Nem nézem jó szemmel, hogy hozzányúl a folthoz és tovább maszatolja, de mégsem szólok egy szót sem, mégsem tilthatom meg neki. Csak nagyot fújok, így nekem lesz nehezebb.
Inkább visszamosolygok kedvesen, az megy, azt szabad. Így már sokkal jobb, ha valahogy jóvá tudom tenni a hibám, a lelkiismeretem is nyugodtabb lesz. A kosárnak meg úgysem árt, ha olajos kézzel fogja meg. Mindenféleképp ki kell suvickolnom azt is, ha lesz rá időm, különben belerohad minden.
- Örvendek, Monsieur Morientes. - biccentek most én. Tehát spanyol, vagy portugál, ha jól sejtem. - vonom le a következtetést magamban. - Én Ginette Rocher vagyok.
Gyorsan nekem is be kellett mutatkozni, nehogy azt higgye, hogy amellett, hogy béna, ügyetlen, két ballábas vagyok, még udvariatlan is. Meg hogy köthesse az arcom egy névhez, ami úgy is kiderült volna a boltnál.
- Igaz, értem én, csak hát... - két katona ment el mellettünk, ezzel is megerősítve a kérdésem létjogosultságát. - .. a lakosság már így is elég rémült. Ilyen nagy katonai erő, azt mondják, nem volt itt azelőtt, a nagy háborúban.
Fürkészően nézem Lucas arcát, megpróbálva valamit leolvasni, de megint sikertelenül. Talán nem kéne kotnyeleskedned, Ginette.- szólít meg a belső hang és én tüstént elszégyellem magam. Végül is, igaza van, ha valami borzalom közeleg, arról a polgármesternek kellene tájékoztatnia, de fog is?
- Elnézést. - szabadkozom. - Nyilván nem kéne erről faggatnom.
Ha valamire kíváncsi vagyok, akkor a pletykás vénasszonyokhoz kell mennem a piacra, de a mai lehetőséget elhalasztottam ebből a szempontból. Azok a nénik tényleg mindent tudnak, igaz, az elbeszélésük valóságtartalmát osztani kell kettővel és nem mindent elhinni, de mégis, a legtöbbet tőlük lehet először megtudni.
Elmosolyodom a tématerelésére, ügyes.
- Is-is, de inkább örökség. - válaszolom diplomatikusan, mielőtt még azt hinné, hogy nem örülök a boltnak. Szeretem. - Édesanyámmal együtt vezetjük, csak hát ő most a fi...khm, az öcsémre kell, hogy vigyázzon, szóval rám marad a "piszkos munka".- intek a foltja felé, de mosolygok. Majdnem elszóltam magam. Gyorsan körbepillantok, de szerencsére nincs a közelben kotnyeles szomszéd. Nyilván előtte sem szándékozom lejáratni magam, de miután kimostam az ingét, talán sosem látom viszont, szóval kevésbé megalázó. És bízom annyira a diszkréciójában, hogy nem kerekedne ebből pletyka, ellentétben a helyiekkel.
Már érezni a szappan illatot, amire egyszerűen képtelen vagyok immúnis lenni, sosem fog annyira hozzászokni az orrom, hogy ne érezzem. Az otthon illata.
- Az ott, a kék ajtós. - mutatok a bolt irányába, ami éppen feltűnik a szemünk előtt. Mindjárt odaérünk.

//Folytassuk itt, vagy a boltban?//

Természetesen értettem, hogy milyen foltokról beszél. Most talán meg kéne ijednem mellette? Hisz katona, végtére is az a dolga, hogy gyilkoljon, nem? Ennyire a háború árnyékában nem tudok ezen valahogy felháborodni. Hanem hát a véres foltokkal már nekem is bőven volt dolgom, így tudom, hogy az, ha frissen fröccsent igen könnyű mosni való. De még a rászáradt foltok is megoldhatóak pár nap áztatással, ám az olaj, na az nem ilyen könnyű.
- Igen, ragaszkodom. -vágtam rá. Előtört belőlem a határozott üzletasszony, aminek néha igen nagy hasznát veszem. Főleg döntési helyzetekben, én nem teketóriázom sokat, túl drága az idő ahhoz, hogy töprengéssel teljen. Azaz, hát, hogy telhet úgy is, ha a töprengés az igazi cél. - Nem lehet egy ilyen szép egyenruhát hagyni, hogy kárba vesszen.
