- Sose bánd! A remény megmérgezi az életet. – húzom el a számat. Nem fájdalmasan, inkább csak beletörődötten. Túl sok reményt tápláltam az elmúlt években, s bár most van értelmük, mégis amíg csak vártam, hogy láthassam azokat, akiket elhagytam, a remény tönkretette a mindennapjaimat. Segített élni, de nem segített boldognak lenni. - Előled soha nem szöknék el. Érted igen. De nem előled. – helyesbítek. Kell, hogy tudja, hogy mi a helyzet ezzel az egésszel. Szeretem őt kölyökkorom óta, a legjobb barátom volt, s talán több is annál. Legjobb a legjobbak között. Menekülésem tehát nem előle történt, hanem azért, hogy megvédjem őt. Feláldoznám érte az életemet újra és újra, mert nagyon sokat számít az a hit, hogy vele minden rendben lehet. - Lavírozásban mindig jó voltam, ami a dolgok elkendőzését és ügyesen csinálást illeti. De tudnod kell, hogy a hadsereget nem szívlelem. Nem fogom kiadni a történetet, hogyha teljesen ki akarnak hagyni a dolgokból. Ez az én nagy cikkem, Lucas és annak is kell maradnia. Sajtószabadság mindenekfelett. – közlöm nagyon komolyan. Kell, hogy tudja miképp állok a kérdéshez, mert nem szeretném, hogyha meglepetés érné. Ahogyan arra sem vágyom, hogy engem érjen. Az együtt dolgozást egyelőre szakmai szinten nem tudom elképzelni, s bár érzelmileg rendeget pozitívuma van, mégis tartok tőle egy kicsit. - Még két napig itt vagyok, szóval semmi telefon, de hétfőn bemegyek a szerkesztőségbe. Hívd a központi számunkat és keresd Isabel Herrerát. Ők így ismernek. – magyarázom, mert tudom, hogy ő még nem ezt a vezetéknevemet tudja. Az már rég volt, mielőtt még Chevalier lettem. Nem vehettem vissza eredeti vezetéknevemet, bizonyosan kapizsgálja ő is az okokat a történetem elmesélése után. - Örülök, hogy láttalak! – nyúlok arcához, hogy illik vagy sem, megsimítsam azt, miután viszonoztam a puszit, amit kaptam tőle. Nehezen engedem el, mert tudom, hogy amint kilép az Erdészlak ajtaján, elemi erővel szakad majd rám a múlt. Az a múlt, melyet kettesben elviselni élvezetes volt, de mellyel egyedül megbirkózni csak akkor tudok, hogyha hideg fejjel gondolkodom. Már-már ridegen. De valahogy a ridegségemet elvitte ez a beszélgetés, megnyílt újra a szívem, s nem tudom csak úgy becsapni az ajtaját. Várni fogom a hívását, s remélem, hogy hamarosan újra találkozunk. Remélem. Még akkor is, ha ez a remény az évek alatt nem lett elviselhetőbb.
//Köszönöm a játékot! //
Lucas Morientes
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 32 Ω Kor : 40
Tárgy: Re: Erdészlak 2014-06-17, 17:40
Sisa & Lucas
Csak fájdalmasan elmosolyodom a szavaira. Tudom, hogy talán könnyebb így kezelnie ezt az egészet, nem lenne kellemesebb, ha könnyekben törne ki itt előttem, de azért nem kellemes visszagondolni a rossz dolgokra. Volt sok jó persze, de sokan haltak meg azok közül, akiket ismertem. Én magam is e miatt térten rossz útra, mert így könnyebb volt feldolgozni és persze mint mindennek, ennek is meg lett a következménye, ami miatt most itt vagyok katonaként és ha ezt nézem, akkor kifejezetten jól is jártam vele. Nem azt mondom, hogy világ életemben katona akartam lenni, de talán most először gondolhatom azt, hogy talán az apám büszke lenne rám. Nem biztos és bőven meg van rá az esély, hogy a sok rossz miatt, amit elkövettem már nem válthatom meg magam, de... ha csak egy kis esély van rá, hogy igen, nekem az elég. És amúgy sem volt választásom, hogy ne fényezzem annyit magam. - Jó neked Sisa, én... nem reménykedtem benne, hogy így lesz. - halvány a mosoly, ami rövid időre újra az arcomra költözik. Tényleg nem hittem volna és nem is gondoltam ilyesmire, mert rég megtanultam már, hogy a hamis vágyálmok kergetésének bármi értelme van. Nem, az ilyesmi butaság és felesleges, mindig is az volt, én pedig nem teszek olyat, ami felesleges. Az pedig sajnos igaz, hogy talán akkor sem hinnék neki, ha azt mondaná nem megy el többet, de mégis megnyugtató lenne ebben a hitben ringatni magam. - Igen ebben igazad van. Ez a buraszerű dolog még talán hasznos is, így... nem szökhetsz el előlem újra Isabel. - játékosan megpöckölöm az orrát, épp csak egy pillanatra, és persze direkt hagyom el most a becézést is. Ennyi belefér, néha egy-egy röpke pillanatba a jelenbe ránthatjuk a múltat, mintha nem szűnt meg volna már évekkel ezelőtt minden, ami volt, mindazok, amik voltunk. Aztán csak egy kisebb vállrántást kap. Tudom, hogy félt, de az biztos, hogy ha az a fickó előkerülne, akármilyen úton-módon, nem állnék jót magamért. Nem fogom hagyni, hogy még egyszer ártson olyan valakinek, aki fontos nekem. Már nem vagyok egy könnyen legyőzhető utcagyerek, katona vagyok. Nem azt mondom, hogy egy egész sereg áll mögöttem, de legalább több a tapasztalatom, mint régen. Aztán csak csendben hallgatom a szavait, miközben a kávém utolsó kortyait is elpusztítom a poharamból. Bólintok és néha hümmögök kicsit. Tehát az üvegek és persze a veranda. Ez utóbbi is még érdekes lehet, viszont sajnos az is, hogy én már jó ideje időzöm itt, és nem biztos, hogy ezt nagyra fogják értékelni. - Jól van, azt hiszem az jó lenne, ha átolvashatnám őket. És tudod tényleg komolyan gondoltam, hogy ha ez hasznos neked, akkor dolgozhatunk együtt, maximum majd... ügyesen csináljuk, hogy senki se üsse meg a bokáját. - én sem adhatok ki infokat és itt a legnehezebb az, hogy ha olyat ír meg, amiből gond lehet, ami pánikot kelt... az nem valami jó ómen. Meglátjuk még, hogy mire jövünk rá. Az is lehet, hogy tényleg egy kósza medve tépte szét, vagy... farkas falka. Hallottam már fura szóbeszédeket a kaszárnyában, és ilyenkor az ember csak megpróbálja eldönteni mi igaz és mi nem. Végül eltolom magam az asztaltól és újra mosolyt varázsolok az arcomra. - Örülök, hogy találkoztunk Sisa! Mikor keresselek meg? - legszívesebben már holnap tenném, vagy ma délután, de persze sürgetni sem akarom. Ebben a városban így lezárva semmilyen ügy sem rohan el, egy hulla meg főleg. Megvárom még a válaszát, aztán hezitálok, de akárhogy is furcsa lenne egy szimpla sarokösszekoppintás utáni meghajlás. Marad hát az, hogy közelebb lépek és kap két puszit az arcára, még bátorítóan a karját is megszorítom kicsit és csak aztán távozom. Furcsa őt... felnőttként látni, még szoknom kell.
Isabel Neva Herrera
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 35 Ω Kor : 36
- Mindig tüzes lánynak képzeltem, ha felnő. Azt hiszem, hogy az lett belőle! – eresztek meg egy nagyon morbid poént. Így könnyebb elviseljem a dolgokat, sokkal egyszerűbb úgy csinálnom, mintha nem fájna annyira Bonita halála. Persze, nagyon is fáj és ezt bizonyosan Lucas is látja rajtam. Az embernek, akármilyen erős is legyen, megváltoztatja a szenvedés a vonásait. Az én arcizmaim is keményebben feszülnek meg, amióta ezeket a témákat feszegetjük. - Mindig hittem, hogy veled egyszer még talákozunk. – vallom be, nem szégyenkezve szentimentalitásom felett. - Bár nem gondoltam volna, hogy éppen egy ilyen helyzet kapcsán. – mosolyodom el, ám a következő váltásra válaszul elhal a mosoly az ajkaimon. Most ígérjem meg, hogy nem megyek el soha többé? Hazugság lenne, de mégis vívódom a dolgon. Mindkettőnk lelkének jobban esne, hogyha ebbe a hitbe ringatnánk magunkat. Egy ideig nem szólalok meg, majd lemondó sóhajom szüli életre válaszomat. - Jelenleg nem is tűnik úgy, mintha el tudnék menni bárhová is. Viszont ha Chevalier él is, nem tud utánam jönni, ami azért szintén pozitív. – próbálok bíztató lenni, s a lehető legkevesebb mértékben fájdalmat okozó. Ebben nincs benne az a téves megállapítás, hogy nem szöknék el újra, hiszen megtenném, hogyha úgy érezném, hogy azzal védhetem Lucast. Nem gyerek már, katona lett, erős, de ettől függetlenül én nehezen felejtem el azt a kölyköt, aki mindig mellettem állt. - Tudom, hogy nem félsz, de ettől én még félthetlek. – teszem hozzá azért, mert tartozom neki ezzel, mielőtt áttérünk a munkaügyi megbeszélésre. Nem mondom, hogy olyan könnyen megy félretenni a múltat, de vagyok olyan szenvedélyes a munkámban és legvégsőbbekig elhivatott, hogy pár perc alatt azért át tudom állítani magamban a kapcsolót. Nos.. – kezdek bele, latolgatva azt, hogy hol is ragadjam meg az egyelőre nem túl széles skálán mozgó információhálót, ami az ügy kapcsán a rendelkezésemre áll. - ..egyelőre csak az üvegek eltűnését tudtam egyértelműsíteni, s bár nem egy nagy nyom, azért mégis idetartozik. A verandán a deszkáknak azért estem neki, mert gyanúsan kongott alattuk a nagy semmi, pedig az ilyen házakat általában úgy építik, hogy nem hagynak luftot a veranda és a talaj között, mert a nyers faszerkezetet az állatoknak is könnyebb kikezdeni. Alég egy csörtető vaddisznó rohanásának ereje, s máris kész a lyuk. Riporter vagyok inkább, mint nyomozó, az oknyomozásba nem olyan régen kezdtem bele, szóval azért csodát ne vágjon tőlem semmi. Mondom, amire rájöttem, de nyilván nem vagyok relevanciában egy rendőrrel egy szinten. - Az üggyel kapcsolatos legtöbb feljegyzésem a szerkesztőségben van, ha esetleg el tudnál jönni oda valamikor, szívesen a kezedbe adnám helybeni olvasásra őket. Nem vagyok még mindig hülye, s bár Lucasban bízom, a helyi erőkben nem annyira, úgyhogy esély nincsen rá, hogy kiadjam a kezemből a megszerkesztett irataimat. A főnököm letépné a karomat tőből, hogyha veszni hagynám az ügyet csak azért, mert megjelent a legjobb barátom a semmiből. A munka az munka, bármennyire nehéz is a profizmusomban tetszelegni jelenleg.
Lucas Morientes
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 32 Ω Kor : 40
Tárgy: Re: Erdészlak 2014-06-14, 16:15
Sisa & Lucas
Pedig tényleg úgy gondolom, hogy könnyebb lenne neki, ha inkább hazudnék, ha nem kéne tudnia, hogy pontosan mi történt. Inkább próbálná Bonitát úgy megőrizni magában, amilyen volt, boldogan és vidáman, ahogy szalad az eső elől egy meleg nyári napon hangos kacagással. Jobb a szépre emlékezni, mint a rosszra. - Az első pár hét volt nagyon nehéz, aztán... már nem volt túl sokat magánál és nem szenvedett annyit. Azt hiszem egyszerűen csak a láz vitte el, túl sok volt a szervezetének, de legalább nem volt a tudatában annak, hogy mi történik. - legalábbis a végén, az elején épp eleget szenvedett. De a magas láz már kikapcsolja annyira a dolgokat az emberben, hogy nem fogja fel igazán, mi történik. Úgy könnyebb, akármilyen rossz is ezt kimondani, legalább nem tudta, hogy közel a vége, egyszerűen csak elment és vége lett. Legalább sok mindent nem kellett megtapasztalnia, amit nekünk igen. - Tudom Sisa, az élet nem egyszerű, ezzel tisztában vagyok, most sem, sosem volt az, de... legalább újra találkoztunk, én ennek azért mégis örülök, minden rossz ellenére, ami történt. - most sem könnyű neki, de nem akarom őt faggatni, hogy mit csinál mostanság. Biztos vagyok benne, hogy majd arra is kitérünk idővel, most az is elég, hogy ezeket elmondta nekem, most beérem ennyivel is. Sőt talán jobb is, ha nem kell még többet tudni a rossz dolgokról, mert ismerem magam annyira, hogy csak felhúznám magam rajta. Érzem, hogy a kérdésemre a válasz túl hirtelen érkezik, hogy ez inkább arra is vonatkozik, hogy nem is akarja, hogy életben legyen. Nagyon remélem, hogy tényleg így van, mert talán az a fickó keresné, nekem pedig elég a dolgom, nem jöhetek el bármikor csak úgy, nem védhetem meg, de ha kéne, akkor biztos vagyok benne, hogy megtenném. Szembemennék a kötelességgel, hogy mellette legyek, mert egyszer már döntött helyettem, helyettünk, most viszont felnőttek vagyunk, nem szeretném, ha újra megtenné. - Nem ígérhetek olyat Sisa, amit nem tudok megtartani, de akkor is kérlek, hogy ne tedd meg újra, ne menekülj el, nem az a megoldás. Már nem egy kölyök vagyok, nem félek az ilyen alakoktól. - komolyan beszélek és ezt láthatja is rajtam. Nem szeretném, ha eltűnne, mert félt engem, nem szeretném, ha egyszerűen csak nyoma veszne, de azt tényleg nem ígérhetem meg, hogy nem teszek semmit. Ha az a férfi előkerül, biztos vagyok benne, hogy nem hagyom majd annyiban, főleg akkor, ha ártani akar annak, aki nekem fontos. Nem, erről szó sem lehet! Nem egy gyenge kölyök vagyok, hanem erős katona, és ha kell akkor ezt meg is mutatom egy nagyképű, gőgös alaknak, aki azt hiszi mindenható, mert sok a pénze, vagy a befolyása. Azt hiszem még a röpke ölelésből is jól érezheti, hogy nem tudna lebeszélni és már többet tudok én is, ha eltűnne, akkor megkeresném, nem hiszem hogy csak úgy el tudna tűnni, ezt nem gondolhatja. - Eddig még nem sok, de az biztos, hogy nem tűnt el önként, nem ment el, erre legalábbis semmi indok nem lenne az alapján, amit róla meséltek. Nem az a típus volt, aki csak úgy hátrahagyott volna mindent. - ez biztos, ezért is akartam körülnézni a házban és aztán majd a környéken is. Hátha akad valami nyom, ami érdekes, ami hasznos lehet és tudunk vele valamit kezdeni. - A házban nem találtál valamit? - kérdezem, mert eddig még nem mentünk bele mélyebben ebbe a témába, és ő már egy ideje itt lehet, tehát talán van olyasmi, amit tud.
