Próbálok nem aggódni azon, hogy vajon megfázik-e a ma estének köszönhetően. Ha ő ilyen könnyedén fogja fel, akkor én is igyekszek nem túlaggódni és ezzel mindent elrontani.
- Igen, de... - nem igazán tudom megmagyarázni neki, hogy miért is lenne az más. Azt hiszem, igazából nem is akarok én annyira makacskodni. Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy mit illik, szabad és mit nem.
- De másodjára nem láttalak - vallom be, bár tudom én is, hogy ez nem jelent semmit. Ettől még ugyanúgy megtettem és tovább is ott lettem volna, ha nem húz el onnan a kalapos fickó. Mégis úgy érzem, hogy muszáj megmagyaráznom, akkor is, ha egyáltalán nem változtat semmin.
Itt persze ki is fúj a magyarázkodásom és az összes, amúgy ésszerűnek tűnő indok, úgyhogy elhallgatok. Inkább próbálok válaszolni a többi kérdésére. Nem mintha tényleg ennyi gondolkodási időt igényelne némelyik. Jól tudom, hogy amint hazaérek, leszedik a fejem, amiért kimaradtam. Fogadni merek, hogy a nevelőanyám sírva fut majd hozzá, mert már mindenre gondolt, csak arra nem, hogy jól éreztem magam. Mégis idő, amíg megfogalmazom a választ, miszerint elég valószínű, hogy nagy bajban leszek a mai tetteim miatt. De nem érdekel. Ez egyszer már tényleg nem érdekel. Sőt, annyira nem érdekel, hogy amint látom a mosolyt az arcát, én is viszonozom és egyáltalán nem számít, hogy mi lesz, amikor hazaérek.
- Így sem olyan nehéz. Csak minden második mondat után odateszem, hogy "bocsánat" és kész - kezdem egész komolyan, de aztán csak elmosolyodok. Tény, hogy minden apróságért bocsánatot szoktam kérni, de az nem minden második vagy harmadik mondat. Most sem teszem, pedig azért ott a késztetés, mivel elég nagy hülyeséget mondtam, ráadásul a hülyeség szó maga is csúnya. De elnyomom a késztetést. Inkább azzal foglalkozok, amit ő mond.
- Igen. Hogy jól bírjam a fájdalmat. Jól bírjam megjátszani, hogy mindenki más elszörnyedjen - húzom mosolyra a szám. Lehet, hogy most ezzel már viccelődünk, de egyértelmű, hogy meg is van, mit fogok csinálni, ha majd közéjük tartozok. Csak jussak el addig, hogy összeszedjem a bátorságom, pakolja és... annyi ember mellé ki menjek állni. Vagy éppen feküdni.
Ahhoz viszont már szerencsére nem kell nagy bátorság, hogy újra kérdezzek tőle. Tudom én, hogy állandóan ide kanyarodunk vissza, de ez az egyik, ami igazán érdekel. A szavai után csak nagyon bólintok és rájövök, hogy már egyáltalán nem zavar, hogy a parton vannak a ruháink. Már éppen mosolyra húznám a szám és talán... talán megtennék egy nagy, de nagyon merész lépést, amikor megérzem magamon a pillantást. Ismerem. Ismerem ezt a furcsa érzést.
- Lincoln Damien Atwood! - hallom a saját nevem azon a sírós és egyben ideges hangon. Nem mozdulok, viszont teljes erőből szorítom össze az állkapcsom.
- Azt hiszem, mennem kell - mondom szinte suttogva, egy grimasz kíséretében. - De holnap itt leszek. Vagyis a sátornál. Nem a tiédnél a nagynál - valahogy megoldom, teszem hozzá gondolatban és már indulok is a part felé. Csak akkor nézek hátra, mikor már rajtam van a kabát - minden más a kezemben - és a nevelőanyám húz maga után, miközben bőszen magyaráz.

Komolyan azért aggódok, hogy meg fog fázni. Az már biztos, hogy én nem úszom meg. Érte viszont még aggódhatok. De úgy tűnik, csak én teszem ezt, őt egyáltalán nem érdekli az ilyesmi. A szavaira mégis bólintok és elhiszem, amit mond. Utána pedig már úgysincs időm olyasmin gondolkodni, hogy ki fázik meg és ki nem. Túlzottan leköt, hogy kövessem a mozdulatait a tekintetemmel és amilyen gyorsan csak tudok, lekapjak magamról mindent az alsó kivételével. Az azért marad, bármi történjen. Már attól is elég kényelmetlenül érzem magam, hogy minden mást levettem. Nem vagyok én ehhez hozzászokva és még hozzá jön, hogy szégyellem is a sok foltot magamon...
- Azt hiszem... - mondok ennyit, mert eszemben sincs igazán részletezni neki, hogy mi a helyzet. Nem akarom felhozni, hogy mennyire szégyellem a testem. Néha a foltok és hegek a legkisebb bajom, ehhez még hozzájön a belém nevelt illem, hogy nem vetkőzünk nyilvános helyen... és minden más.
Ezért is van az, hogy a fejem az egyetlen, ami kilátszik a vízből. Persze próbálom én rávenni magam, hogy ne viselkedjek ilyen szánalmasan. Néha egy-egy pillanatra kijjebb emelkedek, aminek köszönhetően fel is tűnik a heg a vállamnál. Ezt kivételesen még a vonatbalesetnél sikerült összeszedni. Azt hiszem, valami üvegszilánk fúródhatott oda, amit fogalmam sincs, hogy szedtek ki. A lényeg, hogy mára már csak a heg van, semmi több.
