Nézem a szép szőke nőt, mert nincs mit tenni, női szemmel is el kell ismernem, hogy nagyon mutatós, és közben leesik, hogy gőze nincs nem csak a befőzésről, de valószínűleg a háztartásról sem.
Vajon ki lehet ő?
Talán valami előkelő dáma? Azt az ötletet elvetem, hogy egy gazdag gyáros felesége, aki valami miatt épp cselédlány nélkül maradt és így maga látogat ki a piacra. Nem is tudom, őt el tudnám képzelni ebben a szerepben, de a jegygyűrű hiánya ez ellen szól.
Az is lehet persze, hogy színésznő, vagy énekesnő. Amilyen csinos, ez bőven elképzelhető. A férfiak szeme megakad rajta. Olyan, mint aki a magazinok címlapjáról lépett le, divatos, szőke, a szemöldöke finoman kiszedve, hiába a háziasszonyi öltözet, egy másik nőt nehezebb átejteni ezzel, mint egy férfit.
Igen, talán színésznő, aki itt próbálgatja, hogyan állna neki egy szerep. Ez olyan logikus gondolat.
De persze az is lehet, hogy olyasféle nő. Olyan, akihez inkább eljárt a valaha volt vőlegényem, mikor én azt mondtam, hogy még várnék. Nagyon szép, és biztosan megélhetne a bájaiból. Én pedig épp elég történetet hallottam már Jeanne-tól, és egyet-kettőt örömlányoktól is, akik tőle kértek segítséget, hogy ne akarjak pálcát törni felettük. Közöttük is van mindenféle. Jó és rossz is. Nem lehet őket egy kalap alá venni. És semmiképp sem őket kell hibáztatni azért, ha egy férfi nem képes hűséges maradni.
Kísértés mindig is volt és mindig is lesz. Mindkét nem számára.
Most is csak reménykedhetem… Miben is? Hogy Isaac holnap is engem keres és nem másik szoknya után koslat majd? Hát igen.
Halkan sóhajtok.
Pedig egy ilyen nő, mint ez a szőke, na, igen, ő gyönyörű, divatosan az, ő bárkit megkaphat.
Viszont vesz egy kiló sárgabarackot, és ez a fő. Nem irigykedhetek.
– Csak tartsa ide a kosarát és máris adom! Ígérem, nem fogja megbánni. Jó ez pitére is, meg csak megeszegetni is – mosolygok rá, és válogatni kezdem neki a barackot a tálba, amit a mérlegre lökök. – Egy kiló tíz. A tálat már leszámoltam. Maradhat?
A kezem fejével söprök hátra egy elszabadult sötét hajtincset a homlokomból.
– Mit szólna némi különlegességhez? – vetem fel neki. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem igazi háziasszony, de attól még bőven lehet, hogy ma este szeretne elbűvölni valakit. De ha nem, akkor ő maga is élvezheti az ízeket, és némi kényeztetést.
– Van itt érett szeder is. Csodálatos tud lenni egy vacsora végén, főleg ha elkészíti habnak. Attól minden férfi elalél – kacsintok rá. – És nem is nehéz ám, nem kell hozzá más, csak egy tojás, meg némi cukor. És tojással is szolgálhatok. Igazi csemege ebben a meleg időben, olyasmi, amit máshol bizony nem kap a városban.
Elmenni meg úgysem lehet a bura miatt. Szóval, ha szereti a finom dolgokat, talán ráharap.

