Alexander & Celeste

Tárgy: Re: Alexander & Celeste 2014-05-05, 14:24

Alexander & Celeste

Folyton csak a cigi lóg ki a szájából, de az ő dolga, nem én fogok beleszólni, nem az én dolgom, hogy épp mivel mérgezi magát.
- Igen, elég sokszor annak tűnsz, vagy csak túlságosan könnyen kezelsz mindent. - rántom meg a vállam. Én tuti, hogy nem tudnék ilyen lenni. Lehet, hogy van egy kemény álarcom, mert arra szükségem van, de attól még érzelmi szempontból is átgondolom a dolgokat, mert szerintem ez is ugyanolyan fontos. Nem tudnék csak úgy feláldozni valakit a nagyobb cél érdekében, ezért mentettem meg Hanst is, mert igenis az volt a jó lépés. Nem hagyhattam azt, hogy Andrew golyót eresszen belé, csak azért, mert nem értette, hogy mi a fejne folyik itt. Azzal nem bírtam volna együtt élni, ennyire egyszerű.
- De ez... Nem ismered azt a mondást, hogy több szem többet lát? Hiába hallgatod meg az ötleteket, ha te már amúgy is eldöntötted, hogy mit akarsz. - megrázom a fejem, aztán csak sóhajtok egyet. Úgyse tudnám meggyőzni arról, hogy nekem van igazam. Valahogy olyan nagyon öntelt tud lenni, hogy az szinte már kiborító. Nem hiszem, hogy az jó megoldás, ha egy ember túl sok mindenben dönt, mert igenis hibázhat, és ha csak véleményeket hallgat meg, az még egyáltalán nem biztos, hogy meggyőzi, hogy nincs igaza.
De legyen így, annyi tény, hogy meg kellett volna mondanom neki, hogy mi is történt, már jóval korábban, de nem tettem, pont azért, mert akkor még durvábbak lehettek volna a következmények. Így viszont van idő talán higgadtan átgondolni és talán mellettem van az a tény is, hogy nem történt semmi baj végül. Andrew nem köpött be minket, hiszen akkor már rég sokkal nagyobb bajban lennénk. Aztán csak felszökik kissé a szemöldököm. Van beleszólásom, hát erre tényleg kíváncsi leszek, de majd éles helyzetben meglátjuk. Nehezen hiszem el azt, hogy tényleg nem akar majd végezni vele, ha úgy érzi, hogy muszáj. Főleg, ha azt nézzük, hogy Andrew is eléggé hirtelen haragúnak tűnt a múltkor. Pasik... komolyan fel kell készülnöm erre a kis találkozóra.
- Jól van legyen, egyetértek. - bólintok, csak ne érezném azt a gúnyt a hangjából. Az egy kicsit se tetszik, de az a baj, hogy nem tehetek ellene semmit. Már így is kész csoda, hogy sikerül lehiggadnia, és ha nem is igazán, de legalább nagyjából figyelembe veszi a véleményemet, vagy... próbálja.
- Ez akár pár napba is beletelhet, eléggé olyan szabálytisztelő fickónak tűnt, szerintem nem jár gyakran iszogatni. - legalábbis nekem nagyon úgy tűnt, aztán persze tévedhetek is. A férfiak ivási szokásai terén annyira nem vagyok tájékozott. Gondolom a katonáknak azért kell ez időnként, csak azért, hogy kiengedjék a gőzt. Kész csoda, hogy Alexander képes folyamatosan ilyen nagyon komoly és határozott lenni. Vagy talán pont azért ennyire lehetetlen időnként, mert nincs más az életében csak a cigi, meg a... térkép. Az újabb gúnyos megjegyzésre összeszorítom a számat. Nagyon a nyelvem hegyén van valami frappáns visszavágás, de végül csak nagy levegőt veszek és bólintok.
- Ott leszek... százados. - ennyi akkor is jár nekem. Aztán csak lazán hátat fordítok neki és kisétálok. Egy élmény volt, hogy mit ne mondjak.

