Azt, hogy az első pillanatban igazam volt Franco, illetve Costa kapitány megítélésében indirekt jelek bizonyítják csak. De azért józanul szemlélve a helyzetet, ha ő lenne a baltás gyilkos, akkor már biztos előkapta volna a jégcsákányt, vagy valami hasonlót. Attól sem tartok különösebbképp, hogy erőszakkal akarna az erényeimre törni, ugyanis elég jóképű fickó, fiatal is, és szerintem van benne jó adag hiúság és büszkeség is, nem az a típus, akinek szüksége lenne arra, hogy erőszakkal rohanjon le egy nőt, sőt a férfiúi önérzete sem engedné ezt, azt hiszem. Szerintem az ő típusa inkább úgy véli, a nő legyen hálás azért, hogy ő hajlandó ránézni. De persze tévedhetek is, nem ismerem a kapitányt, és így elhamarkodott lenne ítélni felette ilyen szempont*ól.
Elnevetem magam.
- Na persze!
Szerintem éppen hogy nagyon is helyén van az esze. Bár azt nem látom e, miért raktároznának bármit is egy temető*en, de ha ő így gondolja, ám lássuk, igaza van-e.
- Tudja, Franco, csak azt nem tudom, ha meg is találja, amit keres, hogyan gondolja elvinni innen?
Igazság szerint, amíg nem valami a városhoz tartozó történelmi kincsről, műtárgyról van szó, addig, nem is tudom, sok mindent elvihetnének tőlem, ha ez lenne az ára, hogy vége legyen a háborúnak.
Nem mintha a pénz nem számítana, vagy az ékszer, de van, ami fontosabb.
Aprót grimaszolok.
És nem mintha pénznek vagy ékszernek bővében lennék, de az elsődleges akkor is az emberi élet, minden más csak utána jön majd, szépen sorban.
A szemem sarkából pillantok rá, miközben egymás mellett baktatunk a sírkert felé és azon gondolkodom, vajon miféle mesékkel etet engem ez a fickó.
Alapvetően azzal nem lenne bajom, hogy olasz, az már egészen más kérdés, hogy szerintem nem valami civil hajó kapitánya, hanem katona. Akaratlanul is beugrik a városszéli fogolytábor. Lehet, hogy onnan lépett le, és a segítői a temetőben rejtettek el számára valamit, ami szükséges a szökéséhez? Ebben még logika is lenne, bizonyára képes megszerezni, akár így, akár úgy. De hogyan akar utána eltűnni a városból? A bura mindenkit itt tart, se ki, se be. Szerintem ilyen esetben nincs is annyira sok értelme megszökni, hiszen keresni fogják, és meg is találják majd, bizonyára.
A kérdés, mennyire tudja, vagy akarja eltüntetni a nyomait. Talán csak azért nem nyírt ki, mert kell neki valaki, aki elvezeti a temetőhöz. Lehet, hogy ott fegyvert is rejtettek el a számára, lehet, csak ott akar majd végezni velem.
Halkan sóhajtok, és nem pattanok meg, most nem, a nyílt mezőn esélyem sem lenne vele szemben. Igaz, hogy jól futok, de ő férfi, nagyobb, erősebb, és gyorsabb nálam, ha lelépnék, csak felhúznám, és amikor elkapna, akkor torolná meg az egészet, és az nem lenne épp jó. Tehát majd a temetőben tűnök el. Remélhetőleg.
- Megértem - bólintok, és valóban. Ugyanakkor ez némi reményt is ad, ha visszatart információkat, akkor talán mégsem akar kicsinálni, hiszen az esetben teljesen mindegy lenne, mennyit tudok, ha a végén úgysem beszélhetek.
- Nahát, micsoda idők! Már a saját embereiben sem bízhat. Valahol meg is értem, ha ezek után csakis saját szakállára dolgozik - biztosítom, bár gyanítom, hogy előtte is így tett. - Ugyanakkor nem ehet túl könnyű úgy az élet, hogy nem számíthat senkire - teszem hozzá, és lopva az arcát figyelem, elcsípek-e egy kis rezdülést, bármi árulkodó jelet, hogy gondol valakire, ha csak egy pillanatra is. Vajon van-e bárki, aki fontos neki, saját magán kívül, persze?
