- Az alternatíva esélyét már rég ellőtte, Moretti. - Felelem ridegen, s fölényeskedve figyelem őt. - Tudja, hogy tudom mennyi információ lehet a birtokában egy magafajtának. Így azt is tudom, hogy vannak feltételezései. - A mozdulataim lassúak, kényelmesek. Beadtam neki a morfiumot, így felesleges kapkodni, amíg hat. Felveszem az asztalról a kulcsot, a szekrényhez sétálok, s hangos kattanással tárom ki a két vasajtót. Előbb kiveszek egy összecsukható gurulóasztalt, szétnyitom, majd ismét végig mérem Morettit, afféle „ne is reménykedj, a fél szemem rajtad tartom” attitűddel.
- Biztos nem olyan ostoba, mint amilyennek az ocsmány pofája alapján tűnik, - kezdek el kipakolni a szekrényből, kimérten, megfontoltan, mintha csak a heti ráérős nagy bevásárlásnál válogatnék, hogy melyik almát vegyem le a polcról - így rájöhetett, az ügy személyes. - Pillantok rá sokatmondóan. - Minél hamarabb beszél, annál kevesebbet kell szenvednie. - Azt persze nem árulom el, hogy ténylegesen a bátyámról van szó, de nyilvánvalóan van közös múltunk az őrnaggyal. - Maga aztán jó nagy szarban van. - Veszek ki egy harapófogót, s felé mutatok vele, majd a mondatom után leteszem a kis asztalkára. A „jó”-t hosszan elhúzom, kárörvendő tónusban, belesulykolva abba a mogyorónyi agyába, hogy erre nagyon rábaszott. Nem most másztam le a falvédőről, észrevettem, hogy az egyetlen, ami eddig megrendítette a fájdalom volt. Félt.
Kiemelek a szekrényből egy széles üveget, mint amiben a befőtteket tartják, letekerem a fedőjét, beleszagolok, majd beledugom az ujjam és megnyalom. Elégedett kifejezéssel teszem le a fogó mellé. Só. Talán van itt valahol ecet is, az még jobb lenne. Kellemest a hasznossal. Épp elkezdeném keresni, mikor meglátok két az előzőnél kisebb fogót, s elgondolkodva a két kezembe veszem őket, kilépek a vasajtó takarásából és Morettihez fordulok.
- Mit gondol, melyik lenne alkalmasabb megmozgatni a fogait? - Húzom fel a szemöldököm, mintha komolyan kérném ki a véleményét, persze érezni a hangomon, hogy semmi beleszólása. - Persze nem kell aggódnia, nem áll szándékomban kihúzgálni a fogait – vállat vonok – nem mind. Még a végén elvérezne itt nekem. - Elkezdem vizsgálgatni a kezemben lévő tárgyakat, majd hirtelen felszólalok, s leteszem a többi játékunk mellé az egyiket. - Oh. - Ez jó lesz körmöt tépni. Egyébként senki ne higgyen ilyen betegesnek. Nem vagyok olyan, mint a Moretti-féle állatok. Kétségbeesett vagyok, ez minden. Bár a velem szemben lévő férfi a fogoly, akit hamarosan ájulásig fogok kínozni, vagy tovább, mégis én érzem úgy, mintha sarokba lennék szorítva.

Megvárom, amíg Andrew elhagyja a szobát, s lassan újra Moretti felé fordulok, unottan, szánakozóan nézek le rá.
- Te aztán szarul nézel ki. - Lököm oda félvállról, inkább csak hangosan gondolkodva, s kicsit megemelem a véres kezem, hogy szemügyre vegyem. Undorodva firtatom a tekintetemmel, majd csak elhúzom a szám és egy kendőt kihúzva a zsebemből úriasan beletörölgetem a kezeim, mint aki jól végezte dolgát, majd egyszerűen ledobom, épp az asztal égnek álló lábán landol.