Nem vagyok tisztában vele, hogy ki a felettese, egyáltalán, hogy milyen rangú katonát loccsantottam le, de azt sejtem, hogy mindenképpen fontos a kinézete. Ameddig nem a harctérről van szó, addig biztos. És Avignon igen délen fekszik, az előző háború frontja sem ért ide, arról tudnék. Nem azt mondom, a hatását mesélik, a válság bőven sújtott itt is. Viszont ez mégis egy kicsit gyomorforgató érzés, hogy közeleg a háború és ilyenkor nyilván mindenki félti az életét, a városkáját. Elhatároztam, hogy rá is kérdezek.
- Elég sok katona jár mostanában az utcákon.- kezdtem, ahogy elindultunk, kosaramat az ő kezébe nyomva. Női egyenjogúság meg ilyesmi, de azért nem szabad hagyni, hogy a lovagiasság kihaljon a férfiakból, ezt pedig csak akképp lehet véghez vinni, hogy hagyjuk őket udvariaskodni. Nem kommentáltam, hogy nem vagyok én olyan ügyetlen, hisz voltaképpen az egész eset szándékos volt, persze, egy köszönömöt újra elmorzsoltam, ezzel kicsit megszakítva a gondolatmenetemet, de hamar visszataláltam.
- Mondja, ....- néztem rá, hisz most jutott az eszembe, hogy még a nevét sem tudom. Remélem felvilágosít, aztán folytathatom. - Ilyen nagy veszély leselkedik Avignonra, hogy ennyien vannak? Bizonyos szempontból nyugtató érzés tudni, hogy vigyáznak a lakosságra, de ugyanakkor kis félelemre is okot ad.
Remélem kielégítő választ kapok és megnyugodhatok, hogy a kisfiam életét semmilyen veszély nem fenyegeti. Ugyanakkor, minél több katona van, annál inkább kiteszik a szívemet a reménykedésnek. Talán egyszer ő is idekeveredik, és jó emberbe futhatok bele a piacon. Végül is, kicsi ez a világ.
Tényleg nincs messze a szappan bolt, már az utunk felét meg is tettük, csupán egy sarokra van innen. Szívesen faggatnám, érdeklődnék, hogy kiféle, miféle katona ő, honnan jött, de nem merek csak úgy nekiesni egy katonának. Vagyis, csak fizikailag, de úgy már bizonyítottam.

Nagy ügyetlenségemben még a szemeimet is elfelejtettem forgatni a megjegyzésére. Tehát egy tipikus tapló pasiba botlottam. Na jó, nem jó ilyeneket feltételezni rögtön, főleg mert én sem örülnék a helyében, az tuti.
Ijedten kapkodok a most vásárolt csomagjaim után, mentem, ami menthető. Ezek után csak fejmosásra számíthatok otthon, de ha nem vennék észre.
Hiába, a kiömlött olajat nehezen lehet eltüntetni pár másodperc alatt.
- Köszönöm!- pakoljuk tele a kosarat ismét, én pedig kezdek magamhoz térni az első elkeseredésemből. Úgy látszik mégsem olyan tapló, mint ahogy az első pillanatban hittem, sőt kifejezetten lovagias, még meg is próbál nyugtatni.
Milyen buta voltam, hogy azt hittem Ferdinand az. Hogy kerülne ő ide? Nagy levegőt veszek és kényszerítem magam, hogy ne gondoljak most rá. Legalább pár pillanatig.
Elfogadom a segítő kezet és feltápászkodom, leporolom a szoknyámat és miután köszönetképpen rámosolygok halványan, újra a foltját kezdem el vizsgálgatni.
- Tényleg nagyon sajnálom! Napraforgó olaj, nem jön ki egykönnyen. - állapítottam meg és rögtön ráharaptam az alsó ajkamra idegesen. Tönkretettem ezt a szép egyenruhát. De hátha még menthető. - Szívesen megpróbálom kiszedni a foltot, itt van a boltunk két saroknyira!- ajánlottam fel rögtön a szolgálataimat.
Inkább megpróbálnám először eltávolítani saját kezűleg, mint hogy kifizessek neki még egy öltözetet. Biztos egy vagyon lehet.
- Szappan boltunk van, tudja, ha ott nem sikerül kitisztítanom, akkor sehol.
Ezzel valószínűleg nem vidítom fel. De anyám se fog repesni az örömtől, ha hazaállítok vele, mondjuk attól valószínűleg még inkább megüti a guta, ha tényleg tönkretettem a szövetet.
