Képes lennék lelőni őket szemrebbenés nélkül. Lehet, hogy az egész után egy éjszakáz teljesen ébren töltenék és mardosna a bűntudat, de ennyit megérne a biztonság és a tudat, hogy ez volt a helyet. Csakhogy már most sem hiszem, hogy ez lenne a jó lépés. Túl kusza az egész helyzet és egyelőre képtelen vagyok eldönteni, hogy mit tegyek. Egyértelmű, hogy a földön a lábát szorongató, német. Ahogy az is, hogy Celeste is ismeri a nyelvet és úgy szól hozzá. Nem vet rá ez az egész túl jó fényt, nekem pedig egyre jobban viszket az ujjam a ravaszon. De nem lövök. Még semmiképp nem.
- Nem tarthatom magamban. Így működik a rendszer - mondom pont olyan fegyelmezett hangon, mint amikor jó pár méterrel arrébb álltunk és beszélgettünk a nagy semmiről szinte. Lehet, hogy az ő szemében ez különleges helyzet, az enyémben viszont egész megszokott. Igaz, általában nem szoktam magyarázatot várni és lehetőséget adni, de most úgy érzem, muszáj.
- Mégis itt van. Ahol semmi dolga - mondom már kissé feszültebben, de a fegyver meg sem rezdül a kezemben. Még mindig túl homályos a kép és túl sok részletet fed köd. Nem tudok dönteni. Nem tudok ítélkezni.
- Nem tudom, mit akar. De aki túl sokat hezitál és bárkiben könnyen megbízik, meghal - jegyzem meg, bár tudom jól, hogy bármit is mondok, nem győzhetem meg. Ismeri a németet és... még feltételezni is rossz, de talán barátok. Már a gondolat is abszurd, mégis be kell látnom, hogy van rá esély.
- Lehetőség - ismétlem el a szót hitetlenkedve. Nem tudom elképzelni, hogy mi más vethetne véget enne az egésznek és mi más vezetne győzelemhez, mint a harc és fegyverek. Valószínűleg utóbbit szállítja majd a repülő. Ott kell lennünk. Tudom, hogy ott kell lennünk az elsők között, akik megtalálják a roncsot, ha az lezuhan... lelövik... teljesen mindegy.
Jó lenne még több részletet megtudni, de tudom, hogy az igazat mondja. Ráadásul mindent, amit csak tud. Hangosan nem mondom ki, de újabb lehetőséget kap, hogy eltűnjön a szemem elől. Nem tudom, miért engedem el.
- Mindenképp halnak meg emberek. Nem lesz olyan könnyen vége, mint gondolod. Bármi is lesz a gépen - mondom, de nem vagyok benne biztos, hogy elég hangosan ahhoz, hogy meghallja. Miközben nézem a távolodó alakjukat, mozdulatlanul állok. Nem lövök, de még csak nem is tartom kéznél a fegyvert. Helyette az fejemben száguldoznak a gondolok. Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Fogalmam sincs...

Tudnék még mit mondani, de nem látom értelmét. Sehova nem haladtunk az első elejtett pár mondat óta. Felesleges tovább húzni az időt. Tudom én amúgy is, hogy igaza van. Van olyan civil, aki meg tudja védeni magát, de akkor is muszáj fenntartani a rendet. De felhagyok a győzködéssel. Inkább azzal kellene foglalkozni, hogy őt törvény elé vigyem. Megszegte a szabályokat. Végül persze egyáltalán nem a város felé vesszük az irányt, hanem a kiabálás helye a cél. Első gondolatom, hogy vajon itt van-e csapda. De aztán a németre téved a tekintetem. Ez itt elég elcseszett helyzet és én semmit nem értek belőle. Részleteket akarok. Magyarázatot. De mindezek előtt a fegyvert a kezéből, mielőtt lelő valakit. Amúgy is jobb az, ha az én kezemben van kettő, minthogy egy az övében. Lehet, hogy a rúgás nem lett volna szükséges, de inkább biztosra mentem. Innentől felőlem szenvedhet ott a földön. A fő, hogy már nem jelent veszélyt azzal, hogy a lábát fogja és vinnyog.
A saját pisztolyom csöve Celeste mellkasának nyomódik, de eszemben sincs lőne. Nem fogom lelőni, amíg egy kis esély is van arra, hogy tud értelmes magyarázatot adni. Nem akarok újra ölni. Akkor nem, ha nem muszáj. Arra persze összeráncolom a homlokom, amikor németül szólal meg. Egyre kevésbé tetszik nekem. Én akkor sem lennék képes az ő nyelvükön beszélni, ha az életem múlna rajta. Mocskos egy nyelv az övék.