- Szedje össze magát Moretti, - lépek oda hozzá, s ragadom meg a felsője nyakát mindkét kezemmel és felhúzom, egyszerűen a falnak dőlve hagyom, nem macerálok azzal, hogy feltegyem a székre, mert abból ítélve ahogy most kinéz, fél percbe sem telne bele, máris ledőlne róla – még be sem melegítettünk, máris kidől? - Csóválom a fejem ironikus csalódottsággal.
A továbbiakban nem foglalkozom vele, legalábbis amíg Maxwell vissza nem tér. Csak a szemközti falnak dőlve álldogálok a karjaim összefonva, nem sokkal az ajtó mellett, de a tekintetem egy pillanatra sem szakad le Morettiről. Amíg a „rendelésemre” várok végig őt figyelem, méregetem, gyűlölködve, dühösen, mégis fenyegető nyugodtsággal, mint akinek semmi keresnivalója itt, épp csak a sörére vár. Még mindig önmagammal küzdök és a bátyám képe a zakóm alatt, szinte fáj, éget, mintha szét akarná tépni a mellkasom. Mi ez, bűntudat? De miért? Hisz nem az én hibám. Én... én nem tettem semmit? Vagy talán épp ez a baj?...
Mikor Andrew visszatér a morfiummal és a vízzel, meg egy kevés kötszerrel visszaállíttatom vele a bútorokat, lepakoltatom az asztalra, amiket kértem, meg bekötöztetem vele annak a kutyának a sérüléseit, hogy legalább a vérveszteség ne okozzon problémát,. Miután végzett és elindul kifelé, még mindig az ajtó mellett állok a falnak dőlve, nem szólok semmit, csak hűvösen nézek, de ahogy elhalad mellettem felé suttogom, hogy köszönöm. Ő ennyiből is érti, hogy ez a barátjától jött, nem pedig a felettesétől, ami már önmagában sokat számít.
Mikor végre kettesben maradunk lassan felé indulok, előbb a vizet veszem kézbe, hanyagul Moretti arcába locsolok egy keveset, hogy észhez térjen, majd  a palackot ledobom mellé, hogy igyon – amit nem árt hamar felkapnia, mert nincs rajta kupak, így egyszerűen kifolyik belőle a víz, ha nem kap észbe.
Amíg ő megpróbál észhez térni valamelyest, én visszasétálok az asztalhoz, kezembe veszem a morfiumos ampullát, s felszívom az injekcióba az anyagot, majd visszamegyek hozzá és cseppet sem óvatoskodva befecskendezem a combjába. Ettől majd észhez tér egy időre. Hogy ne érezze magát túl nagy kényelemben már el is veszem tőle a vizes palackot, s leteszem az injekcióval együtt az asztalra, majd úriasan kiveszek egy kulcsot a zsebemből,  hangos koppanással azt is leteszem, s a mellettünk lévő falba épített vasajtós szekrényre pillantok, majd vissza rá. Azt hiszem sejtheti ha ez egy „speciális kihallgatóterem”, akkor ott vannak a „speciális kihallgatóeszközök”, csak nekünk. Nagyot sóhajtok.
- Tőlem aztán játszhatunk piszkosan is. - Élvezet lesz egyesével letépni a körmeit, ha továbbra sem beszél.

Fel sem fogom, hogy mit csinálok, hogy gyakorlatilag épp kiszorítom az életet az utolsó esélyemből, de a még higgadt – akarom mondani kevésbé elkattant – énem hiába is próbálná lefejteni a kezem Moretti torkáról és enyhíteni az oldalán tartott nyomáson, nem megy, a düh túl erős. Még Andrew sem látott így, soha.