Tárgy: Re: Alexander & Celeste 2014-05-05, 12:35

Alexander & Celeste

- Érzelemmentes vagyok? – kérdezem két slukk között felvont szemöldökkel. Persze jól tudom, hogy kívülről ez látszik, de én azért nem mondanám magam érzelemmentesnek, ő pedig messze nem ismer annyira, hogy ezt kijelenthesse rólam. Egyre csillapodik az idegességem, és ezzel egy időben egy kissé ellazulok. Belátom, hogy nem történt végzetes hiba, és lehet kezelni a helyzetet, most pedig már azon pörög az agyam, hogy mi lesz a következő lépés. Legelőször is mindenképpen meg kéne keresni ezt a katonát, és meggyőzni arról, hogy tartsa magában az információt. Ha kiderül, hogy elkéstünk... nos, akkor azonnal magasabb rangú vezetőkkel kéne beszélni, de ezzel most még nem akarok foglalkozni.
- Nem döntök mindenben egyedül, és soha nem küldtem még el senkit, akinek volt használható ötlete – szögezem le – De a végső döntéseket én hozom. Azért, mert én vagyok a vezető, és ez a feladatom. Nem véletlenül kerültem erre a posztra, hanem azért, mert én vagyok a legjobb irányító köztünk – ez valószínűleg egy kicsit önfényezésként hat, de igaz. Ha lenne a csapatban olyan, aki bebizonyítja, hogy alkalmasabb a feladatra, azonnal átadnám neki a helyemet.
Ezt az egyet beismeri... Micsoda megkönnyebbülés. Celeste állandóan meg tud lepni a hozzáállásával. Egész életemben katonás szigorban éltem, most pedig jön egy még nálam is alacsonyabb francia lány megingathatatlan igazságérzettel, az ösztöneire hagyatkozva, és megkérdőjelezi a döntéseimet, a szememre veti, hogy érzelemmentes vagyok, eléri, hogy kis híján ordítozzak vele – ami valljuk be, nem kis teljesítmény – aztán hajlandó beismerni, hogy talán, egy kicsit mégiscsak hibázott, de gyorsan hozzáteszi, hogy ne higgyem, hogy én jobban döntöttem volna. Hihetetlen.
- Természetesen van beleszólásod – bólintok. Azért ez így egészen nem igaz, de nem akarom, hogy újra elkezdjünk vitázni a „kinek mihez van joga” témáról. Ugyanígy azt is magamban tartom, hogy amennyiben megtaláljuk a katonát, és úgy érzem, hogy veszélyt jelent, habozás nélkül ki fogom iktatni.
Mikor elmondja, hogy nem tudta meg a nevét, egy pillanatra elkomorodok. Bár, erre számítottam, ezekben a szituációkban csak az kezd el azonnal ilyen információkat keresni, akinek már több tapasztalata van.
- Mindenféleképpen meg kell keresnünk, tisztázni kell vele a helyzetet, és ha megfelelően áll hozzá, akkor ő lehet az összekötő kapocs köztünk és a szövetségesek között – jelentem ki határozottan – Remélem egyetértesz – teszem hozzá kicsit gúnyosan. Nem mosolygok, de már majdnem...
- Mivel te biztosan jössz, a táborba nem tudunk bejutni, ami azt jelenti, hogy a városban kell valahol megtalálnunk, tehát esténként végig kell járnunk azokat a helyeket, ahová a kimenőt kapott katonák járnak – fejtem ki.
Ezért kellett volna a név. Annak a birtokában egyedül be tudtam volna jutni a szövetségesek táborába, és megkereshettem volna, Celeste-tel viszont ez nem lehetséges. Én rövid időre be tudok épülni, de az kizárt, hogy őt ne szúrják ki.
- Ma este kezdjük, már ha nincs ellenvetésed – szúrom közbe ugyanazzal az enyhén gúnyos hanggal, amit az előbb használtam – Amint elkezd sötétedni, gyere a tábor határához, valami civil öltözetben.