- Egyszerűbb lenne, de szeretek biztosra menni. Ez az egész nem csak engem fog érdekelni - mutatok a földön fekvő németre a saját fegyverével. Persze továbbra sem lövök. Várok. Várom azt a magyarázatot. Igaz, egyelőre elképzelni sem tudok olyat, ami ahhoz vezetne, hogy mindenki megy a dolgára.
- Nem minden német ellenség? Hallod te magad?! - emelem meg egy pillanatra a hangom, ahogy eltűnik a nyugodt és határozott álca. Csak egy másodperc az egész. Látni rajtam, hogy magamban tépelődök.
- Mi lesz a gépen? Mit szállít? Utánpótlást? Fegyvereket? - teszem fel az újabb kérdést, egyenesen a szemébe. Ez az egyetlen pillanat, amikor csak ő létezik. Nem látom a németet, teljesen eltűnik az erdő. Csak ő van és a válasz, amit remélhetőleg sikerült kihúzni belőle.
- Muszáj jelentenem. Ezt az... egészet - mondom végül, de minden józan ész ellenére leengedem a fegyvert. Mind a kettő persze marad nálam és eszemben sincs hátat fordítani nekik. Az viszont elég egyértelmű, hogy szavak nélkül is újra lehetőséget adok nekik, hogy eltűnjenek.
Kimondani képtelen vagyok. Nem adhatok hangosan engedélyt nekik. Csak húzzanak el a fenébe, mielőtt meggondolom magam. Mielőtt újra a felszínre tör a szabálykövető és felelősségtudatos énem. Mielőtt felszínre tör a katona.
Ha viszont nem teszik meg, ha nem tűnnek el rekordidő alatt a szemem elől, biztos, hogy lövök. Először a németet. Aztán Celeste velem jön és meglátjuk, hogy mást meg tud-e győzni legalább annyi időre, mint engem. Én nem lennék benne biztos.

Nem azért vagyok itt, mert meg akarok halni. Csak elfogadtam, hogy ez is része az egésznek, amiben benne vagyok. Ezt is jelenti katonának lenni. Közel sem olyan nehéz egy idő után megbarátkozni a gondolattal, mint bárki gondolná. Pár éles csata, pár sérülés az évek alatt és máris elfogadtad, hogy talán a következő lesz az utolsó. Persze pont úgy küzdesz, mintha nem így lenne, de attól a lehetőség ott van. Talán ez az utolsó, talán a következő.
- Nem az a célom. Az csak egy lehetséges következmény - mondom ki, ami a fejemben jár, de eszemben sincs részletezni. Nem tudná megérteni. Ezt csak át lehet élni, de elmagyarázni úgy, hogy megértse... nem. Még ezt hozzátettem, mert így teljes, de nem próbálkozok tovább.
Ahogy végül annak is csak hallgatás lesz a vége, amikor a csapdákról beszélünk. Bármit is mond, bármilyen fenyegető is próbál lenni, ide vissza fogunk jönni. Amint beérek a táborba, jelentem, hogy mit találtam. A többi már nem rajtam múlik. Az viszont biztos, hogy nem fogja a feletteseimet hidegen hagyni. Túl érdekes, hogy ő... ők itt kint az erdőben bújnak meg. Mert nem csak épp erre járt az biztos. Túl otthonosan mozog. Ennyi ismeret nem kell ahhoz, hogy elrejtsen pár csapdát, hogy meglegyen az ebéd.
- Mert az emberek nehezen értik meg, hogy szükséges. Ha az utolsó pillanatra hagyjuk, lesz olyan, aki képtelen lesz megérteni, mire jó. És akkor nem csak szabályszegés lesz az egyetlen baja. Így pedig, mire elér ide a háború... már mindenki tudja majd a dolgát és azt, hogy mit tehet - vetem bele újra nagy lendülettel a magyarázatba. Lehet, hogy jobban tenném, ha nem próbálkoznék. Ha ráfognám arra, hogy nő, úgysem érti meg. De látok egy kis reményt, tehát megér pár szót még a dolog.
- Eleinte lehet. Kötelesség. De elég sokáig csináltam már, hogy ösztönné váljon - jegyzem meg valószínűleg teljesen feleslegesen. Úgy tűnik, hiába adtam neki burkoltan szabad utat, eszében sincs eltűnni előlem. Legyen. Lehet, hogy ezzel nekem is munkát adott, de még mindig hamarabb mehetek a saját fejem után, mint ő - nem mintha olyan nagy lenne a szabadságom.