- Visszaérünk a sátradhoz? - kérdezek vissza, mert egy pillanatra nem tudok mit kezdeni a szavaival. Ezzel most meghívott magához? - Nem túl illendő már első este... benéznem a... szobádba. Sátradba - mondom ki kivételesen azt, ami a fejemben jár. A következő válaszom viszont nagyon is megfontolom. Nem mintha nem tudnám, hogy mit fogok kapni, amiért nem voltam otthon.
- Valószínű. De nem számít - rázom meg a fejem és most tényleg úgy érzem, hogy könnyedén megbirkózok azzal, amit majd kapok. Az biztos, hogy holnap is itt leszek, bármivel is jár. Talán majd bőrönddel együtt jövök és vissza sem megyek. Miért is ne? Nem igazán van mit veszítenem.
- Hát... nem. Hülye ötlet volt - vallom be egy grimasz kíséretében. Nem elég, hogy őrültségeket beszélek, de most már az én mércém szerint még csúnyán is beszélek! Egyre jobb vagy, Link, gratulálok! Legszívesebben a saját fejemre vernék, mert igazán haragszok magamra, de csak miatta nem teszem meg. Az túl sok kérdést szülne.
- Fakír... az nem rossz - gondolkozok el és emiatt legalább nem foglalkozok tovább az előbbi hibával. - Az jó lehet. Majd gyakorolok - húzom mosolyra a szám és végre rászánom magam, hogy egy pillanatra én is teljesen elmerüljek a vízben. Már úgyis tiszta víz a hajam az esőtől, így legalább nem a hideg esőcseppeket érzem majd. Ezzel az egyetlen baj, hogy érzem, amint a hajam alól előbukkan a heg, de amúgy sem látszik ilyen sötétben.
- Ti... hogy csináljátok? Azt, hogy... nem zavar titeket, hogy mások megbámulnak. Hogy azt mutatjátok, ami miatt különlegesek vagytok? - teszek fel egy újabb kérdést, bár nem vagyok benne biztos, hogy ezt el lehet igazán magyarázni.

Örülök, hogy nem faggat arról, pontosan, hogy zajlik egy verekedés, aminek az a vége, hogy jó pár kék foltot szerzek. Nem szívesen hazudnék neki, bár megtenném. Valahogy. De sokkal jobb arról beszélni, hogy mennyire sajnálnám megrongálni a sátrat csak azért, hogy láthassam a résen keresztül. Nagy mosollyal bólintok minden egyes szavára. Pontosan úgy van, hogy mondja. Minden, amit teszek, csak a sátrakért van.
Akkor viszont már nem mosolygok, amikor esni kezd az eső. Nem tetszik, hogy egy ilyen apróság akar véget vetni az estének. Nem akarok még hazamenni és szembenézni azzal, amit kapok, amiért kimaradtam. Mégis végül felajánlom, hogy visszakísérem őt a sátrához és elköszönök. De nem. Úgy tűnik, neki eszében sincs ilyesmit tenni. Értetlenül követem - sok választást nem hagy. Nem mintha nem húzhatnám ki a kezem az ujjai közül... csak nem nagyon akaródzik. Akkor persze már szívesen megtenném, amikor rohanni kezd a fák között. Az a legkevesebb, hogy alig bírom a tempót, amit diktál. A nagyobb baj, hogy ennek a futásnak meglesz a látható eredménye. A legjobb esetben csak a kabátom szakadt el a gallyak miatt és kicsit felsérti valami a lábam.
Persze mikor megáll végre, látni rajtam, hogy kicsit kifulladtam de próbálom titkolni. Egy perccel később már képes is vagyok kinyögni az első kérdésem. Nem túl meglepő módon, választ sem kapok. Aztán már az is kész csoda lenne, ha emlékeznék a saját kérdésemre! Komolyan itt kezd vetkőzni előttem, hogy... mit tervez? Nem értem, miért akar pont most itt fürödni. Szép hely, ezt meg kell hagyni, de... Nem értem. Tényleg nem értem, hiába próbálja megmagyarázni.
- De, mindegy. Csak így könnyű megfázni és akkor... hogy nézlek meg holnap? - próbálok én valami ésszerű mondatot megfogalmazni, de elég nehezen megy, miközben le sem bírom venni róla a tekintetem. Akkor viszont már nem hezitálok, amikor eltűnik a szemem elől. Tud úszni? Valószínűleg. Mégis aggódva pillanatok arra, amerre utoljára láttam és szinte azonnal vetkőzni kezdek. Az meg sem fordul a fejemben, hogy az alsót is levegyem. Még így is elég kellemetlen. Nem csak azért, mert újabb foltokat látni a testemen... egyszerűen... csak nem érzem így jól magam.
De legalább utána indulok végül. Eddigre már előkerül, nekem pedig elszáll a megmagyarázhatatlan aggodalmam. A kérdésére viszont még így sem tudok válaszolni, csak összeszorított szájjal bólintok és nyakig merülök a vízben, hogy ne látszódjon belőlem szinte semmi.
- Öm... hát... majd megoldom... valahogy - próbálok én értelmesen beszélni, de ez a pár szó is csak angolul jön a számra, amiből lehet, hogy semmit nem ért. De azt hiszem, anélkül is le tudja szűrni, hogy csak össze-vissza habogok. Eszembe sem jutott, hogy fogok ezek után kiszállni a vízből és felöltözni és hazamenni és... És mindenekelőtt levenni róla a tekintetem és nem bámulni úgy, hogy az már nem csak súrolja az illetlenség határát.