Isabel Neva Herrera
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 35 Ω Kor : 36
- Nem kívánom, hogy hazudj nekem, Lucas! – rázom meg hevesen a fejemet. Egyáltalán nem vagyok az a lány még most sem, hogy érett nővé nevelt az élet, aki elvárja, hogy kíméljék a lelkét egy kis hazugsággal. Nem vagyok ostoba, tudom, hogy mivel járt akkoriban egy betegség. Egyszerűen ennek fényében is tudni szeretném, hogy mi történt Bonitával. Szeretném eltemetni őt magamban, s ehhez kell, hogy legalább halálának történetét végigszenvedjem. Megérdemlem. S ezzel talán utoljára még magam mellett tudhatom őt, ha csak az emlékét is. - Nem volt rendben, tudom én. Semmi sem volt rendben az életünkben és hogy őszinte legyek, most sincsen az enyémben. De ettől még ami történt, az megtörtént és felesleges rágódni rajta. Elkövettem életem legnagyobb hibáját azzal, hogy elhagytalak benneteket, de a legnagyobb szeretetből született a döntésem. Miattatok. És ha innen nézem, akkor nem bántam meg semmit. Nincs az a fájdalom, ami felért volna azzal, hogyha miattam kell vesznetek. Ti voltatok az életem, Lucas. Az egyetlenek, akikért érdemes volt lélegeznem nap, mint nap. - mosolyom halvány, de mégis élő, ezzel kívánom érzékeltetni vele, hogy minden szavamat komolyan gondolom. Persze, lehet hogy Chevalier nem tudta volna őket bántani, de nem akartam kockáztatni. Az ember nem dobja oda a szívét önként az oroszlánoknak, hát én sem tudtam ezt megtenni velük, akikkel csordultig volt lelkem tele. Egyszerűen képtelen lettem volna rá. A kérdésére nem tudok egyértelműen és azonnal felelni. Amennyiben én túléltem, de halottnak hisznek, úgy ő is megtehette, bár erre sosem gondoltam. Hirtelen elönt a rettegés, megvonaglanak arcizmaim. Összeszorított fogakkal nyúlok a teáscsészém után, hogy egy korttyal mossam le torkomból a keserű ízt, melyet Lucas teljesen logikus visszakérdezése élesztett fel bennem. - Nem! – válaszolom tömören. Nem azért, mintha nem tudnék több gondolatot fecsérelni erre, éppenséggel csak szavaim nincsenek mindarra, ami most bennem kavarog. Tétován feledkezem a teázás rituáléjába, majd pár korty nyugtató hatása után újból nekifutok annak a válasznak. - Fogalmam sincs róla, hogy halott-e. Abból gondolom, hogy annak kell lennie, hogy nem jött még utánam megbosszulni a történteket. Legalábbis nem tudok róla, hogy a nyomomban lenne. De ha őszintén belegondolok, akkor akár meg is menekülhetett. Én is túléltem, mégis azt hiszik, hogy halott vagyok. De.. – vág gyomorszájon a rettegés, mely átitatja következő, remegve kiejtett szavaim. ..ígérd meg nekem Lucas, hogyha kiderül, hogy él, akkor sem mész neki! Nem éri meg. Nem szabad! Féltem őt, még mindig. Nem annyira az egzisztenciáját, mint az életét, de ezt nem akarnám totálisan szétragozni. Mindenesetre tudnia kell, hogy mit érzek ezzel kapcsolatosan, ezért is nem titkoltam el előle aggódó kérésemet. - Persze-persze.. válaszolok monoton, révetegen. - Jobb annál! Ráhagyom, mert igaza van, s mert jobban leköt az előző téma bilincse annál, semmint hogy újra tudjak nyitni, ezúttal a katonaság felé. Egyedül ölelése az, melyben feloldódom, s bár nem akarok belekapaszkodni, mégis pár pillanatra köréfonom karjaim, így kényszerítve rá, hogy ne engedje el olyan hamar testemet. Aztán ez is csak véget ér, mint annyi más az életben. Nem fáj a hiánya, jólesik, hogy megtörtént egyáltalán. Újraéled a mosoly ajkaimon. - Talán az lesz! – szól a hivatásának a bizonytalan él hangomban. Mindenesetre annak örülök, hogy vele kell osztozkodjam ezen a nyomozáson, s a hivatalos téma elővétele mintha mázsákkal könnyebbé varázsolná lelkemet. - Vannak már meglévő információid az eltűnéssel kapcsolatosan?
Lucas Morientes
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 32 Ω Kor : 40
Tárgy: Re: Erdészlak 2014-06-09, 18:23
Sisa & Lucas
- Tudom... nem tehetted, de... - megrázom végül a fejem. Tisztában vagyok azzal, amit mondott, és azzal is hogy már elmúlt, úgysem lehet rajta változtatni, vagy akár javítani, csak hát mégis ott van az a cseppnyi rossz érzés, hogy lehetett volna máshogy. Nem is tudom, elmehetett volna, vagy akár az egész csapat, máshova. Az a fickó se lehet olyan hatalmas főleg egy másik országban, hogy bármit elér, vagy naivitás azt gondolni, hogy változtathattunk volna bármit is? Nem érdemes ezt fejtegetni, elmúlt már, akkor pedig sajnos... mindegy. - Tényleg kíváncsi vagy a részletekre, vagy... hazudjak? - sokat szenvedett, hiszen beteg volt. Gyorsabb halál az, ha egyszerűen megölnek, de ha végig kell szenvedned egy hosszú betegséget, amikor nincs gyógyszer, nincs aki segítsen, mert nem olyan helyzetben vagy, hogy orvoshoz fordulhass, az igenis nem jó, és ezzel ő is tisztában van, nem hiszem, hogy ki kellene mondanom, ha pedig rávágom, hogy nem, gyorsan elment, akkor kétlem, hogy elhinné. Ő is tudja jól, hogy milyen körülmények között éltünk, az utcán, magunk. Ha ott valaki beteg lesz, akkor szinte biztos, hogy nem húzza túl sokáig, és nem távozik kényelmesen ebből a világból. - Ne várd, hogy erre csak annyit mondjak, rendben volt így. - rázom meg a fejem. Nem megy, akkor is rémes hallani, hogy ilyesmi történt vele, kész csoda, hogy így bírta, hogy most itt van és nem teljesen ment tönkre, de ki tudja, hogy mi van benne belül, hogy miket élt át, amiket alig volt képes elviselni. Nem kellene tudnom, talán nem is akarom igazán tudni, de mégis ott bujkál bennem a kérdés. Nem számít, az a fő, hogy az az alak megkapta a büntetését, még ha sokkal durvábbat is érdemelt volna egy szimpla tűznél. - Biztos vagy benne, hogy az az alak meghalt? - ezt úgy érzem még tudnom kell, mert igenis fontos lehet. Ő túl élte, akkor... ki tudja. Nem hiszem, hogy jót állnék magamért, ha kiderülne, hogy a fickó él, vagy előkerülne itt akár a városban. - Igen, tényleg illik, és úgy tudom, hogy elég jó sora is lett. - mosolyodom el. Talán az övé lett a legjobb még közülünk, legalábbis legutóbb így hallottam, aztán persze mindenkinek gyorsan változik az élete, lehet hogy azóta változtak a dolgok körülötte is. - Én se gondoltam volna akkor, hogy katona leszek, de ha nincs választás, hát nincs választás. Jobb volt ez, mint a börtön. - bár persze kinek mi és talán valahol úgy éreztem mélyen, hogy azok után, amiket tettem kijár nekem, ha más nem hát, hogy golyót kapjak a harc téren, de legalább jó ügy érdekében. Hiába felejtettem már el azokat, amiket apám mesélt, azért akadnak még eszmék, amikre halványan emlékszem, amiket nem tud az ember csak úgy egy könnyen kitörölni a fejéből, amik megmaradnak és... talán épp ideje volt egy kicsit megpróbálnom úgy viselkedni, ahogy azt elvárná tőlem, hiszen eddigi életemben egyáltalán nem voltam se hősies, se büszke, mint amit ő szeretett volna látni. Megölelem, muszáj, érzem, hogy kell, neki is és persze nekem is. A szavaira csak némán elmosolyodom, aztán végül elengedem őt. Nem nyújtom el, nincs rá szükség, hiszen... sok minden változott, mi is mások lettünk, és nem tudom, hogy mit hoz a holnap, mikor vezényelnek minket tovább. - Akkor... utána járunk ennek a kis rejtélynek? Talán még... érdekes is lesz. - egy halvány mosolyt eresztek meg. Kell a téma váltás, kell, hogy ne csak a múltat boncolgassuk. Kisimítok még egy kósza tincset az arcából, aztán hátrébb lépek és felveszem a bögrémet. Igen, haladni kell azzal is, ami miatt ide jöttem, nem mehetek vissza úgy, hogy semmit se csináltam. Nem értenék, kérdezgetnének.
Isabel Neva Herrera
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 35 Ω Kor : 36
- Hogy mondhattam volna el? – süt őszinte megdöbbenés a kérdésemből. Egyáltalán nem vagyok képes megérteni, hogy mi nem világos számára abban, hogy meg akartam őket védeni. Persze, nem kellett volna. De ettől még megtettem, s megtenném újra, megannyiszor. Ha ugyan lennének még, akiket megvédhetek.. Nincs vád a tekintetemben sőt, a szavainak hallatán semmi nincs benne. Kiürülök, mint egy kiborított pohár. - Sokat szenvedett? – kérdezek rá rekedten, visszanyelve a belőlem feltörni kívánó jajveszékelést. Nem vigasztal az sem, hogy José jobban járt. Egy halál egy életért.. nem tartom tisztességesnek. Ám azért annak örülök, hogy végre ezt is tudom. Ideje, hogy tisztában legyek mindennel, aminek hátat fordítottam annak idején. - Éltem is, meg nem is. - húzom el keserűen a szám. - Volt fedél a fejem fölött, kaptam ételt és mindent, amit csak megkívántam. Az ára nem volt sok, csupán a fájdalom, s az éjszakáim. – megvonom a vállamat. Felesleges olyasmin drámázni, ami már megtörtént, s amin változtatni nem tudok. Utólag minden könnyebbnek tűnik, a sebek már nem fájnak a hátamon, s már nem érzem az undort, amikor megcsókolja a testemet Chevalier. Az erőm mosolyt érdemel, de csak azért, mert olyan jó hallani tőle, hogy erősnek tart. Legszívesebben megsimítanám az arcát, úgy, hogyan régen tettem, akkoriban, amikor még nem feszült közöttünk ekkora távolság. Most viszont most van, nem teszek semmit, csak a tálcát ölelem, mert ez maradt nekem. Személytelen semmi az önzetlen ostobaságom miatt. Talán majd máshogy lesz, de nem most. Most most van. Ennyi az egész. - Kurtizán lett. - summázom minden megdöbbenés nélkül. - Hozzá még illik is. – teszem még mellé, minden negativitástól mentesen. Nem ítélkezem, tulajdonképpen ha szigorúan vesszük, akkor én sem sokban különböztem Monicától. Az okok teljesen lényegtelenek egy ilyesféle szituációban. - Meglepő, hogy mennyien hajtottátok igába a fejeteket. Egyikőtökről sem tudtam volna elképzelni, hogy valaha katonának álljatok. Mindketten olyan.. szabadok voltatok, féktelenek. A katonaság pedig nem ilyen. Persze értem én, mindennek van oka, azért történnek a dolgok úgy, ahogy, mert meg kell történniük. Ám akkor is nehéz elhinnem, hogy már nem vagyunk gyerekek. Bármilyen is volt az utca, az volt az igazi otthonunk. Legalábbis.. szerettem így emlékezni rá. – vallok színt, s bár könnyeden beszélek, mégis ott rejtezik szavaim mögött a veszteség fájdalma. A múltam elvesztéséé, a boldogságtól való megfosztottságomé. Megölel, s én hagyom. Hosszan szívom be a levegőt, hogy aztán ugyanilyen hosszan fújjam is ki. Tartom magam, nem hullok szét, de mégis úgy kapaszkodom belé egy röpke szívdobbanás erejéig, mintha ő lenne az egyetlen kapaszkodóm. - Te is hiányoztál nekem, Querido. Minden nap. Minden éjjelen! Vallok, mert itt van az ideje. Az ölelést nem nyújtom, ha elenged, nem nyúlok utána. De ki kellett mondjam mindazt, ami a nyelvem hegyére hullt a vallomása hallatán. Lenne más is, amit el kellene mondanom, de egyelőre nincsen itt az ideje. Némaság telepszik rám, egy időre elfogynak szavaim. Mit lehetne még mondani? Most most van. Most jó. De amennyire jó, annyira fájdalmas is. Nem tudom, hogy lehetek-e boldog valaha anélkül, hogy keserű legyek. De neki kívánom, hogy az legyen. Lucas megérdemli. Ha valaki, hát ő igazán, nagyon boldog kell, hogy legyen. S ha az életbe szorult egy cseppnyi igazságosság, akkor az is lesz. Remélem, hogy az lesz. Szeretném, hogy az legyen!
