A Papa minden hétvégén jött, de a hétköznapok szürkeségében sosem láttam. Sosem tudhattam, merre jár, csak a mama szidta minden áldott nap az ébredés pillanatától addig a percig, míg a fejem visszahullott az összegyűrt pulóverre, amit párnának használtam. Fájt ezt hallgatnom. Ő mindig léhűtőnek, csirkefogónak nevezte, vagy olyan csúnya szavakat használt, amiket meg sem mertem jegyezni, mert tudtam: azonnal elkergetne otthonról, ha én ilyet mondanék előtte.
Papa megérkezett szombaton, késő este. Menetrendszerűen becsámpázott a kis, rosszul megvilágított lakásba, ahol éltünk - a mama, én és a négy kisebb testvérem, akiket hol védtem, hol én vertem. Két húgom volt, csúf, folyton bömbölő apróságok, akiket Granada utcáin mindenki tartózkodóan fürkészett szőke fürtjeik miatt. Nem szerettem őket, mert hárman egy rongybabán osztoztunk, és ha magamnak loptam valamit a szabótól, akkor gyakran azt is kitépték vagy kióbégatták a kezemből. A mama nekik mindent odaadott, pedig én voltam az idősebb! Ráadásul én még ki is söpörtem helyette vasárnaponként, amikor a tiszteletes végigsétált az utcában. Azt akartam, hogyha benéz a mi kis otthonunkba, rendezett kuckót lásson...
Egyébként gyűlöltem azt a házat. Egyedül akkor éreztem ott némi melegséget, mikor a Papa hazajött, és az ölébe vett. Leült a rozoga, háromlábú székre a nagy asztal mellett, és megkérdezte, mit játszottam a héten. És ha elmondtam, hogy a mama rosszul bánt velem, a Papa rettenetesen összeveszett vele. (Utána pedig, mikor ismét védtelen voltam, a mama bezárt a kamrába olykor napokra, hiába könyörögtem és óbégattam. Nyolc éves lehettem, mikor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy nem szeret. Onnantól én sem szerettem.)

Azután egy téli estén a Papa korábban jött haza, és ott találta a mamát Santiagóval, a fűszeres kamasz fiával a konyhában. Nekem fogalmam sem volt, miért ordít annyira, hiszen Santiago szinte minden nap ott volt, amikor ő nem, és gyakran más férfiakat is láttam a mama körül settenkedni. De a Papa fogta a hátizsákját, felrántott az előszoba döngölt padlójáról, ahol az ujjaimmal éppen a porba rajzolgattam - és magával vitt, az utcára. Mama nem jött utánunk, talán azt gondolta, csak sétál velem egyet.
Nem így történt. Másnap este már Valenciában ültünk egy kocsmában, ahol jó meleg volt, és a söntésnél a bácsi aszott káposztaszagot árasztott. A papa rám terítette a kabátját, nehogy megfázzak, és a kevés pénzéből édes, forró kakaót vett nekem. Sosem voltam még olyan boldog.

Gyermekrablás. A korban ezt így nevezik, és a jogbojtárokat hidegen hagyja, hogy a gyerek a maga elrabolt állapotában boldogabb-e, vagy sem. Két hét múlva visszahurcoltak Granadába, az a szemérmetlen, hazug lotyó pedig, akit az elrablásom előtt mamának szólítottam, keservesen siránkozott, mikor meglátott. Azt mondta a Papának, hogy megöli, ha még egyszer akárcsak a közelembe jön, mert egy pedofil állat. Fogalmam sem volt, mit jelent ez a szó, de biztosan valami borzasztó dolgot, mert mindenki megdöbbent tőle.
Azután a nő hazavitt, és amikor többé nem látta senki a hivatalnokok közül, a sarokba lökött. Nem volt rám kíváncsi. Én pedig napokig keservesen, szívszaggatóan zokogtam. A Papa nem jött többet, helyette jöttek a Santiagók, Pablók, Cortezek. Megpróbáltam valamennyinek az ölébe ülni - mindegyik ellökött magától. Többé senki nem szeretett úgy, mint a Papa.
Egyetlen előnyöm származott a történtekből: az állami végzés szerint a szemét ribanc, akivel éltem, nem halogathatta tovább azt, hogy iskolába küldjön. Így is késtem egy évet, de legalább kiszabadulhattam a házból, és magamfajták között lehettem. Kinéztek, persze, de megtanultam megvédeni magam a kekeckedőkkel szemben, és onnantól már legfeljebb csak aludni jártam vissza. Mondhatjuk, az utca nevelt fel - és azok, akikkel odakint, a kietlen és cudar világban találkoztam.

