Auguste et Élodie: "It will be allright" - you said

Élodie & Auguste

Nem kicsit lepődök meg, mikor a kezébe temeti az arcát. Értem én, hogy rosszul érzi magát a kirohanása miatt, de ennyire azért nem kell, amúgy sem haragszom rá, csak… már kissé unom, hogy senki nem érti meg a helyzetet. Vagy talán mindenki megérti, csak én nem látok át a szitán? Meglehet, sokan vaknak tartanak, sokan mondják, hogy nem látom a nyilvánvalót, vagy ha látom is, direkt menekülök előle, nem merek igazán felelősségteljes döntéseket hozni, és csak beszélek a semmiről, miközben mások halnak meg helyettem. Senkinek sem kívánom halálát, még az ellenségeimnek sem igazán. Persze, vannak akik megérdemlik a halált, és tudom jól, hogy nekem kell meghúznom a ravaszt. Én már meghúztam, én már öltem embert, éppen ezért nekem kell, nekünk, kik már egyszer megtettük. Mi már gyilkosok vagyunk, miért válnának mások is azzá, ha mi megtehetjük helyettük az elkerülhetetlent? Azok vagyunk, akiknek mások látni akarnak. Ha gyilkosoknak látnak, akkor azok vagyunk. Éppen, amire szükség van. Jól tudom, hogy sokan szimpatizálnak velünk, de azok sincsenek kevesen, kik úgy gondolják, hogy csak bajt jelentünk a bajban, és hasznot szeretnénk húzni a város kárából. Félreértik a szavainkat és tetteinket, nem élnek a lehetőséggel mit kínálunk. Azon pedig, ki eldobja a lehetőséget magától, nem lehet segíteni. Mi mégis megpróbáljuk.
-Nem haragszom Élodie, azért vagyok, hogy ítélkezzetek, ha jónak látjátok, nem lehetünk mindig ugyanazon véleményen. – egy bátorító mosolyt azért még megengedek magamnak. Remélem ő is tudja, hogy nem haragszom amiatt, ha ítélkezik felettem. Sokan megteszik, és már mondtam is mindenkinek, hogy valahol ez kötelességük. Én vagyok a vezetőjük, de adok a véleményükre, meghallgatom őket, és csak miután mindannyiuk véleményét hallottam, akkor döntök. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy nem fontosak nekem, hogy feláldozhatónak tartom őket, mert aki ezt hiszi, távolabb nem is lehetne az igazságtól. Szeretem őket, a családomként tekintek rájuk, és szeretném, ha ők is így tekintenének egymásra. Ez alól még Leon sem kivétel, bármennyire is utálom azt, ahogy viselkedik velem, ő a csapat része, méghozzá egy fontos része. Emellett pedig nem tudnám vele megtenni azt, hogy csak úgy kidobom. A testvérem. Még akkor is, ha már nem ugyanaz az ember, aki régen volt. Egyszer azt mondtam neki, hogy történjen bármi is, rám számíthat. Komolyan gondoltam akkor, megesküdtem neki, és betartom a szavam. Számíthat rám, ha bajban van, még most is. Talán már nem vagyunk barátok, de attól még az ígéretem kötelez engem, és már csak ezért sem döntenék úgy, hogy elveszem az életét. Tudom, hogy azt mondtam akkor az erdőben, hogy jól becsülje meg az élete perceit, de valójában nem gondoltam komolyan a szavaimat. Ha valamelyikünknek meg kell halnia, akkor az ne ő legyen. Számára látok esélyt az újrakezdésre, a felejtésre. Saját magamat menthetetlenek tartom. Túlságosan is mélyre kerültem, hogy innen már felhúzhassanak.
Elhiszem, hogy sajnálja. Én is sajnálom. Isabelle-nek nem kellett volna meghalnia, élnie kéne még most is. Való igaz, hogy nem szeretem, ha sajnálkoznak azon, ami velem történt, mert a sajnálat nem old meg semmit, főleg nem akkor, ha már semmi nem jelenthet megoldást a lélek gyötrelmeire. Számomra pedig nincs megoldás, a sajnálkozás pedig…tudom, hogy felesleges, de néha az az érzés kerít hatalmába, hogy szükségem van arra, hogy sajnálkozzak a tettemen. Hogy rágódjak a múltan, hogy hagyjam felőrölni a lelkem a múlt fogságában. Az emlékek fájnak, mégis szükségem van rájuk,mert nem akarom elfelejteni Őt, emlékezni akarok rá örökre, egy életen át, akármennyire is fáj a gondolat, hogy nincsen már. Az érzések képesek arra, hogy öljenek, nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben az a gondolat, hogy feleslegesen élek így, egyedül. Tudom, hogy nem felesleges az életem, de minden bizonnyal kevesebbet ér már, mint hónapokkal ezelőtt. Az érintése kissé meglep, de nem húzom vissza a kezeimet. Mióta Isabelle meghalt, teljesen másként viszonyulok az érintésekhez, és nem jó értelemben mondom ezt.
A szavai fájdalmas mosolyt csalnak az arcomra. Igen, volt idő, mikor megpróbáltam én is így gondolkodni, ahogy ő. Hogy legalább úgy halt meg, hogy tudta: szeretem őt. De mégis mit számít ez? Semmit. Elment, oda, ahol már nem szerethetem őt, minden, amit érzek feleslegessé és jelentéktelenné vált, mégis úgy kapaszkodok belé, mintha az jelentené az egyedüli túlélést. Nem hinném, hogy vigasztalta őt a tudat, hogy szerettem mikor meghalt. Számít vajon az, hogy miét érzel mikor távozol erről a világról? Nem tudhatjuk, de úgy gondolom, hogy nem, mert az egy pillanatnyi érzés, mit az életben érzel, de abban a pillanatban, ahogy meghalsz, ez az érzés itt ragad, a levegőben lóg, kimondatlanul, és lassan, de biztosan elúszik, hiába próbálod elkapni nem sikerül, és minden amit érzel feleslegessé válik, viszonzatlanná. Meghalsz egy kicsit legbelül. – Kedves tőled, hogy így gondolod, de… nem hinném, hogy ez vigasztalta volna őt. Akárhogy is írod le, a halál az halál marad, semmi szép, semmi vigasztaló dolog nincsen benne. Miattam halt meg, nekem szánták azt a golyót, mégis őt találták el vele. Azt látta utoljára, aki miatt meghalt. – mondom ki végül a lényeget fájdalmasan., ahogy a kezeit nézem, amint visszahullnak az ölébe. Én vagyok a hibás, és néha rettegve gondolok bele, hogy vajon ki a következő, aki miattam fog meghalni?

Auguste et Élodie: "It will be allright" - you said Tumblr_mld8i8ytkF1qaua84o2_500

Auguste Dumont et Élodie de Funés

Tévedhetek is, igen. Sőt, jobb lenne, ha tévednék, azt gondolom. Akkor nem érintene ennyire kellemetlenül ez a dolog, nem sajdulna így bele a szívem a reakciójába és nem süllyednék a föld alá szégyenemben.
Egyszerűen nem tudom leküzdeni a mozdulatot, muszáj a tenyereimbe temetnem arcomat, hogy így rejtőzzem el Auguste tekintete elől. Ez ilyen gyerekes marhaság, hiszen a kicsik gondolják úgy, hogyha ők nem látnak valakit, mert a kezük mögé rejtőztek előle, akkor adott valaki sem fogja észrevenni őket. ÉS akkor ennél a pontnál megint eszembe jut a kisfiam. Vajon ő fog ilyet játszani az apjával valaha? Mert velem nem, sajnos erre egyre inkább be merném venni azt a kanalas orvosságnak álcázott mérget, amit Giselle néni a fürdőszobaszekrényben rejteget és azt hiszi, hogy nem jövök rá, hogy mi az. Pedig a ciánnak igen jellegzetes szaga van. Sőt, mondhatni, illata. Olyasmi, mint a keserű mandula.
- Én.. – kezdem, de aztán rájövök, hogy nem sokat hallhat mindebből, amíg belebeszélek a saját tenyerembe. Egy fejrázással és hosszú sóhajjal simulok ki végül kezeim közül, hogy hirtelen nagyon érdekesnek találjam a kávém kavargatását. Még az sem tűnik fel, hogy csörgök a kanállal eközben.
- Bocsáss meg Auguste, tényleg nem tudhatom! Nem lett volna szabad ilyet mondanom, ítélkeztem és az csúnya dolog. Többé nem fordul elő! – zsugorodom össze lélekben egészen picivé, s esedezem a bocsánatáért. Szavakban ez némiképp megfontoltabban és felnőttesebben tör elő belőlem, de azért így is érezhető, hogy meglehetősen kínosan érzem magam. Tényleg nem szoktam ítélkezni, nem mondok ki mindent, ami a szívemen van. Most viszont rosszul esett hallanom, hogy Auguste kit szeretett, s hogy az miképpen bánt vele, így nem tudtam lakatot tenni a számra. Hiba volt. Nagy hiba!
Ó, szentséges ég! Az a kiejtett egy szó hirtelen fagyasztja meg a szívemet, hogy aztán a mélybe lökjön és elégjek a kénköves pokolban tuskóságomra rádöbbenvén. Halottról vagy jót, vagy semmit, szokta mondani a mondás, melyhez igenis tartom magam, s hát most sikerült meggyalázzam holtában a véleményemmel ezt az Isabellet. A helyzet egyre kínosabb, s én egyre nyomorultabbul érzem magam, s amint Auguste szemeibe nézek, szinte fázni kezdek a tekintetétől.
- Sajnálom. - utalok vissza a halálra egy suta részvétnyilvánításnak is beillő valamivel, de aztán csendben maradok megint. Hallgatom a szavait, s próbálom nem elképzelni a helyzetet. Rémes lehetett, de ha nagyon képzeletembe iszom az egészet, a végén még sajnálat fog kiülni arcomra, s azt senki sem szereti, ha sajnálják, így nem akarom ezzel megbotránkoztatni Auguste-öt sem. Inkább mást cselekszem, olyasmit, ami távol van attól, mit a józan ész diktál. Előrébb húzódom ültemben, s amint a férfi leteszi a csészét az asztalra, még mielőtt visszahúzná a kezét, finoman ráhelyezem tenyeremet a kézfejére, s együttérzésem jelét adva kedvesen megszorítom az ujjait.
- Azt látta utoljára, aki.. – kezdem. Mit mondjak? Akit szeretett? Nem, ezt még mindig nem tudhatom, nem ismerhetem Isabelle érzéseit, s egyszer már belefutottam ebbe a dologba, igen kényelmetlenül. Inkább máshogyan folytatom, s reménykedem, hogy a lehető legkevésbé leszek tolakodó. - ..szerette őt. Nem mondom, hogy volt értelme a halálának, de mellette voltál, s ez szerintem sokat számít abban, hogy milyen érzésekkel búcsúzott az élettől.
A boldogan halt meg rettenetesen közhelyes lenne, s nem is akarom ezzel traktálni. Ezt sem tudhatom. Csak találgatok, bár talán ez is olyan dolog, amit nem kellene tennem. Mint a kéz megfogása. Ha Auguste még nem húzta el a kezét, akkor én teszem meg, futón utoljára végigsimítva kézfején, mielőtt hátradőlnék ültemben, s ölembe nem ejteném kezeimet. Mit mondhatnék még? Hiszen a történet rémes, fájdalmas és.. és én nem tudok segíteni abban, hogy bármi megváltozzon. Senki sem tud. Tanácsokat pedig inkább nem osztogatok. Amíg nem kérnek belőle, addig lakatot teszek a számra. Oly sok minden van már fogaim kerítése mögött, amit nem mondhatok ki. Ezzel az eggyel több, vagy kevesebb már olyan lényegtelen.

