Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 10 Ω Kor : 32
Tárgy: Isabelle Anouilh 2014-09-03, 13:25
Isabelle Anouilh
"Úgy látszik, ha az embernek mindene megvan, csak akkor boldogtalan úgy istenigazában."
Userinfó: Főkarakter - Adeline LaPierre
Név: Isabelle Anouilh Rang/Foglalkozás: Szerencsevadász, hivatásos csaló Születési dátum: 1918. október 23. Lille, Franciaország Csoport: Testvériség
Jellem: A legegyszerűbben úgy jellemezhetnél, hogy egy számító kis dög vagyok és igazad is lenne, mert ez tökéletesen igaz rám. Persze olyan ember nincs, aki így születik, az én életemben is sok minden történt, ami alakított, de ma már ez vagyok. Nem igazán ismerem a bűntudat fogalmát, maximum igen mélyen, és azzal se nagyon foglalkozom, azt a kis hangot igyekszem mindig elnyomni. Szeretem, ha dolgok úgy történnek, ahogy én akarom szeretek játszani az emberekkel és kiváló színész vagyok. Tudom mit hogyan kell elérni a férfiaknál, de gyakorta a nőknél is. Úgy alkalmazkodom, ahogy szükség van rá. Én vagyok a kígyó, akit a kebleden melengetsz és csak arra vár, hogy mikor harapja át a torkodat, ha már unatkozik melletted. Lehetek akár szende kislány, vad domina, vagy épp elesett kis kislány, attól függ, hogy épp mire van szükség, de ne várd, hogy átlátsz a szitán, ahhoz olyan emberismeretre lenne szükséged... amit én még soha életemben nem láttam, de azért megpróbálhatsz meglepni.
Külső: Szőke göndör hosszú hajam van, amit mostanában gyakorta hordok feltűzve, amitől olyan, mintha igazi kis Kleopátra frizurám lenne, de szeretem, olyan könnyed és a nyári időkben kézenfekvő is, de le nem vágatnám a hajam, annál jobban szeretem és tisztában vagyok vele, hogy sok férfi határozottan kedveli a hosszú hajat. A szemem kék, világos, de mégis élénken csillogó, ám ha úgy akarom, akkor fenyegetően hideg, csupán attól függ, hogy épp mit sugárzok feléd a tekintetemmel. Az arcom igazi kis angyali szépséget sugároz, ha úgy akarom, meg van ehhez minden adottságom, de ha úgy akarom, hidd el, hogy kiráz majd tőlem a hideg. Nem vagyok túl magas, az ikertestvéremnél talán néhány centivel magasabb, de ez szinte észrevehetetlenül elhanyagolható. A szemöldököm szépen ívelt, világos, tökéletesen keretezi a szemet. A szám telt piros, amivel már sokakat sikerült megigéznem. Az alkatom viszonylag törékeny, de azért hidd el sok mindent tudok, sok mindent tanultam, nem vagyok olyan védtelen, mint aminek tűnök. Szeretem a testemet felettébb kihívó ruhákba bújtatni, sosem fogtam vissza magam, minek?
