Mrs LaPierre nem egy könnyű eset, ez újra és újra bebizonyosodik. De azt hiszem meg van benne az a szikra, ami túlélheti a háborút, még nekem is be kell vallanom, hogy ez mindenképp előny. Másrészt meg teljesen mindegy a hozzáállása, ennyi bőven elég volt, hogy kiszórakozzam magam – na persze ezt nem úgy értem, hogy nekem ez jelenti a felhőtlen szórakozást, hanem hogy többet nem engedhetek meg magamnak. A századommal napokon – maximum egy héten – belül tovább állunk délkelet felé, hogy erősítsük a vonalakat. Sok katonával ellentétben én azt mondom: végre! Elegem van már a várakozásból, na meg az ilyen nevetséges parancsokból, hogy a 107-esek biztosítsák holmi roncsok környékét. Az Egyesült Királyság egyik legjobb százada vagyunk, az Isten szerelmére! Nem holmi biztonsági őrök...
- Nem, asszonyom. - Csóválom meg a fejem azt a feltevését megcáfolva, hogy innentől egészen hazáig sétálnia kellene. Igyekszem nem a nevén szólítani, még akkor is ha a Mrs Lapierre nem a keresztneve, mert már ez is kissé közvetlennek számít részemről. - Hamarosan felveszik a jegyzőkönyvet, aztán átadják a városvezetőségnek. - Vállat vonok. - Vagy tudom is én kinek. De ne aggódjon, vissza fogják szállítani a városba.- A katonai vezetőség nem fog foglalkozni vele a kihallgatás után, csak egy fuvar erejéig, a mi szemünkben csak egy egyszerű civil, aki már a város problémája, azt viszont biztosra veszem, hogy a polgármester, vagy valami nagykutya el fog vele beszélgetni, hogy elérje, semmiképp ne adjon ki egy leheletnyi információt sem.
- Igen, látom mennyire jól érzi itt magát. - Forgatok szemet egy halványabb mosollyal az arcomon. Ez a nő nem semmi, még képes lenne és dacból megenné az utolsó falatig itt helyben, előttem. Aztán meg sírhatna másnap, vagy még most, hogy rosszul van... Nem való ez a civilek gyomrának. Természetesen nem tervezem végignézni, csak egy röpke látogatást tettem. Ellököm magam a faltól, s udvariasan, mint az elvárható formalitások, felé biccentek.
- Öröm volt megismerni, hölgyem. - A hangom illedelmes, de erősen iróniagyanús. - Aztán azzal csak óvatosan, hogy hol tartja a fegyverét. – amit az elzárás idejére persze elkoboztak tőle.
Egy utolsó apró, tisztelettudó mosoly elengedek, majd elsétálok. Cseppet sem aggódom azért, hogy ez a két-három begyűjtött civil bármit is kiszivárogtatna, a vezetőségnek mindig is jó volt a meggyőzőképessége...