Lucas Morientes
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 32 Ω Kor : 40
Tárgy: Re: Erdészlak 2014-06-04, 14:06
Sisa & Lucas
El nem mondhatom, hogy mennyire rossz ezt hallani tőle. Rég volt igen, de attól még nagyon tisztán emlékszem mindenre, ami történt és fájdalmas minden emlék, főleg ha tudom, hogy miért tette. Miattunk vállalta be a nehéz időket, hogy mi biztonságban legyünk. Senki nem kérte... de túl sok mindent tapasztaltam már meg, tudom, hogy hogy mennek a dolgok. Semmi sem egyszerű, hiába mondja az ember, hogy lehetett volna máshogy, ha ő nem volt abban a helyzetben, akkor nincs joga ítélkezni. - Legalább elmondhattad volna, vagy... nem is kellett volna újat húznod egy ilyen alakkal. - egész halkan mondom, hiszen mi értelme bolygatni e téren a múltat? Ami volt, már nincs és nem tudunk rajta utólag változtatni. Lehetetlen, képtelenség lenne sajnos. Az élet soha sem könnyű, és ő nem tehetett mást. Ha elmondja nekünk, nem hagyjuk, hogy elmenjen, akkor igenis nem engedtem volna én sem, és Bonita sem hogy feláldozza magát érte, vagy akár az öccséért, ebben teljesen biztos vagyok. Nem szeretek a múlton gondolkodni, de most kérdez és azt hiszem muszáj lesz válaszolnom. Nem volt könnyű az után sem, hogy elment, aztán csak még nehezebb lett. Talán jobb lenne hazudni, de nem hiszem, hogy igaztalan állításokra lenne most kíváncsi. - Bonita nem sokkal utánad... elment. Beteg lett és nem tudtunk mit tenni. A magunk fajta utcagyerekek számára nem igazán érhetőek el a gyógyszerek. Pár hét volt csak, de José úgy tudom elvett egy lányt. Kicsi volt, még könnyebben túltette magát azon, ami történt, és nem sokkal az előtt házasodott, hogy elhagytam Spanyolországot. - halványan elmosolyodom. Igen, azért történtek jó dolgok is, talán mostanra már van egy kislánya, akit Bonitának nevezett el. Persze most sem jók a körülmények senki számára sem, de ha szerető családja van, akkor azt hiszem már elérte azt, amit szeretett volna. - Megértelek Isabel, csak jó lett volna, ha tudjuk, ha... nem azon kell gondolkodni, hogy élsz-e még egyáltalán. - megrázom a fejem és csak figyelem, ahogy folytatja, amit eddig elkezdett. Nem akarok feltépni sebeket, így is elég, hogy ő megteszi magának. Sokat szenvedhetett, persze én is, mi is. Nem lehet ezt összehasonlítani, nem mondhatjuk,hogy neki rosszabb, vagy a másiknak. Mindenki ugyanolyan rosszul éli meg, ha rossz történik vele, ez alól természetesen nincs kivétel soha. - Akkor örülök, hogy megtetted és... még mindig olyan erős vagy mint régen, hogy ezek után tovább léptél. - egy pillanatig sem ítélem el, hogy megölte azt a férfit, sőt akár vele együtt másokat is, akik tétlenül nézték, hogy mit tesz vele, egy ártatlan lánnyal. Ha nem ő végez vele, én tettem volna meg és ezt ki kell mondanom, hogy tudja, mert igenis fontos. Utólag tudom, hogy már nem nagy dolog, de akkor is úgy érzem tudnia kell. Egy ilyen ember nem maradhat csak úgy a világon, egyszerűen nem érdemli meg az életet. A megkezdett mondat hallatán újra rá pillantok és kissé értetlenül emelkedik meg a szemöldököm. Aztán végül visszakozik, akkor sejtem csak, hogy miért, amikor a tálcát szorítja magát. Jó ötlet lenne? De, ha csak ennyivel segíthetek... Az a nevető lány, aki régen volt, vagy az a pajkos fiú, aki én voltam, valahol még ott van mélyen, egyszer talán visszatérnek még. Mégis bizonytalanul ülve maradok a helyemen, és nem állok fel. Még nem, hiszen a kérdése magamhoz térít, amikor is a régi barátokról esik szó. - Oh, hát Monica talált magának mást... is. Gazdag férfiakat, akik egészen máshogy kezelték, mint Ronaldo. Ő szerette, de nem volt elég. Hosszú történet, azt hiszem afféle kurtizán lett, de ha élvezte, akkor tegye, ami jól esik neki. Ronaldo pedig... egy ideig együtt szolgáltunk, de nem tudom, hogy legutóbb hova vezényelték pontosan. - nem mondom ki, de talán már nem is él, nem tudhatom. Nem is biztos, hogy utána kell ennek járnom, vagy hogy ő tudni akarná. Túl sokan haltak meg, mi magunk is majdnem, nem szükséges még több halálról értesülni. Végül mégis felállok, hiszen ő sem ült még vissza. - Hiányoztál Sisa! - halvány mosollyal lépek közelebb és csak óvatosan magamhoz vonom. Nem tervezem hosszúra, de ennyi belefér, egy kis ölelés, hátha attól jobban érzi magát, meg én is.
Isabel Neva Herrera
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 35 Ω Kor : 36
Nem tudom tovább tartani magam, az igazság úgy tolul nyelvemre, mint a leküzdhetetlen hányinger. Annyi ideg hallgattam, annyi ideig hittem, hogy nem kell majd ezekről beszélnem, hogy felesleges lesz! De a múlt itt van előttem, s a kérdése elemi erővel önti rám minden mocskát annak, amit elmenetelem óta átéltem. Lelkileg milliónyi kis darabra hullok, s bár nem jelennek meg szemeim sarkában könnycseppek, megereszkedő vállam, elernyesztett tartásom híven tükrözi azt a repedezettséget, mely eluralkodik bensőmön. - El kellett mennem! – koppannak tompán a szavaim. Akármennyire is a nyelvem hegyén van minden, amit mondani akarok, mégsem áll össze az egész értelmes mondatokká. Lélektükröm cserepeiben nézegetem magam a földet lesve, próbálom megtalálni a szavak felé vezető utat. De nehéz. Sosem volt még ennyire nehéz! A szemem is ég, idegen érzés ez, mintha belement volna valami. Könny semmi, de mégis. Sűrűn muszáj pislognom, miközben olyan érzelmi vihart élek meg, melynek létezését már rég eltemettem odabent. - Azt mondta, hogy tönkretesz mindent és mindenkit, ami és aki fontos nekem. Megfenyegetett, hogy megbecsteleníti Bonitát, hogy megcsonkítja és elcsúfítja Josét. Hogy megöl.. Téged. Végig akarta nézetni velem. Nem hagyhattam neki, Lucas! Nem hagyhattam! Ti voltatok a családom, védenem kellett benneteket. Ahogy beszélek róla, hallom nevetni a legjobb barátnőmet. Látom magam előtt színtiszta, gleccserkék tekintetét és érzem magamon ölelő karjait. A testvérem volt, ahogyan a többiek is. De mégis.. Bonita valahogy.. sokkal többet jelentett nekem, mint a társaságunk másik lány tagja, Monica. José pedig, a drága, parányi José, Bonitám kisöccse.. Mindig reméltem, hogy jobb sorsa lesz. Amikor elmentem, egy ideig csak az éltetett, hogy elhittem: távozásommal felemelkednek majd. Mert Chevalier megígérte, hogy megsegíti őket is, csak menjek vele. - Tudni szeretném, hogy mi történt velük. – súgom rekedten Nem számít, milyen borzalom, tudnom kell, hogy már jobb nekik. - vagy rosszabb ~ teszem hozzá gondolatban mindannak ellenére, hogy ilyesmire általában gondolni sem merek. - Van aki jobban, van aki kevésbé! – kacsintok Lucasra. Vérszegény, erőtlen mosoly is jár mindehhez. Nem az igazi, tudom én. De nagyon nehéz visszatérnem a szép emlékekhez. Minél többet beszélek, annál nehezebb. Hirtelen rám szakad a magány, hosszú évek keserű egyedüllétének kínzó érzése és akármennyire is kapálózom, nem szabadulok. Majd' megfulladok! De még mindig nem törnek elő a könnyek, nem enyhíti fájdalmamat forró áradatuk. Nekem nem jár ez sem, ahogy sok minden más sem adatott. Pedig mondják, sírni jó, mert utána megkönnyebbül a lélek. Vajon az enyém lehet könnyebb valaha? - Féltettelek benneteket. Talán ostobaság, de mégis igaz. Miattatok maradtam távol. Tőletek. Nem akarom rátolni a felelősséget Lucasra sem senki másra. Viszont ha már beszélünk róla, akkor úgy vélem, meg kell tiszteljem azzal, hogy teljesen őszinte leszek hozzá. Persze amint kimondom, azonnal meg is bánom szavaimat. Visszaút pedig nincsen, ahogyan soha nem is volt. Marad hát a megsemmisültség érzése és a teakészítés rituáléja, melybe temetkezem. - Ha nem tettem volna, akkor talán már nem lehetnék itt, hogy ezt elmondjam neked. – csuklik bele a hangom az utolsó emlékbe, melyet Chevalierről őrzök. Súlyos titok, s nincs még itt az ideje annak, hogy eláruljam: megunt és a véremre szomjazott. Mert őrült volt, erre nagyon hamar rájöttem. Ahogyan arra is, hogy tovább már nem tudom kezelni és féken tartani. - Hagyd ezt, Querido, nem éri meg! – próbálom csitítani kedvesen, de belül éppen olyan elánnal őrjöngök, ahogyan Lucas hangja emelkedik. A tálcát leteszem elé az asztalra, leemelem róla az egyik csészét, s szintén az asztallapra pakolom. Így teszek a többi felhalmozott holmival is, majd a tálcával fordulni készülök, hogy visszategyem azt a helyére. Alkalmi helyére legalábbis. A munkalapra. - Megtennéd, hogy.. – kezdek bele, de nem fejezem be. Elfogynak a hangok torkomból. Mégis mit tegyen meg? Öleljen át? Nem kérhetem ezt, semmi jogom nincs hozzá. Mindig erős nő voltam, nem kellene tudnia, hogy mennyire meggyötört az élet. De mégis, úgy vágyom ölelő karjaiba, mint szomjazó epekedik egy korty víz után. Engem sosem öleltek őszintén. Gyerekként talán, de Bonita óta nem. Általában nem is hiányzott, mert nem vettek körül olyanok, akiknek a karjaira vágytam volna magam körül. Mostanáig, azt hiszem. ..semmi, nem érdekes! – fejezem be egy vállvonással a dolgot, majd a tálcát mellkasomhoz húzom, magamhoz ölelem. Nem lehetek az, aki rászorul a férfire! Nem terhelhetem. Marad hát nekem a hideg fém ölelése saját karjaim között. - Hm, az élet nagyon érdekes csavarokat produkál. – húzom el a szám. Sosem gondoltam volna, hogy éppen Ronaldo mellett köt ki a mi szépséges Monicánk. Az utolsó szavak megint megkongatják bennem a vészharangot. Mio dio! Mennyi mindenről maradtam le.. kívülállónak érzem magam a saját múltemban. Talán azért, mert ez az ő múltjuk, s nem az enyém. Én csak vágyom arra, hogy az enyém legyen. - Mennyire nem? – kérdezem félve, miközben tétován eleresztem a tálcát, visszatéve az asztalra, éppen oda, ahonnan el akartam vinni az előbb. Még mindig nem ülök le, az asztal mellett ácsorgok egyik lábamról a másikra helyezett súlyponttal, s meredten figyelem Lucas minden rezdülését. Hátha egy-egy mozzanat többet mesél nekem róla, mint a kimondott szavak. Vajon képes leszek valaha bepótolni az elvesztegetett éveket? Sajnos.. kötve hiszem. Pedig nagyon szeretném!
