/Köszönöm a játékot /

Nem volt tervbe véve, hogy leordítom egy katona fejét, mégis alig tudom visszafogni magam. Lehet, hogy az egész csak egy kis hiba az ő szemében, de akkor sem járkálunk éjszaka a foglyok közelében. Ezt bármivel is magyarázza ki, nem vet rá túl jó fényt. Csak azért nem kezdek kiabálni vele, mert látom rajta, mennyire fél, mégis megpróbál uralkodni magát. Ez az egy szerencséje. Hogy legalább próbálkozik. Ezt persze még gyakorolni kell. Főleg azt, hogy a szemembe nézzen és ne kapja el a tekintetét.
- De most már tudja, hogy hova vezet az út, igaz? Hogy merre vannak a foglyok és hova nem teszi be a lábát...? - kérdezek vissza, ahelyett, hogy azonnal elvezettetném. Ebből már sejtheti, hogy hiába az előbbi fenyegetés, nem fogom rács mögé tenni egyetlen éjszakára sem. Pedig akkor biztosan megtanulná a leckét. De én mégis el fogom engedni. Csak még egy kicsit beszélgetek vele.
Persze csak azután, hogy Bensont szavak nélkül is elküldöm a jó fenébe - vagyis a dolgára. Lehet, hogy eddig elviseltem a történeteit, de eszemben sincs hallgatni a röhögését a háttérben. Bármekkora baromságot is csinált Morphew, nem tervezem megalázni és elérni, hogy ennél is kényelmetlenebbül érezze magát. A kérdése puszta érdeklődés, maximum nem a legkedvesebben fogalmaztam meg. De ez már csak részlet kérdés.
- Még oda is viheti. Az ellenkező irányba lesz - intek a fejemmel a háta mögé, és ha csak egy kicsit jobban megerőlteti a szemét, láthatja a sebtében az oszlopra tűzött papírt, ami jelzi az utat.
Hiába nincs közöm hozzá, még én is tudom, hogy költöztetik őket. Azt, hogy egy sátrat, vagy az egészet, nem tudtam, de az egész laktanyán kitett fecniket elég nehéz lenne nem észrevenni. Eddig nem értettem, hogy minek kellenek azok. Most már értem, csak nem látom értelmét. Úgy tűnik, semmi hasznuk.
- Leléphet... katona - sürgetem meg, ha magától nem mozdul. Én viszont egész végig ott állok, amíg el nem tűnik a szemem elől. Majd megrázom a fejem és elindulok, hogy megkeressem Bensont és szóban is megkapja a lecseszést, amiért nem bírta tartani a száját és nevetett.

Nem épp a legjobb napomon vagyok, ettől függetlenül egész kitartóan bólogatok Benson szavaira. Felét sem fogom fel. Sokkal inkább járatom a tekintetem a környéken. A fogolytábor közelében vagyunk, legalább egyikünk figyeljen állandóan. Pedig úgy tűnik, nincs semmi gond. Mindenki a helyén van, mégis felbukkan előttünk egy ismeretlen fej. Azonnal megtorpan, ahogy meglát minket, Benson mégis emeli a fegyvert, én pedig már szólalok is megy. Van öt másodperce, hogy kinyögje a választ. Lassan számolok, elég látható módon magam mellett. Már kezdem azt hinni, hogy megkukult, amikor mégis meghallom a hangját.
- Egészségügy? - kérdezek vissza meglepetten. Az nem kifejezés, hogy eltévedt. Egy kicsit, nagyon. Egyszer sem láttam még itt egészségügyiset. Főleg nem olyat, aki így remegett volna a félelemtől, mint ő most előttem. Bár az biztos javít egy kicsit a helyzetén, hogy nem hallatszik annyira a hangján. Az meg pláne, hogy végre rászólok Bensonra, hogy eressze már le a fegyverét.
Csak ezután sétálok közelebb, míg ő marad a helyén. Eszemben sincs csak úgy elkezdeni leüvölteni a fejét, amiért erre kószál. Nem mintha az indok számítana. De jobban szeretem átgondolni a szavaimat, mielőtt megszólalok.
- Szóval eltévedt. Pont erre. Pont a foglyok közelébe - jegyzem meg és hallani a hangomon, hogy csak a fáradtságomnak köszönheti, amiért nem kezdek vele kiabálni és kikérdezni. Sejtem én, hogy tényleg csak újonc és fogalma sincs, merre hozta a lába. Mintha a szavaimat akarná alátámasztani az egyik fogoly, elég hangosan ordít fel. Rossz álmok. Gondolom. Nem tudom. Nem az én dolgom. Nekem csak annyi a feladatom, hogy megnézzem, a helyén van, nem a lelkét ápolni egy ellenséges katonának.
- Most próbálja úgy előadni a teljes történetet, hogy ne akarjam becsukni ide egy éjszakára, hogy megtanulja, merre nem járkálunk jó ok nélkül - kicsit erőteljesebb a hangom, mint tényleg szükséges, de nem akarat kérdése, hogy megbizonyosodjak arról, a véletlen műve, hogy idekeveredett.
- És még valami... Morphew. Mi ez a sok kacat? Málhás szamárnak alkalmazzák? - itt már egyértelmű, hogy nem talált igazán jó kedvemben. Nem szoktam viccelődni az emberekkel. Főleg az egészségügyisekkel. Ki tudja, mikor lesz rájuk szükségem. De ezt a mondatot sem sértésnek szántam, Benson mégis felröhög mögöttem, ezért egyetlen szigorú tekintettel küldöm el, hogy folytassa az utat, amíg én beszélgetek.