Élodie & Auguste

Élodie szavai nem lepnek meg, az igazat megvallva számítottam rájuk, hiszen akinek mesélek róla, az rendre így nyilvánul meg. Nem is olyan régen, még Adelineből buktak ki hasonló szavak. Nem mondom, hogy nem értem meg őket, de ők sem értenek meg engem, viszont ezt nem az ő hibájukként könyvelem el. Az a nagy baj mikor a gondjainkról mesélünk, nem tudhatjuk, hogy a másik képes-e azt átérezni, hiszen más dolog átérezni és együtt érezni. A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani másoknak. Mikor kimondod a szavakat, úgy érzed, hogy elvesztik az érzéseid a jelentőségüket, hogy összezsugorodnak mikor szavakkal próbálod a megértetni másokkal az érzéseid. A fejedben a gondolat határtalannak tűnik, azonban mikor kimondod jelentéktelennek érzed őket. A legfontosabb dolgok, közel vannak ahhoz a helyhez, ahol a legféltettebb kincseiket ástuk el, ahol a legtitkosabb vágyaink, gondolataink és álmaink vannak eltemetve, és ezek a fontos dolgok iránytűként mutatják az utat a lelkünk leggyengébb pontjához. És mikor megpróbálsz ezekről beszélni, csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, nem értik, hogy miért ilyen fontos ez, és amit elakarsz nekik magyarázni így titok marad előttük. É ez egy szörnyű dolog. Mikor a titok nem azért marad titok, mert megtartod magadnak, hanem azért mert nem értenek meg.
-Talán igazad van, talán nem szerette egyikünket sem. De tévedhetsz is. Talán Leont szerette, vagy engem, vagy mindkettőnket…nem tudom, nem mondta el soha, és ezt te sem tudhatod. – nem akarom, hogy a szavaim megbántsák őt, csak… csak nem szeretem, mikor úgy ítélik el Isabellet, hogy csak azt látják, amit nyomott hagyott Leonban és bennem, köztünk. Megértem, de nem szeretem mikor így ítélkeznek valaki felett. Már az én fejemben is megfordult a gondolat, hogy Isabelle talán tényleg csak játszott velünk, kihasznált minket és egymás ellen fordított két jó barátot, de…, de én szerettem őt, és tudom, hogy Leon is. Ha tisztább képet akarnék kapni erről, akkor le kéne ülnöm beszélgetni Leonnal, és mint tudjuk ez jelen pillanatban lehetetlen, két kedves, normális szót nem vagyunk képesek egymással váltani, nemhogy egy asztalnál beszélgessünk el életünk legfájóbb időszakáról. Talán butaság ezt hinni, de én akkor is úgy gondolom, úgy éreztem, hogy Isabelle valóban szeretet engem, és nem csak eljátszotta.
- Meghalt. –mondom, folytatásképpen. Nem veszem le a szemeimet Élodieról, azonban láthatja, hogy tekintetembe most fagyosság költözött, ahogy a múlt vékony jégpáncélján lépkedek, egyre közeledvén életem legszörnyűbb percei felé. – Isabelle ápoló volt, rajtunk ütöttek mikor a sebesültekért mentünk, és... az én döntésem miatt halt meg. Visszaakartam menni a bajbajutott családokért, és vissza is mentem, megmenekültek, de Isabelle… őt eltalálták, a kezeimben vérzett el… - elhallgatok pár pillanatra, és most már az asztalon lévő csészére téved a tekintetem. - … hallottam a szíve utolsó dobbanását, láttam, ahogy kihuny a szemében az élet lángja, és nem tudtam érte semmit tenni, nem tudtam őt megmenteni… - elcsuklik a hangom, én pedig szavak helyett, inkább a beleiszom a kávémba, de ahogy a csésze ismét az asztalon nyugszik, nem tudok semmit sem mondani. Kell egyáltalán? Talán nem érti meg, hogy miért nem vagyok képes haragudni Isabellere, talán nem érti meg hogyan tudtam szeretni őt, de nem is kell, hogy megértse, elég ha én értem. Isabelle nem volt átlagos nő, és számomra a világot jelentette. Képes lettem volna érte bármire, úgy szerettem őt, ahogy senkit, és a tudat, hogy miattam halt meg… szinte már fojtogat. Reggelente, mikor felkelek az ő vérét látom a kezeimen, és minden éjszaka, kivétel nélkül, kísért az álmaimban. Olyan valóságos, mégis…csupán ábránd, egy reménytelen vágyálom.

Auguste Dumont et Élodie de Funés

♫ Voice within ♫

Sajnos sokan vannak, de ki vagyok én, hogy elkeserítsem őt? Nem lehet nem észrevenni azt, ahogyan fújnak egymásra, mint támadni készülő, gyűlölködő macskák. Erre nem kell külön radar, ez konkrétan beletolakszik az ember személes szférájába és akkor is belekeveredünk, hogyha csukott ajtók mögött veszekszenek.
Volt már rá példa, hogy fültanúja voltam egy-egy ilyen jelenetnek. Nem emlegetném előtte, mert nekem is kínos, hogy éppen az előtt a bizonyos ajtó előtt ejtettem el a nyitott táskámat és borult ki belőle minden. Gyorsan térdre vetettem magam és nekiláttam összeszedni, de amennyire sietni akartam, annyira lassan sikerült a dolog, mert folyton vissza-visszaejtettem mindent. Ez a sietség átka, nem leszek tőle összeszedett, hanem még jobban szétesem.
Nem felejtettem el, amit akkor hallottam, s bár összefüggéstelen volt, mégis még engem is felperzselt a szavak mögött tobzódó gyűlölet. Sajnálom a helyzetüket, nem lehet kellemes. Éppen ezért is nem akarom az előbbieknél jobban bebizonyítani Auguste számára azt, hogy nagy eséllyel szinte csak a süketek és a vakok előtt maradt rejtve a titkuk. Mindegy, az ő életük. Hogy engem miért bánt a kelleténél is jobban, az meg az enyém.
- Örülök, ha ízlik! – mosolygok rá, kitekintve egy kissé a szerelmet érintő dolgok közül. Jobb ez így, lám, ő is tudja mikor kell megtörni a csendet valami kevésbé kínossal, kevésbé fájóval. Így már mindjárt össze tudom én is szedni magam, s sikerül leküzdjem azt a késztetést, hogy kiszedjem hajamból a csatot és megbirizgáljam tincseimet.
Ez a hajbabrálás legalább annyira idegesítő szokásom, mint a sütés. Ha bajom van, sütök. Ha pedig nem tudok mit kezdeni magammal egy helyzetben, akkor a hajamat babrálom. De most nem teszem, tökéletes önuralomról tanúbizonyságot adva csak szoknyám anyagát igazgatom meg keresztbe tett lábaimon ültemben.
Nem vagyok az a nő, aki ítélkezik, s általában erre nem is kell külön figyelmeztessem magam. Ám mégis, most olyan maga szinten kell mantrázzam a „Ne szólj, ne ítélj, hogy ne ítéltess!” mondatot, mint még soha. Milyen nő az ilyen? El sem tudom képzelni, hogyha én szeretek valakit, azt ilyen durván kihasználjam. Persze lehet, hogy én nőttem fel burokban és a világ női ilyenek, de ha ez így van, akkor nem akarok közéjük tartozni, maradjak csak különc! Akarom én visszafogni magamat, de vlgül a szavak mégis utat találnak belőlem. Hevességük Auguste-öt talán meglepheti, még engem is megdöbbent.
- Egyikőtöket sem szerette, hogyha képes volt ezt megtenni veletek!
Kész, kopp. A szavak szétperegnek közöttünk, mint szakadt gyöngysor szemei. Elszégyellem magam, bele is pirulok. Rögvest előtör belőlem a kényszer, hogy elnézést kérjek, s már nyitom is ki a számat, de nem hogy egy „Ne haragudj!” nem jön elő belőlem, de még más, múltban vájkálást elkerülő szavak sem.
- Ha egy nő igazán szeret valakit, akkor sose bántaná meg, márpedig egy nő sem lehet olyan ostoba, hogy azt higgye, ez az ágyról ágyra szédelgés két barát között nem bántja meg egyik felet sem. – teszem még hozzá és most jön a várva várt, pironkodó szemlesütés és a hajam piszkálása. - Sajnálom, Auguste, elragadtattam magam! – vallok színt nagy sóhajjal. Nem kellett volna, s őszintén bánom a szavaimat, ezt ő is láthatja rajtam. Nehezen merek újra feltekinteni és a szemébe nézni, főleg amiatt, mert félek, hogy a lélektükreim elárulják hevességem okát neki. Nem lenne rá megfelelő alkalom, de ez pláne nem az.
- Kérlek, ha még úgy gondolod, hogy érdemes vagyok rá, folytasd a történetet! – veszem lejjebb a hangerőt, már-már suttogok. - Ígérem, hogy moderálom magamat!

Élodie & Auguste

Egy pillanatra megállok, mikor közbeszúrja ezt a mondatot. Igen, eddig is tudtam, hogy sajnos többeknek van képük a Leon és köztem folyó ellenségeskedésről, de mindig azzal próbáltam nyugtatni magamat, hogy ezek az emberek nincsenek olyan sokan, de most, hogy hallom Élodie szájából…kénytelen vagyok belátni a fájó igazságot. Sajnos rászoktunk arra Leonnal, hogy már nem csak zárt ajtók mögött esünk egymásnak, így olyanok is sok mindent tudnak, akiknek amúgy az égvilágon semmi közük ehhez. Félreértés ne essen, kedvelem őket, de ez nem rájuk tartozik. Azok tudnak erről, akiket a leginkább bizalmamba fogadtam, illetve Julien, aki végignézte az egészet. Ha tehetem akkor próbálok minél kevésbé részletekbe menően beszélni ezekről az időkről, mert nem érzem jogosnak, hogy Leon tudta nélkül avassak be másokat, mert mégiscsak ez a mi történetünk, nemcsak az enyém. Azonban jól tudom, hogy beszélnem kell róla másoknak, mert ha magamban tartom mindezt, akkor az egy idő után felfog őrölni. Akár megértik, akár nem. Ezen felül pedig nem szeretném, ha úgy tekintenének rám, mint aki a titkolózás homályába menekül, mikor az életéről kérdezik, hiszen az bizalmatlanságot sugallna a többiek felél, ami nem lenne igazságos velük szemben. Tisztelem őket, hiszen itt vannak, megmerték lépni azt, amit más nem, harcolnak azok helyet, akik nem tudnak fegyvert fogni, vagy épp nem elég bátrak. Ha nem is hisznek az én nézeteimben, de hisznek az ellenállásban, és ez nekem éppen elég, soha senkit nem kértem, hogy az ellenállással azonosítson engem, hiába vagyok a vezetője. Én az arcomat és nevemet adom a mozgalmunkhoz, szólok a többi polgárhoz, de az ellenállás nem én vagyok, hanem mi. Minden társunk, mindegy, hogy nő, vagy férfi, mindegy milyen idős, mert amíg hisz abban, amiben mi: ő is ellenálló, még ha nem is tud róla. Sokan nem értenek egyet azzal, hogy próbálok miinél inkább szavakkal harcolni, mert nem látják azt, amit én látok. Amíg a beszéd helyet fegyvert használnak, a szavak ereje mindennél nagyobb, a szavakban rejlik a lényeg, ezáltal az igazság, és aki jól figyel, még egy hazug szavaiban is felismeri a hazugság nyomait, bármilyen jól is tűnteti el a nyomait. Tisztesség, igazság, szabadság, ez a három dolog, már-már nyomokban sem lelhető fel a világban, már csak szavakként tekintenek rájuk, pedig ezek valójában lehetőségek. Talán van, aki azt mondja, hogy ő szabad, de nem szabad hinni neki. Csak egy illúzióban él, egy tökéletesen felépített hazugságban, miben képtelen meglátni a csalást, mert szabad akar lenni, és elhiteti magával mások igazát, mert így, még ha hamisan is, de szabadnak érezheti magát. De valóban ez lenne az a szabadság, amire mindannyian vágyunk? Nem, csak ezt néhányan hajlamosak elfelejteni, mert feladják a harcot, és ezért vagyunk mi itt. Hogy emlékeztessük őket.
A szavaira elmosolyodom. Igen, sokáig én is úgy véltem, hogy a szerelem nem egy hiba, de rákellett jönnöm, hogy van olyan szerelem, ami az. Bármennyire is felemelő érzés, bármennyire is jól érzed magad a másikkal, közben tönkretesz téged és te már csak akkor veszed észre ezt, mikor mindennek vége. Nem bánom, hogy szerelmes lettem, és nem bánom, hogy még mindig szeretem őt, hiába halt meg, de tudom, hogy hibát követtem el. A szerelem az egyetlen olyan dolog, ami akkor fájdalmat képes nekünk okozni, hogy félünk újra szeretni. Fura, hogy ezernyi emberrel találkoztam az életem során már, de csak is egyetlen egy változtatta meg közülük az életemet. Örökre. – Nagyon jó lett! – mondom mosolyogva, ahogy beleiszom a kávémba. Na igen, az enyémet már ilyenkor köpnék is vissza rám. Egy pár pillanatig még várok mielőtt folytatnám a dolgot. Igaz, nem könnyű beszélni róla, hiszen mégiscsak életem legboldogabb, de egyben legszörnyűbb időszaka. Nem értem, hogy miért nem képesek ezt sokan megérteni. Isabellenek azt mondtam, hogy egy életen át fogom szeretni, és ezt nem csak úgy a levegőbe mondtam. Egy életen át…míg nem találsz mást. Ezt mondta erre Marcel. Nem tudom, hogy csak engem próbált-e vigasztalni, vagy így is gondolta, de ő másként látja a dolgokat. Szerinte olyan nincs, hogy egyből rátalálsz az igazira. Vannak emberek, akik lehetnek az igaziak, de ők végül elmennek, és egyszer találni fogsz valakit, aki nem az igazi, de egy idő után az lesz. Szerinte azért szerettem ennyire Isabellet, mert az első szerelmem volt, és mert remekül volt képes irányítani az embereket, de… tudom mit éreztem, és tudom, hogy mit érzek. – Nem csak én szerettem őt, hanem Leon is, ahogy Isabelle sem csak engem szeretett. – vagy talán nem is szeretett, ezt mondta Adeline. És néha muszáj elgondolkodnom azon, hogy vajon tényleg így volt? Leon volt az igazi, engem pedig csak kihasznált? Vagy mindkettőnket kihasznált volna? – Hol Leon karjaiban talált rá az álom, hol az enyémben, de… - gyorsan a számhoz emelem a kávéscsészét, hogy ezzel is kicsit húzzam az időt, és gondolkodhassak a következő szavaimon, de mikor az alátétre helyezem azt, nem jönnek a számra a szavak, csak szomorúan nézem az asztalt. Miért ilyen nehéz kimondani?