- Így tényleg nincs olyan hideg - vallom be kis hezitálás után, egy idétlen mosoly kíséretében, majd elhallgatok. Mit fogok előadni ha csatlakozok hozzájuk? Ezek szerint ő már el is fogadta, hogy így lesz? Mosolyra húzódik a szám, de ez nem jelenti azt, hogy van ötletem is.
- Fogalmam sincs. Miből van hiány? Majd megtanulok valamit. Könnyen alkalmazkodok és... szóval amit kell, majd azt csinálom - bólintok egy nagyot, mintha mindezt magammal beszéltem volna csak meg.
- Akár besegíthetek neked. Valahogy. Valamiben. - vetem fel az ötletet, de így hangosan kimondva, már nem sok értelme van. Miben is kellene neki segíteni? Gyerekkora óta csinálja! Ráadásul tökéletesen... legalábbis abból a kevésből ítélve, amit láttam.
- De másnak is segíthetek. Leszek olyan... mindenes - vonok vállat végül és tudom le ennyivel, mielőtt végleg elkavarom a szavakat.

Hezitálnom kellene, mielőtt elmondom, hogy honnan vannak rajtam a foltok, de nem igazán teszem. Végül is, ez a pár darab, amit lát, nem olyan sok. Könnyen ki tudom magyarázni. Vagy inkább elterelni arról a figyelmet, hogy mit is takar a verekedés.
- Nekem hát! Nekünk ilyen gonosz ajtónk van - húzom mosolyra a szám és most igazán őszintének is tűnik, hiszen rájöttem, hogy nem fogja szóvá tenni, amit nem szerettem volna. - Még egy ok, hogy hozzátok csatlakozzak - szélesedik ki a mosolyom még jobban, de attól, hogyha jól figyel, látszik rajtam, hogy komolyan beszélek. Tényleg elhatároztam magam, hogy beállok közéjük. Azt még nem tudom, hogy fogom mindezt otthon kimagyarázni, de... talán nem is kérek majd engedélyt. Írok egy levelet és kész. Így, gondolatban egész egyszerűnek tűnik.
- Csak a sátor miatt - ismétlem el apró bólintással, de hiába vagyok egészen komoly, ha jól sejtem, tudja ő, hogy tényleg nincs bátorságom és azért nem vágnék újabb rést. Pedig igazán kíváncsi vagyok, de tudom, mikor kell abbahagyni. Már így is túl sok illemszabályt szegtem meg azzal, hogy előadás előtt benéztem és utána is visszamentem. Nem kellene megismételni. És ha nincs rés, nincs gonosz csábítás sem.
Bár kérdéses, hogy lesz-e előadás és komoly közönség, ha úgy fog esni az eső, mint most. Az rendben van, hogy a nagy sátor nem ázik be, de azt nem hiszem, hogy be merem vállalni, hogy egyetlen nézőként üljek ott a kis padokon. Vagy mégis? Áh, mindegy. Még holnapig abbamaradhat az eső. Most nagyobb bajom van annál. Vagy valami olyasmi. Fogalmam sincs, hova indulunk, de biztos, hogy nem én értettem félre, mert arra nincs egy sátor sem. A fák között semmi nincs... csak... fa.
- Lassíts! Nekem... nem... - próbálok valamit kinyögni, hogy lassítson le, mert én nem tudom olyan gyorsan és olyan könnyen szedni a lábaimat, mint ő. Nem egyszer rúgok bele kisebb fatörzsbe és akadok fenn egy másodpercre valami gallyban. Fogadok, hogy gond nélkül szakította ki mindegyik a kabátom. Hogy én ezért is mit kapok majd!
- Hű! - mondok csak ennyit, már ha ez szónak számít. Ha nem kapkodnám már ennyitől kicsit a levegőt, biztos, hogy valami bővebbre is futná. Mert a látvány tényleg igazán szép. Így esőben pedig olyan, mint valami varázslatos helyszín.
- Miért is jöttünk... ide? - az utolsó szót egy nagy nyelés előzi meg. Rátéved a tekintetem és látom, hogy mire készül. Pislogás nélkül nézem végig, majd követem, amíg eltűnik a vízben és már csak a feje látszik.
- De hát esik az eső! - veszem elé hirtelen a józan eszem. Így már egyszerűbb, hogy oda tudok figyelni arra, mit beszélek.
Aztán ő eltűnik a víz alatt, én pedig villámgyorsan kezdek ledobni mindent magamról, kivéve az alsónadrágot. Azt azért nem kellene... azt hiszem. Így megyek utána és kissé rémülten kezdem keresni. Nem tudom eldönteni, hogy szándékosan merült le, vagy...?
- Jenna? - kezdek bele, de már meg is pillantom. Még látni az aggódó tekintetem egy másodpercre, de aztán már mosolygok.
- Miért is jó fürdeni ilyen időben? - kérdezek rá, de nem tagadom, valamilyen szinten ez jó dolog. Az a legkevesebb, hogy így, a vízben nem vacogok. Van az egészben valamilyen... izgalom. Meg vagyok róla győződve, hogy más nem csinálja ezt. Mi pedig igen. Szabályszegés. Egy újabb.

El nem tudom képzelni, hogy lehetek olyan büszke arra, hogy nem érzek fájdalmat, mint ahogy ők felvállalják, amiben különlegesek. Persze most elég jól összekapom magam és megfeszítem a karom, hogy le tudja tesztelni, tényleg igazat mondok. Nem érzeném, bármit is tenne. Egy folttal több vagy kevesebb pedig már végképp nem számít. De úgy tűnik, nem akar ütni, hiába győzködöm, hogy nincs ebből semmi. Azt könnyebben viselném, mint a gyengéd érintést.