Egyre jobban észrevenni rajtam a kialvatlanság jeleit. Ezerszer nyúzottabb vagyok, mint egy hete, még annyiszor sem látni mosolyt az arcomon, mint ezelőtt... ráadásul a legapróbb hibára ugrok. Tudom, hogy nem lenne szabad, mégsem tudok megálljt parancsolni magamnak. Ideges vagyok és feszült. Mardos a bűntudat és ha még ez nem lenne elég, ott van az a késztetés, hogy tűnjek el innen. Mintha megtehetném! Az életem a sereg, akkor is, ha tettem a közelmúltban olyasmit, ami miatt elbizonytalanodtam. Minden rendben lesz, csak idő kérdése, amíg kiverem a fiú arcát a fejemből. Akkor majd nem hallom a hörgését minden egyes alkalommal, amikor szótlanul és csukott szemmel fekszek. Akkor majd jól leszek és meg sem fordul olyasmi a fejemben, hogy lázadni kezdjek vagy akár csak egyszer is újra megszegjem a kiadott parancsot.
De legalább ma este nem kell ekörül keringenie a gondolataimnak. Ma este a rutiné a feladat. Újra és újra azokat a köröket írom le az egyik emberemmel. Nem lenne köteles mellettem lépkedni, de úgy érzi, muszáj elmesélnie a hétvégéjét. Mondanom sem kell, most nem tudnak érdekelni a piti nőügyei. Az már annál inkább, amit a távolban látok. Egy kölyök. Vagy legalábbis egy fiatal srác. Nem tudok róla, hogy sötétedés után itt bárkinek lennie kellene rajtunk kívül. Én biztos, hogy senkinek nem adtam erre parancsot. A foglyok környékén csak mi ketten lehetünk ilyenkor. Benson és én. Ő már nyúl is a fegyvere után, de én a vállára teszem a kezem, ahogy láthatóan megtorpan az illető. Villámgyorsan pörög végig minden cella, ami mellett elmentünk. A hármas, ötös, tizenkettes foglalt. Minden fogoly a rács mögött volt, ahogy elmentünk előtte.
- Azonosítsa magát! - szólok oda az ismeretlennek elég hangosan ahhoz, hogy az éjszakában végigcikázzon a hangom. Közben pedig a tanultakhoz híven zárom ökölbe a kezem. Öt... négy... Sok ideje nincs kinyögnie, hova tartozik. A második kérdés csak ezután következik. Mi a jó büdös francokat keres itt, ahol semmi dolga és mi ez a sok rongy nála?
- Tedd már le a fegyvert, Benson. Nem látod, hogy nincs szabad keze? Mivel támadna rád? - ütök újra a katona vállára. Idegesítő egy fickó, ha belekezd a történeteibe, az egyszer biztos, de legalább jól végzik a dolgát. Ha kötelességről van szó, nem panaszkodhatok. Csak néha túlreagálja a helyzetet. Ahogy mostanság én is.
Ennek ellenére egész nyugodt léptekkel sétálok közelebb, míg Benson marad a helyén. Az egyenruhámon a kis fénynek köszönhetően megcsillan a névtábla a rangjelzéssel együtt, de semmi többet nem látni rajtam, csak a mogorva arcot. Nem a legjobb napjaim egyikén talál, az egyszer biztos.