Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 52 Ω Kor : 27
Tárgy: Avalon Mignonette 2014-04-05, 18:08
Avalon Mignonette
"Az emberek azt hiszik, hogy ha egyedül vagy, akkor magányos is. Mint minden egyéb feltételezés, ez is hibás."
Userinfó: Főkarakter - Adeline LaPierre
Név: Avalon Mignonette Rang/Foglalkozás: Tanuló Születési dátum: 1923. július 11. Avignon, Franciaország Csoport: Ellenálló
Jellem: Apám mindig is elég fiúsnak nevelt, ami nem csoda, ha egyszer anya nélkül nősz fel, egy darab fivérrel a nyakadban. Azért nem panaszkodhatom, egyáltalán nem volt ez rossz, legalább elég karakán lettem ahhoz, hogy bármikor és bárhol kiálljak magamért. Elég nagy a szám és egyre gyakrabban fordul elő, hogy - bár apa nem értékei -, de egy-egy röpke káromkodás is elhagyja az ajkaimat, amikor mondjuk nem sikerül eltalálnom a konzervdobozt, célba lövésnél. Pedig már gyerekkorom óta tanulok lőni, bár az az igazság, hogy mindig is jobban kézre állt nekem az íjpuska, mint a rendes fegyver, arról nem is beszélve, hogy sokkal csendesebb. Szóval elég karakán kiállású leányzó vagyok, aki gond nélkül visszaszól bárkinek, vagy akár neki is megy, ha nem állítják meg. Apa sokszor jött be régen is a suliba, mert verekedtem, de legalább nem kell félteni igaz? Mit is mondhatnék még? Elég önálló vagyok, hiszen anyám nincs, még kiskoromban elment, így együtt végzünk minden házimunkát hárman, azaz... végeztünk eddig. Szeretem ezt a várost és minden megtennék azért, hogy ne essen baja az itt lakókkal egyetemben, ezért is követtem a bátyámat gondolkodás nélkül, amikor beállt az ellenállókhoz. Persze lány vagyok, sokan benéznek, de törtem már be pár orrot, hogy felfogják, velem nem lehet packázni.
Külső: Hosszú, egyenes barna hajam van. Élénk kék szemekkel, amikkel mindig figyellek! Egy rossz lépés és én tuti kiszúrom. Az arcom hosszúkás, az orrom átlagos, bár én sokszor nagynak érzem. Eddig még nem tört el, de már párszor majdnem. Vékony, de izmos testalkatom, amit edzek is elég gyakran. A reggeli futást nem szoktam kihagyni, mint ahogyan a délután edzéseket is csak nagyon erős indokkal. A kezeimen meglátszik, hogy sokat teszek-veszek a ház körül. Nem egy úri kisasszony kezei, meg vannak a bütykeim, hála a ház körüli munkának és akad pár apróbb sebhelyem is, karmolás pl. a macskától. A legdurvább szerencsére nem látszik. Kiskoromban estem bele a kaszába, ami elég szépen felszúrta az oldalamat, de ahogy mondani szokták, ami nem öl meg, az megerősít és én is csak pár pont alakú sebhellyel lettem tőle gazdagabb, no meg élettapasztalattal, hogy ha ki van készítve a kasza, akkor ne szaladgálj az udvaron a csirkéket kergetve.
Előtörténet: Két férfi mellett felnőni nem a legegyszerűbb, bár azért nem is mondom, hogy rossz lett volna. Anyukám kiskoromban elment. Nem sokáig faggattam apát, hogy miért, egy idő után egyszerűen már nem érdekelt és kész. Mostanra pedig már végképp hidegen hagy. Oké, nem volt egyszerű az, hogy a női dolgokat az osztályfőnökömmel kell megbeszélni, vagy épp apa habogását végighallgatni, hogy mi is ez az első vérzés dolog, de... nem volt azért annyira vészes sem. Így legalább senki sem erőltette rám a magassarkút, vagy nem volt tiltva, hogy akkor és úgy koszoljam össze magam, ahogy akarom. Sose mondta senki, hogy ezt egy lánynak nem illik. A mai napig is simán csinálok fiús dolgokat, nem áll távol tőlem verekedni, vagy valakinek a hátára ugrani. Persze abba egyelőre még nem nagyon gondolok bele, hogy esetleg lehet olyan, aki ezt félreérti... mert hát erre is bőven van esély, hiszen kezdek felnőni. De kanyarodjunk vissza. Szóval hármasban éltünk eddig, apával eljártam vadászni, kiválóan megtanultam lőni, és nem volt arról sose szó, hogy nekem kell minden női házimunkát megcsinálni. Beosztottuk a feladatokat, mindenki csinált olyat, amit szeretett és olyat is, amit már nem annyira, és szerintem ez így van jól. Szeretem az életem, szeretem a várost, ahol élek és a családomat is. Az pedig nem volt kérdés, hogy miután a bátyám beállt az ellenállókhoz én minél többször lógok majd el vele a megbeszélésekre, meg a többire. Persze apa időnként nem örült, de... fél éve megkapta a behívót. Elment, mert muszáj volt és innentől már nem sok beleszólása van. Persze rémes időszak volt, mert nagyon-nagyon hiányzik nekem, de nem tudok sokat változtatni a helyzeten. Csak remélhetjük, hogy visszatér, ahogyan van ezzel mindenki más is, akiknek valakijét elvitték harcolni a frontra. Csak lessük a rádióadásokat, várjuk a postát, hogy mikor hoz olyan üzenetet, amit nem is akarunk hallani. Mostanra pedig egyedül maradtam a nagy házban, mindennel. A bátyámat elküldték Párizsba, hogy kapcsolatba lépjen az ottani ellenállókkal. Nem szólt egy szót sem, ment, mert mennie kellett és én tudtam, hogy Auguste-nak igaza van. Kell valaki, aki megbízható és tud vigyáznia magára, a bátyám pedig mindig is ilyen volt. Csak így én egyedül maradtam. Persze vigyáznak ám, amennyire lehet, de mégis csak minden éjjel egyedül vagyok abban a nagy házban.
