Rhône partja

Tárgy: Rhône partja 2014-04-03, 21:02

First topic message reminder :

Rhône partja

A Rhone folyó hosszan nyúlik el a város mellett, és csodás sétákra és hajóutakra ad lehetőséget az itteni lakosoknak. Furcsa lehet, de a búra a vizet gond nélkül engedi tovább, nem akadályozza a folyását, csak az élőlények nem jutnak át rajta, emberek, állatok.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-07-24, 12:14

Cosette & Morgan

Az emberekben megbízni körülbelül olyan hülye dolog, mint elásni magad. Persze, nekem is volt olyan korszakom, hogy bíztam nem is egy, hanem egy falunyi emberben, de az teljesen más tészta volt. Apám egy seggfej volt mindig is, előbb hittem volna valami pszichopata sorozatgyilkosnak, mint neki. Kamaszkoromban haverjaim nem voltak így elég bizonytalanul vágtam neki a nagyvilágnak, mikor apám elkergetett a farmról. A farmról, amit megevett már a gaz, mert az a barom képtelen volt úgy neki állni kaszálni, hogy ne vágja le valamelyik testrészét, így persze azt is nekem kellett csinálni, miközben a pisztolyával játszott célba lövősdit. Hülye barom, legszívesebben már akkor is megöltem volna, sokszor is képzeltem el, hogy milyen érzés lehet az, mikor kitépem a szívét és ő még ezt láthatja. Aztán elsüllyedt a hajónk, és hiába hánykódtam elég sokáig matrózokkal a tengeren, megbízni jó nagy baromság lett volna bennük. Fejbe lőttem őket, mert erőm nem volt a tengerbe lökni a testüket, és tudtam, hogy nem élhetem ezt úgy túl, ha osztozkodnom kell velük. Aztán megtaláltak Nwonkwo-ék, és akkor jött ez a nagy bizalmas korszakom. Sok évek keresztül éltem a falujukban, és fura módon, de kedveltem azokat az embereket. Megtanultak vadászni, túlélni, harcolni, bánni a fegyverrel, még az íjpuskáját is nekem adta Nwonkwo. Volt valami törzsi nevem, de soha nem tudtam kiejteni, szóval nem fogom elmondani az biztos, de valami harcosfélét jelentett. Még a tetoválás is megvan, amit a beavatáskor varrtak fel rám. Valamiféle szimbólum a mellkasom jobb oldalán. Még a hátamon is van egy tetoválás, de azt már nem a faluban kaptam, hanem az egyik megbízás után döntöttem úgy, hogy jöhet egy újabb. Fogalmam sincsen, hogy mi motivált, szerintem be voltam rúgva, de nem is emlékszem, szóval… valószínűleg be voltam rúgva.
-Most már nem. – szögezem le egyszerűen. Nem tudom, hogy leesett-e már, de nem szeretem annyira az emberek társaságát, szóval ha van valaki olyan, akit megtűrök élve, az örüljön az életének. Erre a folyópartra nem jön mostantól senki, ha itt vagyok, vagy vagyunk, mert kidekorálom azt a szép kis koponyáját egy nyíl ütötte lyukkal. Mindig is érdekelt, hogy igazak-e a legendák, miszerint meglehet csapolni valakinek az agyvelőjét. Van egy fickó azt hiszem Olaszországban, aki meglékeli a koponyát és pohárba tölti az ember agyvelőjét, majd megissza. Kurva undorító, de azért arra kíváncsi vagyok, hogy ez igaz-e, mert ha igen, akkor azt hiszem engem már a legkevésbé sem nevezhet senki sem barbárnak. Más valakit felgyújtani, vagy megkötözni és a vízbe dobni megfulladni, esetleg a vérébe fojtani, mint megölni a fincsi kis agyvelőjéért.
A reakciójára persze azért számítok, bár nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan feltud pattanni, de mikor előkerül a kés, akkor akaratlanul is elmosolyodok. – Ne, nagyon kérlek, ne bánts! – kicsit talán gúnyosan csengenek a szavaim, miközben meglengetem az íjpuskát. –Ez azért jobban fáj. – még ha meg is dob a késsel, egy nyíl elől aligha ugrik el, és ha ne mis hal bele egyből a lövésbe, hát akkor kés nélkül már sokat nem érne ellenem. Mindegy is, nem ezért jöttem. – Ki a tököm mondta neked, hogy kiakarlak nyírni? – kérdezem meglepettséget színlelve, de pár pillanat múlva már röhögök is, és hogy lássa igazat mondok: a nyílpuska visszakerül a vállamra, miközben a kezébe nyomom a képet. – Csak felakartak bérelni, hogy megöljelek. – mondom tájékoztatás képen, majd ellépek mellette, nem foglalkozva azzal, hogy kés van-e még a kezében. Annyira azért nem hülye, hogy azt higgye csak úgy megölhet. Ha már itt vagyok, akkor miért ne moshatnám le magamról, annak a seggfejnek a vérét? Lepakolom a cuccaimat a közelembe, hogy még véletlenül se tudja lenyúlni őket, aztán a mellényt is melléjük dobom, ahogy elkezdem lemosni a fickó vérét. Nem igazán zavartatom magamat, elvégre csak félmeztelen vagyok, az meg a legkevésbé sem érdekel, hogy lát rajtam hegeket, mert egy magamfajtán lennie kell, nem? Még ha a legtöbb apámtól is van. – Mit kezdtél a pénzzel? – csak, hogy ne néma kussban legyünk, meg amúgy is érdekel, hogy mire verte el a pénzt, amit kapott.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-07-24, 07:57

Morgan & Cosette

Kész, eldöntöttem, az életben nem fogok megbízni újra senkiben sem. Eszem ágában sincs! Nem szabad, mert így is úgyis, csak rosszul járok a végén, szóval szépen marad ez, ami most van. Meg vagyok én egyedül, nagyon jól, nem akarok mást, nem akarok többet, nem kell. Úgyis mindenki csak eltűnik mellőlem, vagy rosszabb esetben meg is hal, vagy csak simán átver és lelép. Nem kell már ebből több nekem, nem, szépen megleszek magamban. Eddig is ment már elégszer, eddig sem volt ezzel gond és mostantól sem lesz. Nincs szükségem senkire sem, meg tudom védeni magam és ki tudok állni magamért, ahogy eddig is. Elég erős vagyok már, és rég nem vagyok gyerek.
Újabbat kortyolok a sörömből. Pocsék egy íze van, de komolyan, de talán ér valamit, csak nem hiába isszák mások is nem? Csak van valami értelme, akkor is, ha rémes, de legalább valamivel elfoglalom magam. Az a baj, hogy a kődobálás valahogy nem foglal le annyira, mint kéne. Keresnem kéne valamit, kipakolni egy házat, vagy tudom is én. Biztos van pár, ami napközben üresen áll, sőt talán olyan is, aminek a gazdái elhúztak a városból mielőtt lejött bura. Találhatnék egy üreset, ha jól körülnézek, ahova akár be is vehetem magam és akkor jöhet egy kis arany élet, ágyban alvással, meg minden. Nem kell nekem az a rohadt matrac Wyattnél, nincs rá szükségem!
Nem is pillantok hátra, amikor meghallom a lépteket, még nem. Majd, ha úgy érzem, hogy gond van, ha közelebb jön, na majd akkor, vagy ha a cuccom felé settenkedik, akkor majd kap egy kést a mellkasába. Elég jól dobok, szóval rossz sora lesz, ha esetleg cseszegetni akar. Viszont ismerős hang az, amit meghallok. Persze, hogy szúrósan nézek, amikor végül megfordulok.
- Napok óta nem futottunk össze, és ez egy rohadt folyópart, az tartózkodik itt, aki akar. - vetem oda. Még, hogy én vagyok ott mindenhol? Én is mondhatnám ezt nem? Egyébként is én voltam itt előbb, akkor meg húzzon a francba és hagyjon szépen békén. Rohadtul nem vagyok csevegő kedvemben, habár... mikor vagyok igaz? Persze úgy fest esze ágában sincs elkotródni, hanem inkább... egy fél pillanat talán csak, amíg a felém nyújtott képre meredek, de aztán még fel is szökkenek. Egész gyorsan, végül is ez a dolgom, így lehet életben maradni. Ha lassú vagy, akkor megdöglesz, az utca törvénye rendkívül egyszerű. A kés már persze a kezemben van, amikor talpon vagyok és a sziklán egyensúlyozok, amin az előbb még ücsörögtem. - Ha ki akarsz nyírni, akkor miért nem lőttek csak simán hátba? - hát mégis mi a francra kéne gondolnom hm? Idesettenkedik a hátam mögé, aztán megmutatja a képemet, gondolom nem azért van nála, hogy emlékbe tartogassa magánál, mert olyan marhára oda van értem, hanem gondolom kapta valakitől, valakitől aki szépen megkérte, hogy tegyen el láb alól. De abból nem eszik, nem adom könnyen a bőröm, erre mérget vehet!

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-07-23, 18:52

Cosette & Morgan

Kész röhej ez az egész nap. Még soha nem öltem meg egyetlen megbízómat se, de ma túlerős volt a késztetés arra, hogy ezt megtegyem. Elvárok egyfajta tiszteletet, ha már nekem kell elvégeznem a férfimunkát helyettük, de ez a tag olyan magasan hordta az orrát, hogy kénytelen voltam azt levágni, mire nekem ugrott a barom. Mégis mit várt? Egy képzet gyilkos egy bolti eladóval szemben? Mondanom sem kell azt hiszem, hogy elég könnyedén öltem meg. Agyon vertem, nem bonyolítottam túl a dolgokat. Aztán elvettem minden pénzét és a borítékot is felbontottam, mert kíváncsi voltam arra, hogy kit akart megöletni velem. Jól döntöttem, mikor megöltem a fickót, mert nem szívesen öltem volna meg a célpontot. Egyszer már volt rá alkalmam, csak nem fizettek érte. Most fizettek volna, de a jó szerencse megmentette a csajt, mert ha kicsit jobban tartom magam és nem kapom fel a vizet, akkor most egy nyíllal a szívében feküdne a földön. Fura egy világ ez, annyi már biztos, mert ennyire nem lehet valaki mázlista, hogy kétszer is megússza a halált. Mindegy is, mert ezzel még nem ért véget a nap. Felkeresett egy másik fickó is, de azt a megbízást nem vállaltam el. Jól meg is lepődött a fickó, mert nem szokásom visszautasítani a feladatokat, de ezúttal hagytam, hogy az érzelmeim döntsenek. Nem akarom holtan látni, úgyhogy el is mondtam neki, hogy nagy tévedésben van, mert a kiscsaj a védelmemet élvezi. Ami erős túlzás, de mivel valamilyen érthetetlen oknál fogva kedvelem, hát nem engedem, hogy megöljék. Márpedig az én szavaim elég sokat számít a bérgyilkosok körében, szóval nem hiszem, hogy bárki is kezet emelne rá, ha fontos neki az, hogy a fejét a nyakán hordhassa és ne a kezében. Nem akarok még csak gondolkodni sem azon, hogy miért tettem ezt, szóval ne várjatok tőlem semmit. Egyszerűen csak nem akarom, hogy meghaljon, mert akkor egy normális emberrel kevesebb lenne ebben az amúgy is elcseszett világban. A lényeg, hogy védelem alatt áll, bár ez nem jelenti azt, hogy ne repítenék belé nyílvesszőt, ha megint próbálná lenyúlni a cuccaimat. Az íjpuskámra nagyon érzékeny vagyok, halott ember, aki arra kezet emel. Ő is csak azért úszta meg, mert szórakoztató volt és láttam benne potenciált arra, hogy életben maradjon. A mai világban az emberek képtelen túlélni egyedül, de ő képes lenne rá, szóval megérdemli, hogy életben maradjon, amíg nem csinál valami hülyeséget ellenem.
Hogy miért jöttem ide? Fingom nincs, csak gondoltam sétálok egyet, hogy kifújjam magam egy ilyen elszart nap után. Meg is lep, ahogy csobbanást hallok a közelből, így egyből el is indulok a hang irányába, persze óvatosan készenlétben tartva az íjpuskát, kitudja milyen elmebeteg barmok lakják ezt a várost. – Hát ilyen nincs basszus. Te mindenhol ott vagy? – oké, nem éppen ez a legjobb köszönés, de most őszintén, mit várna tőlem? – Kitalálod mit keresek itt? – kérdezem, ahogy felé nyújtom a halott megbízótól kapott fotót, amin nem más van, mint Cosette.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-07-23, 15:52