- Igaz - mosolyodom el -, Vianne Merle.
Látom, hogy mozdul a keze, és nem vagyok csak a háború miatt udvariatlan, bár sejtem Franco százmérföldes csibész, de végül kezet nyújtok neki.
Igazából nem tudni, talán még annak ellenére is jól jöhet az ismeretsége, hogy lepattant a szövetségesektől. Biztos minden áron ki akarna jutni, és talán ő jön rá, mit lehet tenni a ura ellen. Bár az is igaz, hogy a bura nélkül Isaac egységét akármikor a frontra küldhetik.
Átkozott háború!
De miért is kellene mindenkinek tudnia, hogy lehet átjutni ezen az erőtéren, vagy micsodán?
Rögtön meg is szidom magam, mert durván önző módon gondolkodom, de az érzelmeim erősen befolyásolnak. Ez van, emberből vagyok, nőből.
- Tudja mit? Elhiszem. De ez a terv csak elméletben egyszerű, a távozás résszel kapcsolatban jelenleg vannak gondok, mint bizonyára már tapasztalta. Vagy talán tud valami megoldást, kapitány? - kérdezem meg tőle egyenesen.

Bár nem vagyok arról meggyőződve, hogy Franco Costa kapitány kedves és ártalmatlan, sőt, mégis van egy olyan érzésem, hogy nem akar bántani. Az más lapra tartozik, hogy úgy vélem, nem egyenes úton jár, de eddig nem volt erőszakos.
Az meg, hogy az a hobbija, hogy temetőkben kajtasson, bár fura, de nagyjából veszélytelennek tűnik.
– Szórakozott? Pedig nem néz ki idős professzornak – mosolyodom végül el és picit megcsóválom a fejemet.
Igazából azért nem is haragudtam, hogy belém ütközött, nem okozott kárt, inkább csak furcsának találtam a dolgot. Ahogy kicsit a mosolya is furcsa, bár első pillanatban talán nem venni észre benne semmit, mégis valahogy olyan felületesnek érzem. A szája görbül, de a szemei nem változnak, azok céltudatosak, és hűvösek. Úgy érzem, valójában nem érdeklem, sem az, hogy mit gondolok, sem az, hogy mit érzek.
Igaz, annyira nem is hibáztatom érte, végtére is nem ismerjük egymást, ilyen alapon miért is törődne velem?
Amikor rácsodálkozik az útra, önkéntelenül is elmosolyodom újra, annyira mókás arcot vág. Aztán a köszönetére majdnem rávágom én is, hogy Prego!. Szerencsére még sikerül időben visszafognom magamat, nem biztos, hogy annyira jó, hogyha tudja, mennyit értek olaszul.
Meglepve nézem.
– Tényleg van hajója? És hol horgonyoz? – kíváncsiskodom. – Hogyhogy ennyire messze került a tengertől?
Elég fiatal kapitány létére, de hát ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem, vajon milyen érdemekkel jutott ennyire előre a ranglétrán. Amit inkább megkérdőjeleznék, hogy vajon mégis miféle hajón szolgál? Elsőre, nem is tudom, hogy miért, de egy kalózhajó ugrik be. A második verzió sem jobb, mert az meg egy hadihajó. Bár talán ennyire fiatalon a seregben még nem bíznának rá egy egész hajót. Vagy mégis?
Lassan rakosgatom össze az információmorzsákat abból, amit mond. Tehát a repülő, ami lezuhant annyira értékes szállítmányt vitt, hogy ez a Costa kapitány képes volt eljönni érte idáig, csak azért, hogy megkaparintsa.
A fickó egy kalóz. Vagy annak a modern megfelelője. Ráadásul olasz. Na, szép!
Feljebb vonom a szemöldökömet. Azért mi sem a középkorban élünk! De hát ki vagyok én, hogy felvilágosítsam, hogy egy temetőnél sokkal jobb és biztonságosabb helyek is léteznek ilyen célokra?