Auguste Dumont et Élodie de Funés

♫ Soon we'll be found ♫

Őszinte, bájos, hálaízű mosolyba szaladnak ajkaim szavainak hallatán. Nem vagyok az a nő, aki kérkedik az érdemeivel, s őszintén, nem is mindig vagyok tisztában velük. Éppen ezért esik annyira jól, hogyha azt hallom: kiérdemeltem valamit. Bárki mondja, az sokat jelent, de van, amikor egy pár szó valaki szájából többet ér, mint az egész világéból. Lelkivilágom súlyos függönyei mögött pisla fény gyúl, a mosolyé, mely ajkaimra költözik. Nem köszönöm meg szavakkal, de benne van a gesztusaimban és az egész aurámat átható elfogódottságban, hogy mennyire megsimogatta Auguste mondata a lelkemet.
Csendben maradok, s kávém apró kortyolásába merülök, amíg eltelik az a pár szívdobbanás, hogy nem szólunk semmit. A csésze pereme fölött belefeledkezem a férfi arcának figyelésébe, magamba iszom a rezdüléseit és hagyom pórusaimba szivárogni minden mimikai gesztusát. Sok minden kiderülhet abból, ahogyan az emberek megnyilvánulnak szavakban, de még több abból, ahogy arcuk változik a beszéd közben. Sajnos – számomra az, ha magamra vetítem ki ezt a dolgot – az arc egy olyan felület, melyet a legtöbb ember nem tud megrendszabályozni. Persze ott vannak a pókeresek, akik minden őszinte rezdülés csíráját képesek voltak kiölni arcuk ráncaiból.. de aki nem a pókerasztalnál ül, arról sok mindent elárul a tekintete.
Nem akarom megszakítani őt, nem akarok a szavába vágni, éppen ezért csak röpke ideig tart, míg lejjebb eresztem a csészémet, visszarakva a kezemben tartott alátétre, s bólintok szavaimat kísérendő.
- Sokan hallottak róla. – szúrom közbe. A „mindenki”-t erősnek éreztem volna, így nem biggyesztettem a „sokan” helyére. Ebben az egy mondatban benne van minden nekik szánt tanácsom, az, hogy nem kellene a múltjukat ilyen szinten kiteregetni, de mégsem oktatom ki, nem mondom neki azt, amit gondolok. Felesleges lenne, hiszen az ő életük, az ő múltjuk, s ez meg csak az én véleményem. A vélemény, melyet nem lennék képes közölni. Illetve ebben a kontextusban, ebben az élethelyzetünkben semmiképpen. Az már.. egyszerűen nem én lennék.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul fog esni mindaz, amit hallok tőle. Elfacsarodik a szívem, ahogy erre a két felnőtt emberre gondolok, arra a kettőre, akik között izzik a gyűlölettől a levegő. A bennem felébredő békítő angyal képzeletben csókot lehel mindkettejük lelkére, a testvéri szeretet csókját, gyógyírt a múltra, minden szörnyűségre. A képzelet képes ilyesmire, még ha az élet nem is így működik. Mondani viszont nem tudok mondani semmit, csak cselekszem valamit, hogy lekössem vágtató paripaként szárnyaló együttérzésemet.
Az alátéten megremegnek ujjaim, s úgy érzem, hogy az asztalra kell tegyem azt is, meg a csészét is, mielőtt az ölembe borítom a kávémat. Jól is teszem, hogy finoman lehelyezem a porcelánt az asztalra, mert az utolsó mondat kiszorítja tüdőmből még a levegőt is. Úgy értem, hogy egyszavas késsel vágott a jelen utat magának mellkasomon, s a bennem élő lélek azon a lyukon át távozik a levegővel együtt. Csodálom, hogy nem kezdek el köhögni, fulladozni. Úgy tűnik valamit mégis képes voltam elérni az elmúlt hónapok alatt. Erősebb lettem, kevésbé nyitott könyv. S ennek most borzasztóan örülök.
- Szerelmesnek lenni nem hiba, Auguste! – csúszik ki a számon. Nem tudom, hogy jól teszem-e, hogy közbevágok, s visszavonulót is fújuk azzal, hogy hátrébb dőlök a széken ültemben, így lépve ki a múltjának személyes teréből, s jelezve azt, hogy figyelek rá, de nem kotyogok bele.
Nem tudom, hogy hiszek-e abban, amit mondok. A szerelem valóban néha hibának tűnik, főleg akkor, hogyha fájdalmas csalódással van teli, de mégis.. vallom, hogy a legszebb érzés a világon. Az a fajta, ami mosolygásra késztet még a könnyeid között is. Nem szoktam arról beszélni, hogy hogyan vélekedem a szerelemről, de ennyit azért nem bírtam ki, hogy ne jegyezzek meg. A szerelem fáj. A szerelem nehéz. De mégis gyönyörű. Én így vagyok ezzel.
Nem szólok többet, ha van még benne szufla, akkor folytassa csak saját keretei között, saját tempójában. Kérdezni majd akkor fogok, hogyha úgy érzem, arra van szüksége. Lehet azt hallani. Rezeg aprón a hanglejtésben a várakozás, hogy „kérdezz, mert el akarom mondani, de nem bírom folytatni egyedül”. Nem tudom, hogy Auguste-ben fog-e. De ha igen, biztos vagyok benne, hogy megérzem majd, együtt remeg majd akkor lelkem a kívánalommal. Mert ebben legalább jó vagyok. Ráérzek a másik szükségleteire, s képes vagyok értük a magaméit háttérbe szorítani. Szentté nem fognak avatni, de legalább kedvelnek emiatt. Talán. S ez a talán is több a semminél.

Élodie & Auguste

Voltak olyan idők, mikor a bókokat és kedves szavakat könnyedén kezeltem, de azok a napok elmúltak már, sok minden történt azóta, és az én életem is gyökeresen megváltozott. Akkoriban hasonlítottam Julienre. Megszállottja voltam a bajnak, ha nem kavarhattam fel egy nap a város állóvízét, akkor az már elvesztegetett nap volt. Lányokat fűztem, az estéket a kocsmákban töltöttem, mikor apánk éppen levette rólam a szemét. Abban a hitben volt, hogy én ő vagyok, csak fiatalként. Megtanított mindarra, ami ő tudott, de álmában sem képzelte volna, hogy szabadidőmben mit csinálok…nem, arra ott volt Julien. Ha megkérdezitek a Kölyköt, akkor azt fogja mondani, hogy én az ő korában sokkal rosszabb voltam, de én tartom magam ahhoz, hogy ő sokkal nagyobb lókötő, mint én. Amikor csak tudom leállítom őt, de ez amúgy is testvéri kötelességem, illetve…szeretném, ha eltudná kerülni az én hibáimat. Nagyon fiatal még, önfejű, és azt hiszi, hogy felnőttnek lenni egyszerű, csak annyiból áll, hogy néha komoly arcot vágunk, és nagy szavakat dobálunk egymás fejéhez. Jól tudom, hogy nem védhetem meg őt mindentől, de megpróbálni megpróbálhatom, mégiscsak a kisöcsém, ő jelenti a családomat. Szeretném megóvni őt ettől a világtól, de…ez sajnos lehetetlen, főként úgy, ha folyamatosan csak a bajt keresi, és teszi mindezt úgy, hogy még véletlenül se jusson semmi a fülembe az ő kis terveiről…néhányan azt hiszik, hogy próbálom őt a saját képemre formálni, hogy ha szükséges, akkor átvegye a helyem, de ez nem igaz. Az ellenállás vezetése közel sem könnyű feladat, ezernyi gonddal jár a saját problémáid mellett. Természetesen, őt szeretném utódnak az esetleges halálom után, de csak mert benne bízom meg a legjobban. Adelinet azért nem veszem ide, mert az ő vállát végképpen nem terhelném ezzel. De nem szabad ilyenekre gondolom! Messze van még az én halálom, ahogy messze van az is, hogy Julien valóban felnőjön végre a világhoz. Egyszerre látom ezt gondnak és előnynek.
- Már ezerszer kiérdemelted! – mondom neki mosolyra húzva a számat. A múltról mindig is megoszlott a véleményem. A múltunk az iránytű önmagunk felé, de egyben a leggyengébb pontunk is. A múlt határozza meg azt, hogy kik vagyunk. Minden gondolatunk és tettünk alakított minket, ahogyan a világot is, egyetlen cselekvéssel több ember életét is megváltoztattuk, így jutottunk idáig. A múlt olyan, mint életük könyve, mibe nem szívesen lapozunk bele, mert bár emlékszünk jól minden pillanatára, nem szeretnék a legapróbb részletekig menően felemlegetni azt magunknak. A saját szemünkre vetni a hibáinkat jogos, de ami volt elmúlt, nem változtathatunk rajta, mégis egy életen át képesek vagyunk saját magunk ellen harcolni. Jól tudom, a saját nyakam körül érzem mindennap a bűntudat fojtóölelését, mit lerázni nem tudok, csak túlélni. Miért kínozzuk magunkat az emlékezés okozta bűntudattal? Miért szeret szenvedni az ember? Én jól tudom a saját okomat erre, amit én teljesen jogosnak látok, de más szemében ez csak önmarcangolás, szenvedés egy ember miatt, ki már nem él. Az én döntésem miatt halt meg. Ha más megoldást választok, akkor még mindig élne, akkor még mindig velem lehetne és boldogak lehetnénk, de így…volt egy álmom, egy reményem a szebb életről, ami pillanatok alatt úszott el a szemeim előtt, és hiába kapkodtam utána, mint fuldokló a levegő után, nem értem el, végignéztem, ahogy eltűnik egyik pillanatról a másikra, mintha soha nem is létezett volna. Túl későn lépett be az életembe és túl korán távozott. Én az emlékéhez vagyok hű. Mondják, hogy a szerelem nem legyőzhetetlen, és ez igaz is, de ezzel együtt határai sincsenek.
- Az én ragaszkodásom oka a múltam. Pontosabban egy ember belőle. – elhallgatok pár pillanatig és a megfelelő szavakat keresem, hogy ne tűnjek túlságosan elfogultnak, mert nem lenne igazságos. – Biztos hallottál már róla, hogy Leon és én miért vagyunk ilyen ellenségesek egymással. Pedig, akár hiszed, akár nem, régen a legjobb barátok voltunk, testvérként tekintettem rá, bármit megtettem volna érte. Azonban elkövettem életem legsúlyosabb, de legjobb hibáját. Szerelmes lettem. – hiba, igen az volt, de még most is úgy gondolom, hogy ezt a hibát, ezerszer elkövetném újra és újra. Hiába ment tönkre minden az életemben, hiába vesztettem el szinte mindent, ami fontos volt nekem. Megmarad az emlék, és ez az emlék a sok fájdalom közepette azért jóval is szolgál. Mert vele lehettem pár hónapot, míg az élet el nem választott tőle a döntésem miatt. Szerethettem tiszta szívből, és ez nekem éppen elég, hogy az életem teljesnek érezem. Igen, csak pár hónapig éltem igazán, de van,akinek ez sem adatik meg.