Egy perccel később sem azért futok utána, mert így akarom. Nem azért, mert megtehetem és így döntöttem. Azért, mert ezt kell tennem. Túl gyanús ez az egész és van egy olyan érzésem, hogy itt nem egyszerűen csak a kijárási tilalom megszegéséről lehet szó. Ez valami több annál. Hamar meg is tudom, hogy mi nem volt rendben vele. Német. Lehet, hogy ő nem, de a káromkodó ember a földön német. Ha akár egy cseppnyi kétségem is volt efelől, nem érkezik tiltakozás. Tényleg német. Ellenség. Amint megszerzem a fegyverét - még ha nem is a legszebb módon - azonnal le kellene lőnöm. Előbb lőj, aztán kérdezz, ha lesz még ki válaszoljon. Ezt diktálná a kötelesség. Én mégis kérdezek. Lehet, hogy kockáztatok vele, de kérdezek. Túl kusza ez az egész ahhoz, hogy válaszok nélkül maradjak.
- Lefegyvereztem egy német katonát, aki hadonászott a fegyverével - javítom ki a mondatát rezzenéstelen arccal. A saját pisztolyom egyenesen a mellkasának szegeződik, de nem lövök. Ő francia. Bármit is tett vagy éppen tesz, nehéz lenne kimagyarázni.
- Sokan véget akarnak ennek vetni és sokan a vegyi fegyvereket tartják jó megoldásnak. Gyors és tiszt megoldás - bővítem ki kicsit a magyarázatát és máris nem hangzik olyan jól. Ennek ellenére, nem mozdulok továbbra sem. Várom a továbbiakat.
- Részleteket akarok. Magyarázd meg, mert ez nem vet rád túl jó fényt - mondom lassan, és elég egyértelmű, hogy az ez a lábát szorongató német.

Egészen biztos vagyok benne, hogy nem a feletteseim szavait szajkózom újra és újra. Ezek a saját gondolataim. Mind az, aminek hangot adok. Ráadásul mindig az volt, nem csak idővel átvettem és elhittem őket. Biztos. Egészen biztos...
- Amíg teszünk bármit, ami számít... a többi részletkérdés - mondom továbbra is teljesen határozottan. Lehet, hogy neki nem tetszik a rendszer, amit hoztunk, de senki nem kérdezte a véleményét. Amíg tesszük, amit kell, megszabhatunk pár szabályt. Egyetlen ember ellenvetése semmi. A közösség érdeke, ugye.
- Még lehet belőlem hős. Ha pedig nem, akkor egy leszek a sok közül. Azok közül, akiknek mindent köszönhettek - fejtem ki részletesebben, bár tény, hogy igazából nem is akarok kitűnni a tömegből. Nem pályázok a hős megnevezésre. Nem az a fő, hogy én legyek az az egy, aki mindent megold és mindenkit megment. Elég, ha egy embernek bizonyítok az egésszel.
Azt viszont egyáltalán nem sikerül bizonyítani, hogy nem volt választásom. Akkor, nem. Most pedig csak megrázom a fejem és nem válaszolok. Hogy is magyarázhatnám el neki, hogy milyen gyerekkorom volt? Nem értené meg, úgyhogy felesleges húzni vele az időt.
- Vagy majd egy csapattal jövök vissza és táborhelyet varázsolunk a környékből - mondom, de eszemben sincs ilyet tenni. Az persze rendben van, hogy ezek után átvizsgáljuk az egész erdőt, de nem fogunk itt maradni. Amúgy sem én szabom meg az ilyesmit. Egyelőre biztos nem.
Azt viszont már nem hagyhatom annyiban, hogy ennyire ellenszegül a szabályoknak. Lehet, hogy nem mindegyik jó, de okkal vannak. Mindegyik okkal lép érvénybe, nem azért, mert nekünk így tartja kedvünk. Most mégsem tudok előállni saját magyarázattal. Apám szavait ismétlem el neki. Rám akkor képes volt hatni velük, ide viszont úgy tűnik, kevés.
- Még nem. De ide is elér majd a háború - állítom magabiztosan. Bármennyire is szeretnénk távol tartani, már mindenki arra készül, hogy akkor mit tegyünk, ha elérnek idáig. Senki nem hisz már abban, hogy ezt az országot elkerüli. Nincs olyan álmodozó, aki még ebben reménykedik.
Ez viszont nem annyit jelent, hogy minél szorosabban kell fogni a népet. Elérni, hogy mire ideér a háború, mindenki azt tegye, amit kell. Muszáj. A saját érdekükben. Még ha ezt képtelenek is egyesek belátni. Ő ilyen, nekem pedig be kell vinnem a városba, ahol majd meggyőzik, mire jó ez az egész. Ott előadhatja az érveit
- Nem fenyegetlek. Egyszerű ösztön. Kötelesség, ha úgy tetszik - magyarázom, ahogy még erősebben szorítom a fegyver markolatát. Egy kisebb énem minden ésszerű ok ellenére is egérutat kínál neki. Elfuthat. Tegye meg és akkor véget vetünk ennek a sehova sem vezető beszélgetésnek. De nem teszi. Nem mozdul. Túl makacs és büszke ahhoz.
