Tudom, hogy igaza van valamilyen szinten, de beismerni képtelen vagyok. Ha kimondom, onnantól nincs visszaút, én pedig erre még nem készültem fel. Lesz idő, amikor képes leszek rá és végig tudom józan ésszel gondolni, hol a hiba a tökéletesnek hitt rendszerben. De ez még nem most fog megtörténni, ebben biztos vagyok.
- Hamarabb lőnének le, minthogy elérnél bármelyik tiszthez - teszem hozzá, de csak azért, mert kihallom a hangjából, tudja, nyert ügye van. Ennél többet viszont biztos nem fogok mondani. Nem kell neki magyarázkodnom. Senkinek nem kell a feletteseimen kívül. Ennek ellenére viszont a kérdésére felelhetek. De előtte jól átgondolom és hallgatok. Ez amolyan kisebb bosszú azért, mert felhozta és kimondta hangosan, mind bábok vagyunk.
- Ha úgy akarom, éjszaka is. De ma, erre biztosan nem - szólalok meg végül a nagy csend után. Megtehetném, hogy itt leszünk egész éjjel és letudjuk a feladatot, de kell mindannyiunknak az a négy óra alvás, amihez mostanra egészen hozzászoktunk. Talán az utolsó napokban kicsit jobban hajtom őket, de addig is igyekszem ésszerűen beosztani a feladatot és a kapott időt.
De hiába akarom én jól megszervezni, ha ilyen szerencsétlen, őrültekkel vagyok körülvéve, mint ez a Shay. Komolyan el fogok vele... beszélgetni és mire felkel a nap még az is fájdalmasan nagy feladat lesz, hogy levegőt vegyen. Addig viszont mindenki megy a dolgára, én pedig próbálom visszafogni a dühömet.
- Ha pincsikutya lennél, nem fizetnék neked egy lyukas garast sem - mondom ezúttal egész nyugodt hangon. Legalábbis annak számon. Az igazság az, hogy inkább érezni belőle a fáradtságot, mint bármi mást. De legalább nem kiabálok, így nem szül az egész egy új vitát. Nem mintha lehetne neki igaza. Én fizetek, én diktálom a szabályokat. De semmi okom rá, hogy megnehezítsem a dolgát. Azért csinálom az egészet, hogy enyhítsem a bűntudatom. Minden más mellékes.
Végül hozatok neki papírt és tollat. Minél hamarabb a kezemben akarom tudni azt a térképet és véget vetni ennek a napnak. Amúgy is ráfér mindenkire egy kicsivel több pihenés. Azok meg is kapják, akik megérdemlik. Részemről biztos nem lesz alvás. Kíváncsi vagyok, meddig bírom még ezt anélkül, hogy bárkinek feltűnne.
- Igen - bólintok, de eszemben sincs megköszönni. Majd a pénz beszél helyettem. Előtte viszont megvizsgálom a rögtönzött térképet és az azon bejelölt helyeket. Csak ezek után adom oda neki a pénzt és hívom össze az embereimet. Mind tiszteleg, amíg én végignézek rajtuk és már ott sem vagyunk.
Holnap. Majd holnap folytatjuk. Remélhetőleg nagyobb fegyelemmel és talán több sikerrel, mint ma.

Komolyan próbálok hinni abban, hogy nem egyszerű bábok vagyunk és, hogy igenis van logika azokban a parancsokban, amiket kapunk. Bármi történt, még mindig próbálok ebben hinni. Az más kérdés, hogy most már én is tisztában vagyok vele, hogy ez nem így működik. De egyelőre még sikerrel nyomom el magamban a józan eszem. Most viszont képtelen vagyok elővenni a nyomós érveimet.
- Van neked annyi eszed, hogy ezt nem kockáztatod meg. Arról már ne is beszéljünk, hogy civil nem léphet be oda - felelem, bár ezzel még mindig nem válaszoltam a kérdésre. De ha már jó indokkal nem tudtam előállni, legalább ne ácsorogjak csendben. Az egyértelmű beismerés lenne.
- Megkapod a pénzed - bólintok a semmibe meredve. Még mindig az előbbiek járnak a fejemben. Képtelen vagyok eltüntetni a képet és újra elnyomni, hogy csak állatok vagyunk, akik parancsra ölnek. Nekem kellene a leghangosabban baromságnak nevezni az ilyen feltételezést, erre mégis befurakszik a gondolataimba. Újra és újra.