- Verekedésekből, esésekből... és párszor éjszaka nekem jött az ajtó - mondom egy apró mosollyal, szándékosan így fogalmazva. Ez most kivételesen tényleg nem azért van így, mert nem találom a megfelelő szót. Nincs rá szükség, hogy megpróbálja kitalálni, az a bizonyos verekedés mennyire volt kiegyenlített.
- Nincs késem - mondom azonnal, alig várva meg, hogy befejezze a mondatot. - De amúgy sem. Nem rongálnám a sátrat - rázom meg a fejem határozottan. Lehet, hogy tényleg nem lenne hozzá bátorságom, de hogy hangzik már, ha ezt mondom? Nem rongálnám meg a sátrat, azért nem csinálom.
A végén még ki lennék innen tiltva, azt pedig végképp nem szeretném. Csatlakozni akarok hozzájuk, nem elkerülni. Ezért is van az, hogy egyre több kérdést teszek fel. Igaz, szinte az összes válasz, amit kapok, meglep. Nem igazán értem egyelőre, hogy lehet megszokni ezt az életet. Csak úgy, ok nélkül, akár minden este tüzet gyújtani és társaságban lenni? Ez így nekem elég idegen, de nem mondok semmit. Végül is, nem lehet olyan rossz. Tekintve, hogy mindenki élvezi, aki itt van. Az egyetlen rossz az lehet benne, hogy mint most, váratlanul esni kezd.
Hiába nem akarok tudomást venni róla, egy perc múlva kénytelen vagyok. Ekkor már nem lehet figyelmen kívül hagyni. De még ekkor sem sietek túlzottan. Előszedem a jól nevelt énem és felállva mellőle felajánlom, hogy hazakísérem. Pontosabban a sátrához. Igaz, hogy az előző kérdése még mindig ott kering a fejemben és összezavar, de nem számít.
- Hova... hova is akarsz menni? - kérdezek rá egy kicsit akadozva, de megszorítom a kezét és követem. Ha kell, futok utána. Furcsa, az én kezem jég hideg, már alig érzem, az övé pedig... egész kellemesen meleg. Az első pár lépés után már mosolygok. Nem tudom, mi a terve, de nem most fogok aggódni miatta, hogy hova megyünk. Már így is leszedik a fejem, ha hazaérek. Egy kis kitérő a szakadó esőben igazán nem számít.

Ahogy ő próbálja megérteni, hogy miért akarok olyan nagyon katona lenni, úgy próbálom én is felfogni, hogy mi a jó abban, ha piszkálja a másikat. Hogy lehet azt élvezni? Mert ha nem mondja, hogy mind a ketten élvezik, akkor is tudom, hogy így van. Látszott rajtuk. Egyelőre viszont úgy tűnik, nekem ehhez több idő kell, úgyhogy csak bólintok és majd később, talán ma este, újra előveszem ezt a témát. Most inkább foglalkozok azzal, hogy érthetően megfogalmazzam, miért is vagyok én ide való, közéjük. Na meg akkor már kimondhatom, hogy ez az oka annak is, hogy alkalmatlan vagyok katonának.
Végül rezzenéstelen arccal nézek felé, amikor tesztelni kezd. A következő pillanatban pedig gond nélkül feszítem meg a karom és ajánlom fel neki, hogy üssön nyugodtan. Nem olyan nagy dolog, mint bárki gondolná.
- Egyébként is? - kérdezek rá. Fogalmam sincs, mi lenne a folytatás. Igaz, hogyha végül nem fejezi be a mondatot, az sem számít. Amúgy is bennem marad minden szó, ahogy hozzáér a karomhoz. Természetesen nem fáj, inkább csak meglep az érintése. De, hogy biztosítsam róla, csak ennyiről van szó, egy pillanatnyi mosolyt varázsolok az arcomra. Hamar eltűnik, de láthatta.
- Oh... hát... akkor meg főleg, nem keresem majd - mondom újra lesütve egy pillanatra a szemem és úgy teszek, mintha nagyon fontos lenne megigazítanom magamon a kabátot. Igaz, hogy kezdek fázni, de ez nem az igazi ok. Ez ellen inkább veszem a bátorságot és pár korty erejéig elkérem tőle a poharat, hátha tényleg segít és nem kezdek itt vacogni mellette.
- Akkor ez amolyan... győzelmi dolog - kezdek bele, de elhallgatok. Nem győzelmi. Hogy van ez a szó franciául? Akármennyire szeretném, nem jut eszembe a pontos megfogalmazás.
- Mármint, hogy sikeres volt az előadás és megünneplitek? - próbálom körülírni a lényeget, ha már azt a szót nem találom. A lényeg, hogy értse, mit akarok belőle kihozni. Érdekel, hogy jól gondolkodok-e. Minél többet tudok, mire csatlakozok hozzájuk, annál jobb. Nem érzem majd magam pont olyan kívülállónak, mint bármikor máskor. Persze a hideget nem tudom, képes leszek-e megszokni valaha is. Jó, nem azt mondom, hogy nálunk otthon mindig meleg van, de azért... az nem egy sátor vagy egy tábortűz.
Már tenném is fel a következő kérdésem, amikor megérzem a hideg cseppet a fejem tetején. Azt hiszem, pont a hegre érkezhetett a hajam alatt, azért tűnik olyan kellemetlennek. Egy pillanatra az ég felé fordítom a fejem, de nem törődök többet vele. Ha elkezd szakadni az eső, akkor sem akarom, hogy elüldözzön. Szinte biztos, hogy a megfázást kockáztatom, de egyelőre úgy gondolom, megéri.