Ha neki a temető a fixa ideája, hát legyen. Ott ha nem is sokan, de járkálnak ebben az időpontban is, nem leszünk teljesen egyedül. Bár remélem, tényleg nem akar semmit, semmi mást, csak odajutni.
– Semmiség – mondom udvariasan, végtére is azzal bajt nem teszek. – Itt élek, immár évek óta – felelek a kérdésére is. – És ön, kapitány? Hogy került a városunkba? Biztos nagyon izgalmas és kalandos útja volt – pillantok rá és még a szempillámat is rezegtetem kicsit.
Arcomon egyértelmű csodálat jelei, de igazából csak szeretném, hogy még többet beszéljen, hátha mond valami lényegeset is, bár sejtem, hogy gyakorlott hazudozó lehet.

Végignézek a férfin. Magas és jóképű, ezt már első pillanatban felfogtam. Még szerencse, hogy nem nagyobb lendülettel jött nekem. Egyrészt, mert így nem kerültem a földre, másrészt, mert nem szórtam szét a nagy gonddal összegyűjtögetett virágokat.
Akkor valószínűleg szentségeltem volna, és úgy első kézből szembesült volna azzal, hogy egy szelíd és szolid kis nő, hogyan tud sárkánnyá válni.
Persze a mentegetőzése is enyhít a dolgokon.
– Ha nem csak közvetlenül a cipőorra elé nézne, meg arra az órára – kezdem azért mégis, bár nem dühösen, és csak intek úgy a kezemmel, mintha az óráját akarnám érzékeltetni –, akkor bizonyára észrevett volna. Annyira pici és láthatatlan nem vagyok.
Biztosan nem, mert Isaac például már a rét másik végéből kiszúrt az első alkalommal. És akkor sem voltam másmilyen, nem is csináltam semmi feltűnőbbet, mint most, ideértve a karlengetésekkel kísért ugrálást, vagy a cigánykerekezést is, például.
– De esetleg az az út is szemet szúrhatott volna – mutatok alig öt méterrel a hátam mögé kis mosollyal. – Igaz, nem aszfaltozott elsőrendű főút, de azért ott van.
Komolyan, a fickó nagyon elvarázsolt lehet, ha ez nem szúrt neki szemet. De a kérdés az, hogy miért?
Felmerül bennem az is, hogy kissé holdkóros, de ahhoz túl udvariasan és összeszedetten beszélt. Az az oka annak, hogy nem kezdek el sikoltozni. Amúgy sem vagyok az a fajta, és bár nőként tudom, hogy óvatosnak kell lennem, főként ezekben a mai időkben, de nem vagyok paranoiás, aki minden férfiról azt hiszi, hogy az őt akarja bántani, megerőszakolni, vagy akármi.
Épp ezért van, hogy a kérdésére is felelek.
Ki tudja? Talán valami családtagja sírját keresi. Vagy történész. De talán inkább az előbbi. És végtére is a temetők nyilvános helyek, ha én nem, más biztos megmondja neki, hogy merre vannak. Akkor meg mi értelme lenne kitolni vele?
A signorita szónál egészen aprót bólintok. Igazam volt tehát, olasz.
Ugyanakkor hadban állunk Olaszországgal. Ez így kissé kínos. Bár egy olasz férfi az nem egyenlő sem az országgal, sem a hadseregükkel, ugye?
– Kapitány?
Fürkészve nézem. A tengertől messze vagyunk, Marseille-ben még talán elhinném, hogy valami kereskedelmi hajón kapitány, bár a háború miatt szerintem most nem kötnek ki nálunk olasz hajók. De így?
A legvalószínűbb, hogy katona. A kapitányi rang… az.. az a százados lehet, ha jól tudom. Húha! Egy olasz százados itt lófrál csak így! Az első gondolatom, hogy kém. De ha az, akkor nagyon hülye, hogy így mutatkozik be. A második gondolatom, hogy szökött fogoly lehet. A rendőrségen is hallottam a fogolytáborról.
– Lezuhant repülő?