Morgan & Cosette

Pedig már hányszor megfogadtam, hogy nem bízom senkiben... már annyiszor így döntöttem, és mégis sikerül újra és újra elkövetni ezt a hülye hibát. Pedig nem kéne, nagyon nem! Egyszerűen csak magamnak szabad lennem, most már van egy kis plusz pénzem is, szóval a legnagyobb baromság bárkivel is közösködni. Nem is értem, mi a francért kezdtem el megbízni a Wyattben. Nem kellett volna, nagyon nem, mert úgyis mindennek ez a vége. Én pedig még kiálltam mellette, képes lettem volna védeni, hogy ne bukjon le, hogy ne kapják el, erre kiderül, hogy semmi komoly baj nincs, csak szimplán vissza akarják vinni a normális kis életébe pihe-puha ágyba, a jó létbe, ő meg játssza a kis lázadót. Aztán persze akkor dönt úgy, hogy visszaszalad anyuci szoknyájához, amikor csak akarja, mert minden bizonnyal azért jöttek utána, hogy simán vissza is fogadják, ha arról van szó. Hát menjen a francba! Velem aztán ne szórakozzon és csináljon úgy, mint aki ugyanolyan, mint én. De legalább már világos, hogy miért igazgatta folyton a ruháját, és hogy miért nem értette a tolvajlás lényegét, meg úgy általában. Ott volt az a sok jel, csak egyszerűen nem akartam figyelembe venni. Még is hogy lehettem ekkora marha? Már az elején se kellett volna hagynom, hogy beetessen, hiszen csak gondolom ez is egy jó kis szórakozás volt neki, egy kis játék és tombolás, amit úgy könnyű megtenni, hogy bármikor van visszaút.
Mérgesen hajítok el egy újabb követ a víz felé. Nem szokásom inni, sosem szoktam, mert az csak arra jó, hogy tompítsa az érzékeket, de most mégis valahogy nem láttam más megoldást, mert bármennyire is tagadom, attól még pocsék érzés, hogy így átejtett. Hát ezért nem szabad mindenféle álomvilágban ringatni magam, mert a dolog úgyis mindig visszaüt. Nagyot kortyolok a sörből, amit vettem... igen, vettem, bármennyire is furcsa ez és hozzám képest nagyon szokatlan és meglepő. Már alig van az alján egy kevés, de nem érzem, hogy a fejembe szállt, bár a fene tudja, hogy az ilyet az ember megérzi-e. Nem hiszem, hogy e miatt ég úgy a szemem, de eszem ágában sincs bőgni, mint egy hülye pisis egy barom miatt. Nem fogok, nem és... nem! Újabb kő csobban a vízben, mivel előttem ott úszkálnak azok az idegesítő halak is. Rajban persze, mert egyedül nyomorultak képtelenek meglenni, kell nekik a többi hal. Hát a francnak se kell a többi hal, én nagyon jól meg vagyok egyedül, itt a kis sziklámon, aztán majd éjszakára keresek magamnak valami értelmes szállást, ahogy eddig is tenni szoktam minden este. Nem nagyon maradok egy helyen sokáig, csak nagyon ritkán, most is nálam van minden cuccom, ami persze nem sok, de a táskám ott pihen a parton, mögöttem talán egy méterrel. Úgy is meghallom, ha jön valaki, és nem állok jól magamért, ha megpróbálja lenyúlni a cuccomat.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-06-18, 09:45

Szabad játéktér!

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-06-18, 09:41

Leon & Séraphine

Nem értem őt, pedig igazán igyekszem. Valahogy olyan, mintha talán tényleg szeretne valami mást, de közben... mégsem annyira. Nem akar tenni érte, hogy változzanak a dolgok, mert az túlságosan nehéz lenne, és így szerűbb inkább megmaradni annál, hogy mindenki utálja és kész. Talán már megszokta, ha jól sejtem.
- Pedig... visszatáncolhatnál, mindig van visszaút. - vagy nincs? Az a baj, hogy még soha nem voltam ilyen helyzetben, így aztán tényleg nem tudhatom, hogy jogos-e, amit mondok, vagy sem. Talán igen, talán megoldhatná még az életét, ha nagyon akarná, de közben benne van, hogy nem hagynák neki és az is, hogy már nem lehet ezt sehogy sem feljavítani és pedig nem tudom mit tehetnék, hogy segítsek, hiszen nem rég jöttem, nem is ismerem még a részleteket, milyen jogon szólhatnék bele bármibe is?
- De talán mégis így van. - rántom meg a vállam egy mosollyal és a kérdésére, ami azt hiszem inkább csak költői nem sokat válaszolok. Hogy miért vagyok kedves? Mert... mert nem jó nem annak lenni. Túl sok az olyan ember, aki undok másokkal, főleg mostanság, akik önzőek és csak azt teszik, ami nekik jó, én pedig nem akarok ilyen lenni. Szeretnék inkább tenni másokért, segíteni nekik, ha tudok valahogy, mert annak van értelme, mert ha csak egy kicsit jobbá teszed a világot azzal, hogy te mosolyt varázsolsz az arcodra, miközben mindenki más komoly. E téren mindenkivel egyforma vagyok, nem ő a különleges, hiába gondolja magát esetleg annak, de azért tényleg úgy gondolom, hogy érdemes másokért tenni, érdemes érte is tenni. És az pedig tényleg igaz, hogy nem igazán van senki, aki a nyomomban loholna, már csak azért is, mert sehol sem maradok sokáig.
- Mert te tartasz itt? - nevetem el magam, miközben felfelé pillantok. Tudom persze, hogy viccel, nem azért idézte a burát, mert itt akar tartani, azt se tudta, hogy itt vagyok, hiszen elég látványosan meglepődött, amikor meglátott, szóval még véletlenül sem gondolok ilyesmire. Egy a biztos, most itt vagyok és még jó ideig maradni is fogok, bár... attól még jó eséllyel ugyanúgy mennem kell tovább, ha eltűnik ez az izé, kivéve, ha közben a háború elül és már biztos, hogy nem fogják keresni a bátyámat.
- Én tényleg nem tudom, hogy melyik a jó megoldás, talán valahol a kettő között, valahogy hősiesnek és megfontoltnak is kell lenni. Össze kéne gyúrni titeket. - mosolyodom el, de persze viccelek, nem akarom, hogy félreértse. Nem arról van szó, hogy akár ő, akár Auguste egymagában nem megfelelő, de az tény, hogy együtt igenis többet érnének, csak hát... sejtelmem sincs, ezért hogyan lehetne bármit is tenni.
- Dehogy untattál! - rázom meg a fejem, de nem tartóztatom. Amúgy is közel vagyok már és elég az, ha egyedül kapom meg a fejmosás Thierritől, amiért nem jöttem időben. Tudom én, hogy nem bántásból teszi, igaza is van, félt csak, de attól még felnőtt vagyok már, néha belefér ez is, főleg hogy nem voltam veszélyben egy pillanatig sem. - Én is örülök Leon és fogok még erre járni, szép ez a folyó és.... kellemes a társaság! - visszaszökik a mosoly az arcomra és aztán még egy gyors puszit nyomok az arcára, s végül távozom is. Csak pár percre van a lakókocsink, a bátyám már biztos, hogy tűkön ülve vár.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-06-17, 08:43

Sera & Leon

Talán igen, talán egyszer majd jobb kedvem is lehet, de ahhoz még nagyon sok víznek kell lefolynia a Szajnán. Ez már nem az a világ, amiben éltünk. Nem arról szól egy kisvárosi este, hogy a fiatalok hangoskodnak, nekem pedig védenem kell a fegyelmet, nehogy valami verekedés törjön ki. Néha egy-egy komolyabb ügy, lövöldözés, vagy autós üldözés, de ennyi. Amióta a háború kitört, minden más lett. Rettegés ül az arcokon, az utcákon nyomott, feszült hangulat, nem tudhatjuk, hogy mit is hoz a holnap. A francia titkosszolgálat mindenkiben német kémeket lát, így napi szintűvé váltak az igazoltatások. Most pedig a bura, amelyről mit sem tudunk, csak elzárt a külvilág elől. Azt kell mondanom, hogy még az áram kioltásával is jobban jártunk, mintha bármikor meglenne a fenyegetés, hogy betör az ellenséges hadsereg. Most végre egy kicsit a gondolatainkkal lehetünk.
- Igen, azért... talán van még benne ott mélyen abból, akivel igazán fivérek voltunk, de most már nem fogok visszatáncolni. Ez vagyok én, utáljanak csak, ha így esik jól. – Rántom meg a vállamat kissé szemforgatva. Tökéletes betalált azzal, hogy vágyom az összetartozásra, még ha vágom is a pofákat, ha el is mondanak mindennek, legalább számolnak velem. A saját fejem után megyek, azt teszem, amit jónak látok, mégis tudják, hogy ott vagyok, mellettük állok. Sérá egy kicsit békebírónak mutatkozik, ami nem is akkora baj, mert nem csak Auguste-ék mellett áll ki, hanem nekem akar jót főleg, nem a tökéletes békére törekszik. Itt van most velem, az én szemszögemet az övékéből mutatja be. Közeledni nem fogok hozzájuk, de néha egy kicsit valóban lehetek oldottabb.
- Mondanám azt, hogy sajnálom, amiért ilyeneket teszek, csak nincs így. Mi a frászért vagy ilyen kedves? – Sötét pillantással illetem, amelyben azonban nem lenézés, bántás van, csak kis megrovás, felháborodottság, amiért ezt hozza ki belőlem. Nem tudok rá igazából haragudni. Nem tudom, hogy miért néz ki ugyanúgy, mint Belle, de talán nem is fontos. Csak az a fontos, hogy most itt van, együtt vagyunk, és nem húzódik el az érintésemtől, pedig most találkoztunk először, mégis mintha mindig is ismertük volna egymást. Hiába van ott Adline, Avalon, vagy a többi lány a csapatban, akik szintén igen impozáns látványt nyújtanak, mégsem hat meg a külsejük, bármilyen kedvesek is, ez a lány viszont olyan tökéletes egészet alkot, hogy minden visszafogottságom elszáll. Nem akarok én rátelepedni, és talán ezt jó is lenne tisztázni, viszont gyorsan kiderül, hogy nincsen senkije. Ez jó hír, egyben rossz is. Nem adta még oda senkinek a szívét, de talán nem is tudja lekötni magát. Nem mondanám, hogy felszínes, de nem úgy tűnik, mint aki nagyon ilyesmivel akar foglalkozni.
- Akkor ez most igazán nagy szerencse, hogy itt tudtalak tartani. – Egy őszinte, vidám mosoly, ennyire futja. Hát persze, hogy burára utalok, mintha én lettem volna az, aki fölénk varázsolna. Naná, hogy nem én voltam, igazság szerint nagyon nem is érdekel, hogy mitől lehet, nekem még jobb is így, legalább nyugalom van, és a csodaszép angyal is kalickába került, mellettem.
- Igen, pont ebben különbözünk Auguste-tal. Én nem áldoznám fel magam csak azért, mert az olyan hősies. A vezető azért vezető, hogy minél többeket meg tudjon menteni, de nem úgy, hogy közben az eszméje is sírba száll vele. Nem véletlen, hogy ha megtámadják a fehér házat, akkor az elnök nem ront ki egy vadászpuskával, hanem az összes testőr őt védi, mert amit tud, amire hivatott, nem puszulhat el. De mindegy... mások vagyunk... – Belém karol, amit egészen jó jelnek itélek meg, egészen kedélyesen el tudunk csevegni, akár még egy könyvről is, amelynek szereplői valós alakok, mint mi magunk. Finoman elmosolyodok.
- Na igen, Rhett... én is minden manipulatív dögsége ellenére is odavoltam Isabell-ért, aki talán még az Elfújta a szélből is merített, annyira ugrálatott és kijátszott minket egymás ellen... Drága Sérá... nem akarlak a társaságommal tovább feltartani, roppant fontos dolgom van még... – Rázom meg a fejemet, hogy nem, ez csak kifogás, mert nem akarom untatni. – Örülök, hogy találkoztunk. Nagyjából minden nap itt vagyok délutánonként, megtisztelnél, ha még visszatérnél... Valamikor... – Ütöm össze a bokámat, és egy puszit adok az arcára, ahogy visszafordulok a part felé, az ő szállása már egész közel lehet.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-06-14, 20:48