Tárgy: Re: Alexander & Celeste 2014-05-02, 08:49

Alexander & Celeste

Ideges, persze, érthető valahol és nagyon jól látszik rajta, de attól még eszem ágában sincs meghátrálni. Nem mindig és minden áron neki van igaza, attól hogy tiszt, és katona és... én akkor sem vagyok a beosztottja. Tudom, hogy elfogadtam bizonyos feltételeket, amikor velük jöttem, de akkor is meg vannak a saját döntéseim és ki is foguk állni értük minden áron.
- És az segít, hogy érzelemmentes maradj? - szökik fel kissé a szemöldököm, ahogy az állammal az előkerülő cigi felé intek. Remeg a keze, ideges, de ezt máshogy is kezelni lehetne, nem ilyen önpusztítással, de az ő dolga, ebbe aztán végképp nem szólhatok bele. Végülis nekem jobb az, ha lenyugtatja magát és nem kezd el ordítani, hanem inkább cigit szív. És úgy fest hatásos, hiszen kicsit hátrébb lép és legalább már nem remeg annyira, mint eddig.
- De akkor sem dönthetsz mindenben egyedül, még a... legnagyobb parancsnokok is meg szoktak vitatni másokkal fontos döntéseket nem? Nem azt mondom, hogy kötelezően adj a véleményemre, de legalább megpróbálhatnád. - megrázom a fejem. Túl sokat várok igaz? Ahhoz van szokva, hogy ő a parancsnok és odakint nem mond ellent neki senki, mert nem tehetik meg, de én akkor sem egy katona vagyok. Tudom, hogy ebben egyeztünk meg és teszem is, amit mond az esetek nagy részében, de akkor és ott nekem kellett döntenem. - Jó... ezt az egyet elismerem, el kellett volna mondanom, de túlságosan hirtelen döntöttél volna és ne mondd, hogy elhiszed nekem, hogy nem lesz baj, hogy nem kell utána menni. - biztos vagyok benne, hogy nem hallgatott volna meg. Ha azonnal elmondom, akkor megkereste volna, tuti, hogy utána küld pár embert, hogy elkapják. Lehet, hogy nem ölik meg, de az se hasznos, ha egy katona csak úgy eltűnik, az is ugyanúgy gyanús, nem lett volna okos döntés.
- Szóval nekem is van beleszólásom? - halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Legalább néha van értelme annak, hogy ennyire konok vagyok, mert hát mindig is az voltam. Nem az a meghátráló típus, de nem is hoztak volna el, ha így lenne. Egy nyafogó kislánynak nincs helye a csapatban, én pedig ezért nem is teszek ilyet soha. Azért akárhogy is, de örülök neki, hogy így áll hozzám, hogy legalább valamelyest megenyhül, akkor talán tényleg nem téves a hit, hogy van értelme az itt létemnek.
- Az a helyzet, hogy hosszú csevegést, bemutatkozással együtt nem folytattunk, miközben kölcsönösen fegyvert fogtunk egymásra. - fogalmam sincs a nevéről, és konkrétan névtáblája sem volt, maximum a beosztása, amit legalább tudhatok, hiszen a rangjelzését legalább láttam. - Őrmester, ennyi biztos, a nevét nem tudom, de felismerem bármikor, ha meg akarod keresni, bár nem hiszem, hogy sokat segíthet, hiszen nem fog fogalma az ég világon semmiről. - azt hiszem csak egy egyszerű katona, akit nem avattak be, nem tudom, hogy mi hasznunk lehet belőle. Eddig legalábbis nagyon úgy tűnt, hogy én sokkal többet tudok nála.

Tárgy: Re: Alexander & Celeste 2014-05-01, 16:23

Alexander & Celeste

Miközben a válaszát várom, próbálok lehiggadni. Ritkán vesztem el a fejemet, és abból általában nem sül ki semmi jó. Ez a mostani kirohanásom is már napok, sőt, hetek óta érlelődik, Celeste beszámolója már csak a szikra, ami most kirobbantotta az egészet. Az igazság az, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Mindkét lehetséges irány rossz, én pedig gyűlölöm az ilyen szituációkat, gyengének érzem magam, és a tehetetlenség megőrjít.
Mikor feláll, látom a szemében, hogy nem fogja fel, mekkorát hibázott, és dühösen megvillan a szemem, majd az indulattól remegő kézzel nyúlok a hátsó zsebemhez egy újabb szál cigiért.
- Nem érzelmekkel tervezem megnyerni a háborút, és biztos vagyok benne, hogy mások sem – válaszolom, miközben meggyújtom a szálat, és mélyen beszívom a füstjét. Hátrébb lépek és a sátor egyik merevítő rúdjának támaszkodva hallgatom végig Celeste-et. Nem szakítom félbe, mert abból csak veszekedés lenne, de a „kis bajszos pasas” –nál képtelen vagyok elfojtani egy gúnyos horkantást. Így sem hallottam még senkit Hitlerről nyilatkozni...
- Nem, nem vagyok mindenható – sóhajtok fáradtan. Bár az lennék... Mennyivel egyszerűbb lenne minden. - Senki sem az. De itt vannak szabályok, és a szabályok szerint az enyém a döntés joga, nem pedig a női megérzéseidé. És akár tetszik, akár nem, a táboron belül te is csak egy katona vagy, és teljesen mindegy, hogy ésszel vagy ész nélkül, de követned kell a parancsokat. Sajnálom, ha ez nem tetszik, de ugyanezt elmondtam akkor is, amikor csatlakoztál. – nézek rá megrovóan, aztán újra felsóhajtok – Nem biztos, hogy a legjobb megoldás az lett volna, ha megölöd a katonát, de az semmiképpen sem volt helyes, hogy eltitkoltad a történteket. – Ismét közelebb lépek hozzá. Már messze nem vagyok annyira ideges, mint az előbb, vagy legalábbis nem mutatom – Ami történt, megtörtént, semmi értelme sincs tovább vitatkozni ezen. Inkább döntsük el, hogy mihez kezdünk a helyzettel – szándékosan használok többes számot. Nem fogom nyíltan kimondani, hogy valójában nagyra értékelem a látásmódját és az abból következő döntéseit, még akkor is, ha néha túllép az általam felhúzott határokon, de jelezni akartam, hogy igényt tartok a segítségére. Néha irigylem az ilyen embereket, akik mernek bízni másokban. Én nem tudom, mikor vesztettem el ezt a képességet, talán soha nem is volt meg. Ezt persze nem kötöm az orrára, mert most hibázott. Valószínűleg igaza van, és a katona nem jelent veszélyt, sőt, ahogy belegondolok, még akár a hasznunkra is válhat, de azzal, hogy a saját kezébe vette az irányítást veszélyessé vált, mert lehet, hogy a legközelebbi hasonló tette már komoly következményekkel fog járni.
- Szükségem van minden információra, amit a katonáról tudsz. A neve, a beosztása, amit csak fel tudsz idézni – karba fonom a kezemet, és a térképre nézek – Beszélni akarok vele. Személyesen.