Lucas Morientes
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 32 Ω Kor : 40
Tárgy: Re: Erdészlak 2014-06-03, 10:11
Sisa & Lucas
A kérdésére csak elgondolkodva megrántom a vállam. Hogy is lehetne erre jó választ adni ennyi idő távlatából? Azt hiszem ez merő képtelenség lenne. - Rég volt, nem tudhatjuk. Akkor is elmentél volna nem? - hát persze, hogy tetszett nekem. Vagány és jó fej leányzó volt akkor is, hát kinek ne jött volna be? Csak akkor még tényleg elég fiatalok voltunk és volt elég gond, hogy az ember ne pont ezen gondolkodjon. Egyszerűen csak jó volt együtt eltölteni az időt és kész, mint ahogy most is jó, ha nem nézzük a kellemetlen témákat is, amik sajnos terítéken vannak időnként, akármit is teszünk. Ez most egy ilyen beszélgetés, sebek feltépése, aztán majd talán egy következő alkalommal lesz ez jobb is, amikor már kellemesebb témákat vehetünk elő, no meg persze a nyomozásról sem kéne megfeledkeznem, az még attól itt van a nyakamon. - Ha hagytuk, hogy utolérjetek, de akkor is kár lett volna tagadni, hogy minden lány élvezte. - nevetem el magam, igen most először a beszélgetés folyamán, talán... évek óta. Szép emlék és biztos vagyok abban, hogy számára is ugyanilyen szép. Szerettem azokat az éveket, talán az egyetlen nyugodt időszak volt az életemben, amikor még a rossz dolgokba csepegtetett a sors egy kis jót is, aztán ez egyre jobban csappant meg, hogy végül már csak a nehéz napok maradtak. - Mint amennyire hagytad? Ezt nem mondhatod komolyan... önként nem hagytad volna, csak ha nincs választásod. - sóhajtok egyet, mert sikerült egy kicsit megemelni a hangom, pedig igazán nem akartam. Csak nézem, ahogy lekerül róla a plusz ruhadarab és előkerül vállának kecses íve és ezzel együtt a sebek is, amik kikandikálnak a ruha alól. Rémes ezt látni. Legszívesebben felállnék, hogy... mit is tehetnék? Egy érintés nem gyógyítja ezt be és minden embernek sokkal mélyebb sebeket ejt a fájdalom a lelkén, mint amit a testén látni. A test sokat elbír, de a lélek jóval kevesebbet, és annak a sérüléseit még csak látni sem lehet kívülről. Végül nem moccanok, de látni az arcomon, hogy felháborít, amit látok. Nem zavar, cseppet sem, nem gondolom, hogy ettől ne lenne ugyanolyan szép nő, de épp ezért rettentő, hogy az élet nem adott neki többet. Sokkal többet kellett volna kapnia, sokkal több jót. - Ha nem tetted volna meg, akkor én magam intézem el Isabel, remélem tudod. - megtenném és értem, hogy az a ház nem éghetett le magától, főleg nem úgy, hogy csak ő menekül meg. Kicsit sem ítélem el e miatt, azt hiszem tényleg képes lennék akár a büntetést is kockáztatni azért, hogy ha kellett volna, én magam keserítsem meg annak az embernek az életét. - Sokkal többet érdemelt volna az a mocsok, mint... egy tűz. - ugyanazokat a kínokat kellett volna rá osztani, mint amiket ő volt képes egy fiatal lánynak adni. A kérdésre ránt csak vissza a valóságba, hiszen elég szépen sikerült felhergelni magam. Mindig is hirtelen haragú voltam, ez a seregben erősen megcsappant, de attól még valahol az vagyok, aki voltam. Mégis csak ott van bennem anyám spanyol vére is, apám higgadt türelme mellett. - Monicát? Dehogy! Soha nem fordult meg a fejemben, hiszen ott volt Ronaldo. Nem sokkal az után, hogy elmentél bevallotta neki, hogy szereti. Azt hiszem az a lány is csak szeretetre vágyott, szinte mindegy kitől... nem alakult jól. - mint ahogy sok más sem. Egy féltékeny spanyol soha sem jó ómen, főleg akkor, ha olyan lányról van szó, mint Monica. Mindig is túlságosan kiállt magáért és kicsit talán túlzásba is vitte egy idő után. Rájött azt hiszem, hogy több, mint amit hitt magáról és mondjuk úgy, kissé el is bízta magát.
Isabel Neva Herrera
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 35 Ω Kor : 36
- Változtatott volna bármi, hogyha tudod? Gyerekek voltunk, olyan lényegtelennek tűnt volna a világunkban, hogy kinek ki tetszik. Változtatott volna, legalábbis abban az esetben, hogyha én is tetszem neki. Hogyha 2járni akar velem”, ahogy akkoriban felfogtam ezeket a dolgokat. Talán akkor nem mentem volna el, mert vártam volna az első csókomat. Azt, hogy elég idősek legyünk hozzá. Bár, hogyha jobban belegondolok, akkor is el kellett volna mennem, mert még jobban féltettem volna Lucast amiatt, hogy valami baja lehet. Chevalier könnyen félemlített meg egy gyereket, elhittem neki, hogy bántaná a szeretteimet. - De még mit kaptatok azután, hogy utolértelek! – fintorodom el. Bizony, nem voltam rest odacsapni, hogyha sikerült elég gyorsnak lennem. Engem ugyan büntetlenül ne locsolgasson senki! Tanulhattak volna a szóból, bár azt gondolom ennyi év távlatából, hogy tökéletesen jól tették azt, hogy nem tanultak. Így megvolt az életünk játékos sava és borsa is. - Nem bántott annál jobban, mint amennyire hagytam neki. – sóhajtok fel. Lucas, Querido, ez nem volt ilyen egyszerű. Az élet nem fekete vagy fehér, hanem sok esetben undorítóan szürke. Nem tudtam volna eljönni, mert azonnal megtalált volna. Gazdag volt, voltak kapcsolatai. S ahányszor szökni próbáltam, mindig annyi verést kaptam, hogy hónapokig nem volt kedvem sem erőm sehová elmenni. Nem is tudom, hogy van-e ép csontom még. Beszélnék arról, hogy mit tett velem, de nem visz rá a lélek. Mivel háttal állok, egy kicsit abbahagyom a teakészítést, s kigombolom magamon az inget. Pár perc csak és máris ott állok a Lakban egy fehér trikóval, mely alól a vállrésznél, s nyakam hátulján kikandikálnak az egykori korbácsütések nyomai. Soha nem fognak eltűnni, s mindegyik fonal jelzi, hogy a trikó takarásában is van folytatása. Hol vastagabb, kitüremkedőbb vadhúst, hol csak vékony heget hagyva maga után. - Senkit nem kell elintézned! – emelem ki a teatojást a csészékből, hogy a már kellően kiázott levelektől színes vízzel teli ivóedényeket egy tálcára halmozzam. Kerül melléjük cukortartó és egy félbevágott citrom is, valamint két kiskanál. A tálcát megforgva fordulok újra Lucas felé, elfordítva előle megcsúfolt hátamat. - Elégett a tűzben, ahogy elégett a felesége, Isabel Chevalier is. Azóta viselem a Herrera vezetéknevet. Remélem, hogy érti. Remélem, hogy nem kell elmeséljem neki, hogy mi vitt reá arra, hogy felgyújtsam a házat, a személyzettel és a gazdával együtt. Nem szeretném, hogyha belemennénk abba, hogyan is haltam meg, amikor itt vagyok. Ez utóbbit ugyanis nem tudom. Valaki rosszul nyomozott, téves következtetéseket vont le. Ami sokkal fontosabb, az az a kérdés, mely nem hagy nyugodni addig, amíg fel nem teszem. - Elvetted feleségül végül? Monicát. – utalok itt vissza múltunk egy olyan szeletére, amelyet vélt-valósnak érzek. Monica, az emlegetett lány szintén velünk élt az utcán, s szíve minden szeretetével, vakon szerelmes volt Lucasba. Elárulta egyszer nekem, hogy eléri, hogy felnőtt korukban elvegye. És Monicára én úgy emlékszem, aki mindig elérte, amit akart. Gyerekes kíváncsiság űz tehát a válasz megkapása felé. Az, s még egy kis más is. Remény. Remény arra vonatkozólag, hogy nemleges választ kapok. Magam sem tudom, miért lenne ez olyan fontos nekem.
Lucas Morientes
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 32 Ω Kor : 40
Tárgy: Re: Erdészlak 2014-05-30, 19:26
Sisa & Lucas
Nem tehetek róla, de csak megjelenik egy mosoly az arcomon. Tisztában vagyok vele, hogy kölyökként nem vetettek meg a lányok, és idősebb koromban sem volt túl sok gondom vele, hogy találjak magamnak valakit, még ha nem is foglalkoztam ezzel olyan gyakran. De ma már más a helyzet, nem érdeklődöm a nők iránt, és ők is inkább csak az egyenruhát látják bennem. Ami eredetileg izgalmas, hogy azt tetszel, mert különleges az arcberendezésed, az idővel már ellenszenvessé válik, hiszen nem te magad érdekled őket, csak az az örökség, amit az apádtól kaptál, akit e miatt halálra vertek. - Gond is lenne, ha nem veszítettem volna kölykös bájomból, ha egyszer már nem vagyok kölyök, de egyébként ezt sose mondtad, honnan kellett volna tudnom? - bár azt hiszem, amikor elment nem gondolom, hogy jobban éreztem volna magam, ha ezzel tisztában vagyok. Kedveltem őt mindig, csak ahogy mondani szokták nem hasznos, ha a saját házad táján vadászol, annak mindig komoly következményei lehetnek, arról nem is beszélve, hogy elég fiatalok voltunk akkor még. - Igen, azokra még ma is szívesen emlékszem vissza. Kellemes volt és... szó se róla nagyon tudtál futni, és az ég mentette meg attól az embert, hogy ne ért utol! - egészen szélesen elmosolyodom. Igazából azt hiszem ez még azért is jó, hogy kicsit előre is megpróbáljak elvonatkoztatni attól, ami jönni fog, mert biztos, hogy nem lesz kellemes a meséje, épp ezért mondja el olyan nehezen, épp ezért nem kezd bele hirtelen, hanem mintha kifejezetten húzná az időt. Csendben maradok és várok, most azt hiszem tényleg csak erre van szükség. Véletlenül se fogom félbe szakítani őt, mert a végén még megakadna a mondandójában, engem pedig tényleg érdekel, hogy mi történt vele. Rémes hallani a dolgot. Nem kellett volna elmenni, és... visszajöhetett volna, nem is értem, miért nem tette. - Bántott téged az az ember Sisa? Miért nem jöttél el, miért nem szöktél vissza hozzánk, amikor már tudtad, hogy az lenne az okosabb lépés, miért? - nem titkolom, hogy ökölbe szorul a kezem, amikor a korbácsról, az bakancsról beszél. Fogalmam sincs, hogy mit élhetett át, és hogy mennyire erős, hogy még ennek ellenére is itt van most is és úgy tartja magát, mintha semmi se történt volna. A kérdésre pár pillanatig hezitálok csak, de aztán bólintok. - Érdekel, tudni szeretném, hogy kit kell elintéznem, hogy ilyet tett veled. - bár talán ha kicsit gondolkodnék, akkor egyértelmű lenne, hog a tűz amit emlegetett a fickó életébe kerülhetett, bár persze nem biztos. Ha még nem halott, isten bizony tennék róla, hogy az legyen.
Isabel Neva Herrera
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 35 Ω Kor : 36
- Mio Querido, fáj az igazság? – nevetek rá pimaszul, majd lelki finomságomat és némi múltbéli igazságot is csepegtetek a társalgásunkba. - Amúgy meg ne legyél álszerény, tudom, hogy tudtál róla, hogy te voltál életem leghelyesebb sráca! A véleményem nem változott még ennyi év elteltével sem, bár vesztettél valamicskét kölykös bájodból. A katonaság nincs jó hatással a vonásokra, biztosan. – öltenék rá nyelvet, hogyha nem nőttem volna már ki abból a korszakból, hogy midnenre ez legyen a reakcióm. Vannak azok a napok és helyzetek, amikor meg merem engedni az ilyesmit magamnak, de azért ilyesfajta kitárulkozás után elég bajosnak érezném. Nem, nem voltam belé szerelmes, de csak azért nem, mert nem voltam hozzá elég idős. Ha tovább velük maradok, akkor viszont menthetetlenül belehabarodtam volna, s abból bizonyosan nem sült volna ki semmi, csak a kínos elválás. Ilyen szempontból nem báron annyira, hogy eljöttem. Bár így előtte állva, felnőttként egy kicsit sajnálom, hogy nem nőhettem mellette fel. Igaz, nem tudom milyen lett volna egy katona mellett élni, mint a.. mije is? Nem nagyon tudom, hogy mik a divatos kifejezések arra, amikor valakinek a szerelme egyébként a legjobb barátja is. Nem mondom, hogy sosem szerettem volna kipróbálni az ilyesmit. De úgy gondolom, hogy már jócskán lekéstem ezt a vonatot. - Azok a nyarak voltak ám az igazán forróak! – emlékszem vissza a régi, együtt töltött időre. A talaj szinte most is égeti a talpamat, s magamon érzem a vödörnyi vizet, majd pedig tagjaimban a futás lendületét. Galád dolog volt a lányok leöntése, de én voltam olyan vagány, hogy ne csak sápítozzak, hanem a lassúaknak és gyengébbeknek behúzni is merjek. Úgy meg egész viccessé váltak a játékaink. - Nem baj, akkor kezdem a kályhától. – roskadok le minden nőiességet mellőzve a székre. A teavíz elforrdogál magától is, engem pedig vár a keserű pirula, amit nem csak a magam torkán, de Lucasén is kénytelen vagyok ledugni. S ez nem lesz jobb érzés attól, hogy ő kért meg rá. - Mint mondottam, megismerkedtem még Granadában egy középkorú férfival. Chevaliernek hívták, a keresztneve teljesen lényegtelen. Egyrészt, mert mindig hánytam tőle, másrészt, mert szerintem soha nem ejtettem ki a számon. Szóval ez a Chevalier azt ígérte nekem, hogy örökbe fogad én pedig naivan elhittem, hogy tényleg meg is tenné. Fogtam hát magam és elutaztam vele Franciaországba, a már emlegetett kisvárosba. – azt most sem árulom el, hogy mivel fenyegetett arra az esetre, ha nem akarnék kötélnek állni - Gazdag ember volt, az ottani leggazdagabb. Bevezetett a társaságba, mindenkinek Isabel Chevalier lettem, az ő lánya, dédelgetettje. Azt persze senki sem tudta, hogy mi zajlik a színfalak mögött.. nem tudták, hogy mit követelt tőlem az első éjszakától kezdve, s mit kapotam, ha többet ivott a kelleténél. Vagy akkor, ha éppen józan volt, csak unatkozott.. Nehezemre esik tövább mondani anélkül, hogy ne húznám össze magamon az inget. Mintha a hátamat óvnám, féltve takargatva a csúf igazságot Lucas elől. Felállok a székről, lehúzom a rezsóról a vizet, majd egy teatojást eresztek bele, melyben a teafüvet már a leülés előtt elhelyeztem. Hagyom ázni a tealeveleket, háttal állok Lucasnak így, miközben tovább beszélek hozzá. - A bakancs talpa nem üt akkorát, mint a korbács. Hamar megtanultam különbséget tenni a tárgyak között. Már a suhanásuk hangjáról megismerem őket. Mindennek van haszna az életben, nem igaz? – eresztek meg a vállam fölött hátranézve egy fáradt mosolyt. Lehet, hogy más könnyekben törve zuhanna össze múltjának súlya alatt. De én még mindig nem vagyok ilyen. Nem is hiszem, hogy ezt várná tőlem. Egyszerűen beszélek, mindenféle érzelemtől mentesen, de kőkemény szavaim mögött nem tudom Lucas elől elrejteni fájdalmamat. Túl jól ismer ahhoz, hogy felhúzzam előtte minden maszkomat. - Mondd, Querido, még mindig érdekel a folytatás?