Hallom az őrmester szavait és valahol az is visszacseng, hogy egyszerűen letegez, mint valami ivócimborát, amire máskor már ugranék és pucolhatná a krumplit egész éjszaka, de most ez sem érdekel. Ahogy ott áll mellettem, rá sem nézek, fel sem fogom, hogy ott van, csak még erősebben a falnak nyomom Morettit, ezzel teljesen elvágva a levegő útját a tüdejéhez. Ekkor jön a tompa, mégis erősnek mondható fájdalom a tarkómon. Nem vesztem el az eszméletem, de megszédülök, néhány másodpercre minden elsötétül, én pedig hirtelen előre dőlök, majdnem arra a kutyára zuhanok, de megtartom magam közvetlenül mellette a falnak támaszkodva, s csak hagyom, hogy Moretti úgy zuhanjon a földre, mint egy rongybaba. Lehunyom a szemeim és veszek egy mély levegőt, majd lassan kifújom, néhány másodpercig még úgy maradok, próbálom összeszedni magam, legfőképpen szellemileg. De az a mérhetetlen harag nem tud elillanni ilyen egyszerűen, így mihelyt észhez térek, hirtelen fordulok Andrew felé és azzal a lendülettel állba vágom, a másik kezemmel pedig elkapom az egyenruhája nyakát és még az ütésével okozott enyhe szédülés miatt szinte nekiesek, ahogy a falhoz nyomom, de ott tartom, mélyen és dühösen a szemeibe nézve. Hosszú ideje ismerjük egymást, de ilyen fájdalmat, ürességet és megviseltséget még soha nem láthatott rajtam. Ez a helyzet nem tart sokáig, rá két-három másodpercre, hogy a falhoz nyomtam már el is engedem, lenézek a földön fekvő olaszra és megdörzsölgetem a tarkóm.
- Rendben. - Sóhajtok mélyet, jelezve, hogy most már lenyugodtam, most már észhez tértem, nem lesz baj. Majd az őrmesterhez fordulok. - Már majdnem megvan. Megtaláltam rajta a fogást.  Csak nem képzeled, hogy ilyen könnyen el fogom engedni a... - hirtelen megállok, mielőtt kicsúszna a számon, hogy bátyám, bár ezen a ponton már szinte édes mindegy, s nyelek egyet – az őrnagyot?
- Menjen Maxwell, hozzon vizet meg morfiumot. - Nézek rá szigorúan, immár teljes higgadtsággal a tekintetemben. Általában akkor szólítom a vezetéknevén, mikor épp parancsolgatok, mint felettes. S bárhogy is fáj a büszkeségemnek és bármilyen morcos is leszek az ütése miatt az elkövetkező napokban, jót tett, észhez térített. Most már rendben leszek. Azt hiszem.
- Meg valamit amivel elkötjük az oldalát. - Szólok, miután vetettem egy szánakozó pillantást Moretti vérző sérüléseire, meg a tőle véráztatta kezemre.

Látom, hogy Moretti az ájulás szélén van, bárhogy is próbálja tartani magát, már nem húzhatom sokáig, mert ha most elveszti az eszméletét akkor kitudja, lehet csak napok múlva ébred fel és nekem most kell megtudnom, amit tudni akarok.
- Idefigyelj te rohadék. - Hajolok le hozzá, hogy a szemünk egy magasságban legyen, miközben megragadom a torkát. Lassan beszélek, higgadtan, de a hangom rendkívül fenyegető, afféle rossz ómen. - Ne velem próbálj játszani. Tisztában vagyok vele, hogy a magadfajta csúszómászókkal mennyi információit osztanak meg egy-egy ilyen – undorodva és dühösen rándulnak meg akaratlanul az arcizmaim, nagyot nyelek, nem tudom egyből kimondani, keresem a megfelelő szót, amivel tárgyilagos maradhatok – parancs kapcsán. - Mióta az eszemet tudom katonának neveltek, százados vagyok az istenért, csak nem hiszi, hogy annyi eszem van, hogy csak úgy besétálok ide minden információ hiányában, addig ütöm amíg mozdul, aztán meg iszom a szavait?