- Tessék? Szokatlan dolgot? Nem szoktam én nagyon... olyasmi... igazából semmit - beszélek kicsit akadozva, de fogalmam sincs, mire készül. Ezért már állok is fel mellőle, amint jobban rákezd az eső. Viszont nem indulok meg semerre. Megelőzöm, mielőtt megszólalhatna, hogy megmagyarázza az előbbit.
- Hazakísérhetlek? Úgy értem... a sátradhoz? - szinte azonnal, gond javítom magam és valami félénk mosoly is kiül az arcomra és nem törődve az esővel, várom, hogy mit felel. Megindul velem, vagy... nem is tudom, mi a másik lehetőség. Elküld. Talán.

Ha akarnám sem tudnám neki elmagyarázni az érzést, ami ennyire hajt, hogy katona lehessen belőlem. Talán ő áll ahhoz a legközelebb, hogy megértse, mégsem hiszem, hogy megnézné magyarázatba fogni. Meg persze az sem utolsó, hogy akkor be kellene vallanom, mi furcsa van bennem, azt pedig most végképp nem akarom megtenni. Később pedig azt hiszem, ha meggondolnám magam sem lennék képes rá. Főleg az a kis műsora után. Komolyan nem tudom megmondani, hogy mi járt a fejemben és miben reménykedtem, amikor elkezdte felhúzni a felsőjét. Még azt is elfelejtettem, hogy kell levegőt venni. Pislogni pedig amúgy is őrültség lett volna, mert mi van, ha emiatt maradok le valami fontosról? Abba persze, még így is kicsit belevörösödök, amikor elneveti magát újra megszólal. Még jó, hogy a sötét miatt valószínűleg nem látni rajtam.
Idő, amíg összekapom magam, de mire a tűzhöz érünk, már nem látszik rajtam semmi az előbbiekből. Lehet, hogy nem vagyok túl jó színész és szinte minden meglátszik rajtam, képes vagyok hamar elfojtani. Ezért is sikerül a suttogása után pár másodperccel megszólalni és mosolyogni, hogy még véletlen se vegye komolyan, hogy elárulnám a titkát.
- Akkor miért suttogtad? Miért titok? - teszem fel valószínűleg a leglehetetlenebb kérdést, amit csak kitalálhatok. Hamar meg is rázom a fejem, hogy felejtse el, nem kellett volna megszólalnom. Inkább irány a kicsit távolabbi fatörzs, amire le tudunk ülni. Elég közel van, hogy átragadjon ránk is a hangulat, de elég távol, hogy tudjunk ketten beszélgetni. Csak témát kellett volna másikat választani.
- Nem igazán. Vagyis... nem, egyáltalán nem - mondom, de továbbra is marad a tekintetem a földön. Csak akkor nézek rá érdeklődve, amikor megcsípi a karom. Először nem tudom, mit akar ezzel.
- Nyugodtan üss oda. Azzal jobban lehet tesztelni - jegyzem meg és megfeszítve odatartom a karom. Amúgy is van rajtam most is itt-ott pár kék folt - főleg az esések miatt -, nem fog számítani, ha lesz egy új.
Az viszont még ezek után is érdekel, hogy ő hogy került ide. Az rendben van, hogy az csatlakozik, aki akar, de neki ennél érdekesebb története van. Egész végig rá figyelek, amíg mesél és már szinte mosolygok a végén, amikor ő is. Ezután viszont fel kell tennem az egyik legfontosabb kérdést. Meddig lesznek itt? Nem kérdés, hogy holnap is itt leszek és megnézem őt. Az előadást. Kicsit belegabalyodok a szavakba és talán belekerül pár angol is, de végül sikerül mindent kimagyarázni és csak kicsit érzem magam zavarban a hiba miatt.
- Majd... igyekszek nem megkeresni az új rést - mondom ki akaratlanul is, ami igazából csak egy gondolat akart lenni. De talán nem is figyelt épp rám. Talán nem hallotta. Mondhatom, szép ábránd!
Ennek az apró hibának el kellene terelnie a figyelmem arról, hogy fázok. Van rajtam egy kisebb kabát, de úgy tűnik, hogy nem sokat ér, hogy azt összehúzom magamon. Végül elkérem a poharat tőle és hiába nem úgy tervezem, az egyre hidegebb ujjaim hozzáérnek a kézfejéhez. Lehet, hogy csak én érzem úgy, de mintha tovább maradtunk volna mozdulatlanul, mint szükséges. A borból csak pár újabb kortyot iszok. Segít. Legalábbis azt hiszem. De így is elég valószínű, hogy nem sokáig fogok tudni majd itt úgy ülni, hogy ne remegjek szánalmas gyerek módjára.
- Minden előadás után itt ültök kint? Akkor is, ha ennél hidegebb van? Ez valami... családi hagyomány? - kérdezem pár másodperc csend után, de alig fejezem be a mondatot, már meg is érzem magamon az első esőcseppet. Vagy csak képzelődök? Felnézek az égre, mire újabb csepp esik az arcomra. Ennyire szerintem még soha nem voltam dühös az időjárásra.
Mégsem mozdulok. Mintha attól, hogy nem figyelek az esőre, valami láthatatlan pajzs védene meg minket tőle. Hiába kezd mindenki más pakolni, nem foglalkozok velük. Csak támaszkodok magam mellett a rönkön és várom a választ. Lehet, hogy ebből megfázás lesz, de megéri.