Egy perc múlva mégis mind a ketten futásnak eredünk. Egyetlen oka van annak, hogy ő van előtte pár lépéssel. Tudja, hol vannak a csapdái. Lehet, hogy nem ismerném be soha, de az előzővel is csak szerencsém volt. Nem akarom elveszíteni a lábam. Amikor viszont meglátom a férfit a földön, megállok. Egy másodperc, amíg körülnézek és megpróbálok újabb csapdákat felfedezni, de egyet sem látok. Vagy nincs több itt, vagy jól el van rejtve. Jobb óvatosan mozogni.
A következő pillanatokban az agyamban lévő fogaskerekek pörögnek csúcssebességgel. Hans. Nem tudom és nem is akarom figyelmen kívül hagyni a nevet. Német. Ha ez nem lenne elég a káromkodás csak úgy sérti a fülem. Még egy ilyen undorító nyelvet, mint ez...! Nem gondolkozok el rajta, hogy mit kereshet itt egy német. Ahogy azon sem, honnan ismerik egymást. Csak előreszegezem a fegyvert. Teljesen kinyújtott karral, a férfi homlokát célozva be. Egy másodperc alatt célpontot tudok váltani, ha úgy alakulna. Mindkettőjükbe golyót eresztek, ha szükséges.
- Német, igaz? Mi folyik itt? Mi ez az egész? Magyarázatot adsz, vagy lőjek és én magyarázkodjak majd a felettesemnek? - sorolom fel azonnal a kérdéseimet. A szavaim elnyomják a fegyver halk kattanását, ahogy kibiztosítom. Nem fogok sokat várni az biztos. Vagy azonnal magyarázatot ad - miközben a férfi leteszi a fegyvert -, vagy lövök és egy perc múlva elnyomom a bűntudatot, ami talán utolér majd.
Végül még ezt sem várom meg. Nem várom meg a választ. Nem kockáztathatok. Egy pillanat alatt változtatom meg a tervet. Akkor döntök, amikor a német egyre őrültebben kezd hadonászni és kis híján újra vakon kezd tüzelni. Nem érdekel a lába, nem érdekel, hogy úgy vonyít, mint egy korcs. Belerúgok és elveszem a fegyvert, mielőtt lőne. Még az sem biztos, hogy engem találna el az a golyó. Jobb az elővigyázatosság. Két fegyverrel már magabiztosabbnak érzem magam.

Szinte kétségbeesetten ragaszkodok ahhoz a meggyőződéshez, hogy igenis van saját véleményem. Tudom, hogy mit akarok megtenni és mit nem. Még ha régen nem is teljesen önszántamból jártam végig a katonai iskolákat, mára már saját választás, hogy itt vagyok. Nem azért teszem, amit, mert ezt mondják. Azért, mert én akarom!
- Az én véleményem - jelentem ki határozottan. A pár másodperces belső monológ alatt sikerült erről meggyőzni saját magam és máris hihetően hangoznak a szavaim.
- Te lehet, de sokan nem. Szükségetek van a segítségünkre - próbálom meggyőzni, bár egy részem sejti, hogy teljesen feleslegesen erőlködök. Ha tudná is, hogy igazam van, nem vallaná be. Pár perce beszélünk, mégis ennyire már sikerült megismerni.
- Talán megéri golyót kapni és meghalni! - vágom rá gondolkodás nélkül. A hangomban egy cseppnyi kételkedés sincs. Ez az egy, amiben teljesen biztos voltam mindig is. Arra viszont képtelen vagyok felelni, hogy pontosan mit akarok elérni. Azt, hogy apa büszke legyen rám? Talán. Nem tudom. Inkább figyelmen kívül hagyom ezt a részt és el van intézve.
- Persze. Változtathatok. Melyik világban? Nem tudom, te melyikben élsz, de ebben nem nézik jó szemmel ha az ember szó nélkül dezertál - rázom meg a fejem. El nem tudom képzelni, honnan veszi, hogy ez olyan könnyű. Hogy ki lehet lépni minden további nélkül és hagyják elsétálni az embert. Ha bármit is el akarok érni, ha úgy akarom érezni, tettem valamit, ami számít, maradok katona. Most és addig, amíg meg nem kapom azt a golyót. Ez a helyes.
- Vagy nem rejtetted el túl jól - mondom ki azonnal, ahogy újra az összecsukódott csapdára nézek. Csak egy pillanat az egész, amíg leveszem róla a tekintetem. Többet nem engedélyezek magamnak akkor sem, ha úgy tűnik, hogy nem fog lőni. Valahol örülök neki. Sokkal nehezebb valakinek a halálát úgy eltemetni magamban, hogy beszéltem az illetővel.