Végleg elvetette a sulykot. Kirúgom alól a széket, közben még mindig a torkát szorítom, épp csak annyira, hogy még kapjon levegőt, majd ahogy a szék kicsúszik alóla felnyomom a falra és erősen szorítom neki, a másik kezemmel pedig az oldalát kezdem a fal felé nyomni. A tapintásából azt hiszem van ott egy-két repedt, vagy törött borda az általam okozott lőtt seb mellett. Még jobb. Vérben forognak a szemeim, nem érzek iránta szánalmat, azt akarom, hogy szenvedjen, hallani akarom, ahogy üvölt, ahogy az életéért könyörög, mint egy utolsó kutya. Hisz a szememben nem több ennél.
- Kinek adta le és hova vitték? - Jelenleg az egyetlen esélye a túlélésre, hogy szépen végig futtassa abban a mogyorónyi agyában, a lehetőségeket és mindent elmondjon, amit akarok. Én pedig csak imádkozhatok, hogy Alexander egy darabban legyen, Moretti meg ne kezdjen rá a hamis részletekre, hogy miket tettek vele, mert azt nem bírnám ki ép ésszel...
- Üvölts csak, te kutya. - Immár az én arcomon is megjelenik egy szadista mosoly. - Kezdj el dalolni, mielőtt én kezdeném darabokban lenyúzni a húst a csontodról.
A mondatom épp, hogy befejezem, hallom, hogy nyílik a nagy vasajtó, s Andrew lép be a szobába.
- Megmondtam, hogy ne zavarj. - Sziszegem felé, de nem fordulok hátra, továbbra is Morettit szorítom. Azt hiszem teljesen elment az eszem.
A részletekbe nem avattam be Maxwellt, csak az ezredes, meg esetleg néhány másik magasabb tiszt tudja a pontos helyzetet. Neki elég annyit tudnia, hogy személyes ügyről van szó, a nevem nem hangozhat el Moretti jelenlétében és életben kell tartanunk. Hosszú évek óta ismerjük egymást, így tisztában van vele, hogy bármilyen jó vezető és katona legyek is, ha a családomról van szó elborul az agyam és hajlamos vagyok ész nélkül belerohanni bármibe. Ezért is tartott velem. Mert ha végleg elkattanna az agyam és megölném Morettit... Ő az utolsó szál a bátyámhoz. Az utolsó.

Rohamosan fogy a türelmem, lassan olyan harag és félelem – ami szintén dühvé alakul át – uralkodik el rajtam, hogy engem is megrémít. A gúnyolódó mondata után láthatja a tekintetemen, hogy körülbelül öt másodperce van, hogy kibökje végre, amit hallani akarok, nem több. Ám ez nem történik meg, nekem pedig végleg elborul az agyam.
Váratlanul felállok, de még a székem is két méterrel odébb landol felborulva, én pedig azzal a lendülettel megragadom a méretes asztal egyik oldalát és hatalmas robajjal egyszerűen felborítom, gyakorlatilag félre dobom, amibe jobban belegondolva nem tudom hogy lehettem képes, valószínűleg az indulat és az adrenalin. Ahogy az asztal földet ér, már lépek is oda Morettihez, a sérüléseivel cseppet sem törődve ragadom meg a felsője nyakát, így valamivel megemelve és behúzok neki egyet. Újra és újra. A negyedik ütésnél elengedem a ruháját és csak hagyom, hogy a földre zuhanjon. Szinte zihálva, megvetően, mégis valahol könyörögve nézek le rá, akkor is, ha a szemeimen látszik, hogy még arra sem méltatom, hogy leköpjem. Néhány másodpernyi ingerült fújtatás után már hajolnék le érte, hogy újra megragadjam és addig üssem, amíg mozog, de még időben sikerül észbe kapnom: nem lehet! Megálljt parancsolok magamnak, és kifejezéstelen arccal ragadom meg a sérült karjánál fogva, majd felhúzom és visszalököm a székére. Ugyanilyen semmitmondó arccal sétálok vissza a terem közepére, ahol előzőleg álltam, s szembefordulok vele. Az arcom olyan rezdületlen, mint valami agy-mosott fejvadász, mintha ez az egész előbbi kirohanásom meg sem történt volna, mintha nem érdekelne semmi. Pedig ha tudná... A lelkem is eladnám, már azért is, hogy helyet cserélhessek a bátyámmal, hogy én rohadjak ott, akárhol is van, ő meg itt őrlődjön miattam ebben az átkozott városban, - háborús viszonyokhoz képest – biztonságban.