Olyanok voltunk, mint egy töltött fegyver egy frontra vezényelt kamaszfiú kezében. Lázadtunk Granada, az erkölcs, a világ és a rendszer ellen, mint a törvényen kívüliek általában, akik, ha magukra maradnak, összetörnek, mert valójában hihetetlenül gyengék. Mi is együtt voltunk erősek. Ki tudja, ez talán abból is fakadt, hogy volt köztünk egyfajta morbid tisztelet, amivel a másik szemébe néztél egyenesen és bátran, mikor fejbe kellett lőnöd. Voltak, akik maradtak. Mások pedig egyszerűen elmentek.
Olyanok voltunk, mint a forgószél: pusztító, és kontrollálhatatlan. Azt hittük, reméltük, hogy irányítók vagyunk, de önmagunkért sem tudtunk felelni. Szinte egyedüli lány voltam a sok-sok fiú közt, nagyszájú és hajthatatlan. Afféle fehér holló, s ebben a helyzetben tekintély járt nekem. Gondosan ügyeltem arra: sose áruljak el többet magamról, mint amire érdemesek. Gyűlöltem az életet, amit éltünk, és foggal-körömmel kapaszkodtam belé. Elvágyódtam a mocsokból, vonzott a tündöklés ígérete, de túlságosan mélyen voltam. Nem is ismertem a szépséget, amit annyira áhítottam. Csak homályos emlékképek derengtek előttem egy pohár kakaóról - és tudtam: ez a boldogság.
Nem pedig a ravasz érzése az ujjad alatt.
Csakhogy nem volt menekvés. Féltem kiugrani, a maradástól pedig hányinger kerülgetett. Csupán egy személy volt, akiben őszintén bíztam, és akit fájt volna hátrahagynom...
De végül róla is lemondtam. Tizennyolc éves voltam, mikor azt rebesgették, látták a Papát, ismét Valenciában. Gyalogszerrel indultam útnak, az éjszaka leple alatt.

Sosem találtam meg a Papát, viszont rövidesen ott álltam Valenciában, lelenc ismeretlenként, aki csak rótta az utcákat. Mentem volna tovább, de hova? Körülöttem fel-felcsaptak a francia XX. század bohém lángjai, melyek lassan csorogtak át az országhatáron, és 1929-re már tomboltak Valenciában is. Hazudhattam magamról, amihez csak kedvem szottyant - az I. világháború utáni boldog, hedonista békeidőkben senkit nem érdekelt, valóban árva vagyok-e, akire író apja jelentős örökséget hagyott. Pénzem, nos, az nem volt, de képes voltam bárkivel bármit elhitetni. Ez a meggyőzőképesség egész tisztességes vacsorákat eredményezett, és flúgos, nárcisztikus művészek társaságát. Egyikük - az erősen francia akcentussal hablatyoló Julien - még arra is hajlandó volt, hogy beköltöztessen magához.

A napjaim onnantól úgy teltek, mintha valaki odafönt összezúzta volna a Végtelen Idő homokóráját, s a csillogó homokszemek megállíthatatlanul szétszóródtak volna. Nem volt sem reggel, sem éjszaka. Julien erősen fogadkozott, hogy őt nem érdekli híres író apám öröksége, aki egy francia bankban helyezte el minden vagyonát - s ahonnan nekem ezt a vagyont fel kéne vennem, hazudtam gondolkodás nélkül -, de azért többször is kikezdett velem. Nem volt vonzó, de kedveltem, a szájából cigaretta kandikált ki valahányszor csak láttam, ráadásul bor és pacsuliszagot árasztott. Talán negyven körül lehetett. Egyszer azt találta mondani, hogy Botticelli Aphroditéjára emlékeztetem, akit a Tavasz - La primavera című alkotásán örökített meg. Erre fel levágattam a hajam. Egy korszak halála volt ez a testemen belül és kívül egyaránt. A göndör, kislányosan hosszú fürtök, amik mindig a szemembe lógtak verekedés közben; egyedül csak ezek tettek engem nővé a férfiak durva világában.