Előtörténet: 1918. október vége egy lillei kis kórház, három gyerek, de csak kettőt vittek el együtt. Tizennégy éves voltam, amikor elmesélték nekem, hogy hogyan lettem én egyke, hogy hogyan kerültem a nevelő szüleimhez és miért. Akkor már elérték azt, hogy ez cseppet se zavarjon a dolog. A szüleim tehetős emberek, vagyis a nevelő szüleim, akiknek nem lehetett gyerekük és mivel mi hárman születtünk... rám esett a választás. Az édesanyám a szülés közben elájult, így aztán senkinek sem tűnt fel a tény, hogy egyel többen kellene, hogy legyenek a testvéreim. Nem volt rossz életem, mondhatnánk, hogy maximum furcsa egy kicsit, hiszen már gyerekkoromtól fogva a Testvériség égisze alatt neveltek fel. Korán tudomást szereztem mindenféle különös tárgyakról és mivel az apám magas rangú tag a szervezetnél nem volt kérdés, hogy én is ezt az utat járom majd be. Persze eredetileg nem gondolták volna, hogy ilyen erővel rendelkezem, mármint ami az akaraterőt illeti. A nevelőanyám tíz éves koromban halt meg, akkor kaptam meg a karperecet apámtól és akkor változott kicsit meg minden. Komolyabbá kellett válnom, ugyanis anya nem csak úgy... lebetegedett vagy ilyesmi. A Testvériség berkein belül is akar széthúzás, és ő is egy ilyennek esett áldozatul. Azt hiszem apámat akarták eltenni láb alól, mert ő egy... mondjuk radikálisabb vonalat követett, amit én is tovább vittem, miután... De ne rohanjunk így előre. Tizennyolc éves koromban estem át a beavatáson, megkaptam a tetoválást, teljes értékű tag lettem, de ekkorra már voltak feladataim. Egyre mesteribben űztem a beépülést, egyre magasabb szintre fejlesztettem az átváltozás művészetét, és... egyre gyakrabban kerültem veszélybe. Húsz éves koromra már kétszer környékezett meg a halál, de a karperecnek hála egyszer sem érte el a célját, vagy legalábbis véglegesen sosem. Aztán jött ez a fene nagy háborúskodás és... persze fontosabb feladatokat kaptam én is, annak ellenére is, hogy az apám majdnem egy éve meghalt. Sok mindent suttognak a haláláról, de én nem foglalkoztam ezzel soha sem különösebben. Jah és... az igazi családom? Tizennégy évesen, amikor mindent elmondott nekem apám elmentem megnézni őket. Csak úgy távolról, hogy milyen az az élet... de tudtam, hogy az enyém más, az enyém jobb, egyszerűen nem vágytam oda egy pillanatig sem. Itt fontos feladatokat kaptam, számítok, akkor miért kellett volna nekem más? Szóval jött a háború, és jó néhány hónapja én is kissé... azt hiszem mondhatjuk, hogy eltértem a tervtől. Feladattal küldtek el a front közelében egy kisebb városba. Begyűjteni valamit, ami azt mondták jó eséllyel haragra gerjeszti az embereket, csak hát elvarázsolt kicsit az ottani világ. Előfordult máskor is, csak egy kicsit játszani akartam és túlságosan jól sikerült a beépülés, túl jól adtam az úri kisasszonyt, aki segíteni akar az elesetteken, aki a hadtéren gyógyítani akarja az elesetteket és túlságosan belegabalyodtam... Na igen az édes és hősies Auguste és a kissé morcos, de a maga módján szívdöglesztő Leon. Izgalmas játék volt, hogy meddig viselik el a szórakozásomat, de nagyon sokáig húzták. Nem is értem, hogy bírták elviselni, hogy nem választottak, hogy egyikük nem esett a másiknak miattam, csak tűrtek és elég volt nekik az, hogy hetente másikuknak vallottam szerelmet, hetente másikuknak ígértem, hogy örökre együtt maradunk. A férfiak... olyan hiszékenyek tudnak lenni. Aztán jött az a kis támadás és azt hiszem elszámítottam magam... Meg is kaptam a fejmosást, kiadósat, és jó néhány hónapra kiestem a pixisből. Nem érintett valami jól, de tudom, hogy elszúrtam, a szórakozás elvonta a figyelmem, talán egy kicsit az is, hogy ilyen nagy figyelmet szenteltek nekem, hogy így... szerettek, mert erről volt szó. Talán valahol jól is esett, talán valahol igazán beleértem magam néha egy-egy pillanatban abba a szerepbe, amit adtam. Kicsit túlságosan magamévá tettem, vagy ő engem, édes mindegy. De most itt vagyok, újra feladatom van, miután megérkeztem a csapattal és most... nem hibázhatok.