- Próbáljuk meg újra. - Kezdem felszínes higgadtsággal, mintha valami ostoba gyereket próbálnék megtanítani az illemszabályokra. - Tudja, hogy mi történt – itt majdnem kiszalad a számon, hogy a bátyámmal, de az utolsó pillanatban sikerül visszaszívnom – az őrnaggyal, amíg magukkal volt. - Bár ne kéne végighallgatnom. - Tudja, hogy kinek adta le. És biztosan van néhány tippje, hogy hova vihették és miért. - Rövid szünet után fenyegetően oldalra biccentem a fejem. - Tik-tak. - Suttogom.

Azt hiszem Moretti is kezdi észrevenni, hogy labilis vagyok. Jobban oda kellene figyelnem. Olyan érzésem van, mintha minden sérülése és fájdalma ellenére valahol élvezné a helyzetet. Ha egészséges lenne talán úgy játszhatna velem, mint egy bábbal. A fenébe is.
Mikor megkapom a választ, hogy felismeri a bátyám egyszerűen görcsbe rándul a gyomrom, a szám is kiszárad, ahogy minden erőm arra fordítom, hogy ne reagáljak semmit. Csak rideg, rezzenéstelen arccal hajolok le a képért, bár mielőtt megfognám a képet és a szemeibe pillantok egy másodperc erejéig a szemeimből tisztán kiolvasható az undor és a gyűlölet. De nem foglalkozom a gúnyával, csak higgadtan megfogom a fotót és becsúsztatom a zakóm belsőzsebébe.
- A százados elég lesz. - Felelek unottan, s helyet foglalok vele szemben az asztal túloldalán lévő széken, majd miután leültem összefonom az ujjaim a hideg felületen és ráemelem a tekintetem, ami bevallom nagyon nehezemre esik úgy, hogy tartanom kell a rideg nyugalmat. - Nem ismerkedni jöttem, maga meg örüljön, hogy levegőt venni van joga. - Ha rajtam múlna még ahhoz sem lenne, nem még hogy követelőzzön, meg elvárja a bemutatkozást. Legszívesebben már ezért felmostam volna vele a padlót, de egyelőre nem akarom, meg most valahol teljesen máshol járok... Gyűlölöm, hogy ránézek és a bátyám arcát látom magam előtt. Másra sem tudok gondolni, mint hogy ezeket az állatokat ismerve ő még rosszabb helyzetben van, mint Moretti, pedig ennek a szarházinak sem valami fényes az állapota, nem mondom... Meg mi az, hogy „nem fair”? A háború nem ismer olyan kifejezést, hogy „fair”. Az ő helyzetében meg végképp nem.
- Nem hinném, hogy a magafajtákba túl sok hazafiasság szorult volna, szóval mi lenne, ha elmondaná, amit tudni akarok és nem rontana az így is silány helyzetén? - Kérdem szánakozóan és ridegen. Itt az ideje, hogy elkezdjen beszélni, mielőtt felőrölném magam. Mert bár hivatalosan és fenyegetően nézek rá, ahogy ilyen helyzetben általában teszik a kihallgatók – holott én nem épp erre specializálódtam – de valahol a közönyös, elutasító tekintet mögött ott van a szemeimben a személyes gyűlölet, az aggodalom, talán még a félelem is, na meg persze az a bizonyos szikra, ingerültség, ami ha robbanna valószínűleg kő kövön nem maradna utána. Az is nyilvánvaló, hogy Moretti a szememben nem több, mint egy utolsó olasz utcasöpredék, egy bűnöző, s az ilyeneket semmibe nézem én, akinek vele ellentétben a gyerekkorát akadémiák, nyelvleckék, zongoraórák és lőgyakorlatok töltötték ki.