De legalább az kiűzi őket a fejemből, amikor meghallom a tompa csattanást. Csak egy parancsra van időm - ez is inkább reflex, mint tudatos - és rohanok be. Ekkor már nem fogom vissza magam, úgy ordítok, ahogy a rangom megköveteli. Később is elég nehezen nyugtatom le magam. Pedig régen pillanatok alatt képes voltam eltüntetni minden érzelmet az arcomról. Most nem megy. Idegesen járkálok még azután is, hogy odaadom azt a zsebkendőt. Ha engem kérdez, semmire nem megy vele, de ő tudja. Ahogy az is az ő döntése volt, hogy utánam jött, mikor megmondtam neki, maradjon. Kezdem azt gondolni, hogy bennem van a hiba. Hogy érzik rajtam, nem szívből csinálom, mint eddig.
- Enélkül is hallgathatnál rám. Legalább néha megpróbálhatnád. Ha úgy vesszük, tartozol nekem. A kis életeddel - lehet, hogy túllőttem a célon, de tudom, hogy bármit mondok, nem fog csak úgy megsértődni. Kell neki a pénz, amit adni tudok. Hogy pedig a saját lelkiismeretem se szóljon bele a vitába, lecsillapítom azzal, hogy amúgy sem gondolom én a szavaimat komolyan. Csak ideges és feszült vagyok.
Ez viszont nem változtat azon, hogy a mai keresést hamarosan be kell fejezni. Ezzel a házzal végeznek, és irány vissza. Előtte viszont nekem szükségem lesz címekre... térképre. Annyi biztos, hogy a lányt el nem engedem addig, amíg nem ad meg minden segítséget, amire szükségem van. Ha már fizetek neki, ez a minimum. Nem bízok a következő találkozóban.
- Szóval nem tudsz sem írni, sem olvasni - szögezem le. Lehet, hogy ő mondta ki, de attól, hogy csak körülírja és utal rá, a helyzet nem változik. Az viszont jó pont, hogy nem adja fel. Rajzol térképet. Nekem megfelel. Percek alatt kerítek - pontosabban hozatok - papírt és ceruzát, majd nem törődve a fejét fájlaló emberrel, nyomom Cosette orra alá az egészet. Két téglalap közepén, két X virít a papír közepén.
- Ezek a mostani épületek, innen indulj ki - mondom neki és a kezébe nyomom a ceruzát is. - Rajzolj, aztán majd ő leírja, amit kell - intek a kiskatona felé, aki készségesen továbbra is ott áll a falnál, mióta befutott a papírral.
Amíg ők ezzel törődnek, én lassan elkezdem egyesével kipakolni a maradék pénzt a zsebemből. Ahhoz viszont elég feltűnő az egész, hogy biztatásnak vélhesse. Nekem pedig ekkor már csak két dolog jár az agyamban. A fickó ne érezze annyira jól magát, hogy megpróbálja ellopni az aprót... és, hogy végre magunk mögött tudhassuk ezt az egész helyet. Elegem van. Nagyon.

Nem akarom hallani, amit mond mögöttem. Shayt kapásból figyelmeztetem, de végül még egy halk ne is kiszalad a számon. Nem a legjobb ötlet tömegsírokat emlegetni. Ezzel nemcsak egy ember emlékeit idézi fel. Szerencsére ebből az egy szóból is ért és nem fejti ki részletesebben az egészet. Nem lenne annak jó vége. Inkább mutassa azokat a házakat, hogy tehessék a dolgukat, mi pedig beszélhessünk. Nem mintha bármit is tudnék neki mondani. Mégis sikerül felhoznia egy olyan témát, amire tudok válaszolni.
- Bábok? Nem. Van szabad akaratuk és a feletteseink is csak ésszerű parancsokat adnak, csak... - elakadok. Hiába próbálom megmagyarázni és valamivel szebben megfogalmazni, mint amilyen maga a valóság, nem igazán sikerül. Tényleg kérdés nélkül követnünk kell a felettesünk utasítását. Ha egyetértünk vele, ha nem.
- Csak el kell érni, hogy ne legyen ilyen nagy szájuk, mint ennek a Shaynek - fejezem be végül ezzel. Tudom én jól, hogy nem magyaráztam meg ezzel semmit, mégis úgy érzem, ennyi elég volt.