Nem akartam tetszeni Juliennek. Nem akartam, hogy nőnek lásson. De megengedtem, hogy lefessen, lefotózzon az ósdi kis gépével - ő annak nevezte, én viszont annál izgalmasabb masinát életemben nem láttam! Volt köztünk valami furcsa összhang, aminek a megnevezéséhez én sosem voltam elég művelt, vagy kifinomult. Julien sajnálta bennem a szegény sorsú árvát, franciául tanított és Villon lírákat olvasott fel esténként a balkonon ülve. Azt hiszem, szeretett. Valami furcsa, groteszk módon.
És én is szerettem őt. Vagy legalábbis kötődtem hozzá érzelmileg, mint a kusza és kegyetlen világ egy békés pontjához. Három éve éltünk együtt, mikor az én kis ódivatú franciám gondolt egyet, felpakolt mindent, és bejelentette, hogy hazautazik a szülővárosába, és kiállíttatja a műveit.
Kérdeztem, miből fog neki erre telni? Azt mondta, útközben megállunk a banknál, és felvehetem az örökségemet. A minimum három év után, hogy kisegítem őt.
Ám miközben ezt mondta, láttam valamit az arcán. Mintha a vesémbe látna. Mintha mindent tudna rólam. Mintha a vénáimból olvasná ki a hazugságaimat.
Vele jöttem Franciaországba.

Aix-en-Provence városában váltunk el, és mikor kifizette nekem a vonatot, hangosan felzokogtam. Nem akartam ezt tenni vele!
- Je n'ai rien - zokogtam a fülébe, a nyakába borulva. - Sose volt! Becsaptalak!
- Tudom. Vigyázz magadra, Neva.
Ő nem sírt, de valami elképesztő, mélabús fájdalmat éreztem a hangjában. Felszálltam a vonatra, és vissza sem néztem. Életem huszonegy éve alatt sokadjára.

- Tu es belle, ma chérie. Incroyablement.
- Merci, Pierre.
Kíváncsi vagy, mi történt ezután? Julien számos képet eladott és meg is gazdagodott belőle. Az újságban olvastam, amit nap mint nap árultam Párizs utcáin. Arról azonban már nem írtak a lapok, hogy az egyik rólam készített alkotás is gazdára lelt. Nem is akármilyen gazdára.
Politikusok. Tudják, mit kell mondani. Tudják, mivel vegyék el az ember kedvét az újságkihordástól - attól a tényezőtől, ami végül szerencsés véletlenként egymás útjába sodort minket. Azóta megnőtt a hajam, alig ismert rám.
Két héttel később már nem újságoslány voltam, hanem Pierre la Chatelier kedvese. Szeretője, ez a helyes kifejezés - a hasábokon legalábbis ezt láttam. Ettől fröcsögött az egész város, én pedig egész életemben nem voltam még sehol ilyen fontos. Élveztem a csillogást, a fényűzést, a hírnevet, a titkolózást. És mikor rájöttem, hogy nem léphetek ki egyedül az utcára, mert az emberek megszűnnek civilizáltan viselkedni, gyűlöltem ezt a helyzetet. Ahogy minden éjszaka gyűlölöm azóta is, mikor álmatlanul fekszem a hatalmas ágyban, a kényelmes puha párnán, a meleg takaróba burkolózva. Eszembe jut a gyermekkori ágyam - egy ócska pokróc, mint takaró, és az összegyűrt pulóverem volt a párnám. Ott sem voltam ennél boldogabb.

Tisztázzuk, mielőtt kétségeid támadnának: Pierre azt a nőt szereti, aki Julien festményén kivillanó keblekkel ül a balkon korlátján, aki karjaival átfogja meztelen térdeit, és a háta mögött ott terül el Valencia álmos pirkadata. Pierre ezt a buja szépséget akarja, semmi többet.
Oh, bocsánat. Ha belőlem többet nem is kér, van valami, amire igenis vágyik: Avignon polgármesteri címére. A régióban már mindenhol a vezető elit tagja, csupán ebben a kis koszfészekben nem, ahol egyébként gyönyörű az óváros, és a napjaim nagyrészét eltölthetem sétával. Én szeretem az itteni életünket, ezt a viszonylagos, édes szabadságot. Nem bánom, hogy a színjáték része vagyok. Hajnalban csak a tündérmesét siratom egy harmadik üveg cabernet sauvignon mellett.
Azt mondja, a felesége vagyok, hogy megnyerje a családcentrikus tömegek jóindulatát. Még esküvői fotót is kiszivárogtatott. Csak idő kérdése, mikor kell aláírnom valamit.
Szabadságról beszéltem? Azt hiszem, ez mind nézőpont kérdése, semmi egyéb. Semmi több vagy szebb. És ennél sosem leszek már erősebb.

Miattad néha azt kívánom, bárcsak maradtam volna.
De gyerekek voltunk, nem igaz? Nem becsültem azt, aki voltál, és féltem arra gondolni, ki lehetnék én veled.
Már nem is érdekes, igaz? Hiszen a Halál itt lebeg körülöttünk. Kérdés, melyikünket töri szilánkosra előbb?
Minden más csak időhúzás.