Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 32 Ω Kor : 40
Tárgy: Lucas Morientes 2014-04-09, 07:59
Lucas Morientes
"Minden harcot meg lehet vívni, de van, amelyiket nem lehet megnyerni. Ám inkább veszítsünk, mint hogy előre feladjuk."
Userinfó: Főkarakter - Adeline LaPierre
Név: Lucas Morientes Rang/Foglalkozás: Szakaszvezető Születési dátum: 1910. február 4. Granada, Spanyolország Csoport: Szövetséges
Jellem: Mit is mondhatnék, vagyok, amilyennek lennem kell. Nem is tudom, hogy egy igazi katona rendelkezhet-e rendes jellemmel. Az önálló döntések nem jellemzőek ránk, persze azért meg kell tenni időnként, de elég nehéz megoldani azt, hogy rendkívül önálló és kezdeményező legyél, de közben mindig azt tedd, amit mondanak és elvárnak tőled. A legfontosabb, hogy nem szólhatsz vissza a parancsnokodnak, maximum néha megpróbálhatod felvázolni a saját véleményedet... néha, de van amikor ennek az a vége, hogy kapsz egy puskatust az arcodba. Kemény vagyok és rezzenéstelen arccal képes vagyok végignézni a legdurvább dolgokat is. Sok mindent láttam már, és sok mindent éltem már túl, elég nehéz nekem újat mutatni, vagy épp meghatni. Ne keresd az utat a szívemhez, az nagyjából lehetetlenül küldetés lenne, valahol régen letettem még a házunk romjainak küszöbére és ott hagytam.
Külső: Kreolosabb bőrömet anyámnak köszönhetem, ellenben a szemeim egyértelműen apám örökségeként tarthatóak számon, ezért húzottabbak kissé, hiszen ő Koreából származik. Igazság szerint a családfám sokféle népet számon tart, jó eséllyel, ha akarnám se tudnám egy könnyen kisilabizálni milyen vér is található meg bennem. A hajam fekete, általában rövidre nyírva hordom, néha hagyom csak kicsit megnőni, de általában hamar zavarni kezd. A szemem sötét barna, feketébe hajló, az arcom hosszúkás, vékony, mutatja, hogy nem foglalkozom túl sokat az evéssel sem, felesleges időtöltés. Az alkatom izmos, sokat edzem, és elég magas is vagyok a magam 189 centijével. Nem túl gyakran található meg rajtam borosta sem. Egy jó katona rendben tartja magát, kivéve, ha a fronton van és ott erre nincs lehetőség. A külső is tekintélyt kölcsönöz és nekem erre szükségem is van. Mindig van nálam fegyver, már-már a részem, egy kés a csizmában, vagy a pisztoly a hátamnál. A ruhám terepszínű, nem is tudom, hogy mikor viseltem civil öltözetet legutóbb, de az is a fekete, barna szintjén lavírozott. A színek nem passzolnak hozzám.