Auguste Dumont et Élodie de Funés

- Bocsáss meg, nem állt szándékomban! – mosolyodom el kedvesen. - De a tények azok tények, Auguste. Hazug lennék, ha nem mondtam volna ki őket. – teszek rá egy kis kuncogást is a lapátra, amellyel tetéztem az esetleges zavarba hozást. Nem direkt szórakozom vele, nem vagyok az a nő, aki élvezi, ha egy férfit képes zavarba hozni. Főképpen azért nem is lehetek, mert én jövök mindentől zavarba, s vörösödöm, mint egy eszelős már attól is, ha valaki egy kicsit is kedves velem. Meg tudom őt érteni ilyetén. De mégis, a szavak önkéntelenül tolultak ajkaimra, s egyszerűen muszáj volt őket kimondanom, nem tudtam visszatartani.
Igen, ismerem a történetet a nőről. Mondjuk történetnek nevezni erős túlzás lenne, mert csak annyit tudok, hogy a gyengébbik nem képviselője miatt parázslik Leon és Auguste között a tér, akármikor találkozzanak is. Én nem szeretem azt az elemi feszültséget, ami olyankor üli meg a levegőt, amikor ők egy helyre keverednek, ezért igyekszem mindig máshol találni elfoglaltságot, ha tehetem. Persze nem mindig sikerül őket kikerülnöm, volt olyan alkalom, amikor esélytelen lett volna kifarolnom a helyzetből. Akkor elképesztett az, hogy egy egyszerű kis téma, mint az előzőnapi újság valamiért lényeges, vonatkozó cikkeinek átrágása is milyen szintű ellenségeskedést köpött a levegőbe kettejük közé. Én nem tudnék úgy beszélni senkivel, ahogyan ők teszik egymással. Szerintem ha azt mondanák, hogy „szép az ég”, annak is olyan érzete lenne, mintha „dögölj meg”-et kívántak volna egymásnak. Ez nem jó, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Egyikükről sem tudok többet a másiknál, így nem állok sem Auguste sem Leon pártjára gondolatban. Próbálom a helyén kezelni a dolgokat, s ennek az a helye, hogy semmi közöm hozzá, így ne is kotyogjak bele.
- Megtisztelsz a bizalmaddal! – mosolygok rá megint egy apró, köszönetel teljes bólintás után. Álszentség lenne most visszakoznom, hiszen érdekel a múltja. Abban hiszek, hogy a múltunk határozza meg azt, hogy kik vagyunk a jelenben, de nem fémjelzi a jövőbeli énünket. Szeretném tudni, hogy mi tette őt ilyenné, de nem vagyok az a kérdésekkel bombázós személy. Hagyom általában, hogy mindenki, annyit meséljen, amennyit szeretne. Vannak, akik egy szuszra leadják egész életük történetét és vannak olyanok is, akiktől félévente egy morzsa is soknak számít. Nem baj, tudok várni. Szerintem az emberi kapcsolatokat nem lehet siettetni. Még akkor sem, hogyha néha nagyon jó lenne előre tudni, hogy egy-egy viszonyból mi lesz. Akármilyen viszonyból. Baráti, szerelmi, ellenségi.. a viszony az viszony.
Ahogy a kanállal kavargatom a kávémat, kínosan ügyelek arra, hogy ne csilingeljen össze a kanál anyaga a csészéével. Arra tanítottak, hogy nem illik csörömpölni, s Giselle néni különösen allergiás arra, ha valaki barbár módjára kavarja fel a cukrot. Szerinte ez otrombaság, s bár szerintem nem, ettől még annyira megszoktam a rigolyáit, hogy lassan magamévá teszem őket annyiban, hogy nem cselekszem olyat, amivel bosszanthatnám őt, akkor sem, ha ő nincs jelen.
Nem akarok nagyon meglepett arcot vágni, de mégsem sikerül letörölnöm képemről a döbbenet halvány, fél másodperces szikráját. Nem vártam, hogy ilyesmit fog mondani, s a szavaitól olyan közel kerül a lelkemhez, amilyen közel nem lenne szabad neki. Tudatosan igyekszem tőle hosszú hónapok óta ugyanazt a lelki távot tartani, mint mindenki mástól, mert hiszem, hogy az élet sokkal egyszerűbb, ha senkit nem fullasztok meg a lelki közelségemmel. De ez most annyira meglep, olyan szinten mellbe vág, hogy belső világom szinte eggyé olvad az övével bennem. Persze aztán gyorsan le is nyugtatom magam, csitítom szívverésemet, elvégre nincs ebben semmi különleges. Ő is ember, vannak érzései. Tudtam eddig is, hiszen nem veszett volna össze Leonnal egyetlen nőn sem, ha nem lennének, vagy nem törődne úgy az öccsével, ahogy. Butaság, amit érzek jelen pillanatban. Még szerencse, hogy semmi nem ül ki arcomra és gesztusaimba sem ivódik a belső kavargás ellenére sem.
- Akkor úgy tűnik, hogy rokonlelkek vagyunk. – mosolygok rá. Nem érzem úgy, hogy túl közvetlen lettem volna, igyekeztem olyan könnyed lenni, amilyen könnyedén az összes többi nőismerősöm tudja kezelni az ilyen helyzeteket. Meg kell tanuljam, hogy bár a szavaknak súlya van, mégsem mindig akkora, amekkorát én tulajdonítok nekik. S hát ki máson gyakoroljam a „lazaságot”, ha nem Auguste-on? Elvégre jelen pillanatban ő van itt velem – vagy én vagyok itt vele, minden nézőpont kérdése csak – hát neki szól habkönnyű mosolyom. Az a mosoly, mely lassan elkomolyodik.
- A saját ragaszkodásom okát ismerem. Mi a tiédé? – kérdezek óvatosan. Ez talán még nem túlzás, ennyit még lehet.

Élodie & Auguste

A szavaira zavart mosoly ül ki az arcomra. Hiába kaptam már sok kedves szót mások szájából, még mindig hadilábon állok az elfogadásukkal. Régebben ezek könnyen mentek, olyan könnyedén kezeltem a kedves szavakat és bókokat, ahogyan most az íjjal bánok, de történt valami, pontosabban találkoztam valakivel. Néha csak vigyorgok azon, ahogy Julien próbálja fűzni a nőket, kicsit emlékeztet magamra, mikor olyan idős lehettem, mint ő. Persze, azért én nem voltam akkora lókötő, mint ő, és annyi bajt sem okoztam, abban ő a nyertes. Én vadásztam, segítettem apámnak pénzt szerezni, és szabadidőm is elég kevés volt, én inkább csak a lányok fejét csavartam el, míg ő más körökben is mozog. Nem örülök neki, ahogy ő sem annak, hogy amikor lehet lekapcsolom őt, de ő az öcsém, legyen akármilyen idős, én ugyanígy fogom őt kezelni. Szeretném, ha eltudná kerülni az én hibáimat, éppen ezért örülök nagyon annak, hogy nem kellett a seregbe beállnia, hogy megúszott sok olyan dolgot, amin nekem átkellett esnem. Akármekkora bajkeverő is lett belőle, ez nem jelenti, hogy rossz ember lenne, sőt, Julien egy nagyon életrevaló srác, csak…hajlamos elvetni a sulykot néha. – Köszönöm, sokat jelent, hogy így gondolod, de…csak óvatosan, kezdesz zavarba hozni! – mondom egy gyors mosoly kíséretében. Mit meg nem adnék néha azért, hogy olyan könnyedén tudjak bánni az ilyen egyszerű helyzetekkel, mint Julien, de…kötve hinném, hogy valaha is fog ez menni újra. Isabelle halála óta sok minden megváltozott, és én is sokat változtam. Ami akkor könnyedén ment, most pokolian nehéz, és ami akkor nehéz volt, azt most játszi könnyedséggel intézem el…, mintha a feje tetejére állt volna minden.
-Nem, nem úgy értettem, én csak…tudod, nem valami vidám történet, de… - pár pillanatra elhallgatok és egy bátorító mosolyt villantok. Nem titok a múltam, a legtöbben tudják, hogy Leon és én valami nő miatt vesztünk így össze, de itt vége is van. Nem tudják, hogy a seregnél voltam, hogy ott láttam meg először Isabellet, ahogy azt sem tudják, hogy meghalt, bár…talán ezt sejtik, de próbálok keveset foglalkozni ezzel, mert a saját gondjaimmal nem szeretném traktálni az embereket, bármilyen jó is lenne néha. - …akkor elmesélem! – húzódik mosolyra a szám. Azt még nem tudom, hogy mennyire részletekbe menően. Megbízok Élodieban, nem arról van szó, hogy ne így tennék, én pusztán csak…félek. Félek, mert ha hallja a történetet, talán már nem úgy néz rám, ahogy most néz. Katona voltam, sokakat megöltem parancsra, pedig valójában meglehet, hogy azoknak az embereknek semmi bűnük nem volt. Rossz korba születtek, ennyi, én pedig emiatt vettem el az életüket. Talán azt sem tudná megérteni, hogy miként tudtam szeretni Isabellet, és talán azt is felróná nekem, teljesen jogosan, hogy miattam halt meg. És még mindig ott van az, hogy dezertáltam, az pedig gyávaság, hiába tudom, hogy helyesen cselekedtem. A sereg nem nekem való volt, én nem tudok parancsra ölni, nem tudom elhallgatatnia a lelkiismeretem, csakis Isabelle miatt maradtam ott, és mikor őt is elvesztettem…már végképp nem volt maradásom, mindent elvesztettem, amim volt. A szüleim, a lelkiismeretem, Leon, Isabelle...nem maradt semmim, csak Julien. Most pedig…úgy érzem megint több mindent elveszthetek, mert vannak barátaim, emberek, akik kedvesek a szívemnek. Adeline, Marcel, Avalon…megkedveltem őket, talán jobban, mint kellett volna. És akkor ne is beszéljünk az ellenállás többi tagjáról, akik már sokszor bizonyították, hogy remek emberek, és mindannyiukra úgy tekintek, mint a barátaimra. Sok ember van, akit megkedveltem, és a tudat, hogy elveszthettem őket…egyszerre szomorít el, és csal mosolyt az arcomra. Elvesztettem mindent, de visszafogok szerezni annyi mindent, amennyit csak tudok…az élet nem áll meg Isabelle nélkül, pusztán csak…már nem ér annyit.
Mosoly játszik az arcomon a szavai hallatára, ami már-már talán vigyorgásba megy át, ahogy nézem a mozdulatait. Talán nem kellett volna előhozakodnom ezzel, hiszen mégiscsak számára a szerelem egy talán fájó pont, azok alapján, amit eddig megtudtam tőle, de végül csak igazat nyer a sejtésem. Csodálkoztam volna, ha ne lett volna még igazán szerelmes, mert nem tűnik rideg nőnek, sőt, számomra néha úgy tűnik, hogy próbál bizonyos helyzetekben háttérbe szorítani érzéseket, amit nyugodtan engedhetne a felszínre törni.
-Nem, ez így van Élodie! Ilyen alapon minden ember ostoba! – mondom egy gyors mosoly kíséretében. – Cukortor kérnék! – majd nézem, némán, kicsit talán elvarázsolva az asztalra kerülő csészét. Csak a kérdésére eszmélek fel újra, és pár pillanatig csak némán nézem őt, mielőtt válaszolnék. – Az egyik itt kávézik veled. –húzódik mosolyra a szám. Igen, azt hiszem rám tökéletesen illik a leírása.

Auguste Dumont et Élodie de Funés

Nem érti. Én tényleg nem látom őt nevetségesen idealistának. Idealistának igen, de nevetségesnek semmiképp. Kedvesen, mérhetetlen őszinteséggel fordulok felé, s bár ajkaimon nem játszik mosoly, lélektükreim felé üzenik a gesztust. - Továbbra is tartom, hogy nem vagy nevetségesen idealista. Én szeretem azt, amit képviselsz. Nagyon őszintének, tisztának tartom és azt gondolom, hogy jobb ember vagy bármelyikünknél amiatt, mert így tudsz élni, s gondolkodni. Ez tesz téged jó vezetővé, akárki állít is mást! - mondom ki nyíltam azt, amit talán már régen meg kellett volna tennem. Suttognak arról, hogy kinek mi a véleménye augusteról, mint vezetőről. Suttognak a konfliktusairól is, s bár általában nem adok a pletykákra, most valamiért úgy voltam vele, hogy meg kell tennem. Nem éreztetem vele, hogy tisztában vagyok a róla keringő negatív dolgokkal. Egyszerűen csak szeretném, ha tudná, hogy én mit gondolok. Nem, mintha hinném, hogy ettől jobb lesz neki, de az őszinteség most olyan kincs, amit neki tudok adni. Nem mindig lennék képes rá, de most igen. Ebben a témában mindenképpen.
Gyorsan fordulok vissza a kávéfőzőhöz, szinte riadt vadként nyargalok vissza a kényelmi zónámba: mások kiszolgálásába. Tapintatlan voltam, s erre nagyon finoman, de felhívják figyelmemet a szavai. Nem mondom, hogy nem esnek rosszul, de igazat adok nekik, így nem mutatom felé, hogy egy kicsit megsebződött a komfortérzetem.
- Bocsáss meg, nem is tudom, hogy mit gondoltam magamról! – mentegetőzöm csendesen, s mosolygok is mellé, átváltva tökéletes őszinteségből hazug nőszemélybe. De ez a hazugság szerintem jótékony, ez elhitetheti vele, hogy nincs itt semmiféle baj, nem bántott engem. Mert tudom, hogy nem akart. Én bántottam magamat azzal, hogy olyasmit ajánlottam, amiről már az elején tudtam, hogy nem lenne szabad. - Semmi közöm a múltadhoz.. – fűzöm tovább, majd szinte érzem, ahogy dühösen megpofozom magamat. Olyan, mintha két miniatűr alakom ülne a vállaimon, egy angyal, s egy ördög és bennem vívnák harcukat. Eddig az angyal szólt belőlem, de most előlép az ördög is abban, amit a továbbiakban mondok Augustenak. - De ettől függetlenül nem fárasztanál vele, ha elmesélnéd nekem. – nincs ebben semmi égetnivaló rosszaság, de mégis megint úgy érzem, hogy nem kellett volna mondanom. Egy gondolattal hessentem el a kis szörnyeteget az aurámból, s a gyufás fiaskót követő kérdésére csak bólintok mosolyogva.
- Persze, minden rendben van! Ezt gyakran eljátszom. Tüzes nő vagyok! – ironizálok megeresztve egy vigyort. Jah, tüzes. Éppen annyira, mint egy jégoszlop. Még kimondani is röhejes ezt magamról. De belefért a helyzetbe ennyi komikum.
Kiszalad lábaim alól a talaj, amint a szerelemről kérdez. Szinte megkapaszkodom a konyhaszekrényben, s annak segítségével fordulok meg, hogy háttal állva augustenak belenyúljak a kredencbe és kivegyek belőle két kávéscsészét meg a hozzájuk tartozó alátéteket. Ez remek szokásom, mindig pepecselésbe menekülök, amikor valamilyen téma kapcsán kényelmetlenül kezdem el érezni magam. Nem tudom, hogy mikor szoktam rá erre, de szerintem egészen kevéssé feltűnőn csinálom, bár Giselle néni szerint olyan átlátszó vagyok ilyenkor, mint a levegő.
Precízen rendezem rá a csészéket az alátétekre, majd kiskanalakat kerítek, s azt is a csészék mellé fektetem. - Nem igaz. – válaszolok röviden, könnyednek intézve a szavakat. Voltam már szerelmes, vagyok is. De ez olyan dolog, amit el kell rejtenem magamban, mert nem jó, nem kellemes, nem szabad. Azzal, amit mondok, még nem fedek fel mindent, nem is tenném, de hazudni nem akarok. Valamiért zavarna, ha azt hinné: nem tudom, milyen az a szerelem.
Az időközben kifőtt kávé alatt elzárom a lángot, majd mindkét csészébe töltök a fekete léből. Sötét, örvénylő folyékonyságába bámulva egy pillanatra hagyom megfulladni magam gondolatban. De, ostoba voltam. Rettenetesen ostoba, s még mindig az vagyok. Mert a szerelemre vágyom, pontosabban arra, hogy viszont szeressenek. Úgy látszik, hogy nekem ilyen lapokat osztott a sors. Az örök várakozásét.
- Kedves, hogy ezt mondod, de nem kell hazudnod azért, hogy én jobban érezzem magam! – fordulok felé az alátéteken egyensúlyozva a csészéket. Leteszem a konyhaasztalra őket, az egyiket Auguste elé tolom. - Cukrot vagy tejport kérsz hozzá? Esetleg is-is? – kérdezem, s válaszának fényében kerítek a felsoroltakból. Nem vagyunk egy teaszalonban, hogy puccos cukortartót rittyentsek, de egy csészébe azért kiszedegetek a kockacukrokból, s úgy teszem le az asztalra. A szervírozásra mindig szerettem odafigyelni. Ezek azok a részletek, melyektől szebb számomra egy alkalom. Talán kényszeresség ez részemről, de ha igen, hát legyen az. Legalább jóleső kényszer. Ennyi még tőlem is belefér.
- Mégis kit ismersz olyat, aki vakon ragaszkodik egy érzéshez, holott tudja, hogy semmi értelme sincs? – biggyesztek egy halk, költői kérdést a beszélgetésünk fonalához, miközben két kiskanálnyi cukrot merek a kávémba, s kevergetni kezdem azt, várva az olvadást.