Vállat vonok. Mi mást is tehetnék? Képtelen vagyok elmagyarázni, hogy miért akarok ott lenni, ahol mindenki más. Lehet, hogy mindenki azt szajkózza, hogy őrültség. Háborúba menni nem jó. Nekem mégis megérné. Ennyit jelentene az, hogy ne legyek más és különleges. Ott akarok lenni, ahol a barátaim, hogy úgy érezzem, tényleg közéjük tartozok. Hogy egy vagyok a rendszer jól működő fogaskerekei közül.
- Egyszerűen csak alkalmatlan vagyok rá - válaszolok elég tömören és ha csak egy kicsit jobban figyel, tudhatja, hogy nem igazán akarok róla beszélni. Helyette inkább mosolyt erőltetek az arcomra.
- Most már kezdek tényleg örülni, amiért nem mehettem. Ha ott kellene lennem... nem lehetnék most itt - be kell vallanom, azért ez a mondat nem pont úgy sikerült, ahogy szerettem volna, de most már késő bánat. A lényeget meg lehet érteni, csak fejben jobban hangzott.
De legalább a tetoválás kérdés nem ilyen kockázatos. Vagy legalábbis azt hiszem, amikor érdeklődni kezdek. Na de azt elmondani, hogy mi nem számít olyan helynek. Komolyan nehezen préselem ki magamból a szavakat. Még az a talán is olyan bizonytalan, hogy az csak na. Az viszont, amikor elkezdi felhúzni a felsőjét... mondanom sem kell, egy pillanatra nem tűnik fontosnak a légzés. Még azután is nehezen szólalok meg kicsit, hogy rájövök, ott van alatta a dressz, amiben az előadás alatt is volt.
- Nem... khm, nem tudom, miben reménykedtem - rázom meg a fejem és fel nem tudom idézni, hogy mi kavargott éppen abban a pillanatban a gondolataim között. Csak azt tudom, hogy még most is mellőzöm egy kis ideig a pislogást.
Végül ennek a kis műsornak tudom be, hogy elég furcsán fogalmazok. Fájt-e neki, amikor eltört a karja. Persze, hogy fájt, ez nem kérdés. De legalább időben javítom magam és neki fel sem tűnik a botlás - vagy legalábbis nem említi.
- Akkor most már nincs semmi baj - bólintok aprót, ahogy levonom az elég egyértelmű következtetést. Arra viszont csak vállat vonok, amikor az előadás alatt mellettem ülő fiúról van szó.
- Nem igazán figyeltem őt tovább - teszem azért még hozzá, hogy ne csak némán menjünk egymás mellett. Bár engem az sem zavarna. Túlzottan lekötnek a vörös lángok, amikhez egyre közelebb kerülünk.
- Pedig biztos örülne neki, ha tudná, hogy ezt gondolod - jegyzem meg kissé megkésve, egy mosoly kíséretében. Nem volt olyan könnyű megszólalni a suttogás után, de végül csak sikerült, ráadásul anélkül, hogy elakadtam volna. Az igazság persze az, hogy eszemben sincs elárulni Marcerlnek, hogy így gondolkodik róla. A fülembe suttogta a szavakat. Az ilyesmi pedig titok, amit meg kell tartani magunknak. Ezt azért még én is tudom.
Én viszont nagyon úgy tűnik, hogy még így sem tudom csendben maradni. Olyat kérdezek, ami felett nem tud elmenni én pedig már nem vonhatok csak vállat. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy tényleg csatlakozhatnék. Most viszont elég egyértelmű, hogy ez egy jó út lenne.
- Hát... nem érzek semmit. Úgy értem... fájdalmat. Ezért mondta azt a sereg is, hogy alkalmatlan vagyok - mondom ki nagy nehezen és egy pillanatra elönt a szégyen. Lehet, hogy a nevelő szüleim szerint ez különlegesség én viszont csak úgy érzem tőle, hogy kilógok a sorból. Vajon ha csatlakozok hozzájuk és mindent itt hagyok, akkor én is képes leszek erről olyan büszkén beszélni, ahogy ők? Mert nagyon úgy tűnik, hogy itt egyikük sem érzi úgy, hogy szégyenkeznie kell, amiért... különleges.
- De találtál új családot. Nevelő szülőket, testvéreket... meg mindent - vonom le a következtetést, ahogy újra végignézek a tűznél ülőkön. Tényleg úgy viselkednek, mint egy nagy család. Nem lehet rossz érzés olyanok között lenni, mint ők.
- Akkor holnap is itt leszek. Jövök és megnézlek. Mármint... az előadásodat. Nem a résen át - javítom ki magam sietve, talán kicsit eltévesztve is a francia szavakat. De a lényeg, hogy azért meg tud érteni. Magamban pedig hozzáteszem, hogy ezek szerint van még egy hetem eldönteni, hogy hogy megyek velük. Mert egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez kell nekem.
- Kérhetek...? - fordulok egy pillanatra felé a pohárért nyújtva a kezem. Hiába az a pár korty és hiába a tűz közelsége, tényleg kezd hideg lenni. Főleg, hogy valamikor időközben a szél is fújni kezdett. Azon sem lepődnék meg, ha egy perc múlva leszakadna az ég és esni kezdene.