- Alexander Clayton Winchester őrnagy. - Javítom ki, az utolsó szót erősen megnyomva. Ez a szarházi azt sem érdemelné meg, hogy kiejtse a bátyám nevét, de ha megteszi legalább a kellő tisztelettel tegye. Szívem szerint elvágnám a torkát, de ez a férfi az utolsó kapcsolatom a külvilághoz... a családomhoz. E mellett nem mehetek el, nyugodtan kell maradnom. Legalábbis a helyzethez és a természetemhez képest.
Amikor megkockáztatja a kijelentést, hogy én biztosan nagyon közel álltam hozzá a hideg is végigfut a hátamon, de csak ridegen, üres és szigorú tekintettel nézek le rá, mintha meg sem hallottam volna, amit mondott. Még mindig közel állok a rohadt életbe, ne próbáljon nekem múlt időben beszélni róla. Alexander nem halt meg! Nem. Nem halt meg...  Ahogy felemelkedik az asztalról ismét odalépek és figyelmeztetés nélkül, visszakézből kap egy nagyobb ütést.
- Ne próbáljon feleselni. - Vágom rá ingerülten. Még hogy „emiatt ne aggódjon”... De ideje lenne visszafogni magam, hisz épphogy megszólalt én meg minden eddigi reakciójára erőszakkal feleltem. Egyszerűen csak jön, jelenleg még azt is támadásnak érzem, ha levegőt vesz. Szedd össze magad Henry az istenit!
Még mindig az asztalnál állva a férfival szemben visszatérek az igazán fontos dologhoz: Alexander. Számítottam rá, hogy kelleni fog róla egy leírás. Már hogy emlékezne, hisz az ilyen dögöknek nem számít semmi, csak az erőszak és az alkohol. Undorító. Mivel tudom, hogy milyen hely a harcmező, egyszerűbbnek találtam egy képet magammal hozni, mintsem hosszas magyarázásba kezdeni a külsejével kapcsolatban. Így hát kihúzok a zsebemből egy fényképet, és az asztal felém eső részére teszem, valamivel távolabb tőle. Ez az egyetlen képem a testvéremről, nem fogom beletenni a gusztustalan izzadságába és azt sem hagyom, hogy hozzáérjen. Ami azt illeti még az is irritál, hogy ránéz, de ez ugye szükséges lépés. Világéletemben katona voltam, katonai burokban nőttem fel, egyszerűen hihetetlen, hogy érzelmileg ilyen gyerekesen és érzékenyen kezelem ezt az egészet.
Mivel az én századom – meg a többi itt állomásozó katonai egységek –, meg Alexander osztaga nagyon távol áll egymástól, sőt itt ez az istenverte búra is, esélytelen volt, hogy szerezzek egy hivatalos képet az aktájából, így muszáj volt a sajátom felhasználni. A baj csak az, hogy ketten vagyunk rajta. Mindketten nevetünk. Elég testvéries a kép hangulata és távol áll a háborútól. Tulajdonképpen a háború kirobbanása előtt három nappal készült. Akkor láttam őt legutóbb – és nagyon remélem, hogy nem utoljára. Sokat filóztam rajta, hogy levágjam-e magam a képről, de képtelen voltam tönkretenni az utolsó kapcsom a családomhoz, így egy vastagabb papírlappal lefedtem és leragasztottam a kép egyik felét, hogy csak ő látszódjon. Ez is megteszi, a lényeg, hogy felismerhető. Alexander magas és edzett, igazi katonás kiállással és világos, félhosszú hajjal. A szemünk ugyanolyan. Bár ez a szürke fotón aligha látszik. Néhány másodpercig a fényképet figyelem. Mindig annyival jobb volt nálam. Ő tíz évesen már két nyelven beszélt folyékonyan, nekem tíz évesen az okozta a legnagyobb fejtörést, hogy hogyan lógjak el az akadémiáról mikor a vándorcirkusz a városba érkezett. De nem engedhetem meg magamnak, hogy sokáig bámuljam, még mikor a bátyám képét nézem is ugyanolyan rideg az arcom, semmilyen érzelem nem olvasható le róla, s hamarosan Morettire is ugyanígy emelem fel a fejem, egyenes válaszokat várva.