Élodie & Auguste

-Semmi gond, sokak szerint vagyok nevetségesen idealista, már hozzászoktam ehhez. – mondom mosolyogva. – És talán igazuk van, de…inkább vagyok az. Én szeretnék hinni az emberekben, szeretnék bennük megbízni, nem egy olyan világot képzelek magam elé, mikor lehunyom a szemeimet, ahol percenként kell a hátam mögé néznem, attól félve, mikor szegez valaki pisztolyt rám. – Pár pillanatra elhallgatok. A szavaimból talán nem úgy jön le a dolog, mintha valóban nem lenne semmi gond. – De megértelek, és örülök, hogy nem úgy látsz mindent, ahogy én. – mondom egy röpke mosollyal az arcomon. Már ezerszer megkaptam azt, hogy túlságosan is megbízok az emberekben, és az emberi jóságban való reménykedésem hamis illúziókba ringat, aminek az ellenállás issza meg a levét. Mondanom sem kell, hogy ennek a főszószólója Leon. Ő teljesen másképpen látja a világot, mint én. Míg én hiszek, hinni akarok az emberekben, addig Leon nem osztja a nézeteimet. Ő szerinte a világ és ezáltal az emberek is már eldöntötték, hogy melyik irányba mozduljanak el, és ha egyszer valaki elhatározza magát, akkor már nincsen visszaút. Ő nem hisz az emberekben, abban, hogy megtudnának változni ebben a világban. Ő képes lenne feláldozni az embereket a cél elérésének érdekében, és talán egy vezetőnek így is kell tennie, de én képtelen vagyok erre. Isabelle halála óta…megfogadtam, hogy nem hagyok egyetlen ártatlan embert sem meghalni, és ehhez tartom is magam, nem vagyok hajlandó embereket feláldoznia azért, hogy mások élhessenek. Minden emberi élet pont ugyanannyit ér, miért élhetnének akkor mások azért, mert feláldozzák magukat értük? Nem, gyűlölöm a mártírságot, bármennyire is célravezető tud lenni. Utálom, hogy áldozatokat kell hozni, pedig jól tudom, hogy elkerülhetetlen, de amíg tudom, és tehetem, elkerülöm ezt a megoldást. Már éppen elég vér szárad a kezemen. Nem csak a katonaságban töltött idő alatt megölt emberekről beszélek, hanem Isabelleről, és azokról, akiket azóta kellett elnémítani, hogy létezik az ellenállás. Nem mindig lehet mindent békés eszközökkel elintézni, és ilyenkor elkerülhetetlen a vérrontás. Vagy ők, vagy mi. Túlélés.
- Köszönöm Élodie, de…ahhoz, hogy megérts engem, ismerned kéne a múltamat, és nem szeretnélek ilyenekkel traktálni, vagy fárasztani téged. – egy elég hevenyészett mosolyt villantok rá. Persze, hogy könnyebb lenne beszélni valakinek róla, és megbízok annyira Élodieban, hogy tudjam : amit mondok neki, az köztünk is marad. Azonban…azzal, amit mondanék neki, talán elásnám magam egy életre nála. A múltamról mindössze négy ember tud részletekbe menően. Az egyik az öcsém, Julien. Bár neki viszonylag keveset meséltem a katonaságról, azt mindig is sejthette, hogy nem ok nélkül volt ez. Szeretem az öcsémet, és hiába kever folyton bajt, hiába okoz nap, mint nap fejtörést, attól még nem változik semmi. Éppen ugyanakkora szükségem volt rá, mint neki rám. Ketten maradtunk Dumontok, ki kell tartanunk egymás mellett. Ő látta Isabellet, ismerte őt, akárcsak Leont, az első sorból nézhette végig, ahogy széthull az életem. Nem tudom,hogy vélekedik Leonról, de Isabellet egyszer már leszólta, amit nem igazán viseltem jól. Nem ütöttem meg, pedig közel álltam hozzá, de végül nem tettem meg, soha nem emeltem még kezet az öcsémre, és szeretném,ha ez így is maradna. Leon pedig…ő a múltam része, a legjobb barátom volt, mindent tudott rólam, mindent elmeséltem neki. Marcel is valami hasonló szerepet töltött be az életemben, de sokkal visszafogottabb és óvatosabb voltam. Sokat meséltem neki Isabelleről, Leonról és rólam, de kihagytam néhány részletet, amik nem tartoznak másra, csak ránk. Adeline…neki erről nem beszélhetek, ő gyűlöli Isabelle emlékét, anélkül, hogy valaha is egy szót váltott volna vele. Megértem, mert Belle hagyatéka…semmi jót nem hozott el, de ha ismerte volna, ha akkor ismert volna engem…másként látná a dolgokat. Akárcsak Julien, ő is megértené, hogy mit éreztem Isabelle iránt, ha nem az öcsém lenne, ha szerelmes lenne. Ő csak azt látta, hogy I játszott velem, ő csak a kapcsolatunk végét látta, de ha látta volna az elejét, ha…ha valaha is szerelmes lesz, akkor megérti, hogy miért nem tudok haragudni Isabellere.
- Jól vagy? – kérdezem az ujját nézve. Tudom én, hogy ez nem valami hatalmas sérülés, de attól még fájhat. Fura módon mindig a legapróbb sebek tudnak a legjobban fájni, csípni. A történetét érdeklődve hallgatom, majd összeráncolt homlokkal gondolkodom el pár pillanatra. – Tehát…még nem voltál soha igazán szerelmes, igaz? – kérdezem a számszélén kicsiny mosollyal játszadozva. – Nem voltál ostoba, pusztán csak vágytál a szerelemre, megtudlak érteni, sokan tesznek úgy, ahogy te tettél. – pár pillanatra csendben maradok és csak némán figyelem a sziluettjét. – Mindenki vágyik arra, hogy szeressék. [/color]

Auguste Dumont et Élodie de Funés

Amint megcsapja tekintetemet a vigyora, ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy fülem mögé rendezzem rakoncátlan tincseimet. Kell a pótcselekvés, a mozgás, mert ha csak úgy állok előtte, akkor iszonyat kínosan érzem magam. Nem tudom, hogy miért. Talán giselle néni és a kolera teszi, vagy az, hogy milyen jól áll neki, hogyha vidám. Lényegtelen, akármi is az ok, leküzdöm a késztetésemet és nem piszkálom a hajamat. Főleg, mivel realizálom, hogy oldalra csattoltam reggel, így semmi esetre sem tud szemem elé hullani.
- Igazad van. Ahogy így mondod, nem is tűnik annyira utópisztikusnak. Ha én gondolkodom ilyesmin, általában azt érzem, hogy nevetségesen idealista vagyok. - abban a pillanatban, amint leesik, hogy minek is érthető, amit mondtam, a fülem hegyéig elvörösödöm. Védekezőn emelem fel a kezemet, kis kuncogással próbálom elűzni zavaromat.
- Nem úgy értettem, hogy te nevetségesen idealista lennél. Remélem, hogy tudod. – zárom le, s hagyom ennyiben, mert érzem, hogyha tovább folytatom, akkor még mélyebb gödröt ások magam alatt.
Én hiszek az emberi jóságban, de hajlamos vagyok felfújni a gonoszságot is. Szerintem egy gyilkos sem hagyná életben tettének szemtanúit. Ezt a véleményemet azonban több okból kifolyólag is megtartom magamnak. Egyrészt, mert Auguste sem mondott semmit arról, hogy ő mit gondol a helyzetről, másrészt pedig ha mondott volna, akkor ki lennék én, hogy vitatkozzam vele? Bízom az értékítéletében, elfogadom őt vezetőnek akkor is, ha nem tartja magát annak. Így hát nem gyakran mondok ellent neki. Talán kellene néha, de én az a fejhajtós személyiség vagyok. A birka, ahogy néha Giselle néni becéz puszta rokoni kedvességből. Nem sért már. Tudom, hogy igaza van.
- Biztos van erre jobb személy is, de ha kell valaki, aki meghallgat, akkor.. – a kávésdoboz elővételébe rejtem az arcomon születő újabb pírt. Nem tartom jó ötletnek, hogy belekezdtem ebbe, de nevetségesnek tűnne, hogyha most itt abbahagynám. Mindegy, megszokhatták már tőlem itt, hogy örömmel vagyok bárkinek a lelki szemetese. Soha, semmiféle titkot nem adok tovább, elnyelem őket, mint egy feneketlen kút. Jó hallgatóság voltam mindig is, s ha csak ezzel tudok tenni azokért, akiket a barátaimnak tartok, vagy azokért, akik egyszerűen ismerőseim, vagy épp csak látott idegenek.. hát akkor megteszem. Nem azért, mert el akarnám pletykálni a dolgokat. Egyszerűen azért, mert hiszek abban, hogy a problémák kibeszélése is segítség lehet. - ..tudod, hogy hol találsz. – fordulok felé nyílt mosollyal. Úgy érzem, hogy lezárásnak kell az, hogy lássa a szememben is, milyen szinten gondoltam komolyan azt, amit mondok. Nincs semmi erőszak ebben, nem kényszerítem semmire, ezt véletlenül sem érezheti. Majd egyszer beszél nekem róla, ha akar. Ha pedig nem? Tiszteletben fogom tartani. Oly sok minden van még ezen felül is, amiről beszélhetünk!
Kihúzom a fiókot és egy kiskanalat veszek elő belőle. Belemerítem a kávédarálékba, s megszedem vele a kávéfőző megfelelő részét. A kérdése meglep, de nem bánt. Megrázom a fejemet, jelezve ezzel, hogy még véletlenül se haragszom. Bátorító mosoly ül ajkaimon.
Nem nehéz a férjemről beszélni. Nem nehéz, csak kellemetlen, ezért is nem teszem gyakran. Sokáig nem szólok hát, csak ráteszem a fedelet a kotyogós főző aljára, majd víz kerül bele és végül rácsavarom a tetőt, azt a részt, ahová a kávé fog kifőni. Ráteszem a főzőlapra, de még nem gyújtok alá. Miközben gyufa után kutatok, megérnek bennem a szavak.
- Ez nem vájkálás, Auguste! Nincs semmi baj, ne érezd kellemetlenül magad. – gyújtom meg a gyufát, s azzal a kávéfőző alatt a lángot. Sose szerettem a tűzgyújtást, mindig megsütöm az ujjbegyemet vele. Most sem történik ez másként, ahogy elrántom a gyufát, a láng beleharap a bőrömbe. Kis szisszenéssel fújom el a gyufalángot, s dobom ki a gyufaszálat a szemétbe. Amíg a kávé fő, nincs dolgom vele, így nekidőlök kicsit a konyhaszekrénynek, megtámaszkodom rajta kezeimmel magam mögött. Nem akarok bezárkózni gesztusaimban, így nem fonom össze mellkasom előtt karjaimat. Louisnál tartottunk. Az úgy volt, hogy..
- Nem volt szerelem. Elintézett házasság volt, jó parti. De mégis, kedves volt velem és én hittem a jegyességünk évei alatt, hogy lehet ebből szerelem. Nem lett. Csak mondvacsinált érzelmek. - aprót rántok vállamon. - Nem egy izgalmas történet, kicsit szégyenteljes, de aki megkérdezi, annak el szoktam mondani. Hátha az én ostobaságomból tanulhatnak mások. - öniróniában mindig jeleskedtem. Most is olyan könnyedén ostorozom magam, hogy szinte semmiségnek tűnik. Igen, ez vagyok én. A könnyed szellő a nyári éjszakán, s nem a tomboló tornádó, mely mindent letarol.