Túl sokáig fontolgatom, hogy kihagyom a kínálkozó lehetőséget. Jól ismerem a rendszert, ami otthon működik és abba nem tartozik bele, hogy én egy cirkuszi csoporttal üljek a tűznél, miközben pár perc ráadást kaptam, hogy bolyongjak itt. De mégis megkockáztatom. Akkor is, ha... lefejezhetnek érte otthon, miközben én nem akarok egy fejjel alacsonyabb lenni. Úgyhogy megyek. Megyek vele, amint képes vagyok kinyögni, hogy mit is mondanak róluk az itt lakók. Úgy látom, sikerül meglepni, de legalább nem a másik szót mondtam. Nem azt, ami bántó lehet. De még így is elakad a lélegzetem egy pillanatra, ahogy közelebb hajol, hogy láthassam tisztán a szemeit. A szavaira viszont még az én arcomon is nagy mosoly jelenik meg. Csak azért fogom vissza a nevetést, mert akkor nem látnám őt és elmulasztanám, ahogy nevet. Elég valószínűtlen, hogy szarvai nőnének, ha mérges. Ezt azért még én is tudom, hogy lehetetlen.
A katonaság témát viszont nem biztos, hogy szerencsés dolog volt felhozni. De bármilyen komoly is vagyok eleinte, azért az utolsó szavaira majdnem elnevetem magam, amikor azt mondja, ott megszabják, hogy mit és hogyan csináljak. Nincs olyan nagy különbség.
- Mindenki ott van. Az összes barátom az utcából. Mindenkit besoroztak csak én vagyok ilyen... - szedem össze magam és válaszolok teljesen komolyan. Azt hiszem, ez az igazi ok, amiért bánom, hogy alkalmatlan vagyok. De az egyik biztos, hogy ez.
Viszont úgy tűnik, hogy van jó része is annak, hogy nem mehettem. Most itt lehetek vele és egy nagyon biztos talánt képes vagyok felelni a kérdésére. Egy pillanatig azt hittem, hogy ez a nehezebb része a beszélgetésnek és őszinte érdeklődéssel kérdezek rá a tetoválásaira. Újabb hiba. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem látszik olyan nagyon, hogy zavarban vagyok a kérdése után. Erre... most... válaszolnom... kellene?
- Hát... talán a hasad annyira nem - próbálok valami válaszfélét kipréselni magamból, de közben eszemben sincs ránézni. Inkább a bokájára irányítom a figyelmem, ahol láthatom az első ábrát, ami a bőrére került. Őszinte érdeklődéssel nézem egészen addig, amíg tovább nem indulunk. Minél közelebb kerülünk a tűzhöz és a többiekhez, annál kevésbé tudom levenni róluk a tekintetem.
- Eltört a karod? Az fáj? Úgy értem, az fájdalmas lehetett - javítom ki magam szinte azonnal, anélkül, hogy neki remélhetőleg feltűnne a botlás. - De most már nem esel le. Nagyon ügyes voltál és csak az volt veszélyes, ahogy a mellettem ülő kisfiú elfelejtett levegőt venni közben - mondom ki a gondolataimat kicsit hosszabban a kelleténél. Talán azért, hogy én is megfeledkezzek az előbbi apró gikszerről. Ha ez a módszer nem válna be, akkor ott van az az apróság, hogy megérkezünk.
Esküszöm, próbálom nem bámulni őket, de mindegyiken megakad a tekintetem. Akkor persze már visszafogom a kíváncsiságom, amikor odalép elénk az egyik. Marcel - ismétlem magamban a nevét. Lehet, hogy Jenna szerint nem jó bűvész, de nekem tetszett, amit csinált.
- Nincs értelme ellenségeket szerezni. Meg amúgy is jó volt a műsora - húzom mosolyra a szám, bár tény, hogy az a nyelvnyújtás, amit látok, kicsit meglep.
- Gondolom tőle pedig nem kellene megkérdezni - jegyzem meg, pedig tényleg érdekelne, hogy miért tették ezt vele. Kíváncsi vagyok az okokra és arra is, hogy fájt-e neki.  De tudom én, hogy nem illik rákérdezni, úgyhogy nem teszem.
- Gondoltam, hogy bor - bólintok aprót, mielőtt megkóstolnám. Végül is, nem is rossz, ráadásul tényleg elég meleg ahhoz, hogy ne kezdjek rövid időn belül vacogni. Pedig ennek meglenne az esélye. Főleg úgy, hogy nem közvetlenül a tűz mellé ülünk. Nem szeretnék pont ott lenni mindenki között és kérdésekre válaszolni. Mert kérdeznének. És én is. Talán olyasmit is, amit nem kellene.
- Vagyis ha én jönni szeretnék, akkor senki nem mondaná, hogy ne? - kérdezek rá hezitálás nélkül és most is egyértelmű kíváncsiság csendül a hangomból. Igaz, hogy ezen még soha nem gondolkoztam el úgy igazán, mégis őszintén érdekel, hogy hogy megy ez.
- Te hogy kerültél ide? - teszem fel a következő kérdést és eszembe sem jut, hogy ezzel valami olyanba tenyerelhetek, amiről esetleg nem akar beszélni. Egyelőre csak azt tudom, hogy érdekel, mit felel. A többin majd ráérek aggódni. És főleg bocsánatot kérni, ha elrontom ezzel a kedvét.
- Szólni fogok. Majd ha fázok - bólintok aprót és most már a többiekre téved a tekintetem. Próbálok felidézni először azt, amit előadtak, aztán azt, hogy hogy hívják őket. Nem túl különös módon, csak azokra emlékszek, akik Jenna előtt léptek fel.
- Meddig lesztek itt? Holnap... új előadás? - érdeklődök és már keresem magamban az indokot, hogy mit fogok mondani otthon, miért akarom újra megnézni a műsort.

