Ki akarom magyarázni, hogy mit tettem és miért. Először persze reflexből angolul jönnek a számra a szavak és csak az utolsó pillanatban váltok franciára. Több éve vagyok itt, de még mindig az angol az alap, amit használok. És még mindig jobban megy az. De azért megbirkózok én a franciával is, csak pár kisebb hibát vétek. A lényeg, hogy általában szokták érteni, hogy mit mondok. Ha pedig most ő mégsem értené, elég egyértelműen mutogatok mindenfelé és magyarázok.
- Nem én. Tényleg nem én rongáltam meg a sátrat - ismétlem el újra, mielőtt bármi olyasmi fordulna meg a fejében, hogy én vágtam meg a ponyvát. Olyat én nem hiszem, hogy tennék. Ráadásul nincs se késem, se bicskám. Amennyit én esek-bukok, nem is lenne valami biztonságos, ha hordanék ilyesmit mondjuk a zsebemben.
- Hát... tényleg tetszett - vallom be egy szégyellős mosollyal, bár még mindig alig nézek fel rá. Elég nehéz a szemeibe nézni. Ráadásul azt hiszem, a testén lévő minták amúgy is lekötnek. Az ilyesmit pedig nem illik nyíltan bámulni.
- Nem tudom, hogy összedől-e. Még soha nem próbáltam - vonok vállat alig láthatóan és komolyan elgondolkozok azon, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha nem megyek vissza időben. Nem sűrűn szegtem még meg a szabályokat. Az élet egy egész bonyolult rendszer és eddig nem jutott eszembe kijátszani.
- Semmi - rázom meg a fejem olyan erősen, hogy még én is beleszédülök egy pillanatra. Nem igazán akarom elismételni azokat a szavakat, amiket rájuk mondanak. Többet hallom így is, mint szeretném. Nem akarom megbántani azzal, hogy én is annak nevezem őket.
Akkor viszont, amikor őszinte érdeklődést látok a tekintetében, ahogy egy pillanatra felemelem a fejem... Komolyan érdekli, hogy mit találtak ki? Komolyan tudni akarja? Valahogy nem tudom elképzelni, de mégis... a szavai mind arra utalnak, hogy tudni akarja.
- Állítólag maga az Ördög néz vissza ránk ha a szemetekbe nézünk - mondom inkább ezt, minthogy elismételjem az összes olyan szót, amit hallottam. Persze ebből már rá lehet jönni, hogy milyen démoni lelkeknek tartják őket. Pedig tudom én, hogy ez az egész hazugság. Ha csak egy pillanatra is, de sikerült már a szemébe néznem és semmi gonoszat nem láttam ott.
Ezért is döntök úgy, hogy kockáztatok és ha pár percre is de vele megyek ahhoz a bizonyos tábortűhöz. Be kell vallanom, kicsit ideges vagyok. Az összes... hozzá hasonlóval találkozhatok. Mindegyikkel, akit a porondon láttam az előadás alatt. Mind ott lesz. Legalábbis ha jól gondolom.
- Nem mindet sorozzák be. Nekem ma mondták meg, hogy nem mehetek. Nem vagyok rá alkalmas - húzom el a szám. Hiába a mai cirkusz és hiába a nevelő szüleim minden próbálkozása, én attól még bánom, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy katona legyen belőlem. Biztos vagyok benne, hogy az jó dolog. Része lenni... annak a rendszernek.
- És nem! Nem láttam túl sokat... szóval... De azért tudom, hogy nem vagy férfi - kicsit megemelem a hangom, amikor belekezdek. Fogalmam sincs, hogy honnan jött az ötlet, hogy képes álcázni magát és bejutni a seregbe. Bár azt hiszem, ebből a helyzetből már nem jöhetek ki jól. Abban sem vagyok biztos, hogy néha jó szavakat használok és nem keverem össze a franciát az angollal.
- Melyik az az egy? - kérdezem kíváncsian és akaratlanul is végignézek a látható ábrákon. - Persze nem muszáj válaszolni vagy megmutatni. Ha olyan helyen van mondjuk... vagy.... - na ekkorra már tényleg elég feltűnően kezdem keverni a szavakat, így inkább elhallgatok és bocsánatkérően mosolygok rá.