Persze ha akarom, ha nem, hamarosan be kell fejezni a beszélgetést. Mégpedig azonnal. Nem tetszik nekem a tompa csattanó hang, sem az utána felhangzó nevetés. Baj van. Lehet, hogy ők jól érzik magukat, de az még semmi jót nem jelent. Csak arra van időm mielőtt megindulok az épület belseje felé, hogy visszaszóljak, maradjon és várjon meg itt. Igazából nem lep meg, amikor észreveszem, hogy jön velem. Ha megtehetném, visszaküldeném, de nincs arra most időm. Minél előbb rá akarok jönni, hogy mit művelnek az embereim és megtudni a részleteket. Mindegyiknek van annyi esze, hogy nem próbál hazudni nekem, ez viszont nem jelenti azt, hogy akár egy percre is visszafogom magam. Úgy ordítok velük, ahogy az elvárható és csak akkor fordulok a földön ülő fickó felé, amikor szétoszlik a banda.
- Nem biztos, hogy ennyi megoldja a gondot - jegyzem meg, de azért odaadom a zsebkendőt. Utána viszont elhallgatok. Elég idegesen teszek meg pár lépést. Az ezek után rám váró feladat - büntetés kiosztása - és a papírmunka a legkisebb bajom. Sokkal jobban zavar, hogy ezt megengedhették maguknak. Lehet, hogy újoncok, de akkor is... Talán érzik rajtam, hogy én sem adok bele mindent és nem veszem olyan komolyan, mint kellene?
- Mintha azt mondtam volna, hogy maradj kint - szólalok meg a nagy csendben dühöngés után. De a hangomban nem érezni igazi haragot. Inkább csak büszkeségből mondom mindezt. Megszoktam, hogy hallgatnak rám és az van, amit én mondok. Akkor is, ha van pár barom, aki megenged ilyen kihágásokat magának, mint ezt a Shay.
- Tudsz írni, igaz? Készíts nekem egy listát azokról a helyekről, ahova érdemes benézni. Rajzolj térképet, valami. Azt még ma megkapom, te pedig a pénzed másik felét - változtatok az eddigi terveken. Lehet, hogy kaptunk egy hetet arra, hogy az egész környéket bejárjuk és átvizsgáljuk, de azt senki nem szabta meg, hogyan osztom be ezt az időt.

Valahogy sejtettem én, hogyha a történtek után hasznát akarom venni és a segítségét kérni, le kell mondanom a szabad estém egyetlen élvezetes pontjáról és a pénzt neki adni az információért cserébe. Még ha volt is egy pillanat, amíg kételkedtem a sikerben, hamar elmúlt. Bármennyit is változott a világ, főleg most, a háború közeledtével, a pénz még mindig pont olyan szépen csicsereg, mint ezelőtt. Ennek a lánynak pedig van annyi esze, hogy előleget kérjen. Okos. Nem mintha eszembe jutott volna, hogy átverjem. Jobban gyötör engem annál a bűntudat, minthogy bármilyen szinten újra belerúgjak.
- Nincs okod rá - ismerem el hezitálás nélkül, de rá sem nézek közben. Túlzottan az emberim kötik le a figyelmem. Legalábbis az a kettő, akik elém álltak. Hamar kinyögik, amire számítottam is. Semmit nem találtak. Nagyon meglepő, mondhatom.
Az viszont tényleg az, amikor az újonc nem bírja befogni a száját. Persze, hogy egyből ugrok a szavakra. Teljesen mindegy, hogy kinek mondja, vagy pontosan mit. A lényeg, hogy tartania kellene a száját és nem vigyorogni a saját idióta viccein. Bár ahogy látom a lányt nem kell megvédenem. Ha nem érintenének engem is a szavai, biztos, hogy mosolyra húznám a szám. De így csak megrándul az arcom és hallgatok. Nem a legjobb, amikor pár bajtársam teste jelenik meg a szemem előtt.
- Ne - szalad ki a számon, összeszorított fogakkal. Így elég valószínű, hogy csak Cosette hallja mögöttem, de bőven elég ez. Ez nem az a téma, amivel ajánlott viccelődni. Tudom, hogy az sem, amit vele kapcsolatban sütött ez az újonc, de... jobb, ha hallgat és hagyja, hogy én rendezzem el.
A legjobb megoldás viszont tényleg az, hogyha a lényegre térünk. Mutassa azokat a házakat, ahova érdemes benézni. Kettővel is elboldogulnak, majd szépen sorjában, ha más nem.