Élodie & Auguste

A szavaira én is csak vigyorogni tudok. Igaz, ami igaz, Gisellet aztán a pestis sem gyűrte volna le, kemény egy nő az biztos. Azt viszont el sem tudom képzelni, hogy Élodienak gyereke van. Én nem tartozom ugye azok közé, akik látták őt várandósan, illetve nem is hallottam pletykákból, alighanem jól meglepődnék rajta, ha kiderülne, mert…nem is tudom, nagyon fiatalnak tűnik az anyasághoz, de én aztán ehhez végképp nem értek, nekem soha nem volt, és nem is valószínű, hogy lesz gyermekem. Nem mintha nem szeretnék, de…ha ezen gondolkodtam, akkor mindig Isabellet láttam magam mellett, ahogy együtt nézzük a gyermekünket, és…nem tudom ezt mással elképzelni, megtenni. Nekem ő volt az életem, és hiába halt meg, még mindig az. Hű vagyok az emlékéhez, ha akarnék se tudnék elszakadni tőle, és bár sokak szerint ez tönkre fog tenni…nem érdekel. Ezért megéri összetörni, de csak a háború után, addig nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a saját gondjaimmal foglalkozzam az ellenállás helyett. Van így is ezernyi gondom, a saját, magánéleti problémáimat félre kell tennem. Számítanak rám az emberek, én pedig nem tudnám magamnak megbocsátani, ha csalódniuk kéne bennem.
- Általában a körülmények teszik ezt az emberrel. A háború, a bura, lassan, de biztosan csúszik szét a város az emberekkel együtt. Nem mindenki olyan erős, hogy átvészelje ezeket, van, aki a könnyebb utat választja és válik inkább szörnyeteggé, minthogy a helyes úton járva, nehezen, de jó emberként menjen végig, már amennyire ez lehetséges. – abban viszont én már nem vagyok annyira biztos, hogy a gyilkos végezne a gyerekkel. Persze, a körülmények, de…nem is tudom, szerintem annyira nem lehet senki sem elvetemedett, hogy végezzen egy kislánnyal, legalábbis szeretném ezt hinni, szeretnék hinni az emberekben. Hiszem, hogy a legrosszabb emberben is ott van az emberség legapróbb szikrája, pusztán csak nem érdemli meg, hogy meglássák benne. Ahogy Leonban is hiszek, hiszem, hogy van még benne valami a régi barátomból, és nem fogom ezt feladni, mert valahol mélyen ő is tudja, hogy ott van benne az, akit annyira hiányolok, ahogy benne is mélyen, valahol ott van az ő legjobb barátja, akit Isabelle halálával együtt vesztett el.
- Köszönöm, kedves tőled! – mondom mosolyogva. Én magam sem tudom, hogy miként tudom elrontani a kávét, de a múltkor Louis undorodva köpte ki, és megígértette velem, hogy soha többet nem csinálok senkinek sem kávét, mert az egyenlő lenne egy merénylettel. Jót mosolyogtam rajta. A harccal, a vadászattal megbirkózom, gyerekjáték az erdőt járni egész nap, könnyedén megélnék egymagam a vadonban, akár kilométereket is képes vagyok egyhuzamban lefutni az erdős terepen, de egy kávé elkészítése már kifog rajtam…érdekes, de mindenkinek vannak hiányosságai, hibái, nekem ez az egyik a sok közül. Ezt pedig nem szégyen bevallani, legalábbis remélem, hogy nem az, de akár védekezhetek azzal is, hogy világ életemben anyám csinálta nekem a kávét, mikor a seregből hazatértem, akkor készítettem el életem első kávéját, amit nagy nehezen megtudtam inni, de tény és való, borzasztóan sikerült. Akkor még a kávéfőzőt hibáztattam, mára azonban tudom, hogy ez az én hiányosságom és nem a kávéfőző hibája.
- Kedves vagy, de... bármerre nézel, csak gondterhelt arcok néznek vissza rád. – mondom egy gyors, de szomorú mosoly kíséretében. – A gondjaimból pedig…egyhamar nem fogok kilábalni, de eltudok velük élni, legalábbis remélem, hogy képes leszek rá, néha nehéz megkülönböztetni a valóságot attól, amit látni szeretnék. – itt Serára célzok, bár ő ezt nem tudhatja. A lányra, aki egy pillanatra újra megdobogtatta a szívemet, de aztán fel kellett, hogy ismerjem: ő nem Isabelle. Éppen ezért nem akartam őt hazakísérni, pedig az illem azt diktálna volna, de…félek, hogy felkerestem volna őt így újra és újra, és akaratlanul is Isabellet látom benne, megpróbálnám az ő képére változtatni szegény lányt, amit nem tehetek meg vele. Így pedig a sorson áll,hogy mikor találkozunk majd újra, bár az erdőben tett kiruccanás után…nem is tudom, Sera nagyon kedves lány, de úgy gondolom délibábot kerget, mikor azt hiszi Leon és én valaha is képesek leszünk normális hangszínben beszélni egymással. Túlságosan is utáljuk a másikat. Ő elvette tőlem Isabellet, mikor még élt, és hiába volt velem is, attól még gyűlöltem őt, hogy osztozkodnom kell Belle szerelmén. Ő pedig utál engem, mert miattam halt meg a lány, akit mindketten szerettünk, és emiatt nem csak ő haragszik, hanem én is utálom magam. Azonban Leon…nem is tudom, talán már nem szereti Isabellet, talán már átlátott rajta. Néha én is átlátok az álcán, de aztán el is hessegetem a gondolatot, én nem tudok haragudni rá.
- Hibázni kell ahhoz, hogy tapasztalatot szerezzünk. Mindenki hibázott az életben már, van aki többet is, de…végtére is ezek a hibák alakítanak minket, a hatásukra cselekszünk. – egy pillanatra elhallgatok és csak nézek magam elé, mielőtt még újra rávetném pillantásom, hogy folytassam. – Első szerelem volt? Vagyis…ne válaszolj, sajnálom, nem vájkálhatok az életedben, bocsáss meg. – egy rossz szokásom, hogy túlzottan is szeretek néha érdeklődni mások magánélete iránt, ha már nekem nem igazán van. – A kávét pedig… nem is tudom, eddig csak a sajátomat ittam, most iszom úgy, ahogy te szereted! – mosolygok rá kedvesen, és egyben bocsánatkérően az előbbi miatt.

Auguste Dumont et Élodie de Funés

- Amilyen makacs és ellenálló, még egy kolerajárvány sem tudná eltörölni őt a föld színéről! – vigyorodom el. Tudom, hogy ez morbid humor, de Giselle nénikémmel kapcsolatosan teljesen helyénvalónak tűnik. Szerencsére ő az a biztos pontja az életemnek, amely megingathatatlan, mint egy kőszikla és tudom, hogy sehol nem lennék nélküle. Pontosabban de, valahol lennék, nagyon is. Bizonyosan egy sírgödörben, vagy az elmegyógyintézetben. A fiam elvesztése nagyot lökött rajtam lefelé a gödörbe, s bár azóta sem beszéltem a gyermekemről, ettől még néha fel-felüti a fejét az a kellemetlen emlék, lévén itt szültem Avignonban, vannak még olyan ismerőseim, akik láttak várandósan. Nem tehetnek arról, hogy fel merik tenni a logikus kérdést: mi van a gyerekkel? Nem tudom mi van vele. Louis elvitette tőlem, s nem fűzött hozzá magyarázatot. Annyit üzent, hogy szerinte nála jobb helye lesz, s ezzel el is volt minden intézve. Mintha ugyan lehetne egy gyereknek jobb helye annál, mint ami az anyja mellett van!
- Néha tisztelem ezért, de néha nagyon fárasztó tud lenni. – sóhajtok fel. Nem fájdalmas sóhaj ez, csak egyszerű gőzkieresztés, mely után hallgatásba burkolózom egészen addig, amíg az iskolásaim kérdésköre szóba nem kerül általam.
- Nehezen vagyok képes megérteni, hogy mi örömet lelhetnek egyesek abban, hogy sanyargatnak másokat. Nem szeretem a gonoszkodást. Mondjuk persze, igaz is. Ki szereti? Maggie esete pedig rettenetesen felháborított. Ő még ártatlan, kicsi, megtörhetőbb, mint bárki más. Biztos vagyok benne, hogyha a gyilkos tudná, hogy látott mindent, akkor megölné őt is. – belecsuklik a hangom mindebbe, ennek okán pedig elszégyellem magam. Egy legyintéssel hagyom annyiban a felháborodott monológomat, s inkább ruhám igazgatásába menekülök semmint, hogy tovább kelljen részleteznem az ügyet. Nem is tudom már, hogy egyáltalán minek kezdtem bele. Ismerhetném már magam annyira, hogy tudjam: vannak dolgok, amelyeket nem szabad feszegetnem, különben elevezek egy olyan vízre, ahol utálok lenni. Giselle néni elesettségvizére.
- Biztosan nem. Majd meglátjuk. Meglátjuk. – teszek ennyit még hozzá, s zárom is le a dolgokat. Magamban is le kell zárjam, mert nem szül semmi jót, ha ragaszkodom a szörnyűségekhez. Nem tudhatom, hogy mit fog hozni a jövő, s nem is hiszem, hogy tudnom kellene. Hasznos lenne, de nem kellemes. Legalábbis ettől tart szívem.
- Persze, hogy megtenném! – kacagok fel jólesőn. Mindig szerettem nevetni, olyankor a világot is egészen más színűnek láttam. Örülök, hogy még nem veszett ki belőlem ez a képesség, még nem ölt folyton szomorúvá a háború, s a helyzet, melybe kevertem magam. Elindulok a kis konyha felé, amerre a kávéfőző-alkalmatosság található. Nem tudom, hogy milyen a kávém, sosem illette még senki sem jelzőkkel. De borzasztó csak nem lehet. Bár őszintén szólva.. nem tudom elképzelni, hogy lehet a kávéfőzést elrontani. Ezért is ül kedélyes mosoly ajkaimon.
Van abban nagyon kedves, ahogyan bevallotta a hiányosságait. Legyen épp csak egy kávé, s annak megfőzése az, amely gondot okoz Augustenak, nem szégyellte megosztani velem, s talán neki ez semmiség, nekem viszont sokat jelent. Én ebből mérem le, hogy az emberek mennyire bíznak meg bennem. Hiba, mert nem lesz reális a kép arról, amit a kapcsolataimról kialakítok, de nekem nagyon sok olyan dolog is rengeteget jelent, ami másnak semmiség.
Biztos azért van, mert csak egy színtéren, de annyit gyötört az élet, hogy a többi platformon megtaláltam a depresszióba zuhanás ellenszerét. Elkezdtem morzsákat szedegetni, okokat arra, hogy a szívembe lelkiismeret-furdalás nélkül zárhassak másokat, s aki egyszer bekerült, azt nagyon nehezen irtom ki onnan.
Leemelem a polcról a kotyogós főzőt, amint beérünk a konyhába. Ujjaim rászorulnak a főzőre, amint meghallom a választ, s rögtön utána az óvatos, ám annál konkrétabb kérdést.
Nem, nem illik feszegetnem ezt a dolgot, hát lenyelem az összes feltörekvő kérdésemet. A magánélete az övé, s ha úgy hiszi, hogy meg tud vele birkózni, akkor nem tartanám illendőnek, hogyha megingatnám ebben a hitében. Hadd birkózzon, legyen úgy! Nem állunk egymáshoz olyan közel, hogy felajánlhassam a lehetőségét annak, hogy a támasza leszek. Meg különben sem hinném, hogy szüksége lenne rá. Rám.
- Értem. Hát, kívánom neked, hogy hamar sikerüljön kilábalnod a problémák erdejéből. A gondok ráncai nem mutatnak jól homlokodon. Fiatal vagy még ezekhez a barázdákhoz.. – motyogom kedvességnek szánva, s közben észrevétlenül tisztára törölgetem a kávéfőző oldalát, hogy valamivel lekössem magam.
- Az élet nem egyszerű, Auguste, de vannak, akikkel sokkal jobban elbánt, mint velem. Nem, nincsen minden rendben, de nem történt semmi tragédia. Amit láttál.. nos.. mindenki hibázik egyszer, ki nagyobbat, ki kisebbet. Egy színészhez hozzámenni nem volt életem legjobb ötlete. Mennyire szereted erősen a kávét? – váltok témát hirtelen. Nem akarom rázúdítani az életemet, elvégre ő sem tette meg velem. S magánéleti távolságtartása akaratlanul is megálljt parancsol nekem. Ha ő nem, akkor én sem. Meg egyébként sem. Egy nő ne terheljen senki férfit a problémáival, úgysem értik meg a legtöbben, hogy mitől dobban a gyengébbik nem szíve, mitől élednek újra lelkének lángjai. Vagy megértik, csak én lennék kiábrándult? Az is meglehet.