Sok mindenről hallottam már, ezt is emlegették, ahogy a buráról is volt szó, arról Isaac is mesélt, de a repülőről nem. De ezt nem fogom megmondani Costa kapitánynak. Ahogy azt sem, hogy érdekesnek találom, miért nyomoz ennyire a rakomány után, ahelyett, hogy valahol csendben meghúzná magát.
– A temető igen bizarr ötlet egy raktár helyszínéül – jegyzem meg, de aztán megvonom a vállamat. A kötényemet óvatosan lekötöm és a virágokkal a kosaramba teszem. – De rendben, legyen. Megmutatom, merre van.
A kosarat a karomra véve lassan indulok el. Végtére is a temető is jobb, mint ez a nyílt mező. Ha bármi balul ütne ki, a sírok között jobban el tudok tűnni előle, mint itt a nyílt mezőn. És ott emberek is járnak. Még ilyenkor hétköznap délután is.
– Erre jöjjön, Franco! – mondom egyszerűen és az úton jobbra fordulok. Közben reménykedem, hogy talán nem tűnik fel neki, hogy én nem mutatkoztam be.

Nem bukom orra. Ami mázli. Sőt az eddig begyűjtött virágokat sem szórom szét, ami dupla mázli.
De ettől függetlenül még nem vagyok túl boldog.
– Veszem észre – dünnyögöm az orrom alatt.
Azért ez a rét elég nagy, széltében is meg hosszában is, és én nem foglalok el belőle annyi helyet, hogy ne lehessen kikerülni. Sőt, még út is van, alig négy–öt méterrel balra. Jó, nem valami aszfaltozott csoda, csak egy kocsi nyom, amin a szénásszekerek szoktak járni, de azért jól látható.
Megfordulok, és felnézek a fickóra.
Olyasmi idős lehet, mint én, talán egy-két évvel idősebb nálam. Az arca nem ismerős, majdnem biztosra veszem, hogy még sosem találkoztam vele. Jóképű fickó, és egész magas is, a hangja is kellemes, de mintha lenne egy cseppnyi akcentusa, alig észlelhető, de mintha olasz lenne.
Fura.
Olaszországgal amennyire tudom, hadban állunk. Persze egy ország sosem egyenlő a lakóival, de azért nem árt óvatosnak lennem.
Különben sem lehetek egészen biztos a dolgomban, ahhoz nem elég egy halvány érzés, hogy a másik kicsit máshogy ejti a szavakat. Pedig remekül beszél franciául, már amennyire ezt két mondatból meg tudom ítélni.
Inkább megnézem még egyszer alaposan. Teljesen feketében van, a zubbonyán nincs semmiféle jelzés. Azért azt felismerem, hogy ez se nem francia, se nem szövetséges egyenruha. Két eset lehet, hogy nem is egyenruha, hanem valami katonás szabásvonalú civil munkaruha, vagy, hogy a másik félé, csak leszedték róla a jelzéseket.
Nem vagyok ugyan túl járatos az egyenruhák terén, de az emberre mégis ragad ez-az a koszon kívül is, ha a rendőrségen dolgozik. Amennyire én tudom, feketét az SS hord, meg a tankosok. Az olaszokat nem tudom igazán, de tudtommal ők olivazöldet. De a fickónak nem német akcentusa van, az észrevehetőbb, talán mert a német kemény nyelv, számukra nagyon más a francia kiejtés.
Igen, egy németet nagyobb valószínűséggel szúrnék ki, mint egy olaszt. Azt hiszem.
De ez csak megérzés, még semmi konkrét.
– Minden rendben, Monsieur – felelek végül udvariasan, hiszen ő is rendesen szólt hozzám. – Nem esett semmi baj.
A temető szóra felvonom a szemöldökömet. Fura egy fickó, de ezek szerint igazam volt, nem helybéli, mert ha az lenne, nem engem kérdezgetne, hogy merre leli a temetőt. Azért az is egy olyan hely, amit az ember ismer, akár akarja, akár nem.
