseszem el. A kevés holmim a sarokba van ledobálva egy bőröndbe, a két hatalmas ruhásszekrényt az általam összeállított akták tömik meg. Részletes térképek, személyleírások, statisztikák, minden amit csak el tudsz képzelni. Kivéve a feletteseimtől kapott lista. Az túl értékes. Nem küldtek ide felkészületlenül, komplett listát kaptam a lezuhant gépen található ereklyékről, de nem kockáztathattam, mert ha engem megtalál valaki, akkor bizony a motelszobát is megtalálja, onnantól pedig a legértékesebb információkhoz juthatna hozzá. Ezért a listát már rég elégettem, már csak a fejemben létezik, a rajta szereplő tárgyaknak jó részét viszont felkutattam. Nem gyűjtöttem be, elég, hogy tudom merre keressem, ha szükségem lesz rájuk, bár egyiket sem áll szándékomban használni, egy helyre összezsúfolni meg végképp nem. Nem áll szándékomban aranybányát építeni az ellenségnek. Minden tökéletes helyen van szétszóródva a városban.
Tehát a ma összeállított jelentéseket rendezgetem, mikor tompa kopogást hallok az ajtón, s egy pillanatra összerezzenek, de a rémülettel átitatott meglepettség hamar várakozással telik meg. Lehet, hogy Hans az? Némán a fegyveremért nyúlok, majd az ajtóhoz sétálok, s hozzányomom a fegyvert, kibiztosítom, ahogy lassan résnyire nyitom az ajtót. A pisztoly kattanása tisztán hallható, de mikor meglátom, hogy Kreuzberg hadnagy az, a meglepettségem jól leplezve nézek végig rajta, s lehajítom a fegyvert.
- Te jó ég, maga aztán szarul néz ki. - Kétség sem fér hozzá, hogy megviselt, el sem tudom képzelni mit művelhettek vele, már nem mintha ezt a szadistát itt velem szemben annyira félteni kellene. - Jöjjön. - Suttogom, nem akarom, hogy bárki is észrevegyen minket, megfogom a kezét és berántom a motelszobába az ajtót becsukva magunk mögött. Ami azt illeti, a hely nem egy nagy látvány, mondjuk úgy, hogy nem számítottam vendégekre, van néhány üres piás üveg széthagyva, meg a papírok, amiket épp most rendezgetek. Az asztalhoz sietek és felkapom a papírokat meg egy üveget, amiben már alig van ital, úgy nézhetek ki, mint valami rossz kamasz, akinek a legrosszabbkor nyitottak be a szülei a szobájába. A papírokat lepakolom a szekrény elé, az üveget meg leteszem mellé, majd torkot köszörülök, ahogy szembe fordulok a hadnaggyal tisztelettudóan kihúzva magam, s csak tűröm a tekintetét.
- Örülök, hogy visszatért, hadnagy. - Persze az nyilvánvaló, hogy nem vagyok teljesen őszinte. A hideg futkos ettől az alaktól a hátamon, legyen bármilyen jóképű is. Azt pedig még mindig nem emésztettem meg egészen, hogy feláldozta az összes emberét.
Úgy állhatok itt, mint valami szerencsétlen, miután eleget bámultam inkább az ágy felé fordulok és kiveszem az ágyneműtartóból a katonai elsősegélydobozt és felteszem az asztalra, majd ránézek azt kérdezve a tekintetemmel, hogy akkor most ellássam-e, vagy mit csináljak, várom az utasításait.