- Először az - bökök az elsőre. - Szintenként kutassátok át. Ahogy kell. Alaposan - hangsúlyozom ki a szót. Szerencsére egyiknek sincs kifogása és a szokásos mondat után már le is lépnek. Ezt szeretem én. Amikor felesleges szövegelés nélkül teszik a dolgukat. Mindenkinek könnyebb úgy. Nekünk pedig könnyebb a fal mellett ácsorogni, mint bent lenni velük. Most nem én vagyok az, akinek parancsokat osztogatnak, ki kell használni az időt.
- Hogy? Láttad te azt a nagyszájú újoncot? Azért nem mindig teszik kérdés nélkül teljesítik a parancsot. Az ilyeneket meg kell törni, aztán jó katona lesz belőlük - magyarázom, miközben a tekintetem a távolba mered. Tudom, hogy ez így működik és minden szavam igaz, mégsem tudom elképzelni, hogy milyen érzés lehet ez nekik. Soha nem csináltam olyat, mint amit ők néha megengednek maguknak. De nem most kellene elmerengeni ezen.
- Tényleg nem rossz, de az egész egy nagy rendszer. Pont úgy osztják nekem is a parancsokat, mint én nekik - bólintok aprót, nem is lepődve meg már azon, hogy sejti, hogy működik az ilyesmi. Arra viszont már felkapom a fejem, amikor bent csattan valami. Olyan hangja van, mint amikor... Nevetés. Igen. Tudtam, hogy ez következik. Most először tényleg elkáromkodom magam.
- Maradj itt! Egy perc és jövök - mondom elég erőteljes hangon ahhoz, hogy legalább elgondolkozzon azon, most az egyszer hallgat rám. A döntését viszont nem várom meg. Futva indulok meg az épület belseje felé. Meg kellene lepődnöm, amikor meglátom a földön fekvő alakot, felette a saját emberim egy részét, ez a barom újonc vezetésével.
- Mi a jó büdös francot műveltek?! - ordítom, egy pillanatra sem fogva magam vissza. Hamar kiderül, hogy a csattanással kapcsolatban igazam volt. Ilyen hangja van, amikor a puskatus koponyával találkozik. A többi részlet pedig hamarosan kiderül. A fickó eldugott valamit, amikor meglátták. De semmi olyat, amit mi kereshetünk. Egy rohadt doboz cigarettát rejteget. Az embereim elől.
- Shay, irány a laktanya. Amint visszaértem, beszélünk. Mindenki más lemondhat a mai alvásról - mondom gondolkodás nélkül. Azt már nem kell hozzátennem, hogy folytassák, lehetőleg ne vadállat módjára. Senkinek nem jó, ha bebizonyítják, pont azok a katonák, akiknek a civilek gondolják őket.

Próbálok neki tanácsokat adni, de azok után, hogy ő sem tudja, képes lenne-e rendes életet élni és nem meglopni azt, aki esetleg befogadja... Alig láthatóan megrázom a fejem. Kifogytam az ötletekből. Ennél többet ha akarok sem tudok neki segíteni.
- Mert így sokkal több esélyed van? - csúszik ki a számon a kérdés, de nem vagyok benne biztos, hogy meghallja. Nem akarom én eszébe juttatni, bár valószínűleg ő is pont ugyanúgy tisztában van az esélyeivel, amennyire én a sajátjaimmal.
A szavaival viszont ezúttal nem tudok mit kezdeni. Furcsa tőle ilyesmit hallani, de be kell vallanom, valahol igaza van. Csak egyelőre még képtelen vagyok szembenézni az ilyesmivel. Ahogy azt is még csak próbálom megemészteni, hogy miket tett az apám - és most már én is. Nem olyan könnyű elfogadni. Neki vajon hány éve volt erre? Annyi biztos, hogy bármennyire is érdekel, nem fogok nála rákérdezni. Inkább újabb dolgot agyalok ki, amivel enyhíthetném a saját bűntudatom és mind a ketten jól járunk. Ő pénzhez jut, nekem és az embereimnek pedig nem kell egész nap itt kóvályogni. Esküszöm nem látok semmilyen rendszer abban, hogy melyik utca melyik után következik. Az már csak ráadás, hogy nekünk az üres házak kellenek.