Tudom én, hogy rossz ötlet volt ide visszajönni. Kevesebb kockázattal járt volna, ha az előadás alatt figyelem lélegzetvisszafojtva, mint itt a sátor előtt. De most már késő. Magyarázkodok, ahogy és amilyen nyelven csak tudok, egészen addig, amíg rá nem jövök, hogy őt igazából nem is zavarja. Ettől függetlenül kicsit nehezen engedek fel. Főleg azok után, hogy bevallom, tetszett, amit láttam. Fogalmam sincs, mit lehet és mit illik mondani. Ilyesmiről nem szoktunk otthon beszélgetni. Furcsa is lenne, ha megtennénk, azt hiszem.
- Csak nem. Azért az fájdalmas tud lenni ha jól sejtem. Na meg a nyakam fej nélkül... elég érdekes lenne - próbálok valamiféle viccet előszedni és még mosolyogni is sikerül hozzá erőlködés nélkül. Ez viszont nem segít abban, hogy eldöntsem, tényleg menjek-e vele. Persze egy részem gondolkodás nélkül szeretne igent mondani és megindulni utána. Csak hát a szabályok és a megszokott rendszer.
- Nem. Nem látom. De azért elég ijesztően tudsz nézni - nyögöm ki nagy nehezen, miközben képtelen vagyok elszakítani róla a pillantásom. Van benne valami elbűvölő és ennek semmi köze ahhoz, amiről az emberek beszélnek. Nincs semmi gonosz a tekintetében, erről meggyőződhettem. Most már csak össze kell kapnom magam. Ezek után talán kicsit nehéz, de menni fog. Hamar ott lépkedek mellette és már kezd megeredni a nyelvem. Egy percig sem kérdéses, hogy a rajta lévő ábrákhoz kapcsolódik az első kérdésem, amiből eljutunk hozzám és a mai üzenethez.
- Szerettem volna - mondom szinte suttogva, de közben le nem veszem a tekintetem a már távolban látható tábortűzről. Az sem tűnik fel, hogy közben elég hitetlenkedve néz rám. Pedig nagyon is komolyan gondoltam. Tényleg szerettem volna katona lenni. Az összes barátom be lett sorozva. Mindenki az utcából, csak én maradtam. Csak én nem kellek a seregnek. Elég vacak érzés.
- Talán... - adom meg a nem éppen határozott választ. Igen, azért mentem vissza, hogy még többet láthassak belőle. Viszont nem, nem ez a válasz, ami erre a kérdésre adható. Ilyesmit azért nem mondhat az ember csak úgy. Akkor sem, ha egy olyan különleges emberről van szó, mint ő. Neki sem illik ezt bevallani.
- Igen... olyan helyen - ismétlem el kicsit már bizonytalanabbul és egy szót sem szólok többet. Nem lep meg senkit, hogy én biztosan zavarban lennék, ha olyan helyen lenne az első tetoválása és megmutatná. De mivel azt mondja, a bokáján van, így egy pillanatra megállva, érdeklődve vizsgálom a kis jelet.
- Biztos tehetséges vagy. Soha nem estél le? Az elején sem? - kérdezem, bár tudom, hogy hülyeség. Biztos, hogy esett párszor gyakorlás alatt. De azért remélem, hogy előadás alatt soha.
- Bámulni? Nem bámulok. Vagyis... Bocsánat - mondom, ahogy megrázom a fejem és inkább lesütöm a tekintetem és a saját lábam elé nézek, miközben közelebb megyünk. Ha rajtam múlik, ezek után egy pillanatra sem emelem fel a fejem. Pedig tényleg érdekel, hogy kikkel leszek körülvéve. Mindegyik a cirkusz tagja. Mind különleges a maga módján. És én életemben nem láttam ennyi különleges embert. Nem is hittem, hogy létezik ennyi. A színpadon kevesebbnek tűnt, mint így, hogy egy helyen ülnek a tűz körül.
Akkor viszont mégis megemelem egy kicsit a fejem, amikor elénk áll valaki. Egy pillanatig csak nézem, hogy mit tart a kezében.
- Már most jó bűvész. Őt is láttam az előadás alatt - bólintok aprót, de annál határozottabban. Arra viszont elkerekedik a tekintetem, amikor kinyújtja a nyelvét. Ha nem lenne olyan, akkor is furcsa lenne látni. Nyelvet ölteni egy hölgy előtt. Soha nem mertem ilyesmit, még akkor sem, amikor az utcában lakó lányokról volt szó.
- Ez bor? - kérdezem megforgatva a pohárral együtt az italt. Nem igazán ittam még ilyet, bár tény, hogy el tudom képzelni, milyen lehet. A nevelőapámnál láttam már párszor hasonlót, de soha nem kértem meg, hogy adjon belőle. Most viszont úgy tűnik, hogy illik legalább megkóstolni. Úgyhogy megteszem. Csak egy kortyot, de iszok.
- Oda? - mutatok egy üres helyre, ami elég távol van a többiektől. Legalábbis így nem kell bezsúfolódni közéjük és elkerülhetem a kérdéseket, hogy ki is vagyok. Ami pedig a lényeg, tudom őket figyelni anélkül, hogy bámulás lenne belőle.
- Hogy került ide mindenki? Úgy értem... aki akar, csatlakozik és kész? - teszem fel a következő kérdéseimet, miközben engedélyezem magamnak, hogy egy pillanatra végignézzek rajtuk. Csak ezután jut eszembe, hogy a kezemben maradt az ital, amit igazából ő kapott. Neki kellene meginni, nem nekem. Amúgy sem tesz jót az emberi szervezetnek. Legalábbis a nevelőanyám szerint. Az alkohol soha nem jó.