Lezárva - Köszi a játékot

- A háború mindenkire rányomja a bélyegét, asszonyom. - Felelek a megjegyzésére, miszerint karikásak a szemeim. Nem tagadom, voltam már jobb formában, de sokkal rosszabban is. Egyébként nem fogok vitába szállni, de bele tudnék kötni az állításába, miszerint a legkevésbé sem tetszik a látványa, hisz épp ellenkezőleg. A mitugrász énje viszont kevésbé. A brit hadsereget fenyegeti? Egy pillanatra nem tudom eldönteni, hogy ez valami vicc-e, vagy sem.
- Hogy felvitte az Isten a dolgát. - Teszek egy gúnyos megjegyzést egy félmosollyal kísérve arra, hogy Mrs LaPierre a szállodákhoz hasonlítja a celláját. Mit szóljak én, akinek terepen nem egyszer a jég hideg földön a sárban kell aludnia, ha aludni akar valamit?
A mosoly csak nem akar lefagyni az arcomról. Ahogy a nő közelebb jön, s a falnak dől, néhány másodpercre rá én is közelebb lépek, s az egyik karom fejmagasságba emelve behajlítom, s a rácsnak támasztom, a fejem pedig lazán nekidöntöm az alkaromnak.
- Nem várom, hogy megköszönje. - Nem sokáig maradok ebben a pózban, hisz már el is válok a cellától enyhén hátralépve, s fejem a folyosó irányába fordítom türelmetlenül, hogy hozzák-e már azt az átkozott ebédet. Mégis miben tart felbontani és megmelegíteni egy konzervet? Bár ez a francia veszedelem talán jobban járna ha egyáltalán nem hoznának semmit, a katonai koszt nem épp úri étel, amihez hozzá lehet szokva. Noha előbb vagy utóbb az idő teltével Avignon is megérzi majd a háborút a bőrén. Ha ezek az idióták a szövetségesektől így ki vannak borulva, egy csapat nácihoz nem tudom mit szólnának.
- Nem, hölgyem. - Fonom össze én is a karjaim elégedetten, s a hátammal nekidőlök a cellájával szemben lévő falnak. Persze nem nagy távolságokról beszélünk, alig van a folyosó néhány méter széles. - Semmi közöm a civil részleghez, így a civilek kihallgatásához sem.
Ahogy befejezem a mondatom, már nyílik is a folyosó végén lévő vasajtó erős nyikorgással. Végre az ebéd is ideért. Már messziről rápillantva látom, hogy húsos tészta. Ezután lassan Mrs LaPierre felé fordítom a tekintetem, s egy kissé kárörvendő, „lefogadom, hogy” mosollyal fojtom vissza a nevetést. Hisz katonaként akármilyen szórakoztatónak is találom, nem fogok egy rács mögött ülő civil szemébe röhögni, aki ráadásul nő is. Talán öntelt vagyok, de nem bunkó.
- Ezt maga nem fogja megenni... - Csóválom a fejem, s már el is tűnik a pillanatnyi mosoly, ami talán csak egy hirtelen fellángolás volt, innentől komoly arccal figyelem a történéseket, még mindig összefonott karokkal a falnak dőlve.
A húsos tésztát még a legéhesebb katona sem szereti, attól függetlenül, hogy kénytelenek vagyunk megenni. Valami metélttészta-szerűség, csomókba összeállva, aminek jobb esetben vagy nincs íze, vagy borzasztó íze van. A húsról meg ne is beszéljünk.

Nem azonnal reagálok a hölgy szavaira, előbb csak kiélvezem egy kissé öntelt, kissé gyermekien büszke mosollyal a megszólítását, ahogy cseng a fülemben. Szeretem a munkám és szeretem ha a rangomon szólítanak. Ez valószínűleg valami férfiúi hóbort, akár a szivar, a nők és a sport.
- Igen, köszönöm, egészen kialudtam magam. - Csipkelődöm, mint aki jól végezte dolgát, persze azt nem kell az orrára kötnöm, hogy az utóbbi 48 órában mindössze két órát sikerült aludnom, az már az én dolgom. Természetesen franciául „csevegek” vele, a tipikus brit akcentusom azért megvan. - Bár ha megenged egy megjegyzést, asszonyom, maga nem fest valami jól. - Ezt már jóval udvariasabban mondom, ahogy egy nővel szemben illik, de őt elnézve valószínűleg ezt is támadásnak fogja venni.
- Kihallgatták már, Mrs LaPierre? - Az adatait már felvették, mint láttam, a nevét is innen tudom, persze nem vagyunk olyan viszonyban, hogy megengedhessem magamnak, hogy a keresztnevén szólítsam.
Az adminisztráción mindent feljegyeznek az itt lévő civilekkel kapcsolatban, ki, kivel, mikor, mit, s Mrs Lapierre összefoglalójára rápillantva sem láttam, hogy kapott-e már volna ebédet. Pedig ez még a hadifoglyoknak is jár. Azért ennél többet néztem ki a brit hadseregből mintsem civilek „éheztetése”, vagy akár az étel késleltetése. Mi mindig pontosak és precízek vagyunk. Ez az egész egyre kuszább. Bár ami azt illeti, a kihallgatást sem láttam feljegyezve, csak az alapadatok felvételét.
- Ha jól értesültem még nem hoztak ebédet. - Azt, hogy az aktáján láttam és ebből már kikövetkeztethetné, hogy innentől minden bizonnyal minden lehető információt begyűjt róla a vezetőség inkább nem említem meg, az ő fajtájával nem árt óvatosan fogalmazni. - Hamarosan hoznak valami ehetőt. Nem olyan, mint az otthoni koszt, de – vonok vállat – megteszi. - Érezhető az arcomon lévő kifejezésből, s abból ahogyan beszélek, hogy én intéztem el, hogy valaki végre emelje már meg a seggét ebben a rohadt seregben és lássa el a civilek alapszükségleteit. Idióták. Persze ezt, hogy nekem köszönhető nem áll szándékomban hangosan is kimondani, köszönetet meg végképp nem várok, pontosan tudom, hogy a háta közepére sem kíván. Már nem, mintha zavarna, tulajdonképp egész szórakoztató ez az egész.