Ha vasárnap, akkor az nekem piacnap. Ez így van már kislánykorom óta, amióta járni tudok. Akkoriban Jeanne azért hozott magával, mert nem volt kire bíznia, és otthon mégsem hagyhatott egyedül, utána azért, mert én is szerettem a nyüzsgést, a heti piacokat, végül már azért is, hogy a nagyobb rekeszek és ládák emelésében segítsek neki. Ahogy nőttem úgy bízott rám egyre többet az árulásból is. Kezdetben csak rikkancsként kiabáltam, hogy itt az érett paradicsom, vegyenek, jöjjenek, itt az eper, de utána már szedhettem és mérhettem is a portékát, majd még később már nálam is lehetett fizetni, sőt újabban már alkudozhatok is a vevőkkel, ha úgy látom jónak. Jeanne részéről ez a legteljesebb bizalom jele.
Nekem pedig csak ez számít. Nem tud érdekelni, ha a kollégáim közül páran húzzák a szájukat, mert vasárnaponként besegítek. Én nem leszek attól kevesebb, hogy megemelek pár zöldséges ládát és gyümölcsös kosarat. Ettől nem fogok elfelejteni se gyorsírni, se gépírni, nem leszek sem ostobább, se tapintatlanabb, sem megbízhatatlanabb. Nagyon tudom sajnálni, ha valakinek nem tetszik, hogy a rendőrségen végzett munkám mellett Jeanne-nak is besegítek.
Tekintettel a jó időre ma laza öltözékben jöttem, bő, halványkék, rövid ujjú blúz van rajtam, és egy vékony nadrág, amit térd alatt levágtam, mindehhez dorkó, mezítlábasan. Nem épp az az öltözék, amiben hét köznap dolgozni járok, de ez is én vagyok. Az elegáns franciakonty, vagy a fonat helyett a hajamat egyszerűen csak lófarokba kötöttem.
Itt a piacon ismernek jól, és már nem ütköznek meg a megjelenésemen, sőt, már a megjegyzésekről is kezdenek leszokni azok, akik csak irigykedni tudnak, de a kerthez nem értenek úgy, mint Jeanne és én. Mert azért elég sokat tanultam már én is, amit egyáltalán nem bánok. Jobb több lábon állni, és a megszerzett tudást senki sem veheti már el tőlem. Így van ez a nyelvtudásommal is, bár azzal az a gond, ha nem használom, akkor kopik. Bár szerencsére az angollal elég jól boldogulok, rám is fér újabban.
Egy női hangra nézek fel. Csinos, szőke, egyszerű könnyű szoknyában. Háziasszony, annak tűnik. Valahogy mégis furcsa, mintha túl álmodozva nézne. A franciája tökéletes, talán picit túlságosan is az, úgy beszél, mint a párizsi előkelőek.
Oda sem néz, mi felé int. Ez így érdekes lesz.
– A kajszi, az tökéletes választás – felelem egyszerűen, a hangom határozott, és kihallik belőle az avignoni íz –, remek döntés, és csak két frank egy kiló. De vigyen befőzni, és nem bánja meg, ha elvisz négy kilót, akkor adom másfélért – ajánlom neki, miközben jobban megnézem magamnak.
Nálam pár évvel idősebb lehet, de a kezén neki sincs még jegygyűrű.
Az arca nem ismerős. Ez is feltűnik, ezek szerint nem járt felettem az iskolában, tehát felnőtt fejjel került a városunkba, és talán nem is olyan régen, mert itt a piacon sem láttam még soha.
Kíváncsi vagyok, mit felel az ajánlatomra, hátha a válaszából többet is megtudhatok róla.

Vianne














          &













                Libi

Nyilván naivság volt tőlem azt gondolni, hogy eltérve a szokásaimtól egy percét is élvezni fogom annak, ahogy könnyű szoknyában, háziasszonynak öltözve sertepertélek a piacon, kis kosárral a karomon. Mégis nekiindultam ma reggel, mert úgy voltam vele, hogyha csak otthon – már ha ezt a helyet valaha annak tudom majd tartani – gubbasztok, akkor annak semmi haszna sincsen. Én kezdeni akartam valamit magammal itt Avignonban, lépni, törekedni a bosszúra, melyre azóta szomjaztam, hogy lemostam magamról testvérem vérét.
Nem a németek ölték meg. Azok az emberek emeltek rá fegyvert, akiket születésétől ismert, akikben bízott és akik sosem piszkálták őt a hite és származása miatt. Ám mégis, egy délelőtt elgurult a gyógyszerük, telezsúfolódott a fejük ostoba, világi hírekkel és bár célozni nem tudtak, mégis szerencséjük volt. A golyó üssön bármilyen lyukat, a lyuk lyuk marad a testen, s belőle az élet oly könnyen eltávozik. Hersh is hiányzik, de legjobban mégis azt hiányolom, hogy nem volt nálam akkor apám vadászpuskája, s nem lyukasztottam ki a bőrét a lövésznek. Lövész? Röhejes! Egyszerűen csak mázlija volt.
Szóval mára maradjunk annyiban, hogy úgy csattogok a portékák között, mintha legalábbis érdekelne, hogy ki és mit árul. Mintha nem arra figyelnék, hogy hogy élnek itt az emberek, hogy hogyan tudnék tökéletesen beépülni közéjük. Egyelőre ezt a könnyed álcát választottam, mert egy nő mi lehet, ha nem háziasszony? Igaz, hogy az asszonysághoz egy férj is hiányozna, s momentán a jegygyűrű az hiánycikk. De a házikisasszony hogy hangozna már? Bármilyen nyelven idiótán.

- Elnézést, mennyiért ad egy kilogrammot ebből? - mutatok rá egy kazalnyi gyümölcsre, nem figyelem mire. Egyáltalán nem érdekel sem az áru, sem a válasz, de ékes franciaságomat szerettem volna fitogtatni, s leküzdeni a céltalanság maszkját magamról. Kivételesen hasznosnak találom, hogy nincs gondom a nyelvvel, apám tudott valamit, amikor taníttatni kezdett. Ajkaimon mosollyal várom a választ, s míg így teszek, egy kósza tincset a fülem mögé tűrök. A mai frizurámat szándékosan kissé ziláltra vettem, ne legyek már olyan átkozottul tökéletes, amilyen egyébként sem vagyok.