Élodie & Auguste

- Persze, őt egy influenza nem gyűrheti csak úgy le. –mindig is jót mosolyogtam Giselle büszkeségén és makacsságán. Az ilyen emberekre szükség van itt, akik ha a fejükbe vesznek valamit, végig is csinálják, bár a büszkeség…nos az sok esetben inkább hátrány, de mutassatok nekem egy olyan embert, aki ne lenne büszke. Mindannyian azok vagyunk,ki kevésbé, ki jobban, de nem vagyunk kivételek.
- Senki nem szereti, ha elesettnek látják, és az ő esetében még egy ilyen semmiség is ezzel jár. – mondom neki mosolyogva. Giselle néni ezen tulajdonsága kicsit apámra emlékeztet. Ő is utálta mikor otthon voltam vele, és anyával próbáltuk ellátni a sérüléseit, mindig elzavart minket, hogy ő majd egyedül megcsinálja, összevarrja a sebet, ilyenekért nem megy el orvoshoz. Reménytelen eset volt, nem hagyta, hogy bárki is segítsen neki, úgy gondolta az a gyengeség jele, ha valamit képtelen egyedül megcsinálni. Anyám persze aggódott érte, így elég fiatalon megtanultam összevarrni a sebet, és ellátni a sérüléseket, hogyha netalántán apám megsérülne vadászat közben, egyből segíteni tudjak neki. Egyszer volt csak ilyen, de akkor nem volt elegendő az én tudásom, a hátamon kellett őt elcipelni Merle asszonyhoz, hogy helyrehozza a lábát, amit farkasok cincáltak meg. Kész csoda, hogy eltudtam őket onnan zavarni, mert ha nem vagyok ott, talán a lábát is elvesztette volna apám. Attól a pillanattól fogva pedig már nem mentünk együtt vadászni, ő az egyik irányba, én a másik irányba. Az idő elteltével pedig már csak én jártam az erdőt vadak után, a lába már nem bírta, úgy kellett könyörögni neki, hogy maradjon otthon és inkább barkácsoljon, vagy keressen valami olyan munkát, amihez nem kell egész nap az erdőt járnia. Nem mintha rászorultunk volna, mert jobb vadász lettem, mint ő volt, és szinte naponta vittem a piacra a vadakat, és hordtam haza a pénzt értük. Nem voltunk gazdagok, de jól éltünk, és ez pont elég volt, persze nem apámnak, aki a fejébe vette, hogy neki kéne eltartani a családot, éppen ezért is küldött el katonának.
Csak nézem, ahogy a összegyűri a képet és a kukába dobja. Ezek szerint nem valami boldog a házassága, bár ezt már az elejétől fogva sejtettem, de nem hittem volna, hogy ennyire…szomorú a helyzet. Kicsit én is rosszul érzem magam, mikor látom, vagy hallom, hogy másoknak sincsen rendben az élete, hogy elhagyták, vagy csalták őket, becsapták és átverték már a legelején őket. Az ember szereti hallgatni mások problémáit, ez valami öntudatlan dolog. A sajátjaival nem mer szembenézni, mert azok túlságosan intenzíven hatnak, fájnak, mély nyomokat hagynak az egész lényünkbe, ezért inkább elmenekülünk előle és mások problémáival foglalkozunk. Figyelmességből is, de azért is, mert az ő gondjaik a számunkra ismeretlenek, és jó esetben még nem is tapasztaltuk őket soha életünkben, így nem tudjuk átélni az ő fájdalmukat, csak elképzelhetjük mit éreznek, de annak köze sincs a valósághoz, és így nem is fájhat. Éppen ezért is van kétféle ember, mikor megkérdezzük, hogy mi nyomja a szívét. Az egyik kiönti neked, rád zúdítja minden gondját, és úgy érzi megkönnyebbül ettől. A másik pedig magában tartja, mert úgy gondolja nem old meg semmit sem az, ha elmeséli a gondját, mert megoldás nincsen arra, mi megmagyarázhatatlanul fáj.
-Biztos tetszeni fog nekik, hisz szíved, lelked benne van. – mondom kedvesen mosolyogva. – A háborút nem is lehet megérteni, értelmetlen vérrontás, néhány nagy hatalmú ember büszkesége miatt. De előbb-utóbb mindenhova elér, és mindenki érezni fogja a hatását. – előbb, vagy utóbb, de elér mindenhova a változás szele, és az emberek pillanatok alatt adnak fel mindent, amiben addig egy életen át készek voltak hinni. A háborúban az a nagy baj, hogy nincsenek győztesek, mindenki vesztes, a kérdés csak annyi, hogy mennyit vesztenek, milyen mértékű vesztességet engedhetnek meg maguknak. A háborúban mindenki megváltozik, van aki jobban, van aki kevésbé, de olyan nincs, hogy ugyanazon emberként élj utána, mint előtte.
- Hallottam az esetről, szörnyű, hogy az emberek mire nem képesek. – mondom megcsóválva a fejem. Nem tudom mi vitte erre rá, talán a félsz, a háború hatása az egész, vagy talán csak mérges volt már régóta és eddig magában tartotta…akárhogy is, de ilyen nem szabad még egy állattal sem tenni, nemhogy egy emberrel. Az pedig csak még szörnyűbb az egészben, hogy a lánya végignézte az ablakból az egészet, ez nem egy olyan élmény, ami valaha is ki fog menni a fejéből, amit eltudna felejteni. Nem, erre emlékezni fog életen át. – Szerintem ez egy jó ötlet, jó helye lenne nálad a kislánynak, és nem hinném, hogy Giselle annyira ellene lenne a dolognak. – a gyerekeket mindenki szereti, nem? Legalábbis a többség igen. Találkoztam már sok társam gyermekével és rokonával, de azért olyan jól nem ismerem őket, talán Avalon kivétel, de őt már nem igen lehet gyereknek nevezni, megnőtt, megkomolyodott és kezd úgy gondolkodni, mint egy felnőtt, pedig csak tizenhat éves, nagyon értett, értelmes és kedves lány.
- Megtennéd? Borzasztó kávét tudok csinálni! – mondom mosolyogva. Tudom én, hogy nem valami nagy tudomány, de nekem soha nem sikerül még a saját kávémat se ihatóvá varázsolnom, éppen ezért nem is iszok túl gyakran, pedig nagyon is szeretem, régen, még mikor anyám csinálta, szinte minden reggel ittam egyet.
-Magánéleti, a szinte minden egyszerre jött össze most, de..semmi olyan, amivel ne tudnék megbirkózni. – mondom egy gyors mosoly kíséretében. – És veled minden rendben van? Csak mert…nem úgy tűnt. – mondom óvatosan célozva arra a kidobott képre.

Auguste Dumont et Élodie de Funés

- Nem túl jól, sajnos elkapott valami influenzaszerűséget. Eléggé leverte a lábáról, de tudod milyen büszke. - tartok egy fintornyi szünetet. Mindketten ismerjük a nénikém híres makacsságát és büszkeségét, melyet ha tagadom magam előtt, ha nem, valamilyen szinten én is örököltem. Nem bírom, hogyha elesettnek látnak. Ő sem tudja elviselni, ezért is nem lehetek most otthon vele, hiába ápolnám szívesen.
- Eszében nem volt megengedni, hogy segítsek neki bármit, hogy ellássam. Biztos vagyok benne, hogy csak azért kutatta elő ezt a sok haszontalan papírt, hogy legyen minek okán hathatósan elzavarnia a maga közeléből. – húzom el újra a számat. Észre sem veszem, hogy ezzel elég konkrétan kifejtettem a véleményemet azokról az adatokról, melyek a papírokon szerepelnek. Nem tehetek róla, van ez az őszinteség nevű betegségem. Általában sikerül megfékezzem, de úgy tűnik, hogy ma nem sikerült. Tulajdonképpen nem is számít, mert amíg nem esik le a dolog, addig nem is zavar, s amíg engem valami nem zavar, addig nem válok rákvörössé tőle, s ha nem válok rákvörössé, akkor nem is leszek magamra és a világra ideges. Szóval boldogság van.
A képet átveszem, precízen összehajtogatom, majd a tőlünk nem messze levő kukába ejtem. Utálatos emlék, s bár nem változnak el hatására vonásaim, mégis elég jelentőségteljes a mozdulat. Pedig én hogy hittem benne! Hogy akartam boldog lenni, hogy akartam szeretni a férjemet! Tisztában voltam mindig azzal, hogy ez egy érdekházasság a részéről is, de kedves volt velem, gyönyörűnek nevezett és azt vallotta, hogy szeret. Én meg elhittem neki, s ami a legszörnyűbb, hogy a mai napig el is hiszem. Épp csak mára megmérgezett ez a hitt szerelem, s átváltozott bennem emésztő szomorúsággá. Nem, gyűlöletté még nem. Csak fájdalommá, s ez a fájdalom rossz emberré tett. Örök szégyenben élem a napjaimat, mert a fájdalom sodort oda, ahol most vagyok. A reménytelenség kapujába, egy olyan szerelem határára, melyet soha meg nem vallhatok senkinek, de így pedig elsorvaszt belülről. Főleg, mivel elmenekülni sem tudok előle, lévén itt ez a bura meg az ellenállás. Ördögi kör, főleg tudva azt, amit én tudok, s bár ne tudnám, Istenem!
- A legjobbakkal is megesik. – engedem ezzel a mondattal útjára, majd nekidőlök a falnak odakint a folyosón, amíg várom őt. Eszemben sincs bemenni olyan helyre, ahová nem invitáltak, így még csak az ajtófélfának sem támasztom vállamat, hogy belássak a helységbe, ahol Auguste tartózkodik. Ha nem kert volna meg rá, hogy kint várjak, akkor se tenném be oda a lábamat, lévén a hallgatás még nem jelent invitálást és számomra mindenféle magánterületnek szentsége van. A munkahelyinek is.
Akkor lököm csak el magam a faltól, amikor a kérdése ér. Ajkaimon mosollyal válaszolok, a gyerekekről beszélnem mindig olyan, mintha egy más világba cseppennék. Énrám senki nem mondhatja, hogy nem imádom a munkámat, hogy nem vagyok elhivatott. Ők a fény az éjszakában és nem lennék semmi nélkülük. Mivel annyira szükségem van a szeretetre az életben, szinte fuldoklóként kapaszkodom abba, hogy a gyerekek szeretnek. Így sokkal elviselhetőbbek a mindennapjaim.
- Két nap van még az évzáróig, de a bizonyítványok készen vannak, az okleveleket megírtam és elkészítettem a gyerekek ajándékait is. Remélem, hogy fog nekik tetszeni. Mostanában olyan ritkán kapnak valamit, aminek örülhetnek. Nekik sem egyszerű ez a helyzet, hiába, hogy nem értik még mindannyian azt, hogy mi is a háború. - sóhajtok fel. Arcvonásaim együttérzéssel telnek meg, majd hirtelen keményednek hideggé, amint rájövök, hogy nem kellene mélyre merülnöm a gyerekeim szomorú sorsának elemzésében, mert a végén még megzuhanok, s azt nem itt szeretném megtenni. Nem Auguste előtt.
- A kis Maggie apját agyonverték múlt héten. Iszonyatos! A saját házuk előtt támadták meg és a kislány mindent látott az ablakból. Most nem tudom, hogy mi lesz vele, mert az édesapja egyedül nevelte. Azon gondolkodtam, hogy talán magamhoz veszem. De nem mertem még Giselle néninek beadni a dolgot. Majd akkor, ha meggyógyult.
Nem kívánok több szót fecsérelni saját dilemmáimra, de ezt el kellett meséljem. Egyrészt, mert Margaret – Maggie – Mount apját sokan ismerték, itt született Avignonban és itt éltek a felmenői is, szóval lehet, hogy auguste is ismeri az esetet legalább hallomásból. Másrészt pedig néha nem bírom magamban tartani a tragédiákat, s ezen falak között úgy érzem, hogy megengedhetem magamnak, hogy kimondjam őket. Nem a magam tragédiáit. Azok semmiféle falak közé nem valók.
- Köszönöm, egy kávét meginnék, ha van még. Főzzek neked is? – ajánlkozom. Tudom én, hogy merre van itt a járás, nem először főznék kávét, s az sem zavarna ebben a helyzetben, hogy ő kínált meg, de én készíteném el. Nevezzen a világ szolgalelkűnek, de én akkor sem tagadom meg, hogy szeretek kiszolgálni ilyetén másokat. Szerintem ez figyelmesség, nem más.
- Magánéleti, vagy hivatalos hullámok? – teszem fel a kérdést, s bár a hangom halkságából érezhető, hogy nem kifejezetten tartom illendőnek az ilyesmit, mégsem bírtam megtartóztatni magam. Egyszerűen érdekel. S valamiről beszélni is kellene.. nem szeretem a kínos csendeket.