Lucas Morientes
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 32 Ω Kor : 40
Tárgy: Re: Erdészlak 2014-05-27, 18:56
Sisa & Lucas
Nem kellemes még csak belegondolni sem, hogy vajon mik történhettek vele. Nem hiszem, hogy bármi jó, bármi amit egy átlag ember el tudna viselni, de ő kibírta. Jó lett volna, ha tudom, hogy legalább jó helyen van, hogy legalább egyikünknek jól alakult az élete. Persze titkon a csapat minden egyes tagja remélte, hogy majd egyszer az élet hoz valami jót, hogy felemelkedhetünk, hogy nem csak nézzük a gazdagokat, hanem közéjük léphetünk úgy, hogy ne nézzenek le közben, mint csóró utcakölyköket. Azt hittem talán neki sikerült, hogy azért ment el. És egyáltalán nem sajnáltam volna, ha tényleg így történik, ha eléri, amit szeretett volna. Igenis, nagyon örültem volna, ha így lesz, ha azt meséli, mennyire szép élete volt és most csak azért van itt, mert... már nagyon unta a semmitevést. Milyen szép is lenne ilyen mesét hallani! De nem látok rá túl sok esélyt, hogy akár csak egy kicsit is a közelébe kerülhetünk effélének, ha egyszer oda jut, hogy elmesélje nekem az élete történetét. - Szóval már ronda is vagyok? Ezt igazán zokon veszem Sisa. - mosolyodom el. Tudom, hogy csak húzzuk egymást, mint régen is. Talán valahol mélyen még tényleg ott van bennem az a kölyök, talán a nyoma megmaradt, és néha felszínre lehet őt hozni. Remélem, azért nem lenne túlságosan rossz dolog. Remélem, hogy tudok vele úgy viselkedni, mint anno, ha csak néha egy-egy pillanatra is. A végtelenségig nem lehet, hiszen dolgom van és katona vagyok. Túlságosan sok a kötelezettségem, amiket nem hághatok át, mert annak komoly következményei lennének. De most beszélgetek vele úgy, mint ha tényleg csak a nyomozás miatt lennék itt. Még pár apró infot is megtudhatok, így pedig egy kis időt szánhatok rá, aztán majd szépen folytatom tovább. - Kezd melegedni, bár nem hiszem, hogy itt vannak olyan meleg nyarak, mint nálunk voltak. - emlékszem rá, hogy voltak olyan időszakok is, amikor az ember még a ruhát is nehezen tűrte meg magán és persze nyáron sokkal többet lehet látni a lányokból is. Hányszor szórakoztunk azzal, hogy a hőségben csak azért is lelocsoltuk őket. Persze élvezték, addig a pillanatig, amíg rá nem jöttek, hogy a ruháik így már túl sokat láttatnak belőlük, akkor mindig jött az ellentámadás, de már nem számított, hiszen a látvány meg volt, akkor pedig egy kis morcosság már mit sem számat. Szerettem a nyarat akkor... ma már nem. Kellemetlen a hőség a vastag zubbonyban, kellemetlen ha nem húzódhatsz árnyékba, mert terepen kell lenned, és nem foglalkozhatsz azzal, hogy mennyire erősen süt a nap. Más világ van, más időket élünk, a nyár már nem a szabadságról és a jó kedvről szól, hanem akadályt jelent. - Nem sokat, csak pár szófoszlányt. Nem sokat figyeltem a híreket megmondom őszintén, mentem, ahova vezényeltek. A hátam mögött hagytam mindent, ami a múlthoz kapcsolódik. - ezzel együtt az efféle híreket is. Ha nincs családod, nincs aki fontos, akkor nem olvasol újságot, és nem figyelsz rá, hogy hol mik történnek, főleg nem, ha épp olyan helyen vagy, ahol még előtte soha sem jártál. Nem mond sokat egy helyi újság, főleg amikor még a nyelvet is alig érted. Az is időbe telt mire az angolt valamelyest elsajátítottam. Még most is döcögősen megy, egy francia újság elolvasása... végképp nagy bonyodalmat igényelne számomra. Nem nyelvész vagyok, csupán egy egyszerű katona.
Isabel Neva Herrera
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 35 Ω Kor : 36
- Nem! - sütöm le szemeimet. Felesleges lenne tagadnom az igazságot, egyáltalán nem azt kaptam, amire vágytam. Nehéz is lehetett volna úgy, hogy magam sem tudtam, mire van szükségem. Nem voltam naiv, sejtettem én, hogy az öreg Chevalier nem a kertjébe akarja kiültetni kis virágját, s mutogatni, mint féltve őrzött kincsét. A lelkem mélyén tisztában voltam a szándékaival, mégis elmentem vele, mert azt hittem, hogy ez lehet életem kitörési lehetősége. Persze hamar kiderült, hogy nem az, s csak makacsságomon múlott, hogy nem égettem fel szinte azonnal minden hidat magam mögött. Tulajdonképpen azt hiszem, hogy szenvedni akartam. Vezekelni azért, mert ilyen bolond voltam, azért, mert eldobtam a barátaimat a szükségben, hogy magasra tehessem fenekemet. Mert az, hogy magasra kerültem, már az elején kiderült. Tengernyi bálon vettem részt, s belül zokogva táncoltam végig azokat, mert tudtam, hogy Chevalier mohó olyankor, hogyha iszik. S ezeken a bálokon nem hogy ivott, de vedelt! Volt olyan, hogy másnap nem bírtam lábra állni, annyira hevesen követelte a jussát. Vén kujon.. undorító még csak rá gondolni is. - Te meg ronda és bunkó! - szájalok én is, kiszakadva a keserű múltból egy sokkal vidámabb múltba távozva. Mert minden szörnyűség ellenére az utcán boldog voltam azokkal a kölykökkel, akik éppen olyan lelkesen küzdöttek az életükért, ahogyan akkoriban én. Lehet abban valami, hogy aljas voltam, bár nem akkoriban, amikor ő ismert. Mindettől függetlenül nevetek azon, amit mond, eszemben sincs a sértődöttet játszani. Odaszúrásom is csak játékos, nem másért születik, hanem azért, mert nem akarok szájalásban szégyenben maradni. A végén még rossz fényt vetne egykori – és mostani – énemre. Bár utóbbiról Lucas vajmi keveset tud. Elvettem tőle erőnek erejével a lehetőségét annak, hogy több jusson neki pár kamaszkori évnél a barátságunk hálójában. - Hidegre? Nézzenek oda, micsoda luxus-igényeid vannak! - forgatom meg szememet, ennyiben hagyva a témát. Teát fogok főzni, ahhoz minden kéznél van, úgyhogy felesleges további szavakat fecsérelni az italokat illető témára. Tudom én, a szolgálat. Rémesen hangzik még így sokadik hallásra is. Nekem Lucas nem lett attól katonább alkat, hogy megtudtam: belépett a seregbe. De persze nem akarom megsérteni, így nem véleményezem a dolgokat. Az ő élete, azt csinál vele, amit akar, mint ahogyan én is úgy rontottam el a sajátomat, ahogyan nekem volt kívánatos. Odalépek a szekrényhez, lábast veszek elő, majd vizet eresztek bele a csapról. Alágyújtok a lábasnak a rezsón, majd hagyom, hogy a víz fedő alatt forrjon. Amíg meg nem hallom a fedő táncolásának hangját, addig leülök Lucas közelébe, s nagyságában elnyomott sóhaj keretei között belekezdek a történetbe. Nem lesz vidám, való igaz. De hogy mennyire borzasztja el, az a tűrőképességén múlik. Én csak vázolom a történteket, igyekezve minden érzelmi töltetet kizárni belőle. Így egyszerűbb. - Hallottál a senlisi tűzről pár évvel ezelőtt? - kérdezek elsőnek, mielőtt bármibe belekezdenék. Sokkal egyszerűbb lesz úgy beszélni valamiről, ha vannak előismeretei. Senlis nem túl nagy város Párizs közelében, elég nagy port kavart a leggazdagabb polgár házának leégése. Az egész város gyászolta Chevalier urat és fiatal feleségét. Egyelőre nem folytatom a dolgot, kivárok. Majd a reakciójától függően formálom ízesre a további történetet. Amilyen elánnal itt ég a gáz, még eltart egy ideig, míg felforr a teavizünk.
Lucas Morientes
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 32 Ω Kor : 40
Tárgy: Re: Erdészlak 2014-05-25, 15:42
Sisa & Lucas
Ha ezt nézzük semmit sem változott, vagy legalábbis nem túl sokat, bizonyos dolgokban, de biztos vagyok benne, hogy egyébként viszont nagyon is sokat alakult az évek során. Én is rengeteg dologban változtam, az élet az embert formálja, amik történnek vele hatással vannak a jellemére és mindenre, ami körülveszi, azt hiszem ez teljesen logikus és érthető is. Csak azt remélem hogy nem változott túl sokat, túlságosan negatív irányba, az senkinek sem tesz jót. Az alapján, ahogy reagál azt hiszem talán igaza is van, hogy nem mindent szeretnék erről tudni, de abba is biztos vagyok, hogy mégsem lenne jó, ha eltitkolná előlem a múltját, hiszen az is szerves része, és nem tudom lehetünk-e még barátok, olyanok mint régen, de ahhoz, hogy közelebb lépjünk egymáshoz mindenképpen szükség van megismerni azt, mi is történt velünk, amíg nem találkoztunk. - Végülis érthető, hogy... többre vágytál, mint hogy minden nap megküzdj az ételért. Bárki így lett volna ezzel a helyedben, de... ha jól sejtem nem kaptad meg, amit szerettél volna. - ezt már csak halkabban egy sóhajjal teszem hozzá, mintha azzal, ha nem hangosan mondom ki úgy tehetnék, mintha meg sem történt volna, pedig attól még nagyon is. Nem is tudom, hogy tényleg tisztában akarok-e lenni minden részlettel. Félő, hogy úgy meg akarnám találni azt az embert és csúnya dolgokat tenni vele. Még jó, hogy ez lehetetlen, ha egyszer valaki más egyébként is szénné égett. Jól esik a rossz gondolatokat egy kis piszkálódással elzavarni. Még az én mosolyom is egészen őszintén képes most visszatérni, pedig már jó ideje nem volt rá példa, hogy egy-egy elejtett félmosolynál többet képes volt bárki is kipréselni belőlem. - Mindig is aljas voltál Isabel. - persze nem gondolom komolyan, hiszen ahogy nyelvet ölt, ugyanazt a fiatal lányt látom benne és ezzel valahogy én is egy kicsit az tudok lenni, aki valaha voltam, akit már nagyon rég a hátam mögött hagytam, mert túl sok olyasmit tett, olyasmit látott, amire a szülei nem lennének büszkék. De amikor már alig emlékszel rá, hogy pontosan milyen is volt az arcuk, akkor már... a véleményük se számít annyi és vannak pillanatok, amikor ezek nem juthatnak eszedbe, amikor a túlélésed a tét. Tudom, hogy az apám nem lenne büszke azokra a dolgokra, amiket tettem, de sok esetben nem volt választásom és én képtelen lennék úgy tűrni a megalázást, a verést, mint ahogy ő tette. Habár ha jól sejtem részéről az érdekünkben történt ez. - Ez érdekes, pedig vágytam volna egy hideg sörre, viszont amúgy sem ihatnék szolgálatban, így csak a kísértéstől óvott meg egy kedves idegen. - persze ezt nem gondolom komolyan, azaz a szavaim utolsó darabkáit. Van annyi önfegyelmem, hogy akkor sem ittam volna, ha tele lenne a polc mindenféle töménnyel. Az infot pedig szépen elraktározom magamban, még fontos lehet, de most más az. Belépdelek és szeretném meghallgatni a történetét. Nem lep meg, hogy a veranda tökéletesen szuperál, ha jól sejtem inkább meg akart keresni valamit alatt, teljesen logikus, én is ezt tenném, bár valahogy más a gyanúm. Viszont ha jól sejtem Isabel nem sokat tud a háttérben történtekről. Az a baj, hogy én csak, csak ködös utalások, és felvetések azok, amik eljutottak hozzám, és hogy "Ne lepődjek meg, ha valami furcsát tapasztalok." ahogy a századosom fogalmazott. Ezt rakd össze Morientes... nekem meg persze ez szaladt volna a számra, ha nem vagyok elég tisztelettudó. - Ezek alapján úgy sejtem, nem egy vidám esti mesével készültél nekem. - együtt érző apró kis fintor jelenik meg az arcomon, ahogy beljebb lépdelek, majd az első utamba kerülő székre teszem le magam. Érdekel a története, de egyre inkább erős a gyanúm, hogy tényleg nem lesz valami kellemes hallanom majd.