- Elég ahhoz, hogy megérje velem jönnöd - még mindig nem adok neki konkrét választ, de azt már elterveztem, hogy mindet odaadom majd. Kihagyok egy szabad estét, amit egy adag csapolt sör társaságában tölthetnék. Nem olyan nagy dolog, mint más hinné.
- Meg sem kellene lepődnöm, hogy nem bízol bennem - jegyzem meg inkább csak magamnak motyogva, majd lassítás nélkül túrok a zsebembe és magam előtt felezem ketté az aprót. Végig tartva a tempót nyújtom oldalra a tenyeremben a pénzt, majd adom végül a markába.
Alig tűnik fel, hogy pár lépéssel le van maradva, amikor megjelennek az embereim. Kettő oda is áll elém és nagy "Őrmester" megszólítással tisztelegni kezd. Nem találtak semmit. Milyen meglepő. Az lenne a csoda, hogy nem ezzel a mondattal állnának elém minden ház után. Fogalmunk sincs, pontosan mit keresünk, akkor hogy találjuk meg? De ettől függetlenül tudják mi a dolguk. Keresni, valamit. Ehhez viszont tudni kellene, melyik a következő üres ház. Amint elhangzik a kérdés, hátranézek a lányra, kérdő tekintettel pillantva rá. Remélem lesz mersze közelebb jönni és pont olyan nagy hangon beszélni, ahogy velem kiabált nem is egyszer. Különös lenne, ha pont egyszerű újoncok és kisebb rangú katonák előtt fogná vissza magát.
- Gond van, újonc? - emelem meg a hangom egy pillanatra, mikor meghallom, hogy az egyik zöldfülű elsüt valami trágár viccet és tolvajról suttog. Azonnal elhangzik a "Nincs, uram". Látszik, hogy tart tőlem, pedig közel sem fogom olyan szigorúan, mint mások.
- Két házat is átkutatnak egyszerre, addig mi kint maradunk - fordulok Cosette felé és megvárom, amíg egy másik házra is rábök. Vagy ha arrébb kell menni hozzá, hát menjünk.

Kezdek kifogyni az érvekből. Már abban sem vagyok teljesen biztos, hogy miért akartam neki segíteni. Jó, enyhíteni a bűntudatom, de elég egyértelmű, hogy ez nem sikerült, így esélytelen, hogy beismerjem, ez volt a célom. Válaszok terén is csak bólogatásokra és vállvonásokra futja. Annyi biztos, hogy nem ajánlhatom fel neki, hogy jöjjön velem. Nincs helye a sereg körül, semmilyen formában.
- Úgy nézek ki, mint aki viccel? - kérdezek vissza anélkül, hogy először végighallgatnék. Minden szavamat komolyan gondoltam. Nincs jobb dolga, minthogy végigjárja a házakat. Biztos vagyok benne, hogy akad valaki, aki megsajnálja eléggé ahhoz, hogy beengedje legrosszabb esetben is egy-egy estére.
- Azt neked kell tudni, hogy képes vagyok-e a becsületes életre - jegyzem meg, de nem foglalkozok a témával tovább. Láthatóan nem érzem magam semmivel jobban, hiába ajánlok lehetőséget és adok tanácsot. Semmi nem változik. Ugyanúgy mardos a bűntudat és ugyanúgy utolsó szemétládának érzem magam... és ugyanúgy ott van bennem a kétely a rendszerrel kapcsolatban.
Ettől függetlenül teljesítenem kell a parancsot, amit kaptam. Ez nem olyan, amiben jogom lenne kételkedni. Puszta elővigyázatosság. Nem bántunk és nem fenyegetünk senkit. Még csak elő sem vesszük a fegyvereket.
- Pontosan. Nem igazán ismerem ezt a városrészt és az embereim sem. Céltalanul mászkálni pedig... - rázom meg a fejem. Fogalmam sincs, mi lesz a válasza, de az már haladás, hogy nem kezd kiabálni. Átgondolja. Látom rajta, így egy szót sem szólok, amíg ő meg nem töri a csendet. Az időt viszont kihasználom arra, hogy teljesen véletlenül megcsörgessem a zsebemben lévő aprót. Tudom, hogy szemét húzás, de muszáj meggyőznöm. Nem terveztem, de be kell látnom, hogy hamarabb végzünk, ha rá tudom bírni, segítsen nekem.