Élodie & Auguste

- Örvendek Élodie! – mondom kedvesen mosolyogva, ahogy leguggolok mellé, hogy segítsek neki a papírok összeszedésében. – Azért hadd segítsek! – utálom nézni, ahogy az emberek csinálnak valamit, amiben én is tudnék segíteni, még ha egy olyan apróságról is van szó, mint a földön heverő papírok összeszedése. Nem szeretem nézni, ahogy más dolgozik, valamiért lekezelőnek érzem a dolgot, ahogy ott állok felette és nézem, ahogy jelen esetben mondjuk Élodie összeszedi a papírokat, ezért is guggolok le, hogy segíthessek neki. Szerencsére az embereim nem úgy néznek rám, mint valami önkényes elnyomóra, aki maga helyett küldi őket ki a terepre minden apróság miatt. Biztos van, aki nem ért egyet velem, aki szerint ezt jobban is lehetne csinálni, de ők tartják a szájukat,és míg nem beszélnek, addig nem is törődöm velük. Szerencsére Élodie nem közéjük tartozik, legalábbis én így gondolom, aztán kitudja, talán félreismerem őt, de nehéz róla rosszat feltételezni. Nem szeretnék a hős képében tetszelegni, én pusztán csak azt szeretném, ha mindenki azt látná bennem, amit szeretne, még ha nincs is igazuk. Meg kell őket tévesztenünk, hamis igazságot generálnunk illúzióként a szemük előtt, hogy legyen miben hinniük, vagy éppen legyen mit utálniuk. A lényeg, hogy életben maradjanak és ne szürküljenek el minden rossz élmény ellenére sem, és ebben az érzelmek, a legerősebb érzelmek segíthetnek. Ha kell higgyenek bennem, ha kell utáljanak mindennél jobban, de semmiképpen ne adják fel!
- Kedves tőle. – mondom egy halovány mosollyal, mert biztos vagyok benne, hogy ennek Élodie annyira nem őrült, illetve a lelkem mélyén én sem örülök, hogy még több feljegyzést kell átolvasgatnom, de egy szavam nem lehet, tudtam mire vállalkozom. – És ő hogy van? – Giselle néni bár már nem olyan fiatal, azért olyan öreg sem, és minden helyi pletyka rajta keresztül fut át. Meglepődnétek, ha tudnátok, hogy mennyivel több igazság van az ilyen pletykákban, mint a száraz hírekben, amit elakarnak velünk polgárokkal hitetni.
- Valahogy biztos feltudjuk használni, jobb az, ha van, mintsem hogy ne legyen. – mondom miközben a kezem ügyébe kerülő képet nézem, és haloványan elmosolyodom. - Hát…persze, tessék! – mondom, ahogy visszaadom neki a képet. Tudtam, hogy van férje, azonban még soha nem láttam egyetlen képen sem, még csak a nevét sem hallottam egyszer sem, és most így látni, hogy kivel is boronálta össze az élet…fura, mert a férfi ismerős, és a nevét olvasva már tudom is, hogy ki ő. Nem foglalkozok én annyit a filmek világával, de sok helyen olvastam már a nevét, és önkéntelenül is megmaradt bennem.
- Ne, hagyd csak, majd én! – mondom, ahogy átveszem tőle a papírkötegeket, miközben hallgatom a sorjában előbukkanó szavait.
- Semmi baj, jól látod a dolgot, az én fejem fölött is összecsaptak a hullámok. – mondom egy kedves mosoly kíséretében. Kár is lenne tagadni, sokkal nyúzottabb vagyok, mint általában szoktam lenni, de ez csak a magánügyek miatt van, nem éppen a legjobbkor libbent be az életembe Sera, bár nagyon örülök a felbukkanásának. – Várj egy kicsit, kérlek! – mondom és gyorsan beviszem a papírokat az irodába és le is dobom őket a legközelebbi asztalra, majd valamikor átolvasom őket, mikor kedvem is lesz hozzá.
- Igaz is, milyenre sikeredett? –kérdezem tőle mosolyogva, ahogy kilépek az irodámból, de az ajtót nem csukom be. Gondolom illene… - Esetleg megkínálhatlak valamivel? – csak úgy tobzódik itt a sok étel és ital a főhadiszálláson, gondolom illene őt megkínálnom.

Auguste Dumont et Élodie de Funés

Nem kevés idõt töltök el azzal, hogy belemerülve a munkába a papírokat szedegetem össze a földről. Harcias kedvem is alább hagy közben, lévén nem jön senki, aki előtt kellemetlenül kell érezzem magam. Már csak a kis, kivágott újságcikkek hevernek szanaszét, amikor ismerős hang üti meg fülemet. Felpillantok a padlózat vizsgálatából, s kedves mosolyt küldök az illető felé.
- Szép napot, Auguste! - köszöntöm illendő módon. A fényes nap is megirigyelné hangom melegségét, melyet vezetőmmel szemben megengedek magamnak. Nem, mintha másokkal kelletlenül beszélnék, vagy udvariatlan lennék, de vannak azok a személyek, akik elsők az egyenlő elbírálásúak közül, s Auguste nekem ilyen.
Engem nem érdekel, hogy ki miképpen áll hozzá, hogy miket mond róla, nekem a vezető az vezető, s tekintse magát akárminek, akkor is a felettesem van, volt és az is marad. A kérdését hallva riadt, zavarában elrejtőző madárkaként húzom be nyakamat, s csak magamban szemforgatok. Az udvariasság után most jön majd a szénné égés. S ez Augustetal szemben még jobban zavar, mint bárki mást illetőn.
- Kedves tőled, de már majdnem készen vagyok! - seprem összébb a kis cikkeket, s közben nem is nézek oda, hogy mit is csinálok. Ha megtenném, akkor nem az a képkivágás maradna felül, mely a híres színész, Louis de Funés esküvőjén készült.
- Giselle néni küldte ezeket. - kezdem bizonytalanul, majd még halkabban hozzáteszem. - Neked.
Már késő észrevennem magam, hiába tűnik ismeősnek a legfelső cikk a képpel, melyet Auguste elemel. Nyúlhatnék utána, de inkább csak halvány pírral az arcomon magyarázom a bizonyítványomat.
- Avignon területi és népességadatait gyűjtötte össze az elmúlt ötven évből, s valamiért láztól legyengülve a fejébe vette, hogy erre neked itt hatalmas szükséged lehet. Az meg.. - nyúlok a cikk után, s próbálom finoman elvenni Augustetól a képet és z írást, mely életem legnagyobb tévedéséről, az esküvőmről tudósít - ..véletlenül keveredhetett ide. Megtennéd, hogy.. Khm.. Visszaadod nekem? Biztos vagyok benne, hogy számodra semmi érdekes nincs rajta! - próbálkozom udvariasan. Nagyon zavar, hogy úgy érzem, Giselle néni óvatlansága kiteregeti a családi szennyesemet. Akárhogy is, nem akarok sokáig guggolásban időzni, mert már elzsibbadtak a lábaim is. Felemelkedem, s felnyalábolom az összeszedett papírokat is.
- Bevigyem? - biccentek fejemmel az iroda felé, s míg kérdő tekintetem Auguste válaszát várja, végigpillantok a férfin. Meggondolatlanul sorjáznak elő belőlem a szavak.
- Gondterheltnek látszol. Valami baj van?
Már mindegy, megkérdeztem, nem tudok mit szépíteni a dolgokon. Fél kézzel hajamba túrok, ideges kézremegéssel seprem ki arcomból rövidre nyírt, szőke tincseimet.
- Ne haragudj, biztos semmi közöm hozzá! - hadarom, s tanácstalan ácsorgásomat megtörendő újra az iroda felé tekintgetek. - Csak úgy értettem, hogy nyugodtan szólj, ha bármiben tudok segíteni.. Lezártuk a tanévet, szabad vagyok a nyáron.
Nem, nem úgy értettem, ahogy hangzott, de úgy látszik ez már csak egy ilyen nap. Már saját szerencsétlenségemen elmosolyodni is tudok. Higgyen amit akar! Ismerhet már, elég szeles vagyok. Nem csak tetteimben, de a beszélgetésekben is. Bezzeg, hogyha a katedrán állok, akkor tudok összeszedett lenni.. Mennyivel könnyebb lenne úgy az életben is!

Élodie & Auguste

Valamit tenni kéne. Valamit, de mit? Van vagy ezernyi jelentés és feljegyzés amit át kéne nyálaznom, de ehhez most nincs valami nagy kedvem, és egyébként sem olyan sürgős, hogy most neki essek. Adelinenek igaza volt, szép lassan szétcsúszok, felemészt belülről ez az egész, és csak remélem, hogy kitartok addig, míg véget ér a háború, és eltűnik ez a bura. Vannak az életben olyan pillanatok, mikor menthetetlenül magányos vagy. Hiába vannak társaid, barátaid, családod. Egyedül vagy, mint a kisujjad. Néhány kérdést, egyedül kell megoldanod, nem segíthet a válaszok keresésében senki sem, hiszen a munkát nem végezhetik el helyetted. Úgy is lehet ezt érteni, hogy vállalni kell az életből valamit, valami kockázatosat, valami felelősséget, amit a saját erődből teszel. Nekem ez az ellenállás, de néha úgy érzem, hogy legszívesebben megszakadnék. A bura megvéd minket ez igaz, de közben elvág az utánpótlástól, a kint lévő embereinktől…és az egész külvilágtól. És ha ez nem elég akkor ott van Leon és Sera, mintha az élet valami perverz táncot akarna újra és újra eljáratni velünk. Létezik, hogy az ember a halála pillanatában újjászületik egy másik testben, lélekben? Mert, ha igen, akkor hányadszor járhatjuk már el ugyanazt újra és újra? Hagyjuk, ez butaság, csak a keserűség beszél belőlem. Leon elgondolásával ellentétben, én nem szeretném megszerezni magamnak Serát. Gyönyörű lány, de ahányszor ránézek úgy érzem, mintha Isabelle nézne vissza rám, és hiába mosolyog, látom rajta, hogy vádlón néz rám : miért akartam megmenteni őket? Ha visszamehetnék az időbe, akkor másképpen döntenék, akkor Isabelle még élhetne, és most nem kéne ezen rágni magam. Ha Leon annyira szeretné, hát legyen,legyen boldog Serával. Megérdemli, akármennyire is utálom azt, akivé vált, kettőnk közül még ő lehet képes a boldogságra, hát akkor ragadja meg az alkalmat, mielőtt az élet elszakítaná őket egymástól. Nem tudom, hogy Sera mit gondol erről, de biztos, hogy nem valami impozáns neki a helyzet, senki nem szeretne belekerülni egy ilyen helyzetbe, ijesztő lehet a tudat, hogy élt valaki, akivel egy arcon, ugyanazon vonásokon osztozkodtatok.
Gondolataimból egy kintről hallatszódó koppanás ébreszt fel. Fel is állok a székemből, hogy megnézem mi is történt odakint. Már csak az kéne, hogy összebalhézzanak az emberek, vagy Leon neki menjen ok nélkül valakinek. Kinyitva az ajtót azonban szerencsére semmi ilyet nem látok, csak egy Élodiet, aki a földön heverő papírokat próbálja összeszedni.
-Segíthetek? – kérdezem tőle mosolyogva, ahogy leguggolok mellé és a papírokra siklik a kezem, de közben továbbra is őt figyelem. – És mi lenne ez a sok papír? –teszem fel a kérdést szemöldök ráncolva, ahogy felkapok egyet, hogy közelebbről megnézhessem.

Tárgy: Auguste et Élodie: "It will be allright" - you said 2014-06-17, 20:34

Auguste Dumont et Élodie de Funés

Egy nagy köteg papírral egyensúlyozom a folyosón. A nénikém sajnos lebetegedett, de mindenképpen be akart küldeni pár poros iratot és újságcikket, melyekről valami csoda folytán úgy gondolta, hogy itt a Főhadiszálláson szükség lenne rájuk. Nem mondom, egészséges az esze a nőnek, s nem is öreg még, de vannak olyan esetek, amikor úgy viselkedik, mint egy bogaras, vén nyanya. Na ez most kifejezetten az a kategória volt az én szememben, nem is akartam elhozni ide ezt a sok vackot. De olyan szépen kért..! Ez az én nagy bajom, nem tudok nemet mondani azoknak, akiket szeretek. Kaptam hát magamat, s a holmikat, majd nyakamba vettem a várost és most itt vagyok. A lendületem egészen a folyosóig hozott, de itt aztán kicsit inamba száll a bátorságom.
- Giselle néni, Giselle néni! – morgom az orrom alatt. Leteszem a poros papírokat egy a folyosón álló asztalkára, s kinyújtóztatom karjaimat. Észre sem veszem, hogy félhangosan motyogok, mialatt a ma viselt, világoslila kartonruhát igazgatom magamon.
- Én voltam az ostoba, minek mentem bele?! De most komolyan, mit fog Auguste szólni, hogyha elé állok ezzel a sok marhasággal? Ugyan kit érdekel Avignon népessége az elmúlt 50 évben? A föld alá fogok süllyedni szégyenemben, ha mer vetni rám bárki egy lesújtó pillantást. Soha többé ilyet Giselle néni, soha de soha! – hevesen szemet is forgatok és még a papírkupac tetejére is odacsapok, levezetendő hirtelen támadt felháborodásomat.
Tulajdonképpen csak magamat szidhatom, nem kötelezett senki, hogy bevállaljam ezt. De a vaj szívem fog sírba vinni, meg az a napi két instant szívroham, amit kapni tudok minden csip-csup marhaság miatt, amin felszívom magam.
- Nenenenene! – hadarom eszeveszettül, s próbálok a papírhalom után kapni, de esélyem nincs megállítani azt a dőlésben. Nem elég, hogy elhoztam idáig, hogy égetem a lényegtelenségével magam, de még rácsapkodásomban le is verem az asztalkáról. - Isteni nő vagy, Élodie, csak gratulálni tudok! - dorongolom le magam még mindig félhangosan motyorászva. Nesze, és még Giselle nénire mondtam, hogy vén nyanya. Ha ő az, akkor enyém a családi fészekben a bolhás kutya szerepköre..
Morogva guggolok le – mert ugye szoknyában hajlongani nem nagyon szokás, még akkor sem, hogyha a szoknya térdig ér és cseppet sincs illetlenül felsliccelve sehol – hogy összeszedegessem mindazt, amit levertem. S közben imádkozom, hogy ne járjon erre senki, mert jelen idegállapotomban félő, hogy egy csípős megjegyzésre úgy odamondok, hogy egy hétig fogok pironkodni modortalanságom miatt.

Titkosított Akta

» Élodie Carroyer de Funés
» Adeline & Élodie - Teatime
» Auguste & Juliette
» Isabelle & Auguste - Hello darling!
» Adeline & Auguste

Auguste et Élodie: "It will be allright" - you said

Auguste et Élodie: "It will be allright" - you said

Similar topics

Similar topics