– Attól függ, melyik temetőt keresi – mondom elgondolkodva. – A leghíresebb a La Chartreuse. A La Chatreuse Notre Dame du Val de Benediction. A karthausiak kolostora, kint van az új városrészben, a Villieneuve-ben, ha jól tudom, még az ezerháromszázas években alapította VI Innocent pápa. Ott temették el, amennyire tudom, és van egy kisebb temető a kolostorban. De ha a városit keresi, az a külvárosban van, meg van külön egy izraelita temető is – teszem még hozzá, és közben az arcát figyelem, hátha leolvashatok róla valamit.

La Chartreuse

Egyszerű kedd délután van, de ma hamarabb elengedtek a munkahelyemről. Eddig a kedd volt a nap, amikor a jelentéseket továbbítottuk a megyei főkapitányságnak, illetve mikor a járásban, Vaucluse-ben, található más városoknak elküldtük az éppen aktuális körözéseket, természetesen mindig csatolt levelekkel. Akadtak ugyan kivételek, egy-egy sürgős eset, amikor a távírdába kellett szaladnom, de a szokásos levelezés napja eddig a kedd volt. Aztán, hogy ez után hogyan lesz, azt még nem tudom. A bura megakadályozza, hogy kapcsolatot tartsunk a külvilággal, se be, se ki semmi.
Így a kedd délutánom felszabadult, a főkapitány meg mikor észrevette, hogy csak bámulok kifelé az ablakon engedélyt adott a korábbi lelépésre. Magyarán elengedett a délután további részére. Ami szerintem igen rendes volt tőle. Lehet, hogy vannak dolgai, én is hallom, hogy összesúgnak a háta mögött, de ha Mademoiselle Lamme nem ül fel a híreknek, akkor én sem. Végtére is neki az édesapjáról van szó. Tehát a lényeg, hogy velem a főkapitány egészen rendes.
Ennek köszönhetően lehetek most itt kint a réten. Mert szép-szép, hogy nekem van rendes állásom is, és egyelőre még fizetést is kapok, minden hónapban, de az ember lánya nem lehet naiv. Eddig is besegítettem Jeanne-nek, hiszen két nőnek nem olyan egyszerű megélni. Szükség van az én munkámra is, és félő, hogy még inkább így lesz, ha a bura sokáig marad. Mert kérdés, hogy akkor meddig lesz fizetésem, és még nagyobb kérdés, hogy meddig lehet majd bármit is venni a pénzen. Nem árt inkább arra koncentrálni, amit mi magunk is meg tudunk termelni, elő tudunk állítani. Vagy, mert eladhatjuk majd, vagy, mert elcserélhetjük.
Ilyen cseretermékünk a gyógytea is, amiből többfélét készítünk, ahogy a különböző szépségápolási termékek is.
A mai feladatom a kamilla gyűjtése, ami elvben nem nehéz, ha őszinte akarok lenni, de ebben a rekkenő időben nem is túl könnyű feladat. Sok hajlongással jár, lassú, babramunka. Mert magát a kamillát leszedni semmiség, se nem szúr, se nem csíp, se nem túl vastag a szára, inkább az a gond, hogy kis könnyű, lassan gyűlik csak.  Egy régi, kissé már megkopott virágmintás ruha van rajtam, jó, ha a térdemig leér, a lábamon tornacipő, mezítlábasan, a hajam összefogtam, és begyömöszöltem egy vékony fehér pamutkendő alá, hogy ne melegítse a nyakam, ne lógjon a szemembe se. A kosaram odébb van a fűben, benne a kulacsom, és már egy jó adag összegyűjtött virág.
Egy pillanatra kiegyenesítem a derekamat, megtörlöm a homlokomat a kezem fejével, a hőség iszonyú, ez után vihar jön majd, attól félek. Fogalmam sincs a bura beengedi-e ha esetleg jég is lenne, bár remélem, hogy nem, hogy csak az eső hatolhat be, de majd kiderül.
Újra nekidurálom magam a munkának, a ruhám elé kötött és felfogott köténybe kapkodom a virágokat, mélyen előrehajolva, és egészen jól haladok újra, mikor lépteket hallok.
Az első gondolatom Isaac, de ő szólna, biztos tenne valami megjegyzést egy ilyen helyzetben. De ha nem ő, akkor ki lehet az? Próbálok hátralesni.