- Annyit, amennyi nálam van - mondom kis gondolkodás után és beletúrok az egyenruhám zsebébe. Konkrét választ nem adok, de van egy olyan érzésem, hogy ennyiért könnyedén jön velem.
- Csak puszta elővigyázatosság - felelem azonnal. Hallani a hangomon, hogy ez a jól betanult szöveg. Ezt kaptuk, ezt kell mondani mindenkinek, akinek van mersze feltenni ezt a kérdést.
- Nos? - kérdezem és a választ meg sem várva indulok meg vissza. Hátra sem nézek, csak az embereimet keresem, akik éppen egy félig leomlott házból bújnak ki.

Komolyan nem tudom, mit mondhatnék neki ezek után. Elképzelésem van arról a világról, amiben él. Nekem teljesen más gyerekkorom volt, de attól még megpróbálhatok tanácsot adni neki. Azzal viszont biztos nem segít, hogy ha nem is mondja ki most nyíltam, de gyűlöl. Pedig most sem azért jöttem ide és avatkoztam bele, mert el akartam vágni tőle minden lehetőséget. De ezt már meg sem próbálom vele megértetni. Felesleges lenne. Aprót bólintok a szavaira és végül amellett döntök, hogy a legkevesebb összetűzés nélkül jussunk el addig, hogy kinyög valami köszönetet és én visszamegyek az embereimhez.
De ehelyett még mindig itt ácsorgok és azt fontolgatom, hogy nem kellett volna kicsikarni belőle azt a köszönetet. Fogalmam sincs, honnan vettem, hogy ettől esetleg jobban fogom magam érezni. Pedig ez volt titkon az elképzelés. Hogy ha most segítek neki, akkor nem érzem magam olyan piszok gazembernek azért, amit a roncsnál tettem, mikor követtem a kiadott parancsot. De úgy tűnik, ez egyáltalán nem vált be és hiába próbálok neki segíteni, nem sokra jutok vele.
- Tényleg nem ismerem, de attól még ismerem milyen egy igazi csapat. Hogy mi az, amire épül. Nem számít, hogy mi a felszín... az alap... ugyanaz. Ugyanúgy tudod elérni, hogy tiszteljenek, mint bárhol máshol. Ez így megy - magyarázom, de hallani a hangomon, hogy már inkább csak elmondom a véleményem, de nem várom, hogy akár egy szavamat is elhiggye.
- Próbáltad már egyszer is? Mióta itt van, ebben a városban? - kérdezek vissza ahelyett, hogy válaszolnék a kérdésére. - Lehet, hogy nem minden ember, de van, aki tudja, mi a helyes és felvenne - mondom teljesen magabiztosan. Meg vagyok róla győződve, hogy ez így van. Lehet, hogy őrültség és pont olyan elvakult vagyok ezen a téren, mint sok éven át az apámmal szemben, de ez még nem jelenti azt, hogy nem lehet igazam.
- Árulóféle? Nem - rázom meg a fejem határozottan. - Jól jönne valaki, aki segít nekem meg a fiúknak eligazodni a környéken. Tudnunk kellene, ki az, aki a roncs környékén járhatott. Melyik házak lakottak és melyik az, amibe bárki gond nélkül beteheti a lábát, hogy elrejtsen, ezt-azt - magyarázom valamivel hosszabban, miközben le nem veszem róla a tekintetem. A következő lépésem lehet, hogy valamilyen szemétség, de teljesen véletlenül megcsörgetem az aprót a zsebemben, amit az esti iszogatásra tartogattam.

Nem volt tervbe véve, hogy belekeveredek ebbe az egészbe. Az embereimmel kellene lennem és ott szívni a cigarettát teljes nyugalomban, nem itt lógatni a számban és állni azzal a lánnyal szemben, akivel nem akartam összefutni többet. Bár meg nem tudnám mondani, miért zavar, hogy látom. Itt nem jár tilosban. Talán az az ok, hogy arra emlékeztet, amit tettem. De... parancsot kaptam és kész! Az viszont biztos nem segít a felejtésben, hogy megtudom a fiú nevét. Így is elég nehezen vertem ki néha a fejemből az egészet, hát még majd ezek után. Tényleg nem volt jó ötlet beleszólni a helyzetbe és megvédeni az ütéstől.
- A vezetőt megszavazzák, nem eldönti az illető, hogy "én leszek az". Menj utánuk és magyarázd el annak, aki nem ilyen... barom - próbálom én megtalálni a jó szót, de nem szokásom a túlzott káromkodás. Az viszont biztos, hogy ha van egy kis esze, nem hagyja ennyiben. Egy vagy két szerencsétlen miatt nem adhatja fel az biztos.