- Nem tudom, de nincs rajta. Én még egyszer sem láttam ezt a területet egyiken sem - mondom és egy pillanatra elbizonytalanodok. Pedig tudom, hogy nem láttam. Egyik térképen sem láttam nagy zöld foltot, ami ezt jelezte volna. Mégis ott van a hangomban a bizonytalanság és kételkedni kezdek magamban.
Szerencsére hamar elvonja a figyelmem az apró mozdulat, amikor leengedi a nyílpuskát. Szinte vele egyszerre kerül újra a helyére az én pisztolyom is. Kis győzelem, hogy végül ő tette le először, mégsem érzek örömöt vagy elégedettséget. Pont olyan semmi reakcióval fogadom, mint azt, ha valami kisebb csatát nyerünk.
- Honnan tudod, hogy nem jó szabály? A szabály, mindig okkal van. Ha nem lenne, sötétedéskor még minden gyerek kint szaladgálna. Minden este meghalna egy vagy kettő. Messzire kerül. A felnőttek kint lennének és éjfélkor részegen tántorognának haza a kocsmából. Fele soha nem érné el a célját. Nem azért van ez az egész, mert élvezzük, hogy így a miénk a város - újra megpróbálom meggyőzni arról, hogy a szabályok igenis jók. De valahogy én is érzem, hogy nem az igazi a magyarázatom. Ahogy azt is, hogy körülbelül ezt a szöveget mondta nekem is apa, amikor érezte, hogy bizonytalan vagyok. Meggyőzött. Ő meg tudott győzni engem.
Az eredményességen viszont nem változtat, hogy neki nem szabadna itt lennie ilyenkor. Semmi nem változtat azon, hogy szabályt szegett. Lehet, hogy nem az én feladatom elfogni az ilyen embereket, de attól még...
- Nem, nem lőlek le - mondom, bár hezitálok egy pillanatig és ekkor láthatóan a pisztoly markolata köré szorulnak az ujjaim. De nem veszem elő és nem lövök. Nem szükséges.
- Akkor sem lőnélek le, ha elfutnál - teszem hozzá és próbálok nem tudomást venni arról, hogy ezzel lehetőséget adok neki, hogy elfusson anélkül, hogy bármit is tennék. Az már más kérdés, hogy ezek után hogyan győzném meg magam, hogy mindent megtettem.
De ezen úgy tűnik, hogy nem kell gondolkoznom. Meg sem mozdulok, mégis hallom, hogy valamivel arrébb csattan az egyik csapda. Legalábbis elég valószínű, hogy annak van ilyen hangja. Ekkor már előkerül a pisztolyom. Lehet, hogy csak egy állat, de az is lehet, hogy nem. A káromkodásból ítélve nem egy újabb nyúl. Nem ismerem fel a szavakat, de biztos, hogy nem verset szaval az illető.
Az ezt követő lövésbe pedig beleremeg az erdő. Nem én sütöttem el a fegyvert.

Komolyan, csak ki akartam szellőztetni a fejem, mielőtt belevágok a mai napba. Erre itt állok a semmi közepén, szemben egy fekete nővel, akivel nem is tudom igazából miről beszélünk. Csak én érzem úgy, hogy egyikünk sem bízik eléggé a másikban, hogy leeressze a fegyvert? A különbség, hogy én akár egész nap képes vagyok itt állni mozdulatlanul és neki szegezni a pisztoly csövét. Az pedig, hogy közben miről beszélünk, csak részletkérdés.
- Így is tudok ahhoz eleget, hogy tisztában legyek vele, halottak lennétek nélkülünk - mondom gondolkodás nélkül és talán egy pillanatra hallani a hangomban valamiféle idegességet. Máskor nem akasztani ki a modora, most viszont még túl élénken él bennem az apától kapott parancs. Igaza van. Igaza van a nőnek. Túl keveset tudunk, csak teljesítjük a feladatot, amit ránk bíznak. De ezt nem mondhatom ki. Ha kimondanám, azzal igazzá válna és nem lehetne többet a szőnyeg alá söpörni.
Helyette egy szívdobbanásnyi idő alatt összeszedem magam, és semmi nem látszik abból, hogy mi jár a fejemben. Nagyon jó vagyok abban, hogy elrejtsem az érzéseimet, kételyeimet. Az előbbi is csak egy apró stikli volt, amit talán be tud annak, hogy káprázott a szeme, vagy beképzelte.
- Többre viszem így, mintha teázással tölteném az időm - magyarázom neki, bár fogalmam sincs, miért teszem. Semmi köze hozzá, hogy lett belőlem katona. Ezt a témát jobb ejteni minél hamarabb.
- Ahogy veled nem egyeztettek, hogy nő és fekete leszel, úgy nekem sem kérdezték a véleményem, hogy akarok-e katona lenni - teszem mégis hozzá, de úgy beszélek, hogy tudja, nincs ellenemre az egész katonaság. Lehet, hogy vannak kételyeim és egyre több helyen fedezek fel hibát a rendszerben, ez nem jelenti azt, hogyha lenne lehetőségem, gondolkodás nélkül dezertálnék.