- Jenna... Igen. Mondták az előadásod előd. Fogalmam sincs, hogy nem szédülsz le a magasból! - vallom be őszinte csodálkozással, majd elhallgatok. Tudom, hogy mondanom kellene valamit. Arra vár, hogy megszólaljak. De engem egy kis időre túlzottan leköt a közelgő tábortűz látványa és a sok... vidám ember.
- Oh, igen! Lincoln vagyok. De... csak Link. Azt jobban szeretem - bólintok aprót és vagyok olyan bizonytalan, hogy bárki könnyedén hihetné, csak most találtam ki a nevet. De nem. Nem hazudok. Képtelen lennék rá, főleg most, hogy már mindjárt odaérünk a tűzhöz, én pedig tágra nyílt szemmel bámulom az embereket. Mindegyik olyan... különleges. Így sokkal feltűnőbb, mint az előadás alatt. Így együtt...

Nem merem őt nézni a színpadon. Talán egyszer kapom oda a tekintetem, de semmi több. Mindenhova nézek, csak rá nem. Nem akarom, hogy megérezze, hogy ez a szempár már figyelte őt egyszer. De miután ő eltűnik és jön a következő műsorszám, akkor is csak azon jár az eszem, hogy újra látnom kell. Túl különleges ahhoz, hogy kihagyjam a kínálkozó lehetőséget. Alig figyelem az előadást. Életemben először azt várom, hogy végre vége legyen és mehessek. Csak ki kell könyörögni még egy kis kimenőt. Csak pár percet.
Fogalmam sincs, mi az, amivel meggyőzöm őket, de már úton is vagyok, hogy újra megkeressem azt a sátrat. Nem érek el addig, amikor megpillantom. Először kénytelen vagyok menekülőre fogni, de amikor már másodjára hibázok és végleg lelepleződök, már nincs visszaút. Muszáj ott állnom előtte és beszélni. Először angolul mondom el, hogy mennyire sajnálom, amiért meglestem. Már fordulnék is, hogy futva - lehetőleg hasra esés nélkül - eltűnjek a szeme elől, magam mögött hagyva az egész kínos helyzetet, amikor rájövök, hogy talán egy szót sem értett abból, amit mondtam. Megpróbálom mindezt franciául is elismételni, de biztos vagyok benne, hogy olyan a kiejtésem és olyan alapvető hibákat vétek, mintha egy hete laknék itt, nem évek óta.
- Igen, de nem csak én. Nem én... vágtam a rést. Pár gyerek - emelem fel egy pillanatra a fejem, hogy oldalra nézzek. Mintha ott állna az a csapat gyerek, késsel a kezükben, hogy bizonyíthassák az állításom. De senki nincs ott. Hova tűnt egyáltalán a tömeg? Hol vannak az emberek?
- De... tényleg várnak. Csak kis időt kaptam - intek a hátam mögé, de különös módon ott sem áll senki. Nem állnak ott a nevelő szüleim és nem néznek rám mérgesen, amiért megint felelőtlen vagyok és nem figyelek mindenre.
De hiába nincsenek ott, én tudom, hogy mennem kellene. Kis időt kaptam. Tényleg pár percet csak. Viszont mégsem mozdulok. Erősen kell figyelnem a szavaira, hogy meg tudjam őket érteni.
- Meghívsz magatok közé... a... - kis híja, hogy olyat mondok, amit nem illik. Nekem nincsenek előítéleteim velük szemben, viszont akaratlanul is megjegyeztem a szót, amit a városban lakók használnak rájuk. De szerencsére elakadok és nem mondom ki.
- A tűz veszélyes lehet, de... - nem fejezem be a mondatot, viszont végre felemelem a fejem és láthatom az arcát is. Így kezdek nagy bólogatásba és valami nagyon halvány mosoly is megjelenik az arcomon. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy figyel-e.
Amíg hátat fordít nekem, hogy cipőt vegyen, újra a testét borító ábrákra téved a tekintetem. Komolyan lenyűgöző! Ahogy az is, hogy milyen büszkén viseli. Soha nem láttam még ennyit egy emberen. Persze a katonáknak van a karján általában, de... soha nem ennyi. Ez túl sok. Mégis valamilyen szinten vonzz. Különleges. Az utolsó pillanatba indulok utána, pár lépéssel lemaradva először, mintha még most is vigyáznom kellene, hogy ne lásson meg. De aztán beérem és mellette megyek.