Tárgy: Re: Alexander & Celeste 2014-04-23, 19:32

Alexander & Celeste

Nem hibáztam. Mondjuk, hogy női megérzés, de a szóváltásaink alapján, abból hogy elengedett én igenis arra következtettem, hogy nem veszélyes ránk nézve, hogy nem biztos saját magában, az egész katonaságban, ha pedig így van, akkor miért adná ki nekik jelenlétünket, vagy akár csak az információkat is, amiket neki mondtam? Egyébként se lett semmi, igazam volt, és nem kell mindig előre kiiktatni minden veszélyt. Ha soha sem szavazunk bizalmat senkinek, akkor már régen elérte Hitler, amit akart, hogy folyton csak a hátunk mögé nézzünk, mindenhol ellenséget lássunk. Akkor engem sem kellett volna bevenni, bár ha jól sejtem most pont az jár a fejében, hogy milyen nagyot hibázott azzal, hogy most én itt vagyok.
A szavaim után beáll csend határozottan dermesztőnek tűnik, de eszem ágában sincs ettől megrettenni, vagy meghátrálni. Nem fogom azt mondani, amit elvár, hogy hibáztam, ebben az egyben biztos vagyok. A szavai meglepnek, de érzem a jeges élt benne, nem gondolja komolyan, aztán már egyértelműen csöpög a gúnytól minden egyes szó. Csendben tűröm, amíg feláll és felemeli a hangját. Nem nézek fel rá, csak talán a légzésem az egyedüli, ami kicsit gyakoribbá válik. A térképet figyelem.
- Legalább egyszer az életben érzelmet is látni lehet rajtad, még ha az ingerültség is... - egészen csendesen beszélek, mint aki nem is akarja, hogy a másik hallja, hogy mit mondott. Ha bárki is van, aki kicsit közel áll most a sátorhoz, akár még hallhatja is, amit mond, hiszen simán átereszt minden szót, de nem érdekel. Csak akkor állok fel, amikor már szinte a térdemhez ér a cipője orra, annyira közel jött. Nem túl magas, de én sem vagyok, így könnyedén tud fölém tornyosulni.
- Nem kérdőjelezem meg, de te sem vagy mindenható, te sem... tudhatsz mindent. Nem voltál ott. - szinte szűröm a szavakat. Francia vagyok és e mellett olyan is, akit kifejezetten el akarnak nyomni. Aki nem illik bele Hitler világképébe, akinek az apját látványosan felakasztották a főtéren a szökőkútra. Nem tud megfélemlíteni csak azért, mert úgy néz, hogy ha szemmel ölni lehetne, akkor már tuti, hogy felkoncolt volna.
- Nem vagy a felettesem és sajnálom, ha én nem vagyok ész nélküli katona, aki gondolkodás nélkül megteszi azt, amit egy nála nagyobb rangú mond neki. Van józan ítélőképességem... megérzésem... benned is megbíztam, pedig ha jól sejtem a legtöbben nem tették volna meg. - nevezzük hatodik érzéknek, intuíciónak, emberismeretnek, nem számít. Nem érdekelnek a nagy szavak, amiket mondd, és nem fogom lesütni a tekintetemet, csak azért, mert ha egy zárt szobában lennénk, akkor biztos, hogy üvöltene velem. Azt szeretné tudom, csak visszafogja magát, mert kénytelen. - Nem leszek olyan bizalmatlan és érzéketlen, mint te, mert ha olyan lennék, akkor az a kis bajszos pasas már rég elérte, amit akart. - még csak meg sem emelem a hangom, pedig nagyon-nagyon szeretném, de nem hiszem hogy túl sok értelme van. De meg nem hátrálok, az az, ami biztos, még akkor sem, ha elzavar. És ha nem megyek el? Engem is megöl?