- Megoldottam, hogy ne verjék szét az arcot - mondom, és hozzá képest az én hangom teljesen nyugodt. Nem vagyok hajlandó átvenni a stílusát és kiabálni vele. Nem érnék el vele semmit. Ha másra nem, erre biztos jó, hogy a seregben nőttem fel. Hiába kiabál az ember, nem azzal fog tiszteletet elérni másoknál. Nem mondom, hogy nem alkalmazom néha. Én is el tudom veszíteni a fejem, de nem itt és nem most.
- Ettől még visszamehetsz. Sokkal rosszabb lenne, ha úgy mennél vissza, hogy még csak meg sem próbáltál visszaütni - teszem hozzá az előbbiekhez, de most már az én hangomon is érezni, hogy kezd elfogyni a türelmem. Még elég sok idő, mire kiabálni kezdek, de alakul.
Végül csak a fejemet rázom és nem szólok egy szót sem. Komolyan, már bánom, hogy azt mondtam, köszönje meg és eltűnök. Legszívesebben most fordulnék sarkon és nem törődnék azzal, hogy mihez kezd ezek után. Én tudom, hogy segítettem ezzel neki, csak még nem látja be. Inkább féljenek tőle és higgyék azt, hogy a katonák segítenek neki.
- Akkor törölgesd a ruhádba - vonok meg a vállam és elteszem a zsebkendőt. Nem, lehet, hogy tényleg nem értem. De az biztos, hogy sejtem, hogy mehet ez. Elég sok mindent láttam már hozzá.
- Vagy beállsz valahova segédnek. Lehet, hogy fizetni nem fognak, de ágyat kapsz - adok neki tanácsot, bár vagy egy olyan érzésem, hogy át sem fogja gondolni. - Esetleg velem jössz és segítesz eligazodni a környéken nekem, meg az embereimnek, egy kis pénzért - teszem hozzá a másik lehetőséget. Majd most kiderül, hogy ennyit hajlandó-e megtenni. Nem kértem tőle semmi megalázó dolgot, csak egy kis segítséget, miközben én is segítek neki.

Ott kellett volna maradnom az embereimmel, de most már késő bánat. Eleinte persze még nem is bánom annyira, csak észrevétlenül végignézem a jelenetet. Legalábbis ezt tervezem. Lehet, hogy nem tetszik, amit látok, de attól még nem az én dolgom. Megvan a saját feladatom, nem kell beleavatkoznom ilyesmire. Amikor viszont látom, hogy a fiú keze ökölbe szorul és úgy készül ütni, előjön az emberi énem és csak odalépek, hogy megállítsam.
Furcsa módon szeretném, ha nem futna el, mint egy gyáva kutya. Szeretném, ha ütne és úgy viselkedne, ahogy egy férfitől elvárható. De persze, hogy amint engedem, kirántja a kezét és elinal. Ha ez pár évvel ezelőtt történik, biztos, hogy felnevetek az esése láttán, de az egész feszültség és alváshiány biztos a humorérzék hiányát okozza. Vagy legalábbis elég valószínű. Így egész végig faarccal nézek a fiú után, amíg eltűnik a társával együtt. Aztán fordítom csak a fejem a lány felé. Nem szívesen látom viszont, mégsem tűrhettem az egészet csendben az árnyékban állva. Bár ahogy látom, az érzés kölcsönös. Nem szeretett volna újra látni.
- Mit tettem én az életeddel? - kerekedik el a tekintetem egy egészen kicsit. Tudom én, hogy megöltem azt a fiút, akivel bejött a lezárt területre, de attól nem az egész életét tettem tönkre! Eleget gyötör a bűntudat azért, amit akkor tettem, nem kérheti, hogy minden másért is rosszul érezzem magam, ami vele történt. Semmi közöm hozzá, amit más katonák tettek vele... vagy velük.
- Mi lenne, ha inkább próbálnál egy egészen kicsit kedvesebb lenni és hagyni, hogy akár segítsek, ha megfordul a fejemben? - kérdezek vissza és nem vagyok hajlandó felvenni azt az ideges stílust, amiben ő beszél. Nem azért jöttem ide, hogy veszekedjek vele. Nem azért avatkoztam bele.