Már a fickó jelenlététől is rosszul vagyok, attól is felfordul a gyomrom, hogy rá kell néznem, a tekintetemből árad az undor és a düh, de tartom magam. Tartanom kell. Még csak el sem kezdtük. Arról fogalma sincs, hogy ki vagyok, ez jól is van így. Nem áll szándékomban elárulni a nevem, azzal konkrétan felvilágosítanám, hogy a tiszt, akit elkaptak – és ki tudja mit csináltak vele azok a rohadékok – a bátyám, aki nyilvánvalóan a legfontosabb tényező az életemben. Az aduász lenne a kezében, amit úgy használna, ahogy akarna.
Ahogy az a gúnyos kifejezés kiül Moretti arcára és az asztalra könyököl, szinte abban a pillanatban már lépnék is oda és úgy állba vágnám, hogy ripityára törne az arccsontja, de még mielőtt mozdulhatnék csak ökölbe szorítom a kezem, szinte a vér is eláll benne és összeszorított ajkakkal mély levegőt veszek, majd hivatalos hangnemben, ridegen, lekezelően megszólalok.
- Sejtheti, hogy miért vagyok itt, de legyünk hivatalosak. - A következőket rendkívül nehezemre esik végigmondani tárgyilagosan, hisz a testvéremről van szó, de megteszem. - Április tizenharmadikán felszámoltuk az egységét. Maguk április nyolcadikán ütöttek rajta egy szövetséges különleges-osztagon és elfogták Alexander Clayton Winchester őrnagyot. - Mielőtt feltenném a kérdést az arcizmaim megrándulnak, s ha lehet még az eddiginél is nagyobb fenyegetés és gyűlölet árad a tekintetemből, na meg az a bizonyos elfojtott agresszió. A szavakat lassan és tisztán ejtem ki, mint a vihar előtti csend. - Hol van?
Te jó ég, úgy állok itt, mint valami hülyegyerek. Persze a fejem tenném rá, hogy ez a dolog sokáig el fog húzódni és a szart is ki fogom verni belőle, mert egy darabig biztos nem fog köpni, de ez a kérdés tényleg érdekesen hathatott, mintha kimutatnám, hogy személyes ügy és érezheti, hogy nagyon ki fogja húzni a gyufát... A fenébe is!
Nem csak amiatt aggódom, hogy mit tettek – vagy/és tesznek – azok az állatok Alexanderrel, itt van ez az átkozott búra is. Tökéletesen zár, így ha meg is szerezném az információkat, újabb falba ütköznék: hogyan juttassam ki és segítsek a bátyámon? Ez egyre rosszabb. Erre persze próbálok nem gondolni, mert csak még jobban felmenne bennem a pumpa. Koncentrálj, Henry, koncentrálj.
Ami azt illeti rettentően irritál, hogy felpakolta az asztalra a kezét, mint valami kiskirály, így a kérdésem után néhány másodperccel lassan odasétálok, hátulról megkerülöm, majd egy váratlan mozdulattal elkapom a karját és hátracsavarom, ahogy lehajolok hozzá, hogy a fülébe beszélhessek, épp olyan hangnemben, ahogy a kérdést feltettem.
