Amikor a legjobb harminc emberem is elégedetlenkedni kezd, ott már érezhetően valami baj van. Még nekem sincs semmi jogom arra, hogy zsörtölődjek, nem még hogy nekik! Így önként jelentkeztem az ezredesnél, hogy felügyeljük a balhésabb területeket, mint például az Óváros, vagy a nyomornegyed. El sem hiszem, hogy katonaember létükre egyesek képesek úgy viselkedni, mint egy rakás kislány. Röhej. Persze ez csak néhány emberre vonatkozik, de jobb csírájában elfojtani a lázongást, így hát a délután folyamán kaptak egy alapos fejmosást, s mindenki be lett osztva egy adott területre. A szigorú szavaim követően újra eluralkodott a rend és fegyelem, bár ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy nem az ezredessel konzultálok folyamatosan, ahogy azt többen is teszik, hanem teljesen higgadtan kezelem a helyzetet, s az embereimmel együtt megyek ki terepre. Nem az a fajta vagyok, aki bort iszik és vizet prédikál. Az ezredesék meg... most, hogy már engem is beavattak a dolgokba, nem szívesen töltöm velük az időm, mert erősen ellenkeznek az elképzeléseink.
Értelemszerűen az üzletekkel – s itt főként az élelmiszer és gyógyszerellátmányra gondolok – tarkított területeket még fokozottabban ellenőrizzük, én is épp egy ilyen részen sétálok végig. Már nem úgy néz ki a dolog, mint mikor Foxx tizedessel „kimentünk bohóckodni”, értem ezalatt, hogy feltűnésmentesen a lőfegyvereket rejtve kellett eljutnunk A pontból B-be. Immár talpig fegyverben, ízig vérig katonaként. Lőfegyverekkel az oldalamon és a combomon, gépfegyverrel a hátamon, egy civil számára nem épp biztató látványt nyújthatok. Tulajdonképpen a kezemben is lennie kéne fegyvernek, de személy szerint nem preferálom ezt az előírást, hisz rosszabb esetben is egy tucat utcakölyök állja majd az utamat, akik valami nagy gettós maffiának képzelik magukat. Az ilyenekre még lőszert sem pocsékolok.
Kisvártatva fegyverdörrenést hallok, s gyorsabb, de óvatos tempót veszek fel. Észrevétlenül közelebb érve nem nehéz felmérnem a helyzetet. Két nő – ráadásul az egyik sérült – meg négy férfi egy rakás élelmiszerrel. Bár aligha lehet férfinek nevezni azt, aki fegyvert fog egy nőre.
- Uraim. - Szólítom meg őket, mikor mögéjük érek, bár ez a fejemben csak úgy szólt, hé pöcsfejek.
Uraim. Épp annyi időbe telt volna mind a négyet semlegesíteni, mint ezt az egy szót kimondani, de mivel nem kenyerem a hátbatámadás... Főleg úgy nem, hogy egyértelmű fölényben vagyok.
Hosszú napom volt és már nagyon kijárna nekem egy jó kis balhé, de nem azért vagyok terepen, hogy magam szórakoztassam, így parancs szerint, a lehető leggyorsabban kell kiiktatnom őket. Sajnos.
A hangom hallatára persze mind a négy felém fordul, a hátsó kettőnek lazán elkapom a koponyáját és erőteljesen egymásnak csapom, ezzel technikailag egymást ütötték ki. Akinek a kezében van a fegyver – s gondolom ugyanez a figura eresztette a lövést – már ahogy fordul rám fogja a fegyverét, de időt nem kap, hogy a ravaszt is meghúzhassa, mert ahogy kilépek a két földre zuhanó barátja közül combon rúgom az izmait elszakítva, s a csuklóján is török egyet, ezzel pedig kiesik belőle a fegyver. Ő egy darabig nem fog problémát jelenteni, mert valami kislány módjára majd' sírva fakad ahogy szintén összerogy. És maradt egy. Ez most komoly? Ezek a franciák mind a hátukon hordják a pisztolyt? Mert hogy az én gépfegyverem ott van egy dolog, de én egy pillanat alatt használhatóvá is tudom tenni, nem úgy, mint ez az idióta.
Egyébként igen, észrevettem, hogy ismerős arc áll a túloldalon, de most feladatom van, nem érek rá bájcsevegni. Ez persze nem azt jelenti, hogy  nem is köszönök illendően egy ismerős arcnak. Őt ismerve nem fogja megköszönni, így hagyom, had bizonyítson ő is. A negyedik férfinak könnyűszerrel kilököm a kezéből a fegyvert, s orrba vágom, mire az a nő felé kezd tántorogni az egyensúlyából pillanatnyilag kibillenve. Ekkor végre felnézek Mrs LaPierre, s a lábánál heverő tejesüvegre biccentek sokat mondóan, egy halvány mosollyal. Üsse csak le, legalább nem kell hallgatnom, hogy ő is el tudta volna intézni...