Leon & Séraphine

Elhúzom kicsit a számat, de ez nem igazán ellene szól, talán inkább a helyzet miatt jött ki így a lépés. Rossz dolog, ha valaki belefárad abba, amit jól csinál egyébként. Pedig ha nem volt mindig ilyen, akkor még igazán megpróbálhatna egyszer megint visszaváltozni önzetlenné. Nem azt mondom, hogy kötelező, de... tényleg neki is jobb lenne. Úgy gondolom, hogy azok az emberek, akik direkt rosszul állnak másokhoz, akik csak magukra gondolnak, azoknak ugyanúgy rossz, mint akiket bántanak, csak ők magukat őrlik fel belülről és még csak észre sem veszik, hogy milyen butaságot tesznek. Akit bántanak, talán van aki segít neki és megnyugtatja, de aki a bántó fél sok esetben magányos és amikor rájön, hogy rosszul csinálta lehetséges, hogy már késő, akkor már nem nyitja rá senki sem az ajtót, és rá kell jönnie, hogy teljesen egyedül maradt. Félő, hogy olyankor már nincs visszaút.
- Persze értem én, de sokakkal azért is vagy, mert mellette állnak nem? Mert Auguste mellett vannak, pedig talán ha nem lennél velük ellenséges, akkor megértenének. - bizonytalanul beszélek, mert nem ismerek minden részletet és tudom, hogy nincs is jogom mindenbe beleszólnom, mert nem az én ügyem ez az egész. De attól még jönnek a mondatok a számra és utólag már úgy se lehet visszaszívni őket.
- Rendben van, értem, amit mondasz és ha neked így jó, nincs jogom beleszólni. - bólintok, de nem érezheti a hangomból, hogy esetleg megsértődnék, mert lezárta a témát. Megértem, hogy nem lehet ez túl egyszerű neki és azt is, hogy tényleg nincs jogom beleszólni a dolgaiba és ez esetben tényleg nem is akarom megtenni. Nem változtathatok meg valakit, akit alig ismerek, csak azért, mert úgy gondolom, hogy nem jól áll hozzá a világhoz, vagy másokhoz. Tényleg nincs jogom rá.
- Oh... értem. - oké, nem a legbővebb válasz, de nem tehetek róla kicsit azért zavarba hoz a szavaival, a nyíltságával és hogy ezek után még kezet is csókol, amikor a kabátját igazgatom meg. - Köszönöm, kedves tőled, hogy így gondolod. - ezt még úgy érzem azért hozzá kell tennem, mert hát mégis csak bókolt, szépeket mondott és nem azt emelte ki, ahogy kinézek, hanem azt, amit kiváltok vele magammal, a jellememmel és ez azért nagyon is fontos dolog. Nem moccanok, amikor előre nyúl és végigsimít az arcomon. Jól esik, tényleg, és meg van bennem az a fura kényszer, hogy ezt a fickót, akinek olyan sok fájdalom van a szemében legalább egy kisit mosolyogni lássam, merté n is jobban érezném magam tőle azt hiszem, ha akár ennyivel is segíthetnék, ezért sem utasítok vissza egyetlen közeledő mozdulatot sem.
- Nem mondanám, hogy sorban állnak, de nem zavarsz, tényleg. Igazság szerint én nem nagyon szoktam... belebonyolódni semmibe, mert úgyis tovább kell állnunk a bátyámmal, veszélyes sokáig egy helyben maradni. - nem akarom lelombozni. Azért örülök a burának, mert mindenképpen maradnunk kell egy kicsit és ezért is mondtam neki ezt az elején. Thierri dezertőr, itt sok a katona, de így most nem tehetünk ez ellen semmit, de ha el lehet menni, akkor el fogunk, mert... muszáj.
- Én nem tudom, hogy pontosan mi ellen harcoltok, vagy mi is ennek az egésznek a lényege, de... a vezetőnek az is fontos tulajdonsága, hogy feláldozná magát másokért és ha olyan jellegű, amit csináltok, akkor néha elkerülhetetlen a baj, de gondolom nem küld direkt senkit sem veszélybe. - én legalábbis ezt nem tudom elképzelni arról a fickóról, akivel tegnap találkoztam. Kedves volt, és figyelmes, és szerintem tudja, hogy mit csinál. Nem tűnt se butának, se elvetemültnek, hogy direkt küldjön másokat veszélybe. Sokkal inkább úgy érzem, hogy Leon eleve elítéli őt a nézeteltérésük miatt és ezért már rossz vezetőnek is tartja.
- Igen, őt én is szeretem, de... és nem azért, amiért a legtöbb lánynak, de Rhett. Ő erős és minden ellenére is képes szeretni Scarlettet, akár mi is történik vele, akárhogy is viselkedik. Annak ellenére, hogy keserű és azt hisszük róla sokáig, hogy nem más csak egy csempész, rossz ember, igazából jó... hősies. - talán egy egész kicsit a fickó alakja még hajaz is Leonra, bár ő inkább mondható már most is keserűnek, míg Rhett sokáig azért nagyon is vidám és nőfaló volt. Lehet, hogy Leon is ilyen volt régen?

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-06-14, 17:17

Sera & Leon

-Azt hiszem már túl sokat adtam korábban, keveset kaptam vissza, belefáradtam. -Bájos, hogy ennyire próbál győzködni, a lelki békém miatt igyekezzek én ismét a társaság része lenni, ez nem így működik. Itt az ideje új társaságot alapítani, nem mondtam ki, hogy távozom, társaim ellenben már így kezelnek, kívülállóként, Sérá nagyon is jól látja. Tényleg valami varázslatos képességgel rendelkezik, hogy ennyire átlát mindent, holott még csak most érkezett a városba, ahol igencsak bonyolult, szövevényes kapcsolatok uralkodnak.
- Azokkal nem vagyok, akik velem sem azok. Veled nem lennék az. Megadom az esélyt mindenkinek, de kétlem, hogy ha ennyire kiutálnának, azt hajtogatnád, hogy nem szabad önzőnek lenni. – Felelek magamhoz képest igen szelíden. Cinikus vagyok úgy általánosságban a világgal, vele csak minimális fenyegető él van a hangomban.
- Talán igen. Talán viszont csak úgy döntöttem, hogy nem fektetek több bizalmat olyanokba, akikért tényleg bármit is tenni. Hagyjuk, jó? Nagyon is édes vagy... Bár az életben nem mondtam ilyet senkinek, de ne akard elveszíteni ezt a tulajdonságodat, ha nem is ismered őket. Találkoztál Auguste-tal, de az nem jelent semmit. Ő mindenkinek azt mondja, amit hallani akar. – rántom meg a vállamat, és lezártnak tekintem a dolgot. Kétségkívül rosszul csinálom, hogy állandóan elzárok előle témákat, de egyszerűen én ilyen vagyok, amiről nem akarok beszélni, azt vétózom.
- Francokat. Éppen az a visszatartó erő. Megszólítottalak volna, ha van valami kapocs, vagy ha azt látom, hogy milyen angyali a természeted. Isabelle képmása inkább olyan dolog, hogy rossz rá emlékezni, ha nem így festenél, akkor már minimum vadvirágot szednék neked. Furcsán vagyok bekötve, de nem azért tetszel, ahogy kinézel, legalábbis.. nem a szemed szinétől fogok hátast dobni, azt már ismerem. Ki is ábrándultam belőle. Az, ahogy nézel, az, ahogyan végigsimítasz a hajadon, az teszi teljessé ami vagy. Amivé Belle-nek vállnia kellett volna. – Miután már kezet csókoltam neki, teszek valami merészet, hogy bizonyítsam, máshogy van, mint ahogyan látja. Finoman előrenyúlok, hogy bármikor hátrahúzódhasson, és gyengéden végigsimítok az állán, egészen a füléig. Vállat rántva kommentálom, mielőtt kérdőn nézne rám.
- Rövid az élet. De nyugodtan küldj el a fenébe, ha csak simán nyomulósnak gondolsz. Biztos sorbanállnak nálad, mi? – Egyértelmű, hogy van jelentősége annak, ahogyan kinéz, de legalább a külsejével nem kell lenyügőznie, mert tetszetős, de a kisugárzása számít, a tettei jobban érdekelne. Mint amikor két ikerpárból az egyik egy hideg szépség, a másik pedig egy érzőszívű angyal. Ha az angyalt nézzük, a jégcsap eszünkbe sem jut.
- Voltam. Többször előfordult már, hogy Auguste nem ért rá, vagy éppen pont vele kavart éppen, és mindenki tőlem várta a megoldásokat. Ez vagyok én. A szamár a ló helyett. Aztán meguntam, ezért kezdett el más kedvenceket választani, Adline-t, és a többieket. Mindig vannak kegyeltek, én meg kiestem a pixisből. Vezetőnek lenni felelősség, csak van, aki súly nélkül teszi meg azt. Én pont azért nem tenném, mert a szememre vetette már többször, hogy nem áldoznám életemet másokért. Ettől lesz valaki vezető? Mártírságból? Nem azért, hogy akiket tudunk, ne keverjük bajba? – A bátyjával nem szándékozom összetűzni, így csak visszatér a mosolyom, ahogyan húzzuk egymás agyát, összességében a hasonmás dolog ellenére is örülök, hogy találkoztunk. Aranyos lány. Nagyon is.
- Melanie... Azoknak is képes megváltást igérni, akik már végképp nem érdemlik meg. Tulajdonképpen ő a főszereplő, mindenki sorsát ő egyengeti, erőt ad, holott őt vélik törékenynek. Lebilincselő életút... És neked Sérá?

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-06-13, 14:13

Leon & Séraphine

Csökönyös, ez nem kérdés egy pillanatig sem. Azt hiszem neki is változtatni kéne ahhoz, hogy másoktól ilyesmit várhasson. A legtöbben akkor képesek adni valamit, ha kapnak is cserébe. Az élet oda-vissza működik, afféle adok-kapok. Csak akkor kérhetünk, ha képesek vagyunk a viszonzásra is, és akkor remélhetjük, hogy kapunk valamit, ha önként adunk. Én legalábbis ezt az elvet vallom. Nem várok el semmit sem másoktól, de én szívesen adok és így talán annak is nagyobb esélye van, hogy aztán az élet valamennyit vissza is oszt majd. Nem most, talán majd jóval az után, hogy jót tettél, de biztosan megtörténik majd, mert hinni kell ebben. Ha nem tenném, akkor minden sokkal fájdalmasabb lenne, sokkal nehezebb lenne reménnyel tekinteni a jövőbe.
- Hát akkor... ne légy annyira önző. - tudom, hogy ez nem olyan egyszerű, csak így kimondva tűnik annak, de akkor is így van. Nem kell azonnal változnia, de egy kicsit ő is próbálhatna, mert nem hiszem, hogy jó így neki. Ki van szorulva valamiféle perifériára, ahol csak próbálja valahogy tengetni az életét, és nem hiszem el, hogy jól érzi így magát. Igenis igyekezhetne legalább egy kicsit, hogy jót tegyen saját magával, mert nem olyan nehéz az, nyitni kicsit mások felé, elfogadóbbá válni, megbékélni a világgal.
- Dehogy, nem látok beléd Leon. Egyszerűen csak mindenkinek szüksége van a megértésre, valami jobbra... többre. Mindenkinek. - még neki is, még akkor is ha tagadni próbálja folyamatosan. Igenis szeretné, ha jobb lenne az élete, ha több lehetne. Pont azért van ennyire nekikeseredve, pont azért morcos folyamatosan, mert nem néznek fel rá, mert nem tisztelik annyira amennyire szeretné. Igenis benne van a vágy, hogy elfogadják a véleményét, talán még az is, hogy ő lehessen a vezető.
- Csak, mert hasonlítok rá nem? Ha nem így lenne, akkor is észrevettél volna? Akkor is megszólítasz? Én... nem ő vagyok, ez a fontos. - ezt úgy érzem, hogy muszáj kimondanom, mert nem akarom, hogy csak a miatt legyen számára bármi is érdekes, mert hasonlítok valakire, akit valaha szeretett. Nem akarom, hogy azért kopogtasson nálam, vagy közeledjen. Nem akarok valakinek az utánzata lenni és azért hatni rá, vagy akárkire. - Szeretnél a helyében lenni? Szeretnél te lenni a vezetőjük? - azt hiszem ez fontos kérdés, még akkor is, ha maga sem tudja a választ. Nem tudhatja, hogy Augustenak milyen, azt sem tudhatja, hogy milyen érzés neki Isabelle elvesztése. Mennyivel jobb lenne, ha együtt próbálnák ezt feldolgozni és nem külön-külön.
- Nem hiszem, hogy a bátyám örülne neki, ha csak úgy beállítanék késő esete egy vadidegennel. A különleges rántottámat ki kell érdemelni. - a mosolyom továbbra is töretlen, ha már viccelődünk, akkor ez legyen is így. Lehet, hogy megrágunk komoly témákat is, de ez a fő, hogy megy más is, tudunk egyszerűen csak csipkelődni is. Ez jó, ez oldja az embert és hoz egy kis jó kedvet akkor is, ha tudja, hogy a körülmények bonyolultak.
- Ez már kezd átmenni kissé morbidba. - nevetem el magam, főleg amikor még a kezemre is csókot lehel. Mondtam én, hogy kedves a maga módján, csak próbál úgy tenni, mintha nem így lenne. Jól érzem most magam, ezt kár lenne tagadni. Újra a nála lévő könyvre pillantok egy másodperc erejéig. - Ki a kedvenced belőle?