Isabel Neva Herrera
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 35 Ω Kor : 36
Elnevetem magam, hallva e megjegyzését. Nem is emlékeztem már, hogy régen is így szerettem volna kerülni a válaszadás konkrétságát, de most, hogy mondja, azért halványan felismerem szavaiban múltbéli önmagam. Ami azért, akárhonnan is nézzük, rém szórakoztató. Ettől függetlenül nem kommentálom, csak egy lazán megvont váll rá a válaszom, s a hozzá társuló angyalinak szánt tekintetcsillanás. Meg kell hagyni, nem mutat olyan rosszul az ilyesmi az arcomon. Egész éteri is lehetnék, hogyha néha kissé több élet tengne túl bennem, s nem csak mindig a dac és a keménység. A kérdése elég konkrét, igen. Mindkettő. S a válaszom is elég konkrét lenne rá, egy egyszerű igen. Mégsem teszem meg azt, hogy ilyen fukarul bánok a szavakkal. Főképp azért nem, mert ez a dolog nem olyan párszavas, mint amilyennek lennie kellene. Mert ugye, hogyha boldog házasságban éltem volna ezzel az emberrel, ha szerelembe estem volna vele tizenévesen, akkor rávághatnám büszkén az igenemet. De akárhonnan nézzük, a szeretője voltam, a bérhajadonja, ha úgy tetszik, elvégre kitartott engem, mindent megvett nekem, amit csak akartam, s mindezt csupán egy céllal tette: a virágom kellett neki, melyet nagyon hamar le is szakított, s melyből nem volt rest repetázni sem. Hogy miért vett feleségül, azt a mai napig nem tudom, de évek kellettek hozzá, hogy hivatalosra emelkedhessen ez a kapcsolat. Perverz ember volt, s az biztos, hogy a rám szégyent hozó, mocskos részletekkel nem fogok senkit traktálni az életemben. Egy kicsit szégyellem, hogy éppen egy ilyen miatt hagytam el a bajtársaim. Talán jobb lett volna, ha egyként halok meg közülük, de büszkén, s nem élek így.. - Megígérte, hogy olyan életet biztosít számomra, amilyenre minden lány vágyik. Azt mondta, hogy az apám helyett apám akar lenni, hogy megvéd majd mindentől, s amíg ő mellettem van, nem ér semmi bánat. - vallom be szemlesütve. Azt nem teszem hozzá, hogy amint nyakaskodva tiltakoztam akarata ellen, megfenyegetett azzal, hogy megtalálja és megkínozza a barátaimat. Mert egy virágnak néha le kell tépni a gyökereit ahhoz, hogy engedjen a csábításnak. Mert a vázában majd kihajt. Ahogy én is kihajtok mellette, nem kellenek nekem a barátaim. - Aljas lennék? Mocskos hazugság! - öltök nyelvet rá, visszaadva a labdát, melyet én dobtam először. Jólesik kiszakadni egy kicsit a múltból, s a jelenben bohóckodni. Legyen bármilyen furcsa az, hogy éppen egy katonával közösködöm. Elvégre Lucas más. Ő nekem mindig is más lesz, sokkal több, mint bárki ezen a világon, s ezen hivatása sem változtat semmit. - Az erdészünk jócskán tartott otthon szeszes italt, de azok szőrén szálán eltűntek. Megállapítható, hogy nem olyan rég vitte el őket valaki. Kevesebb a porréteg az üvegek helyén, szinte tisztán kivehető. - cseppentek a beszélgetésbe némi nyomozást is. Persze, amit mondok, az csak következtetés, de én ezekből a következtetésekből élek. Marad hát a tea, hacsak ki nem fejezi, hogy kávét inna inkább. Azt hiszem, hogy tudnék neki főzni valami ütőset, bár én magam nem ittam még az erdész kávéjából, de bizonyosan van neki valamelyik szekrényében. Csak győzzem megtalálni a kuplerájban, ami utána maradt! - Fáradj beljebb! - invitálom széles kézmozdulattal, majd ha fellépdelt a lépcsőkön, én magam is követem. A veranda persze nem nyikorog, tehát a korhadásról sem lehet szó. De talán azt meg sem hallotta, amit erről litániáztam. - Nem az a kérdés, hogy érdekel-e, hanem az, hogy milyen lesz majd hallanod.. - teszem még hozzá csendesen, amikor beteszem magunk mögött a Lak ajtaját. Immáron az erdő neszei suttogássá szelídülnek a ház csendjében, s nem marad körülöttünk más, csak a súlyos múlt.
Lucas Morientes
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 32 Ω Kor : 40
Tárgy: Re: Erdészlak 2014-05-23, 14:23
Sisa & Lucas
Nem tudom, hogy pontosan mi történt vele és nem is akarom kihúzni belőle a szavakat, arra nincs szükség és nincs is jogom hozzá, de annyi biztos, hogy tényleg jobb lehetett nélkülünk neki. Sok minden történt miután elment, sok rossz dolog, sok olyasmi, ami fájdalmas lehetett volna neki, látni... átélni. Vagy akár halálos is a rosszabb esetben. Talán az se volt egy leányálom, ami aztán történt vele, a gesztusai erre utalnak egyértelműen, de még mindig jobb, mintha végig kellett volna néznie Pablo halálát, vagy a többi szörnyűséget. Volt, hogy elfajultak a dolgok és azt senkinek sem kívánom, amik a katonaság előtti pár évben történtek velem, velünk. - Még mindig nem vagy híve a határozott igennek, vagy nemnek igaz? - mosolyodom el, miközben az arcát fürkészem. Gondolom azért mégis csak furcsa lehet neki így látni engem, és attól, hogy én vagyok, még az is vagyok, aki a kötelességét végzi, aki esetleg zavarhatja őt abban, amivel épp foglalatoskodik itt, még ha nem is tudom, hogy pontosan miről is van szó, csak hogy ő is megpróbál a végére járni annak, ami történt. Ezek szerint nem medve támadásra gyanakszik, de ezt már nem mondom ki hangosan, hiszen az eddigi szavai nagy része tudom, hogy miért történtek. Vadidegennek nézett, aki elől védte a terepet, ennyi. - Egy középkorú férfival? Miatta mentél el igaz? - csak utólag jövök rá, hogy elég konkrét kérdést tettem fel. Láthatja az arcomon, hogy nem sért meg vele, ha nem válaszol, vagy nem válaszol azonnal. Nem akarom, hogy olyasmit idézzen fel, ami fájdalmas lehet ,de persze érdekel, mi történt. Egyrészt teszem azt, hol van most az a férfi, akivel az országba jött, mert ha jól sejtem akkor nem hozzá meg haza azután, hogy kierdészkedte magát. Legalábbis nehezen tudnám elképzelni, bár azt hiszem vele kapcsolatban nem sok mindenen kellene meglepődnöm. - Érdes a modorom? Aljas rágalom! - szélesedik kicsit az előbbi halvány mosoly az arcomon. Tény és való, hogy mindig inkább visszafogott és magamnak való voltam, nem az a nagy hangú, nőcsábász alkat. De így volt jó nekem, bár a katonaság elég rendesen letöri az ember szárnyait. Nem mondom, hogy olyan élvezetes, de jobb, mint a semmi és százszor jobb, mint a börtön, netán az éhezés az utcán. Meg van rá az esély így is, hogy hamarabb véget ér az életed, mint egy átlag embernek, de legalább tudod az okát, nem talán nem kell lassú éhhalált halnod, hanem gyorsan vége lesz. Egy dolog van, amiben egész életemben reménykedem, hogy ha meghalok, ne kelljen szenvednem. Végignéztem, ahogy az apámat félholtra verték és csak utána végezték be, és kaptam már én is elég ütést életemben. Jó lenne, ha a halálom gyors és zökkenőmentes lehetne. - Ha más ihatóbb nincs, akkor a tea is megteszi. Szolgálatban sajnos amúgy sem ihatnék. - nem vagyok valami nagy teás. Akkor már inkább a kávé, de jó feketén, hogy még a szög is megálljon benne. A vén tengeri rókák így szokták mondani, ha jól tudom. Bár jobban örülnék egy hideg sörnek, de kétlem, hogy azzal van tele a hűtője és amúgy se ihatnék ilyesmit hivatalosan. Utána indulok hát, de persze nem most fogom kezdeni az épület átkutatását, van még arra idő, először beszélgessünk. Csendben bólintok egyet, miközben természetesen szigorúan utána belépek a házba. - Ha nem érdekelne, tudod, hogy nem kérdeztem volna. - teszem még hozzá csendesen. Nem gondoltam volna reggel, amikor elindultam, vagy pár napja, mikor megkaptam ezt a feladatot, hogy ilyesmi is történhet, hogy pont vele találkozom itt. Mennyi volt vajon ennek az esélye egyáltalán?
Isabel Neva Herrera
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 35 Ω Kor : 36
- Talán jobb, igen! – sóhajtom bele minden tiltakozásomat ebbe a mondatba. Ráhagyom, higgye ezt, hogyha ettől könnyebb neki. Nem én akarok az lenni, aki mélyre taszítja a letargiába, s elárulja neki, hogy sehol se jó, mert egyszerűen azok az idők elmúltak, amikor bárki, bárhol biztonságban lehet. Ez a bura is csak látszatsemlegességet ad. De egyelőre még élvezem, s nem jutott eszembe, hogy fejtegessem az okokat. Folyamatban van, de nem ez tölti ki a mindennapjaim. A mosolya felolvasztana, hogyha szívem jéghegy lenne. Nem számít, hogy milyen erőtlen, milyen gyenge, de a mosoly az mosoly, s megmelengeti a szívemet. Igazán sosem hittem, hogy kedvesen fogadna, hogyha újra találkozunk. Azt gondoltam, hogy oltári veszekedés lenne a vége, hogy olyanokat vágnánk egymás fejéhez, amiket nem gondolunk komolyan, vagy ha igen, akkor még rémesebben hangzanak. Talán emiatt is nem léptem arra az útra, hogy a régiek után nyomozzak, miután Isabel Chevalierként meghaltam. Féltem a reakciójától, de így ebben a helyzetben megfogalmazódik bennem, hogy alaptalanok voltak a félelmeim. Lám, az idő változtatja a jellemet, formálja, faragja, de nem tépi ki teljesen a gyökereit. Csodálkozom azon, amit mond, de örülök neki. Marad bennem ugyan némi bizalmatlanság – de ez nem a személyét illeti, csak katonaságából fakad. Valahogy sosem tudtam megbarátkozni velük. - Esetleg szívesen gyűjtögetek veled! – ismétlem meg egy kacsintás kíséretében megint a „ha”-t kifejező szócskáját, kezdve azzal a mondatomat. Nem azért, hogy elbizonytalanítsam a szándékaimat illetően, egyszerűen csak azért, mert így esik jól. S elértünk a beszélgetésünknek arra a pontjára, hogy nagy vonalakban, néha ki merjem mondani mindazt, ami jólesik. - Franciaországba jöttem egy középkorú férfivel. – válaszolok röviden, nem ragozva túl a mondandómat. A hol-ra így is reagálok, lám, már tudja, hogy hol voltam, s ha szigorúan vesszük, akkor azt is tudja, hogy kivel. A nevét nem szeretném kimondani, s nem azért, mert nem esne jól beszélnem róla. Azon a napon, amikor szénné égettem őt a házával együtt, s orromba hallucináltam égett húsának szagát, na azon a napon döntöttem el, hogy kitörlöm őt azon személyeket érintő listámról, akik fel tudnak kavarni valaha. Nemes egyszerűséggel óvatosságból nem nevezem nevén kínzómat, a férjemet. Chevalier úr elég vagyonos volt és elég neves ahhoz, hogy akár ide is eljuthatott a híre, s rosszul venné ki magát, hogyha halott asszonya akármilyen röpke mondatok keretében, de újra előkerülne. Majd egyszer talán beavatom Lucast. De ahhoz még sok víznek kell lefolynia a Szajnánk, azt hiszem. - Sose gondoltam volna, hogy éppen te állsz közülünk katonának, ám azt kell mondjam, hogy illik a jellemedhez a szerep. Mindig is kissé érdes volt a modorod! – szúrok oda neki, a régi idők emlékére. Mindig is ilyen voltam, könnyedén köszörültem rajta a nyelvemet. Tisztára, mint az óvodában, ahol a gyerekek azzal fejezik ki egymás iránti érdeklődésüket, hogy meghúzzák a másik haját. Na jó, nem egészen úgy. Elvégre az oviban azért tesznek ilyet, mert tetszik nekik a másik, nekem pedig Lucas soha.. legalábbis nem úgy. Gyerekek voltunk még! Bár így utólag azért sok mindenre nem mernék megesküdni akkoriból. Az évek kicsit átírták bennem a történelmet. - Meghívhatlak esetleg egy teára? – mutatok széles, színpadias mozdulattal az Erdészlak felé. Úgyis annyira be akart menni, hát hajrá, tegye! És odabent talán meg merek nyílni neki. Ha nem is mindenben, de talán nem leszek ennyire.. tárgyilagos és tömör. Megigazítom magamon a viselt inget, összébb gombolom a nyakánál, hogy még véletlenül se csúszhasson lejjebb vállamon, láttatni engedve ezzel az alatta viselt trikó vonalai körül a hátamból. Ez az a rész, amit rejtegetni szeretnék előle most és mindig. Mert nem akarom, hogy szándjon. Nem érdemlem meg, elvégre elhagytam őket, hát megehettem a jussomat! Valahogy mindig vezeklésnek fogtam fel minden korbácsütést. Könnyebb volt élnem úgy. - Biztos vagy benne, hogy hallani akarod? – kérdezek rá azért, óvatoskodva lejjebb tekerve hangerőm. Bármennyire is rejteném, hangomból kiérezheti a bizonytalanságot, azt a fajtát, ami régen is csak akkor volt sajátom, hogyha csúnya dolgokról kellett beszélnem. Hasonló körítéssel adtam elő neki az első gaztettemet is. A mai napig nem tudom, hogy megértette-e valaha, hogy mennyire bántam azt, amit az idős hölggyel tettem. Hiszen én nem akartam lelökni a lépcsőn! Csak szabadulni akartam a karmai közül a lépcső meg csak.. csak útban volt. Ennyi az egész.