- Honnan vannak? - teszem fel az első kérdésem egész csendesen, de annál kíváncsibban. - Katona voltál? Álcáztad magad és besoroztak? Azokon láttam eddig csak... - próbálom a kérdés után azonnal magyarázni is, mielőtt félreértené. Jobban belegondolva, nem tudom melyik a furcsább. A sok tetoválás vagy a lehetőség, hogy létezik vagy létezett női katona!

Nem értem azokat, akik azt mondják, hogy kinőttek a cirkuszból. Egyszerűen ez lehetetlen! A világ legjobb dolga ez. Mi más létezik még, ami elfeledteti a valóságot és eléri, hogy csak a porond tűnjön valósnak? Semmi. Mégis ahányszor oldalra nézek, a nevelő szüleim arca komor. Mintha nem is itt járnának gondolatban. De nem sokat törődök velük. Az előadást figyelem egészen addig, amíg rá nem jövök, kit látok éppen. Azt, akit a kis résen át lestem meg. Képtelen vagyok tovább rajtatartani a tekintetem, bármennyire is csodálatos az, amit csinál. Bármilyen különleges is a minták miatt, ami az egész testét borítja, lesütöm a tekintetem. Mintha attól tartanék, hogy felismeri az érzést. Mintha rájönne, ez a szempár már nézte őt.
Mégis hatalmas taps jár neki, amikor eltűnik a nézők szeme elől. Én is tapsolok, ahogy csak tudok. Az előadás többi része viszont már nem köt le annyira. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy újra látnom kell. Hogy az egész után vissza kell mennem ahhoz a sátorhoz és meg kell lesnem. Látnom kell a különleges jeleket rajta.
Percek. Hosszú percek, mire kikönyörgök még egy kis szabadidőt. Nem lennék köteles megkérdezni, hogy maradhatok-e még. Már vagyok annyi idős, hogy ne mondják meg, mit tehetek. De a szabály az szabály. Azután indulok meg, hogy rábólintanak. Sietve indulok meg arra, amerre az öltözősátor van, mégis félúton megtorpanok. Ott van. Még nem ment be a sátorba. Még kint van és beszélget valakivel. Megbújok az árnyékba és onnan követem a mozdulatait, majd lassan lépkedek, amint elindul. Eszemben sincs magamra vonni a figyelmét. Nem lennék képes vele beszélni. Az első hibát ott vétem, hogy rálépek egy nagyobb gallyra, ami hangosan reccsen. Futva indulok meg a másik irányba, mintha ott sem lettem volna. A következő hibát akkor követem el, amikor félig a sátor előtt térdelek, a résen keresztül kémlelve a bent történteket. Lehetne annyi eszem, hogy rájöjjek, ez így túl feltűnő.
Megint a cilinderes férfi az, aki elrángat onnan. Most már idegesebbnek tűnik. Egy nap, kétszer is itt kap el. Igyekszek bocsánatot kérni, ahogy csak tudok. Ő a tenyerét tartja. Pénz. Az kell neki. Remegő kézzel túrok a zsebembe, kikutatva az aprót, ami ki tudja, mióta van ott. Elrejti a pénzt és ott hagy a sátor bejárata előtt. Az pedig nyitva van. Mindent látni lehetett bentről. Alig merek megfordulni és felemelni a tekintetem. Végül meg sem teszem, csak beszélni kezdek.
- Sajnálom... Bocsánat... hölgyem. Engem csak nagyon lenyűgözött az előadás... már amennyit láttam belőle és... nem is tudom, mit szerettem volna - próbálom kimagyarázni a helyzetet, de nem hiszem, hogy ezzel bármit is elérek. Mivel addig sem jutok, hogy felemeljem a tekintetem, csak a lábát látom. Már ennyiből megállapítottam, hogy ő áll előttem, de hogy más is van-e itt, vagy mérges-e, amiért meglestem... Fogalmam sincs.
- Nekem mennem is kell. Várnak. Szóval, bocsánatot kérek! - teszem még hozzá és valamiféle meghajlást is beleviszek a bocsánatkérésbe, amitől egész nevetségesség válik a helyzet. De nem számít. Nekem már ég az arcom a szégyentől, amiért lebuktam.