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-06-13, 08:09

Sera & Leon

Jobb is a természetesség, Sérának nem is állna jól, ha hirtelen Belle-re akarna hasonlítani, inkább fordítva tudnám elképzelni. Nem mondom, hogy szerencsére ez már nem valósulhat meg, hiszen valahol azért szerettem azt a manipulatív dögöt, de jobb az, ha mindenki megmarad a saját szerepénél. Ha élne, csak bonyolítaná az amúgy is feszült helyzetet. Ha nagyon összpontosítok, úgy tűnik az előttem álló tünemény szemei többek között olyan élettel teli csillogásról árulkodnak, amelyet Isabelle ha nagyon ügyes színész, akkor is csak mímelni tudna, ha le nem bukna villámgyorsan. Mert lebukna, ebben azt hiszem így a kapcsolatunkat követő több hónap után bizonyos vagyok.
- Talán... talán igazad van. Talán meg vagyok annyira önző, hogy az én álláspontom a fontosabb, amit szépen elraknak egy porosodó polcra, ahol a helyem van. – Túlságosan is megértő, velem, jelenlegi társaimmal egyetemben. Nem számítottam rá, hogy a folyóparton, olvasgatás közben fogok rálelni a megváltásra, amely ellen még most is dacosan ellenkezem, de mintha egyfajta kárpótlás lehetne ő a sok szenvedésért. A külsejével tökéletesen meg vagyok elégedve, hiszen szerettem ebbe már bele, a figyelmessége, gondoskodó védelmezése teszi igazi angyallá. Elnémulok, befejezem a csökönyös metafórikus rángatózást.
- Nem arról van szó, hogy haragszom... Máshogy kezelsz mint ők, belémlátsz, ez pedig meglep. – Nem indultunk el, a folyóparton ácsorgunk, lepillantok rá, van valami a pillantásomban, amely vad tüzet sejtet, a lobbanása ezúttal elmarad, a barátságát, a bizalmát nem fogom pokolra dobni. Alig ismer, s én őt, csakis azért lehet, mert végtelenül magányos vagyok, és belelátok dolgokat. Ölni tudnék pár jó szóért, amit ha megkapok, rögtön túlértékelem. Tudatosan vonulok vissza, a gesztusaim elárulnak, de őszintén kit érdekel? Így is magasról teszek, hogy ki mit gondol. Nem akarom megriasztani, ha eddig nem tettem, talán ettől sem fog elmenekülni. – Aha... Kopogni. Nálad talán megteszem, az övékét porig égetem, ha akarom. Te érdekelsz, ők nem. Ez elég jó kopogás volt? – Simítok ki egy tincset a tengerkék pillantás elől, tovább nem megyek. Elindulunk az erdőben a vélelmezett szállása felé, bizom benne, hogy tudja, hogy merre van. Ismerem a fák rengetegét, nem fogunk eltévedni, a nyomokból ugyan nem olvasok olyan jól, mint Auguste, nem vadász voltam, csak rendőr. Csupán egy mosolyt kap tőlem, még ha sötét változatát is. Határozottan jól jön ki a helyzet, hogy vidítani próbál, sikeresnek érzem az akciót, békebírót pedig játszhat, az a része hidegen hagy. Álljon csak mellettem, mindenkinek nem akarhat jót. Az álsértődését ellenben nem tudom szól nélkül hagyni, miután már belém is karolt.
- Specialitás? Nocsak... Mademoiselle Séraphine most megleptél. Ha ilyen szépen felvezetted, akkor mikor kapok belőle? A késői holdfénynél? – Nem érzem azt, hogy fenyegetne, sőt, mintha valami halvány, kötekedő flört is lenne benne... Talán túlértékelem, de az ördög vigye el, nem érdekel... Méltó vagyok a figyelmére, most csak ez számít. Tökéletesen meglepődöm, ahogyan hozzám ér, még ha csak a kabáthoz is.
- A baltát élezésre beadtam a köszörűshöz, hogy az esti mészárláslásnál csak úgy vágja a húst, mint kés a vajat... A kis szőke fejed is terítékre kerül majd... – Felelem szintén abban a stílusban, amit ő ütött meg, elkapom a kezét, hogy apró csókot leheljek rá.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-06-11, 13:53

Leon & Séraphine

Biztos, hogy nem akarnék arra a nőre hasonlítani, nem is akarnám, hogy bárki olyanná akarjon formálni. Láttam róla képet és innentől biztos vagyok benne, hogy én, én akarok lenni, és még véletlenül sem fogom úgy hordani a hajamat, ahogy mondjuk ő. Nem tudom, hogy mennyi esély van rá, hogy a rokonom volt, de... nem is akarom, hogy így legyen, mert azok alapján, amit Leon elmondott egyáltalán nem olyan ember, akihez akarnám, hogy közöm legyen. A szüleim rendes emberek voltak, a bátyám is az, és úgy gondolom, hogy én sem vagyok rossz ember. Nem kell a családba egy olyan kivétel sem, aki másoknak árt méghozzá szándékosan.
- Tudom, de... talán ha megpróbálnád megérteni az ő álláspontjukat is, akkor könnyebb lenne mindenkinek. - minden csak azon múlik, hogy képesek vagyunk-e belegondolni mások helyzetébe. Sokan nem tudnak ezzel sajnos tisztában vagyok, de igenis akad olyan is, akinek megy. Nekem sem mindig, de azért igyekszem. Nem lehet könnyű se neki, se másoknak, de azért én úgy érzem, hogy megpróbálhat legalább egy kicsit hasonulni a világhoz és akkor a világ is sokkal könnyebben fogadja majd be őt igaz?
- Ne haragudj, tudom, hogy nincs közöm hozzá, hogy intézitek a dolgaitokat. - szabadkozom, mert érzem a cinikus hangnemet és tisztában is vagyok vele, hogy nem kéne beleszólnom az ügyeibe, mert tényleg nincs hozzá az ég világon semmi közöm sem. Néha jobb, ha inkább befogod, csak nekem ez valahogy olyan ritkán sikerül, többnyire szeretem kimondani a véleményemet és főként megpróbálom megváltani a világot szavakkal, akármennyire is lehetetlennek tűnik ez a vállalkozás. - Talán csak nem jól adod elő. Nem mindig az a hasznos, ha ajtóstul rontasz a házba. Néha előtt... jó kopogni. - hasonlat tudom, de biztosan érteni fogja, hogy mire értem. Vannak olyanok, akik úgy vágják a véleményüket a képedbe, hogy bele sem gondolnak, talán egy világot döntenek össze vele benned. Nem lepne meg, ha ő is így tenne időnként, vagy mindig.
Végül csak bólintok a szavaira. Tudom én, hogy nem kellene ebbe beleszólnom és nem is szabad régi sebeket feltépni, akkor hát igyekszem nem így tenni. Nem feszegetem azt, amit nem kellene, mert nem akarok fájdalmat okozni sem. Biztosan nehéz lehetett elviselni azt, hogy meghal, akit szeretsz, hát még azt, hogy... át is ver. Nem irigylem érte, egyiküket sem.
- Furán is venné ki magát, ha úgy akarnál a testőröm lenni, hogy közben te vagy az erdei szatír. - mosolyodom el. azért jó, hogy tud még legalább egy kicsit viccelődni, van egy olyan érzésem, hogy nem szokott túl gyakran, pedig azért erre nagyon is szükség van, hogy az ember kicsit elfelejtse a komoly dolgokat és komolytalanokba fojtsa őket. Nekem legalábbis ez mindig használt eddig, és szerintem, ha akarja, akkor neki is menne. Az újabb szavakra viszont már felhúzom kicsit az orrom, hogy afféle álsértődést játsszak el, mert ez most egyértelműen az, nem komoly igazán.
- Tudok rántottát is, nagyon jól, és még van egy kis specialitásom is, amitől különlegesebb, de ha nem veszel komolyan, soha nem kóstolhatod meg! - felhúzom kicsit az orrom, de sose voltam elég hiteles hazudozó, most is ott játszik egy halvány mosoly a szám szélén, akármennyire is próbálok tenni ellene. Thierri is mindig mondta, hogy már kiskorunkban se tudtam neki olyat mondani, amit nem itt el, pedig mindig nagyon igyekeztem hathatós füllentésekkel előállni, de sose sikerült.
- Értem, akkor így talán még jobban meg is felelsz testőrnek és... nem vagy baltás gyilkos, nincs is baltád. - játékosan húzom félre a kabátját és kukkantok alá, mintha csak tényleg azt akarnám megnézni, nem rejteget-e alatta valami hatalmas, netán összecsukható baltát.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-06-10, 16:16

Sera & Leon

Már most sincsen egyedül ezzel a problémával, miután velem is megbeszélheti, még ha én magam érintett is vagyok a témában, de el tudok vonatkoztatni. Mondjuk nem tudom, hogy észrevenném e, ha Isabelle túlélte volna, és eljátszaná hogy ő Séráphine. Nem tudom, tényleg nem. Miután eddig csak Belle-t csókoltam, nincsen összehasonlítási alapom, a hangjuk tökéletesen egyforma, a hajon pedig lehet változtatni. Olvastam egy könyvet még az elmúlt években, amelyben meghalt a főhős szerelme, és amikor egy újat talált, a hasonlóságot mélyítette ameddig lehetett, és az előző nő képére formálta az újat, annyira a rabja lett. Én nem akarok ebbe a hibába esni, főleg, hogy a szőkeség annyira bájos, hogy nem is akarnám letámadni csak mert van egy olyan beütése, mint Belle-nek.
- Biztos, hogy nem. Mások bezárva érzik magukat. Neked van igaza. Csakhogy a legtöbbeknek van vesztenivalójuk, nekem nincs. – Reszelős hangon válaszolom, mint egy megtört ember, aki már sok mindent elvesztett, mégis itt van, él még, és vállalja az élet újabb sorscsapásait immár beletörődve. Isabelle is sokszor azt mondta, hogy a barátok nem tartanak örökké, majd jönnek újak. Talán igaza volt, ez egyfajta metafóra is arra vonatkozóan, hogy mindig fel kell állni a padlóról, és szembenézni az eljövendővel.
- Aha. Most is azt tesszük, ezért élünk még mind a ketten. Csakhogy hadd világosítsalak fel a bántás legkisebb jele nélkül, ami nem szándékom. – Cinikus hangnem. – A döntéseket nem tőlem várja, hanem Adline-től, Louis-től, de még a Kölyök kisöccsét is többször meghallgatja, mint engem. Akkor pedig a franc se fog erőlködni. – Sorolgatom néhányukat, akikkel most inkább lóg Auguste, mint velem. Erre én is ráerősítettem, de ennek most már nincsen lényege sem, visszavonhatatlan. Nem ismert minket előtte, tényleg komolytalan, szinte nevetséges lenne, ha kezet fognánk, és egymás hátát lapogatva innánk egyet a régi idők emlékére. Mindenesetre finoman megsimogatom a hátát, jelezve, hogy értékelem a gesztust, de ennek már lőttek. Mindenesetre úgy érzem, hogy ha Auguste nem is, de Sérá olyan ember, aki rendelkezik annyi empátiával hogy legalább barátok legyünk. Nem kell azon gyötrődnöm, hogy miért éppen Belle alakjában lesz egy új ismerősöm, ez egy új lap, ha segíthetek neki, amíg a bura alatt rekedünk, ő pedig jó hatással van rám, már megérte. Közben kicsit úgy tűnik, hogy félreérthettem valamit, mert már elbeszélünk egymás mellett, az én hibámból.
- Auguste-nak igen, Belle-nek azt hiszem nem, pedig könyörtelen játékos volt. Ha most itt lenne, jó eséllyel csak a vízbe lökném, és hátat fordítanék. Ettől még az emléke szívbemarkoló, hagyjuk is. – Szeretném mostanra lezárni Isabell témáját, remélem megérti. Talán egyszer, egy másik alkalommal kész lesz róla újra beszélni, de most már ne róla szóljon az ismeretségünk. Ellenben magamhoz képest egészen természetes, vidám stílusban nevetek fel.
- Szőke tündérem, akár baltás gyilkos is lehetek. Ha erdei szatír lennék, akkor már a bokorban tepernélek le. Úgyhogy ezt megúsztad. – Csóválom meg a fejemet, nem tehetek róla, egyszerűen a természetességével még belőlem is ostoba viszontpoénokat vált ki, holott régen sem voltam egy sármosan viccelődő alkat. Most pedig itt dobálgatom neki a labdát. A fogások tekintetében csak bólintok, ahelyett, hogy leinteném.
- Pár fogást? Remélem rántottát is tudsz csinálni, az nem bonyolult, mert éhes lettem. – Sötét mosollyá szelidül a nevetésem. Megváltozni nem fogok egy pár órás beszélgetéstől, megmarad a melankólikus csendes farigcsálós stílusom, de határozottan fel tudta dobni a délutánomat. Elindulunk a szállása felé, a kérdésén tökéletesen meglepődöm, ahogyan nemet intek, ezúttal a kezemmel, ahogyan előhúzom a francia rendőrség jelvényét.
- A szedett vetett társasággal ellentétben én rendőr voltam. Amikor a polgármester csökkentette a rendőrséget, és hadi állapotot rendelt el, menesztve lettem sokakkal egyetemben. De... ettől még lehetek baltás gyikos, a kettő nem zárja ki egymást. – Nem tudok elszakadni a témától, hiszen örülök, hogy végre befejeztük Belle lexikonba öntését.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-06-09, 09:09