- Én kérdezek, maga válaszol. Csak semmi kényelem. - A mondatom befejeztével durván az asztalra lököm, mondjuk úgy, ügyelve rá, hogy megüsse magát, majd fellengzősen visszasétálok oda, ahol eddig álltam, s ridegen nézek le rá, válaszokat várva.

Egyetlen név kattog a fejemben, Carlo Moretti... és a bátyám arca, ahogy az egyik magánzárkából kialakított kihallgatóterem felé tartok. Na igen, eldugott és jól szigetelt szoba, a csúnyább kihallgatásokhoz tökéletes helyszín. Nem vagyok egyedül, Maxwell őrmester is velem tart. Bár sokáig tartott, mire végre kiharcoltam magamnak az ügyet, most rám bízták, csináljak amit akarok. Épp ezért jön Andrew is, nem akarja, hogy hülyeséget csináljak, legalábbis ne túl nagyot. Ő majd kint megvár, csak a legvégső esetben avatkozik be.
A kihallgatóteremhez érve még utoljára megállok és mély levegőt veszek, csak semmi kapkodás. Akaratlanul is végigpörögnek az emlékképek a fejemben, mielőtt belépnék a sivár szobába.

- Winchester százados... - Lépett be a sátramba a felettesem, komor, részvéttel teli arccal. Felnéztem rá a térképek közül és éreztem, hogy baj van. A bátyámról volt szó. Elárulta, hogy egy ellenséges – valószínűleg túszejtésre szakosodott – csapat rajtaütött Alexander egységén, nagy részüket a szó szoros értelmében lekaszabolták, senkit nem kímélve, ám a bátyám holttestét nem találták a helyszínen, így gyanítható, hogy elfogták. Ami talán még rosszabb....
Sokáig elér a kezem, az apámnak meg végképp, így nem volt nehéz elintézni, hogy megkapjam a parancsot. Néhány nappal később már én állhattam Moretti előtt, teljesen elborult az agyam. Bármily higgadt és józan eszű katona... vezető legyek is, ha a családomról van szó fejjel megyek a falnak, ez az én nagy keresztem, aminek azért van súlya egy háborúban.
Mindössze egy dolognak kellett a szemem előtt lebegnie: Nem ölthetem meg Morettit. A többi rám bízva. Ugyanúgy szétvertük a rohadékokat, ahogy ők a mieinket. Emlékszem, a drága hadnagyot két-három ember is próbálta védeni a golyózáporban. Őket hidegvérrel agyonlőttem, gondolkodás nélkül. Bár Morettin halálos sebet nem ejthettem, neki is jutott két golyó.
Mikor elértük a legközelebbi tábort – ami után közvetlenül Avignon következett –, elvették tőlem az ügyet.

De most újra az enyém. Nehéz volt azzal a tudattal járni kelni, hogy az a rohadék szinte a szomszédban van, de nem volt meghatalmazásom, nem tehettem semmit, ám most a búra miatti kavarodásban végre rábólintottak a dologra odafentről. Lassan, tekintélyesen nyitom ki a méretes vasajtót, s belépek a kihallgatóterembe, egészen a szoba közepéig sétálok, majd miután hűvösen és megvetően végig mértem az asztalhoz ültetett Morettit, az őrökre nézek, akik már akkor vigyázzba vágták magukat, mikor kinyitottam az ajtót.
- Távozhatnak. - Miután becsapódik az ajtó meglazítom a nyakkendőmet, s közelebb sétálok, lenézve a férfira. - Hogy van a válla, Moretti? - Kérdezem hűvösen, s kis szünet után folytatom. - Már bánom, hogy nem a térdeit lőttem el. - Hamarosan egy rosszmájú, önhitt mosoly jelenik meg az arcomon, ami talán csak a fájdalmam és zavarodottságom próbálja leplezni. - De nem baj, majd bepóljuk.