Már épp hátrálok egy lépést, amikor rájövök, hogy talán egy szavamat sem értette! Az előadás előtt nem beszéltek, én pedig gondolkodás nélkül angolul szólaltam meg. Mi van, ha fogalma sincs, ki ez az őrült és mit hablatyol neki? Megpróbálom az előzőket franciául is elismételni, több-kevesebb sikerrel. Biztos vagyok benne, hogy pár szórendet felcseréltem. Fogalmam sincs, miért nem bírom megtanulni rendesen ezt a nyelvet.

Cirkusz! Mást sem hajtogatok egész úton. Már teljesen ki is ment a fejemből a seregtől kapott üzenet. Mi számít, hogy alkalmatlan vagyok katonának, ha cirkuszba mehetek? Össze sem lehet mérni a kettőnek a fontosságát. Az egyetlen, amit elszomorít az a halk lövés, amit hallani vélek, amikor keresztülvágunk az erdőn. Persze szinte azonnal kapom is a magyarázatot. Csak a cirkuszból jön. Valami új előadás lehet, ahol fegyverrel hadonásznak. Elhiszem. A szívem mélyén tudom, hogy ez hazugság. Nem akarja senki emlékeztetni az embereket a közelben zajló háborúra, úgyhogy nem vinnének be lövéseket egyetlen számba sem. De egyszerűbb elhinni ezt az átlátszó magyarázatot, mint azzal foglalkozni, vajon eltalált-e valakit a golyó.
Újabb lövés viszont nem hallatszik, bár már amúgy sem foglalkoznék vele. Már látom a sátor tetejét. Már hallom a nevetést. Szinte futva teszem meg az utolsó pár métert, amíg utánam nem szólnak, hogy várjak. Lassítok, de kíváncsian nézek körbe. A sok ember és a hangok. Mintha egy oroszlánt hallottam volna! Vagy csak képzeltem? Már magam sem tudom. Az biztos, hogy hamar sikerül elérnem, hogy kapjak egy kis kimenőt. Csak az előadás kezdetéig. Csak addig.
Egész óvatosan indulok meg, vigyázva kerülgetem az embereket. Több gyerek szalad el mellettem, az arcukon nagy mosoly. Valami oknál fogva követem őket. Végül is, ha ilyen boldog mindegyik, csak jó irányba mehetnek. Valami nagyon jó helyre, amit nem reklámoznak. Egy sátor előtt állnak meg, majd vetik le magukat a földre. Az egyik kést vesz elő és lassan megvágja a sátorponyvát. Belesnek a kis lyukon, majd futásnak erednek. De most nem követem őket. Inkább a sátorhoz lépek és benézek a résen. Többen is vannak ott. Hamar megértem, hogy miért érdekelte ennyire a hely a gyerekeket. Ez az öltöző! Itt készülnek a műsorra. Nem mondom, elakad a lélegzetem, amikor meglátom, hogy a női alakot, amint gond nélkül kapja le a testét takaró felsőt. Talán épp rájönnék, mi is a jó abban, hogy nézhetem, amikor az én felsőm ragadja meg valaki. Egy kalapos alak állít talpra és néz rám nagyon, nagyon csúnyán.
- Az ilyesmiért fizetni szoktak - kezd bele, majd magyaráz valamit arról, hogy két sátorral arrébb találom a helyet, amit keresek. Elég hangosan mondja ahhoz, hogy nem csak a környéken járók, de a sátorban lévők is hallják.
Nagyot nyelek, mert nem bírok megszólalni. Végül bólintok, ő pedig elenged. De eszemben sincs elindulni ahhoz a bizonyos sátorhoz. Lassan kezdődik az előadás. Tudom, mert a tömeg egyetlen irányba indul meg. A nevelőapám félúton csíp nyakon és terel maga előtt, egyenesen az első sorba, ahol lélegzetvisszafojtva nézem az előadást. Akkor viszont lesütöm a tekintetem, amikor meglátom azt, akit a kis résen keresztül lestem ki.
Már ekkor tudom, hogy bármilyen kockázatos is, vissza fogok menni oda. Elérem, hogy az előadás után maradhassak egy kicsit és újra megleshessem őt. Most nem tudok ránézni, de akkor... majd akkor. Az, hogy ez mivel járhat, eszembe sem jut. Az előadás többi részére alig figyelek. A végét várom már csak.