Leon & Séraphine

Azért idővel majd biztosan sikerülni fog elvonatkoztatni ettől az egész fura helyzettől és nem arra gondolni, hogy mennyire hasonlítok valakire, akit még csak nem is ismerek, sőt aki már meg is halt. Egyszerűen abszurd belegondolni az egészbe, mégis nagyon nehéz elszakadni ettől az új információtól... most. Holnap könnyebb lesz, aztán pedig még könnyebb és mivel ott van nekem Thierri vele megbeszélhetem és akkor már nem leszek egyedül sem ezzel a problémakörrel.
- Hát akkor te könnyen veszed ezt, de... tudod a nagyobb baj az, hogy nem biztos, hogy mindenki így van ezzel. - rántom meg kicsit a vállam. Jó, én nem vagyok kiakadva, örülök, hogy itt ragadtunk, de attól még akadnak olyanok, akik jobban felhúzzák magukat, ha megoldhatatlan helyzettel kerülnek szembe, sőt netán hasznot is akarnak húzni belőle, így pedig még rosszabbá válik a helyzet, mert nem elég a bura miatt tartani ettől az embereknek, hanem a többi ember által is fenyegetve érezhetik magukat. Nem véletlenül van annyi katona a városban és nem véletlenül nem lehet az utcán tartózkodni sötétedés után.
- Máshogy gondolkodik, de nem biztos, hogy rosszul. Talán... pont az lenne a jó, ha ki tudnátok egészíteni egymást valahogy nem? Ha együtt hoznátok döntéseket mindkét fél érvelését megrágva. - legalábbis nekem ebből úgy tűnik, hogy ők tényleg nagyon mások, tényleg nagyon máshogy gondolkodnak. Ezzel persze nincs baj, de azért megpróbálhatnák egy kicsit egymás felé egyengetni a véleményüket. Nem tudom, hogy erre van-e reális esély, de azért úgy gondolom, legalább egy próba jó lenne, ha már régen olyan jó barátok voltak, bár azt hiszem igazán semmi jogom nincs, hogy beleszóljak. Az egész olyan, amihez nem nagyon illene, hogy közöm legyen, mert nem voltam ott, mert nincs is hozzá jogom, hogy véleményt formáljak, ha egyszer ez róluk szól. Én csak... egyszerűen nem szeretem, ha valakik fasírtban vannak, főleg akkor, ha egyébként külön-külön meg elég normálisnak tűnnek.
- Értem. - bólintok végül, még csak azt se teszem hozzá, hogy jól van, mert nem szeretném, mert... igenis szeretném kizárni annak a lehetőségét, hogy van egy olyan testvérem, akiről nem tudok semmit és aki már meg is halt és összeugrasztott két embert és jó eséllyel szándékosan. Nem... egyáltalán nem akarom ezt a lehetőséget tényleges eshetőségként kezelni.
- Nem hiszem... főleg, ha szeretted, mert szeretted, pont azért ilyen rossz, igaz? Akkor viszont nem tudnál ártani neki, ha itt állna veled szemben, vagy legalábbis nem hiszem, hogy... meg tudnád ölni. - nem ezt nem nézem ki belőle, bár lehet hogy nem ismerem még eléggé, de senkiből sem tudok ilyesmit kinézni. Lehet, hogy naivitás a részemről, de akkor is így vagyok vele. Lehet, hogy nem kéne így állnom a világhoz, hogy egy kicsit lehetnék gyanakvóbb, feltételezhetnék rosszabbat is az emberekről, de nekem az nem megy... nem lennék rá képes.
- Igazából téged sem ismerlek, simán lehetsz egy erdei szatír. - mosolyodom el, azt hiszem azért is, hogy kicsit a zavaromat leplezzem, miután csak így simán kiejti a száján, hogy milyen gyönyörű vagyok. De azért persze végül csak bólintok. - Jól van, végül is nincs ellenemre, és csak hogy tudd... ha valamit akarnál tőlem, a bátyám tanított ám pár fogást! - kicsit még ki is húzom magam, annak ellenére, hogy amúgy egyáltalán nincs rá esély, hogy meg tudjam védeni magam vele, vagy bárkivel szemben. - És te is... dezertőr vagy? - mert hát Auguste az, akkor tuti, hogy jó is, vagy elég nagy rá az esély. Csupa olyannal vagyok körülvéve, akik leléptek a seregből, úgy fest.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-06-07, 12:32

Sera & Leon

Annak ellenére, hogy talán ideje lett volna lezárni, én is kimondom, meg ő is, mégis tovább időzünk Isabelle témájánál, de azt hiszem mindig is az életünk része lesz, úgy látom maga Sérá se tud szabadulni a dologtól, hogy ha mostantól tükörbe néz, akkor nem lehet biztos benne, hogy nem valaki más arca néz rá vissza. Nem szó szerint horrorirsztikusan, csak képletesen, hiszen gyakorlatilag tökéletesen úgy néz ki, mint a másik nő. Auguste-tal pedig nem Sérá feltűnése miatt lesz jobb, vagy rosszabb a viszonyunk, bár nem tudok belegondolni, mit is lépnék, ha az újonan megjelent szőkét is meglátnám a bandavezér karjaiban. Azt hiszem rutinból mészárolnám le mindkettőt.
- Ki kell derülnie. Egy civilizált vidék felett jelent meg, tehát tudatosan történt. Olyan ez, mint amikor elrabolnak valakit, de nem ölik meg. Céllal történt, meg fogjuk tudni, hogy miért. Nem idegeskedem. A nyúlfogáshoz nem kell áram sem. Vissza a középkorba. – Egyátalán nem érzem úgy, hogy kétségbe kéne esnem. Eddig is gyakran jártam a vidéket, ha sátrakban kell laknom, és a tűzön vacsorát sütni, hát legyen. Legalább történt valami, nem pedig a kilátástalan várakozás, hogy a németek támadnak, vagy sem. A védelem szónál felnevetek, biztosan téved, nem tudom elképzelni, hogy valaki úgy védene minket, hogy nem szól róla. Kissé tényleg naív, de inkább legyen milyen, mint arrogáns, uralkodó.
- Én sem mondtam, hogy rossz. Szimplán ostoba. Azt hiszi, hogy úgy kell vezetőnek lenni, hogy nem mutat semmi erőt. Másokat veszélybe sodor a filozófikus gondolataival, mint ahogyan Isabelle is azért halt meg, mert Auguste úgy gondolta, hogy mindenkit meg lehet menteni, és olyanokért mentünk vissza, akikről le kellett volna mondanunk. Talán szívtelennek gondolsz, de ez nem hősiesség, hanem öngyilkosság. – Foglalom össze pár szóban a gondolataimat, én érik bennem az érzés, hogy egyszer majd Auguste fejére fogom hányni, hogy jobb vezető, jobb szerető, és egész egyszerűen jobb ember vagyok, mint ő. És nem tudom nézni, hogy mit kezd mások életével. Kiskirálykodik felettük, aztán csodálkozik, hogy nem a tervei szerint alakulnak a dolgok.
- Na persze. – Horkantok fel. Én nem tudtam volna úgy elképzelni a dolgot, hogy szimplán elnézem azt, hogy Isabelle ingázik kettőnk között, mi pedig osztozunk rajta. Nem szült volna jó vért, de most már felesleges ezen rágódni, nem is Auguste-ot utálom, hanem saját magamat, hogy hagytam, hogy a nő elcsavarja a fejemet, és hogy elhiggyem, én vagyok a fontosabb. Talán erre gerjedt, másokkal is eljátszhatta korábban, hogy összeugrasztotta őket, de ha voltunk olyan ostobák, nem fogunk egymás keblére borulni.
- Ő sem töltötte be, csak közel járt hozzá, tehát ne zárd ki a lehetőségét. – Nem akarom megijeszteni, jobban járt volna, ha csak olvasok tovább, nem köszönök oda, nem segítem ki a vízből. Ez immár megtörtént, teljesen idegen volt számomra, mégis elmeséltem neki a történetünket, ő fogékonynak bizonyult, most itt tartunk.
- Igazad van, téged nem. De őt... nagyon is. – A megtörtség, amit lát bennem valós, elképzelni sem tudom a zárást anélkül, hogy az ne kerülne egyikünk életébe. Öngyilkos nem leszek, hogy megkönnyítsem Auguste dolgát, viszont tudom, hogy az összecsapás felé elkerülhetetlenül sodródunk. A harag gyűlik bennem, ez már nem olyan, amit csak úgy meg lehet beszélni. Ha a verekedésünket legutóbb nem szakítja félbe az incidens, akkor eljutunk odáig, hogy mondjuk meg akart volna ölni.
- Most sincs itt. Akkor... lehetnek a helyettese. Amíg nincs veled, addig megvédelek. Ki tudja, hogy az új, elvadult helyzetben kinek milyen ötletei támadnak. Gyönyörű vagy, kisérő nélkül. Rólam legalább tudod, hogy milyen vagyok, másokról kevésbé. De ha nem jó így, felőlem mindegy. – Kissé mégis ragaszkodnék a dologhoz, legalább leköti a gondolataimat, hogy csinálok valamit, nem pedig az örökös borongás marad. Tovább indulunk az erdőben, ha jól emlékszem a szállása felé tartunk.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-06-06, 14:52

Leon & Séraphine

Csak egy félmosollyal bólintok a kérdésére. Hát persze, nekem se valami kellemes, hogy azon kell, hogy járjon az eszem, hogy milyen lehetett az a másik nő, akire hasonítok. Kicsit így már olyan, mintha nem is rólam lenne szó, mintha nem én lennék a fontos, hiszen folyton csak erről az Isabellről beszélünk, hogy mennyire hasonlít rám, vagy mennyire nem. Nem mondom, hogy zavar, de azért... nem is a legkellemesebb beszéd téma, maximum ez az egész ügy az, ami kellemetlen, hogy e miatt ők össze is vesztek.
- Jól van, én nem hozom fel újra, rajtam ne múljon. - mosolyodom el. Tényleg nincs okom direkt emlegetni az hasonmásomat, vagy én vagyok az övé? Nem is tudom pontosan. Egy a lényeg csak most, hogy talán ők még kibékülhetnének, vagy ebbe nekem nem kéne beleütni az orromat? Talán csak baj lenne belőle, ha feszegetném igaz? De mégis... mindketten elkövették kb. ugyanazt a hibát egy nő miatt, és igazán nem értem, hogy miért ne próbálhatnának meg közelíteni egymáshoz legalább egy kicsit, ha már amúgy is meghalt. Tovább lehetne lépni, mert nem jó, hogy itt élnek, most már egy lezárt városban, és még csak ha jól sejtem nem is nagyon maradnak meg egy helyiségben.
- Úgy gondolod, hogy okkal történt és hogy ki fog derülni, hogy miért? De hát... nem csináltunk semmit. - majdnem azt mondom, hogy én nem csináltam, mert hát nem tudhatom, hogy a többiekkel e téren mi a helyzet, de én tényleg nem csináltam semmit sem, ami miatt be kellett volna, hogy zárjanak és a városban gondolom elég sok a gyerek is, akiknek szintén nincs bűnük. - És mi van, ha ez... védelem? - buta felvetés lenne? Azt hiszem, ha mi nem tudunk kimenni, akkor befelé sincs út. Ez esetben pedig védve vagyunk a harcoktól, a háborútó is nem? Az biztos, hogy számomra egyáltalán nem olyan rossz ez az egész. Nem zavar, hogy egy kicsit most kénytelenek vagyunk itt maradni, hogy nem kell újra szedni pár hét múlva a cuccainkat és új város keresni. Talán még itt tényleg a világ veszélyeitől is védve vagyunk. Nem biztos, hogy olyan logikátlan felvetés ez és tényleg semmi esélye sincs, hogy igaz legyen.
- Nekem nem tűnt annyira rossz embernek. Talán csak... nem tudta, hogy mit tegyen. Nem voltam még ilyen helyzetben, ebben igazad van, de attól még megpróbálhatom elképzelni, hogy milyen, és nem az a megoldás, hogy gyűlölöd őt. - nem mondom, hogy egymást, mert valahogy úgy éreztem, hogy ez nem kölcsönös. Lehet, hogy rosszul gondolom, de... azt hiszem Auguste nem utálja Leont, vagy csak nem mutatja ki? Tényleg naiv lennék, és mindenkiben csak a jót akarom látni akkor is, ha az esetleg nincs meg az illetőben? Nem akarok erre gondolni, mert igenis addig jó nekem, amíg tudok hinni az emberi jóságban. Egyszer talán... Lehet, hogy azért vannak összezárva, hogy ezt most rendezni tudják. Mi van, ha a bura jó? Ha nem azért van itt, hogy rosszat tegyen velünk, hanem, hogy segítsen mindenkinek valahogy? Nekik mondjuk azzal, hogy helyre hozhatják, ami elveszett, mert most majd kénytelenek lesznek összefogni. Miért ne lehetne akár erre is cseppnyi esély? - Vagy nem akart választani. - teszem még hozzá halkan. Ha valaki azt mondaná, hogy döntenem kell két fontos ember között, nem tudom, hogy menne-e, hogy képes lennék-e választani teszem azt a szeretem és a bátyám között. Ezért nem engedtem soha senkit túl közel magamhoz, hiszen rémes lenne aztán elmenni úgy, hogy az illetőt el kell hagynom, de abba is beleszakadna a szívem, ha a bátyám menne tovább egyedül, amíg én élem az éltem, miközben miattam jöttünk el Lilléből.
- Én most vagyok huszonegy, de... akkor sem lehet. - megrázom a fejem, talán hevesebben is, mint szükség lenne rá. Szőke tincseim csak úgy szállnak a felerősödő szélben. Nem akarok arra gondolni, hogy valamit eltitkoltak előlünk, vagy hogy a kórházban tettek valamit. Nem akarom még azt sem, hogy ez felmerüljön bennem.
- Miért bántanál? Én... nem ő vagyok és talán őt se tudnád bántani. - nem is tudom, nem hiszem el, hogy ártani akarna nekem, hiszen nem tettem ellene semmit és nem gonoszságot látok a szemében, nem látok ott semmi rosszat, inkább csak szomorúságot, megtörtséget, hogy jobban fogalmazzak. Hiába mond ilyesmit, akkor sem hiszem el neki. - A bátyám a testőröm, ha úgy vesszük, bár nincs mindig velem, de... te sem lehetnél mindig. És mitől kéne védeni engem jobban, mint bárki mást? - finoman megrántom a vállam. Nem vagyok én több, mint akárki itt a városban, ennyi erővel akármelyik családot, nőt, gyereket védeni lehetne. Nem szolgáltam én rá senki óvására, főleg nem olyanéra, akit még csak nem is ismerek igazán, és folyton azzal jön, hogy milyen veszélyes, mintha maga se tudná mit akar.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-06-05, 19:28