Lucas Morientes
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 32 Ω Kor : 40
Tárgy: Re: Erdészlak 2014-05-22, 18:44
Sisa & Lucas
Tagadni is nehéz lenne, hogy rosszul érint, amiért nem mond nekem semmit, de tiszteletben tartom. Talán majd... majd egyszer erre is sor kerül, hisz én se meséltem neki soha az életem minden apró részletéről. A múltamról, a gyerekkoromról még a hozzám közel állók se tudtak, mert nem volt ez olyasmi, amit az ember szívesen idézne fel. Ha jól sejtem esetében is ilyesmi lehet a helyzet. A boldog emlékekről szívesen mesélünk, de azt, ami rossz inkább nyomjuk el jó mélyre, mintha attól megszűnne a tény, hogy mi történt. Nem faggatom, csak csendben bólintok egyet. Nem tehette... elhiszem neki, talán épp ezért nem kellett volna elmennie, de ezt már nem jegyzem meg. Látom rajta, hogy így is épp elég nyomorultul érzi magát a beszélgetés során nem egy alkalommal, hiába vált vissza időnként a komolyabb arckifejezésre, én látom azokat a rejtett, mélyen megbújó érzéseket. De legalább egy kicsit őszinte velem, egy kicsit mesél és én talán egy keveset megérthetek abból, amit érez, amit gondol. Semmire sem vágyom jobban, csak épp tudom, ismerem magamat, hogy erőltetni se szoktam soha semmit. Azt mesél el, amit szeretne, és én annyit hallgatok meg belőle, amennyit a tudtomra akar adni. De nem tagadhatom jól esik, hogy úgy érzi nem volt tőle boldog, hogy talán hibás lépés volt, amit azért kellett megtennie, hogy most itt lehessen. Ki tudja mi lett volna, ha marad. Talán... már nem élne. Ha ezt nézem, akkor jobb, hogy elment. - Megértelek, vagyis... igyekezlek megérteni. Ha legalább nem voltál veszélyben az jó. Az utca kemény hely, egyre keményebb lett, miután elmentél. Talán... jobb is, hogy így történt. - persze nem fogom nyíltan kimondani, hogy jó, hogy elhagyott minket, de van abban valami, hogy az életnek néha úgy kell alakulnia, ahogy alakul, hogy minden döntésünk sodor valahova, valamiféle cél felé, amit talán csak jóval az után értünk meg, hogy elértük. Apám régen sok mindent mesélt, olyan ősi tanokról, melyeket csak sokkal később értettem meg. Kár lenne tagadni, hogy ezek közül sok volt, ami tetszett, de sajnos jóval az előtt elveszítettem az apámat, hogy ezekről bővebben is kikérdezhettem volna. - Sejtettem, hogy van itt valami, túlságosan védted azt a rozzant házat. - mosolyodom el, bár nem túl erős ez, de mégis csak egy mosolyféleség. - Esetleg gyűjthetjük együtt is azokat a morzsákat. - nem hiszem, hogy akadályozna, maximum a feletteseimnek nem kell minden apró részletről beszámolnom nem igaz? Nem olyan vészesen bonyolult ez, nem hazugság az, ha elhallgatsz néhány aprócska tényt. - Sok minden történt, túl sok... nem lettél volna köztünk jó helyen hidd el. Nem tudom... nem tudom hol voltál, de ott nem volt jó. - persze meg voltunk, megoldottuk, de sokaknak esett baja, sokakat veszítettünk el és talán idővel ő is csúnya dolgokra kényszerült volna. Nem szerettem volna végignézni, nagyon nem szívesen tettem volna. Most csak az a fontos, hogy itt van, hiszen olyan jó barát volt mindig és most jól esik a kezébe csúsztatni az enyémet. Egy kicsit... levedleni a mogorva katona külsőt, csak egy rövid időre. - Ez se túl rövid történet, igazság szerint... sok volt a rovásomon, szóval vagy a katonaság, vagy a büntetés. Ez tűnt jobb megoldásnak. És végülis nem olyan rossz. - finoman megrántom a vállam. Végülis még élek, szóval egész jó vagyok ebben, bár most itt ragadtunk, kicsit elzárva a harcoktól, de most először nem bánom. Most először nem zavar a bezártság. - Hát te? Meséld el, amit... el lehet. - nem akarom faggatni, azt biztosan nem. Annyit mond, amit szeretne, a többit pedig majd talán egyszer... egy másik alkalommal. Itt ez a bura, ha akarna se tudna egyikünk sem elszökni a másik elől.
Isabel Neva Herrera
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 35 Ω Kor : 36
A fájdalom a barátom volt hosszú hosszú évekig. Akkor kezdődött, amikor életem első anyák napjáját megéltem anya nélkül. Egyedül éreztem magam, igazságtalannak tartottam a világot és azt akartam, hogy másnak se legyen anyukája, ne csak nekem. Üvölteni akartam és zokogni, de annyian voltak korombeliek körülöttem, s nem vonulhattam el, hogy csak lenyeltem a könnyeket és azok egycsapásra belém fagytak. Soha többé nem jöttek elő. Még az első korbácsütés sem csalta elő őket belőlem, pedig a testem soha azelőtt nem fájt annyira. Az élet velejárójaként tekintettem a fájdalomra, nem érdekelt. De a kérdése felkavarja lelkemet, s égő vágyat ébreszt bennem aziránt, hogy elmondjam neki a történetemet. A mesét arról, hogyan vert a férfi, aki a nevelőapámból lépett elő férjemé, de aki még apámként lopta el a szüzességemet, mert mindketten tudtuk, hogy soha nem akar engem másra, csak vágyainak tárgyának. A világ képében nevelőm volt, kettőnk között pedig a szeretőjének tartott és soha nem atyáskodott felettem. - Nem tehettem. – válaszolok tömören. Szavaim mögött ott van minden ki nem mondott igazság, s a vágy, hogy beavathassam Lucast, de az valószínűleg egy másik történet lesz, melynek elbeszélésére máskor kerül sor. A szavak mögött ott sikolt a kérdezz már rá!-valóság, de nem gondolom, hogy annál a pontnál tartanánk, amikor minden magyarázat nélkül hátat fordítok neki, felhúzom az ingemet, s megmutatom neki hegekkel teli hátamat. Nem akarom, hogy sajnáljon. Nem érzem úgy, hogy megérdemelném, s különben sem vagyok rászorulva. Azt szeretném, ha annak látna, akik lehettünk volna, ha nem megyek el. De mivel ez sosem történhet meg, hát maradok a realitások talaján. - Az okokról mindig utólag derül ki, hogy jók voltak-e vagy sem. Épültem attól, hogy elhagytalak benneteket, ahogy ti is gazdagabbak lettetek egy tapasztalattal. Ám.. – veszem lejjebb a hangerőmet suttogássá - ..neked nem akarok hazudni, sosem voltam veled őszintétlen régen sem. Hát megmondom azt az igazat, amit még hangosan nem ejtettem ki a számon soha. Elhallgatok, mert nem tudom, hogy hogyan fogalmazzam meg a dolgokat. Végül maradok a legegyenesebb úton, s bár nem tűnik az évezred ötletének, hogy belemenjek ebbe, mégis úgy érzem, hogy tartozom ezzel magamnak. És neki is. De elsősorban magamnak, azt hiszem. - Sosem voltam boldog attól, hogy elhagytalak titeket. Szükségszerű rossz döntés volt, mely hozzásegített ahhoz, hogy az legyek, aki ma vagyok. Megvonom a vállamat a szavainak hallatán. Sosem voltam az a lány, aki homokba dugta volna a fejét a problémák elől és pedig biztos lehet abban, hogy tényleg arról szeretnék történeteket hallani, amik történtek. Ha az életem elkövetkező éveit csak ezen történetek hallgatásával tölteném, akkor sem múlna el a „nekem is ott kellett volna lennem”-bűntudatom. És akkor üdv néked erdészes téma! Akármit is tudok a közös múltunkról, nem kellene megbízzam egy hivatalos személyben, aki az előbb még azzal fenyegetett, hogy keresztül fog gázolni rajtam, hogyha nem engedem be. Nem kellene. De én mégis megteszem, épp csak ezt nem verem nagy dobra. Óvatosan fogalmazom hát meg, amit mondani akarok. - Én is nyomozok az ügyben, éppen úgy, mint te. S mivel ugyanazt a morzsát ketten egyszerre nem tudjuk felszedni, ha te akarsz csipegetni, akkor nekem kell vállalnom azt a feladatot, hogy megyek utánad, s figyelem a tenyered, amibe gyűjtöd a darankákat. Hű, Isabel Herrera, ez aztán nagyon frappáns volt! Olyan magasan repülsz, hogy lepkehálóval sem érnek utol.. majom! - A remények megcsalnak, Querido, sose higgy nekik! – sóhajtok fel, nem törődve többé az erdésszel, a magam nyomozásával vagy azzal, hogy mennyire sejnálom, ami Felipével, Pabloval vagy a többi többiekkel történt. Csak egy valami létezik számomra: érintése, ahogy tenyerébe simítja a kézfejem. Apró lépés? Nem, nem az. Közös múltunkból ez a híd a jelen felé. S hogy a világom szűkült-e ekkorára össze, vagy a gesztus nőtt ilyen hatalmasra meg, azt nem tudom. Mindenesetre nekem mindent jelent. Reményt, hitet, megbocsátást, múltat, jelent, jövőt. Ha csak pár szívdobbanásnyi időre is, de elveszek ebben a jó érzésben. - Hogy kerültél ide? – kérdezem elég átfogón, s nyilvánvaló, hogy érdeklődésem fókuszában nem kifejezetten az Erdészlak áll.
Lucas Morientes
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 32 Ω Kor : 40
Tárgy: Re: Erdészlak 2014-05-21, 12:42
Sisa & Lucas
Elment csak úgy szó nélkül, hát persze, hogy érdekel, hogy egyáltalán megérte-e, hogy volt-e értelme annak, hogy csak úgy kilépett az életemből... az életünkből. Talán valamelyest megnyugvással töltene el, ha igennel felelne? Legalább értelmét látnám a dolognak és már az is elég nekem azt hiszem. De a válasza éppenséggel nem elégít ki, nem az, amire várok, sokkal több fájdalmat érzek benne, mint amit a szavai megmutatnak, vagy csak én képzelem oda, mert talán valahol mélyen azt szeretném, tudja... hibázott. Talán valahol remélem, hogy úgy gondolja nem kellett volna ezt tennie. Visszatérhetett volna, de azt sem tette, azt hinné az ember, azért mert túl jól alakultak a dolgai. - Akkor miért tetted? Miért nem jöttél vissza? - megtehette volna, nem mondtuk volna neki, hogy ha egyszer elment, akkor ennyi. Igenis szerintem lett volna értelme, ha egyszer nem alakultak úgy a dolgok ahogy akarta. Közelebb lép, én pedig tudom, hogy viszonoznom kéne az érintését, megfogni a kezét, hogy az arcomnál tartsam, de mégis képtelen vagyok rá. Nem is arról van szó, hogy hibáztatom, egyszerűen csak sok idő telt el, sok minden történt, miután ő elment. Túl sok mindent láttam és néha úgy érzem a lelkem egyszerűen csak napról-napra hal meg. Nem vagyok már az, akit ismert, az az utcakölyök, már jó ideje nem, és nem tudom, hogy egyáltalán az az önmagam ott van-e még bennem valahol mélyen, vagy már rég kihalt belőlem és soha nem idézheti vissza senki és semmi. - Legalább tudtuk volna, hogy jól vagy, hogy jó okod van elmenni, és... nem felejtettünk el. - folyamatosan többesszámban beszélek még mindig pedig igazából sok esetben rólam van szó, nem a többiekről Azt hiszem ez a vadóc lány volt a legközelebb hozzám, igazán jó barát volt és szíven ütött az, hogy egyszerűen csak elment, hogy minden bizonnyal más életet választott. - Nem, csupán nem vagyok benne biztos, hogy tényleg arról akarsz történeteket hallani, amik történtek. Sok rossz volt köztük, nem épp a legjobb mese témák. - én magam sem szívesen emlékszem vissza a múltam bizonyos részeire. Ő nem látta, amikor először húztam meg a ravaszt egy élő személyre szegezve a fegyvert. Örülök neki, hogy nem láttam, nem volt része a keményebb balhékban, nem kellett ott lennie, amikor elfajultak a dolgok. Talán... jobb is, hogy elment. Tovább kell lépni, muszáj. Változott ő is, én is, és most még a körülmények is meglehetőségen furák, nekem pedig dolgom van. Az, amivel megbíztak és nem mehetek vissza üres kézzel. - Beavatlak, ha elmondod, hogy mégis mit keresel itt. Nehéz elképzelnem rólad, hogy... erdésznek álltál. - tényleg nem hiszem el a dolgot, túlságosan furcsa és az eddigi viselkedése és hazugságai alapján biztosan van rejtegetni valója. Szinte süt a tekintetemből, hogy nem akarok több hazugságot, hogy mondhatná az igazat, ha már akkor régen nem tette meg mielőtt eltűnt az életemből... az életünkből. A kérdése viszont tökéletesen megakaszt, pedig már majdnem rászánom magam, hogy ellépjek mellette és a ház felé vegyem az irányt. De így mégis hogyan tehetném? - Sokunkat elveszítettük... Paolo lábát levitte egy akna, aztán ott volt a kis Felipe. Emlékszel még a jellegzetes vörös hajára? Szinte eltűnt benne a vér, amikor szétverték a fejét. - halkan sóhajtok egyet. Sejtem, hogy nem erre kíváncsi és nem akarok fájdalmat okozni neki, de így legalább látja, hogy nem kíváncsi annyira a múltra, nem érdekelheti, hogy mikről maradt le, mert a nagy részük nem volt kellemes, sem szép, amire emlékezni kéne. - Mindig reméltem, hogy jobb helyre kerültél... - mondom ki végül egész halkan és most először nyúlok a keze után, ami ott lóg a teste mellett. Nem teszek mást, egyszerűen csak finoman megfogom. Apró lépés, de... lépés.