- Ebbe sem léptem bele - mondok csak ennyit és még a gondolatim közül is kiűzöm azt az apró részletet, hogy csak egy erős tipp volt az, hogy mi lehet előttem éppen. Ha nem jelenik meg itt, talán szerencsém lesz és elkerülöm, talán nem. De most már felesleges ezen gondolkozni. Nem történt meg. Nincs értelme a "mi lett volna ha" mondatnak. Az ilyesminek soha nincs értelme.
- Komolyan hülyének nézel? - szegezem neki a kérdést, ahogy elkezdi magyarázni az erdő jelzését a térképen. Elgondolkozok rajta, hogy szándékosan csinálja-e vagy mégis van abban valami, hogy a nők közel sem érnek fel hozzánk. Eddig nem hittem ebben, most mégis megfordul a fejemben.
De persze hangot nem adok ennek. Nem lenne értelme. Inkább egy pillanattal később, hogy leengedi a nyílpuskát, én is eltüntetem a pisztolyt. Visszateszem a helyére. Ha mégis szükségem lenne rá, így is kevesebb, mint két másodperc és máris el tudom sütni.
- Celeste... Aki nem képes megérteni, hogy mire jók a szabályok - eresztem kicsit el magam és vonok vállat, mintha nem érdekelne. Nem azért van a kijárási tilalom, mert mi így látjuk jónak. Nem azért, hogy a miénk legyen az egész város. Az viszont biztos, hogy nem fogok vele vitába szállni.
- Azt sikerült, de jobb az elővigyázatosság. Mi lenne, ha mindezt kimagyaráznád a városban? - teszem fel a nagy kérdést, ezzel egyértelművé téve, hogy értékelném, ha anélkül velem jönne, hogy megnehezítené a dolgom. Lehet, hogy nem az én feladatom a rend elé állítani a kijárási tilalom megszegése miatt, de a szabály az szabály. Én pedig kérdés nélkül követem. Főleg, ha belegondolva is látom az értelmét.

Nem akartam én senkit találni az erdőben. Semmi dolgom nem volt erre, csak jártam egyet, erre itt állok a semmi közepén és tudom, hogy van itt valaki. Talán ráfoghatnám a képzeletemre, de az felelőtlenség lenne. Nem csak a saját életem kockáztatnám vele. Bármi és bárki lehet itt, mi pedig nem tudunk róla. Jobb, hogy figyelek és óvatosan lépkedek előre, amíg meg nem hallom a hangot a hátam mögül. Át sem kell gondolnom, hogy mit tegyek. Ösztönből cselekszek és fogom rá az ismeretlenre a fegyvert. Nem tetszik az a nyílpuska, ami nekem szegeződik, de felőlem állhatunk így az egész beszélgetés alatt. Rajtam nem múlik.
- Azt mindjárt gondoltam, hogy nem sziesztáznak ott - mondom továbbra is teljesen komolyan. Bár mosolyt tőlem bárki hiába vár, nem szokásom. Nem tudok olyan okot elképzelni, amire ez lenne a reakcióm. Mostanság nincs min mosolyogni.
- Csak egy maréknyi embernek vagyok a felettese, semmi több. Viszont itt, a semmi közepén... szerintem én vagyok az egyetlen, aki nem csak saját magát próbálja védeni, hanem a franciák hátsóját - beszélek rezzenéstelen arccal, miközben egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem. Az ujjam meg sem rezdül a ravaszon, mégis tudom, hogy egy szemvillanásnyi idő, és már a szívébe fúródna a golyó, ha szükséges.
- Angol - javítom ki hezitálás nélkül. Lehet, hogy nem a legelragadóbb a modorom, de igazán nem róhatja fel nekem. Mindenki feszült és ha valaki arra vetemedik, hogy az erdőben mászkáljon egyedül, napkelte után pár perccel, biztos, hogy nem azért teszi, mert társaságot akar és csevegni.
- Ezektől féltesz? - kérdezem és a lábam mellett lévő nagyobb követ arrébb rúgom, hogy összecsukódjon a csapda. Tény, hogy nem vettem észre eddig, de nem volt nehéz kitalálni, hogy mi lehet az, ami előtt megtorpantam, amikor megszólalt. Egy erős tipp most is mindössze, de mivel tényleg ott a csapda, ezt nem kell bevallanom.
A mondata másik részét viszont egyelőre figyelmen kívül hagyom. Van valami, amit nem ártana megtudnom tőle. Akárki is, akármelyik oldalon áll, választ attól még adhat.
