Sosem fogom megszokni ezt a századosi megszólítást, de figyelmesen hallgatom. Mikor viszont kezet nyújt és bemutatkozik csak kimérten pillantok le a felém nyújtott apró kézre.
- Örülök, Vianne. - Hangzik el a mondat teljesen sablonosan, aztán katonásan magasra szegem az állam és visszafordulok a kúthoz. Az öcsém minden bizonnyal nem így járt volna el, de én még csak futólagosan sem ismerkedem civilekkel szolgálatban.
- Igen, az meglehet, kisasszony. - Felelek még mindig a kutat szemlélve, látszólag különösebb figyelmet nem fordítva a nőre. Egyébként kismillió dologra tudok egyszerre figyelni, nem hiába lettem őrnagy, vagyis most százados. - Nem kényelmesedhetnek el ugyebár.
Fél szemmel hátrapillantok, le a kannákra, miután elárulta miért is van itt ilyenkor, bár nem mintha meglepő lenne, hisz ezért van ez a hely. Megkerülöm a kutat, immár szembekerülve a nővel és ráemelem a tekintetem.
- Ne aggódjon, nem fognak ideszokni a katonák, ha erre céloz. - Csupán tettem egy reggeli sétát, kellemest a hasznossal alapon, de mivel nem vagyok egy nagy szószátyár nem áll szándékomban minden egyes részletről beszámolni.
- Milyen a vízellátás a városban? - Az nekem nem elég, amit a többiektől hallok a megbeszéléseken, ahol a legmagasabb rangú tisztek vannak jelen, jó ha több szálról mérem fel a dolgot.

Az, hogy a délelőttöm relatív szabad, nem azt jelenti, hogy semmittevésre akarom pocsékolni, meg amúgy is koránkelő típus vagyok. Máskor ilyenkor már rég meg szokott lenni a reggeli futás, de ez a test jelenleg ilyenekre használhatatlan. Félő, ha elkezdenék futni felszakadna az ingatag varrás és a törött bordák mentén szépen kipotyogna egy-két belsőszerv, azt meg magammal sem akarom megtenni, nem hogy az öcsémmel. Egy kellemes reggeli séta viszont belefér, errefelé még úgysem nagyon jártam.
Épp a forrást szemlélem, lassan kerülgetem, azt próbálom kisakkozni, hogy ha a seregnek kifogyna az ivóvízkészlete ez itt mennyi időre és hogy lenne elég úgy, hogy osztozunk a várossal, lehetőleg konfliktusok nélkül. Elégnek elég lenne huzamosabb ideig is, de mivel nem egy nagy területről van szó szigorú beosztást kellene betartani és betartatni, hogy mindenkinek jusson. Már majdnem a számításaim végére érek, mikor egy női hang töri meg a csendet, én pedig a hang irányába fordulok.
- Jó reggelt... - Mivel századosnak szólított valószínűleg ismeri Henryt, s én is szeretnék hozzábiggyeszteni egy nevet a köszönéshez, de hiába figyelem a közeledő arcot, egyszerűen semmi. Még ha olyannal találkozom is, aki csak futólagos ismertsége az öcsémnek és ő maga sem tudná hirtelen hova tenni az illetőt, néhány másodpercen belül akkor is előjön egy név, egy rang, vagy bármi, de most nem igazán akar, szóval fogalmam sincs ki ez a nő. Szinte érzem, hogy Henry milyen jól szórakozik itt a hátsóülésen azon, hogy sikerült összezavarnia a dolognak. Megvárom, ahogy a hölgy közelebb ér, csak akkor felelek egy halovány mosollyal. - Valahogy úgy. Viszont látom nem én vagyok az egyetlen, aki ilyenkor „kirándulgat”.
- De mondja csak, hölgyem... ismerjük egymást? Elnézést, de nem tudom hova tenni az arcát. - Töröm meg a rövid csendet. Kissé kellemetlen, de jobb az elején túl lenni rajta, mint úgy tenni, mintha tudnám ki ő.