Sera & Leon

- Talán neked is jobb, hogy ha nem valaki mással hasonlítgatod össze magad, nemigaz? – Férfias mosolyt villantok a lányra, azt hiszem bőven túlragoztuk Isabelle létét, de még a halálát is. Nem akarom, hogy még a halála után is csak róla szóljunk mindkettőnk élete Auguste-tal, még bele is rángatva egy hozzá hasonlatos, de temperamentumában nagyon is más szőkeséget. Talán pont ő az új kezdet, még ha barátságon túl nem adhatok már mást neki, ha egyátalán ennek van értelme. A szívem már kihült annyira, hogy nem is tudom, tudnék-e még szeretni, és felesleges is most ebben gondokozni, alig fél órája ha beszélgetünk. A mosolya ettől függetlenül megint betalál? Komolyan el kell rángatnom a tekintetemet, mert nekem a legfurcsább, hogy nem Belle-t látom benne, hanem azt, akinek lennie kellett volna. Aki lehetett volna, ha másoknak ennyire fontos. Egy törékeny, önzetlen lánynak. Hjaj, a francba, miért nem nyugszol már a földben, ahol vagy? Megrázom a fejemet, és csak szimplán végigsimitok a lány vállán.
- Hagyjuk őt inkább. Egy olyan fejezet, amit ideje már lezárni. – Flegmaságból akár meg is ránthatnám a vállamat, de azzal csak arra erősítenék rá, hogy dacolok a sorssal, igenis fontos nekem még egykori jégkirálynőnk. Fontos, de már közel sem annyira, mint régen. A perzselő szerelem immár csak keserű sóvárgássá fakult, és csak a medált szorongatom néhanap, nem lesz jobb egyikünknek sem, ha Sérá csak egy hasonmásnak érzi magát, még ha nem is tudunk rájönni, hogy miért lehet ez a kísérteties egyezés. Úgysem számít már.
- Azt hiszem ezzel mindenki így van. A sok okos pedig most próbálja kideríteni, hogy miért is van ez, pedig úgyis ki fog derülni. Erősen kétlem, hogy bezártak volna csak úgy, eldobván a kulcsot, és nem vetné senki a szemünkre a büntetés okát. – Na most tényleg megrántom a vállamat annak jeléül, hogy ez komolyan nem érdekel. Belle előtt is meglehetősen egykedvű voltam, elfogadtam a sorsomat, de úgy, hogy a bura végérvényesen összezárt Auguste-tal, mintha egy ősi csatatér lehet, ahol két egykori barát végre egymás ellen fordulhat, a néma közönség pedig azon retteghet, hogy melyik jön majd vissza. Ha én, akkor talán már a bura rejtélye is megoldódik magától, hogy szedhessem a sátorfámat, és magam mögött hagyjak mindent. Ha pedig ő, legalább megtudja végre, hogy ki is voltam, mit képviseltem. Nem ő a jó, és nem én vagyok a rossz, egyszerűen elvekről van immár szó, ő, vagy én. Mégis, bárhányszor találkozunk, napolódik a dolog, nem is tudom, hogy miért. Azt hiszi, hogy kibékülhetünk? Röhej lenne. Egy héttel Isabelle halála után szó szerint összeverekedtünk, és az egyikünk már halott lett volna, ha nem tör ránk néhány olasz betolakodó, akiket közösen kellett szétvernünk. Egymás hátának vetve a sajátunkat, ki tudtunk törni, ő pedig úgy láttam lezárta. Ezt pedig nem lehet máshogyan kezelni, nem lesz jobb. Csak szinten tarthatjuk a dolgot.
- Nem is várom, hogy megértsd. Nem akarom megmondani, hogyan érezz, de ha nem tapasztaltad azt, hogy van valaki, akit szeretsz, de ő mást is szeret, vagy talán csak szimplán játszik mindkettőtökkel... Akkor nem fogod átérezni. Akkor nem fogod úgy vélni, hogy hazugság volt minden, és valaki, aki vezetőnek vallja magát, titkolózik, belemegy abba, hogy osztozzunk. Sosem mondta nekem azt, hogy álljak félre. Soha. Megtettem volna, ha felvállalja. És tudod mi történt? Megtettem én magamtól, mert nem volt ereje hozzá. – Keserűen dobok bele egy kavicsot a folyóba, amely lassan pereg, akárcsak az én életem elkerülhetetlenül a végzetem felé. – Mondhatnám, hogy barátságból nem akart elszakítani Belle-től, szerintem meg csak bátorsága nem volt őt választani helyettem. Ennyi. – Mégis belementünk a témába, amit már szerettem volna lezárni, remélem tovább nem faggatózik, mert csak forgatja bennem a tőrt. Még csak nem is képletesen, mert értékelem, hogy ilyen nyitott, megértő, de... egy olyan lánytól hallani mindezt, aki külsőleg kiköpött Isabelle... Roppant megterhelő lelkileg. Az egyik percben rátapadnék az ajkaira, a másikban szétloccsanntanám az agyát. Az elsőt talán miatta, a másikat azért, ahogyan kinéz, amit felébreszt bennem. A harag izzó pokolként égeti a lelkemet.
- Huszonegy. Napra pontosan nem tudom, oly rövid volt az egész. Csak pár hónap. – Nem kérdőjelezem meg, amit a családjáról gondol, ő tudja, de én fenntartanám a lehetőséget, hogy átverhették. Vagy ha nem ők, akkor valaki a kórházban.
- Ostobaság, naivitás. Amit mások mondanak, az fog utólérni téged is. Nem tévednek, rá is akartam szolgálni a pletykákra. Bántani foglak, ezt a szíved mélyén talán már te is tudod. Bosszú, vagy nem is tudom... – Rázom meg a fejemet, de közel sem gondolom komolyan, egyszerűen nem érzem azt, hogy akár még a barátságát is megérdemelném. Amit lezártam már most új könyvként nyílik, az egész világomat állítja feje tetejére a folyóban talált csodaszép szirén. Belém karol, és megindulunk az erdőben. Akármit is teszek, nem sikerül elijeszteni. Furcsállom.
- Akkor ki most a testőröd? Ha nem fojtalak meg idő előtt, akár én magam is lehetnék... – Vetem fel a lehetőséget, és azon dilemmázom, hogy jó ötlet-e a közelében maradni, ha mindig csak a gyönyört megtestesítő angyalként tudok rá gondolni.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-06-04, 18:43

Leon & Séraphine

Hát mit ne mondjak elég érdekes kis szerelmi háromszögbe sikerült csöppennem, aminek a tetejében már az egyik részvevője rég halott. Elképzelésem sincs, hogy tud két ember ennyire összeveszni egy nőn, mert az egyértelmű, hogy nagyon erős és nagyon mély gyűlöletet érezni a hangjából Auguste iránt, pedig kifejezetten szimpatikus és kedves volt velem tegnap. Nem valami szép dolog, ha egy nő így képes összekeverni valakiknek a fejét, mert hát az övéket nagyon sikerült, pedig úgy tűnik nagyon jó barátok lehettek még mindezek előtt.
- Értem, azt hiszem, és talán jobb, ha nem nagyon kérdezek ezzel kapcsolatban igaz? - halvány, de azért talán óvatos mosoly jelenik meg az arcomon. Igen, biztos vagyok benne, hogy nem lenne valami okos dolog, ha ez ügyben faggatóznék. Azt hiszem nem is nagyon érdekel, maximum olyan téren, hogy nem jó, hogy e miatt balhéztak össze, talán... kibékülhetnének, de hát ki vagyok én, hogy ebbe bele akarjak szólni nem igaz? Nem is ismerem őket, ők sem engem, nincs közöm az egészhez, maximum akkor, ha mindketten szimpatikusak és esetleg ez bajt szülhet, hiszen Augusta kedves volt tegnap, de Leonnal sincs gond, talán kissé magának valóbb típus, de nem lehet minden egyforma. Egyébként is, aki az Elfújta a szelet szereti, rossz ember nem lehet.
- Nem tudom, igazság szerint még nem jártam egy olyan városban sem, amit lezárt egy ilyen bura szerű dolog, nem tudom, mit hozhat ki hosszú távon az emberekből, bár... félek hogy nem csupa jót. - persze nem vagyok buta, csak néha próbálom elodázni a problémákat és nem gondolni rájuk, mert úgy könnyebb. Az viszont sajnos tény, hogy ha elkezdenek megcsappanni a készletek, ha elkezd hiány lenni mondjuk gyógyszerekből, vagy alapvető élelemből, ha a város nem termel eleget, akkor azért bajok lesznek, akkor a városlakók majd megpróbálják máshogy megszerezni azt, amire szükségük van és félő, hogy ez a máshogy nem pont a szépen kérés lesz majd. És hiába van itt sok katona, ők sem oldhatnak meg minden.
- Így már értem és persze megértem, de... talán csak azért furcsa ez, mert én találkoztam tegnap Augusttel is, ma pedig veled és... nem értem, hogy miért vagytok ennyire haragosak. Vagyis... azt hiszem főleg te. - bár ebben nem vagyok biztos, az is lehet, hogy Auguste inkább visszafogottabb típus, hogy ő inkább nem mondja ki nyíltan, ha valami zavarja, vagy bántja, mert neki úgy könnyebb. Nem tudhatom, ennyire azért nem ismerem őt, de abban biztos vagyok, hogy Leon nagyon utálja, ezt szerintem ha akarná se nagyon tudná jó leplezni, de láthatóan egyáltalán nem is akarja.
- De nem, én ismerem a szüleimet! - kicsit talán meg is emelem a hangom, persze nem szándékosan. - Hány éves volt az az Isabell egyáltalán? - ha idősebb nálam, akkor nem is lehettünk volna ikertestvérek nem igaz? Akkor ez nem lehetséges, és úgy látom, hogy ő idősebb nálam, és szerintem Auguste is, akkor pedig minden bizonnyal... bár persze ez attól még nem egyértelműen következtethető ki. Nem tudom, de akkor sem akarok azon gondolkodni, hogy talán volt egy ikertestvérem... ikertestvérünk, akiről nem is tudtunk Thierrivel. Én szép emlékeket akarok a szüleimről, nem ilyesmit.
- Nekem az számít, amit én látok, nem az, amit mások mondanak. - rántom meg a vállam egy mosollyal. Nem érdekel, hogy mások veszélyesnek tartják őt, szerintem nem az, én nem látom annak egy cseppet sem. Ha az lenne, akkor már biztosan tett volna olyat, amiből ilyesmit szűrhetek le. Mivel ez nem történt meg... nem veszélyes, ennyi. Végül csak felállunk, én pedig gondolkodás nélkül karolok belé, ez még nem olyan nagy dolog nem igaz?
- Lillében, nem messze az északi határtól, azért is... elég korán behívták a bátyámat a seregbe. - elhúzom a számat. Na igen, e miatt kellett eljönnünk, még hozzá nagyon gyorsan, mert nem akart katonának állni és nem akart engem teljesen egyedül hagyni. Inkább engem véd, mint az egész országot.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-06-03, 14:33

Sera & Leon

Lassan el kell fogadnom, és nem a sorsra kenni a furcsa fricskát. Kicsi volt az esély, hogy pont egy hasonló, sőt, még szinte ugyanolyan lánnyal találkozom, de megtörtént, így kár ezen tovább merengeni. Ha Auguste újra akarja játszani, akkor tegye, de nélkülem. Különben sem tudom, hogy Sérá annnyira tetszene neki, mint Belle, mert meg kellett ismernem kicsit, hogy rájőjjek, ez a finom stílus jobban bejön, mint az a nyers, lekezelő, amit egykori szerelmünk képviselt. Jó, szerettem a határozottságát, de mellette sokszor nélkülözhető porszemnek éreztem magam. Most ha ránézek a szőke tincsekre, az áfonyakék szemek mélyén nem arroganciát, uralkodni vágyást látok, hanem kiváncsiságot, amelytől még én is megenyhülök kissé.
- Ne sajnáld. Én is megtettem, Auguste háta mögött. Nem érdemlem meg, hogy úgy érezd, vétlen áldozat vagyok. Ez egy perverz, kifacsarodott háromszög volt. – Vágom el a dolog menetét. Túlságosan jó lelkű, így teljesen olyan, mintha Belle tükörképe lenne, ugyanis ő sosem állt volna le sajnálkozni, netán szabadkozni. Mégis volt egy olyan lehengerlő kisugárzása a tökéletes szépség mellett, hogy nem tudtunk neki ellenállni. Magához rántott minket, Séra viszont a maga természetes bájával sokkal inkább emberi, figyelemfelkeltő. Nehéz ez így.
- Én azért bízom benne, hogy az ilyesmi nem csak a törvényeket, hanem az érvényben lévő szabályokat törli el. Aki önzősködik, az csakhamar az árok mélyén találja magát. Bár... – Finom mosollyal rántok vállat, egykori barátom szimplán egy idióta. – Az önzetlenséget valaki összekeveri a mártírsággal, az ostobasággal. Nem kell mindenkit megmenteni, hiszen azzal pont saját magunkat keverjük zűrbe. – Valahol örülök neki, hogy megismertem a lányt, még ha itt is ragadt, nem rab, hanem velünk együtt azonos szinten álló városlakó immár. Egy kicsit még élvezhetem a társaságát anélkül hogy erőszakkal kéne magam mellett tartanom.
A külső csak egy dolog, hiszen bárki lehet szép porcelánbaba. El akartam menni, mert ahányszor Auguste-tal találkozom, mindig eszembe jut a megváltozthatatlan múltunk. Maradtam, és talán jól tettem, mert most itt van Sérá, és meg kell őt ismernem. Nem csak azért simítottam végig az arcán, mert magamat győzködöm, szimplán önző érdekből, valahol nem is számít az, hogy csak most ismertem meg. Jót akartam okozni, neki is, magamnak is.
- A kettő nem zárja ki egymást. – Viszonzom sötét pillantással a mosolyát, de nem tudok rá sandán tekinteni, mélyről jövő sóhaj szakad fel belőlem, megkönnyebbülten mosolyodom el én is. – Őrült vagyok, mert valódinak hiszlek. Különben biztosan megijesztelek azzal, hogyan is nézek rád. El tudom képzelni, hogyan érint ez most téged. Ha neked meghalt volna a vőlegényed, és találkoznál az ikerfivérével, nehezen lehetne szétválasztani a dolgokat. De... Azok alapján, ahogy viselkedsz, minden kétséget kizáróan nem Isabell vagy. – Miután már ülünk, hátravetem a kezemet, göndör sötét hajam hátraomlik, persze férfiasan, semmi törékenység nincsen bennem, csak amolyan sóvárgó-szomorú pillantással hallgatom amit a családjáról mesél.
- Nem tudhatod, de nem akarlak megijeszteni. A születésére senki nem emlékszik. Nem mondom, hogy nincs igazad, de ne zárd ki a lehetőségét. – Az ember szülei olykor nagyon is titokzatosak tudnak lenni. Vagy szimplán nem tudtak róla. Ha az apa nem volt bent, és az anya mondjuk elájult, miért ne lehetne egy harmadik babája is, akire akkor és ott nem volt valamiért szükség? Talán egy másik anya újszülöttje halottan került elő, és kedvezni akartak azzal, hogy el se mondják neki. Aztán volt nagy furcsálkodás, hogy senkire nem hasonlított a baba...
- Ha másokat kérdeznél, a fejemet rá, hogy buzgó igeneket kapnál. – Nevetek fel egészen vidáman, tekintetem mélyén mégis ott táncol az elkínzottság, ami csak miatta lett enyhébb. Most találkoztunk, de egy megszokott csodás kinézeten túl mintha uralkodni tudna a lelkemen, és nem rossz értelemben, hanem angyalian. Awww... Vagy szimplán rivaljak rá, hogy ne kisértsen? Nem lennék rá képes... Még belém is karol, én pedig igyekszem lerázni magamról a delejezést, egyátalán nem megy.
- Mostmár ne is beszéljünk rólam. Hol cseperedtél fel? – Kérdezek oldalt pillantva, erőteljesen küzdve az érzelmekkel, hogy kiverjem azt a fejemből, hogy milyen lehet az ajka íze. Nem akarok összehasonlítani, biztosan jobban csókol, mint az örökké domináns Isabell.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-06-01, 16:11