Tárgy: Re: Alexander & Celeste 2014-04-23, 17:16

Alexander & Celeste

Nem tudom elhinni, hogy nem érzi át döntésének súlyát. A tény, hogy egy idegen katona felfedezte önmagában is nyugtalanítónak bizonyul, de hogy még be is avatta olyan információkba, amiket hónapok óta titkolunk mindenki előtt, hogy aztán békésen nézze elsétálni egyenesen lesokkol. Tőle nem ezt vártam volna. Persze azt sem, hogy ott helyben kiiktassa a veszélyforrást, ahogy azt én valószínűleg tettem volna. Ami igazán kiakaszt, az az, hogy két teljes napot várt, és csak most említi meg ezt az egészet. Összefonódik a tekintetük, és látszik rajta, hogy érzi a néma fenyegetésemet, mindazonáltal tartja a szemkontaktust, amiből arra következtetek, hogy teljes mértékben meg van győződve tettének helyességéről. Idegesen kifújom a levegőt, és arra gondolok, hogy talán nem volt jó ötlet felvenni a Valkűrök közé. Túl fiatal, túl tapasztalatlan, túl naiv, és ez most az első éles helyzetnél meg is mutatkozott.
Nem szakítom félbe, miközben beszél, csak próbálok higgadt maradni. Lehet, hogy a cigifüst tompítja az agyat, de ez neki most nagyon-nagyon jól jön... Mikor befejezi, egy pillanatra néma csend borul a sátorra.
– Szerintem ne is foglalkozzunk tovább az üggyel - mondom semleges hangon, és széttárom a kezeimet - Úgysem jöttek vissza többen, meg egyébként sem tudnak semmi fontosat, csak annyit, hogy német katonák állomásoznak az erdőben, akik előre tudtak a repülő érkezéséről... – itt már maró gúny csepeg a szavaimból - Sőt, legközelebb mutasd is meg nekik a táborba vezető utat, hátha akkor már idetalálnak! – az utolsó mondatot már ingerülten mondom. Eddig tart az önkontrollom, a kora reggel óta való agyalás és a jelenlegi szituáció egyszerűen kitép a higgadt álca mögül. Felpattanok, és emelt hangon folytatom - Mégis mióta tartod fent a jogod, hogy megkérdőjelezd a döntési képességeimet, és saját megítélésed alapján elhallgass előlem egy ilyen horderejű információt? – lépek hozzá fenyegezően közel - Igen, azonnal megöltem volna, és tudod miért? Mert ez nem csak rólam, vagy rólad, vagy az idióta Hansról, vagy arról a szegény, ártatlan angol katonáról van szó, hanem egy kibaszott háborúról! Belegondoltál abba, hogy mi történik, ha az információ rossz kezekbe kerül? Vagy csak játszod a jókislányt, aki felülbírálja a lelketlen, tompult agyú felettesének rossz döntéseit? – Nem ordítok, de csak azért nem, mert a sátor falai ilyen szempontból olyanok, mintha ott sem lennének. Mindenesetre a „felettese” szót alaposan kihangsúlyozom, hogy éreztessem lehet, hogy papíron nem tartozik közénk, de ha már itt van, akkor a mi szabályaink szerint kell játszania. Nagyon jól jön a helyismerete, és az, hogy képes lesz kommunikálni a helyiekkel de nem ez az első település, ahol megfordulunk, és eddig is boldogultunk nélküle.
Mikor befejezem, nagy levegőt veszek, és szikrázó tekintettel várom a válaszát.