Isabel Neva Herrera
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 35 Ω Kor : 36
Hogy megtaláltam-e? Ez egy nagyon jó kérdés! Az biztos, hogy találtam dolgokat, de nem merném kijelenteni, hogy azokat kerestem. Lássuk csak, mit is mondhatnék neki? Hogy kerestem a szerelmet, amiről minden lány álmodozik? Vártam a szőke herceget, aki fehér lovon majd megérkezik és elvisz magával a palotájába, hogy aztán boldogan éljünk, amíg meg nem halunk? Hogy megtaláltam az igazságot saját vakságomat illetőn? Esetleg közöljem vele, hogy megszámlálhatatlan mennyiségű korbácsütést leltem, sebeket, melyek soha nem gyógyultak be a lelkemben? Nem, nem akarom terhelni mindezzel. Inkább egyszerűen közlöm vele az igazság egy verzióját. Mert igen, az igazságnak vannak verziói, mondjon akárki, akármit is. - Fogalmazzunk inkább úgy, hogy inkább csak elveszítettem. A megtalálásnak nem sok köze van a múltamhoz. Elhúzom a számat. Akarom, hogy közelebb jöjjön, hogy ne nekem kelljen megmozdulni, de ő úgy áll ott, mint akit odaragasztott az élet. Ha lennének könnyeim, akkor itt jönne el az a pont, hogy elerednének, érből csermellyé válnának arcomon, hogy végül patakká, folyóvá, folyammá duzzadjanak. Mert a múlt fáj. Nem tudom letagadni magam előtt, hogy mennyire fáj. De megérdemlem, én tettem ilyen fájdalmassá, hát most viselem a saját keresztemet. Érintem azt, aki nem kíván engem érinteni, majd elengedem, hogy csak saját lelkemet tarthassam továbbá a kezemben, s próbáljam meg egy szorítással megfojtani azt. Hogy lehet egy ember szíve ennyire nehéz? Már el is felejtettem, hogy ez milyen. - Később felejtettetek volna el örökre, hogyha megteszem? - szalad ki fogaim kerítésén a kérdés, mely talán váddal telhetne, ha hagynám neki. Akármennyire is tudom, hogy elfeledésem volt a jogos reakciójuk, mégis zavar a tudat, hogy tényleg megtették. Piszkálja a csőrömet, hogy Lucas nélkülem lett az, aki, s látszólag nem kér már belőlem, s ezt nekem meg kellene értenem. Fel kéne dolgozzam a közöttünk általam megásott szakadék látványát, de én még mindig a legjobb barátomat látom benne, akármit is követtem el ellene. Szebbik lelkem arra vágyik, hogy ő is a régi énemet lássa, s örömujjongással omlasszon saját karjaiba. - A túl sok gondolom ebben az aspektusban azt jelenti, hogy már nincs jogom ahhoz, hogy tudjam ezeket. - vonom le keserűen a konzekvenciát. Persze nem ezt mondta, de számomra ezt jelentették a kiejtett szavak, hangom tehát újra megtelik a hivatalos éllel, amivel a beszélgetés fonalának felvételekor töltődött tele. - Amennyiben beavatsz a nyomozás részleteibe, úgy igen! Egyelőre nem mondom el neki, hogy újságíró vagyok, maradjak csak meg erdész a szemében. Bár erőteljesen kilóg a lóláb, hiszen miért érdekelne egy erdészt bármi is a másik erdész eltűnését illető nyomozásból? S ha apámról hazudtam – mert azt tudhatja, hogy megtettem, elvégre tizenéves korunkból jól ismerheti szüleim igaz történetét – vajon mit torzítottam még el erdészségemet illetőn? Övé a lehetőség, hogy felgöngyölítse a szálakat. Egyelőre nem állok félre az útjából, maradok moccanatlan, élő tilalomfa a veranda lépcsője előtt. Tekintetemet az övébe fonva állok előtte, s próbálom annak látni, akinek látnom kellene. Egy férfinek, aki a munkáját végzi, s nem egy alig-kamasznak, akivel az utcákat rójuk elcsenhető élelem után. Úgy látszik, hogy ez a vonat már elment, de mégis.. van valami, amit feltétlenül meg kell tudjak, hát visszakanyarodom a vakvágányhoz, melyet az előbb hagytam magára gondolatban és szavakban is. - Elvesztettük egyikünket? A kérdésem fogalmazása ösztönösen csavarodik elő belőlem, egyértelmű jelét adva annak, hogy én még mindig ugyanaz vagyok. Hogy nekem a csapatunk még a részem, a múltam egyetlen olyan része, amelyet még szeretek. Ám mivel ennyi minden nem fér el két egyszerű szóban, Lucasra van bízva, hogy hogy értelmezi a kérdésemet, s milyen mögöttes érzelmi, értelmi töltést lát belé.
Lucas Morientes
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 32 Ω Kor : 40
Tárgy: Re: Erdészlak 2014-05-20, 14:05
Sisa & Lucas
Valahogy már nem is tűnik olyan fontosnak, hogy bejussak abba a házba, pedig tudom, hogy be kéne majd, de... most valahogy nem olyan lényeges ez. Nem dobhatom csak úgy félre azt, amiért jöttem, de mégis csak mindent megváltoztat az, hogy most ő van itt. Nem egy vadidegen nő és persze még mindig ugyanolyan jól fel van vágva a nyelve, mint régen, ugyanolyan jól beszél. Az a Lucas, aki régen ismerte tisztelettel adózik, hogy milyen ügyesen próbálta húzni az időt, bár még mindig nem értem pontosan, hogy miért. Nem tudom miért nem enged be, körülnézni, azt pedig végképp nem értem, miért kellett elmennie. Sokáig tudni szerettem volna a válaszokat, sokáig reméltem, hogy majd előkerül, visszajön és nem csak hírt hallunk róla, hogy bajba keveredett, vagy baja esett. De még hír se jött, és egy idő után már nem várod a lehetetlent, mert nincs értelme, csak kiszívja az erődet a felesleges reménykedés. Most talán választ kaphatok, talán elmondja, hogy miért kellett olyan hirtelen szó és előzetes bejelentés nélkül lelépnie. Kerestél valamit... - ismételem el a szavait. Azt hiszem ebből egyértelmű, hogy nem fogja elmesélni, pontosan mi is történt vele, vagy mi volt a pontos oka annak, hogy elment. - És megtaláltad? - azt hiszem ez a fontosabb, hogy ha már így eltűnt, akkor legalább volt értelme. Ha volt, akkor azt hiszem nekem is könnyebb, akkor megértem, hogy ezt tette. Lehet, hogy erre volt szüksége a boldoguláshoz, a teljes élethez, akkor pedig nekem egy árva szavam sem lehet. Nem feddhetem meg, hiszen nem tartozik nekem magyarázattal, miért is tartozna? Csak talán valahol mélyen motoszkál bennem, hogy... igenis kifejthetné bővebben. - Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az a világ, amiben mi éltünk nem olyan volt, amiben mindenki meg tudja védeni magát... Nem tudhattuk, hogy mi van veled. - meg tudja védeni magát, persze. Sokan hitték azt a srácok közül, hogy meg tudják védeni magukat és sokuknak nem sikerült. Nem mindig jön be minden számítás, főleg ha nagyban kezdesz el játszani, mert már nincs más választásod. A végtelenségig nem megoldás, hogy apró lopásokból tartod el magad, ez ilyen egyszerű. Nem hiszem, hogy komolyan ilyen könnyedséggel képes ezt mondani, mintha ne is lett volna nagy dolog, hogy csak úgy elment. - Akkor is elbúcsúzhattál volna. - teszem még hozzá talán egy kicsit halkabban a kelleténél. Persze, hogy bántott, hogy elment, de rég volt. Kihúzom magam, mintha nem is számítana az egész. Változtam, bizonyára ő is, megkeményítettek az évek, még a megszokottnál is jobban. - Csak az, mint mindig, kerestük a lehetőségeket, néha kicsit keményebb balhékba keveredtünk. Sok minden történt Isabel... túl sok minden. - halkan sóhajtok egyet, amikor a szemem sarkából látom, hogy emelkedik a keze, majd végül az arcomhoz simul. Tudom, hogy meg kéne moccannom, meg kéne fognom, oda kéne szorítanom, hogy érezzem a bőre finom érintését, de még sem teszem. Sok minden változott, és én sem vagyok már az a fiatal suhanc, aki voltam. Már nem állok könnyedén az élethez, nem szórakozom és nem veszek részt balhékban, hiszen katona lettem, kötelezettségeim vannak, mint az is, hogy kivizsgáljam ezt az ügyet. Valahol mélyen az a fiatal srác azért kiabál most, hogy fogjam meg a kezét, ne engedjem, hogy eleressze az arcomat, de nem hallgatok rá, már rég nem hallgatok rá. - Engeded, hogy átnézzem az erdészlakot? - nehezen megy, de végül mégis visszatérek a hivatalosabb mederbe, oda, ahol tartottunk eredetileg, hiszen ezért jöttem, nyomozni.
Isabel Neva Herrera
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 35 Ω Kor : 36
Megtehetné, tény. Szerintem meg is tenné, ez is tény. Egész lenyűgöző akkor, hogy nem csörtetett rajtam keresztül már vagy tíz perce, s hagyja, hogy itt szórakozzak vele. Udvarias egy vaddisznó ez, le a kalappal. Na mondjuk ettől nem fogom szívesebben beereszteni. Nem, mintha rejtegetnék valamit, egyszerűen csak szeretnék én a végére járni ennek az ügynek, s nem szívesen hagynám, hogy valami hivatásos mitugrász beleköpjön a levesembe. Mindig csak a baj van velük. - Méltányolom maximális udvariasságát, látszik önön, hogy jó családból származó, kulturált személyiség. Intelligens, meg minden. – hízelgek, hátha ez bejön. Persze nyilván esélytelen, de erre már vagy tíz mondattal ezelőtt rájöttem. Lassan ott tartok, hogy lazán beengedem, aztán majd a sarkában totyogok, hátha felszedek valami információt. Különösen az érdekelne, hogy mi az, amit már tud. Mindig hasznosak az előzetes információk. Aztán persze egy szempillantás alatt válik semmissé minden, amiről eddig beszéltünk. A kérdése, s mindaz, amit utána mond, körülbelül kést forgat a szívemben. Hiszen tényleg aggódtak értem! Ez olyan, mint egy valóra vált álom. Épp csak lassan a rémséges fajtába fordul, ahogy annyi elvesztegetett év a nyakamba szakad. Legszívesebben azonnal közölném vele, hogy mennyire vágytam vissza, hogy milyen rossz döntést hoztam és hogy mennyire megbántam. De az legalább annyira nem lenne én, mint hogyha a lábai elé omolnék zokogva, könnytengerbe fullasztva az eltelt, boldogtalan évek emlékét. - Kerestem valamit. – közlöm egyszerűen. Nem akarok én fennkölt lenni vagy titokzatos, egyszerűen ez az a válasz, ami a legkevésbé suta. Tulajdonképpen még igaz is, elvégre az utamat kerestem, a lehetőséget egy sekélyes, ám de éhségmentes jövőre. S ha a dolgot csak egy szemszögből nézzük, akkor meg is találtam, elvégre gazdag férjem lett, aki felnevelt maga mellett, amíg el nem értem a tizennyolc éves kort, s el nem vehetett. Addig is vert és aztán sem szokott le a korbácsolásról. De akkoriban olyan mindegy volt, hisz nem éheztem, tető volt a fejem felett és annyi pénzem volt, amennyit nem is tudtam elkölteni. Persze egy percig sem hittem, hogy boldog vagyok. Mindig hiányzott egy részem, az a részem, ami most épebbnek tűnik, mint valaha. Ahogy itt állok a megelevenedett múlttal szemben, hirtelen minden olyan más színben kezd ragyogni. És persze ez is olyan dolog, amit nem mondhatok el. - Rendben voltam, hisz tudhattátok. Mindig tudtam vigyázni magamra! – evezek tettetett könnyedséggel egy másfajta vízre. Tudat alatt kíváncsi vagyok, hogy mit is gondolt rólam akkoriban olyat, amit nem mondott el nekem. Vajon mennyire tartott erősnek, S vajon mennyi ideig remélte, hogy visszatérek még? - Mi történt veletek? – teszem fel a kérdést, s bár még mindig tudom, hogy nem kellene semmit sem mozdulnom, már nem tudok többé megálljt parancsolni kezeimnek. Az arca után nyúlok, s ha hagyja, akkor egy pillanatra jobb orcájára simítom tenyeremet. Mintha csak azt akarnám érezni, hogy ittléte valós. Hogy nem pukkad szét, mint egy szappanbuborék, hogyha hozzáérek valahol. Végül elhúzom a kezem, hogyha nem akadályoz meg benne. A mögöttem elterülő erdészlak huszadrangú helyszínné válik, s helyette lelki szemeim előtt megjelennek Granada utcái és a többiek is. Vajon ők is itt vannak? Vajon lehet még valami ahhoz hasonló? Mert mi tudtunk élni. A nyomorban is megtaláltuk azt, amiért érdemes volt felkelni nap, mint nap. S hangozzon bármilyen groteszkül is, én mégsem szégyellem: azok voltak a legszebb éveim. De nekem el kellett rontanom. Bár.. talán nem léptem olyan végzeteset, hiszen a sors mégsem haragszik rám annyira, hogyha elém sodorta Lucast, az elsőt az egyenlők közül.
//