Leon & Séraphine

Nem mondom, hogy nem bonyolult ez az ügy és nem lep meg kellőképpen az egész. És persze először tényleg csak arra gondoltam még tegnap, hogy hasonlítok valakire és kész, de ez egyre esélytelenebb. Nem lehet ennyire egyszerű, ha egyszer ketten mondják ezt és a tekintetük túlságosan sokat mondó ahhoz, hogy tényleg arra gondoljon az ember, hogy teszem azt van pár hasonló vonása egy számára ismeretlen a tetejében halott személlyel. Inkább csak csendben figyelek a válaszára. Nem lehet kellemes ez a lét, hogy kénytelen kihátrálni egy olyan kapcsolatból, ami mégis csak fontos volt neki valamikor, de úgy fest, hogy nem volt választása. Azt hiszem eleve régen rossz egy olyan nő, aki képes két embert egyszerre szédíteni.
- Szóval már eleve a hátad mögött... Sajnálom, és gondolom kár mondani, hogy egy ilyen nő miatt kár bánkódni, hiszen nem mi választjuk meg, hogy ki a fontos nekünk. - nem voltam még igazán szerelmes. Persze akadtak kisebb fellángolások, de csak ennyi. Nem is lett volna értelme mélyebben belemennem semmibe, mert túl rövid ideig tartózkodunk általában egy-egy városban. Nem kellemes valaki mellől lelépni, ha amúgy megkedvelted, én pedig ezt nem szerettem volna kipróbálni. Arról pedig még csak fogalmam sincs, hogy a miatt a nő miatt durva dolgokat is megtett. Biztosan a mostaninál is rosszabb véleményem lenne róla, ha ez ne adj isten kiderülne.
- Igen, talán igazad van, bár azt hiszem azokat ez sem változtatja meg, akik mindenhatónak érzik magukat, de hátha. - nem is tudom, nekem ez nem nagyon számít. A fontosabb az, hogy most itt vagyok és nem mehetek el. Nekem ez jó, igenis kellemes, hogy egy kicsit helyhez vagyunk kötve, mert túlságosan sokat mentünk már ahhoz, hogy most legyen egy kis kellemes szünet is. Ez a város pedig egészen kellemes. Igaz, hogy sok a katona és van egy kis felfordulás is, de az emberek láthatóan kedvesek, szóval ha lehet, akkor még szívesen maradnék egy kicsit és persze azt is kár lenne tagadni, hogy ez a nagy hasonlóság dolog azért mégis csak piszkálja egy kicsit a fantáziámat. Jó, azért egy kissé elpirulok és sikerül rendesen zavarba is hoznia azzal, hogy csak úgy simán végigsimít az arcomon, miután én csak szimplán belecsíptem a karjába, hogy elhiggye nem vagyok valamiféle álomkép.
- Ha valódi vagyok, miért vagy őrült? - mosolyodom el, és ezt most tényleg nem értem igazán. Akkor lenne az, ha látomás lennék nem igaz? Így pont, hogy valódi vagyok, tehát elvileg ő is normális, csak szimplán biztosan van pár vonásom, aki valakire emlékezteti. A kép az, ami rávilágít arra, hogy ez nem igazán így van. Ez sokkal több annál, mint egy kis hasonlóság, sokkal inkább totál ugyanúgy nézünk ki, mintha minimum ikertestvér lenne, pedig az már van nekem egy, akiről tudok és aki... nem lány.
- Hidd el, én se nagyon értem. Nem hiszem, hogy hárman voltunk, amikor megszülettünk és nem csak ketten. Azt azért csak elmondták volna a szüleim. - ismerem őket, és szerettek annyira, hogy ne is gondoljak arra, hogy esetleg ilyesmit eltitkoltak volna előlem, előlünk. Persze attól még felettébb fura ez az egész, és hogy mit ne mondjak, tényleg nem igazán tudom az egészet hova tenni. Jó is hogy más felé terelődik a beszélgetés, hogy rólam kérdez, mert egyébként nekem is időbe telne, míg sikerül napirendre térnem az egész felett. De a szavai kivonnak a gondolataimból, és megpróbálok a válaszokra koncentrálni.
- A város széli kempingnél egyelőre, aztán majd... meglátjuk. De... ezek szerint te veszélyes vagy? Nekem nem tűntél annak. - jó persze, egy kicsit komor és rossz kedélyű, de attól még nem veszélyes. Mindenesetre engedem, hogy felsegítsen, sőt még gond nélkül belé is karolok. Ez azért még nem nagy dolog igaz?

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-05-31, 06:50

Sera & Leon

Most, hogy ilyen közelről látom, kisegítettem őt a vízből, megvolt a fizikai kontaktus, még mindig valami látomásnak vélem őt, és nagyon nehéz azon átlépnem, hogy ennyire hasonlítanak, mellette viszont ez a lány egy édes pofa, hiszen látatlanban, teljesen ismeretlenül is érdeklődik. A legtöbb ember egy hasonlóságon csak vállat vonva legyint, aztán lekoptat, hogy ne maceráljam puszta véletlenekkel. Nehéz, de nem lehetetlen szétválasztani a két személyt, annyivel kedvesebb, emberibb Sérá, nem egy porcelán jégkirálynő, mint Belle. Talán azért látom csak így, mert Auguste-tal tényleg jól elvoltak, egykori barátom szinte észre sem vette a manipulációit, lehet, hogy valódi szerelem volt köztük, míg velem csak egy szenvedélyes, maximális lángon égő, mindent elsöprő kapcsolat, amit szerelemnek hittem, és a nő is ezt mondogatta. Egátalán hogy volt képes mindkettőnknek ezt mondani?
- Akkor még... úgy gondoltam, hogy tisztelem annyira Auguste-ot, mint vezetőt, és lemondtam a lányról. Úgy gondoltam, hogy megérdemlik egymást, de mint kiderült, nem kérték ki a véleményemet, kellően önzőek voltak nélkülem is. – Vonom meg a vállamat, ez csak egy szemszög, Auguste bizonyára teljesen máshogy adná elő, és ha már találkoztak, biztosan meg is tette. Én vagyok a rosszfiú mindenki szemében, hiszen míg Auguste visszafogott volt, én ölni is képes voltam, hogy részt vegyek Isabelle terveiben. Mert voltak dögivel. Hiába vezettük mi az ellenállást, ő magát a várost akarta az uralma alá vonni. Ha valaki nem volt szimpatikus, csak szólnia kellett, hamar elintéztem. Sosem hittem, hogy képes leszek egy nőért ilyesmire, érte megtettem, és most vezekelhetek, hogy voltam olyan ostoba, hogy elhiggyem, tényleg szeret, és nem báb vagyok a játszmájában. Sérá most itt van, és minden erőmet össze kell szednem, hogy ne rajongva, vagy gyűlölködve tekintsek rá. A mosolyát végül nyugalmat erőltetve magamra viszonzom.
- Én sem tudom, hogy mi ez, de őszintén szólva örülök neki. Legalább egy kicsit egyensúlyt teremt. Itt az ideje, hogy egyesek rádöbbenjenek, nem vagyunk mindenhatóak. – Nem csak Auguste-ra utalok, szimplán a katonai vezetőkre, a polgármesterre, akik úgy gondolták, hogy kiskirálykodhatnak mások felett. Most, hogy áram sincsen, lassan egyenlőek leszünk. Akkor talán nem lesz jelentősége az ellenállásnak, de ha nincsen már miért harcolni, akkor eljön az ideje, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljak Auguste-tal. Nagy nap lesz! Csak szimplán belecsíp a karomba, egyenlőre el kell hinnem, hogy ez a valóság. Ha már megtette, én pedig végigsimítok az arcán, pusztán az ellenőrzés miatt.
- Tényleg valódinak tűnsz... Akkor őrült vagyok, remek. – Cinikus félmosoly, ő pedig a medált nézi, ahol szembesülhet azzal, hogy kinek is a hasonmása, még ha vannak minimális eltérések, amit apró változtatással tökéletesen el lehetne tűntetni. Sérá simán el tudná játszani Belle-t, ha nagyon akarná, bár utóbbit ismerve inkább fordítva történhetne. Ha Belle még élne, lenne olyan manipulatív, hogy úgy tenne, mintha ez a finomlelkű angyal lenne.
- Nem tudom. Csak furcsa, hogy ha még rokonok sem vagytok, ennyire nagy az egyezőség. Mindegy, tőlem nem kell tartanod. Egy életre kiábrándultam belőle. Akár halott, akár nem. – Zordan megrántom a vállamat. Szerelmes már nem vagyok, de a gyászt igyekszem cinizmussal palástolni. Nem fogok leülni Auguste-tal iszogatni, hogy merengjünk a múlt eseményein, és vállvetve legjobb cimborák legyünk megint. Ha visszaadja a medált, nem teszem a nyakamba megint, csak zsebrevágom, és pillantásommal biztosítom róla, hogy nincsen semmi baj, inkább én sajnálom, hogy valaki mást látunk benne. Talán ezért is kérdezek inkább róla. Ő egy különálló személyiség, nem árt mielőbb átlépni mindezen.
- Hol szálltál meg? Szívesen elkísérlek egy darabon. Elég veszélyes manapság egyedül mászkálni. Sok az olyan, mint én. – Csóválom meg a fejemet szarkasztikus ajakrándulással, és felemelkedek, hogy őt is felsegítsem. Ha engedi, akkor finom bizsergés fut rajtam végig, ahogyan egymáshoz érünk. Ő Sérá, olyan kis... édes.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-05-28, 13:45