Tárgy: Re: Alexander & Celeste 2014-04-23, 15:56

Alexander & Celeste

Nincs értelme terelni tisztában vagyok vele. Így is úgyis ki fogunk lyukadni majd a lényegig, hogy nem mondtam el neki időben, amit kellett volna. Magam sem tudom, hogy miért. Azt hiszem csak nem akartam, hogy azonnal hajtóvadászat induljon, vagy tudom is én. Tisztában vagyok vele, hogy esetükben a cél mondhatni szentesíti az eszközt és ha arra lenne szükség még az előtt levadászták volna, hogy visszatér a táborba és én ezt nem akartam. Valami miatt úgy érzem bízhatok abban a katonában. Láttam a szemében valamiféle bizonytalanságot és az is sokat számít, hogy elengedett minket, ezek után hogy vette volna ki magát, ha lelöveti, mert egy kis veszélyt talán jelent?
- Vagy inkább csak tompítja az agyad... - nem is vártam igazán, hogy viszonozza a mosolyomat. Semmi realitása nem lett volna, főleg hogy minden bizonnyal tudja, hogy nem jó hírekkel jöttem. De akkor sem tudom elképzelni, hogy ebben a füstben lehet gondolkodni. Nem tudom mióta térdel már a térkép felett, de őszintén szólva szerintem már túl régóta. Nem számít, beszélni kezdek, jobb túl lenni rajta minél gyorsabban. A tekintetétől persze megfagy az ereimben a vér. Erős vagyok és határozott, de valahogy vele szembe nézni még nekem is nagyon nehéz, főleg amikor tudom, hogy hibáztam. Összeszorítom a számat, és végül megkeményítem a tekintetem. Ahogy apa mondta mindig, lehet hogy hibázunk, de ha már megtörtént, akkor legalább álljunk ki magunkért és ne kezdjünk el szánalmasan elnézést kérni. Én döntöttem így, nem fogom azt mondani, hogy rosszul tettem!
- Úgy gondoltam, hogy ha tudsz róla, akkor elhamarkodottan döntenél... és rosszul. - a katonái előtt soha nem kérdőjelezném meg a tetteit, de most ők nincsenek itt, és én nem vagyok a beosztottja, hogy mindig azt tegyem, amit mond. Tudom, hogy szükségem van rájuk, mert amúgy nem tudom mihez kezdenék magammal, de... nekik is rám. Van helyismeretem és ha idővel úgy döntenek, hogy felfedik magukat, akkor hasznos lehet valaki olyan az oldalukon, akit a szövetséges katonák nem lőnek fejbe kérdés nélkül. - Az pedig nem igaz, hogy titkos részletekbe avattam be, csak a repülőről beszéltem, ami úgyis lezuhant, és nem jött vissza erre katonákkal, hogy átvizsgálják a területet, te pedig gondolkodás nélkül megöletted volna. - állom a tekintetét, mintha csak farkas szemet néznénk, még pislogni is elfelejtek pár pillanatig. Tudom, hogy mindent mennyire komolyan vesz és pár hét alatt is kiismertem annyira, hogy tudjam mit lépett volna, ha előbb szólok. Hans nem számít, gondolom, ha kockáztatom, hogy meghaljon, de közben el tudom szedni Andrewt az neki bőven elég, de én... nem tudtam volna ilyen áldozatot hozni.

Tárgy: Re: Alexander & Celeste 2014-04-22, 19:53

Alexander & Celeste

Nem fordulok oda, mikor belép, elég hallanom a sóhaját ahhoz, hogy tudjam, valami nincs rendben. Szórakozottan köröztem az ujjammal a roncs bejelölt helye körül, és beugrott az a nap, amikor először találkoztam vele. Ott állt a saját házában, egy szál kivont késsel egy csapat felfegyverzett német katonával szemben. Annyira abszurd volt, hogy akkor még én is meglepődtem, és bár nem terveztem előre, hogy jöttment francia lányokat veszek fel a Valkűrök közé, hogy mikor felvetette a csatlakozás ötletét, csak azt kérdeztem, hogy alaposan végiggondolta-e. A többiek közül páran persze zúgolódtak, de van akkora tekintélyem, hogy elfogadták a döntésemet. Celeste életrevaló volt, jól bánt a fegyverekkel, és ami nekem különösen fontos volt, ismerte a terepet. A megjegyzése hallatán vetek egy futó pillantást a csikkekre. Tény, ez még tőlem is egy kicsit sok.
– Már hozzászoktam. Segít ellazulni. – válaszolom, természetesen mosoly nélkül. Tudok mosolyogni, de azt ki kell érdemelni... Nem kérdezek rá, hogy miért jött, úgyis mindjárt nekikezd, nekem pedig legalább addig sem kell idegeskednem rajta. Néha azt kívánom, hogy kezdjen el egyszerűsödni az élet, de nincs szerencsém, és nap mint nap egyre csak bonyolódnak a dolgok. Celeste beszélni kezd, én pedig nem szakítom félbe, de a mondandója felénél megáll a kezem a papír felett, egy pillanatra megfeszülnek az izmaim, és az arcomra a szokásosnál is ridegebb kifejezés ül. Összeszorítom az állkapcsom, és lassan felnézek rá.
– Mi az, ami két napja folyamatosan megakadályoz abban, hogy ezt elmondd nekem? – kérdezem. Nem emelem fel a hangomat, nem nézek rá csúnyán, de pontosan tudom, hogy ez a hideg, érzelemmentes maszk sokkal inkább kifejezi a dühömet – Nem gondoltad, hogy esetleg tudni szeretnék arról, hogy felvilágosítottál egy idegen katonát a küldetésünk szigorúan titkos részleteiről, majd meg sem próbáltad megakadályozni, hogy elmenjen?
Ő meg az ostoba csapdái. Egyenesen a szemébe nézek, miközben a válaszra várok, közben pedig magamat is átkozom, amiért Hans sérülése elkerülte a figyelmemet. Valamit most már döntenem kell, mert kezd szétcsúszni a rendszer.