- Amúgy pedig, milyen hely ez? Egyetlen térkép sem jelzi. Se katonák, se más nincs itt hivatalosan - próbálok valamivel barátságosabbra váltani és kíváncsi vagyok, hogy legalább egy kicsit enged-e a feszült testtartásából. Ha megteszi, ha nem, úgy döntök, hogy ez a helyzet sehova nem vezet. Visszatérhetünk az előző mondatához.
- A legegyszerűbb pedig, ha megmondod, ki vagy, mutatsz valamit, amivel bizonyítod és mindenki megy amerre akar. A franciákkal nincs bajom, nincs okom, hogy beléd kössek. Akkor sem, ha szerintem tilosban jársz - mondom, bár tény, hogy egy pillanatra megrándul az arcom, amikor egyszerűen franciának sorolom. Nő és fekete. Újra emlékeztetem magam, hogy ugyanolyan vére van, mint bárki másnak és már nem is törődök ezzel az aprósággal.

Nem ismerem ezt az erdőt. Pedig itt vagyunk már... mennyi ideje is? Egy hónap? Az elég sok idő arra, hogy minden kis zugot megismerjünk, ez a hely mégsem rémlik. Se én nem jártam erre, se más közülünk. Valaki más viszont igen. Ez elég egyértelmű. Lehet, hogy ilyen téren nem vagyok profi, de az egyértelmű, hogy valaki rendszeresen jár erre. Hatalmas hibát követtünk el azzal, hogy nem vizsgáltuk át a területet. Őszintén, nem is rémlik, hogy ezt a környéket láttam volna a térképen. Pedig elég sokat támaszkodok a nagy asztal szélén és nézem az apró bábukat. Milyen ironikus! Mind bábok vagyunk, csak épp nagyobbak, mint azok, amiket nap, mint nap a térképen tologatunk. Meg persze nekik nem folyik vérük minden egyes hibát követően.
De ha már a hibákról van szó, talán nem ártana minden erőmmel a környezetre koncentrálni. Nem érzem magam biztonságban - de ez nem túl meglepő. Tudom, hogy van itt valaki. Minden jel arra mutat. Az idegeim pattanásig feszülnek. Élvezem. Bármilyen abszurd is, még mindig képes vagyok élvezni ezt az állapotot. Bárki bármit mond, megvan a maga varázsa. Az viszont közel sem tetszik ennyire, hogy minden olyan csendes. Hol vannak a madarak? Az állatok? Nem üldözhette el mindet a háború, akármilyen közel is van már. Valami nincs rendben. A kezem a pisztoly markolatát szorítja, az ujjam a ravaszon. Semmi jele annak, hogy mi zajlik éppen a fejemben. Pedig egész kis káosz uralkodik ott éppen. Most jön az a rész, hogy megbékélek a gondolattal, talán már korán reggel megölök valakit. Ez a kötelesség. Valahol nem bánnám, ha nem találnék semmi további nyomát annak, hogy valaki itt mászkál.
De meghallom a hangot. Az agyam azonnal felismeri a franci akcentust, mégis fordulok - előre egy lépést sem - és egy pillanatra farkasszemet nézek vele a fegyveremmel együtt. Puszta elővigyázatosság, semmi több. Ha hajlandó leengedni a nyílpuskát, én is leteszem a kezem és a fegyver csöve máris csak a földre irányul. Addig viszont, amíg nem teszi, kénytelen vagyok én is felkészülni mindenre. Ha lő, könnyedén eltalálom én is. Lehet, hogy francia akcentusa van, de ez önmagában még nem garantál semmit.
- Én pedig maradnék annál, hogy nem szólok bele más dolgába. Vagy legalábbis nem ilyen stílusban - mondom teljesen nyugodt, de határozott hangon. Az egyetlen dolog, amiért nem nézek rá igazán rossz szemmel és nem beszélek vele lekezelően, mert legalább angolul szólt hozzám. Kis dolog, mégis ennyit ér nekem.
- Itt inkább én vagyok az, aki jogosan jár erre - kezdek bele, de egyelőre nem kérdezek rá nyíltan, hogy kicsoda és mit keres itt. Ha akarom, enélkül is elítélhetném. Nő. Fekete. De tapasztaltam, hogy mindegy, hogy néz ki... ugyanolyan vér folyik bennük is.
- Nem túl biztonságos egyedül mászkálni erre. Arról már nem is beszéljünk, hogy mennyire lenne szabad. Ezért még magammal is vihetnélek - sorolom a választható lehetőségeket. Egyelőre még én is pörgetem az agyamban, mi az, amit ilyenkor lépnem kell. Nem kaptam parancsot. Nem hivatalosan vagyok itt. De ő sem hiszem, hogy bogyót jött szedni. Kíváncsi vagyok, mivel áll elő.