Leon & Séraphine

Nem gondoltam volna, hogy ilyesmi sikerül futni ebben a városban. Így is épp elég furcsaság akad itt, e mellé még bejön ez a kis apró zavaró tényező is, hogy van két fickó, akik úgy néznek rám, mintha szellemet látnának és nekem ezt valamilyen úton módon jól kellene kezelnem. Hát próbálom, inkább igyekszem úgy tenni, mintha ez nem is lenne nagy dolog, mintha nem is történt volna igazán semmi, mintha... a fene tudja. Gondolom majd elmúlik, meg hát ők is rájönnek, hogy csak hasonlítok maximum, de nem ugyanaz vagyok, akkor pedig nem lehet ebből nagyobb gond idővel igaz?
- Kihátráltál, vagy... kénytelen voltál? - azért az nem mindegy, hogy önként tette, vagy azért, mert nem volt más választára, utóbbi esetben jóval nagyobb tüskét tud hagyni az emberben a dolog és ez végülis teljesen érthető is. Bár persze nem akarom én ezt feszegetni és igazán nem akarok ártani sem neki, sem a barátságuknak, bár az már láthatóan amúgy is eléggé összeomlott. Nem jó dolog, hogy ilyesmi történik két emberrel egy nő miatt. Én biztosan nem hagynám, hogy miattam egymásnak ugorjon bárki is, vagy legalábbis most így érzem. - Oh... hát igazad van és ne haragudj. Mármint én... nem akarok feltépni régi sebeket. Sajnálom, ha akaratlanul is megtettem. - bocsánatkérő mosoly szalad át az arcomon egy villanásnyi időre. Látom én, hogy mennyire rosszul érinti ez az egész, én meg igazán nem akarok belegázolni a lelkébe.
- Nem tudom, inkább olyan ez, mint valami erőtér... furán hangzik ugye? Nem akarlak pofon vágni. - rázom meg a fejem. Eszem ágában sincs ütögetni egy vadidegen embert, mert azt hiszi, hogy nem vagyok igazi. Egyszerűen inkább csak kis hezitálás után a karja utána nyúlok, és óvatosan megcsípem. Ezt szokták az emberek, ha azt hiszik, hogy álmodnak, és ezek után sem esélyes, hogy el fogok tűnni innen, tehát nem képzelet vagyok, hanem ténylegesen egy itt ücsörgő lány, aki most elég fura helyzetbe került.
- Igen. Hogy néztem volna ki? - mosolyodom el. Már maga a kérdés is abszurd. Nem változott meg a kinézetem, az nem nagyon szokott az embereknek, maximum gyerekből felnőttek lesznek, de mindig is ilyen szalmaszőke hajam volt, mindig is élénk kék szemeim, és ez az évek során semmit sem változott, nem is hiszem, hogy változni fog. Bizonytalanul veszem át tőle a medált, amikor felém nyújtja és kinyitva tényleg mintha magamat látnám, csak kicsit máshogy, kicsit más hajjal, kicsit dacosabb képpel. Furcsa... tényleg furcsa. - tényleg nagyon hasonlít. - eddig azt hittem, hogy inkább csak van pár vonásunk, ami egyezik, de ez alapján nagyon nem erről van,szinte a kiköpött másom és az tuti, hogy rólam ilyen kép soha sem készült. A kérdését alig hallom meg a végén, jobban leköt ez az egész furcsaság. - Igen, nem régen, még pár nappal a bura előtt. - bólintok egy aprót, mikor végül csak sikerült felfognom a kérdést. Zűrös az egész, nagyon-nagyon zűrös, és én még mindig a medált szorongatom és csak nézegetem benne a képet szinte magamról.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-05-27, 17:20

Sera & Leon

Nem akartam én két tűz közé szorítani. Nem akartam ezt az egész helyzetet. Feltűnt a semmiből, és most úgy kell csinálnom, mintha semmi sem történt volna. Talán mondanom sem kellett volna, hogy mennyire hasonlít, de hamar kiderült volna a turpisság, mert Auguste nem tudja visszafogni magát ebben biztos vagyok. Különös, hogy pár hónappal Isabell halála után feltűnik egy lány, aki szinte tejesen úgy néz ki, még ha jellemében mást is mutat. Nehéz elvonatkoztatni, de amíg nem hallom meg a hideg, kegyetlen kacajt, addig még egész jól megy. Mondhatnám, hogy a szerelem gyorsan feltámad ismét, de ez nem így van. Egyrészt a szőke démon mint kiderült, mindkettetőnket kihasznált, és ha még egyszer találkoznék vele, lehet, hogy egyszerűen kitekerném a nyakát, de mellette pedig olyan kötődés alakult ki irányába, hogy biztosan zavarba hozom Sérát, ahogyan nézek rá. Azért minimálisan segít, hogy más a hanghordozása, és egészen visszafogott, ami pedig hátráltat, hogy Isabellről kérdezget. A nő még a halála után képes mozgatni a szálakat. Vajon megmutassam neki a medált? Nagyon furcsállaná, erről nincsen kétségem.
- Nem hát. Ki is hátráltam ebből az egészből. Szeressék csak egymást. – Vonom meg a vállamat cinikusan, hiszen végül Auguste-é lett, aztán szinte azonnal meghalt. Mindkettőnket az ágyába fogadott, és talán ugyanazokat a szerelmes igéreteket kaptuk tőle, de talán egyikünket sem szerette annyira, mint saját magát. – Az csak egy könyv... a miénk pedig a véres valóság. Szó szerint. Scarlette maga sem tudta, hogy mi akar. Isabell pedig szándékosan sajátított ki mindkettőnket. És még ki tudja kiket. - Egészen meglepődöm, hogy ennyire ismeri a könyv történetét, viszont az is igaz, hogy elég nagy port kavart világszerte.
- Akkor hogy gondolsz rá? Itt ragadtunk... én nem tudok rá jobb szót. Viszont annyi furcsaságot hallani, őszintén még abban is kételkedem, hogy igazi vagy. Üss pofon, vagy valami. Hogy érezzem. – Vonom meg a vállamat, még azt is el tudom képzelni, hogy szimplán megőrültem, vagy a bura teszi ezt velem. Igen elvakult vagyok már, miért ne lehetne egy halucináció? Ha pofon vág, akkor talán elhiszem, hogy valsóságos. Az életcélom immár, hogy egy egységes francia nemzetben éljek, már teljesen szertefoszlott. Ha itt ragadunk, akkor szépen lassan rá fog mindenki jönni, hogy nem franciák, angolok vagyunk, hanem túlélők. Új szabályokkal.
- Akkor nem értem. Nincsen rá semmi logikus magyarázat. És mindig így néztél ki? – Csóválom meg a fejemet, és úgy döntök, kár halogatni a medált. Lecsatolom a nyakamból, és átnyújtom neki. Kicsiny, tükör alakú, amit ha kinyit, láthatja benne saját magát, oldalra fésült hajjal, önelégült mosollyal. Mint egy császárnő, ezzel tudnám Isabellt jellemezni. – Nem is tudom.. talán mi voltunk a balgák, hogy belementünk a játékába. És ahogy mondod... én sosem tartottam őt jó embernek. Viszont... valahogy erősebbé tett, motivált. Nélküle azok sem lennénk, akik most vagyunk. Nem számít már. Most érkeztél Avignonba?

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-05-25, 19:55

Leon & Séraphine

Az az igazság, hogy kicsit azért kellemetlen ez a helyzet. Mintha akaratomon kívül is sikerült volna két tűz közé szorulnom, pedig igazán nem tehetek róla, hogy úgy nézek ki, mint valaki, akit ismertek régen. Hasonlítok rá gondolom, bár bennem az fel sem merül, hogy szint egy az egyben úgy nézek ki, az mégis... hogy lehetne? Bár állítólag mindenkinek van a világban egy mása, aki nagyon erősen hasonlít rá. Lehet ez a valaki akár a világ másik felén is, és talán semmi közös nincs bennetek, bár ha azt nézzük, a kezdet kezdetén kevés ember volt, tehát valahol sokunk rokon, csak nagyon-nagyon... nagyon távoli. De akkor is furcsa az, ha úgy nézel ki teljes egészében, mint valaki más, akit még csak nem is ismertél soha életedben. De hál' istennek még nem nyomott a képember senki egyetlen fényképet sem, hogy ezen sokkolódnom kéne. Az viszont rém kellemetlen, hogy ezek szerint ez a valaki még kellemetlen élményekkel is hozzájárult a két fickó életéhez, pedig akárhogy is nézem, de merőben különböznek. Akivel tegnap beszéltem egy visszafogott, kedves valaki volt, talán kicsit megtörtént is, de ez alig látszott rajta. Aki pedig most itt áll előttem sokkal inkább egy sötét, befelé forduló alak, akinek szinte csak fájdalom és magány sugárzik a tekintetéből. Biztosan meglepődnék rajta, ha kiderülne, hogy ők ketten valaha közel álltak egymáshoz.
- Értem azt hiszem, de tudja... az nem feltétlenül az ő hibája, mármint, hogy őt választott nem? Furcsa kicsit olyan ez, mint az ő történetük, mint Scarlett és Rhett és... Ashley. - azt hiszem teljesen egyértelmű, hogy ki kicsoda, bár persze nem teljesen ugyanaz a sztori, hiszen ott végül Rhett győzött, de igazából csak azért, mert Ashely önként lépett vissza a "csatából". Talán, ha ez a fickó olyan, mint Rhett, akkor úgy se működött volna a kapcsolata azzal a nővel, ha megkapja, ha őt választja, mint ahogy Scarlették és halálra voltak ítélve, még ha egy rövidke idillt kaptak is.
- Nem is tudom, én valahogy nem tudok fizikálisan gondolni rá, mint egy... üvegburára, de nem tudom. Furcsa. - igen, ez a legjobb szó rá, vagy talán a bizarr. Az egész helyzet, meg hogy el vagyunk zárva mindentől, de ettől még egyben jó is. Nekem jó, hogy itt ragadtunk, és egy időre legalább nyugalom van, hogy nem kell tovább mennünk, amíg ez a dolog meg nem szűnik. Ha igen, akkor attól tartok Thierri hamar szólni fog, hogy új várost kell keresnünk, főleg ha azt nézzük itt mennyi a szövetséges katona. Nagyon sok, túl sok ahhoz, hogy a végtelenségig el tud rejteni, hogy ki vagy.
- Van egy ikertestvérem, de ő nem hasonlít rám annyira. Mármint persze bizonyos dolgokban, de nem lány. - mosolyodom el. Tudom, hogy ide ez most nem illene, ezért visszafogom a feltörni akaró kuncogást. Vicces, hogy pont azt mondja biztos nincs ikertestvérem, miközben van, csak Thierrinek hívják és tuti, hogy nem belé voltak szerelmesek, főleg hogy ő mindig is a közelemben volt és tudnék róla, ha... Nem, ezt nem kell tovább fejtegetni, mert irreális. - Igazán sajnálom, hogy elveszítettétek azt a lányt, de tudod... nem jó ember az, akiért versengeni kell. - főleg akkor, ha két barátot kényszerít ilyesmire, amit még csak nem is tudok feltétlenül, hiszen ezt még nem mesélte el. Én biztos nem tennék ilyet, az ember válasszon, vagy valakit, vagy senkit, de áltatni kettőt egyszerre... az nagyon nem szép.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-05-24, 08:06

Sera & Leon

Egyszerre öröm látni újra Isabellt, és meglepő, hogy mégis mennyire más ez a lány. A nőt eltemettem, meggyászoltam, még ha nem is vagyok túl rajta, a szerelem végül elmúlt, sóvárgássá fakult. Most mégis találkozom valaki mással, aki különös módon tökéletesen máshogyan viselkedik, félénk, barátságos egyszerre, én pedig eltűnödöm, hogy akkor csak a külsőt szerettem volna a nőben? Nem, lenyűgözött az ereje, a brilliáns taktikázása, viszont kellően sokat szenvedtünk miatta Auguste-tal, teljesen megölte a barátságunkat, egymás ellen ugrasztott. Amit korábban elnéztem neki, a lány hatására felerősödött, a szemem elé került. Amikor Isabell éjszakákon át mantrázta a fülembe, hogy nálam jobb vezetőt még nem látott, csak Augste nem hajlandó belátni, hogy eljött a váltás ideje... Nos el tudja hinni az ember. Később derült csak ki, hogy barátom pedig azt kapta tőle, hogy biztosan a posztjára török, ellene hangolok másokat. A sors iróniája, hogy rajtam fogott az igézete, míg Auguste bár szerelmes volt belé, megtartotta a saját tudatát, elképzeléseit, és nem fordult ellenem, csak akkor, amikor már én magam tettem meg azt. Most már nincsen visszaút, viszonyunk annyira elmérgesedett, amit nem lehet helyrehozni, csak szinten tartani, még egy darabig. De most itt egy lány, aki mintha valami új reménysugár lehetne, ha még volna erőm ezzel foglalkozni, Auguste viszont jól hallhatóan megtette. Talán máris a befolyása alá vonta. Isabell képére formálta, mert talán nem is így nézett ki eredetileg. Talán barna hajú szürke kis eladókisasszony volt, aki épp csak hasonlított rá, Auguste viszont Isabell megszállottja lett, és átalakította. Meg fogom tudni.
- Akivel találkozott, mindenben az első szokott lenni. Ő a vezetőnk, aki hisz az ügyünkben. Akire hasonlítasz, ebből a szempontból is a barátomat választotta. – Biztosan nehéz így megérteni, valószinűleg rá is ijesztek, hogy még csak most érkezett, de máris vannak olyanok, akik valaki mást látnak benne. Kisegítem a vízből, nehéz róla levennem a pillantásomat, így talán most nem is kárhoztathatom emiatt Auguste-ot. A lány túl szép, emelett még kedvesnek is tűnik. Mint egy lecsiszolt Isabell.
- Nem tudom. Az egész egy törékeny, átlátszó tojáshéjnak tűnik. Nem szeretnék a közelben lenni, ha megreped, vagy ránk omlik. – Pillantok fel, mintha látnám, pedig csak az eget és a fákat látom, búrának nyoma sincsen, mégis ott tornyosul felettünk láthatatlanul, fenyegetően. Amint elengedem a kezét, bizsergető érzés lesz urrá a tenyeremen, hogy vágyakozom utána, rövid volt a kontaktus.
- Szerintem ezt magadtól is kitaláltad. – Leül mellém, és nem zavar, ellenben biztosan kellemetlenül érzi magát, hogy ennyire bámulom, ezért leveszem róla a pillantásomat, és sötétet a vízet figyelem. – Különös, hogy ekkora a hasonlóság. Nyilván tudnál róla, ha ikertestvéred lenne. – Ahogyan erről beszélek, végtelen keserűség ül a hangomban, mint amikor pedig Auguste-ról beszéltem, a megvetés sütött a szavaimból. Valahogy már nincsen semmi, ami a boldogság ösvényén tartson. Ez a lány is el fog tűnni, mint egy harangvirág a szélben. Ha pedig marad, mit akarhatna tőlem? Egy vadidegen vagyok, aki biztosan csak összehasonlítgatja őket.

Titkosított Akta