Tárgy: Re: Alexander & Celeste 2014-04-22, 19:13

Alexander & Celeste

Jó lenne jó hírekkel szolgálni neki, de sajnos erre most nincs esély, bár annyira nem is rossz, hiszen... nem lett semmiféle következmény. Nem kell arról beszámolnom, hogy hamarosan megtámadnak minket, vagy megtalálhatnak. Nem tudtam máshogy kezelni a helyzetet. Tudom talán... ha olyan vagyok, mint ő, akkor meg merem húzni a ravaszt, íjat repítek belé azonnal, hogy inkább mindketten ott hagyjuk a fogunkat, de akkor meg megtaláltak volna a fák között egy halott katonát és egy halott francia nőt, azt hiszem az se lett volna a legjobb végkimenetel, úgy is átkutatták volna az erdő ezen területét. Amikor meghallom a hangját nagy levegőt veszek és végül félretolom a bejáratot, hogy belépjek. Gondterhelt, ami nem jó jel, mert így még inkább nehezemre esik, hogy rossz hírt közöljek, vagy legalábbis valami olyasmit. Emlékszem még rá, amikor megtaláltam őket a házunkban, nem tudnám elfelejteni azt a fagyos tekintetet, amitől komolyan megállt bennem az ütő először. De azóta sok minden változott, megértettem dolgokat, és már biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem. Inkább itt vagyok, inkább próbálok tenni valamit, mint hogy odahaza várjam be a háborút, mert el fog érni minket, ez szinte már nem is kérdés, túlságosan közel van most is.
- Néha igazán szellőztethetnél, ekkora füstben lehetetlen gondolkodni. - rázom meg a fejem egy halvány mosollyal. Nem remélem, hogy viszonozza, nem is tudom, hogy láttam-e már mosolyogni azóta, hogy ismerem. Vajon valaha valaki látta már az arcát nem ilyen komolynak, mint amilyen mindig? Lassan letérdelek a térkép oldalához, és leülök a sarkamra. A ragtapasz is kevésbé fáj, ha gyorsan letépjük, igaz?
- Két napja, a roncs lezuhanása előtt találkoztam egy szövetséges katonával hajnalban az erdőben. Megpróbáltam lerázni, de... Hans belelépett az egyik csapdámba, és nem tehettem mást, mint hogy mondok neki legalább egy keveset a gépről. Tudom, hogy nem kellett volna, de Hans vérzett nagyon csúnyán és nála volt mindkét pisztoly. De nem árult be, szóval... - jó tudom nem számít, mert megtehette volna és veszélyeztettem az ügyünket. Pont ezek miatt nem szoktak nőket felvenni a seregbe, mert túlságosan lágyszívűek tudunk lenni, és én most az voltam. Nem akartam, hogy mindkettőnket ott helyben kivégezzen, vagy legalábbis Hansra biztosan ez a sors várt volna, rám pedig... fogalmam sincs, vallatás gondolom.