Nem alszok. Már megint ébren vagyok. Úgy egy órával ezelőtt egy kutya ugatása rángatott ki az álom világából, most pedig meg mernék rá esküdni, hogy lépteket hallok. Nem hezitálok. Alig nyitom ki a szemem, már a kezemben a pisztoly és úgy állok talpra a matracról. Nem rendezkedtem be túlzottan. Fogalmam sincs, ezúttal meddig leszek itt és most nem is igazán érdekel. Hangtalanul teszem egyik lábam a másik után. Hiába van rajtam a katonai bakancs, egy lépésem sem hallani. Csak a másik van. Az övé. Az, amelyik felébresztett.
De hiába megyek végig a sötét folyosón, senkit nem látok. Már az utcán vagyok. Teljesen kihalt minden. Meglepően nyugodt ahhoz képest, hogy háborúk vannak. Lassan leeresztem a fegyver csövét.
- Csak képzelődsz, Maxwell... Csak képzelődsz - motyogom magamnak és megdörzsölöm a szemem. Lehet, hogy a sok alváshiány ilyen módon mutatkozik meg. Valamit ki kell találnom, különben végem.
Egy gally reccsen pár méterre tőlem.
Már biztos vagyok benne, hogy csak a képzeletem játszik velem, így meg sem fordulok. Azt mondják, hogy ha rémeket lát az ember, jobb, ha nem törődik velük. Annál hamarabb eltűnnek. Nem vagyok benne biztos, hogy én ezt megengedhetem magamnak. Főleg, egy ilyen helyzetben. Az istenért is, háború van!
Halk nesz. Két kavics súrlódása.
Lehet, hogy most nem hallani ágyúk és fegyverek hangját, de ez nem jelenti azt, hogy minden egy perc alatt megoldódott. Hitler él, a háború folytatódik. Abban sem vagyok biztos, hogy vége lesz valaha. Ahogy abban sem, hogy én ott leszek-e, amikor véget ér.
Valami a nadrágomhoz ér.
Fordulok. Azonnal. Fogalmam sincs, hol kell pontosan keresnem a támadót. Ebben a másodpercben még nem. Csak engedek az ösztöneimnek. A fegyverem csöve pedig egy homloknak nyomódik. Lent van. Nagyon lent. Alig a térdem felett.
- Jézusom! - nyögök ennyit, amikor rájövök, hogy egy alig ötéves forma gyerek áll a lábamnál és néz rám ijedten.
- Mi van azzal, hogy takarodó? Kijárási tilalom? - kérdezem, de inkább magamtól. Nem hiszem, hogy választ tudok kicsikarni belőle. Nem is az a lényeg.
Leengedem a fegyvert, mire a gyerek sírva fakad és elfut. Csak nézek utána, miközben megjelenik a gondolat a fejemben. Vajon az a fiú is sírt volna, akit meg kellett volna ölnöm? Könyörgött volna az életéért? Hagytam volna?
Mielőtt megőrjítenének a saját gondolataim, gyors léptekkel indulok meg előre. Mire jó, ha az ember ruhában alszik? Akármikor gondol egyet, már mehet is, hogy hagyja, a hideg levegő kiűzze a gondolatok a fejéből. Lehet, hogy hivatalosan ma semmi dolgom, de ez nem jelenti azt, hogy nem végezhetek egy kis plusz munkát.
Az erdő széléig jutok el, mikor rájövök, hogy futok. Egy pillanatra megállok és a felkelő napra nézek. Ez azt jelenti, hogy van két szabad órám, mielőtt le kellene jelentkeznem. Bőven elég egy kiadós sétára... futásra... akármire. További hezitálás nélkül vetem be magam az erdőbe, most már lassabban. Nem akarom én senki figyelmét felhívni arra, hogy itt vagyok. Főleg akkor, ha olyan jár erre, aki még bajt okozhat. Nem akarom egy újabb kötelességgel kezdeni a napom. De minél beljebb érek, annál valószínűbb, hogy kénytelen leszek. Először csak azt veszem észre, hogy le van taposva a fű. Aztán már jobban figyelek. Pár törött gally. Ezt nem a vihar okozta. Valami más lesz itt. Kutatok az agyamban, hogy vajon erre volt-e dolga a katonáknak, de nem emlékszem a helyre. Ennek a területlen teljesen üresnek kellene lenni. Se ösvény, se emberek. Semmi. De ha mégis van itt valami. Akárki. Hogy hagyhattuk ki? Hogy nem küldtem ide senkit, hogy vizsgálja át? Hogy nem küldött más ide valakit?!
Most viszont itt vagyok én. Kezemben a pisztollyal. Már elég jól látni ahhoz a fák között áttörő napfény miatt, hogy ne kelljen erőltetni a szemem. Csak lassan. Egyszerre egy lépés. Ismeretlen területen vagyok. Jobb vigyázni.