Előtörténet: Most panaszkodjak, hogy milyen rossz életem volt és minden bizonnyal azért lettem ennyire kifacsarodott? Lenne értelme? Na ugye, hogy nem. Ez a legtöbbekre igaz, akik túl fiatalon találják magukat szembe a háborúval, akik olyan világba születnek, ami a pusztulás szélére sodródik, akiknek végig kell nézni, ahogy szó szerint kivégzik a szüleiket és nem szólhatnak egy szót sem, mert akkor jó eséllyel rájuk is ez a sors várnak. Nem vagyok különleges, csak egy átlagos srác, aki, ha képes lenne rá, hogy álmodjon, akkor tele lenne a feje rémálmokkal, és jó eséllyel képtelen lenne aludni. De én tudok, és hogy hogyan? Kizártam mindent, ami az érzelmekkel kapcsolatos, így aztán amire nem gondolsz, az nem is fáj nem igaz? Öt éves voltam csak, amikor végig kellett néznem a szekrénybe bújva anyám kezével a számon azt, ahogy apámat egy mozdulattal fejbe lövik. Nem volt ide valósi, és a mássága nagyon nem tetszett a helyieknek, az itt állomásozó katonáknak meg főleg. A háború borzalmait kis gyerekként kellett testközelből megismernem, hiszen alig voltam négy, amikor az első kitört. Nem sokra emlékszem belőle, de az apám tekintete megmaradt a fejemben és anyám szavai is, amiket az után mondott nekem, hogy azok a fickók elmentek. Azóta alkalmazkodom mindenhez és mindenkihez, mert akkor maradhatsz életben, ha nem tűnsz ki, ha úgy teszel, mintha közülük való lennék. Inkább legyek egy élő spanyol, mint egy halott koreai nem igaz? Az életben farkastörvények uralkodnak és hiába vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy nem így van, majd rájönnek, hogy milyen baromi nagyot tévedtek. Hét éves voltam, amikor elveszítettem anyámat. Bombázás, és mire a suliból hazaértem a házunk a föld színével lett egyenlő. Hét éves voltam, amikor utoljára könnycseppet hullattam bármiért is. Az ember néha igazából még csak azt sem tudja, hogy amikor sír miért teszi. Sirattam anyámat, vagy magamat, hogy egyedül maradtam, a világot, hogy ilyen lett? Nem tudom, de nem is számít, ezért nincs értelme könnyeket hullajtani, mert még abban sem lehetsz biztos, hogy miért teszed. Tizenhárom voltam, amikor először voltam kénytelen meghúzni a ravaszt úgy, hogy a fegyverem egy élő személyre irányult. Nem volt más választásom, hiszen az utcakölykök, akikkel együtt bandáztam elvárták. Nem én voltam a legfiatalabb, de a legidősebb sem, szóval csak tettem, amit kell, és mikor elkapták Pablot, akkor nem volt más választás, mint végezni azzal a fickóval. Farkas törvények, ahogy már említettem. Ölsz, vagy megölnek, eszel, vagy éhezel, ilyen egyszerű. Húsz múltam, amikor rájöttem, hogy már nem is emlékszem rá igazán, hogy milyen is volt az anyám arca. Valahogy túlságosan régen volt, képem nem maradt és nem tudtam felidézni. túl sok minden változott és túl sok minden történt. Sok olyat tettem, amit jobb is, hogy ő nem tudhat és nem is fog, hiszen mindenféle Istenben, meg felsőbb hatalomban már rég nem hiszek. Baromság az egész, valaki másra kenni azt, amit te, vagy veled tettek? Minden azért történik, mert valaki van a pisztoly másik felén, ez ilyen egyszerű. A tetteinkért mi felelünk, nem pedig valaki, akire kenni lehet a hibákat és a bűnöket. Baromság! Huszonöt voltam, amikor katona lettem. Kérdezhetnéd ezek után, hogy miért, néha én se tudom. A srácokkal szétszéledtünk, sokan voltak, akik felnőttek, olyan is akadt, akinek családja lett - bár fel nem foghatom, hogy minek -, akadtak persze nem kevesen, akik nem bírták a strapát, vagy rosszul jött ki a lépés, akadt akinek szó szerint, amikor taposó akna vitte le a lábát. Én meg azt hiszem egy kicsit csak nyugit akartam. Nem volt gond azzal, hogy elég strapabíró vagyok, de így legalább meg volt a napi kaja, és nem kellett azon agyalni, hogy mit csináljak, mert megmondták. Az pedig már csak hab a tortán, hogy nekem aztán teljesen mindegy, hogy az utcán kap el egy kósza rendőr, vagy a fronton lőnek le. Szóval most teszem, amit kell, és még feljebb is léptem a rang létrán, pedig az elején senki nem mondta volna ezt el rólam, de ha befogod a szád, teszed, amit kell és azt jól is, akkor itt ez így működik. Szóval szakaszvezető vagyok, egy kisvárosban, ahol mi felügyeljük a fogolytábort, meg ezt az egész várost és én... továbbra is teszem, amit kell.