Tárgy: Re: Alexander & Celeste 2014-04-22, 11:31

Alexander & Celeste

Már két-három órája ébren voltam, és a sátram közepén, az „ajtónak” háttal ültem törökülésben, a földre kiterített térkép mellett. Mindent pontosan bejelöltem rajta, amiről eddig tudomást szereztünk: a szövetséges csapatok táborait, a figyelt területeket, a repülő roncsait... Gondterhelten beharaptam az ajkamat. Gyorsabban dolgoztunk, mint gondoltam volna, de sajnos ez a szövetségesekre is igaz volt. Túl kevés időnk volt a helyszínen, most pedig már lezárták a területet. Persze ezzel nem tudtak teljesen kizárni minket, egy-egy felderítő szinte bármikor át tudott surranni a határvonalukon, de ez csak annyit jelentett, hogy figyelemmel kísérhettük a munkájukat, nem pedig azt, hogy csinálhatjuk a magunkét. Tudtam, hogy a jelenlegi állás alapján lassan ideje lenne felfednünk magunkat, hiszen annak semmi értelme nincsen, hogy egy helyben üldögélve figyeljük a történéseket, de én túl korainak gondoltam. A Valkűrök ereje abban rejlik, hogy nagyon kevesen tudnak rólunk. Csak akkor tudjuk beteljesíteni a célunkat, ha mindig a többiek előtt járunk egy lépéssel, és nem szívesen adtam volna fel ezt az előnyt.
A gondolataim közül Celeste hangja szakított ki.
- Gyere be. – válaszoltam továbbra is a térképre meredve.
A sátor meglehetősen kicsi volt, mint az összes többi is, a berendezés pedig mindössze egy feltekerhető szivacsot, egy hálózsákot és egy nagy hátizsákot foglalt magába. Nem volt éppen kényelmes, de nem is az volt a dolga. Az egész arra volt kitalálva, hogy minél gyorsabban odébb lehessen állni.
Bár most éppen nem volt cigi a számban, a kis légterű helyiséget szinte teljesen betöltötte a korábban elszívott szálak füstje, mellettem pedig egy zacskóban körömig szívott csikkek egész csinos kis kupaca hevert. Nem tudtam, hogy miért jön Celeste, de mertem remélni, hogy jó híreket hoz, vagy legalább semlegeseket. Sajnos a megszólalása ennek éppen az ellenkezőjére engedett következtetni...

Tárgy: Alexander & Celeste 2014-04-22, 05:31

Alexander & Celeste

Tudom, hogy már rég el kellett volna mondanom neki, de még csak pár nap telt el és nem akartam még ezzel is pluszban idegesíteni, így is minden áldott nap készenlétben voltunk, hogy mikor zuhan le a gép. Nekünk kellett először odaérni, hogy legalább a dolgok egy részét elhozhassuk, hogy megnézzük van-e olyasmi, ami mozdítható és hasznos lehet. Így is úgy érzem, hogy nem jártunk sikerrel, mert túl hamar érkeztek meg a szövetségesek. A lényeg mégis az, hogy nem lett baj igaz? Nem kerestek, tehát az az Andrew jó eséllyel magában tartotta, ami történt, vagy egyszerűen csak túl sok dolguk volt, hogy ezzel foglalkozzanak és nem volt sok jelentősége egy francia nőnek az erdőben. Oké Hans-szal együtt persze már más a felállás, de az is lehet, hogy nem hallgatták végig, netán nem mondta el az egész történetet. Nem tudom.. nem számít, így is biztos vagyok benne, hogy Alexander nem lesz oda a boldogságtól, hiszen még nem szerezhetnek rólunk tudomást.
Nagy levegő, majd végül kora reggel célzom meg a sátrát. Az a legjobb ebben, hogy még csak kopogni sem lehet, hiszen nincs érdemi ajtónk, de tudom, hogy ő mindig elég korán kel ahhoz, hogy ne én ébresszem fel, csak azért, mert ilyenkor zargatom. Persze azért nem nyitunk rá csak úgy valakire, az azért nem lenne illendő.
- Alexander... beszélnünk kéne. - ennyi elég, ha ébren van, ha itt van, akkor úgyis szólni fog, bár arra is van esély, hogy már rég valahol kint van és egy újabb szál cigi lóg ki a szájából. Fel nem foghatom, hogy miért jó, hogy ennyit szív, mintha csak pótcselekvés lenne, pedig így is van épp elég dolgunk, nem hiszem, hogy olyan sokat kellene unatkoznia.

Titkosított Akta

» Alexander & Celeste - Válaszok nyomában
» Celeste Jaloux
» Celeste - Maxwell
» Alexander Jefferson
» Savonnerie (Szappanbolt)

Alexander & Celeste

Alexander & Celeste

Similar topics

Similar topics