Hirtelen kinyitom a szemeim, s fejem felemelve körül nézek, ösztönösen a faliórát keresve. Mikor tekintetemmel megtalálom már teljesen kihúzom magam, s megdörzsölöm az egyik szemem, ahogy próbálom felmérni az időt. Délután két óra. Nagyszerű. Majd' huszonnégy óra terep- és papírmunka után csak két órát sikerült aludnom, azt is a rohadt asztalomra dőlve. Csupán néhány másodperc kell, hogy teljesen észhez térjek, s a fürdő – nek nem nevezhető helység – felé vegyem az irányt, hogy lezuhanyozzak. Mondanom sem kell, hogy a víz hideg, mint a jég, így nem is húzom sokáig. Mellesleg jó ideje nem találkoztam már meleg vízzel. Két perc alatt is elkészülnék, de kihasználom, hogy kivételesen szabad az egész délutánom, így fél órába is beletelik, mire újra egyenruhában, tökéletes hajjal és – a helyzethez képest relatív – kisimult arccal lépjek be az irodámba. Meghúzom az üveg whiskyt, majd összeszedem az Andrewal való vitára emlékeztető üvegszilánkokat, ami a poharamból maradt, majd visszaülök a székembe, s egyik kezemmel az asztalon könyökölve, a fejem támasztva, másikkal ujjaimmal dobolgatva gondolkodom a délutáni menetrenden. Bárba nem fogok kora délután beülni, itt viszont nincs kedvem maradni, ami azt illeti katonaként most a városba sem szívesen mennék be, ahogy hallottam van most ott elég katona, ráadásul szolgálatban. A polgárok most talán minél kevesebbet látnak belőlünk, annál jobb.
Aztán a semmiből az unott arcomon egy egyre szélesedő mosoly jelenik meg.
- Bingo! - Szinte tátogom. A pincérnőkből és a könnyűvérű lánykákból már elég – persze nem kell egyből a szexre gondolni, beszélhetek akár egyszerű flörtölésről is –, most valaki „egzotikusabb” társaságát élvezném és mivel le merném fogadni, hogy egy nagyszájú firkászra senki sem kíváncsi, így nem lehet túl sok társasága, miért ne látogassam meg azt a csinos kis bajkeverőt?

Jó tíz perc elteltével már a civilek számára elkülönített részleg felé tartok. Századosként könnyű szerrel bejutok, még így is, hogy nem a 107-esek felelnek ezért a részlegért. Igazából csak két, vagy három kotnyeles civil lett behozva, de ők el vannak szeparálva egymástól az információcsere elkerülése érdekében. Az ismeretlen ismerősöm cellájához elérve a karót nyelt őr azonnal fordul felém és már kezdene hőbörögni, hogy mit keresek itt, mikor meglátja az egyenruhámon található rangjelzéseket, s azonnal vigyázzba vágja magát.
- Henry James Winchester százados. - Kezdem, hogy tisztában legyen vele hol a helye, majd utasítom. - Leléphet, katona.
- I-Igenis, uram! - Ránt még egyet magán, majd sietve távozik, én pedig egy önelégült – de nem teljesen arrogáns – mosollyal a fal szélének dőlök, ahol találkozik a rácsokkal, s összefont karokkal a nőre emelem a tekintetem.
- Valahogy jobban néz ki, amikor csendben van, asszonyom. - Nyomom meg élcelődve az utolsó szót, célozva az erődben tett nyomatékosítására, hogy márpedig ő nem kisasszony. Mondhattam volna azt is, hogy napfényben jobban néz ki, de az csipkelődő helyett inkább modortalannak hangzott volna, s egyébként sem lehet az itt lévő öreg lámpa és szürke falak között nagy napfényről beszélni...