Viszont, ha beleegyezik, hogy elkísér, akkor esetleg, csak úgy csevegve, elmondhatnám neki, hogy miért is mentem bele és akkor talán kiderülne, hogy ismeri őt. Ginette, drágám, te megint ábrándokat követsz- torkoltam le magam. Még csak azt kéne, hogy beismerjem neki, hogy direkt mentem belé. Jobb ez így véletlen balesetnek feltüntetve.
Kíváncsi vagyok, hogy elfogadja-e a meghívást, érdeklődve vizsgálgatom az arcát. Nem ez az arc, amire vártam, de meglehetősen érdekes egyébként. A szemei mintha keskenyebb vágásúak lennének, mint itt a többségnek, de semmit nem tudok kiolvasni belőle. Illetve, csak azt nem, hogy most mit gondol, azt látom, hogy már sokat látott szemek ezek, nem csillognak olyan tisztán, mint az újoncoké. Kíváncsi lennék a történetére.

Ez a reggel is épp olyan nehezen indult, mint mindegyik. No nem azért, mert utálnék felkelni, éppen ellenkezőleg, ha tehetném, le sem hunynám a szemem, hogy a fiam minden rezdülését, lélegzetvételét figyelemmel kísérhessem, de sajnos erre nincs lehetőségem. Keményen dolgozom, három ember munkáját végzem, így anyám tud Yves-re figyelni egész nap és a bolt sem megy tönkre.
Régen egész napokat tölthettem a városon kívüli réteken, begyűjteni a gyógyfüveket, és élveztem. Imádtam egész nap a természetet járni, még ha kissé magányos munka is, de ma már erre nincs időm. Na meg aztán, ilyen háborús idők árnyékában nem is tanácsos. Jó nekem ez a piac, legalább felmérhetem a terepet néha-néha. Elcsábulok, az ínycsiklandó illatok hatására, de próbálom célirányosan beszerezni a készletet.
Egyre gyűlnek a papírba csomagolt, madzaggal átkötött csomagok a kis kosárkámban, ami a karomon fityeg. Éppen egy csomag kötött levendulát veszek át egy nénitől, amikor megpillantom.
Csak a látóterem szegletén elsuhanó alak, de hirtelen emlékek és érzelmek sokasága rohamozott meg. Még a fizetés is kiment a fejemből, erre a kofa vérmes gesztikulációja volt a reakció. Gyorsan kikapartam pár fémpénzt és a kezébe nyomtam, nem is figyelve. A magas férfi után eredtem, még mielőtt meglógna a szemem elől.
Az nem lehet... De mégis, olyan magas, és olyan sötét a haja és az az egyenruha! De mégsem...- civódtam magamban, hogy ez vajon az én angol katonám lenne-e. De hát mit keresne ő mégis errefelé? Mennyi az esélye, hogy véletlenül erre téved? És ha miattam van itt?
A remény és és a vágy szívbemarkoló elegye vett erőt rajtam, hiába próbáltam csitítgatni magam, hogy hiszen nem is biztos, hogy ő az. Folyton őt akarom látni mindenhol, napjában öt emberről gondolom, hogy ő az, de egyikőjük sem volt még ennyire hasonló hozzá hátulról. Közben folyamatosan lopakodom, fohászkodom magamban, hogy erre forduljon véletlenül, de csak nem akar. Akkor muszáj lesz cselekedni.
Megkerültem egy pár kirakodott asztalt és balról közelítettem meg. A tervem szerint véletlenül neki megyek és szorgos bocsánatkérések közepette végre belenézek az arcába. Igazán átgondolt hadműveletnek tűnt.
- Sacrebleu!- kiáltottam fel, mert a dolog nem úgy sült el, ahogy az a fejemben lejátszódott. A kosaram tartalma a macskakövekre hullt és szétszóródott az úton, de ez nem ért fel azzal a csalódottsággal, amit a férfi arcára nézve éreztem. Nem nyert.
- Elnézést, bocsánat, jajj, de szerencsétlen vagyok! - kapkodtam fel a földről a csomagjaimat. Ajkamba kellett harapnom, hogy a harag és önhibáztatás könnye ki ne csorduljon. Most a legszívesebben azt kívánom, hogy megnyíljon alattam a föld, és elnyeljen.
Ahogy ránézek a katona egyenruhájára, még a pír is elönt. Egy kisebb tenyérnyi folt éktelenkedik a mellkasán, az én jóvoltomból. Ajaj.