- Mondd azt, hogy köszönöd, amiért elzavartam azt a két barmot és itt sem vagyok - nézek rá elég határozottan ahhoz, hogy tudja, tényleg eltűnök, ha ezt az egy szót kimondja. Úgyis vissza kell hamarosan mennem az embereimhez.
Addig is kikeresek egy papírzsebkendőt, amit odanyújtok neki. A szája még biztos, hogy jó ideig vérezni fog és hiába koszos a ruhája, azért csak jobb, ha nincs vér is rajta ráadásnak.

El nem tudom képzelni, mit keresünk itt. Miért kell minden elhagyott házat átnézni itt is? A semmi közepén? Már átvizsgáltuk az egész várost és nem találtunk semmit. Senki nem vitt el semmit a roncstól. A ráadás, hogy én felelek az egész bandáért... és ezzel együtt majd a papírmunkáért. Éljen. Ma sem alszok. Az egyetlen előny, hogy kiadhatom mindenkinek az utasítást én pedig körbejárhatom a helyet. Soha nem jártam ezen a területen, csak térképen láttam, hogy létezik. Nem mondom, lehangoló látvány néhol. A sok rom és az egész olyan kihalt, amennyire csak lehet. De legalább senki nem zavar meg, amíg előszedem a zsebemből a féltre őrzött kincsemet. Egyetlen szál cigaretta. Már elég gyűrött szegény, hetek óta hurcolom magammal, de soha nem volt elég jó az alkalom, hogy elszívjam. Majd most. Nem mintha lenne mit ünnepelni. Közel sem. A bűntudat kezd teljesen felemészteni, ráadásul mindenkire egyre nagyobb teher nehezedik, minél közelebb érezzük a háborút. De legalább ez a mostani azon nyugodt percek egyike, amiért mások csak imádkozhatnak. Én pedig kihasználnom, hogy elszívjam a szálat.
Alig teszem a számba és gyújtom meg, amikor megtorpanok. Nem mentem túl messze a többiektől, most mégis kénytelen leszek. Egyetlen szabad emberem sincs, aki utánanézhetne a kiszűrődő veszekedésnek. Nem is lenne kötelező megtenni, én mégis elindulok. Egészen óvatosan lépkedek, teljesen hangtalanul. Kihasználva, hogy nagyon úgy tűnik, senki nem vesz észre, egy percig csak pár méterről nézem a szemem előtt lezajló jelenetet. Ha volt egy pillanat is, amíg nem ismertem fel az egyiküket, a szavai és a stílus, ami az agyamba égett, emlékeztet, kit látok. Azt, akivel közöltem, halott és ne lássam többet. Végül is, ez nem tiltott terület, szóval ebből nem fogok vitát gerjeszteni. Sőt, bele sem kellene avatkoznom. Nem is teszem egészen addig, amíg nem látom a lendülő öklöt. Azonnal ott vagyok a fiú mögött és ragadom meg a karját. Nem mondanám, hogy rögtön menekülőre akarja fogni.
- Komolyan ilyen nehéz a felfogásod? Semmi veszélyérzet? Túlélési ösztön? Valami? - kérdezem meg tőle, mikor látom rajta, azt fontolgatja, hogy vehetné ki az övemből a fegyvert.
- Légy férfi és üss meg vagy tűnj el - mondom magamhoz képest egész kedvesen. Nem bánnám, ha lendítené a szabad kezét. Őrültség, tudom. Hiszen semmi jó nincs abban, hogyha legyőzök egy kölyköt. De legalább bezárathatnám egy vagy akár két estére és kapna pár kérdést valamelyik újonctól. Azokban is pont úgy túlteng az energia, mint benne.
Persze végül inkább megpróbálja kirántani a szorításomból a kezét. Legszívesebben csavarnék egyet rajta, de be kell látnom, hogy az túlzás lenne. Akkor is, ha egy nőt - igaz, ez esetben inkább lányt - ütött meg éppen. Aztán csak elengedem és nézem, ahogy hasra esik a nagy sietségben. Régen lehet, hogy nevettem volna ezen a helyzeten, de most képtelen vagyok.
- Ki volt ez a két nagyfiú? Velük lógsz, Ne-lássalak-többet-kisasszony? - komolyan elég egyértelműen jó kedvemben vagyok. Valószínűleg a már beteges alváshiány okozza ezt a furcsa állapotot.